- Naaaaaa – húztam el a karomat a srác markából – Csak semmi tapi, jó? Csak semmi tapi!
Ez volt az a pillanat, amikor én magam is hallottam a hangomon, hogy talán már nem kéne több felest legurítanom, illetve a cipőm sarka is úgy süllyedt el a homokban, hogy egyetlen pillanat alatt. Ezt persze mind az eszem mondta, és a legfőbb indokom az volt a dologra, hogy nem akarok hányni... Mert az nagyon rossz dolog. ugyebár, de ettől függetlenül szerettem volna tovább maradni és bulizni.
Az egyik egyetemista barátnőm szaktársaival jöttem ki a tengerpartra egy kis zenélgetős, sütőgetős est tartására, ami elég jól is sikerült ahhoz, hogy pár óra alatt teljesen felengedjek, és már én magam is annyira felszabadultam tudtam beszélgetni a barátaival, mintha csak ugyanúgy szabadbölcsész hallgató lennék. Mondjuk mindehhez biztosan hozzátársult az is, hogy visszafogtam a nyelvem ittasan is, és nem hordtam el szerencsétleneket csak azért, mert egy haszontalan szakra jártak. Ennek hála sikeresen bezsebeltem pár Facebook jelölést, és az egyik srác egész este rajtam tartotta a szemét, amivel próbáltam egyáltalán nem foglalkozni. Attól függetlenül, hogy Theo nincs itt és biztos voltam benne, hogy nem vagyok az esete, zavart volna még annak a tudata is, hogy közben húzom az agyát egy srácnak, akinek szemmel láthatóan tetszem. És minő meglepetés, hogy most pont ő próbál elcipelni a kocsijáig, hogy hazavigyen... Aha, én pedig teljesen hülye vagyok, és be fogok ülni egy idegen autóba!
- Allie, teljesen részeg vagy – mondta nekem, mire én csak mosolyogva csóváltam a fejem. Na nem mondod, öregem? Ennél meglepőbb információval a mai nap folyamán még nem is találkoztam – Haza kell vigyelek, mert a többiek is szétszéledtek. Csak szimplán nem tudnálak így hazaengedni, mert félnék attól, hogy bajod esik.
Erre meg is torpantam, és felvont szemöldökkel néztem rá. Nem is ismer a srác... Talán nem is annyira farok, mint amennyire azt gondoltam elsőre? Ahogy végigfutott a pillantásom az égszínkék szemeken és a fekete fürtökön, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy bízhatok-e benne, vagy sem. Végül is, egész éjjel kényelmetlenül éreztem magam attól, amiért mosolyogva nézett... Nem mintha csúnya lenne, mert nem az, egyszerűen csak a tekintetétől úgy éreztem magam, mintha megcsaltam volna valakit... Aki soha nem is volt az enyém, maximum gondolati síkon, meg a legmélyebb álmaimban.
Mindenesetre végül nagy nehezen sikerült betuszkolnia a kocsiba, én pedig durcásan fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat, miközben a másik kezemben szorongattam a bikinifelsőmet, ami az este folyamán oldódott le rólam, én pedig... Ittam már annyit, hogy amúgy is megváljak tőle, amivel ki is pipáltam az egyik kis játékunk „feladatát”. A ruhám átlátszó volt, de pont annyira takarta is a melleimet, hogy maximum sejtetni tudjon azok kinézetéről az anyag.
- Ha egyetlen ujjal is hozzám mersz nyúlni – pillantottam a srácra – Letépem a szerszámodat, és a szádba dugom, jó?
Alapból sem vagyok egy bájos természetű ember, inkább mondanám magam egy hatalmas tükörnek. Mindenkivel pontosan úgy bánok, ahogyan ők is teszik velem, ennek ellenére a srác... Nem szolgált rá erre a hangsúlyra, és a cinkos kis mosoly, ami kiült az arcára eléggé megmutatta, hogy nem haragszik rám. Ez némiképp megnyugtatott, de ettől függetlenül éreztem, hogy némi önvédelemre szükségem van... Mégis csak egy idegen srác, még ha kedvesnek is tűnik, én pedig olyan állapotban vagyok, amit nem csak könnyű kihasználni, hanem a legtöbben meg is teszik. Amit talán hagytam is volna, mielőtt besétált az életembe mind a 182 centijével egy Kim Tae Oh nevű egyed, aki olyan fenekestül forgatta fel az egész értékrendemet, másított meg mindent, amit gondoltam a világról, és színezte ki az életem szürke lapjait, hogy lényegében eszembe sem jutna elmenni randizni, vagy „félrecsókolózni” egy-egy görbe estén. És megint lefutottam ugyanezt a kört... Nincs közöttünk semmi, mégis olyan érzésem van minden alkalommal ha mással kerülök egy légtérbe, hogy már a nézés is megcsalásnak tűnik... És talán ezen dolgok miatt mertem realizálni a következő dolgot: menthetetlenül szerelmes vagyok abba a koreai srácba, akit bő egy évvel ezelőtt még undorral az arcomon szemléltem, és magamban Fuckboynak titulálva próbáltam a lehető legtávolabb tartani a szívemtől őt... De végül csak megszerezte. És az egészben az a legijesztőbb, hogy különösebb erőfeszítések nélkül.
- Megjöttünk, hercegnő – vigyorgott rám a srác, majd kiszállt a kormány mögül – jobban belegondolva arra sem emlékszem, hogy ivott-e, vagy sem, de most már mindegy is – majd az autót megkerülve nyitotta ki nekem az ajtót, és nyújtotta a kezét. Addigra én már éppen elég kótyagosnak éreztem magam ahhoz, hogy egyszerűen kiboruljak az autóból.
- Hé, hé hé – kapott el rögtön a derekamnál – Lassabban, kislány! Azt hiszem ettől jobb ha megszabadulsz!
És ezzel ki is csatolta a magassarkú szandálom pántjait, majd a kezébe véve húzott fel óvatosan a földről, és a vállamnál fogva kormányozott a motel felé.
- Nagyon cuki vagy, hogy idáig elkísértél, de innentől már egyedül is menni fog – mondtam neki, de a járásom kicsit sem volt egyenletesnek nevezhető, pedig veszettül koncentráltam arra, hogy sikerüljön a dolog.
- Szerintem jobb lenne, ha felkísérnélek a szobádig – jelentette ki halk, és kifejezetten nyugodt hangon, de ettől nekem mégis felforrt az agyvizem.
- Peeeersze... aztán majd segítesz bemászni az ágyacskámba, levenni a bugyikámat, és belém varázsolod a kis fütyikédet, hogy legyen holnap reggel mit megbánnom. Mindegyikőtök ilyen! – vágtam szerencsétlennek a fejéhez, széles gesztusokat alkalmazva, hogy nyomatékosítsam a mondandómat. Nem számít, hogy nagyjából a nevén kívül semmi mást nem beszéltünk meg, minden amit mondok, az így van. Amúgy már a nevére sem emlékszem... Talán Simonnak hívják. Csak az maradt meg, hogy zsidó származású fiúról van szó.
- Allie, én nem... – kezdett bele, mire én megperdültem a tengelyem körül, aminek hála majdnem a földön kötöttem ki, de némi kalimpálás után, sikerült állva maradnom. Arra tippelek, hogy ő nem mert hozzám érni az előbbi kirohanásom miatt.
- Tudom. Te más vagy. Te jó fiú vagy. Aztán majd jól meglepődök, hogy mégis mire vagy képes. Szó sem lehet arról, hogy a szobámig elkísérj! – minden egyes szavam után böktem egyet a mellkasára a mutatóujjammal, aztán gyorsan ki is kaptam a kezemből a cipőmet. Szegény valószínűleg annyira meglepődhetett a dolgon, hogy utánam elindulni sem tudott, viszont amikor összezuhantam a lépcsőn, és lehorzsoltam a térdemet, mintha erőre kapott volna, hiszen odalépett hozzám, és felsegített.
- Akkor legalább a lépcsőn... Kérlek Allie, ne legyél már ilyen boszorkány – egy picit talán megsajnáltam. Mi van akkor, ha csak a testi épségem miatt aggódik. Biztos fél tőle, hogy összetöröm az arcom és ha legközelebb összefutunk annyira csúnya leszek, hogy rám sem ismer.
- Figyu...Mondtam, hogy megoldom. Már ezerszer másztam végig itt, szóval el fogok találni odáig, te meg menj csak szépen haza, amíg még szépen mondom.
Ahogyan az arcára pillantottam, hirtelen meg is sajnáltam őt. Fáradtnak tűnt. Talán nem kellett volna ilyen hangon beszélnem vele, de valamiért úgy éreztem, hogy meg kell védenem magam... Attól a hülye megcsalástól.

