Szerettem, hogy akkora családom van, amekkora. De a vele járó gondok egyre súlyosabbak voltak és nem mondom, de tényleg néha előbb jutottam arra a megállapításra, hogy megfojtom mindet, akkor nyugtom is lenne. Ha valamennyire a játék le is lazította az idegeimet, annyira nem, hogy az újbóli zuhanyzás után nyugodtan hajtsam álomra a fejem. Leginkább azokon agyaltam, amiket Cam mondott Powellékről és minden egyes gondolatfoszlánynál az esélyeimet latolgattam, hogy melyik Griffin fog a legrosszabbul kijönni abból, ha Owennel szembekerül. A párnát begyűrtem a fejem mögé az ágyba mászva és még azt a régi plüss mackót is bepakoltam oda támasztékként, aminek már félig lógott a lába és ráfért volna egy alapos plasztikázás a lógó gombszemével is, de nem volt szívem megváltoztatni és mássá tenni, mint amilyen volt. Nagyira emlékeztetett. Az öngyújtóm lángja újra és újra minimális fénybe borította a mellkasomra húzott takarót, de nem volt kedvem a mobilt nyomkodni, ameddig el nem alszom. A fiúk hangja amúgy is átszűrődött a szomszéd szobából, és ha jól hallottam, Kelsey irtó kerek seggéről ment éppen a vita és arról, hogy Moira közkézen forgott a focicsapat tagjai közt. Megforgattam a szemeimet és hajnal kettőkor úgy döntöttem, hogy ideje lesz kizárnom őket.. és úgy nagyjából mindenkit az elmémből, ezért húztam a fejemre végül a takarót is, csak hogy pár órával később Mason kezéből szedjem ki a kést, ahogy Lucas felé mutogatott, miközben azt magyarázta, hogy akkora, mint egy jól megtermett tacskó az öccse.
- Mikor végeztek a suliban? - egyikük se figyelt rám. - Charlie? Tőletek kérdeztem. Mikorra értek haza? - elpakoltam a pultról. Fél óra múlva el kellene indulnom dolgozni, de nem fogok. A csoportvezetőmnek jeleztem reggel, hogy lebetegedtem. A Covid óta nem igazán szerettek azzal játszani, hogy lázasan, köhögéssel és mindenféle Covidra emlékeztető tünettel mentek dolgozni az emberek.. azért, hogy még a lehetőségét is elkerüljük a fertőzésnek, némi fenyítő éllel a hangjában úgy döntött nagy kegyesen, hogy maradjak itthon és szerezzek be táppénzes papírt is. Ámen.
- Nem t'om. Mert? Mi van?
- Feljelentett titeket Mrs. Khadir. Az van. És ha jól tudom, négy körül végeztek. Fél öt előtt tíz perccel legyetek itthon, mert vendégeink lesznek - a káromkodás nem maradt el Charlie szájából, a válogatott szidalmazásokra szerintem a nő felmenői is forogtak a sírjukban. Mondhatnám neki, hogy ne beszéljen így, de a némbert én is felrúgtam volna, amiért képes volt mégis csak a rendőrségen -felnyomni a fiúkat, annak ellenére, hogy szinte a seggét nyaltam ki a boltban.
- Na?! Az angol kiráynőt várjuk talán? - Mason annyira röhögött, hogy egy Froot loops darab kiröppent a szájából, de semmi vész, felnyalta az asztalról. A fintor automatikus volt az arcomon. - Martinezt és Cameront várjuk - minek kerteljek?
- Már megint azok? Mi a faszomnak jönnek ide állandóan? - az értetlenkedés tapintható volt a részükről, de elég volt rájuk néznem, hogy grimaszolva idézzék a szavaimat a kiserkenő bajusz és szakállkezdeményeik alól morogják: - Miattatok, Charlie - sose kedveltem, ha a szinkronjaim voltak és ráadásul borzalmasan imitálták a hangom és a hanglejtésem. Mint minden reggel, most is egy hurrikán söpört végig a lakáson, ahogy a négy fiú lelépett iskolába és oviba, én meg otthon maradtam, mert annyira beteg voltam. Legalább volt időm takarítani, rendet rakni, mintha tényleg a halott királynőt vártuk volna, de amikor felnyaltam az összes mocskot a pultról, tűzhelyről és az asztalokról is, letöröltem még a nyomorult bejárati ajtót is, ami már három napja elkezdett nyikorogni is, a telefonra váltottam.

