To: Cordelia

“Follow your heart but take your brain with you.”

- Ez téged néz. Hallod?! Ez baj!
- Hallom… - dünnyögöm Troy visszhangjaként, különösebb energiát mégse ölök abba, hogy kövessem a pillantását és megkeressem az általa emlegetett „baj” forrását. Bakancsom tompán dobban a nyekergő padlón, ahogy az egyik fából és vasból eszkábált asztal mellé lépek, bocsánatom jeleként pedig alig észrevehetően intek az ott ülők felé, mielőtt az egészen apróra szívott cigicsikket elnyomom az asztal szélére kihelyezett hamutartóban. Röpke fél másodperc erejéig sikerül összeakasztani a tekintetemet az ott ücsörgő kis vörössel. Macskaszemei kíváncsiak és érdeklődők, nekem pedig vélhetően jó előre megvan a következő célpontom és megfelelő alanyom, akivel a rögtönzött „ereszd el a hajamat” jellegű koncertre, majd azután onnan is távozhatok. Remélhetőleg.
Csak akkor vonom fel a szemöldökömet, mikor Troy ránt egyet a dzsekimen, kis híján vállból tépve ki az egész karomat.
- Mi a faszt csinálsz már?! – Isten a tanúm, rohadt nehéz megállni, hogy ne adjak neki egy építő jellegű fülest, és végül is csak csodák csodájára sikerül türtőztetni magam, na meg hálás lehet magának is, hogy olyan gyorsan húzódik el, mintha megégettem volna. Szemeimet forgatva, vontatottan, de gyanakvó tekintettel keresem meg végül az agya zárlatosságának problémáját.
Cordelia.
Már messziről látszik, hogy valami nem oké… az arckifejezése… a testtartása… a szemei, ahogy megakadnak rajtam… a bennük megvillanó… sötétség? Hülyeség? Milyen gondolatok? Az, ahogy a poharakat törölgeti… Már megint mit csináltam?
Egy furcsa megérzés csupán, és kis híján eleget is teszek neki, hogy ideje lenne azzal a lendülettel távozni, ahogy betettem néhány pillanattal ez előtt a lábamat a hely ajtaján. Ám a mögöttünk érkező tömeg – az a kőkemény három ember – nem enged utat, egyre csak tessékelnek befelé, mondván haladjunk már, ha már egyszer elindultunk befelé. Jogos. Megerőszakolva hát magam, tettetett szerelmetes pillantásokat vetve a lányra közelítem meg… illetve közelíteném meg, ha nem kellene ügyesbajos mozdulatokkal megküzdenem és hasonló nehézségek árán kikerülni az előttem tekergő, egymást nyaló-faló és kis híján rám átragadó két szőkét. Háttérben zene szól, emberek ricsaja és folyamatos duruzsolása teszi azt zavarossá, főleg élvezhetetlenné… de ők ketten legalább jól szórakoznak.
- Lia?! Életem értelme… – mióta hívom én Liának? Ilyen jóban vagyunk? És mióta ő az én életem értelme? Jól láthatóan Troyban is hasonló kérdések fogalmazódnak meg, majd „excuse me?” fejjel inkább arrébb slisszol a közelünkből, hogy más, társalgásra alkalmas személyt találjon.  – Téged is látni? Már azt hittem elnyelt a föld… - nem tudnám megmondani, hogy mikor láttam őt utoljára, hogy mikor tettem nála tiszteletemet, ha másért nem is, hát egy-két kis adag ezért meg azért, pár szemecske búfelejtőért, kedvcsinálóért… vagy más egyébért, maradjon ez kettőnk között. Egy napja… két napja? Az is lehet, hogy hetekkel ez előtt, de tény, ami tény, nem vagyok nagy barátja az időnek, hiába is szeretném. Olykor olyan, mintha csak elsuhanna mellettem egy több évet felölelő időszak is, máskor viszont lelassul, mintha minden perc, még egy röpke másodperc is több órányi küzdelemnek felelne meg.
-… hogy te mit szeretnél? – A robbanó bombaként érkező „ajánlatára” még közelebb is hajolok hozzá. Talán rosszul hallok. Ennek megint elmentek otthonról? Olyan tétován és elveszetten nézek körül, mintha nem is ismerném őt, mégis badarságokat hadoválna nekem. Hogy honnan az ismertség? Bevallom, fogalmam sincs, hogyan akadtunk egymásra: valaki ajánlotta, vagy szimplán egy légtérbe fújt minket a combosabb passzát szél? Passz. Sajnálatomra a legtöbb emlékem a melóhoz köti, így sanszos, hogy a tökéletes válasz is ez lesz.