• ruha • 1 110 •    

Allie and Tae Oh

xxx

-… jól van Tündérke, most már tényleg aludj – igazítom meg Allie húgának szőke fürtöcskéit, s egy halovány mosollyal hajolva közelebb hozzá suttogom a fülébe – észre se veszed, már itt lesz a nővéred. És ha jó leszel, ígérem, még reggelit is készítek neked.
Ugyan választ nem kapok tőle, de a tekintetében sikerül felfedeznem egyfajta kis csillogást, ami talán a kíváncsiságára utalhat.
- Mit szólsz ahhoz a palacsintához, ami mellé tettem múltkor epret és banánt is? Kis kakaó? Vagy karamellás tej? – Kathie nem beszél. Továbbra se beszél, ellenben az eleinte tapasztalt, irányomba mutatott tartózkodása teljesen megszűnt. Túl sok időt nem tudtunk mind idáig együtt tölteni, de akadtak olyan napok, mikor nekem kellett elmennem érte az óvodába, hogy aztán néhány óra erejéig vigyázzak rá. Borzasztóan nehéz volt. Képtelen voltam vele egyről a kettőre vergődni, nem tudtam megértetni magam vele sőt, én se voltam képes arra, hogy megértsem a némasága mögött rejtőző tartalmat, pedig az orvosin eltöltött éveim alatt rengeteg időt töltöttem gyerekekkel. Ő valahol mégis másabb a legtöbbnél, melyet az utóbbi napokban sikerült megértenem: más ő nekem, mint egy átlag gyerek.
Fontos nekem. Fontos, hiszen úgy ragaszkodok a nővéréhez, mint nőhöz eddigi életem során soha. Ennek kapcsán nyilvánvaló, hogy nem is a kislánynak, sokkal inkább neki akarok megfelelni. Neki akarok bizonyítani, elhitetni vele, hogy nem vagyok olyan rossz, önző és akaratos, makacs ember, mint amilyennek gondol. Elakarom érni, hogy ha másként nem is, hát a húgával való viselkedésem kapcsán keresztül lásson a színfalak mögé és legyen képes normális emberként bánni és viseltetni velem. Ez persze nem azt jelenti, hogy mind ez idáig ne tette volna meg. Egyszerűen többet akarok. És napról napra többet.
Mostanra sikerült teljes mértékben elnyernem Kathie bizalmát. Már nem látok rajta semmiféle tartózkodást, nem fordul el tőlem, és nem azzal a megszokott, komor kis pillantással méreget, mint a kezdetek kezdetén. Most is ő kapaszkodik bele a karomba. Ő az, aki annak ellenére próbál maradásra bírni, hogy korábban elrebegtem neki a jelenlegi teendőket, ami kimerül az alvásban. Négy mesét olvastam el neki és bevallom, a hosszas ücsörgés – úgy, hogy nincs, mi támassza a hátamat – nem éppen tett jót, így halvány kis önzőségem, hogy le tudjam tenni a hátsómat egy székre, vagy éppen át a fotelba.
- Mi a baj? – simítok végig az arcán noha tudom, hogy nem fog válaszolni. A szemei viszont árulkodóak. Aggódik. Nem tudom, hogy mi miatt, de aggodalmat és egyfajta félelmet látok benne, én pedig csak reménykedni tudok abban, hogy nem azt látja rajtam, amit alapjában véve, ha valakinek, hát neki és a nővérének nem akartam kimutatni – ne nézz így rám! Aludj szépen – paskolom fel két oldalról a párnáját, majd alaposabban betakargatom, noha nem lehet azt mondani, hogy szükség van rá. Ettől függetlenül mindig bennem van a mozdulat, hogy ilyen módon óvjam őt a kihűléstől, ha éppen arra kerül a sor, hogy mellette kell legyek egy délutáni szundija, vagy az esti lefekvés alkalmával.
Apró kis teste kényelmesen fészkeli be magát a jókora párnák védelmébe, amit a szám szegletében apró mosollyal nézek végig, hogy aztán megsimogatva csepp kis hátát feltápászkodjak mellőle, s derekamra simított kézzel, a kérdéses pont folyamatos dörzsölésével rácsukjam a szobájának ajtaját.
Fáradt vagyok. Tagadhatatlanul és elviselhetetlenül fáradt, amiről a tükörképem is árulkodik. Néhány nappal ez előtt Allietől kértem el magam, hogy legyen időm kialudni a 48 órámat, de azt hiszem, hogy ez már az a pont, mikor képtelen vagyok erőt és kitartást verni magamba. Tao persze rendszerint mindent megtesz azért, hogy minél komfortosabban érezzem magam, és csak és kizárólag neki köszönhetem azt is, hogy összetudtam szedi magam annyira, hogy a mai órát megtartsam a csoportnak. De ezen a ponton be kell látnom, hogy több pihenésre van szükségem. És ez nem azt jelenti, hogy újra és újra olyan őrültségeket kell művelnem, hogy a nagybátyámnak kelljen kihúzni a szarból, mint bő egy héttel ez előtt. Egyszerűen csak nagypapisan kell eltöltenem a rendelkezésemre álló időt, leülni a seggemre és várni, hogy a testem végre valahára ne ordítson azért, hogy több energiára van szüksége.
Ám tartok attól, hogy ezt nem most fogom elkezdeni, hiszen a kinti zajok és folyamatos duruzsolás eléri az ingerküszöbömet. Allie csiripelő csacsogását ezer közül felismerném, így ki, ha nem én lennék az, aki premier plánban nézi és hallgatja végig a lépcsőnél zajló kis bájcsevejt?
- Javaslom apukám, hogy tedd azt, amit a „boszorkány” mond, míg békává nem varázsol – bököm oda a kis nyálas képűnek fülhegyemig érő széles, szórakozott vigyorral. Mellkasomon eddig karba tett kezeimet egy laza mozdulattal engedem le, s míg egyik a combomnak csapódva megnyugszik a maga helyén, a másik rásimul a korlátra, hogy annak szorongatásával induljak el közelebb hozzájuk – kár lenne a helyes kis pofádért! – paskolom meg az arcát, ujjaimmal hámozva ki markai közül a szöszimet. Mert különben is, mi az, hogy bárki más hozzá mer érni vagy akárcsak rá mer nézni?
- Te pedig már ne is haragudj, de olyan hanggal vagy, hogy lassan ébresztőt fújsz az egész motelnak - suttogom Allie fülébe egészen közel hajolva hozzá, komoly gondot fordítva arra, hogy minél hamarabb eltudjam őt szeparálni a másik hímegyedtől.

