Keresi a helyét, keresi önmagát. Elégedetlen az életével, de nem jött rá hol kellene változtatnia rajta. Mindig többre és jobbra vágyik, miközben utálja, hogy neki nem osztottak olyan lapokat, amelyekkel valóra válthatná ezeket. Nem hisz benne, hogy minden ember egyenlő esélyekkel született. Soha nem volt kitűnő tanuló, csak azokon az órákon figyelt, amelyek igazán érdekelték és nem volt hajlandó eladni a lelkét azért, hogy stréber legyen, csak hogy ő lehessen a családja első diplomás tagja. Saját elmondása szerint egyébként sem neki valóak azok a munkák, amikért napi nyolc órát kell töltenie egy irodában. A nyüzsgést, a változatosságot szereti, azt ha bekoszolhatja a kezét bütykölés közben, ha kihívások elé van állítva és ha jókora jattot kap a műhelybe érkező ügyfelektől. A nyugtalansága mondhatni a szexualitásában is megmutatkozik, ahelyett, hogy egy nem mellett kötelezné el magát, ő valójában mindenkire nyitott. Ezt egyébként a szülei és munkatársai előtt kevésbé kezeli transzparensen, mint a barátaival, vagy teljesen idegenekkel. Könnyedén ismerkedik, jó a beszélőkéje, ugyanakkor van egy stílusa, nem csak akkor fog neked csípős megjegyzéseket tenni, ha nem vagy szimpatikus, hanem akkor is, ha a barátodként elítéli az egyéjszakás kalandodat.

Laza, nemtörődöm, már-már nyegle. Legalábbis annak adja elő magát. Az igazság az, hogy nagyon is törődik másokkal, talán túlságosan is. Fiatal volt még, amikor elveszítette az öccsét, ami jobban megviselte, mint amennyire jelenleg bevallja magának. Azóta kifejezett feladatának érzi, hogy gondoskodjon a szüleiről, akik hozzá hasonlóan nehéz munkával keresnek nem túl sok pénzt. Barátai és haverjai vannak, de igazi "lelkitársa" - akármilyen nyálasnak is találja ezt a kifejezést - nincsen. Akármennyire igyekszik letagadni, hogy akár egy teljesen idegen emberért is képes felelősséget érezni, mégis ez a helyzet. Kompenzál, amiért az öccséért semmit nem tudott tenni, hiába volt túl fiatal ahhoz, hogy bármit is tegyen. Ha hívod, hajnal háromkor is megy - egyébként ez az egyik mellékállása is, amiből van neki még legalább másik három.

Szereti a pénzt, hiszen akinek gyerekkorában soha nincs elég, nagyobb biztonságban érzi magát, minél többet keres felnőttként. Ugyanakkor nem megvehető a lojalitása. Ha törődik veled, akkor azt tényleg szívből teszi, ha pedig megkérdőjelezik az őszinteségét, azzal igazán meg tudják bántani. Ilyenkor jellemzően épp azzal próbál megbántani, hogy úgy csinál, mintha nem törődne és soha nem is törődött volna veled eléggé. Ha haragszik, még a szokásosnál is csípősebb a nyelve, lekoptat és nem kommunikál veled. A szívét a gallérján viseli, érzelmesebb, mint amilyennek előadja magát. Van egy pont, amíg bírja, anélkül, hogy kitörnének belőle az érzelmei, ha azonban eléri ezt, akár kiabálni is képes veled és a fejedhez vágja minden sérelmét, amit addig magában tartogatott. Ezek általában nem olyan apróságok, hogy soha nem hajtod le a vécé ülőkét, hanem azok a dolgok, amikkel akarva, vagy akaratlanul de a lelkébe tapostál, ő meg csak a vállát vonta rá, amikor megtörtént. Szeretné azt gondolni magáról, hogy nem bocsát meg, ha eljátszottad nála az esélyedet, de a teljes igazság az, hogy ezer meg egy esélyt ad, mielőtt elege lenne és tényleg kizárna az életéből.

