Ahogy beléptem a konyhába, anyát a földön ülve találtam. Háttal a konyhaszekrénynek dőlt, dohányzott, és egy hosszú slukk után a hamut abba a tepsibe verte le, amit két órával ezelőtt rakott be a sütőbe (megkért, hogy emlékeztessem, hogy egy óra múlva ki kell szedni). Sűrű füst volt, a szaga bejárta az egész házat.
- Mi lenne, ha idén inkább éhen halnánk?
- Miért ne?
Sóhajtott egyet, elnyomta a csikket, majd lassú mozdulatokkal feltápászkodott. Elhúzta a száját, ahogy még egyszer az elszenesedett tepsire nézett, majd ismét felém fordult.
- Kérsz egy kis bort?
- Tizenegy van.
- Nem akarok egyedül inni.
- Hát, végül is…

Ez a harmadik karácsony, amit lényegében kettesben töltök vele. Anyának élt egy húga valahol Brooklynban, miután elvált apámtól, éveken át együtt utaztak az ünnepekre Albany-ba a szüleikhez (hol mentünk velük Charley-val, hol nem, ez most igazából nem annyira fontos), de három évvel ezelőtt a húga megházasodott, azóta jószerével nem is lehet látni, az sem kizárt, hogy már nem New Yorkban él.
Az első közös karácsonyunkkor még próbálkoztunk az ünnep kötöttségeihez tartani magunkat (nagy fát vettünk, szorgosan ajándékokat csomagoltunk, nem vettünk be Xanaxot egymás előtt, meghittség, béke, szeretet), de mikor szenteste berúgtunk a tojáslikőrtől, kiderült, hogy az anyám valójában maga a Grincs, és kislány korától fogva utálta ezt az egész ünnepi maszlagot, beleértve a bevásárlásokat, az ünnepi slágereket, az erőltetett közös családi vacsorákat, meg gondolom a zoknikat, amiket az évben adtam neki. Apám imád karácsonyozni, a mai napig, ha ilyenkor kopogsz fel hozzá, Mikulás sapkában fog ajtót nyitni, ami végül is nem olyan gáz, hát szeresse csak, de én azért jobban elvagyok a délelőtti pohár borokkal és a semmibe vett ünnepléssel.

Szóval, ha ez a kérdés, valójában nincsenek karácsonyi hagyományaink, amin talán segít, hogy valahol mindketten a klinikai depresszió határát súroljuk – ez pedig olyan szuperképességet ad, hogy az emberiség történetének legnagyobb ünnepét képesek vagyunk hétköznapként megélni. Laza vacsora, kisimult idegek, ami csak kell. Ha nem dobom fel, hogy Cecilie esetleg nálunk töltené a karácsonyt, talán az idénre fát se vettünk volna (nem a normák elleni lázadásból, egyszerűen csak megfeledkeztünk volna róla), de anyám a ténytől, hogy valaki látogatóba jön, olyan izgatott lett, hogy… Hogy mondjam el? Szóval el kellett magyaráznom anyámnak, hogy nem azért lesz Cecilie nálunk, mert mondjuk meg akarnám kérni a kezét vagy ilyesmi, amit azt hiszem, végül is megértett, vagy legalábbis addig a pontig, amíg nem találkozott ténylegesen Cecilie-vel, megértett.

Karácsony reggelén még mindig érezni lehetett a füst szagot a házban.
Karácsony reggelén anyám gyanakodva méregetett, ahogy kijöttem a szobámból, nehezen ment elképzelnie, hogy tényleg átengedtem az ágyamat Cecilie-nek, én pedig a padlón aludtam.
Karácsony reggelén pedig iszonyúan fájt a hátam.
Illetve, és legfőképp, karácsony reggelén kibattyogtam a konyhába azért az üveg vodkáért, amit magamtól kaptam.

- Kérsz? – kínáltam anyám.
- Te megőrültél – dünnyögte ő.
Vállat rántottam, és visszamentem a szobámba.

Nem azt mondom, hogy nem szeretem a karácsonyt. Tulajdonképpen nincs semmi bajom magával a karácsonnyal. Szeretem, hogy tele van fényekkel a város (a normális, átlagos városi megvilágításon túl), szeretem a szép, kézzel festett üveggömböket, vessetek meg, de szeretem hogy a dolgok csillognak, megnyugtatónak és otthonosnak találok minden fenyőágat, vagy fenyőillatot, és szeretem elképzelni, hogy az ünnep valamiféle összetartozást ad az embereknek, családoknak és idegeneknek egyaránt, hogy az emberek megpihenhetnek (jobb esetben) az év végi hajtás után, hátradőlhetnek, vállon veregethetik magukat, meg szeretem azt is, hogy mindenki egy kicsit nyálasabb és romantikusabb az átlagosnál.

Közben persze az igazság az, hogy ezen dolgok jelentős részét nekem nem kimondottan van lehetőségem élvezni. Kár, hogy ez részben az én hibám, csak a másik részért okolhatom az életet és a körülményeket. Részben tudnék magamon segíteni. Ha akarnék.
De mivel nem akarok, ezért Addison ágyában kelek fel karácsony reggel, kicsit másnaposan, kicsit nyűgösen, és kimondottan lehangoltan.

Mondjuk ez sem rosszabb, mint a tavalyi karácsony.

Ha összehasonlítom azzal, ami akkor lett volna, ha én is az anyámmal karácsonyozom, mint ahogy Addison az anyjával… nos, a karácsonyozik talán túlzás, esetükben a nem-karácsonyozik tűnik találóbbnak, akkor még azt is elmondhatom, hogy az egész lehetne sokkal, de tényleg sokkal rosszabb is. Lehetne jobb is, szó se róla, mondjuk lehetne normális családom, akikhez ilyenkor öröm hazamenni, vagy lehetne rendes, tisztességes, kiegyensúlyozott felnőtt életem, hogy hozzám látogassanak el a barátaim és együtt karácsonyozzunk, de mivel egyik sem igaz, nem panaszkodom, amiért karácsony reggelén Addison ágyában ébredek fel, kicsit másnaposan, kicsit nyűgösen, és bár kimondottan lehangoltan, de azért az ébredés ötödik pillanatában emlékeztetem is magam arra, hogy ne legyek már lehangolt.

Szóval, ez sem rosszabb tényleg, mint a tavalyi karácsony.

- Az lesz a reggelid? - kérdezem az oldalamra gördülve, összetett tenyereimet becsúsztatva a fejem alá, mintha egy szent, karácsonyi angyal-gyerek lennék, vagy valami ilyesmi, és ha Addison válasza erre igen lesz, akkor én csak felajánlom majd, hogy leugrok a legközelebbi helyre valami kávéért és bagelért, vagy bármiért, egy hot-dog is megteszi, attól függően, mi lesz az első hely, ami a jelek szerint még karácsony reggelén is nyitva van.
De hát valami mindig nyitva van.
A lényeg meg, hogy nem fogok ítélkezni, de úgy érzem, a gyomrom hálás lenne, ha nem csak vodkát kapna ebben a szent percben, noha egyelőre erősen kérdéses, el akarom-e én hagyni ezt az ágyat, és fel akarok-e öltözni. Úgy egyáltalán valaha.