Szia! Bocs, hogy nem hívlak.. de legalább kereslek! Ha ráértek Martinezzel, akkor várunk a villánkban 4:30 körül. Van még pár órátok felkészülni a két szarosra.

Majdnem odaírtam a Whatsapp üzenet végére, hogy várom őket és csak azért az az alkalmazás nyert, mert a Messenger mostanában vetekedett egy reumás csiga gyorsaságával. Már ha egyáltalán megjött az értesítés arról, hogy kerestek. De legtöbbször csak ignorált az a szar. Négy órával később anyám épp a hátsóját vakarva lépett ki hatalmas ásítások közepén a szobájából, és még arra sem reagált, amikor jeleztem neki, felöltözhetne. Már itthon sincs, fél óra múlva amúgy is elkotródik dolgozni. Megint. Meg se kérdezte, hogy a gyerekei hogy vannak. Hogy mégis mi történik a fiaival, hogy mit tudok, hogy én hogy vagyok egyáltalán. Rezignáltan néztem végig azt, ahogy némi olcsó, talán lopott vodkával vette be a fájdalomcsillapítóját és a természetes alapanyagú nyugtatóját, ami nem volt vényköteles, mert arra ugye nem volt pénze. Köszönés nélkül távozott, miközben elvitte azt a kaját is mindenféle kérdés nélkül, amit estére főztem magunknak itthonra. Hát.. jó, akkor.. lesz egy újabb köröm.
Charlie és Mason fél öt után kettő perccel estek be a lakásba, és még arra se vették a fáradtságot, hogy a sáros cipőjüket az ajtónál hagyják. Végigcaplattak a korábban felmosott padlón, mintha barlangból szöktek volna meg. A kabátjukat az étkezőasztal tetejére dobták lazán, mintha annak ott lett volna a helye. Megköszörültem a torkom és inkább csak egy szó nélkül gyűjtöttem be a szarjaikat, hogy a helyére pakoljak mindent. Lucast elvitte a szobába a legkisebb bátyja, mert megeskettem, hogy lefoglalja az öccsét. Csak hatszor kellett szólnom Masonnek és Charlienak, de végre nagy kegyesen az asztalhoz járultak. Charlie szinte kérdőzött rágózás közben, mondjuk azt nem értettem, miért kellett az üléshez a pillangókésem, amit lustán forgatott az ujjai között.
Hé! Az az enyém!
Az ajtón felhangzó csattanás volt Cam titkos jelzése, hogy megérkezett - ő legalább tudta, hogyan is kell hozzánk megérkezni, és ha már így volt, egy utolsó pillantást vetettem a nagyon menők vagyunk terpeszben elhelyezkedő öcséimre.
- Utálhatjuk őket? - Mason kérdésére megfeszült az arcom, ahogy ajtót nyitottam. - Helló! - ahogy kitártam a férfiak előtt az ajtót, az most is panaszosan nyikorogva adta meg magát. - Már csak Chewbaccának hívom, ne is törődjetek vele! - elálltam az útból, csak aztán becsukva azt még egy nyikorgást követően, hogy megtöltötték a teret a rendőrök vagyunk jelenlétükkel. A hátukat néztem meg egy hosszú pillanatig, még egyszer körbenézve a lakáson, amit cirka hat órán át takarítottam. Talán most nem szemétdombnak nézett ki, csak egy lelakott, elhanyagolt lakásnak, ahova nem szívesen tenné be a lábát senki sem.
Charlie barátságtalan képpel méregette Martinezt és Cameront, Mason pedig volt akkora rohadék, hogy a lábait felpakolta az asztallapra. Azon eszünk, az istenért! Lekotortam a lábait onnan és ha már ült, akkor a kezem a tarkóján csattant nővéri figyelmeztetés jeleként, hogy a következő pillanatban Charlie kezéből szedjem ki a késemet, mielőtt magába, vagy másba állította volna azt.
- Kértek.. valamit inni? Van.. víz - a kés pengéjét a markolatba engedtem és a hátsó zsebembe toltam azt. - És.. főztem kávét is.. úgy egy fél órája - mert legutóbb már szinte élőflórát is tartalmazott az, nem csak koffeint. - Meg talán.. még valami szénsavas akármi is
- Miért is jelentett fel az a kurva? Semmit nem csináltunk! - Charlie és a modora, ahogy Caméknek címezte a támadását. Istenem, néha letagadnám. Azt is, hogy ismerem, nem csak azt, hogy a rokonom.