Nagyot nyelve, teljes döbbenettel fürkészem az arcát, melyen olyan idült és elégedett kifejezés ül, mintha a világ legfantasztikusabb tervét szállította volna az imént. Mondanom se kell, nem az. Ajkaimat nedvesítve lépek közelebb a pulthoz – na nem, mintha ne lennék már így is elég közel hozzá - s arra rákönyökölve, szemtelen kis mosollyal csípem mutató és hüvelykujjam közé az állát.
- És ezt melyik pizsamádban álmodtad, kiscicám? Azt mondd el nekem – búgok, mintha egy szerelmetes gerle szelleme szállt volna meg, és nem, nem azonosulni próbálok az előttem álló légből kapott feladattal, inkább a bajszát rángatom és igyekszek elérni, hogy csakugyan nyilatkozzon eme fenomenális… valamiről… de legalábbis erőltesse már meg magát és járjon a kedvemben, ha már ilyen elragadóan lányos vágyálmai vannak. Hol elég nekem egy kis „más”?
Vékony vonallá húzom a szemeimet: mintha megvesztegetés szagot éreznék.
- Szó se lehet róla – húzódok el fejcsóválva, ellentmondást nem tűrő hanggal és arckifejezéssel. Hátsómat közben az egyik bárszék szétült szivacsára teszem.
- Hol éri meg ez nekem? Aztán majd pálcát törnek felettem, hogy megrontok egy ártatlan lelkű… - elfojtott nevetésem horkantásba torkollik. Ő, mint ártatlan lélek? Ezt én se hiszem el. – … Fiatalkorút. Nincs nekem elég bajom meg rossz hírem? – Nyilván, ha úgy adódna, hogy ha tényleg beleszeretnék valakibe, aki még fiatalkorúnak számít, nem érdekelne másnak a véleménye. De jelen állás szerint ennek a gondolatnak a végén csak sötétséget látok és egy újabb pontot a véget nem érő bűneim listáján.
- Miért pont én? És egyáltalán mi szükség erre? Tényleg én vagyok erre a legalkalmasabb? Nincs más becsaklizható palimadár?

Imádom a péntek és szombat estéket, na, nem azért, mert olyan önfeledten jól érzem magamat a szórakozóhelynek aligha nevezhető, kicsit sem illusztris helyen, miközben sört csapolok, meg rövideket mérek ki, öblítem a poharakat, törlöm a pultot, időnként átkapcsolok egy másik playlistre a Spotify-on. A tévében fixen marad az amerikai focimeccs, ha az van, hiszen azok az esték már-már nemzeti ünnepnek bizonyulnak, amikor meg nincs épp, akkor a sima foci, vagy a boksz, vagy bármi, ami érdekesebb és pörgősebb, mint nézni a golfpályán a fű növekedését, mire elütik azt a szerencsétlen labdát. De nem ezekért a feledhetetlen pillanatokért szeretem annyira a péntek és/vagy szombat estéket, hanem azért, mert ilyenkor rogyásig van a kocsma, néha mozdulni is alig lehet, amikor megkapják a zsebpénzt, a fizut, vagy a nyugdíjat, és ezért általában a jatt is jobb. És, persze, akinek van affinitása az ilyesmire, ilyenkor sanszosabb, hogy vesz pár gramm cuccot. És az sem elhanyagolható tényező, hogy kurvára felszabadító a tudat, hogy még egy-két napig biztosan nem kell a kampuszra mennem, és nem kell hallgatnom, ahogy vadidegenek súgnak össze mögöttem, mintha nem tudnám, nevetnek, mintha nem hallanám. Ezeket nem beképzelem, nem azért hiszem ezt, mert ezt hoztam magammal a gimiből, hanem azért, mert vadidegenek néznek rám úgy, mintha mindent tudnának, és neveznek fasszopónak, meg kurvának, akik korábban soha nem láttak, pláne nem beszéltek velem. Igyekszem nem balhézni, de néha iszonyatosan nehéz. Futottam a nyugodt tudatosítással és felvilágosítással már pár kört korábban, miszerint soha, semmilyen tanárral nem dugtam azért, hogy jobb jegyeket kapjak és bekerüljek az egyetemre (mert csóró vagyok és, mert az anyám egy junky, elvileg nem is kellene-, nem is szabadna ott lennem az egyetemen), de ez nem hangzott másképp, mint magyarázkodásnak és kimagyarázásnak. Hitegetésnek. Ordas nagy kamunak. Valaminek, amivel a valóságot akarom meghazudtolni. És vajmi keveset ér egyetlen ember szava huszonnégy másikéval szemben – meg azokéval, akikkel ez a huszonnégy ember jóban van, és esetlegesen megfordultunk ugyanabban a buliban.