Alapvetően elég jól bírom az alkoholt, viszont most annyira lefoglalt, hogy a lábam tökéletesre epilálása mellett elbeszélgessek azzal a bizonyos férfiemberrel, akire legjobb esetben ránéznem sem szabadna, hogy szinte meg is feledkeztem arról, amit édesapám már öt éves koromban a fejembe próbált verni: ha bizony elmegyünk alkoholt inni, akkor sajnos muszáj lesz lehetőleg olyan ételeket fogyasztanunk, amik képesek azt felszívni, és viszonylag nagy mennyiségben, hogy ne legyen probléma... Különben kergethetjük a rókákat. Mondanom sem kell, hogy anyám ezért akkora füleseket kent le neki, hogy csak nézelődtem, hiszen már „most rosszra tanítja a gyerekét”, pedig... Sokszor kifejezetten hasznosnak bizonyult amit annak idején vicceskedve mondott nekem egy két alkalommal, amikor ő jött haza kissé illuminált állapotban legénybúcsúkról, vagy hasonló összezörrenésekről, ahova a barátaival járt.
Persze Pollyval előtte még beugrottunk egy gyrososhoz, hogy valamit bekapjunk, de ahhoz az alkoholmennyiséghez, amit vittünk határozottan kevésnek bizonyult mindaz, amit sikerült letuszkolni előtte a torkunkon. Mondjuk lehet kifejezetten segített volna rajtam, hogy ha nem csak egy görögsalátát kérek ki magamnak – amit kihányni a feta sajt miatt aztán igazán kellemes és hálás feladat lett volna – de hát az utóbbi időben úgy vettem észre, mintha felszaladt volna pár kéretlen kiló, és ezt természetesen ugye egy nagy ivászat előtt kell beállítani a diétás étrendet.
Alapvetően amúgy nem vagyok olyan, aki könnyen hízik, és kifejezetten nem is szokott zavarni, ha egy picit kikerekedek itt-ott viszont mostanában elkezdtem erre odafigyelni egy bizonyos ember miatt... És bár alapvetően nem akartam volna, hogy egy kicsit ittasan is megpillantson, most mégis reménykedtem benne, hogy még nem feküdt le aludni, és találkozhatunk. Már csak azért is, mert most pont úgy nézek ki, mint azok a lányok, akiket kedvel, még ha egy kicsit el is áztam... És talán könnyelmű dolog ilyenekre gondolni, de szeretném, ha egyszer nem csak padlósikálás közben látna, hanem ténylegesen nőként tudna rám gondolni, nem pedig csak egy hajcsár boszorkányként, ahogyan megismerhetett... Bár talán nem lenne túl előnyös, ha más sráccal látna. Mi van akkor, ha félreérti az egészet? Egyáltalán mit lehet ezen félreérteni?
Viszont még mielőtt átgondolhattam volna, a fiúka úgy döntött, hogy megemberli magát és megragadta a csuklómat. Ahogy a szemébe néztem a nagy veszekedések után, láttam benne, hogy ha kell, akkor fel fog cipelni a szobámba... Amit azért csak nem hagyhatok.
- Ha egy ujjal is hozzám mersz nyúlni, az életemre esküszöm, hogy kitépem az összes létező beledet, és azzal fogok csomót kötni a nyakadra, és addig szorítom vele, amíg ki nem ugrassz a bőrödből... És ezt vedd nagyon komolyan – sziszegtem a srác arcába, aki kifejezetten megrettenhetett ettől, viszont a következő pillanatban, amikor meghallottam Theo hangját, hirtelenjében, perdültem is rögtön a tengelyem körül, hogy ráláthassak a srácra.
- Hát... te? Nem alszol? – pillantottam rá értetlenül hunyorogva, miközben próbáltam betájolni, de egy kicsit már kezdett mozogni körülöttem az egész hely. Mindenesetre örültem neki, aminek következtében éreztem, hogy végül olyan bárgyú vigyor terül szét az arcomon, hogy ha egy fokkal józanabb lettem volna, akkor biztosan realizáltam volna, hogy ez így nagyon nem oké, viszont most csak annyira voltam képes, hogy a cipőimet szana szét szórva ugrojak Theo nyakába és úgy szorongassam meg, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
- Komolyan, annyira örülök neked... – itt egy picit lábujjegyre is emelkedtem, hogy nyomhassak egy kis puszit az arcára – Azt hittem, hogy nem is foglak látni a jövő hétig de jó, hogy végül nem így alakult.
Picit le is törölgettem az arcáról a nyomot, amit a rúzsom hagyott ott, majd a srácra pillantottam, aki elég tétován álldogált ott, de végül elkezdett hátrálni, miközben ezt mondta:
- Akkor én most megyek... Vigyázz magadra Allie – közben pedig le sem vette a szemét Theoról. Én magam is éreztem, hogy valószínűleg a holnapi első kérdése az lesz, hogy jól vagyok-e, és ez akaratlanul frusztrálni kezdett. Nem akartam vele beszélgetni.
- Ha már itt vagy – pillantottam a megmaradt srácomra – Örülhetnél egy picit jobban nekem, nem gondolod? Annyira nem is vagyok hangos... Nem mellesleg ha öt perccel később jössz ide, segíthettél volna hullát hantolni, és lett volna egy közös bűntényünk, és...
Ez volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy mennyire közel áll hozzám jelenleg, és ahogy szemügyre vettem a vonásait, kifejezetten fáradtnak tűnt... Ettől mintha egy pillanatra kijózanodtam volna, és végül csak lehajtottam a fejem és igyekeztem a fülem mögé erőszakolni pár tincset.
- Menj csak nyugodtan, biztosan elég fáradt vagy már. Tényleg köszi, hogy vigyáztál Kathie-re, sokat jelentett – itt megengedtem magamnak egy hálás mosolyt felé, és tudtam, hogy a tekintetem sem olyan volt, mint ahogyan általában szoktam nézni rá. Most képtelen voltam fenntartani vele szemben azt a keménységet, amit általában szoktam... És ez kifejezetten frusztráló volt a számomra, ahogyan az is, hogy a kezem automatikusan elindult a szemébe lógó tincsei felé, hogy kisimíthassam onnan őket.
- Ejj Kim Theo – csóváltam meg a fejem végül – Tele vagy pénzzel, de egy fodrászt beiktatni luxus? Meg fogsz így vakulni! Ne legyél már ennyire felelőtlen, az ég szerelmére... De tényleg menj, mert most sajnos nem vagyok olyan állapotban, hogy állítsak magamon, és tartok tőle, hogy butaságot fogok művelni, ha most nem lépsz le... Utána pedig majd nézelődhetsz.
Ettől függetlenül megpróbáltam sarkon fordulni, ami nem annyira jött össze, az egésszel mindössze azt sikerült elérnem, hogy kellőképpen elszédültem ahhoz, hogy az eddig szorongatott bikinifelsőmet is a földre ejtsem, majd egyetlen rossz lépéssel sikerült olyan szabályosan leseggelnem, hogy talán csak a részegségemnek hála nem éreztem a fájdalmat... Azt hiszem elhamarkodott volt azt gondolni, hogy egyetlen pillanatra is kijózanodtam, mert ez határozottan nem történt meg. Annak is tudatában voltam, hogy a ruhám csakhogynem a nyakamba csúszott, amivel közszemlére tettem az egész combjaim, de ettől függetlenül most nem érdekelt. A számra szorítottam a kezem, mert valamiért elhittem, hogy akkor bent fogom tudni tartani a kavargó gyomromnak a tartalmát... Legalábbis reménykedtem benne, és egyszerre pánikoltam azon, hogy mégsem hányhatom el magam előtte... Úristen, ezt egyszerűen csak nem hagyhatom!

