Lerészegedni és tilosban járni. Mindez kéz a kézben járnak, ám tilos lett volna mindhárom. Három, igen. Inni, tilosban járni és eltűnni otthonról úgy, hogy nem jelentkezem egyiknél sem a kikapcsolt telefonomnak köszönhetően. Ennek hála rengeteg telefonhívás várt rám. Hovatovább anyámtól sokkal több várt, mint apától. Szóval ez miatt is hívtam reggel vissza anyát, hogy megnyugtassam, életben vagyok. Bár arra nem számítottam, hogy értem jön. Meglepett, főleg hogy szóval is tartott, kíváncsi volt és aggódott értem. Elkövettem egy hibát, amit a lelkemre kötöttek állandóan. Sose kapcsoljam ki a mobilom, ha nem kerülök haza...és megszegtem. Tizenhat vagyok és mégis meggondolatlanul cselekedtem, csak mert összekaptam a szüleimmel. Vagyis hát anyámmal, mert hangoztatni mertük a különböző véleményünket. Tiszta gyerekes, nem igaz? Ez miatt lényegében nem mentem haza apához, csavarogtam az éjszakában, hogy belógjak egy szórakozó helyre, hagytam, hogy leitasson egy csaj, hogy nála töltsek el egy éjszakát józanítás gyanánt. Reggel pedig anyám dorgálására forgassan a szemeimet. Nem készültem fel arra, hogy beszéljek anyámmal telefonon, de inkább ez, minthogy a rendőrséggel kerestessenek. Képesek lennének rá. Szóval hamarosan szembe is nézhetek anyámmal. Felismerem az autóját és ahogy közelít a gyomrom apró méretűre zsugorodik. Hallhatom mindjárt a dörgését is...szemtől szemben. Az autó megáll, az anyám kivágódik az autóból és már ragad is meg, hogy felhúzzon a földről, hogy magához öleljen. Nem lep meg nagyon a dolog, egy kézzel viszonzom az ölelést, ami amúgy cseszettül hiányzott. DE! Vajon olyan köcsög makacs dög, hogy inkább taszítsak rajta egyet, minthogy szembe nézzek vele. Mert hát cseszettül mindkét ősöm vérmérsékletét örököltem és nem könnyű így...sem velük, sem pedig velem. Ez fix! Kérdésére szemet forgatok, persze hogy felteszi a legelső és legfontosabb kérdését.  
- Jah. Valami olyasmi... - húzom el a szám, kerülöm a szemkontaktust már amennyire csak tudom ebben a helyzetben. Minek kell szaglászni? Pia szagom van, a ruháim sem frissek, dezodort sem használtam az elmúlt tizenpár órában...kellemetlen szagom lehet ezt tudom magamról most. Mégis úgy ölelt magához, mint aki tisztában van ezekkel de fütyül rá magasról. Elereszt, ajtót nyit, szóval mozdulok magam is, hogy beszálljak mellé az ülésre és bekössem magam végül. Hátra dőlve figyelek magam elé, szinte csak úgy elsuhan pár másodperc semmittevés mire anya megszólal. Ám nem reagálok rá. Hogy látszik-e rajtam, hogy tanultam, avagy sem...még nem tudom erre a választ. És arra sem, hogy mi miatt is tettem ezt az egészet. Megtettem, hátha könnyebb lesz. Hátha kicsit feledésbe merülnek a gondjaim és önmagam tudok lenni kicsit. De amit műveltem...az nem azért volt. Hanem mert...mert figyelmet akartam. Csak egy kicsit. Apámtól. De helyette az anyám szentelt rám nagyobb figyelmet és ez...égetni kezdi a szemeimet. Ám amikor felhozza apát és hogy egymásnak is szentejenek figyelmet, hogy beszéljenek rólam kicsit...csak elmosolyodok...amolyan kínosan.  
- Hurrá... - nyögök ki ennyit, majd felülök rendesen, hogy a forgalomra is szenteljek egy kis figyelmet, ám ez sem tart sokáig, így anya felé pillantok.  
- Apához haza megyünk most? Vagy...tudja egyáltalán a meglétemet? - hogy érdekel-e hogy apám aggódott értem vagy sem....persze hogy érdekel, hiszen őt tartom anyám szemében istennek, az lényegtelen hogy párszor történt már olyasmi, hogy a luvnyája kiszedte a táskámból a kulcsomat, vagy felpofozott...vagy épp egyik sem tartózkodott otthon és bemenni sem tudtam a házba. De ha ezt anya megtudja...oltári nagy veszekedést fog tartani...nem mintha most nem az lesz a végkimenetele ennek, de ezt most kihagyom ebből. Bár...jó lenne ha ő is lekeverne egyet annak a csajnak...élvezném a helyzetet.