Bárcsak érteném, hogy ez miért és kinek jó, bár tudnám, hogy ettől miért lesz jobb bárkinek is – blazírt képpel bámulok magam elé, miközben sztoikus nyugalommal törölgetem az egyik magas, karcsú poharat, mikor is megakad a tekintetem régi, régi cimborámon.
Roderick Simmonsszal – vagy, ahogy a legtöbben ismerik, Rickyvel – még talán valamikor, pár éve, nyáron találkoztam először, amikor még csak diákként melóztam ott, ahol ő éppen dolgozott, már nem is emlékszem igazán, egyszer csak felbukkant az életemben. Aztán egy-két hónappal később én tűntem el az övéből a suli miatt, míg megint össze nem fújta a szemetet minket a szél. Nem mondanám, hogy minden mozdulatát követem, de nagyjából tudom, hogy mi van vele – a banda miatt, azt hiszem, többet posztol a social networkre, mint én, kettőnk közül neki több oka is van ezt tenni.
Fogalmam sincs, hogy milyen isteni szikra baszott mellkason, amikor megpillantottam, és látom közeledni felém, csak azt tudom, hogy tökéletes lesz arra, hogy leszálljanak rólam. Egyrészt fiú (mit fiú... férfi!), másfelől passzol a csajhoz, akiről azt terjesztik, hogy tanárokkal kefél – daddy issues, kurva nagy pipa. Tökéletesen illik a rólam kialakított képbe és a sztereotípiába, amibe úgy akarnak beszuszakolni, mint egy gyufásdobozba, nem is értem, hogy ez a fenomenális ötlet eddig miért nem ütött szeget a fejemben! Pedig itt volt végig az orrom előtt, pár napja, egy hete, egy hónapja, mikor-hogy.
- Ricky, drágám – máskor, más körülmények között soha, senkit nem neveznék így, és most is öklendezni tudnék a mézes-mázas hangomat hallva. De azért mégis csak visszafogom magam és elmosolyodok. Azt azért még én sem cáfolnám, ha igazán őszinte akarok lenni, hogy Ricky még akár az esetem is lehetne. Persze, csak akkor mondanám ki hangosan, ha legalább egy csurig töltött pisztolyt fognának a fejemhez, és vallatnának ezt illetően, de, hát, milyen szerencse, hogy a kislányok vágyálmaira a kutya sem kíváncsi, nem igaz?
- Túl fiatal vagyok a halálhoz – vagy még neki sem kellek, gondolom, de nem mondom ki hangosan, csak mosolygok tovább. – Én is örülök, hogy látlak amúgy – teszem le a poharat végre a kezemből, hogy minden figyelmemet neki szentelhessem. – Van számodra egy visszautasíthatatlan ajánlatom. Nem fogod megbánni – csak most hajolok egészen közel hozzá, hogy csak suttogjak, és, ha hallani akarja, neki is közelebb kell hajolnia hozzám, vagy jól kell tudnia szájról olvasni. – Jó áron terítenék neked, meg talán tudnék szerezni mást is – kínosan ügyelek rá, hogy a hangom csak és kizárólag az ő hallójáratába férkőzhessen be. – Nem kérek egyebet cserébe, csak, hogy csináljunk úgy, mintha együtt lennénk. Egy ideig. Nem jár semmiféle kötelezettséggel, eljárunk együtt helyekre, néha megfogjuk egymás kezét, hozzád bújok, te a hajamba túrsz, szerelmesen nézünk egymásra, meg ilyesmi, tudod – hát, nem tudom, hogy tudja-e, ha őszinte akarok lenni, én sem tudom, de így emlékszem a nyálas, romantikus filmekből.
Hagyom, hogy megeméssze.
