Lola && Bailey

'Ez is egy gyakran ismételgetett frázis. Nem léphetsz tovább, amíg nem engeded el a múltat. Az elengedés a dolog könnyebbik része, de továbblépni nehezebb, ezért néha harcolunk ellene. Megpróbálunk mindent úgy tenni, ahogy előtte, bár a dolgok nem maradhatnak ugyanúgy. Van egy pont, amikor el kell engednünk, tovább kell lépnünk, mert nem számít, hogy milyen fájdalmas, csak így léphetünk előre.'

Szinte hihetetlen, hogy egy pillantás alatt megtud változni az ember élete, és néha csak később eszmél rá a veszteség hatására. Ugyan a változás önmagában pozitív végkifejletű is lehet, de mostanában a sötétebb oldal döfött szíven világító fénykardjával, és ez egyáltalán nem volt kellemes. Az egész éttermes mizéria, a bunkó mostohabátyám, - aki remélhetőleg sose kerül újra a szemeim elé, - és minden ezzel együtt járó dolog összességében rengette meg a jövőkép felé vezető hidamat. Ki gondolta volna, hogy Monica újra bekavar, a családi kötelékünk rosszabbik fele meg úgy dönt, hogy ráteszi a kezét az étterem tulajdonára, mert neki ez szórakoztató?! Hát elmehet a..mindenki tudja, hogy hova! Ez a fajta veszteség nem jókor köszöntött be az életünkbe, és apa vigasztalhatatlan volt. Pár napra hazautaztunk a családhoz meglátogatni Val nénit meg a többieket, de ezen felül volt még valami, amiről nem beszélt. Együtt töltött éveink alatt ismertem már jól, ezzel együtt pedig minden egyes reakcióját. Tudtam mikor őszinte, és mikor játssza be a minden rendben szövegelését csak azért, hogy ne terheljen a gondjaival. Mindig is védett, de már nem vagyok az az öt éves kislány, akinek azzal kellett szembesülnie, hogy az anyukája sose tér haza. Megérdemlem ezt a fajta bizalmat, most pedig, hogy a leginkább szükségünk van egymásra, egyszerűen kizár. Utazásunk alatt nem mert a szemeimbe sem nézni, ez pedig két dolgot jelenthetett: vagy ő követett el valami hibát, vagy én vagyok a ludas. Nem mintha mostanában én lettem volna a mintagyerek, amire minden szülő vágyik, de olyan ez, mintha az étterem elvesztésével vádolna, amihez sok közöm nem volt. Val néni próbált nyugtatni, hogy a családunk már csak ilyen elfuserált ágról származik, és csak időre van szüksége, mégsem változott a helyzet a reptéren ácsorogva sem, ahogy az egy főre kiállított jegyemmel indulásra készen álltam Manhattan felé. Apa úgy döntött, hogy marad pár napot, engem viszont várt a hobbi-munkám meg az életem összekaparása a megmaradt darabjaiból. Egy ölelést kaptam búcsúzásként, de őszintének nem hatott. Féltem, hogy idővel őt is elveszítem, abba viszont magam is beleőrülnék, ha már eddig nem tettem meg.
Az a mocsok, szemétláda Dean olyan szinten körbevédte magát, hogy hiába próbáltam volna őt elérni az étterem átgondolása miatt, egyszerűen kifogyóban voltak a lehetőségeim. Ezzel szemben Monica erős késztetést érzett arra, hogy bocsánatkérésekkel bombázzon Dean helyett is, amiért rám küldte a 'gyerekét.' Ő persze váltig állítja, hogy semmi köze nem volt az egészhez, és bármit megtenne azért, hogy bebizonyítsa igazát, de őszintén nem kértem belőle. Túl sok hazugsággal próbált már az életembe visszakerülni ahhoz, hogy akár a kérdéseit is igaznak vélhessem. Ne gondolja, hogy nem vettem észre az unatkozását a gazdag életének kényelmében, és hogy újra apa kegyeibe akar férkőzni, mert ő megadta neki azt a figyelmet, amire kényszeredetten vágyik. Röviden összefoglalva: elegem volt. Elegem volt mindenkiből, a tehetetlenség érzéséből, és leginkább Manhattanből, ami csak arra emlékeztetett, amit elveszítettem. Ezért is kerestem új elfoglaltságot és fedeztem fel Bronx környékét, sokszor megállva egy-egy kiadó üzlethelyiség előtt, fejben berendezve őket. A hiányból származó űrt ugyan nem tölti be, de pár percre újra érezhettem azt a különleges izgatottságot, amit az étterembe lépésekor érkeztem. A hasonló csengő dalolását, amit most is hallok, csak egy cukrászda ajtaja adja ki a miénk helyett. Sosem jártam még itt, de már tegnap elterveztem, hogy benézek, és felmérem a választékokat. Az édesség még mindig gyógyír volt számomra, erről pedig nem tettem le. Eleinte senkit nem látok a pult mögött, de aztán ismerős vonásokkal találom szembe magamat.
- Bailey..milyen régen láttalak.- meglepődésemből fakadó kedvességgel szólalok meg, de a szavak nehezen találnak kiutat ajkaim közül.
- A környékén jártam, és gondoltam benézek. Nem tudtam, hogy itt dolgozol. - lépek közelebb a pulthoz, és ekkor rejlik fel az állapota. Nyelek egy nagyot, a torkomban gombóc keletkezik, mégis egy alig észrevehető sóhajjal még időben elfojtom érzelmeimet.
- Gratulálok! Nem is tudtam, bár már egy ideje nem találkoztunk. Honnan is tudhattam volna, ugye? - mosolyodok el, majd a választékra téved a tekintetem, ahol nem minden van kiírva. Vagy csak én nézek, és nem látok.
- Valami citromosat? - kérdésembe benne van az érdeklődés, hiszen nem lehetek képben a teljes választékkal.
 

