Lin & Caesar

A ház úgy zengett, mintha mennydörögne és összehúztam a vállaimat, ahogy apám már szinte lila fejjel üvöltötte, hogy elment az eszem. Anyám már csak arra volt hajlandó, hogy megingassa a fejét. Legalább csak az egyik szülőtől kaptam fejmosást. Ezt azért értékeltem tőle.
- Adalind Lockers, azt hittem megbeszéltük. Ne. Menj. A. Harlow. Fiú. Közelébe. - minden egyes szót, úgy emelt ki, mintha valami baj lenne a hallásommal, vagy esetleg az agyammal és nem tudom értelmezni, hogy mit mond. Nagyon nyeltem, ahogy bólintottam párat. Anyám csak megfogta a kezem és magához ölelt.
- Lenyugszik, kicsim. Csak aggódik – olyan jó érzés volt bele bújni az ölelésébe, mint mikor kislány voltam és a hajamat simogatta, hogy nyugtasson. Mert szükségem volt rá. Még a házba se léptem be, de már ezzel fogadott, hogy a kórházban arról csacsognak, hogy látták, hogy flörtölünk egymással. Én nem flörtöltem. Arról nem is beszélve, hogy együtt távoztunk. Felsóhajtva búgom anyám fülébe, mikor a családfő kilép a nappaliból.
- A hétvégén elutazom, Disneyland a cél – mosolyogva nevet fel, ahogy az arcomat cirogatja.
- Örökké kislány maradsz, ugye? Kikivel mész? - eltűr egy tincset az arcomból, én pedig beharapom az alsó ajkam és lesütöm a szemem.
- Lindy, ugye nem? - egy pillanatnyi bosszúságot látok a szemébe, végül pedig egy cinkos kacsintást kapok és vállamra teszi a kezét. - Apád megfog ölni. De, tudod mit? Érzed jól magad – anyám mindig kedvelte Caesart, így reméltem, hogy ebben partner lesz, és legalább neki elmondhatom, hogy ha történne valami, hol keressen és kivel. - Tudom, hogy barátok vagytok, de apád nem fogja fel, viszont én ezt a kis részletet most nem mondom el. Vigyázz magadra kicsim – nyom egy puszit a homlokomra, ahogy elandalgok a saját kis kuckómba összecsomagolni.
Rossz érzés volt úgy elmenni, hogy édesapám nem hajlandó velem szóba állni, mert úgy véli, hogy férfi és nő között nincs barátság.
Sok minden történt a héten és elég volt az a stressz, hogy újra képbe került az, akitől mindig is féltett. Így megint csak nem tudtam elmondani, hogy Garreth mit művel. Bár elég volt csak rá gondolni egy üzenet várt, hogy vegyem fel a telefont ha hív, mert akár munka is lehet. Persze, mindenképp. Nagyot nyelve dobom az ágyra inkább a telefont és összecsomagolva pihenek. Mert korán lesz a reggel.
Ami meg is történt. Négy óra olyan gyorsan jött, hogy még gyomorgörcs is elfelejtett jelentkezni, hogy izgatottság eluralkodjon rajtam. A gépen kényelmesen elhelyezkedtünk, vele szemben ülve egy plédbe burkolódzva ezer meg egy kérdésem lett volna felé. Viszont nem tűnt olyannak a helyzet, hogy szeretne beszélgetni. Így csak egy könyvet elővéve kezdek bele az olvasásba, míg őt elnyomja az álom. A fények pocsékok voltak, így csak hamar megfájdult a szemem és esküszöm csak egy pillanatra akartam lehunyni, hogy pihentessem, de elaludtam és Caesar hangjára riadtam fel. Ásítva dörzsöltem meg fáradt pilláimat, ahogy felkelek az ülésből. Végül pedig elnevetem magam.
- Csodás lesz, olyan izgatott vagyok – sétálok le a gépről, hogy a kocsihoz érjünk és nevetve szállok be. Hiszen mostanában tényleg udvarias, az út némán telik, de már messziről látom az egész parkot, ahogy a mese világa megjelenik előttünk. A mosolyom még szélesebbé válik, ahogy a kocsi megáll és kipattanva rohannék. Míg persze meg nem állít, így vissza húzódom mellé felvont szemöldökkel. Egy pillanatra azt hittem, hogy meggondolta magát.
- Oh, tényleg – még egy ok, hogy apám közelebb kerüljön a sírhoz. Hiszen ezt a részt úgy senkinek nem említettem meg. Mikor megérzem, hogy ismét az ujjaimmal babrál, lepillantok. Elakad a lélegzetem és először csak pislogok rá, majd megkeresem a hangomat is.
- Te normális vagy? Caesar. Először is, ez egy vagyon. Másodszor, meg fölösleges volt gyűrűt venned. - emelem feljebb a kezem, hogy megnézzem az új csillogó gyűrűt, amint az imént húzott fel. Meg kell vallani, ízlése az van. De attól még teljes mértékben bolondnak tartom miatta.
- Ezt nem fogadhatom el – ráncolom a szemöldökömet, miközben megrázom a fejem, ezzel kisebb széltengert hozva létre körülöttünk, ahogy összevissza repked a hajam.
Elveszem tőle a térképet, amit úgy tűnik, hogy jobban érdekli, mint az, hogy jelenleg szívrohamot okozott ezzel a kis gesztussal.
- Harlow, figyelsz rám? - szusszanok egyet, ahogy igyekszem kivenni a tekintetéből, hogy mennyire képes arra összpontosítani, hogy mi történik körülötte.

Lin & Caesar

Mindig nehézkesen ment apámnak felfogni, hogy már nem az a pelusos kislány vagyok, aki megőrült az unikornisokért és a legnagyobb problémája volt, hogy elcsúszva a kövön felhorzsolta a térdét. Arról nem is beszélve, hogy valamiért vörös posztó lett számára Caesar. Így jobbnak láttam, hogy neki nem említem meg, hogy a hétvégét a nyugati parton töltöm, nem mással, mint azzal, akitől a víz is leveri. Anya már egyszerűbb esett volt, így hagytam, hogy ez a kis kiruccanás csak kettőnk titka maradjon.
Az, hogy mennyire voltam izgatott szavakba nem is lehet önteni. Igazából őrültségnek éreztem, mikor csak terveztük. Most pedig itt állunk a kapuban és minden olyan valóságossá vált. Minden problémát a kapun kívül hagyva szökkennék, hogy felszabadultan jól érezzem magam. Mikor minden felborul és csak a szívroham erősebb tüneteit vélem felfedezni magamon. Mert arról nem volt szó, hogy ajándékot fogok kapni. Ami másoknak lehet, hogy mást sugallna. Én viszont csak a kidobott pénzt látom, mert az ékszereket szeretem magam válogatni, keveset hordok.
Még ha anyám erőszeretettel vásárolgat mindenféle méretben létező összes fajta csecsebecsét.
- Rohadt kedves vagy. Mit ne mondjak, azért mondjuk egy karkötő is elég lett volna. Vagy nyaklánc. De a legjobb a semmi. Nekem már az elég, hogy itt vagy – enyhülnek a befeszült izmaim és lágy mosoly jelenik meg az arcomon. Még ha attól függetlenül le se tudom venni a szemem az ajándékáról és végül csak elhúzom a számat.
Hangosan kifújom a levegőt, ahogy a következő mondatai kicsit kicsapják a biztosítékot. Bár jól érezni jöttünk magunkat, még is úgy váltott a hangulatom, mintha egy hurrikán csapott volna le közénk és megingatom a fejem, ahogy csípőre teszem a kezem.
- Nem is gondoltam arra, hogy ez történt volna. Viszont még is, úgy érzem, hogy túloztál – szusszanok egyet és megrázom a fejem. - Már nem is adnám, a szívemhez nőtt. - nevetve forgatom meg az ujjamon, ahogy újra és újra mosolyogva nézek rá. Nem tehettem, hogy csak úgy bevallom, hogy mennyire tetszik. Még a végén a hatalmas egóját még jobban növelem.
Következő mondatára viszont végre kitör belőlem a nevetés és megbököm a vállát.
- Pedig nekem jobban bejött volna. Ha megéheztem volna csak szopogathattam volna, megédesítve a pillanatokat, amik ránk várnak – nevetve húzódom közelebb hozzá, ahogy átkarol és lépdelek mellette. Ha már állandóan elbitorolja a térképet. Viszont legalább most nem az mögé rejtőzik és kezd feloldódni. A kérdésére megremegek egy pillanatra. Mert vártam, hogy mikor fog rá kérdezni. Apám és közte a hangulat mindig penge élen táncol. Viszont úgy tűnik, hogy ő jobban élvezi, ha bosszanthatja. Én meg aggódhatom, hogy mikor mehetek be úgy a kórházba, hogy azzal fogadnak melyik fekszik egy kórházi ágyban, mert nem tudtak parancsolni maguknak. Mondjuk apám várományosabb rá.
- Anyu üdvözöl – mosolygok végül, mert az biztos, hogy legalább ő örült annak, hogy kimozdulok. Azt nem mondom, hogy repdesett örömébe, hogy ki is a társam ezen a hétvégén. De legalább nem kaptam felvilágosítást. Mint mikor arról volt szó, hogy a bálba együtt megyünk. Azt a kínos beszélgetést soha, senkinek nem kívánom. Még ha általában ezen előbb utóbb mindenki átesik. Szerencsésebbek az iskolába. A kevésbé szerencsések, annak az anyja magyarázza el, hogy mire figyelj egy fiú társaságába és ne engedj olyat, amit nem szeretnél te is. Azt hiszem, hogy mind hiába a barnább bőrszín, a fejem olyan vörös volt, mint a pipacs. Mert akkor sem tudták feldolgozni, hogy barátok vagyunk.
Valószínű, hogy a szülői csoportban elég sűrűn bukkant fel Caesar neve és minden anyuka azonnal beszélgetésbe keveredett a lányával. Mielőtt olyan helyzetbe kerülnek, amitől minden lányos család retteg.
- Apunak nem mondtam el, azt viszont tudja, hogy veled mentem haza a kórházból – megköszörülöm a torkom és elhúzom a számat. - Szerintem agyvérzést kapna, ha kiderülne, hogy veled vagyok. Szóval nem, nem terveztem apámat sírba tenni – nevetem el magam, hogy csuklóját megfogva szabad kezemmel az oldalába bökök, hogy tudja mennyire viselkedjen.
- Amúgy te elmondtad bárkinek is, hogy a hétvégén meseországba fogsz létezni? - nevetve csúszok ki a keze alól és az első szökőkúthoz szaladva gyönyörködöm. Még a válaszát sem vártam meg, mert imádom hallgatni, ahogy a víz csobog, nyugalmat áraszt, ahogy beljebb hajolva simítom meg a kissé hűvös fodrozódó vizet. Igazából sosem érdekelt, hogy valaha is megemlített valakinek is. Az már más tészta, hogy pasi létére bevallja-e, hogy milyen gyermekded programot vállalt magára.

