- Ne szórakozzon már velem, ember! Bocs … járőr – javítottam ki magam, dühösen rángatva a rácsot, nulla eredménnyel. Nem, mintha arra számítottam volna, hogy mágikus mód kinyílik majd az a rohadt ajtó. – Már vagy két órája itt ülök, és nem mondanak semmit! Vannak jogaim, igaz? – papíron, persze. Ha azt elkérik az ilyen egyenruhás seggfejek, olyankor a jogaimmal ki is törölhetnék a seggüket. Ez van, valahol már hozzászoktam, de még mindig rohadtul fel tud cseszni a dolog. Akkor is, ha egyébként valahol igazuk van.
- Talán mégiscsak van nálad valami irat? – kérdezte a közelebb lépő rendőr. – Amíg nem tudjuk ki vagy, felejtsd el a jogaidat.
- Kapja be – csaptam dühösen a rácsra, de nem hatotta meg igazán a férfit, csak gúnyosan mosolygott, mikor odébb állt. Megtehetném, hogy segítek nekik, de az a baj, hogy azzal csak magam alatt vágnám azt a rohadt fát. Jelenleg valahogy úgy állhatok, hogy: jogsi nélkül vezettem, lopott autót és találtak a táskámban némi füvet a táskámban. Nem beszélve Montes járőrről, akinek behúztam egyet, miután a kelleténél határozottabban lépett fel Bailey ellen. Egy „szálljon ki az autóból” elég lett volna, ahelyett, hogy kirángatja és kilapítja az autó oldalán. Elég sokat járok Bronxban, ismerem az ilyen gyökereket, de így utólag, elnézve a koszos fogdát, ahova dugtak, talán nem ártott volna visszafognom magam. A monokli, amit visszakézből kaptam Montestől, kevésbé zavart, mint az orrfacsaró bűz.
Szerencse, hogy a látszat ellenére, nem vagyok teljesen hülye. Csak pár gramm fű volt nálam, ami fogyasztási mennyiség. Bronxban, ha elkapnak vele, elveszik és elküldenek a francba, este pedig elszívják a kocsijukban. Az autó pedig csak félig lopott. Apámé, de ő úgyse tudja használni. Ha én nem volnék, hogy használjam, már egy alkatrész sem maradt volna meg belőle.
- Na és az egy hívásom? Beszélhetek valakivel, igaz?
- Már meg volt – fel se nézett a papírjaiból a fickó. – A lánnyal beszéltél. Ritka nagy hülye vagy.
Ügyvédet úgy is rendelnek ki, igaz? Persze, valami kezdő bénát, hogy könnyű legyen az ügy és hamar véget érjen a papírmunka. A franc se gondolta volna, hogy a Baileyvel való körülbelül három perces beszélgetésemmel ki is merítem a lehetőségeimet. Csak egyeztetni akartam vele, hogy mit is mondjon. Ami igazából annyiban merült ki, hogy semmit, ami rám nézve fájhat. Visszagondolva, nem sok értelme volt. Legutóbb, mikor Brooklynban rendőrségen voltam, egy öngyilkos srác miatt kérdezgettek órákon át, mielőtt elengedtek volna. Nincs valami jó tapasztalatom az itteniekkel, de ez lényegében csak azért van, mert ők végzik a dolgukat. Bronxban bőven akadnak olyan zsaruk, akik félrenéznek, így megússzák a munkát is.
A rácsnak döntöttem a fejem és a fogdába vezető ajtó kis üvegablakán át próbáltam Bae alakját meglelni, de nem láttam sehol. Talán már ki is mentették? Nem tudom, hogy ő miért nem került be ide. Talán, csak mert utas volt, és én vezettem, vagy kijátszotta az „anyám ügyvéd, apám rendőr kártyát” és most valamelyikük tényleg meg is mentette. Szép is a család, ha van.
- Hé, Bronxi vagyok. Healy, keressen rá– szóltam oda fáradtan a körmölő rendőrnek, aki végre rám nézett. – Mondom a címet. Ott megtalálhatják az irataim, ha annyira akarják és … de persze nem akarom megmondani, hogy dolgozzon – ráztam meg a fejem, mielőtt érdeklődőből seggfejbe ment volna át a fickó.
Nem nagyon van más választásom. Ha Bae nem is beszélt, mert elméletben szülő nélkül nem dumálhatnak vele, akkor, ha megérkeztek fogja előbb-utóbb úgy is elmondani a nevem, vagy azt, hova járunk, abból pedig már könnyen kitalálják a többit. Ha látják az apámat, talán még meg is sajnálnak és enyhítő körülményként beszélnek a rossz családi hátteremről. Ha másra nem is, hát erre jó a családom.

– Hogy hol vagy?
Még akkor is szürreálisnak hatott, hogy ez a teljesen döbbent kérdés valóban az én számon csúszott ki, mikor már legalább fél órája leraktam a telefont, és rég a 62-ik körzet rendőrapitányságának ütött-kopott feliratával szemeztem.
Van az az agyonhasznált frázis, amit a rossz kölyköknek szoktak dobálni csontként, hátha attól megnyugszanak: egyszer még visszakapod! Az ember alapvetően csak az általános dolgokra gondol, például arra a jelenetre, ahogy a fél éves lányod valahogy nem csak téged, a gravitációt is kijátssza, és a frissen felhúzott pelenkájából frissen belecsinált trotty folyik végig a hátán, miközben igyekszik elmászni előled a frissen lerakott szőnyegen. Vagy hogy elérik a lázadó tinédzserkort, jön az ajtócsapkodás, az ablakon kimászás, az első buli, amit titokban tart, mikor nem vagytok otthon…
A legtöbb ember határozottan nem úgy gondolja: egyszer még letartóztatják a kölyköd! Akkor nem, ha nem a Bronxban laksz, és kevesebb pigment szorult a bőrödbe, mint republikánus a városi tanácsba.