• ruha • 957 •    

Allie and Tae Oh

xxx

Változatlanul birtokló típus vagyok azóta, hogy belevetettem magam a nagybetűs életbe. Azt nem mondom, hogy szokásom volt egyszerre több vasat tartani a tűzbe, én nem örököltem ezt a fajta „családi szokást”. Hűséges, kitartó és odaadó társ vagyok, és pont emiatt várom el azt a másik féltől is, hogy hasonlóképpen gondolkozzon ő is. Ne hetyegjen más pasikkal addig, míg velem van és állítólagosan engem „szeret”, nem pedig mást. De ez esetben még csak ne is nézzen másra, ne álljon le szórakozni, csicseregni vagy csacsogni vele úgy, hogy az többet jelenthet barátságnál. Namostmár én nem azt mondom, hogy az elmúlt hetek, hónapok alatt birtokolni kezdtem Alliet főleg úgy, hogy mind erről szegény lánynak fogalma sincs. Viszont szépen lassan elkezdett kialakulni bennem a vonzalmon és a kíváncsiságon kívül valami más is. Valami nagyon mély, nagyon meghitt és erős… mintha csak egy mágnes lenne mindkettőnk oldalához erősítve, és az rántaná őt egyre közelebb és közelebb hozzám. Persze tudom jól, vannak kisebb-nagyobb bökkenők, úgy is lehet mondani, hogy komplikációk ebben a dologban, melyek csak hamar felfogják ütni a fejüket.
Kezdhetjük máris a legelején… meddig fogom tudni rejtegetni azt, hogy beteg vagyok? És ha ezen a ponton maradunk: van nekem egyáltalán szívem, lelki világom, ha ezek tudatában akarok egyre közelebb és közelebb kerülni hozzá? Megannyi fájdalomnak és szenvedésnek kitenni őt? Persze, ha elég önző lennék, akkor szó nélkül megtenném és meg is engedném magamnak, hogy arra a maradék kis időre ami adatott nekem, ami még hátra van és amit boldogan tudok megélni, addig jó legyen nekem. Mert talán romlik majd az állapotom, de ettől függetlenül nekem is kijár a szeretetből és ugyan úgy vannak szükségleteim még az ágy berkein belül is. Viszont ha úgy vesszük, valahol túl mély érzéseket tápláló embergyerek vagyok és mindig fontosabb volt számomra az, hogy mi van a másikkal mintsem, hogy nekem jó legyen.
Pont emiatt nem engedem pl Taonak azt, hogy minden további nélkül kés alá feküdjön, hogy egy olyan szervét adja oda nekem, amire talán még neki is szüksége lehet a jövőben. Mert lássunk csodát, nekem is azt mondták, hogy „áhh nem kell aggódni, eltávolítjuk a rosszat, de pont ezért vannak a páros szerveink… majd az a maradék egy fogja ellátni idejével a feladatát a kettőnek.” Csakhogy azzal nem számolt senki sem, hogy ez a maradék egy is bekrepálhat. Én pedig nem fogom őt kitenni ekkora veszélynek. Talán nem történne semmi, talán igen. Fifty-fifty alapon pedig nem fogok játszani, mert nem éri meg. Én már szépen lassan eltudom fogadni a következményeket és talán le fogom tudni zárni a dolgokat az életemben. Meg a nagy lófaszt, de ezt tegyük inkább a margóra aprócska betűkkel szedve… mert soha nem fogom elfogadni, hogy szépen lassan az időm vége felé közeledek, és lesz olyan, hogy itt a vége.
És pont ezek miatt nem engedhetném meg azt se, hogy Allie kellőképpen közel kerüljön hozzám. Mert nem akarom, hogy szenvedjen mellettem…
… de hova is beszélek? Talán csak egyoldalú ez a dolog és nem, hogy jövőnk nem lenne egymás mellett egy szebb életben, de még csak arra se képes, hogy pasiként tekintsen rám. Hova gondolkozok már most azon, hogy mi lenne, ha…? Addig is egy dolgot tehetek. Emberként, barátként mellette lenni és nem kialakítani olyan érzelmeket, melyek idővel nagyobb fájdalmat fognak okozni mindkettőnk számára, mint az szükséges volna.
Már csak az a kérdés, hogy vajon tényleg barátinak számít az, ahogy megközelítem őket, és egyfajta, már korábban említett birtoklást tanúsítok az irányába, ezzel határozott jelzést adva a másik srácnak azt illetően, hogy ideje lelécelni? Félek több ez annál, csupán képtelen vagyok kordában tartani a tetteimet és érzéseimet. Ennek tudatában karolom át a derekát, mikor lábbelijeit szanaszét szórva omlik a nyakamba, tekintetemmel továbbra is szikrákat szórva pislogva a másik gyerek felé.
Az arcomra nyomott puszi viszont meglep.
- Jó, de Szöszi?! Ne haragudj, de te magad kértél meg, hogy vigyázzak a húgodra. Szerinted, hogy a fenébe ne találkoztunk volna? – persze, tisztában vagyok azzal, hogy részeg és talán emiatt sincsen tisztában a szituval. De a pillanatnyi zavarnak hála ígyis-úgyis kikívánkozik a kérdés.
- Ijesztő vagy ittasan – jegyzem meg leheletnyit hátrébb húzódva, hogy jobb rálátásom legyen az arcára – amúgy meg a húgod odafent alszik, remél nem szándékozol őt felverni, ha már sikerült végre elaludnia. Nem volt egyszerű dolgom, csak, hogy tudd! Míg te jókat szórakoztál a selyemfiúddal, én vért izzadtam, hogy végre elszakadhassak tőle, mielőtt teljesen elgémberedek… bűnrészes meg nem óhajtok lenni, hogy még ez is a problémám legyen – motyogom az orrom alatt, tekintetemet egy pillanatra se véve le róla, kezeimmel határozottan tartva őt. Meglep a semmiből érkező tartózkodása és az, ahogy lassacskán hátrébb húzódik.
- Ja, hogy csak ennyire kellettem? Szép… bébicsősznek jó vagyok, de semmi másra nem, mert… - mert mi? Akár még folytatnám is, de az arcom felé induló keze, és az ahogy a frufrúmat kisöpri a szememből, belém fojtja a szót – nem attól függ, hogy mennyi pénzem van – nyögöm ki a meglehetősen elmésre sikeredett válaszomat, hogy ezt követően billegve tántorodjak hátra azzal a lendülettel, ahogy ő is sarkon fordul. Sűrű pislogásokkal igyekszek realizálni a kialakult helyzetet, ami aztán kimerül abban, hogy esése pillanatában még eltudom kapni az egyik karját, így tompítva valamennyit azon, ahogy földet ér. Ennek sikerül végre magához térítenie, és már lépek is egyet a lépcsőfokokon lefelé, hogy lehajolva hozzá egyik kezemet a hátára simítsam, másikat pedig a térdhajlatához.
- El ne hányd magad, mert én is lehánylak! – utasítom szigorúan. Sajnos empatikus hányó vagyok… legalábbis akkor, ha valakinek a gyomortartalma rajtam köt ki…
És ha Allienek sikerül megemberelnie magát, már emelem is őt, hogy elinduljak a szobája irányába, aminek ajtaját határozott mozdulattal teszem be magunk mögött, ez alkalommal ténylegesen megfeledkezve a kislányról.