Lola && Bailey

'Talán nem tetszik, de néha fontos, hogy megálljunk egy pillanatra, elvonatkoztassunk a dolgoktól, és lássuk a teljes képet. Valójában rájönni arra, hogy eddig mindent rosszul láttál, felszabadító érzés lehet, és hirtelen észreveszel új perspektívákat, új lehetőségeket, amiket eddig észre sem vettél.'

Nem találom mostanában a helyemet, és ez felettébb zavaró tud lenni. Amikor leülnél egy percre, hogy végre levegőhöz juss, akkor van ez az érzés, ami nem hagy nyugodni. Bekúszik a hétköznapjaidba, és mikor már azt hiszed, hogy elmenekültél előle, akkor jön, és minden tervedet összekuszálja. Késztet arra, hogy cselekedj, és türelmetlenséggel lát el, mintha a tehetetlenség önmagában nem lenne elég zavaró. Előtte sem voltam egy állandóan egy helyben megmaradó lány, de akkor tisztában voltam merre is indulok következőleg. Tudtam, hogyha reggel felébredek az étterembe kell mennem, a munkámat végeznem, és apa segítségére lennem. Most, hogy ez kiesett, valahol mélyen belül azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben egy pár évet, és megbecsülném minden percét az ottlétemnek. Talán kevesebb időt töltenék a hátsó részlegen a blogom és az édesség társaságában, és többet a betérő vendégekkel. Ezek csak pár percet vettek az igénybe, de most eszmélek rá, hogy mennyi minden múlhatott volna azon a soknak nem tűnő időn, amit elvesztegettem. Ez pedig végtelenül frusztráló, mikor már valami veszett ügyként létezik az életedben, és hiába toporzékolsz, támadsz mindenkire vagy hisztérikus állapotba törsz ki a lakásodban, akkor sem kaphatod vissza. Hozzuk ki a legjobbat az egészből. - ahogyan Val néni mondaná. De mi van akkor, ha nincs meg az egész? Ha nincs egyetlen szelete sem annak az egésznek, amiből elindulhatnánk? Akkor mégis mi legyen a következő lépés?
Dean teljes valójában rombolta szét, ami nekünk a világot jelentette. És miért? Monica miatt? Nem kértem, hogy újra vegye fel velem a kapcsolatot. Ahogyan azt sem, hogy fájdalmat okozzon Dean apjának, de megtette..vagy megteszi, ha még erre nem került sor. Mert ő ilyen! Monica Gibbins egy álnok nőszemély, aki csak mások pénzére utazik, és figyelmet követel, de saját maga nem adná meg ezt cserébe. Eleinte ugyan ezt nem fogtam fel, de mostanra már többszörösen rájöttem, hogy mennyire szerencsésnek mondhatom magamat, hogy csak kevés ideig volt az életem részese. Apára felnézni mint példakép a legjobb döntéseim közül származott, és ezt a mai napig így vélem. Még ha most a mélypont határát is súrolja visszavonulása alatt, akkor is..
Nem feltétlenül vagyok ismert Bronx környékén, hiszen időm nagy részét Manhattan és olykor Brooklyn között ingázva teszem meg, de mostanában mégis úgy véltem egy kis változás jót fog tenni. A lehetőségeimmel játszok, és kiutat keresek ebből az egészből, ami mostanában villámcsapásként ért. Elkalandozó gondolataim közé néha bekúszott Monica neve és a zsarolásként vagy magam sem tudom miképp értelmezhető pénzének gondolata. Tényleg lealacsonyodnék erre a szintre? Monicának tartozni egyet jelent azzal, hogy a kezébe adod meggondolatlanul az életedet, és hagyod, hogy a saját kedvére