Lin & Caesar

A barátságunk elég szabadszájúvá avanzsált az évek alatt. Egyikünk sem rejti véka alá a gondolatait, vagy épp göngyöli bele cukormázas közegbe. Megforgatom a szemeimet, ahogy végig hallgatom a monológját és végül oldalra billentem a fejem.
- Te akartál magadnak egy Puerto Rico-i feleséget, akkor élvezd – bökök vissza, ha már tényleg arra vállalkozott, hogy eltölt velem egy hétvégét. Bár tudom, hogy jól fogjuk érezni magunkat, még ha a kezdeti feszkót nem hagyhattuk ki. Meg hát minden házasságban megesik egy kis összezörrenés, aki ezt tagadja az csak magát áltatja.
- Jaj de szép, köszönöm! - vigyorogva utánozom a szavait. Igazából tényleg oda vagyok érte, arról nem is beszélve, hogy finomodtak a gesztusai. Valószínű azért volt pár tanulóleckéje, így már is kedvesebbnek hat.
Ahogy megérzem a karját átölelve sétálok mellette és hallgatom a perverz dumáját, amit elenged. Vagy inkább megenged magának. Megdörzsölve a szemem ütöm meg a hasát.
- Jó pár gyerek van körülöttünk, viselkedj – nevetem el magam, végül pedig megállítva fordulok vele szembe teljesen komoly arccal. - Egy jó feleség mindent megtesz a férjének, nem? - döntöm oldalra a fejem, ahogy végig mérem őt, megmutatva a gyűrűt, amit nem is olyan régen húzott fel az ujjamra. Annyiszor utasítottam vissza, hogy kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni, ha úgy döntök beadom a derekam és Disneyland a kulcs a szívemhez..
De végül csak tovább sétálva húzom őt is, kibújva alóla és megfogva a kezét, húzta a hajam, ahogy a vállamon volt, így kényelmesebb.
Tudtam, hogy rá fog kérdezni arra, hogy milyenek a viszonyok. Eszemben sincs megmondani neki, hogy apám olyan haragra gerjedt miatta, hogy nem beszél velem. De most nem is akarok rá gondolni. Hiszen csak az ő fejében nem létezik férfi és nő közötti barátság. Bár nem tudom, hogy Caesar mit gondol erről. Lehet ez a baj, hogy túlságosan is hasonlóak. Ez miatt van közöttük a feszültség.
- Tudom, és átadom – bólintok. Nem mintha ő is röpdösött volna örömében, hogy kettesben vagyunk. Bár ő jobban megbízik bennem, mint apu. Viszont legalább nem tartott kiselőadást és felsóhajtok végül. Mert nem akarok arra gondolni, hogy mi volt otthon. Bár értékelem, hogy legalább megkérdezte.
- Elég feltűnő jelenség voltál az biztos. Melanie pedig világgá kürtölte. Sokak fülébe jutott el, hogy veled távoztam – nevetek fel. Mert hát ugye apám és Garreth is szinte azonnal raportra hívtak, hogy mit képzelek magamról. Aha, nem elég egy állandó stresszfaktor az életemben, kettővel kellet megküzdenem, hogy egyáltalán nem arról volt szó, amire ők gondoltak.
- Ja, hogy te ezt toppanásnak nevezed? Inkább atomrobbanásnak. Azóta felélénkült az életem – nevetek kicsit hangosabban és megingatom a fejem. Igazából rám fért már, hogy legyen valaki, aki kirángat a mókuskerékből. Még ha állandóan frusztráló megjegyzéseivel tépázza az idegeimet. De jól esik, hogy megmutatja, hogy nem minden férfi gyökér és nem fognak falhoz szorítani, mert mással látnak.
A bökdösésemre összerándulva nevetek én is, mert igazából nem is tudtam, hogy ennyire érzékeny az érintésre. Én pedig tipikusan az vagyok, akinek a szeretet nyelve az, ha a másikhoz érhet. Még ha meg is válogatom, hogy ki az, akivel így viselkedem.
- Még szerencse, hogy jó sok mérföld van közöttünk és anyám csak szólna, hogy bajban vagyunk. Meg hát nem Vegasba mentünk összeházasodni és megszökni a szülők elől. – ingatom meg a fejem. Ennyiben nagy cinkos, hogy ha látja, hogy mennyire tetszik és jól érzem magam, akkor nem fogja tiltani. Neki legalább fontos, hogy legyen pár perc boldogság is az életemben, ne csak a munka.
- Pedig megnézném, ahogy elszaladsz előle Mickey egér és Donald kacsa között szlalomozva – bökök az orrommal az előttünk sétáló hatalmas jelmezesekre.
A haverok említésére felszökken a szemöldököm, hiszen nem tudom, hogy mennyire jó a társasága és jó ötlet lenne újra közéjük keveredni. Remélhetőleg nem az egyetemi haverjairól beszél.
- Megtisztelő, hogy a haverjaid elé helyeztél. Bevallom vártam az üzeneted, hogy közbe jött valami – nevetem el magam, mert még mindig hihetetlen, hogy eljöttünk az ország másik felére, hogy magunk mögött hagyjuk azokat a dolgokat, amitől ki vagyunk.
Lelkesen sétálok mellette, ahogy terelget és minden apró részletet magamba próbálok szívni. Úgy érzem, hogy mostanában nem lesz ilyen alkalmam, hogy felszabadult legyek.
- Telefonom bent maradt a bőröndömbe, megígértem anyunak, hogy írok ha ide értünk. Ha ettünk megkeressük? - olyan hirtelen jut eszembe, mintha villám csapott volna belém. Ahogy megállunk az ajtónál, hogy kiengedjük a távozókat. Meg hát ha nem csinálok mindenről fényképet senki nem hiszi el, hogy Adalind Lockers kimozdult a lakásából, egy egész hétvégére.
Végül beljebb kerülve úgy vigyorgok minden apró díszítésen, mintha életre kelnének és szorítom meg a kezét, hogy nézzen ő is körül.
- Úristen, nézd – mutatok a felhozatalra és hirtelen mindent is megennék, hiszen az összes felhozatal a park témához igazodik és az édestől a sós ízvilágtól minden megtalálható.
- Sós karamellás latét szeretnék inni, nézd, Dumbo van rajta – nevetve fordulok felé. Tényleg olyan, mintha újra kislány lennék.