Magam sem voltam biztos abban, hogy pontosan mit vártam attól a bizonyos sráctól, aki már hónapok óta annyira beleette magát a gondolataimba, hogy egyszerűen képtelen voltam egy teljes napomat úgy végigcsinálni, hogy egyszer se jusson eszembe. Persze, amikor őt láttam – heti három alkalom maximum négy – alapvető volt a dolog... Akkor még be tudtam magyarázni nagy nehezen magamnak, és el is tudtam hinni, hogy mindössze csak azért bámulom a kelleténél jobban azt a formás seggét, mert itt van... És nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom vele, ugye? Az már teljesen más helyzet, hogy valamiért a lányoknál ugyanezt az ingert nem éreztem, és hát önmagamban egyszerre kaptam idegbajt a ténytől, hogy nem vagyok egyedül ezzel a bizonyos dologgal és nyugtatott is meg, hogy nyilvánvalóan csak nő vagyok, akinek a teste így vagy úgy, de reagál egy vonzó férfi társaságában.
Mert ezt képtelen lettem volna letagadni magam előtt... Hiszen pontosan emlékszem a pillanatra, amikor egy kis mosollyal besétált az irodába, én pedig két másodperc alatt tudtam csak összeszedni magam. Mert ha valamire, akkor egy talpig márkás cuccokba öltöztetett testű, magas, csinos testű, és határozottan jóképű fiatal férfira nem számítottam... Mert eddig nem ez volt a tendencia itt.
Szóval mondhatni már az első pillanatban kikészített, amihez csak hozzájárult az is, hogy nem kevés súrlódás is volt közöttünk a munkát illetően. Persze az egész megint csak a kommunikáción alapult, mert ő nem mondta el nekem, hogy valószínűleg rosszul van – amiről máig nem tudok, csak egy ideje már figyelem – én pedig nem dörgöltem az orra alá, hogy minden egyes mulasztásért vagy kisebb hibáért megrángat a nagybátyám, kiabál velem, felpofoz és sokszor azért viselek nyáron is hosszúujjú felsőket, mert marad egy két lilás folt a karomon pont ott, ahol egy kicsit erősebben ragad meg. És ez volt a pillanat, amikor realizáltam, hogy lényegében teljesen ugyanolyanok vagyunk... Mert büszkeségből nem beszélünk egymásnak valamiről. Nem kívánjuk a másik sajnálatát, ugyanakkor mind a ketten azt gondolhatjuk, hogy a másik baja szintén nagyobb a miénknél, és nem akarjuk még a sajátunkat is a nyakába varrni...
Viszont ezt egy ideje már mintha elkezdtük volna elengedni, és az egész dolgon az sem kifejezetten segített, amit még hónapokkal ezelőtt mondott nekem Aiden. „Azért majd hívj fel, ha összejöttök!” Valamiért ő teljesen biztos volt ebben a végkifejletben, én pedig pont ezért éreztem azt, hogy csak felfújom az egészet, és valószínűleg teljesen egyoldalú az egész. Mert ő zavartalanul mászik bele minden egyes alkalommal az aurámba, hogy utána egyet a legidegesítőbb mosolyai közül az arcára költöztetve hagyjon ott engem... Azt meg gondolom nem kell részleteznem, hogy teljesen megkukulva, úgy nézek utána. Néha pedig ha időben megtaláltam volna a hangomat, akkor minden bizonnyal csak mentem volna utána, hogy megrángassam, miközben a könnyeimmel küszködve ordítottam volna az arcába a legszívesebben, hogy egyáltalán nem fair ezt csinálnia velem, hiszen én szeretem őt, és ezzel valahol teljesen tönkretesz. Végül ez sosem történt meg, de a mostani események sorozatában nem is kifejezetten bántam, ugyanis tetszett az, ahogyan a derekamon megéreztem a hatalmas tenyerét. Hirtelenjében még azt is elmertem hinni, hogy annyira tökéletesen illett oda, mintha arra születtem volna, hogy egész életében magához ölelhessen, ez a gondolat pedig alaptalanul megmosolyogtatott, ami miatt bújtam is oda a mellkasához, a tenyeremmel is besimítva a farmerkabátja alá. Ahogyan lassan felpillantottam rá, viszont feltűnt, hogy mennyire csúnyán néz arra a szerencsétlen fiúra, ezért gyorsan lábujjhegyre is emelkedtem, hogy odasuttoghassam neki a következő szavakat.
- Ne nézz már így rá – egy picit rá is markoltam a fehér pólójára, hogy lehetőleg ne seggeljek le azonnal a földre – Szegény nem csinált semmi rosszat... Vagy netán... Féltékeny vagy?
Az utóbbi persze tökéletesen hülyeség volt, de mégis egy jóllakott óvodás bárgyú vigyora ült ki az arcomra, majd halkan fel is nevettem a helyzet iróniáján. Szinte biztos voltam, hogy nem ez a helyzet, ezért mertem folytatni a következővel.
- Ha komolyan féltékeny vagy egy kis nyálasképű szabadbölcsészre, aki fel akar szedni... Ráadásul az zavar, hogy bejövök neki ÉN... Akkor komolyan problémák vannak az ízléseddel, fiam – el is húzódtam tőle rögtön, amint a srác eltűnt. Persze alapvetően nem tartottam magam csúnyának, viszont tisztában vagyok azzal, hogy egy Theo féle csávót soha az életben nem leszek képes megfogni magamnak, ha belezöldülök sem... Meg alapvetően nem is kifejezetten volt célom egyszerűen csak... Boldog voltam, hogy mellette lehetek, és lehet, hogy ez szánalmas, de nekem ennyi egyelőre elég volt.