Mindig abba szeret bele, akibe nem kellene. Vágták már át, szeretett már valakit egyoldalúan, volt, hogy nem vállalták fel, hazudtak már neki, hagyták el különösebb magyarázat nélkül. Manapság őt sem kell túlságosan félteni, mert voltak és vannak is egyéjszakás kalandjai és volt már olyan kapcsolatban is, ahol ő volt a harmadik fél, amit az sem szépít meg, hogy végig abban a hitben volt, hogy a párja szakítani fog a barátnőjével. Hosszú távon vágyik arra, hogy tartós és igazán jelentőségteljes kapcsolata legyen, ugyanakkor élvezi a fiatalságát és azt, hogy könnyen ismerkedik - egyébként a bár ahol játszik a zenekarával nagyban hozzájárul ehhez. Nem túl egyszerű számára, hogy kifejezze, hogy mennyire kedvel valakit, idő kell neki és az, hogy a másik féltől is ugyanazt az energiát kapja.

Szereti azt gondolni, hogy határozott célja van az életben, valójában fogalma sincs néha, hogy mit csinál éppen. A munkahelyén nem mondta el, hogy biszexuális, mert fél, hogy egy igazán férfias szakmában emiatt kritizálnák. A szülei nem tudnak róla, hogy olyan párkapcsolata volt, amiben ő volt a harmadik fél. Ugyanígy arról sem mesél nekik túl sokat, hogy honnan szerzi azt a sok pénzt, aminek nagy részét hazaadja. Arról végképp nem mondott senkinek semmit, hogy miért ment vissza tanulni és miért választott annyira randomnak tűnő szakot, ami nem a jelenlegi szakmájában nyújt neki ismereteket. Újra meg újra beleesik ugyanazokba a hibákba. Túl könnyen adja a szívét olyan embereknek, akik nem becsülik meg és nem gondol magára elég értékes emberként ahhoz, hogy le tudja vetkőzni a naivitását és azt, hogy újra meg újra kihasználják őt. Az egyetlen szerencséje, hogy nem él meg semmit úgy, mintha az lenne a világ vége. Tudja, hogy ha hibát követett el, akkor bocsánatot tud kérni miatta, vagy épp ki is tudja azt javítani. Tisztában van vele, hogy a jó dolgok után rosszak jönnek, de minden rosszat valami jó is követ. Hogy nem csak a nagy dolgok számítanak, az apróságok is kitehetnek egy jó életet. Hogy a munkája kifizetődik, hogy mindig lehetne rosszabb is. És hogy már tavaly megígérte az anyukájának, hogy leszokik a cigiről.

- Úgy néztek ki, mint egy csapat tanácstalan flamingó.
Három fej fordul az ajtóban álló férfi felé, közülük csak én ráncolom hirtelen össze a szemöldökeimet és intek felé ingerülten.
- Persze, mintha láttál volna már tanácstalan flamingókat. - Felhorkanok, kuncogva rázom meg a fejemet, majd lehalkítom a hangomat, hogy csak a mellettem álló két másik munkatársam hallja tisztán, amit mondok. - Szerintem nem is járt még állatkertben. - Nevetéssel válaszolnak a szavaimra, amitől nekem is mosoly kúszik az arcomra.
- Segítsek? - Forrest megáll mellettünk, pontosan ugyanazt a testtartást felvéve, amit mi, tanácstalan flamingók is produkáltunk az elmúlt fél órában, felváltva azzal, hogy egyszer egyikünk, máskor másikunk hajol a nyitott motorháztető felé, hátha felfedezünk valamit, amit az elmúlt órákban nem sikerült. Több szem többet lát alapon már én és Tylar is csatlakoztunk az egyébként Glenhez tartozó autó szereléséhez.
- Talán a lambda-szonda? - Ty teljesen jogosan teszi fel a kérdést, és ha Glen nem válaszolna rögtön, én is ugyanazt mondtam volna.