játszadozzon vele. Mert hát kétlem, hogy ne lenne szüksége semmire sem cserébe, és fogalmam sincsen, hogy felkészültem-e arra az alkura, amibe belesétálnék, ha rábólintanék a jóvátételeként fenntartott segítségre. Ezért, hogy kétségbeesésem legfélelmetesebb fajtáját száműzzem gondolataim közül, inkább utazok egyet és kizárok mindent, ami mostanában ébren tart az éjszaka folyamán. Erre pedig mi lenne más a legjobb megoldás, mint valami édesség, ami pár percig visszaad egy darabot elkószáló józanságomból?! Arra viszont magam sem számítok, hogy Baileybe botlok, aki legutolsó találkozásunk óta egészen észrevehető változásokon ment keresztül.
- Ez jó..vagyis tényleg aranyos hely. - futtatom körbe a tekintetemet az épület berendezésén, mégis ez csak arra jó, hogy elfojtsam a kellemetlen érzést, amit az állapota ébresztett fel bennem. Örülök, szó se róla, magamnak viszont mégsem hazudhatok.
- Azt hiszem ez érthető. Mondhatni apán kívül én sem tartom senkivel sem onnan a kapcsolatot. - aprót fintorgok, de ez az igazság. Mindenki a saját útját kereste, és valaki megtalálta, valaki pedig nem. Emlékszem apa az első pár napban mindenkit próbált elérni, és a segítségére lenni, hiszen mégiscsak az ő étterme nyújtott állásügyileg biztonságot pár ember számára, de saját maga is tanácstalan volt. Pár kapcsolatot sikerült bezsebelnie az évek alatt, mégis azokban a napokban ezek is zsákutcának bizonyultak. Hosszasan nyúlik el az a lista, és valaki fent marad rajta, valakit pedig összenyomnak a terhek a megpróbáltatások során. Mindenki a maga módján marad a felszínen, így valahol nem meglepő, hogy senki sem vágyik egy koloncra, ami lehúzza. Márpedig a mi kis birodalmunk csakis ezt szimbolizálja.
Kérdésem kapcsán válaszokkal szolgál számomra, és nem tehetek róla, de mosolyt csal az arcomra a két említett édesség gondolata. Az első felé húz a szívem, hiszen annyira sok tortát, süteményt készítettem már életem során, - vagy kóstoltam, - de ez a fajta valahogy kimaradt. Magam is úgy érzem, hogy ideje lenne bepótolni, így beleegyező bólintással jelzem, hogy jó ötletnek tartom a felajánlását.
- Ki nem hagynám! - vágom rá tiltakozásomat elkerülően, de a hogylétem felől érdeklődése mégis az arcomra fagyasztja a mosolyt. Nem különleges kérdéskör egy rég nem látott ismerős kapcsán, jómagam mégis értékeltem volna ennek kihagyását.
- Sok minden történt amióta nem láttuk egymást. Viszonylag jobban. - foglalom össze ennyivel, mert valahol ez az igazság. Val néni mindig is egy anyafigura volt számomra, - közel sem egyszerűsége ellenére, - így butaság lenne tőlem nem a tanácsa szerint cselekedni, és a legjobbat kihozni magamból.
- Az most nem fog megártani. Köszönöm. - mosolyodok el közelebb vonva a tortát, és amíg felkészítem magamat az ismeretlen ízharmóniákra, egy pillanatra felnézek Baileyre.
- De most mesélj te! Kisfiú vagy kislány lesz? - annyira sablonos a kérdés, de az érdeklődésem ennek ellenére mégis őszinte. Mellesleg hirtelen nem tudom milyen témát dobjak fel, amivel elkerülhetem, hogy magamról társalogjak, így csak belekóstolok a finomságba, hogy legyen valami, amivel befoghatom a számat.
 