- Jóvan’ na! – választoltam neki, talán egy kicsit hangosabban, mint azt alapvetően terveztem – Azt hittem ledőlsz aludni. Mert mostanában kifejezetten fáradtnak és nyúzottnak tűnsz. Egyáltalán nem akartam, hogy megvárj, amint elaludt Kathie, le kellett volna pihenned.
Egy picit én magam is éreztem a hangomban az aggodalmat, ezt pedig csak erősítette, ahogyan az arcára simultak az ujjaim és elkezdtem vizslatni a vonásait. Ettől függetlenül viszont nem kifejezetten akartam most belemenni a témába, csak gondoltam ideje megtudnia, hogy nagyon szarul titkolózik előttem.
- Na hé, álljunk meg egy kicsit! – hadonásztam vadul a levegőben, miközben hallgattam a szavait – Egy! Tudod te egyáltalán a nevem? Csak mert a Szöszin kívül mást nem hallottam eddig a szádból. És ha most elsütsz egy szőkenős viccet, én isten bizony fejbeváglak. Kettő. Te magad mondtad, hogy szórakozzak nyugodtan, mert maradsz reggelig is, ha kell... Emlékezz vissza mennyire győzködtél engem. Három... Milyen selyemfiú? Te tényleg féltékeny vagy? Javasolni fogok neked egy jó optikát szemésszel együtt, mert rohadt nagy bajok lehetnek ez esetben a látásoddal amúgy... És mit vársz azért, hogy majdnem elgémberedtél? Masszírozzalak meg, vagy mi?
Az utolsó kérdés már kissé ártatlanra sikerült, még félre is billentettem a fejem. Komolyan gondoltam abban a pillanatban, hogy megmasszíroznám a hátát, bár azzal is tisztában voltam, hogy amint nekivetkőzne, valószínűleg megint csak állnék vörös fejjel és megmukkanni sem tudnék, nemhogy még nekiállni masszírozgatni őt.
- Miért, mit szeretnél? Mit kéne tennem? – magam sem voltam biztos abban, hogy az est további folytatásában, de hirtelen éreztem, ahogy bizseregni kezd a bőröm annak a gondolatától, hogy gyakorlatilag bármit csinálhatna velem, most nem lennék ellenére... És határozottam éreztem, hogy a későbbiek folyamán sem bánnám meg a dolgot, vagy talán nem is érdekelt kifejezetten a dolog? Ebben a pillanatban határozottan mindegynek éreztem.
- Akkor menj el fodrászhoz! – jelentetetm ki – Esküszöm, hogy holnap elkísérlek... Csak takarja az arcodat.
Ezt persze már nem feltétlenül kellett volna tudnia, de még mielőtt komolyabban belegondolhattam volna a dologba, a földön kötöttem ki, a ruhám pedig nagyjából a nyakamba csúszott fel, ezzel szabaddá téve konkrétan az egész alfelemet. Áldottam az eszem, amiért nem gondoltam azt, hogy „mivel úgyis elég hosszú a ruhám, nyugodtan megválhatok a fürdőruhám bugyirészétől is”. Ettől függetlenül egészen megborzongtam, amikor hozzámért, és hirtelenjében, ha ez lehetséges, arról is elfeledkeztem, hogy hányom kell... Vagy nem is kell? Magam sem voltam biztos a dolgomban, de most már nagyobb volt a tét, ugyanis amint a karjaiban találtam magam, már az ellen kellett harcolnom, hogy őt ne hányjam le... Ami valljuk be, vagy ötször gázabb annál, ha csak előtte hányok.
- Nem akarlak lehányni – motyogtam halkan, miközben átfontam a nyakát a karjaival, és odabújtam hozzá, hogy beszívhassam azt a pézsmás illatot, amit annyira imádtam minden alkalommal, amikor megcsapott – Bár akkor legalább együtt lennénk hányásokat. Már majdnem romantikus a szituáció.
Egészen közel bújtam a nyakához, hogy jobban érezhessem az illatát, aminek hála realizáltam, hogy bármennyire próbálom letagadni magam előtt a tényt, már menthetetlenül beleszerettem ebbe a srácba, holott régen ez volt a legcsúnyább rémálmom... És abban a pár percben amíg a szobámig vitt, nem is kifejezetten szólaltam meg, ha ő sem tette, szimplán csak a pillanatban szerettem volna ragadni, mert kevésszer volt hasonlóban részem vele. Arra viszont, ahogyan betette a szobám ajtaját, szinte azonnal össze is rándultam, és elég csúnyán néztem rá.
- Hé! – legyintetettem meg egy kicsit az arcát, miközben megéreztem magam alatt az ágyat – Nem az előbb szidtál meg, amiért kiabáltam, erre nekiállsz csapkodni, annak ellenére, hogy egyáltalán nem szeretnéd felkelteni a húgomat??? Szerinted édesdeden fog ezek után szunyókálni tovább? És ki ne merj menni innen ilyen hévvel, mert akkor utánad megyek, és agyonverlek – magyaráztam neki, suttogva kiabálva, aztán megragadtam a karjait és teljes erőmből rántottam egyet rajtuk, végig sem gondolva, hogy ezzel talán pontosan magamra húzhatom a testét – Amúgy sem hagyhatsz csak így egyedül most... Szeretném ha itt maradnál velem az este.