- Nemrég lett kicserélve.
- Na és a katalizátor?
Hiába voltunk már túl mindannyian a napi munkaóráinkon és indulhattunk volna haza, legyintve a problémára, amit valószínűleg amúgy is holnap kell majd megoldanunk, egyikünk sem menekült fejvesztve sem a feladat, sem pedig a társaság elől. Mint minden munkahelynek, ennek is megvoltak a hátrányai, például gumicsere szezonban, vagy amikor egy-egy új flottakezelővel kellett megértetnünk, hogy ők a saját központjukból soha nem fogják úgy megérteni a mi állásunkat, mint mi földi halandók, akik napi szinten ebben élnek. Nekem ne mondja meg semmilyen titkárnő, hogy ki miatt lettek hibásan leselejtezni a téli gumik, amikor mi szólunk, ha hülyeséget kérnek tőlünk, de addig zaklatnak, amíg meg nem tesszük. Egyikünk munkaköri leírásában sincs benne, hogy bírjuk mások idiótaságát, ezért is olyan mocskos a szája mindannyiunknak, mint a kezünk egy alapos, bütyköléssel töltött nap után. A türelmünk persze egymás szemben is véges tud lenni, amiért most egyenesen nyakon is legyintem Forrestet, a kezem végül mégis a vállán landol.
- Mi köze lenne már ennek a katalizátorhoz? Tudod egyáltalán miről beszélünk?
- Hé, én csak...
- Fiúk. - Tylar olyan higgadtan szól ránk, amit már megszoktunk tőle, mégis mindketten azonnal befogjuk a szánkat. - Nira, neked nem kell holnapra megírnod valami beadandót?
A felismerés úgy villan belém, mintha villám csapott volna a hátsómba, és pillanatokon belül a kezem homlokomon való csattanása jelzi a reakciómat. - Bassza meg... Teljesen elfelejtettem!
- Nekünk nem baj, addig se tudsz elmenni és valami észlényeknek való állást szerezni.
Kis híján belemegyek a játékba és elkezdem azzal piszkálni, hogy ezek szerint ő nem tartja magát intelligensnek és mindenki mást is lehülyézett maga körül, de az az emlegetett beadandó tényleg holnap esedékes, én pedig még nem állok vele sehogyan. Így tényleg soha nem fogom elvégezni a természettudományi szakot, akármennyire érdekel a téma.
- Még mindig előbb fogok lediplomázni, mint hogy ti megoldjátok ezt a hibát - az állammal az autó felé böktem, de aztán nevetve veregettem meg a többiek vállát. Tényleg rohannom kellett, hogy bármi legyen a beadandómból, meg a jövőmből, ha itt akarom hagyni a műhelyt.



"Lent vagyunk a bárban. Nincs kedved csatlakozni?" 20 perce elküldve.
Az államat dörzsölve nézem az üzenetet, ami kézbesítve lett ugyan, de a címzett nem nézte meg. Talán csak a már elfogyasztott két feles és két sör az oka, de hirtelen olyan szomorúság lesz úrrá rajtam, ami teljesen letaglóz. Felesleges lenne tagadni, egyébként is kifejezetten hangulatembernek gondolom magamat, most pedig pont egy olyan hangulattal kell megbarátkoznom, amit nem szerettem volna magammal hozni. A kapcsolatok csak akkor nehezek, ha meg akarjuk nehezíteni őket, én pedig talán kicsit túlságosan is szeretem, ha bántanak, mert nem tudok elszakadni valakitől, aki láthatóan 20 perce válaszra sem méltat. Persze lehet azt mondani, hogy húsz perc egyáltalán nem sok idő és én vagyok az elvetemült, amiért ennyire sürgetem a beszélgetést, de előtte fél órán át folyamatosan ide-oda dobáltuk az üzeneteket, a haverok még rám is szóltak, hogy ne legyen a kezem annyira hozzágyógyulva a telefonomhoz. De az igazság az, hogy szerettem volna, ha az üzenetek másik oldalán lévő ember ma itt van velem. Ha bemutathatnám a barátaimnak, ha mesélhetnék róla, hogy ő képben van nálam, és nem kellene minden alkalommal sejtelmesen a sörömbe feledkeznem, amikor arról kérdeznek, hogy épp kivel randizom.