Lin & Caesar

Nevetnem kellett, mert általában nem szoktam neki vissza szólni, legyen bármennyire erkölcstelen is a mondani valója számomra. Viszont, hogy a hétvégén házasosat akart játszani, akkor élvezze, hogy ki is tudom nyitni a számat. Ez már nem a gimi.
- Hallod, mi ez a fenekelési fétis? - nevetek, miközben egy anyuka rosszallóan néz felénk, és csak elhúzva a számat kérek sűrűn bocsánatot. Jó, tisztában voltunk vele, hogy Disneyland nem a felnőttek szórakoztatására van, meg hogy persze tele lesz kis gyerekkel. Viszont reméltem, hogy ez kicsit is visszafogja a fantáziáját, de úgy tűnik, hogy neki semmi sem szab gátat.
Ahogy előre görnyed csak nevetnem kell, mert eskü, hogy nem szánt szándékkal akarom leamortizálni, de úgy tűnik, hogy vagy ennyire érzékeny, vagy csak nekem vannak jól irányzott érintéseim. Bár ezt most nem akarom feszegetni, tényleg ki fognak tiltani minket a vidámparkból.
Viszont a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, így csak azért is olyat hoztam elő, amivel kiakasztom. Ahogy a markába kerül az állam a szemeit figyelem. Mintha valami fellobbant volna, düh? Komolyan dühös lett attól, amit mondtam? Miközben ő minden szavával ugyan azt teszi? Szavaira figyelve bólintok.
Bár ahogy kifejezte magát csak még jobban megerősített abban, hogy nekünk amúgy sem menne semmi. Előbb ölnénk meg egymást, mint értelmesen beszélgetni.
- Csak kíváncsi voltam, hogy reagálsz. Ha eddig nem léptük át a határt, nem most fogjuk. Nem kell félned – válaszolok neki, ahogy a fülemhez hajol egy kisebb pánik tör fel bennem. Mert nem tudom, hogy mit akar mondani. De hamar megérzem a csiklandozó leheletét és megingatom a fejem.
- Szörnyű vagy. Ha már attól gondba kerülsz, hogy szóba került – halkan kuncogva nyomok egy puszit az arcára, ha már ilyen közel került.
A barátságunk sokkal fontosabb volt már nyolc éve is, hiszen nem minden bokorba fog az ember olyan férfit találni, akivel bármiről eltud beszélgetni és nem kell cserébe szét tenni az ember lábát. Amúgy is, nekem érzelem nélkül nem megy. Ezért is van, hogy csodálom azokat, akik egy éjszaka után simán kisétálnak az ajtón és rohadtul nem foglalkoznak azzal, ami ott történt. Azt hiszem én túl érzelmes vagyok.
Így inkább valami könnyebb témát kerestem átfedésként. Hogy ne is kattogjunk, vagy inkább csak én azon, ami az előbb történt. Ahogy kézen fogva sétáltunk csak mosolyognom kellett.
- Nem is értettem, hogy miért kaptál akkora dózist – ingatom a fejem, hiszen mindennek protokoll szerint, de egy kicsit elrugaszkodtak a valóságtól. - Jó, egy pont neked – csücsörítek összeráncolt orral, mert a pletykás kollégák tényleg nem az ő hibája.
- Ne legyél már ennyire büszke magadra – tovább morcoskodok, ahogy kijelenti, hogy neki köszönhetem, hogy egyáltalán visszatértem a valóságba. Még ha teljesen igaza van. Már lassan azt se tudom mikor láttam a napot úgy, hogy nem valamelyik flancos családi rendezvényen voltunk. Vagy a kötelező nyaralás, ahol meghallgatom azokat a jelölteket, akiket apám felsorol, hogy kivel lennék teljesen jó házasságban.
- Oh.. - akadok meg egy pillanatra, mert igen, ha úgy vesszük tényleg mindegy hol lettem a felesége. Megköszörülöm a torkom és megingatom a fejem. - Miért érzem úgy, hogy neked teljesen bejön, hogy így nevezel? - nevetek fel, mert oké megbeszéltük, de én úgy voltam vele, hogy úgy is kialussza magát és a gyógyszerek is kimennek belőle. De úgy tűnik, hogy memóriájával nincs problémája.
- Persze, mert tudom, hogy sokkal gyorsabb vagy nála, ne aggódj. Nem ölne meg. Remélhetőleg.. - gondolkozom el, mert hát amilyen lila volt a feje a kiabálástól, lehet, hogy képes lenne gyilkosságra.
Viszont teljesen elvarázsol a hely, és kiakarok élvezni minden pillanatot, ahogy a szemeim cikáznak mindenen. Egészen addig, míg nem jut eszembe a telefonom. Anyám valószínűleg már lerágta az összes körmét, hogy mi lehet velem. Sőt, a híradásokat figyeli, milyen katasztrófa történt az államok másik oldalán.
- Oh, remek, még mielőtt a másik szülőm  haragját is kivívjuk az én feledékenységem miatt – kuncogok, mert most erről tényleg nem ő tehet, de valószínű, hogy ezt is az ő számlájára írták volna.
A belső rész talán még csodálatosabb, mint ahogy reménykedtem és lelkesedésemmel magammal sodrom őt is. Ahogy szembe kerülök vele csak a széles mosolyát látom, és már szinte azonnal simulok hozzá, mert tényleg annyira hálás vagyok neki, hogy elhozott ide. A hátán végig simítva nézek rá, ahogy megkapom a homlok puszimat, készségesen fordulok az irányba, amerre terelget.
- Shh. Ne káromkodj – szólok rá, mikor meglátom, hogy mellettünk egy babakocsiba ülő hatalmas kék szemű kislány vigyorogva nézi őt.
- Hogy csinálod, hogy minden nő nemű oda van érted? - nevetve döntöm a fejem a mellkasára, hogy rá tudjak nézni. Ugyanis, nem sok hely van forgolódni.
Végig hallgatom, ahogy leadja a rendelést, közben megrázom a fejem, hogy nem kérek mást és elhúzódva tőle intek a kislánynak búcsúzóul és lehuppanva vele szembe a kávéért nyúlva nézek rá csüggedten.
- Nem tudok addig inni belőle, míg nem csinálok egy képet – sóhajtok egyet és elhúzom a számat. Mert valami hihetetlenül cuki a kávém és hiányzik a telefonom.
- Insta függő lettem – nevetek fel végül és mivel elégedetten kóstolja meg, így én is elveszek egyet, hogy megkóstoljam milyen is az a fánk. Elégedetten nyöszörgök, ahogy kellemesen meleg volt, olyan édes, akár a méz.
- Oké, elfogok hízni – tolom vissza a tányért, mert biztos, hogy nem fogok enni belőle. Olyan cukros, hogy érzem, hogy az első falattól két centivel nőtt a csípő méretem.
Ahogy rá nézek, elnevetve hajolok át az asztalon és letörlöm a szája sarkába felgyülemlett cukrot.

