A történetünk a húszas éveim elejére nyúlik vissza, amikor is egy kis szülői nyomásra és jog iránti érdeklődés apró szikrája miatt úgy döntöttem, hogy bizony nekem ezen a pályán kell elindulni. Te, akkor még lektorként jártál be az egyetemre, a nagyon fontos jogászi munkád mellett időt szakítottál arra, hogy a jövő nemzedékének próbáld átadni a tudásodat. A hatalmas előadóterem falai között találkoztunk először. A második sorban ültem, szemben veled és szemmel láthatóan untatott a téma. Valljuk be őszintén, nem voltam odavaló. Szenvedés és dögunalom volt számomra minden óra, minden előadás és akkor jöttél te. Olyan szenvedélyesen beszéltél, annyira vonzottad magadra a tekinteteket, hogy minden diák  teremben kivétel nélkül itta a szavaidat. Bármennyire nem érdekelt a dolog képtelen voltam nem rád figyelni. Nem tudom, hogy te mikor szúrtál ki magadnak, az első, második vagy sokadik órád után, de leszólítottál. Elhívtál kávézni, szigorúan csak azért, hogy a közelgő vizsgáról beszéljünk. Elmentem veled. A találkozásunk utáni fél órában már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem a vizsga miatt akartál látni, hosszú órákig beszélgettünk, meséltem magamról, te is sok mindent elmondtál az életedről, egy percig sem került szóba az a téma, amiért igazából összeültünk a manhattani kis kávézó egyik asztala mellé. Ezt még két másik randi követett, voltunk színházban, hosszasan sétáltunk New York utcáin, sokat nevettünk. Tetszett a határozottságod, az, hogy van elképzelésed a jövővel kapcsolatban. Egy ideig.
Aztán a beszélgetéseink száma csökkent, találkozni sem nagyon akartam már veled, először csak a hiányzásaim száma nőtt az egyetemen, aztán végleg otthagytam. Be kellett látnom ez olyan dolog, ami egyszerűen nem az én világom, nem érdekelt, nem szerettem. Kitartóan hívogattál, de csak visszautasítást kaptál a részemről. Néhány héttel azután, hogy utoljára beszéltünk telefonon azt hiszem minden világossá vált számodra, amikor eljöttél a kávézóba ahol dolgoztam és nem találtál egyedül. Chace lett életem első szerelme, aki miatt abbahagytam az egyetemet, akivel minden szabadidőmet együtt töltöttem és aki miatt lekoppintottalak. Sajnálom, de az élet ilyen kiszámíthatatlan. Barátok maradtunk, néha beszélgettünk telefonon de már nem annyit és nem úgy mint régen. Belőled kerületi ügyész lett, engem pedig lefoglalt a saját életem. Nem tudom, hogy abban a két évben, amíg engem elvakított a rózsaszín köd mi történt veled, gyakran olvastam rólad az újságban, hallottam ezt-azt, tudtam, hogy sikerült megvalósítanod az álmod, de ennél több figyelmet nem szenteltem neked.
Egészen egy évvel ezelőttig. Azon a bizonyos hajnalon, amikor könnyeimet törölgetve szemem sarkából kopogtam be az ajtódon. Minden kérdés nélkül engedtél be a lakásodba és az életedbe is. Terhes lettem. Teljesen kétségbe esve menekültem hozzád, mert a segítségedre volt szükségem. Nem tudtam mit kezdjek az állapotommal, mit kezdjek magammal, Chace-el, úgy éreztem vége az életemnek. Te alkut ajánlottál nekem. Hozzád megyek feleségül, cserébe te mindent megadsz a kisbabának is és nekem is. Nem akartam elfogadni az ajánlatodat, de mint olyan sokszor az életben, most is engedtem a szülői befolyásnak és úgy engedtem gyűrűt húzni az ujjamra, hogy közben mást szerettem. Nem tudom, hogy mi volt mindezzel a szándékod, hogy miért szeretnéd felnevelni egy másik ember gyerekét és miért akarod, hogy szerelem nélkül éljek melletted. Elutaztunk, mert téged a munkád elszólított és nem mertél egyedül hagyni, félve attól, hogy vissza menekülök Chace mellé. Meg is tettem volna. A terhességem második szakaszában jártam, amikor azt éreztem, hogy nem bírom tovább, vissza megyek New Yorkba, mindent beismerek a gyerek apjának, te pedig dugd fel oda a gyűrűdet ahova akarod. Összevesztünk. A következő emlékem pedig az, hogy kórházban vagyok és hosszas vizsgálatok után az orvos közli velem a diagnózist: Sclerosis Multiplex. Ott, abban a pillanatban meghalt a lelkem. Ismét egyességet ajánlottál nekem. Fizeted minden költségét a kezeléseknek, meghosszabbítva ezzel az időt amit teljes emberként tölthetek a lányommal, cserébe veled maradok és Chace-t soha nem fogom megkeresni. Soha nem tudhatja meg az igazat.
Itt vagyunk most, egy négy hónapos kislányt nevelünk közösen, vissza költöztünk New Yorkba és úgy teszünk, mintha minden rendben volna.
Nem tudok hazugságban élni tovább, a lányomnak joga van tudni, hogy ki az apja, neki pedig tudnia kell arról, hogy van egy lánya. Vajon meddig vagy képes elmenni, ha megtudod, hogy család egyesítésen járnak a gondolataim? Megtanultam melletted, hogy a tetteimnek következményei vannak, de vajon a tiédnek is lesz? Nem félsz attól, hogy egyszer kiderül, hogy nincs semmiféle betegség? Hogy azt is, mint sok minden mást az életedben hatalommal és pénzzel szereztél meg? Igen, engem is. Tudom, hogy tisztában vagy azzal, hogy amit tettél az bűncselekmény, talán nincs is senki aki nálad ezt jobban tudná és azért vagy ennyire magabiztos. Mi lesz a következő lépésed?

/ Kicsit hosszúra sikeredett a karakter ismertetése, szerettem volna, ha TE kedves olvasó bepillantást nyersz a híres ügyész és Moira kapcsolatába, ha kicsit megismered őket és az én elképzeléseimet is általuk. Nagyon, nagyon várjuk az úriembert Chace-nek is lesz egy-két keresetlen szava hozzá az biztos, játék nélkül nem maradsz. A kedvet kaptál a karakterhez PM-ben megtalálsz, ott szívesen válaszolok még a felmerülő kérdésekre is. A fent leírt részleteken kívül minden más a megalkotóra bízva, ahogyan az is, hogy milyen motivációk vezérelnek egy ilyen nagy embert arra, hogy ilyen aljas eszközökhöz folyamodjon. Nagyon-nagyon várjuk //