- Még egy sör mindenkinek?
- Nekem jöhet.
- Aha, nekem is.
- Nira?
- Nekem is. Kösz. - Ha már nincs, aki rám szóljon, vagy kellemetlennek tartsa, hogy úgy fogok bűzleni az elfogyasztott alkoholtól, mint egy cefre, akkor akár meg is engedhetem magamnak ezt.
- Mi ez a búskomorság? Nira! Neked kellene legjobban örülnöd, végeztél a vizsgáiddal. Mi meg még mind itt szenvedünk... - A többiek egyetértően bólogatnak, ki gondterheltebb képpel, ki kevésbé.
- Csak azt látod rajtam, hogy mennyire szomorú vagyok, amiért még hetekig egyedül kell berúgnom, amíg ti is végeztek - jegyzem meg, igyekezve minél könnyedebb hangnemet megütni. Az elégedetlen reakciókra már oda sem feltétlenül figyelek, amikor megérzem, hogy a telefonom megrezdül az érkező üzenet miatt, amit rögtön elő is kapok, hogy elolvassam.
"Ma nem túl jó."
Gondolhattam volna. Már a lezárógomb fölött van az ujjam, amikor meglátom a három kis pontot, ezért várok.
"De te feljöhetnél hozzám, ha van kedved."
Sóhajtva olvasom a szavakat, amelyek nem különböznek a szokásostól. Én meghívom valahová, ő nemet mond, de meghív magához. Mintha bujkálnunk kellene.
Én mégis képtelen vagyok nemet mondani neki és annak a reménynek, hogy egyszer talán ő is csatlakozik majd a hozzánk a bárban. Addig pedig én fogok neki mindig igent mondani, ha felhív magához.


Láttam már a Home Sweet Home bárt kifejezetten tele, de most olyan érzésem volt, amikor besétáltam a férfimosdóba, mint amikor a lányok mennek csapatosan pisilni. Soha neki, akit megkérdeztem erről nem árulta még el, hogy miért csinálják, hogy vajon őrzik-e az ajtót egymásnak, vagy épp a sminkjüket is megigazítják közben. De attól még az volt a helyzet, hogy akármelyik irányba néztem, csak foglalt piszoárokat láttam magam körül.
A bár tulajdonképpen már a törzshelyünk számított, itt léptünk fel a bandával, amiben én és néhány haverom játszott, már hónapok óta. A helynek van egy hangulata, a maga halvány, meleg fényt árasztó lámpáival, a hátsó helyiség nagy barna bőrkanapéival és a falakra festett különböző alkotásokkal. Az élő zenei előadások ki vannak találva, különböző stílusok követik egymást a hét különböző napjain, de általában mindig a hétvégék a legnépszerűbbek, ilyenkor nem csak a környékről csoportosulnak ide az emberek, hanem más szomszédságokból is érkeznek baráti társaságok. Ezért is a zsúfoltság. Amivel nem is lenne túl nagy probléma, ha a mai bevételeket nézzük, vagy azt hogy a népszerűség arányában visszahívnak-e még minket. Akkor is, ha ez a sok látogató nem a mi zenénknek szólt, hanem annak, hogy jó kiszolgálást, jó hangulatot és egy igazán különleges és pulzáló helyet próbálhattak ki az emberek.
Az egyik foglaltnak bizonyuló vécé fülkétől lépek a másikhoz, aminek az ajtaja ugyan kinyílik, mégis meglepett hangot hallatok, amikor odabent megpillantok valakit a csésze felé hajolva.