Lin & Caesar

Persze, ma minden az én hibám lesz, csak azért mert létezem és vele vagyok. Megingatom a fejem, ahogy végig mér. Sport az életem része, épp annyira szeretek mozogni, mint az emberi életekkel zsonglőrködni. Hiszen ha jön egy beteg, akinek van valami baja, neked tudnod kell a megoldást. Erről szól a szakmánk. Bár reméltem, hogy lesz visszatartó erő, hogy ne akarjon minden szavával arra célozni, hogy mit és hogyan csinálna, de úgy tűnik, hogy nem zavartatja magát. Amitől persze a körülöttünk lévők hamar bosszús szemekkel jutalmaznak minket. Mintha ők nem lettek volna fiatalok, vagy a gyerek előtt nem éltek volna ők is minden lehetőséggel. Mert hát lássuk be, akik kölyökkel vannak azoknak csak nem a gólya hozta. Még ha épp bocsánatot is kérek egy szúrós szemű anyukától. Amúgy meg mit hallgatózik? Senki nem mondta, hogy arra figyeljen, hogy milyen szóváltás van mellette, hanem nézze a gyerekét, aki épp egy másiknak a kezéből akarja kivadászni a lufit. Vagy csak irigykedik. Amin persze magamban jót mulatok, de nem mutatom ki. Még a végén én is felbosszantom.
- Jól van, nem gondoltam, hogy ennyire mélyen érint egy kis viccelődés – ráncolom a homlokomat. Tényleg csak poénnak szántam, és nem gondoltam komolyan. De úgy tűnik, hogy ő nehezebben viseli, mint jó magam. Bár tényleg, hogy eddig némán tűrtem a próbálkozásait. Arról nem is beszélve, hogy a neveltetésem sem épp olyan volt, hogy mindent eldobjak csak azért, hogy megtudjam milyen vele. Jó nekem a határunk másik oldalán. Valószínű, hogy sokkal jövedelmezőbb, mint egy éjszakát eltölteni, aztán menne a feszengés és végül kihűlne minden, és soha nem állnánk szóba a másikkal. Azt pedig nem szeretném.
- Mrs Harlow nem mutatkozhat a nagyközönség előtt melegítőben – háborodok fel látszólag, ahogy körbe pördülök, mintha épp egy divatbemutatón lennék.
Bár látom, hogy tényleg kellemetlen számára és sokat küzd, még is értékelem, hogy most ő volt tisztább fejben, engem pedig elsodort az a rengeteg érzés, ami körül vesz minket. Hiszen az a rengeteg mosoly és hangos nevetés, mindenki boldog. Ez rám tapadt és fel sem tűnt, hogy mennyire kínzó lehet számára. Vissza kell tereljem magam abba a megszokott szürke kisegérbe, aki eddig voltam.
- Szerintem két hét és megszabadítalak tőle – mutatok a kezére, hiszen már teltek múltak a hetek, a csont pedig a fiatal szervezet miatt gyorsabban forr. Majd kap egy kontroll röntgent és ha minden rendben már nem is kell az a gipsz neki.
- Oké, legyél büszke – megvonom a vállam és inkább meg sem szólalok. Eddig csak Kiki tudott kirángatni a valóságba, mikor autóversenyre cibált el. Meg ugye volt az a szétcsúszásom is. De most inkább a jelenre kéne összpontosítani.
- Nem zavar – megrázom a fejem, hiszen ha neki jó, akkor nekem is. Igazából csak furcsa érzést kelt, de biztos csak én reagálom túl.
- Hát amennyire benne vagy a bögyébe, nem gondolnám, hogy nem tenne kísérletet rá – nevetek fel, mert még is csak apámról beszélünk, aki már a Harlow névtől is a falat kaparta. Nem ám, hogy megtudná, hogy elszöktem vele.
Viszont az érzés, hogy itt vagyunk csak úgy bizsergeti a bőröm, hiszen tényleg olyan, mintha a mese világban túráznánk és nem érdekelt semmi más probléma. Megbeszéltük, amit kellet és lezártuk. Most arra koncentrálhatok, hogy itt jönnek-mennek a hercegnők és a Disney mese figurák.
De persze nem mondom, hogy az igazi énje eltűnik, mert azért még vannak olyan megjegyzései, ami elég két értelműek, de jó érzés, hogy ennyire igyekszik mindenben partner lenni. Arról nem is beszélve, hogy amint átölel reflex szerűen érek hozzá. Boldogságom már szinte kicsattan, ahogy közeledünk a pult felé. Persze itt is talál magának egy kisebb rajongót, amitől nevetnem kellet, ahogy a pici is kacagott, már csak attól, hogy figyelembe vette.
- Tudod, nehéz ám a feleségednek lenni. Egy ilyen konkurenciával szemben – nevetek, ahogy végre leülünk az asztalunkhoz és persze nem maradhat ki, hogy egy pillanatra ne érezzem magam megtörtnek a telefonom nélkül. Hiszen ez a kávé egy remekmű, és nem csak a kinézete miatt, hanem mert az illata olyan csábító. Igen, tipikusan a mai kor gyermeke vagyok, akinek fizikai fájdalma lesz attól, hogy nincs vele a telefonja.
Csak nevetek a megjegyzésén és lelkesen fogom meg a telefonját, hogy a tökéletes fényviszonyokat beállítva a megfelelő szögből készítsek képet, erről a csodáról, amit kávénak neveznek. Teljesen bele feledkezve a fotózás rejtelmeibe.
- Szerinted nem tudom, hogy mindig nézed a képeimet? Szóval szívesen – vigyorogva nyújtom neki vissza a mobilt. A múltkor ő is megjegyezte, hogy én is azt teszem az övével. De hát mit tegyek, ha eddig máshol nem is volt életem?
- Nehogy azt hidd, hogy a múltkori csirkés kiruccanásunk után nem izzadtam eleget, hogy ilyen maradjak – nevetek fel, mert lehet, hogy a genetikám megfelelő, de attól még az izmaim megmozgatására kell koncentráljak. De végül igazat adva eszegetem a fánkot. Mert tényleg elég sok minden vár ránk és nem akarom, hogy maga a kiránduláson csak nyafogjak.
Ahogy letörlöm a cukrot és épp visszaülnék a helyemre, megérzem a csuklómon a kezét, majd az ajkait a tenyeremen. Némelyik gesztusa annyira nem tartozik a barátsághoz, hogy összezavarja a fejem, de úgy vagyok vele, hogy amíg mindketten tartjuk magunkat, addig nem lesz gond.
- Én is örülök, legalább jól érzed magad? - érdeklődve nézek rá. Tudom, hogy nehézségek vannak most az életében és nem lesz egyszerű kikapcsolni mindent és jól éreznie magát. De megpróbálok mindent, hogy jó legyen neki is.
- Hullámvasút vagy körhinta? - vonogatom a szemöldökömet nevetve, mert most neki kell választania. Még ha ehhez is vagyok hozzá szokva, hogy más irányítja az életemet, és eddig is úgy tűnt, hogy Caesar irányít. Ha kicsúszik a kezéből az irányítás, mint az előbb csak a baj jön a fejünkre.
- Este beszélünk, hogy mi volt Savannah-val? - igazából azóta szerettem volna ezt megkérdezni, mióta megtudtam. De nem akartam, hogy elvegyem a kedvét az egész napi műsortól.

Lin & Caesar

Kicsit mérges vagyok magamra, hogy tényleg olyan hosszan udvarolt, hogy lassan tíz éve, hogy nem adja fel. Még ha volt is egy kisebb szünet ebben.  
Akkoriban apám nagyon is komolyan vette, hogy mikor milyen fiú közeledett felém. A tanulásra kellett összpontosítanom. Hiszen egy Lockers csak is orvos lehet.
Elnevetem magam, ahogy közli, hogy az is rendben lenne ha valami tréning cuccban jelennék meg. Persze, neki minden rendben van, addig míg nem látom a kínlódást a szemeiben.
A kezére nézek, ahogy megrázom a fejem.
- Ennél többet nem tudtam tenni, varázs érintésem nincsen, hogy akkor már össze is forrt volna a csont – sóhajtok. Mert tudom, hogy amúgy nem bírna megülni a fenekén. Mondjuk ez most sem szab neki gátat, azon kívül, hogy talán van némi megakadás, de a célját így is eléri, mert a kitartása legalább példaértékű.
Az, hogy sikerült a világomat kifordítani a négy sarkából, neki köszönhető. Mondjuk az, hogy itt vagyunk, az is az ő sara, mert én elblicceltem volna, hogy jó poén. De helyette itt szökdécselek, mint egy gyerek és ő végig asszisztálja az egészet, szemrebbenés nélkül.
Az, hogy apám már nem ilyen lelkes lenne attól, hogy kivel vagyok itt. Jöhetne a szentbeszéd, sőt. Valószínű, hogy egy zárdába küldene, hogy az apácák kineveljék belőlem, hogy kicsit is foglalkozzak Caesar-ral. Ami azért frusztráló, mert nem adtam okot neki, hogy kicsit is kételkedjen bennem. Mert, hogy benne nem bízik, az még érthető is. De, hogy bennem nem az már fájdalmat okoz. Eddig sem ugráltam férfiak ágyába.
De hamar elmúlnak a gondolatok, ahogy egy kislány elvonja a figyelmünket. Gyönyörű gyermek és úgy érzem, hogy egyszer, talán nekem is lehetne. De persze ahhoz meg kéne úsznom, hogy apám bezárjon bárhova is.
Ahogy kimondja azt amit. Megpördülök és oldalra döntöm a fejem, ahogy végig nézek rajta. Majd közelebb hajolva a fülébe suttogok. Hátha más is hallani akarja azt, amire gondolok.
- Rögtön kettőt, nem? Csak anyunak ne mondd el, még a végén megkeresi a tiédet – nevetek fel, ahogy végül átölelem a nyakát, hiszen anyu tényleg már akkor oda volt érte. Még ha azért fájt a feje is miatta. Leginkább apám miatt. De ezt inkább ne reklámozzuk. Még a végén összefognak anyukák.
- Amúgy meg nem leszek egyedülálló anyuka – nevetek még mindig, ahogy eltávolodom tőle, épp annyira, hogy újra a kislányra nézzek, aki olyan szemekkel nézi, mint aki most esett szerelembe vele. - Apám abban a pillanatban megölne, ha megtudná, hogy mit tettél velem – ingatom meg a fejem. Miközben a nevetéssel kell megküzdjek. Isten őrizz, hogy bárki meghallja miről beszélünk.
- Amúgy meg – még egy pillanatra suttogok neki – Azt beszéltünk, hogy lopunk egyet, így megkíméled a testem – kuncogok, ahogy a szemeibe nézve nyomok egy puszit az arcára. Még a végén a kislány anyukája frászt kap és nem kaphatja meg azt a Minnie egeres nyalókát, amire lelkesen mutogat, mert elszaladnak.
De szerencsére elmerülök a fényképezgetésbe, miközben a Dumbo-s kávémat nézem olyan áhítattal, mintha valaki letett volna elém egy arany tömböt.
- Tudom – vigyorgok gonoszul. Mert nem mondom, hogy nézem ki kedveli a képeket, de azért néha rá lesek, kik azok. Mert még is csak van egy cseppnyi naivitásom.
Végül pedig csak a fánkot nyammogom, mert tényleg hosszú nap lesz. Még ha a gépen aludtunk is, most úgy érzem, hogy nem volt elég, talán ha este nem kattogtam volna olyan sokáig apám szavain, akkor pihentebb lennék. Ahogy vissza adom a telefont majdnem megfulladok, mire rájövök, hogy mit is mondott.
- Ne adj magas labdát, kérlek – nézek rá, mert az előbb is volt egy kellemetlen beszélgetésünk, mikor felhívta rá a figyelmem, hogy ne tegyek szóvá olyat, amivel rohadtul kockáztatjuk a barátságunkat.
De az, hogy ő ostromolja a lelkem az nem zavarja. Felsóhajtva nézek rá. Mert tényleg olyan, mintha mindig is együtt lennénk. Csak a testiség marad ki az életünkből.
Beharapva az alsó ajkam mosolyodom el, és inkább a kávémba kortyolok. Kedves, hogy jól érzi magát velem, és örülök, hogy támogathatom. Még ha néha annyira erősen kell koncentrálnunk.
- Oké, de az ebéd legyen valami könnyű és gyorsan emészthető. Mert tényleg hányni fogunk – nevetek fel. Igazából még mindig felfoghatatlan, hogy itt vagyunk Disneyland kellős közepén és a hétvégéhez mérten kötetlenül van szabadidőnk, mindenre.
Viszont úgy érzem, hogy tisztázni kéne pár dolgot, ilyen például az, hogy lelkileg mennyire van szétcsúszva egy olyan szakítás miatt, ami talán az első olyan kapcsolata volt, hogy mindent megtett azért, hogy igazi legyen.
Bólintok, hogy mondhatja, hiszen isten igazából mindegy mikor mondja. Csak szeretném, ha kibeszélné magából, hogy talán egy leheletnyit megkönnyebbüljön a lelke. Még párszor kortyolok a kávéba és a második fánknak a felével tudok csak megbirkózni.
- Caesar, ez.. - keresem a szavakat, ahogy egy pillanatra kinézek az ablakon, hogy minden gondolatom a helyére kerüljön és csak a csészémet forgatom, hogy szegény Dumbo már beleszédülne. - Tudod, hogy büszke vagyok rád. Mert megpróbáltad, ha úgy vesszük a lehetetlent. Ez jó tanuló lecke volt rá. Hogy képes lennél egy nőnél megmaradni, ha egy olyan mellett ennyi ideig bírtad, akivel fele annyi időt találkoztál – igyekszem a pozitív dolgokra erősíteni. Mert úgy érzem, hogy senki nem hisz abban, amit most elmondott, hogy képes lenne családot alapítani és megmaradni a fenekén. Felsóhajtok, mert úgy érzem, hogy elveszett saját magában.
- Figyelj, én itt vagyok, nézd meg. Mióta itt vagyunk a tenyereden hordozol, ezért bárki ölni tudna. Nem vagy olyan rossz, mint ahogy elhiteted magaddal és mindenki mással. Csak nem találtad még azt, aki ezt kihozza belőled. Az pedig, hogy a lányok csak a terheidet órákig elmulasztják, azon te tudsz változtatni. Tényleg megéri egy-egy kósza óra, és utána egyedül maradni? - kérdezek vissza, miközben már újra kézen fogva sétálunk ki az ajtón, hogy most már megkaparintsam a telefonomat és megnyugtassam anyámat.