- Megittam. Ott állt már a pulton két napja - Mason és a gyors reakciója. Rendben. Akkor.. víz és kávé.

– Tudod, volt egy időszak… Amikor ez még egészen jópofa volt – kezd neki Martinez azzal az „üljetek körém, gyerekek, mesélek arról a sötét időszakról, mikor még gombokat kellett nyomni a telefonon” hangsúllyal, amiből csak kissé vesz el a tény, hogy minden mássalhangzója egybeolvad a nyammogott húsgolyós szendvicse miatt.  – Esküszöm, értékelem a kitartást. De aztán eljön az az időszak, amikor csak baszottul szomorú. Mint két részegen verekedő csöves. Amint lehúzódnak a gatyák, már nem vicces. Csak nálad fordítva van. Minden egyes pillanat, amivel csak úgy hagyod hogy a kékülő golyóidnál fogva vezessen levesz egy évet az Én életemből. Annyira kínos.
Az ujjaim véletlenzerű ritmust vernek a kormánykerékre. Nem mintha szükség lenne arra, hogy bárhová is vezessek. Mióta a kapitány kitalálta, hogy a kerületi drogügyes statisztika „vállalhatatlan”, az őrmester véletlenszerűen bullshit posztokra osztott. Ma, például, a Wyckoff Ave-en lévő parkolóban járőröztünk. Igen, a Ridgewood Wash&Load mosodától egészen a Food Bazaar szupermarketig.
Biztosra vettem, hogy ha még egy napot egy helyben kell töltenem – még az öreg Formby hívásának is örültünk dél körül, pedig havonta hússzor találja ki, hogy a lakása közelében lévő buszmegállónál lévő alakok „gyanúsak”; ez boomer arra, hogy „fekete” –, vagy őt lövöm le, vagy magamat. Velem ellentétben Martinez nagyon is örült a nyugalomnak, állítása szerint a nyugdíjáig hátra lévő öt év minden napját töltené így, de az is hozzátett, hogy másnapos, úgyhogy főleg csak evett, ivott, és a sapkáját a fejébe húzva aludt.
– Szóval benne vagy vagy nem?
– Minden káosznap? Egész évben?
– Egész évben.
– Július 4, Hálaadás, Halloween, Újév…?
– Igen.
– Írásba is adod?
– Azt akarod írjam le zsírkrétával, hogy mikor vállalok duplaműszakot helyetted?
Komolyan azt hiszem, hogy csak viccel, de már ki is száll az autóból, hogy felvágja a csomagtartót, és néhány nyilatkozatformával jöjjön vissza. – Háromszor váltam, amigo. Lassan tanulok, de tanulok: minden szart írásba kérek. Nem vesztem el megint a kibaszott nyugdíjalapom felét.
Zsírkréta helyett van ugyan tollunk – három különböző színnel töltöm ki, mert mindegyik kifogy félúton –, de Martinez így is halálra rémít két arab srácot, hogy tanúzzák le a nyilatkozatom. Ijesztő gondolat, hogy nem is lett volna belőle olyan rossz ügyvéd.
Bevállalni pár duplaműszakot nem olyan nagy ár, tekintve, hogy amúgy se csinálok mást ilyenkor. Azt hittem, nem fog belemenni, mert… Hát, miért tenné? Nagy pofával mondtam, hogy sose mulasztana el egy jó ráijesztést, de elég sok indokot fel tudtam volna hozni, mondjuk egy meccs a tévében, 50% off kupon a Hootersbe, egy gender equality tüntetés, ahol mindkét tábort dobálhatja tojással… Nem tudom, egy gyereke, akinek csalódást okozna a héten mert olyanja van. Fogalmam sincs, mit csinál a szabadidejében ezeken túl, mert csak ezekről mesél, ezekről viszont annyit, hogy egy olimpiai felkészülő is megirigyelné.
De végül 4:40kor parkolom le a járőrautót a szokásos helyén a téglaépület előtt, felhúzódva a járdára.
– Ezek hova tűntek? – hunyorog Martinez a lépcsőre, ami jelenleg üres. Se Hassan, se Fitzpatrick.
– Kedd van – válaszolom, felsietve a bejárati ajtóig vezető lépcsőn.