- Hé! Jól vagy, haver? - Gyanakodva pillantok felé, ha lehet nem én szeretnék az az ember lenni, aki rátalál egy túladagolásban, vagy alkoholmérgezésben kipurcant emberre egy bár mosdójában. Nincs kedvem a rendőrökkel beszélgetni ilyesmiről. Szerencsémre felemeli a fejét, amitől kissé megnyugszom ugyan, a válasza azonban kevésbé melengeti a szívemet.
- Nem vagyok a haverod. Ismerjük mi egyáltalán egymást?
- Nem - felelem passzívan, de hirtelen úgy érzem bennem is felfelé indult az a bizonyos pumpa. - De ez egy mosdó és nem a hálószobád. Mi lenne, ha nem itt fetrengenél, hanem inkább hazamennél?
- Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok! Talán a tied a hely? - Támaszkodva áll talpra és lép hozzám közelebb, mintha tovább akarna provokálni, én pedig elfordítom a fejemet, hogy ne akarjam rögtön orrba fejelni. Túl szép az arca ahhoz, hogy ferde orral élje tovább az életét.
- És ha nem az enyém? Minek sajátítod ki a fülkét? Ha részeg vagy, menj haza!
- Mit számít az neked ha részeg vagyok? Talán az apám vagy?
- Eddig szépen kértelek, de az apámat ne keverd bele. Csak pisálni jöttem ki, de te útban vagy. Inkább menj haza, vagy inkább a fejedre kellene hugyoznom?
- Mekkora faszfej... - Úgy kaptuk el egymás pólóját, hogy szinte centiméterekre volt az arcunk egymástól.
- Attie! Hé, Attie! - Egy idegen srác úgy ugrott közénk, mintha a semmiből került volna elő, én pedig képtelen voltam nem egy elítélő pillantással végigmérni őt.
- Ez a szemét a fejemre akart pisálni! És kötekedik velem.
- Miről beszélsz? Te voltál útban és nem hallgattál rám, amíg szépen kértelek.
- Elnézést, ne haragudj. A barátom csak részeg.
- Akkor jobb lesz, ha hazaviszed. És odafigyelsz rá. - Sóhajtva ingattam meg a fejemet, majd néztem végig, ahogyan a később érkező srác kirángatja a másikat - Attiet, most hogy már a nevét is hallottam - a mosdóból. Őket nézve megfordult a fejemben, hogy talán jobb barátokra lenne szüksége, akik nem hagyják, hogy egyedül hányjon a férfimosdóban.


Csendben figyeltem, ahogyan a cigi füstje lassan hullámzik felfelé, majd a semmibe vész az éjszakai égbolton, ami itt a városban nem nyújtott különösen élvezetes élményt. Valójában nagyobb volt a fényszennyezés, mint azt józan ésszel preferálni lehetett volna, de ki mondja meg ezt a városnak, amelyik állítólag soha nem alszik? Szerintem aki ezt komolyan elhiszi, nem járt még az éjszaka közepén Queens vagy épp Bronx olyan környékein, ahol olyan emberek élnek, akikre másnap vár a munka és az aznapi fáradalmaikat is ki akarják pihenni.
A Home Sweet Home bár előtt ugyanakkor csak én voltak az egyetlen, aki csendben volt, odabentről hallani lehetett a folyamatosan szóló zene basszusát, az emberek morajlását, olykor egy-egy megcsörrenő üveget, amikor a pultosok kevésbé figyeltek oda arra, hogy óvatosan tegyék le az üvegeket, amiket használtak. Azt hiszem soha nem lennék képes máshol élni. Pontosabban olyan helyen, ahol nincsen olyan pezsgés, mint New York frekventáltabb környékein.
Megint a telefonomat nézegettem, ahelyett, hogy visszamentem volna még egy-két italra és talán azért is, hogy felszedjek valakit. Valaki olyat, aki nem hárít minden alkalommal, amikor arra kérem, hogy nyilvánosan jelenjen meg velem. Talán meg kellene mondanom, hogy elég ebből. Hogy elegem van belőle, hogy mindig csak második vagyok.