Lin & Caesar

Látom rajta, hogy valami nem stimmel és néha küszködik önmagával, de nem akarom még kellemetlenebb helyzetbe hozni, mint amibe keveredünk a meggondolatlan szavaink miatt. Meg hát ez a hétvégére arról szól, hogy minden rosszat a hátunk mögött hagyjunk, amibe bele keveredtünk, akarva, akaratlanul.
Bár tisztában voltam vele, hogy lesznek olyan pillanatok, amik nem teszik egyszerűvé, hogy kiélvezzük azt az élményt, amit a park nyújt számunkra. Hiszen itt minden a boldogságról szól és a mesébe illő valóságról, amit az ember csak azért is szeretné még jobban maga szippantani, ha a könyörtelen valóságba visszacsöppenünk esélyünk sem lesz erőt meríteni belőle. Pont ilyen ez a kislány, aki mellettünk épp annyira türelmesen várja, hogy megkaparintsa a nyalókát, hogy példát is mutathatna a nagyobbaknak, akik megengednek egy kisebb hiszti rohamot. Viszont a beszélgetésünkbe is bele keveredik a csöppség, amit nem is csodálom, hiszen nem csak ő bűvölődött el Caesar-tól, hanem mi is tőle. Nevetve hallgatom, ahogy a terveket elém tárja, és csak a fejemet ingatom meg.
- Te nem szerettél volna egy testvért? - na, nem mintha nálunk is divat lenne, hogy több gyerek legyen, csak én tudom, hogy ha a barátaim messze is voltak, jó lett volna egy testvér, akivel mindent megbeszélhetnék. Apám válasza mindig az volt, hogy egy tökéletes gyerek bőven elég ebbe a családba. Na persze. Mindennek érzem magam, csak nem tökéletesnek.
- Nem is tudom, anyukád, hogy bírná feldolgozni, ha haza állítanál, hogy elcseszted és nagyi lesz – nevetek fel végül. Mert azt tudom, hogy anyám kiakadna, de utána teljesen fel lenne pezsdülve, még ha Harlow lenne az apuka.
Ahogy a homlokunk egymáshoz ér, nagyot kell nyeljek, mert azért ennyire még nem voltunk egymáshoz közel, az orrommal megbököm az övét és lágy mosoly jelenik meg az arcomon.
- Nem gondolod, hogy lenne esélyed egy ilyen után párkapcsolatba lépni velem, még ha a tiéd is lenne – rázom meg a fejem, hiszen attól, hogy valami történik két ember között, nem egy elhibázott alkalom kösse őket össze. Sose értettem, hiszen annyi módja van annak, hogy meggátoljuk a fogamzást. De csak-csak sikerül jó pár embernek véletlenül teherbe esnie.
De persze, mint minden beszélgetésünk, így is apámnál lyukadunk ki és nevetésétől nekem is kell.
- Az egyetlen részét kéne kihagynod – vigyorgok, ahogy hátat fordítok, hogy most már irányba kerüljünk és az asztalhoz leülve igyekszem kitisztítani a fejem attól, ahogy a közelsége hatott rám.
- Te direkt szívatod magad? Mi van, ha azt mondom oké, meneküljünk el minden szarság elől és legyen egy gyerekünk, mert nincs elég bajunk? Lesz rá kilenc hónap, hogy ezt a sok rémálmot lezárjuk, hogy a gyerekre koncentráljunk? - nevetek fel végül, mert úgy érzem, hogy igen, amjd jó lenne, de nem most. Mikor mindketten fuldoklunk a valóságban. Gyorsan le is kötöm magam a telefonjával, hogy addig is arra koncentráljak.
Jó, persze, nem megy az olyan könnyen, főleg ha az ember társasága, valószínűleg, minden percben tudna valami rettentően perverz dolgot válaszolni. Szinte bármelyik témára áttérve.
- Aha, vettem észre – törlöm meg ajkaimat, hogy ne legyek sehol habos, a kis akciója után. Még ezt is felhívásnak venné.
- Talán az egyetlen, mikor reggel felkelsz és simán ehetsz fagyit reggelire, eperrel és csokival – nevetek fel, mert azt hiszem az első éjszaka után, amit egyedül töltöttem a saját házamban az volt az első, hogy reggelire bekuckóztam az ágyamban egy vödör jégkrémmel és eperrel. Igen, kislányos, de ha sokáig úgy vagy nevelve, mint egy felnőtt vágsz arra, hogy legyen gyermekded tetteid. Talán ezért is nem kellet olyan sokat noszogatni Caesar-nak, hogy üljünk fel a gépre és kapcsolódjunk ki.
Bólogatok, mert megértem azt is, hogy mennyire nincs ideje szinte semmire sem. De közben nem is. Mert most is képes volt kiszakadni, pedig attól, hogy el van törve a keze, csak a műhelyben nem tudna hasznos lenni, a klub attól még ott van.
- Ezt meg is értem, mármint oké, kell a stressz levezetés, mindenki másképp éli át, hogy kicsit könnyebb legyen a lelke. Sőt, egyáltalán nem ítélem el azokat a lányokat, akik képesek egy éjszakára átadni magukat, mert hát mindenkinek szíve joga. Nem vagyunk egyformák. Szerencsére – köszörülöm meg a torkom, ahogy a tömegbe keveredünk és a hotel irányába indulunk lassan. Jó páran jöttek el a hétvégén és ez kellemesen telít el, hogy nem vagyok egyedül, aki gyerek nélkül mászkál egy ilyen helyen.
- Ez meg egy rohadt nagy kifogás - állok meg hirtelen, ahogy közli, hogy az a baja, hogy nem ment Savannah-val és megrázom a fejem. - Megtaláltad egész New York-ban lévő összes nő közül azt, aki sosincs szinte a városban. Azt próbáltad meg milyen lenne kapcsolatban. Nem kapcsolatban voltál – háborodok fel szinte azonnal, ahogy közelebb lépek hozzá. - Menekültél, hogy majd így neked könnyebb lesz, hiszen van barátnőd meg nem is. Az nem kapcsolat, ha minden héten másik államból vagy országból telefonál. Te meg keresed azt az időpontot és repülőt, hogy egy kósza órára vele legyél. Jól érezted magad, szerethetted is. – sóhajtok egyet és elengedem a kezét, hogy átöleljem magam a sajátommal.
- Az kapcsolat, mikor nem kell telefonálnod, hanem tudod, hogy ha beülsz a kocsiba legfeljebb húsz perc és nála vagy. Ha nem kell mondani semmi, mert ott van és látja rajtad, hogy bánt valami. Az, ha meglátsz egy szál virágot, akkor gondolkodás és minden alkalom ellenére megveszed, mert ő jut eszedbe. Vagy ha hullafáradtan, olajosan haza esel, ott vár egy meleg tányér étellel és este van kit átölelned -  nagyot nyelek, ahogy megrázom a fejem. Örülök, hogy legalább megpróbálta csak jó lenne ha a fejében nem kósza gondolatokba temetkezne, hogy mit is jelent az, amit majd egyszer szeretne.
- Amíg nincs rendben a lelked, nem fogod tudni kiélvezni a körülményeket – ráncolom a homlokomat és végül felsóhajtok.
Mindketten érzelmileg megsínylettük a heteket és nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz ha haza megyek. Hogy apám mennyire lesz mérges attól, hogy nem szóltam neki, vagy ha valaki elújságolja, hogy kivel voltam itt. Esetleg Garreth mit fog elő húzni a tarsolyából.
Viszont hamar beértünk a hotelba és ahogy kéznél voltak a kulcsok megkerestük a szobákat, direkt nyitva hagytam az ajtót, ha akar bejöhet. Én azonnal a bőröndhöz rohanva halászom elő a telefont. Tíz nem fogadott hívás és legalább még ugyan annyi üzenet. Leroskadok az ágyra és megpróbálom kicsit összeszedni magam, ahogy a telefonon meg nyomom a hívás gombot. Anyám szinte már a hisztéria szélén állt és nevetnem kellet, ahogy megkönnyebbülten fujtatott egyet.
- Igen, anyu jól vagyok, igen. Ne aggódj. Csak a bőröndben maradt a telefonom és mikor reggeliztünk vettem észre, hogy nincs nálam. Anyu, reggel négykor indultunk, aludtunk – keserűen nevettem fel, ahogy anyám egyre jobban kezdett aggódni. - Minden rendben volt, igen. Csodálatos a hely, nem hiszem, hogy haza akarok menni. Szerintem felvesznek Jázmin hercegnőnek – nevetem el magam, hogy érezze minden rendben van, hogy képes vagyok még viccelődni.
- Igen, én is szeretlek – lágyul el a hangom. - Oh, anyu. Caesar üdvözöl és puszikat küld – nevetem el magam, ahogy látom szinte magam előtt az arckifejezését. Kedveli, csak apám néha túl nagy hatással van rá, és ezzel ő is elbizonytalanodik.
- Anyu! - sikkantok fel és leteszem a telefont, még anyámtól is nehezen hallom meg és csak vöröslő arcomat eltemetem a tenyeremben, ahogy inkább hátra dőlök az ágyba.

