Lola; Leigthon

In life there aren't failures,just lessons that need to be learned!

szavak száma:516 zene: Let Her Go megjegyzés:  

Az egyetemről azonnal szaladtam is tovább. Unalmas volt, azok akik lemaradtak nekik kellett felzárkózni, így leginkább csak a laptopomat bújtam, hogy minél hamarabb olyan témát találjak, ami felkelti a női olvasok figyelmét. New York arról híres, hogy minden egyedi és eredeti. De azt ugye meg kell fizetni. Ami a felső tízezer kivételével lehetetlen kipengetni. Így mihez kezd egy olyan lány, akinek minden álma egy márkás cipő, táska? Keres a fekete piacon olcsóbbat. Bár nem eredeti és vannak szembe tűnő hibák, attól még valamelyest érteni kell ahhoz, hogy kiszúrd. Főleg mostanság, hiszen a feketepiacon tombolnak a márkás táskák tökéletes másolata, az áruk töredékéért.
Talán ezért is igyekeztem kitanulni a csínját-bínját a szakmának. Mármint, nem fogok most otthon táskákat varrni és hamisítani. De az olvasók talán hálásak lesznek, ha felismernek pár hamis darabot, főleg ha eredeti árért akarnák eladni. Eléggé elszaporodtak azok, akik későn veszik észre, hogy valami nem stimmel a táskájukkal.
Bár a legtöbb ember unalmasnak tartaná ezt az egészet, még is úgy érzem, hogy van egy réteg, akit megfog érinteni. Főleg, hogy egy új embert sikerült találnom, aki még arra is képes, hogy leüljön velem társalogni. A formalitásokat persze még nem beszéltük át. Ha szeretné akár egy kisebb reklám is lehet neki. Az órára pillantok, még van pár percem, hogy beessek a kávézóba, amit megbeszéltünk helyszínül és kissé csapzottan igazgatom meg a ruhámat, majd a hajamat és keresek egy kicsit nyugodalmasabb részt, ahol nem lesznek zavaró hangok, így kellemesen eltudunk beszélgetni. A pincér azonnal ott terem, hogy miben segíthet.
- Találkozóm lesz, ha megérkezik a partnerem utána rendelnék. - válaszolok, miközben előkeresem a táskám káoszában a tollat és a jegyzet tömböt, amit gondosan elhelyezek, hogy mindent letudjak jegyzetelni, ami csak szóba kerül. Mert úgy érzem annyira távol áll tőlem ez az egész világ, hogy lefogadom lesz mi után utána nézni és az én agyam jelenleg egy szita, főleg, hogy láttam őt. Bárcsak ott gyulladtam volna fel, mikor újra hozzám ért.
Így csak a kirakaton át nézem az embereket és arra gondolok milyen volt, ahogy a keze végig siklott az enyémen. Ahogy puhán érintett. Bűnös gondolatok ezek. Még mindig. Frusztrált sóhajjal újra az órámra nézek. Leginkább nem is az érdekel, hogy eljön-e, hanem mikorra érek haza, mikor fognak telefonálni Bennedict szülei. Haza kell érjek, hallani szeretném gyermeteg kacaját, ahogy játszik a kutyával. Vagy labdázik. Mert bár nem szabadott volna megtudnom merre van, kivel, hogy. De már akkor is a szimatom után mentem és kiderítettem mindent. Szerencsére a szülők nem zárkóztak el, azzal a feltétellel, hogy nem mondjuk meg neki, hogy én vagyok a gyerek vér szerinti anyja. Csak egy távoli rokon, akinek vérzik a szíve, ha kimarad egy-egy telefonhívás.
Visszafordulva az asztal felé újra az órára pillantok. Remélem, hogy nem vert át és megjelenik. Mai világban nem bízhatunk meg senkiben sem. Ezt a saját bőrömön tanultam meg. Bár az óra üresben kattog, leginkább a fejemben visszhangzik, mint sem a valós működésére figyelnék. Mert az elmúlt percekben négyszer néztem rá, még mindig nem tudom megmondani, hogy mennyi az idő. Így csak a noteszomba kezdek el firkálni, hogy lekössem magam, ahogy lábamat keresztezve dobolok a fotel lábának ütközve ritmusra.