Kinyílt a bár ajtaja, és egy ideig nem is nagyon tulajdonítottam ennek nagyobb figyelmet, csak amikor nagyon bizonytalan léptekkel indult meg valaki a parkoló felé. Szinte hihetetlennek gondoltam, hogy hátulról is felismerem a srácot, akivel múltkor kis híján összeverekedtünk, másrészt rögtön az jutott eszembe, hogy tisztelem a vakmerőségét, amiért még egyszer eljött ide.
- Hé! - Amikor figyelmen kívül hagyott, nagyot sóhajtva löktem el magamat az ablakpárkánytól, aminek eddig támaszkodtam. - Hé! - Utána kellett iramodnom, de végül sikerült elkapnom a karját, hogy magam felé fordítsam őt. - Miért nem állsz meg, ha hozzád beszélnek? Ugye nem így akarsz hazavezetni? - Összevontam a szemöldökeimet, miközben végig mértem őt.
- Már megint te vagy az.
Ezek szerint emlékszik rám.
- Igen, és?
- Megoldom egyedül, hagyjál már. - Ellökte magától a kezemet, de amikor három próbálkozás után sem sikerült elővennie a kocsikulcsát a zsebéből, inkább újra ráfogtam a kezére.
- Nem tudnál felhívni valakit, hogy jöjjön érted?
- A barátaim szemetek és mind itt hagytak. De lehet, hogy megérdemlem... - Az arca néhány pillanatig olyan sebezhetőségről árulkodott, hogy majdnem megsajnáltam. Annyira, hogy a végén én tettem neki felajánlást.
- Hazavigyelek?
- Nem ülök be veled egy kocsiba.
- Az jó, mert nem is kocsival vagyok. - Az állammal a nem messze álló motorom felé intettem.
- Miért akarsz hazavinni? Hogy kirabolj? - Nagyképűen tette fel a kérdést, szinte provokált. Még az állát is úgy emelte felém, hogy tényleg kedvem lett volna jól megütni.
- Rossz marketing lenne a helynek, ha az utca végén nyírnád ki magad.
- Tudok vezetni... - Újra megpróbálkozott vele, hogy kirántsa a kezét az enyémből, de most erősebben fogtam rá az alkarjára és nem engedtem ki a szorításomból. A vádló pillantásával sem foglalkoztam.
- Ne makacskodj már. Gyere. - Húzni kezdtem a motorom felé.
- Miért segítesz nekem? - Ezúttal halkabban, visszafogottabban tette fel a kérdést, szinte elhittem, hogy érdekli a válasz.
- Mert majd egyszer talán te is segítesz rajtam.


"Értem tudnál jönni?"
Szemöldökráncolva néztem a telefonom képernyőjén megjelenő üzenetet. Kedvem lett volna rögvest visszaírni neki és azt mondani ma nem jó. Hogy más programom van, hogy nem vagyok egyedül. De akkor hazudtam volna. Valójában senki más nem keresett ma, a barátaim hozzám hasonlóan mind a vizsgáikra készültek. Ami azt illeti kicsit talán vártam is ezt az üzenetet és hogy újra lássam Attiet. Akármennyire úgy éreztem néha, hogy púp a hátamon, mindig belém hasított valamilyen ismeretlen, de nagyon egyértelmű érzés, amit nem tudtam volna pontosan megnevezni.
"Merre vagy?"
Nem kellett sokat várnom az üzenetére, megkaptam a címet és az iránymutatásokat is, hogy hogyan jutok be. Nem lepett meg, hogy ez olyan hely, ahol még nem jártam, azt hiszem ha valamit mondanom kellett volna Atidról, az az lett volna, hogy szeret mozgásban maradni. Úgy tűnt, mint aki nem ragad le bizonyos dolgoknál, vagy embereknél, hanem ha valami nem tetszik neki, akkor továbblép rajtuk. Legalábbis látszólag.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Manhattan egy olyan környékén kötök ki, ahol végül leparkoltam, de még így is kétségekkel telve ütöttem be a kódot, majd léptem be a megfelelő lakásba, ami üresnek tűnt, Attien kívül senkit nem pillantottam meg.