Lin & Caesar

Nevetve rázom meg a fejem, mert valahogy éreztem, hogy minden kiváltságot kiélvezett, hogy nem volt kivel osztozkodni a figyelmen. Na, meg az idegrendszerem is hálás, hogy nincs belőle még egy.  Még csak az hiányzott volna. Bár lehet, hogy a lány verziójával fúj össze a szél, akkor én sem lettem volna ilyen merev, mert tuti, hogy minden lázadásba sodort volna magával. De jobb is nem gondolni rá.
- Anyukádat mindig kedveltem, ő nagyon laza – nevetek fel, mert apai részről nagyinak lenni, hát. Nem kellemes dolog. Ha csak arra gondolok, hogy apám anyja mennyit szenvedett, hogy Puerto Rico-i feleséget választott és nem épp örült, hogy az unoka bőrszíne nem épp vakító fehér.
Aztán minden felborul és fel sem fogom, hogy mi történik közöttük, mert minden olyan automatikusan történik és egy pillanatra feltisztulva nagyot nyelve suttogok az ajkaitól nem is olyan távol. - Nem szabadna ezt tenni – hunyom le a szemeimet és igyekszem a pulzusomat rendezni mielőtt az egekben fog dobolni. Puszikra elmosolyodom és megrázom a fejem, mikor végre eltávolodunk. Hol a francban van az a határ, amit eddig messziről elkerültünk?
- Azt se tudom miért nem adod fel, már lassan tíz év eltelt – nevetek fel, igazából mikor újra láttam, mint felnőtt férfi, és nem az a tini srác, aki mindent megtett meglepődtem. Reméltem, hogy ami a gimiben volt, elfelejtette és nem fog újra próbálkozni. Hiszen mindketten felnőttünk, karrier építésbe kezdtünk. Ez már nem a gimnázium. Aztán tessék, még mindig témához igazodunk.
Épp mint most, hiszen a mesék és az álmok világában olyanról társalgunk, ami soha a büdös életben nem fog megtörténni, még is olyan valóságosnak tűnik.
- Mr. Harlow, megtisztelő – nevetek fel, miközben egyáltalán nem gondolom, hogy ez poénos lenne. Apám fixen meghalna, ha haza állítanék, hogy meglepetés, terhes vagyok, igen, igen. Harlow fiútól. Azt se tudom, hogy mitől akadna ki jobban, hogy az előtt alapítanék családot, hogy befejezem a tanulmányaimat és megtalálom azt a szakot, amiben kényelmesen mozognék, vagy attól, hogy Caesar lenne az apuka. Kettő együtt pedig felér egy lábon kihordott szívrohammal.
Nevetve bólogatok, hogy igen, elég édes szájú vagyok és nagylányos első napomon olyan voltam akár egy kisgyerek. Mint az a kislány, aki azt hiszi bármit megtehet és várja a nyalókáját.
- Ne ítélkezz, orvos szülőkkel nem éppen ehettem édességet kislányként – teszem fel a kezemet magam előtt, mintha csak megadnám magam, vagy kifogásokat keresnék arra, amit tettem. Megáll a kezem a levegőbe, ahogy kiejti a szavakat és utánozva a mozdulatát dőlök én közelebb hozzá.
- Nem leszek a demo barátnőd, hogy utána minden féle csajnak bemutasd ezt a trükköt – nevetek fel és hátra dőlve nézek rá, ahogy a fejemet megrázva minden felé repkednek a tincseim. - Kicsit jobban kéne erőlködnöd, hogy az ágyadba csábíts, nem lesz elég egy ottalvós bulihoz fagyi, eper és csoki - vigyorodom el, mert biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem gondolta komolyan. Mármint, más biztos ölni tudna azért, hogy ezeket a szavakat neki mondja. Én viszont csak enyhe pánikrohammal és nevetéssel próbálom leplezni a zavaromat.
Viszont áldom az eget, hogy kiszabadulunk a kávézóból és legalább a friss levegőre érünk, hogy megszellőztesse a gondolataimat. Meg hát a téma is hamar másfelé sodródik. Elmondva a véleményemet azért kicsit bánt, mert ha valaki ezeket mondaná rólam, eléggé rosszul esne. Még ha az, aki szóban forog nincs jelen. Akkor is úgy érzem, hogy a szavaim elég bántóak.
- Most komolyan? Ennyi a mondani valód? - meglepődök, ahogy lazán közli, hogy még nem is ezen a kontinensen találkoztak. Amitől még jobban zavaros lett, mert tényleg fogalmam sincs, hogy is képzelte, hogy ez működött volna anélkül, hogy valamelyik megadta volna magát.
A kirohanásom pedig annyira hevesre sikeredik, hogy érzem, ahogy az izmaim befeszülnek és érzem, hogy talán ez túlzás volt. Mert mi lányok tényleg csak ennyire vágyunk. Nem pedig arra, hogy valaki zaklassa őket, akiket parkolópályára küldünk. Az, hogy Garreth nem bírja felfogni, hogy nem szeretnék egy házas emberrel bele keveredni semmilyen atrocitásba, úgy tűnik, hogy csak az én fejembe okoz problémát. Ő teljesen jól érzi magát, ha sarokba szorítva közelít. Már épp kezdek elveszni a gondolataimban és a mondani valóm is kicsit zavarossá válna, megérzem, ahogy megérint és azonnal engedem el a feszült karomat, hogy hozzá simulva visszataláljak magunkhoz és csak a nyakához fúrva az arcom kérem némán, hogy adjon egy kis időt, mert elvesztettem önmagam. Azt hittem, ha eljövök minden ilyen probléma ott marad New York-ban, de nem így lett és csak a saját elmém rabjává váltam pár pillanatra.
- Megfogod találni azt, akivel ezt kifogod tapasztalni. Ugyan is egy párkapcsolat, két emberről szól. Ha valami nem tetszik megbeszélitek, azért párkapcsolat. -mosolyodom el.
Annak örültem, hogy a szoba hamar meglett és a telefonom is meg van. Az viszont, hogy anyám ennyire bele bonyolódott a beszélgetésünkbe, elborzasztott és látom magam előtt, ahogy a márványlapokon az előtérben már kitaposott egy egész vájatot, hogy mikor vagyok hajlandó válaszolni. Sőt, még talán a kezeivel is illusztrálja a mondani valóját. Imádom, hogy ennyire heves személyiség, ami a szívén az a száján. Bár az utolsó mondata kicsit szíven üt és ki is nyomom a telefont, ahogy elbújok a tenyereimben, ahogy hátra dőlve az ágyon nem tudom eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak. Hiszen ő nem tiltotta ezt a barátságot, de szerintem mindig is tudta, hogy Caesar nem épp barátként tekint rám. Így vissza gondolva voltak intő szavak.
Hangjára csak két ujjamat húzom szét, hogy vigyorgó arcát nézzem, ahogy közeledik felém és hasra fordulva megrázom a fejem és arcomat egy párnába temetve nevetek fel végül. Disneyland-ben nem fogunk sírni.
- Odáig nem jutott el, mert kinyomtam – motyogok a párnába és végül felé fordítva az arcom sóhajtok egyet.
- Idézem a szavait „remélem a fehérneműd Harlow kompatibilis?!” - mutogatom az idézőjeleket és felkönyökölve nézek rá.
- Elmondod amúgy, hogy ez mit jelenthet? Ha már hozzád kell kompatibilisnek lenni – nevetve fordulok vissza a hátamra és nyújtom a kezem, hogy segítsen fel, mert ez az ágy olyan puha, hogy ha most nem fogok talpra állni, valószínű, hogy magába fog szippantani és akkor lemaradok a hullámvasútról. Amúgy is azért vagyunk itt, hogy kikapcsolódjunk.