Lola && Bailey

'A kudarc szükségszerű. Elkerülhetetlen. De nem szabad, hogy a kudarcé legyen az utolsó szó. Ragaszkodnod kell ahhoz, amit akarsz. Nem fogadhatod el a nemet válaszként, történjen bármi is. Soha ne hátrálj meg. Soha ne add fel. Állj ki érte és várd, hogy mi lesz!'

Egy pillanatra hagyom, hogy a gondolataim más irányba tereljenek. Olyan utakra, ahol nem szeretek lenni, amelyek megőrjítenek, és kedvetlenné varázsolnak. Ez viszont a saját magam harca, másokra kivetíteni viszont hiba lenne. Eltemetni magamban barátságosabb ötletnek tűnik, mintsem levertségemmel fárasztani a környezetemet, vagy gyengébbnek érezni magam jóval a kelleténél. Össze kell szednem magamat annyira, hogy szétrúgjam Dean hátsóját, és visszaszerezzem a tulajdonomat. A félig tulajdonomat. És azzal, hogy olyan dolgokért ostorozom magamat, amiken már nincs lehetőségem változtatni, nem fogok előrébb jutni.
Személyemből fakadóan térek be a következő cukrászdába, ami elnyeri a tetszésemet. Barátságos helynek tűnik, és már a belépéskor magával ragad a kellemes hangulat, és a berendezés. Vannak olyan épületek, amik ezt váltják ki az emberekből. A színek, az illatok, bármi összejátszhat, de ezt úgy gondolom csak a hozzáértők tudnák normálisan elmagyarázni. Mi, mint kívülállók csak érezzük ezt, és ha velünk van ez a kellemes utóhatás, szívesebben térünk majd a későbbiekben vissza. Még egy darabig elnézelődök és elraktározom magamban a helység részleteit, amikor is egy ismerős tér vissza a pult mögé, és nem kis meglepetést okoz, amit most nem csak a jelenlétére értek. A viszontlátás zavartsága kölcsönös, és bár nem mondom, hogy mindig jóban voltunk, valahol mégsem érzem, hogy kellemetlen lenne az újratalálkozás, inkább nosztalgikus. Kellemes.
A kezdeti nehézségek után végül beszédbe elegyedünk, és bár eléggé sablonos, de a megjegyzésem eleinte a cukrászdát célozzák meg. Őszinte véleménnyel szolgálok afelől mennyire kedvelhetőnek tűnik számomra mindez az egész, ő pedig kedvesen megosztja, hogy kiknek az érdeme is ez az egész. Lassan jelenik meg egy mosoly az arcomon, és helyezkedésem közben keresem azt a pontot, ami nem érint ennyire zavartan a közelében. Csakis előre, nem hátra! Ezt viszont olykor sokkal nehezebb kivitelezni..
- Valóban lenyűgöző. - jegyzem meg csupa kedvességgel a hangomban, de ebben nincs semmi megjátszás. Találkozásunk fényében nem kívánom ugyanazokat az érzelmi köröket futni, amit manapság teszek, hiszen mint mondtam, sem Bailey, sem más nem tehet arról, hogy mostanában az ég is úgy döntött, hogy a nyakamba szakítja magát.