• ruha • 1 342 •    

Allie and Tae Oh

xxx

- Féltékeny? Én? Ugyan már, egy ilyen kis papucsképű béka királyfira? Ne nevettess, kérlek – horkantok és bár van egy gúnyos éle a hanglejtésemnek jelezve, hogy magát a feltételezést is sértőnek ítélem, de valahol mélyen kijelenthetem, hogy az vagyok. Mert ez a kis nyomorúságos szürke egér közelebb került Alliehez, mint én valaha is azóta, hogy a közelében tartózkodok. Nem elég, hogy elkeserítő és szomorú, de még idegesítő is a ténye ennek. De aztán meg mit tehetnék? Mint egy dacos gyerek közöljem, hogy velem is lehetne egy kicsit lazább? Kevesebb felettes-alkalmazott hangvételű beszélgetésekre vágynék őt illetően? Ó na persze, akkor meg én lennék a nevetséges, elvégre tény és való, hogy én se teszek meg mindent azért, hogy egy laza kis diskurzusba tudjunk kezdeni.
- Jaj Istenem, tiszta hülye vagy! Mi az, hogy TE? Néztél már tükörbe te őrült nő? Legalábbis akkor amikor elmeállapotod tökéletesen rendben volt és nem a pia gőze ködösítette el a fejedet? – lökök egyet ujjheggyel a halántékán, szemöldökömet rosszallóan ráncolva nézve végig rajta. Hova ez a nevetséges önbizalomhiány? Soha nem fogom megérteni, hogy miért azok az emberek szenvednek a legveszélyesebb és legnagyobb mértékű önbizalomhiányban, akiknek nem lenne szabad? Mert szépek és/vagy okosak, de mindenképpen több tiszteletet érdemelnének és több önértékeléssel kellene rendelkezzenek, mint amennyi jutott nekik. Talán ártottak nekik? Ezzel a lánnyal mi lehet a baj? Mit tudnék vele tenni, hogy elhiggye magáról azt, hogy gyönyörű, csinos és önmagában is elképesztő a kitartása és maga az, hogy képes engem elviselni?
Arcomat érő keze viszont egészen meglep, nyikkanni is elfelejtek, helyette elnyíló ajkakkal, néhány gyorsabb pislogással szemrevételezem az arcát, hogy valamiféle választ keressek benne a tetteire.
- Talán mert fáradt és nyúzott vagyok. De ez még nem jelenti azt, hogy nem tudok eleget tenni a kötelességeimnek és annak, amit megígértem – szavahihető, őszinte ember vagyok. Ha nem akartam volna, vagy képtelennek éreztem volna magam arra, hogy vigyázzak a húgára, azt megmondtam volna neki. Tény ami tény, hogy  voltam már jobb bőrben, voltam már kevésbé fáradt, de jelen állás szerint nem a maratont akarták lefuttatni velem, egyszerűen csak ücsörögnöm kellett a seggemen, míg el nem alszik a kislány. Nem olyan nagy feladat ez azon túl, hogy fejben mégis itt kellett lennem, ergo csak egy kisgyerekről van szó, aki odafigyelést igényel. De megígértem, hogy itt maradok vele amíg szükséges, ráadásul az is igaz, hogy én bizonygattam Allienek azt, hogy ráfér a kiruccanás, mi elleszünk a kislánnyal addig, míg vissza nem jön. Az más kérdés, hogy közben arra nem gondoltam, hogy nem megy majd minden olyan zökkenőmentesen. De megoldottam és ez a lényeg.
- Ki akarod csapni a szememet? – hörrenek haragosan, miközben határozottan a csuklója után kapva a teste mellé vezetem azt jelezve, hogy viselkedjen szépen, ne kísérelje meg a megvakításomat, van elég bajom szemekkel is nem, hogy még azok nélkül. Végül aztán a hosszas szidalmazását követően csak egy szórakozott nevetgélést engedek meg magamnak, még csak véletlenül se véve komolyan egyik részét se a hallottaknak. Ellenben az utolsóval.
- Talán egy masszírozásra nem mondanék nemet – motyogom közel hajolva hozzá. Tudom jól – tisztában vagyok vele – hogy megint egy olyan dolog, amit utál. A semmiből érkező, hirtelen közeleséget ami ha fordított esetben történne és ő tenné, nyilván a magam részéről is zokon vehető valami lenne. És ha nem is egyféle játék ez, szeretem csipkedni és jelét adva annak, hogy érdeklődök iránta. Lehet gyerekes, és inkább a kiskölykök szoktak hasonlóképpen játszani egymással, húzogatják a lányok szoknyáját és sorolhatnánk, de sokkal másabb ő nekem, mint azok a nők, akikkel eddig szerencsém volt az életben.
- És talán zavar? Addig se látod az idegesítő képemet, ugyebár – mert vannak alkalmak, mikor mintha csak fanyalogna, vagy ellenezné a jelenlétemet, rögtön elfordul tőlem. Én meg most döntsem el, hogy mi ez az ő részéről? Érdeklődés és ugyan az a gyerekes kis próbálkozás, pimaszkodás mint, amit én csinálok, vagy ténylegesen ki nem állhat?
Csak ezt követően nyalábolom fel őt a lépcsőről, mert félek, ebben az ütemben nem, hogy két óra múlva, de talán reggelre se fog betalálni a szobájába, hogy végre valahára nyugovóra térjen. Talán elhamarkodott voltam akkor, mikor bizonygattam, hogy ráfér a kikapcsolódás. Mert nem mértem fel azt, hogy attól függetlenül, hogy én nem iszok mert nem ihatok a gyógyszerek és a vesém miatt, attól függetlenül más, még Allie is ihat bőségesen. Főleg ha tényleg olyan mértékű a kimerültsége és a stressz rajta, amit az utóbbi időkben sikerült felfedeznem. Ráfért már, hogy kirúgjon a hámból. Arra viszont nem gondoltam, hogy emiatt aggódnom kell érte sőt, hogy nekem kell aztán eljuttatni a szobáig, minek után határozott mozdulattal bejuttatom oda. Természetesen a dorgálását követően, amiért jelen állás szerint hangosabb voltam, mint ő az elmúlt percekben bármikor. Igen, hajlamos vagyok a károgásra, de ez egy olyan hatodik érzék nálam, mint a nők esetében… tudom jól, hogy a kislány hamarabb ébredne fel ha Allie hangja eljutna a tudatalattijába, mint, hogy én most kicsit hangosabban zártam be magunk mögött az ajtót.
Az viszont ahogy a karjaimba kapaszkodik és nemes egyszerűséggel kibillentve az egyensúlyomból, magára ránt, váratlanul ér. Alig van időm arra, hogy felfogjam a helyzetet, s még idejében sikerül megtámaszkodnom a feje mellett könyékkel, valamint combja mellett térddel, mielőtt még teljesen rázuhannék szegény lányra. Ettől függetlenül sikerül csípővel ráereszkednem, ilyen módon is előzve meg azt, hogy előre billenjek és lefejeljem szegényt.
- Ne fogalmazz ilyen veszélyesen – suttogom kis híján az ajkaira, egészen mélyen szívva be a levegőt, tekintetemmel foglyul ejtve az övét – meggondolatlanul – szúrom hozzá, ujjaimmal játékosan morzsolgatva szőke tincseit az ujjaim között, pillantásomat elvarázsolva vezetve a dekoltázsára.
Mígnem „éjfélt üt az óra”, a varázs elmúlik, én pedig úgy robbanok le szegényről, mintha legalábbis égetne a közelsége. És valóban ez történik…. gyakorlatilag fél perc alatt sikerül szorossá varázsolnia a nadrágomat a puszta közelségével… álnok szőke.
Halk szuszogással, már-már zaklatott, „alig bírok magammal” pihegéssel ülök le az ágy szélére, gondosan ügyelve arra, hogy egy milliméternyi testfelületem se érjen hozzá, ezzel felesleges feszültséget és szorongást generálva magamban.
- Talán tényleg mennem kellene...