Lin & Caesar

Csak egy félmosollyal válaszolok neki arra, hogy az anyukája szeretett. Sosem rejtette véka alá a véleményét, és ezzel legalább az anyukák hasonlítottak. Mert az enyém is óvott, de mindig ott volt a hangjában az a csöppnyi biztatás, hogy merjek apámmal szembe menni és tegyek valamit saját magamért. Amit eddig nem vettem komolyan, hiszen mindig is apás voltam, vágytam a figyelmére és mindig megakartam felelni neki. Még ha ez áldozatokkal is járt.
De most itt vagyunk és nem tudom miért nem tudok hátrálni, Az agyam kikapcsol, ahogy a szemeibe nézek és úgy érzem, hogy a világom most roppant meg, ahogy közelsége szinte pulzál és örülök, hogy most ő volt az erősebb, mert a hang is alig jön ki a számból. Össze kell szednem magam, ahogy eltávolodik lehajtom a fejem, hogy egy csöpp józan észt csempésszek magamhoz.
Az, hogy ennyi év van mögöttünk megrémiszt, még se tudom megválaszolni azt a kérdést, hogy én ezt miért nem törtem meg. Hiszen ha ügyes lettem volna és a tanuló időmbe pár szünetet iktattam volna, már házas lennék és nem ostoroznám magam azon, hogy mi folyik kettőnk között.
- Pedig a gumicukor finom – nevetek fel végül enyhén megkönnyebbülve, hogy picit is elszakadtunk, de persze nem mentünk messzire a témától és ettől a feszültség úgy áramlott a bőröm alatt, mintha azt várnám mikor fog megrázni az áram és csak kíváncsian figyelem és csettintésére felnevetek, de mosolyom szelídül, végül pedig el is tűnik az arcomról végül elszégyellve magam tördelem az ujjaimat.
- Lehet, hogy szükség lesz rá még – igyekszem a vonásaimba visszacsempészni a mosolyt, de nem megy. Mert van mikor félek, hogy mikor fog részegen megjelenni Garreth a lakásomnál. Azért egyedül még is csak aggasztó, még ha bármikor szólhatok a rendőrségnek. De akkor fény derül rá, amit nem akarok. Nem akarom, hogy a fél világ utáljon azért, mert ha kivívtam akkor ne játsszam el a szenvedő felet, a másik fele meg sajnálkozzon, hogy miket kell átélni lassan mindennap. Arra pedig nem is akarok gondolni, hogy apa mit tenne vagy mondana, ha erre rájönne.
Ez pedig annyira beleissza magát a fejembe, hogy annyira hevesen reagálok arra, hogy saját magát ostorozza az miatt, hogy tönkre ment a kapcsolata. Még ha részben igaza van, de ott van, hogy egy pár voltak, az az a másik félnek is bele kellett volna gondolnia, hogy milyen érzelmi hullámvasútba fogtak bele. Viszont már nem akartam tovább formálni a véleményemet, mert csak jobban elfogok veszni magamban és nem azért vagyunk itt, hogy padlóra kerüljek saját magamtól. Nem akarok veszekedni vagy panaszkodni, de ha már elöntött minden érzelem, kell pár pillanat, hogy elengedjem, még ha úgy remegek, mint a száraz nyárfalevél, ahogy az ölelésébe von. Úgy kapaszkodom a hátán az ingébe, mintha attól félnék, hogy bárki elszakíthatna onnan és lassan szívom be a levegőt és fújom ki kis idővel később.
- Tudom – válaszolok még pár sóhajjal, hogy megnyugodjak immáron végleg. Ahogy a tenyere végig csúszik a hajamon, érzem, hogy az a szorítás, ami a mellkasomat nyomorgatja oldódni kezd és hangjától pedig rendeződik a légzésem is, így megnyugodva folytathatjuk az utunkat.
- Na, erre mérget mertem volna venni – mosolyodom el szelíden, sok a probléma az életünkben, egyenként is nehezen éljük meg a mindennapokat, azt hiszem, hogy még ennyire nem volt szükségünk a másikra, hogy a földön tartsa a másikat. Ehhez pedig észnél kell lennünk. Nem elcseszni, nem tudom meddig tudnám tartani a barátságot, ha még egyszer olyan helyzetbe kerülnénk. Mint az előbb.
Anya pedig ismételten alakít és ennek persze Caesar is fültanúja lesz, ezt pedig nem mondhatom, hogy semmi. Mert hevesen reagáltam a mondani valójára. Azért mindenre számítottam, csak arra nem, hogy benyög egy ilyen szöveget. Épp mikor igyekszem észnél lenni, szinte közli velem, hogy dobjak el mindent, amit eddig gondosan felépítettem.
- Istenem, fejezd már be! - újra eltakarom az arcom, mert igyekszem nem arra gondolni, hogy szinte engedélyt kaptam arra, hogy ezen a hétvégén megtörténjen bármi. Esküszöm, hogy az omladozó falak befognak temetni és ebbe fogok megőrülni. Legalább anyu segíthetett volna pár támogató szóval.
Viszont, nem terveztem, hogy szó szerint elmondom mitől akadtam ki, de hát amilyen kíváncsi volt, nem elégedett volna meg egy sima semmivel. Nevetésétől el kell nevessem magam, ahogy hozzá vágok egy díszpárnát, ami a kezemhez közel van.
- Caesar! - nem is értem, hogy tud ennyire jól szórakozni a kínomon, meg anyám szavain. De legalább a feszültség távozik és megrázom a fejem, ahogy válaszol a kérdésemre.
- Inkább nem akarom tudni – kipirult arccal állok fel végül a segítségével és a zsebembe mélyesztem a telefonomat és a tükörbe megnézem magam, hogy még se olyan csapzottan lépjek ki. A hajamat átfésülve az ujjaimmal a szemfestéket figyelve, ahogy letörlöm, ahol elfolyt alig láthatóan és a tükörből nézek a mögöttem állóra.
- Nem költesz ma több pénzt rám – emelem fel a kezemet, ahol a gyűrű csillog és vele szembe fordulok, hogy indulhatunk is kifelé.
- Mit szólnál, hozzá, ahogy megyünk mindent megnézünk, ne tervezzünk. Amúgy is a terveink eddig sem működtek. Spontán legyen a visszalévő időnk – megvonom a vállaim, ahogy az ajtó felé sétálva lépek ki a folyosóra és elnevetve magam fordulok hátra.
- Kapj el Harlow – párszor szökkenve iramodok meg a liftek felé, hogy újra mese világba kerüljünk. Most már legalább a telefonom megvan, ettől kicsit könnyebbnek érzem magam, ahogy a liftet hívó gombot nyomogatom, hátha előbb ide ér, sürgethetem. Még ha tudom, hogy nem így működik.
De mielőtt kinyílna az ajtó pár ember kifelé igyekszik pici gyerekekkel, ezzel megtorpanok és a riadt arcokra nézve nevetek fel. Eszembe sincs mindenkire frászt hozni.
- Bocsi, csak a férjem elakar kapni – nevetve támaszkodom meg az ajtónál, hogy most már ne csukódjon be. Mire a szülők csak vigyorogva rázzák a fejüket és kitessékelik a gyerekeket előttem.