- Figyelj, nem akarok közös tetkót, meg nem azt kérem, hogy vegyél feleségül, még meg sem kell csókolnod, világos? Csak azt szeretném, ha eljátszanánk – réssé szűkült szemekkel, erélyesen és pattanásig feszült idegekkel magyarázom. – Egy időre. Ennyi – vonom meg a vállamat, kissé felvonva a szemöldökömet.
- Argh, ugyan már! – emelem a plafon felé a fejemet, aztán vissza rá. – Húsz éves vagyok, semmi törvénybeütközőt nem tennél, és a megrontásomról már egy kicsit elkéstél, ha tudni akarod. Különben is, ha nem így lenne, New York államban a beleegyezéses korhatár tizenhét év – világosítom fel és teszem hozzá, mintegy fun factként, mellkasom előtt összefonva karjaimat. – A rossz híreden szerintem nem én ejteném a következő csorbát – kaján mosolyra vonom ajkam szegletét.
- A miértek nem számítanak, de, ha neked igen, majd egyszer talán elmesélem, de nem ma, nem most – legyintek. – Olcsóbban adok mindent, az extárkat is, három hónapig, és meghívlak most egy valamire, bármire, amit választasz – teátrális mozdulattal intek az itallap felé. – Baszki - rezzenéstelenül vájom pillantásomat az övébe. - Komolyan nem akarok sem tetkót, sem feleségül menni hozzád, sem felcsináltatni magam, sem semmi ilyesmit. Bízz bennem.

To: Cordelia

“Follow your heart but take your brain with you.”

A lány jelenléte keltette pánik szép lassan, már-már nyomtalanul elül, bár ehhez arra is szükség van, hogy Troy ne úgy csüngjön rajtam, mint túlméretes majom a banánfán: kérés nélkül eszi tovább a búbánatos fene, hogy valaki más társaságában találja meg a boldogságát, ha már ilyen emészthetetlen és kellemetlen, gügyögős-nyáladzós helyzetbe hoztuk őt Deliaval. Van, amit nem képes bevenni az ő gyomra sem, pedig kijelenthetem, hogy ő a legemberibb valahányunk közül.
- Fanyar humorod van – grimaszolok, hiába, hogy ténylegesen én adtam neki alapot rá.
Csak akkor hagyok fel a felesleges mozdulatokkal, az ide-oda ficergéssel és a lábjáratással, mikor szóba kerül a visszautasíthatatlan ajánlata. Ó, baszdmeg már ez is kezdi… Az ilyen és ehhez hasonló ötletek szoktak a legszarabbul érinteni. Kivétel nélkül összeegyeztethetetlenek az életvitelemmel vagy az elveimmel, és szinte biztos, hogy számomra semmi jó nem származhat mások agymenéséből. Ellenben mindig el kell játszanom a tökéletes villámhárító szerepét, mert úgy hiszik, hogy nekem kurvára rohadt mindegy, hogy mi történik velem és körülöttem, én probléma nélkül mindent elcipelek a hátamon. Meg a nagy büdös lófaszt! Hinni a templomban kell…
Azt viszont nem várom meg, hogy más füléig is eljussanak az indokolatlanul intim módon közölt gondolatok, így még a korábbinál is közelebb hajolok hozzá, hogy az éppen csak suttogott szavakat dekódolni tudjam.
- Ennél is jobb áron? – Billentem leheletnyit a fejemet. Tudtommal már így is barátibban fizetem meg a különböző anyagokban értett szolgálatatásait, ha ennél is lejjebb menne, gyakorlatilag már ingyen adná. A hülyének se érné meg… Sanda tekintettel figyelem a profilját ahogy leheletnyit elhúzódok tőle, és már épp siettetném, hogy ne kegyelmezzen, essünk túl rajta, mikor… szívem szerint visszaforgatnám az időt és inkább elmennék a lebuj előtt.