- Hát ez meg mi? Azt hittem haza kell vigyelek...
- Már itthon vagyok.
- Nem mondod... - Lesújtó pillantást vetettem rá. A munkatársaimtól csak-csak elfogadtam, ha hülyének néztek, de egy szinte idegen, kőgazdag srác ne mondja meg nekem mit gondol rólam. Tudom, hogy fele annyit sem érek, mint ő.
- Akkor minek hívtál ide?
- Gyere bentebb. Ülj le. - Úgy utasított a kanapéhoz, hogy meglepésemben még ellenkezni is elfelejtettem. Igyál velem. Nem akarok egyedül lenni. - Oldalra billentette a fejét és rám nézett azokkal a nagy hülye szemeivel, amiben azt hiszem bárki el tudott volna veszni. Még én is. - Kéérlek. - Olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy felciccentem rá, s oldalra fordítottam a fejemet, hogy ne kelljen rá néznem, különben bármire rá tudott volna venni.
- Mondhattad volna ezt már elsőre is.
- Akkor eljöttél volna?
Megfogott. Vajon eljöttem volna hozzá, amikor tudom, hogy annyira különbözünk? Amikor már szinte jobban várom, hogy tőle érkezzen üzenet, mint valaki olyantól, akiről úgy gondoltam szeretni tudnám? Nem, azt hiszem nem jöttem volna el, hogy ne keveredjek megint akkora szarba, mint legutóbb, amikor szerelmes lettem egy srácba. Mégsem ezt válaszoltam neki.
- Talán.
Talán egy ital belefér.
Talán az, hogy felhívott magához, többet jelent, mint bármi.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon vártam már, hogy elkészülj, bár sajnálom, hogy egy kicsit megvárattalak, mire ide eljutottam, de most már itt vagyok végre!
Először is, nagyon nagyon tetszik a jellem, amit a pb-dhez társítottál, szerintem kifejezetten ötletes egy ilyen angyalarcú fiút ennyire nagyszájúra megalkotni   Emellett kifejezetten tetszett az a részletesség, amivel a karakteredet jellemezted, hogy ennyire sokoldalúra írtad meg, és ennyi energiát öltél abba, hogy ne csak a tulajdonságai derüljenek ki, hanem valóban hátteret, jellemvonásokat és hobbikat adj a karakternek, amiből mind-mind összetevődik.
A történetedben kifejezetten tetszett, ahogy Nira esendőségét mutattad be, hogy ő mégiscsak egy kedves srác a szomszédból, aki hiába beszél vissza, a szíve miatt ugyanolyan kihasználható. Tetszik, hogy az erősségei mellé felépítetted a sebezhető oldalát is, ami ugyanúgy érvényesül a további részleteidben, amikor Atiddal találkozol. Egyébként az Only Friend utalás csak még fantasztikusabbá tette az egész lapot, mert pontosan tudtam hogyan kell elképzelni azt a bizonyos jelenetet, amikor ti ketten megismerkedtek   Biztos vagyok benne, hogy az a fiú, az általad megítélt hülye szemeivel még a sírba fog vinni téged, szóval sok-sok erőt, tartalmas, és izgalmakban gazdag játékot kívánok nektek, én is várom már, hogy mi ketten - bár nem pont velem - szintén összefussunk a játéktéren.  
Szóval nem is tartanálak fel, menj az utadra, és bonyolítsd a New Yorki lakosok életét, mert hiába vagy te egy "átlagos srác", attól függetlenül úgy vettem észre, hogy ahol van a baj, te is valamiért ott tartózkodsz!   Foglald le a helyes kis arcodat, aztán találkozzunk egy kicsit később Örülök, hogy olvashattalak.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!