Kicsit elhúztam a számat a válaszára, de lényegében valami ilyesmire számítottam tőle. Egyrészt magam sem oltam biztos abban, hogy milyen érzéseket táplál irántam, de úgy 60%-ban biztos voltam abban, hogy nem viszonozza, vagy ha így is van, akkor sem fog nőként kezelni soha... Legalábbis az eddigiekből tökéletesen ez jött le nekem, és ezért nem tudtam eldönteni, hogy hálásnak kéne lennem, vagy gyűlöljem érte. Igazából inkább csak az ajkamba haraptam, hogy még véletlenül se csússzon ki a számon olyasmi, amiből talán megsejtheti azt, hogy az iránta táplált érzéseim nagy részét inkább igyekszek elfojtani a bizonytalanságom miatt. Egy másodperccel később pedig már mosolyogva vontam meg a vállam, és válaszoltam a következőt, egy kis csipkelődés mögé rejtve a következőt válaszoltam neki:
- Hát nem tudom... Úgy ölelted át a derekamat, mintha legalábbis attól tartanál, hogy a következő pillanatban felkap, és elvisz... Deeee persze, gondolom csak nekem akartál segíteni, holott tökéletesen ura voltam a a helyzetnek – a mondatom végére a mosolyom pedig már olyan szinten kiszélesedett, amitől nagyjából úgy nézhettem ki, mint valami jóllakott óvodás, de igyekeztem elengedni a dolgot, mert... Most úgyis részeg vagyok, és alapvetően nem kéne számítania annak, hogy ő jelenleg mit gondol rólam. Viszont ettől függetlenül nem tudtam eltekinteni attól, hogy számomra kezdenek nyomasztóvá válni az érzéseim, viszont csak akkor tudnám feltárni neki a szívem, ha ezt ő is megtenné... Viszont valami azt súgta, hogy ez még váratni fogja magát, és hirtelen ismét szomorúnak éreztem magam.
- Amúgy egyáltalán nem olyan, ahogy leírtad. Tény és való, hogy tízből csak egy erős hetest adnék neki, de az, ahogyan a helyzetre reagálsz, mintha a féltékenységedet bizonyítaná, Theo drága – böktem rá a mellkasára az ujjammal, hogy nyomatékosítsam benne a szavaimat. Igazából nem volt célom, hogy mindezt belémagyarázzam, csak szimplán jólesett csipkelődni vele egy kicsit. Élveztem, hogy végre olyan helyzetbe sodródtunk, amiben nem ő volt nyeregben, és vissza akartam vágni neki a sok idegesítően szexi mosolyért, azért, hogy folyamatosan a képembe liheg, hogy egy darab fehér pólóban és farmerban szexi, hogy annyira szép fényes, és puhának tűnik a haja... Hogy minden egyes nap olyan érzéseket vált ki belőlem, amikről tudomást sem akarok venni... Mert egyrészt tudom, hogy biztonságban lennék mellette, de ugyanakkor félek is, hogy ő maga fogja összetörni a kis ábrándjaimat és végül csak a fájdalom marad majd ott az emléke mellett.
- Egy átlagos szőke lány vagyok, aki az átlagnál alacsonyabb – vontam meg a vállaimat, kimondva azt, amit valójában gondolok – Tudom, hogy nem vagyok egy csúfság, de szerintem semmi különleges nincs bennem.
Egy filigrán alkatú, latina, szép kerek idomokkal meg zöld szemekkel... Na az gyönyörű, én magam meg amolyan tucatszépség szerűség vagyok.
- Ééértem én, hogy mennyire fontos neked a férfiúi büszkeséged, és határozottan sértené azt, ha csak ellébecolnád a napjaidat, DE – emeltem fel neki az egyik mutatóujjam, és bár eléggé forgott körülöttem a világ ahhoz, hogy minden tekintélyemet a sutba dobjam ezzel az egésszel – Ettől függetlenül ha rosszul vagy, ne félj már segítséget kérni... Mondjuk tőlem? Aki talán tudna és szeretne is segíteni?
A mondat végére egészen elhalkult a hangom, csak a kabátjába kapaszkodva néztem fel rá úgy, hogy majdnem teljesen hátrahajtottam a fejem. Persze csak egyetlen pillanatig tartott, amíg a saját mogyoróbarna szemeimet az ő feketéibe mélyesztettem, mert éreztem, hogy menten elsírom magam, amiért nem bízik bennem... Mert tutira ezért nem kéri a segítségem. Fél, hogy valami titkot kifecsegek, a... Bárkijének, amit nem kéne? Magam sem voltam biztos benne, de boldog lettem volna, ha legalább annyira rá tudtam volna venni, hogy ne akarja állandóan ledolgozni azokat a napjait, amikor nincs jól és otthon kell maradnia.
- Jobb helye lenne annak máshol, mint az arcodon... – válaszoltam a kérdésére, majd motyogva tettem hozzá a következőt, amit amúgy csak gondolni szerettem volna – Túlságosan összezavarnak néha.
Ez pedig mondhatni teljes mértékben igaz volt, mert az elején én magam is képtelen voltam arra, hogy megkülönböztessem az őszinte oldalát attól, amit mutatni akar a világnak... És még most sem voltam biztos abban, hogy jól sikerült levonnom a kis következtetéseimet.
- Majd emlékeztess rá holnap – válaszoltam neki, és talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor álltam a pillantását – Most pedig, ha nem akarod, hogy olyat tegyek, amit talán mind a ketten megbánhatunk később, akkor kérlek szépen mássz ki az arcomból.
És ebben a helyzetben nem a tenyerem bizsergett... Hanem éreztem, ahogyan a bőröm lassan kipirul, és csak reménykedni mertem abban, hogy az alapozóm és a sötét megteszik a hatását, és mindezt nem mutatják meg neki. Viszont talán az aggasztóbb volt számomra, hogy szabályosan tüzelni kezdett az arcom és csak egyetlen gyors pillantást engedtem meg magamnak... Csak egyszer vándorolt le a tekintetem az ajkaira, de akkor akaratlanul is beharaptam a saját számat. Tudtam, hogy ha két pillanaton belül nem mászik ki az arcomból, a következő majd az övé lesz... Mert most túlságosan átengedem magam a vágyaimnak ahhoz, hogy az agyam meg tudjon gátolni a cselekedeteimben.
- Attól még, hogy idegesítő a képed, nem biztos, hogy zavar – motyogtam magam elé, miközben eltűrtem a hajamat az arcomból, de még mielőtt beválthattam volna a terveimet, a földön kötöttem ki... majd amikor legközelebb érzékeltem némi térváltozást, a karjaiban voltam, és a nyakába bújva magyaráztam neki a hányásról... Hogy rá egy másodperccel teljesen kétségbe vonhassam a saját ép eszemet.
Viszont amikor a nagy hirtelenkedésben teljesen véletlenül rántottam magamra őt, csak meglepett, őzikeszemekkel tekintettem rá. Egyetlen alkalmat sem tudok felidézni, amikor ennyire közel került volna hozzám, épp ezért is néztem megilletődve, ugyanakkor éreztem azt is, ahogyan lassan száguldani kezd a vérem az ereimben. Képtelen voltam elengedni a tekintetét, csak néztem az arcát, viszont ahogyan közelebb hajolt hozzám, úgy akadt el a lélegzetem. Nem tudtam elpillantani a szemeiről egészen addig, amíg ő el nem engedte a pillantásom. Ahogy megéreztem a forró lehelletét a bőrömön, automatikusan simítottam a tarkójára a kezem, és a tekintetemmel elkezdtem bűvölni az ajkait.
Már éppen hajoltam volna közelebb hozzá, hogy azt az őrjítően kicsi távolságot is megszüntessem magunk között, amikor hirtelen felpattant, én pedig csak értetlenül bámultam a plafont... Egészen addig, amíg ki nem mondta azokat a bizonyos szavakat, amik olyan összeesküvés elméletet indítottak el az agyamban, hogy szinte teljesen kijózanodtam tőlük... Mert hirtelenjében rájöttem, hogy kedvel engem, csak éppen... Haza fog menni, ezért nem akar játszani az érzéseimmel.
Viszont valahol belül azt éreztem, hogy nekem viszont ez lesz az egyetlen és megismételhetetlen alkalmam. Volt egy picike hang a fejemben, aki azt súgta, hogy ha belemegyek a játékába, akkor jobban fog fájni, mintha elővigyázatosságból elutasítanám őt...
Pont ezért is simítottam rá a kézfejére a saját mancsomat és egy halk sóhaj után a következőket mondtam neki.
- Elengedlek... – én sem tudom, hogy pontosan hogyan értettem azt, amit mondtam, szóval inkább elhitetettem saját magammal is, hogy ez a mai estére szól – De előtte valamit muszáj megtennem.
Egy mély levegővétel után nyúltam csak a másik kezemmel az állához, hogy finoman magam felé fordíthassam az arcát... Úgy döntöttem, hogy csak egy puszi lesz, aztán elengedem.
Egy mély levegővétel után, határoztam el magam és attól függetlenül, hogy az egész testemben remegtem, közelebb hajoltam hozzá, hogy a szintén reszkető ajkaimmal épphogy csak érinthessem az övéit... Viszont abban a pillanatban realizáltam, hogy nem fogom pusztán ennyivel beérni, viszont valahogy a belém kódolt ösztöneim most erősebbek voltak az agyamnál. Éppen ezért is nyúltam rögtön a tarkója után, és egy halk kis sóhaj után jóval határozottabban csókoltam meg őt. Az ujjaimmal közelebb is húztam magamhoz a fejét. Éreztem ahogyan a szívem majd’ kiugrik a helyéről, az ujjaim erőtlenül markoltak rá a hajára, és egész testemben borzongtam a közelségétől, viszont nem akartam olyat ráerőltetni, amit nem szívesen csinálna, szóval legyűrtem minden bennem lakozó vágyat és erőnek erejével szakadtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek.
- Most már mehetsz – a hangom alig volt több suttogásnál, és éreztem, ahogyan lassan végigcsorognak a könnyeim az arcomon. Átkozottul nem akartam, hogy elmenjen, és ha iszom, akkor hajlamos vagyok az ilyen dolgokat túlságosan is a szívemre venni. És bár megadtam neki a lehetőséget arra, hogy elhagyja a szobát, én magam képtelen voltam elhúzódni tőle, csak néztem az arcát, ami alig centikre volt az enyémtől és finoman cirógattam a kézfejét az ujjaimmal. Igazából minden porcikám azt akarta, hogy velem maradjon éjszakára, és abban a pillanatban az sem zavart volna, ha másnapra eltűnik... Mert legalább egy picikét az enyém lehetett.

• ruha • 1 353 •