– Ah.
Csak ennyi. Ha kedd, akkor social security paycheck, és ha az, akkor Larry kocsmája. Vagy a Lunchbox. Vagy a Sánta Matróz. Akárhonnan nincsenek épp kitiltva.
A bejárati ajtó masszívnak tűnik, de a zár évek óta nem működik, mindegy, hányszor van megjavítva. Elég kicsit erősebben meglöknöm a vállammal, már is kinyílik. A lépcső alatt, ahol a kukákat tartják, egy húgyszagú hajléktalan fekszik, a szájában egy félig megevett csirkeszárnnyal. Social Security Tuesday.
Martinez napszemüvegben követ végig a lépcsőkön; hiába evett meg két fájdalomcsillapítót is (amiket a halálra ijesztett arab srácoktól kapott, elég bátor húzás), még mindig végig panaszkodta az utat ide. Mostanra lenyugodott, és a legjobb Terminátor imitációjával állt meg mögöttem, beleásítva a bentről kiszűrődő zajok visszhangjába.
– Hé – mosolyodom el feszülten. Még mindig nem vagyok biztos benne, ez mennyire lesz hatásos. Martinez csak bólint, aztán követ befelé. Én észre veszem, hogy jóval nagyobb rend van, mint máskor lenni szokott, ő meg évek óta egyedül él, szóval a rend fogalma szubjektív számára. A szűkös előtérből tovább sétálok a konyhába. Nem lep meg, hogy Teagan mosolyát nem látom tükröződni a két fiún.
– Én elfogadok egy kávét – posztolok le a konyhapult mellett. – Tejjel, cukor nélkül.
– Ugyanaz – dörmögi Martinez, és nem jegyzem meg, hogy egyébként három cukorral issza, tej nélkül. És külön szereti elropogtatni az el nem olvadt cukrot a pohár alján a zaccal. Mióta megcsináltatta a fogait, folyton ropogtat valamit, és baromira irritáló. Nyáron jégkockát szokott. Közben velem ellentétben nem áll meg valahol külső pozícióban, hanem megcélozza az asztalt – és nem talál rá jobb módot, mint egyenesen átgyalogolni Mason kihúzott széke és az asztal között, úgy sodorva le magával Mason ismét visszapakolt lábait, mint egy rogue wave a hidat, aztán helyet foglal az asztalfőhöz tolt széken, ami panaszosan nyekken alatta. – Szóval. Mi volt a kérdés?
– Vandalizmus és testi sértés – válaszolom inkább, mielőtt új szinonímát találnak Mrs. Khadirra. – Főleg az utóbbi okoz gondot. Már számotokra.
– Mert nekünk kurvára mindegy – szól közbe Martinez. Nem hiszem, hogy különösebben meghatja a pillantás, amivel ezután illetem, csak nem haladni akar a beszélgetéssel, azért vonja meg a vállát és teszi hozzá: – Csak mondom. Jobb tisztázni, ki tesz szívességet kinek ebben a helyzetben.
– Mer’ ki tesz kinek? – morran fel hunyorogva Mason.
– Ja. Milyen fizetség cserél gazdát? – néz rám Charlie is, szarevő vigyorral a képén. Nyilvánvalóan arra játszik, hogy felhúzzon; mindig ezt teszi, de sajnos nincs szerencséje. A legtöbb, amit valaha éreztem, az, amit az internet népe „másodkézi kínosságként” jellemez. A tinédzserek rettentően kínosan; mindegyik, minden generáció, de csak utólag látják be. Biztos vagyok benne hogy egy idő múlva majd ők is így gondolnak magukra, jelenleg viszont elhiszik, hogy el tudják hitetni másokkal, ők a világ királyai, akik a rendőröknek is jól megmondják a tutit. Szerencséjük van, hogy ez most a náluk felnőttebbek elképzelése is, úgy általában. – Most mi van? Jobb tisztázni, nem?
– Magunknak teszünk szívességet azzal, hogy nem lopjuk az adófizetők pénzét és idejét azzal, hogy javítóba küldünk titeket – dőlök neki a pultnak; az övemre csatolt felszerelés tompán koppan a lakkozott kredencajtónak. – Mennyit mondtál? – fordulok a nővérük felé, aki talán lassan belátja, hogy ennek nem sok foganatja lesz. De már itt vagyunk, szóval…