Ha valamivel, akkor a kapcsolatokkal, a szerelem témával, az enyelgő és cuppogó-nyáladzó szerelmespárokkal lehet a leghatékonyabban kikergetni a világból és ez nincs különbül akkor sem, ha mind ez nem más, csak kamu. Nem véletlen, hogy hűen kitartok az érzelemmentes, egy éjszakás kalandok mellett, amiben nem csak én, de a másik érintett fél is egyetért azzal, hogy „ennyi, nem több”. Csak szex, kötődés, ragaszkodás és különösebb csodák nélkül. Nincs telefonszám csere, nincsenek nagy beszélgetések vagy ismerkedés: mindenki megelégszik a testi vágyainak kielégítésével. Nekem így a legjobb, ennyit tudok nyújtani. Nemcsak, hogy nem tudok, de nem is akarok kötődni senkihez. Elfogyott minden olyan emberekbe vetett bizalmam, vagy ahhoz szükséges alapanyag, ami hozzásegítene ahhoz, hogy én hosszútávon valakinek az oldalán képes legyek kitartani. Egyszer megpróbáltam. Egyszer… Egyszer feladtam az elveimet és ostobán megbíztam valakiben azok után, hogy a családom lemondott rólam, majd, hogy egy-egy örökbefogadást követően néhány nap elteltével ugyan abban a rideg, kellemetlen intézetben találtam magam, ahonnan indultam. Mindig csak az elutasítás és a pofára esés jutott. Mikor pedig már úgy tűnt, hogy minden egyenesbe jöhet, a bátyám is otthagyott a picsába, éljek magamnak ahogy akarok, majd egyszer értem jön. Azóta is jön, hogy baszódna meg, de most már jobb is, ha ott marad. Az elveim ellenére még ezek után is naivan esélyt adtam másnak, de főleg magamnak… reménykedtem, hogy lehet ez jobb, hogy talán nekem is lehet szerencsém és egy, ha más nem is, félig-meddig egészséges párkapcsolatom. Nem lett… és ezzel itt a vége.
- Együtt... Te meg én… – szakad fel belőlem már-már nevetve, akaratlanul is hangosabban, mint azt szeretném és kénytelen is vagyok elharapni a végét, mielőtt a kelleténél több kérdő szempár szegeződne ránk. – Cordelia, én nem akarlak elkeseríteni, de a világ legrosszabb alapanyagát találtad meg erre a feladatra – olyan mély barátság nem alakult ki közöttünk az elmúlt évek alatt sem, hogy bármit is mesélni akartam volna arról, ami miatt ilyen kőkeményen a kapcsolatok ellendrukkere vagyok. – Pocsék színészi kompetenciákkal rendelkezek. Nem tudok és ha itt tartunk, nem is akarok gerle módjára búgni, udvarolni vagy mit csinálni. Nekem ez a rész kimaradt az életemből, arról már nem is beszélve, hogy képtelen vagyok szerelmesen nézni, meg hajakat borzolni vagy túrni. Nem vagyok majom – a gyilkos „szemmel tartalakban” és a „csendben figyelek és ítélkezekben” ezzel szemben olyan gyakorlatom és tehetségem van, mint senki másnak. Kivételes! Az ilyen Isten adta tehetségemet bezzeg soha nem kell hasznosítanom, ellenben minden más ismeretlen és tanulatlan kompetenciával.
- Jaj, hogy már húsz vagy? Ez az egész – kalimpálok magunk között a kézfejemmel – színjáték inkább a tizenegykét éves kislányokra jellemző, nem? Azt hittem, hogy ha már ilyen nagylány vagy, húsz évesen már kinőttél a „játsszuk el, hogy szerelmesek vagyunk” baromságokból. Tévedtem… - érzem a vesztemet.
- Nem, ezt nem akartam tudni – forgatom a szemeimet – az viszont ijesztő, hogy ezzel ennyire képben vagy. Hányszor kellett már hasonló baromságot végig csinálnod?
Megjegyzése viszont az elevenembe talál.
-Ez övön aluli volt! És akkor még elvárod, hogy legyek jó fej… - persze, ütni-vágni-szapulni lehet, meg kérni és követelni is. – Ja, a miértek mindig lényegtelenek, ne is foglalkozzunk vele – legyintek – de én azért bátorkodom még egyszer megkérdezni, hogy mi is az apropója? Ha már elvárod, hogy hülyét csináljak magamból, talán egy értelmes sztori után még át is gondolom – makacsolom meg magam mellkasom előtt karba tett kezekkel. – Ilyen feltételek mellett hajlandó vagyok tárgyalni. Kezdésnek jöhet is valami puccosabb lónyál. Rád bízom mi az – csak ne tegyél bele semmit… mielőtt úgy próbálnál meg megvesztegetni.
- Akkor se vennélek feleségül, ha te lennél az utolsó nő a Földön – ez nem ellene szól - és közös tetkó sincs - erősítem meg én is.