- Most meg a mostohabátyámé. Családban marad, nem igaz? - engedek meg magamnak egy egyszerű, és bár felettébb nem őszinte mosolyt. Dean távol áll attól, hogy beletartozzon abba a bizalmi kapocsba, ami az évek során átsegített minket mindenen. Tudom, hogy egyelőre minden bizonytalanságba torkollt, de tudom, hogy mihelyst apa is feldolgozza mindezt, ő sem fogja hagyni, hogy legyűrjék ezek az érzések.
- Viccet félretéve, nem hagyjuk, hogy ennyire a padlóra küldjön.  - igazítok egy kósza barna tincset a fülem mögé, amíg a kérdésére történő válaszomat dolgozom fel, végül szűkszavúan tudtára is adom gondolataimat, ezután viszont nem kívánok a saját magam körül történő dolgokról tovább beszélni. Ezért gondolom, hogy amíg a citromos édesség elfogyasztásával töltöm el az időmet, ő felőle érdeklődök, mert szemmel láthatóan több mindenről lemaradtam. Elmosolyodok a válaszán, meg azon, ahogyan gyorsan ismét felőlem érdeklődik, miközben egyik témából a másikba megy át a beszélgetés fonala.
- Egy kis magunknak okozott meglepetés sosem árthat. Biztosan örülhetett a kedves apuka is. - válaszolok egyetértően, és valahol kíváncsian is. Ugyan nem akarok belemászni semmibe sem, amiről ő se szívesen beszélne, azért mégis megkockáztatom. Ha úgy tartja, úgysem fogom erőltetni a válaszadást. A blogommal kapcsolatos kérdését viszont csak ezután fogalmazom meg.
- Mostanában nem hinném, hogy tűrt volna nyomdafestéket az, amit le szerettem volna írni. - bájos mosollyal jelzem, hogy részemről ez mondjuk úgy viccelődés volt, de van benne némi komolyság is. Nem szeretek úgy írni semmiről sem, hogy közben nem vagyok ott lélekben. Márpedig nem tudtam volna feltétlenül odakoncentrálni, amíg ennyi minden történik körülöttem.
- De természetesen, ha nem lesz ekkora káosz mindenhol, folytatom tovább. Addig pedig kapnak egy kis Torres féle hatásszünetet. - teszem még hozzá magyarázatomhoz.
- A torta isteni. Nagyon titkos a recept? - kérdezek rá, és még egy kis darabot szelek a villámmal, hogy újra megízleljem a tökéletesen összeállított harmóniákat, de észreveszem, hogy nem boldogul a poharakkal.
- Hagyd csak, segítek. - indulok is el felé, és miután sikerül bejutnom a pult mögé, egy kisebb nyújtózkodás után le is emelem a poharat.
- Ez kellett volna? - kérdezek rá, de azért maradok, hátha szüksége lenne még segítségre.
 

Lola && Bailey