Lin & Caesar

Mindenre talál megoldást és szinte azonnal, gondolkodás nélkül mondja ki a szavakat, ahogy rá nézek enyhe félelemmel.
- Nem akarok egyedül lenni a lakásodban – nagyot kell nyeljek, hogy minden félelmemet eloszlassam. Mert kényelmetlenül érintene, hogy míg dolgozik vagy a szüleivel van én ott ücsörgök a kanapén és összeomlok. Nem várhatom el tőle, hogy ezt megtegye. Viszont érzem, hogy minden megoldását megvétózom és ezzel csak távolodom tőle, miközben kapaszkodnék belé. Össze vagyok zavarodva és nem tudom mi lenne a helyes.
Viszont az a rengeteg rossz, ami körbe vesz nem tud egy csettintésre elmenni, még ha olyan helyen is vagyunk, ahol az árnyaknak a sötétben van a helye. Itt egyszerűen csak jól kéne érezzük magunkat, újra gyereknek lenni. Elfeledni minden bosszúságot. Ehhez viszont kell pár perc, hogy úgy érezzem biztonságban vagyok, ahogy karjaiban erősen tart, hogy visszahúzzon oda, ahol vagyunk. A valóságba.
Hát hogyne ismerném. Mindent úgy akar megoldani, hogy letolja a nadrágját. Viszont ez addig működhet, míg a szíve nem adja fel, és int be a világnak, legfőképp saját magának.
De persze az, hogy anyámat megnyugtassam jobban felzaklatott, mint gondoltam. Anyai ösztönök felerősödtek benne és nem épp a megszokott mondatok hagyják el a száját. Amitől persze azonnal szívroham közeli állapotba kerülök. Apám valószínű, hogy már őrjöngene, ha kiderülne, hogy anyu mindenben támogat. Nem egyszerű.
- Annyira utállak ilyenkor – nevetek fel, ahogy látom mennyire jól mulat azon, hogy zavarba jöttem. Lehet jobb lett volna becsukni azt az ajtót és akkor nem tudna az egészről. Most viszont már késő ezen agyalni. Így más választás nincs, csak a párna dobálás. Így is el van törve a karja, még se akarom, hogy újra összekeljen rakni.
Az utánozására csak szúrós szemeket kap válaszul és megrázom a fejem, már értem, hogy miért szokott kiakadni, ha én teszem ezt és csak felnevetve igazítom meg a párnát, mielőtt leesik a földre.
Tükör előtt igyekszem összeszedni magam, miközben persze megingatom a fejem a szavaira. Mit is gondoltam, hogy majd úgy jövünk megyünk, hogy nem költheti a pénzét rám? Igen. Mert független vagyok, akinek meg van a saját keresete, és nem szereti, ha ki van szolgálva. Vicces, ugye? Aki világéletében ebben élt. Hogy egy garast sem kellett elköltenie semmiért.
Ahogy rám néz látom a szemében a kínt. Talán ezért is menekülök el, mert bevállalta a hétvégét, amit elmondása szerint nagyon élvez, viszont a szemében felvillanó parazsak nem ezt mutatják. Saját magával harcol, épp ahogy én.
Ezért is szeretnék már elindulni és hát a spontán dolgokat megszavazva indulunk újra a parknak neki. Egy kis játékosságot akartam bele csempészni abba, hogy a barátságunk maradjon elő térbe. Hallom, ahogy utánam kiabál és csak nevetve torpanok meg, mikor a család kiszáll a liftből. Ők legalább nem néznek ránk szemrehányóan, inkább csak jó kedv bujkál bennük, ahogy elkerülnek, már épp belépnék, mikor megérzem a karját körülöttem és kezemet a szám elé helyezve igyekszem elnémítania sikolyomat. Még a végén megijesztek egy gyereket. Készségesen mozdulok a gombok irányába, hogy megadjam az úti célunkat.
Viszont karjai nem eresztenek és mosolyogva fordulok a tükör felé, ahol újra találkozik a tekintetünk. Az, ahogy mozdul, ahogy néz. Minden ködössé válik, hangjától pedig megremegek, ahogy közelebb von. Csak őt tudom nézni, ahogy karja a fejem mellet támaszkodik meg. Kezemet a kezére simítom, hogy válaszoljak. De ekkor a lift megáll és csengéssel jelzi, hogy az ajtó nyílik. Amilyen gyorsan kerültem a vonzásába, olyan gyorsan lettem újra egyedül. Megköszörülöm a torkom, ahogy elfordulok és egy újabb család száll be. Megérzem a kezét, ahogy az enyémet kéri és  engedelmesen nyújtom felé, hogy újra kéz a kézbe kerüljünk. Mellé kerülve dőlök én is a falnak és a cipőmet nézem. Még sosem éreztem ennyire kínzó lassúnak egyik liftet sem. De végre megállunk és a kis család is összeszedi magát, hogy kilépjen. Utánuk sétálva húzom magammal, hogy ne legyünk láb alatt.
- Caesar… - kezdenék bele, de azt se tudom mibe, ezer gondolat kavarog bennem, ahogy még mindig fogom a kezét, és hüvelykujjammal simogatom a kézfejét. - Én nem tudom mind azt megadni neked, amire szükséged van – nagyot nyelve nézek a szemébe újra a ajkaim belső felét rágcsálva. Ahogy említette ismerem már annyira, hogy tudjam mennyire aktív az élete, én pedig ennek a töredékét sem lennék képes neki adni. Arról nem is beszélve, hogy mennyi munkája van neki is nekem is. Ott az egyetem, a kórház és persze a család. Mert lehet, hogy az Ő anyukája örülne, de az én családom nem repdesne a boldogságtól. Még ha jelenleg mindennél jobban szeretném megízlelni az ajkait. Amit egy barát fejében meg sem fordulna. Ugye?

Lin & Caesar

Amikor belevágtam ebbe a hétvégébe, úgy voltam vele, hogy a lelkemnek kell valami nyugodt környezet. Ahol magamra tudok gondolni, a gyerekek nevetése elűzi minden olyan gondolatomat, amitől úgy érezném, hogy nem vagyok teljes. Egy hely, ahova apám keze nem ér el és nem tud közbe szólni. Bár maga a tény, hogy fogalma sincs, hogy merre járok, vagy épp kivel, megkönnyíti az életemet. Az, hogy anyám amolyan huszáros vágással minden eddig felállított szabályt megtört nem könnyítette meg a dolgom. Hiszen az érzelmeim úgy hullámzottak, mintha egy viharba kerültem volna az óceán kellős közepén és nincs mentőmellényem.
Bár barátként érkeztünk a helyszínre, mindketten tudtuk, hogy mire fogunk vállalkozni, ha úgy döntünk, hogy kettesben töltjük a hétvégét. Bár saját magamon sokkal jobban megdöbbentem, mint sem az Ő viselkedésén. Tőle megszokott módon újra és újra az idegeimen táncolt. Ez pedig már annyira stabilan az életünk része volt, hogy már hiányzott volna egy-egy megszólalása.
De az, hogy a törékeny lelkemen lévő minden apró repedés megpattan, ahogy hozzám ér, az már sok volt. Mindkettőnknek.
Talán túlságosan is sokat engedtem meg? Igen. Mert az erős fal, amit magam köré építettem az idő vasfoga kikezdte és omladozni kezdett. Bevallom, hogy régen találkoztunk ahhoz, hogy újra erőssé tudjam magam tenni minden próbálkozásával szemben. Az pedig, hogy Garreth lassan kiöli a lelkem minden egyes szikráját nem Caesar hibája. Ő csak segíteni akart, hogy kikapcsolódjak.
Ere teljében pedig igyekezett fen tartani a barátságunkat. Ő többször volt észnél, mint én. Elvesztem saját magam világában és úgy éreztem, hogy nem fogok tudni továbbá nemet mondani neki. De ő a legfontosabb az életemben és nem élném túl, ha eldobnám magamtól, mert idiótán beleugrunk egy olyan dologba, ami valószínű, hogy nem menne. Mégis, minden apró mozdulat, vagy puszi után úgy égett a bőröm, mintha lángra lobbannék. Akartam. Ezzel pedig magamban csalódtam a legjobban. Hiszen az agyam üvöltött, hogy fejezzem be, de még is a lelkem arra vágyott, hogy minden vicceltem mögött ott bujkáljon az igazság. Hogy Ő is épp annyira akarta volna, hogy az a család ne lépjen be és szakítsa meg a pillanatot.
Bár ezzel csak arra kellett gondolnom, hogy legalább az univerzum üzent, mindkettőnknek, hogy ott a határ. Az a határ, amit tíz éve úgy kerülünk, mint a futótüzet.
Bár a programok színesek voltak, mindent megpróbáltunk megnézni, kipróbálni, fáradtak voltunk a napvégére és örültem, hogy legalább hamar elnyomott az álom és nem gondoltam arra, hogy a mellettem lévő szobában alszik.
Végül pedig búcsút mondtunk, a nap felkeltével véget ért a varázslat, tudtuk, hogy a napunk egyre rövidebb, a hotelból kijelentkezve a repülőre felszállva a nyomasztó érzés újra felbukkant és igyekeztem eltüntetni az arcomról, sok nevetés és mosolygás azért hiányozni fog. Hiszen újra gyerekek lehettünk még ha csak két napot is kaptunk ebben a rohanó világban.
Mikor újra New York repterén landoltunk kicsit esetlenül álltam előtte, annyi mindent akartam mondani még. De végül csak egy köszönöm szalad ki a számon, ahogy az arcára egy búcsú puszit lehelve hagyom a hátam mögött. A hétvége minden gyönyörű pillanatával együtt. A szívemben rejtőző felfoghatatlan emlékekkel és persze a sok ajándékkal, amikről nem tudott lemondani, hogy megvásárolja, indultam vissza a mókuskerékbe. Újra otthon.