Felmordulok, és még azelőtt csapom oda a szélvédőmre a város területére érvényes parkolási engedélyt, hogy a szemfüles és már-már csillogó tekintetű rendőrkollégák elég közel érhettek volna észrevenni a jelvényemet. Nem gondoltam, hogy Bailey első útja az új autómban (ami nem új, ha azt nézzük, hogy tíz éves, de ebben legalább már van működő biztonsági öv hátul is, nem csak egy odafogott fekete táskapánt) innen fog a következő dutyiba vezetni: a valószínűleg örökre szóló szobafogságba.
Végigsietek a bevezető lépcsősoron, az elán majdnem a recepcióspultnak lök. Az ott ülő ügyeletes tiszt megkísérel ugyan villogó tekintet-párbajba lépni, de rögtön a start után lehagyom. Ha jól sejtem, nem az ő gyereke ül épp egy rendőr asztalánál, gyanúsítottként. Autólopás, drogbirtoklás, terjesztési szándék és hivatalos személy elleni erőszak. Mégis, mit képzelt?
Nem várom meg „Guitierez rendőrtisztet, aki majd odavezet”, egyenesen a lépcső felé indulok, kettesével szedve a fokokat. Borzalmasabbnál borzalmasabb képek lebegnek a szemem előtt. Nem is tudom, hirtelen kire vagyok mérgesebb, Bailey-re, arra az idiótára, akivel volt (és akinek a nevét a rendőr nem tudta vagy nem akarta elmondani), vagy a kollégára, akinek nincs jobb dolga, mint tizenéves brooklyni kölyköket rángatni be a kapitányságra.
Amikor befordulok a folyosón, Bailey arcán megkönnyebbülés látszik, a gépe fölül kikandikáló rendőrén pedig lenéző indulat. Az enyém minden bizonnyal a kettő keveréke. Legalábbis addig az volt, míg meg nem pillantottam, miért tartja olyan furán a kezét.
Ha nem lett volna jelen pillanatban jobb dolgom, minden bizonnyal a rendőr után megyek, hogy nem túl kedves szavakkal kérjem számon, mégis, miért tartotta feltétlenül fontosnak odabilincselni, mint az erőszakos bűnözőket szokták. Így csupán izzó tekintetemet érezheti a hátán, miközben nagy ívben megkerül engem a bilincslevétel után, és a kávégéphez sétál, mint aki pusztán egy szünetre állt fel. – Öt percig a magáé – veti oda foghegyről. Ha Bailey nem szólít meg, minden bizonnyal mégis utána megyek; fellobban bennem valami olthatatlan vágy aziránt, hogy az aututomatába verjem azt a kopasz fejét. A miheztartás végett.
– Ha azt hiszed, hogy ebből most csak úgy, szó nélkül kihúzlak – fordulok aztán a lányom felé, hogy ritkán látott módon mutassak rá a fenyegető szülő-mutatóujjal – , akkor hatalmas tévedésben élsz! – Ha stílszerű akartam volna lenni, még hozzáteszem: kisasszony. Kisasszony, aki hatalmas tévedésben él. Tudom, nagyon jól tudom, miért Én kaptam ezt a hívást, és miért nem az anyja; ha Lilia jött volna ide, hamarosan tetthelyként tartanák nyilván az őrsöt. És nem tudom biztosra mondani, ki lenne az áldozat.
Idáig nem is tűnt fel, hogy a kezem remeg az idegtől. Azt hittem, talán csak az alkohol hiánya teszi; legalább egy hete nem ittam. Megint azon rövid időszakok egyikét élem, amikor elhitetem mindenkivel, még magammal is, hogy majd leszokom. Lilia érdekében. A harmadik gyerek érdekében, akiről az idősebb kettő egyelőre semmit sem tudott. Valami vékonyhangú gyerekes akarat lüktet a fejem hátuljában, hogy vágjam Bailey fejéhez, mintha az Ő gyerekét tenné kockára bármivel. Mintha tudnia kéne, hogy emellett a családi káosz mellett miféle egyéb kavalkád az életem, amibe a legkevésbé hiányzik egy tinédzser lány, aki annak ellenére, mennyire értelmes, képtelen értelmezni a helyzetek súlyát, úgy tűnik. A fejéhez vágnám, de azzal visszakapnám azt, amit az apám adott nekem; és már akkor sem volt különösebb értelme az egésznek.
Ráadásul kihallom a hangjából a félő remegést. Fél. Én meg kiabálni akarok vele a rendőrség kellős közepén. Morogva, az állkapcsomat megfeszítve ölelem vissza. A fenébe is! Ostoba kölykök. – Jól van. Most már itt vagyok. És jól tetted. Valamiért nagyon eltökéltek, hogy téged is belerántsanak.
Mert afelől, hogy Bailey se nem autótolvaj, vagy drogdíler, vagy egy vérengző kismacska, aki rendőrökre támad, kétségem sem volt. A társa kellett, hogy az legyen, a fiú, akit a rendőr – valami Berger – említett, és akiről volt egy halvány sejtésem, ki lehet. Bailey ezt alá is támasztotta. – Jól gondolom, hogy ez ugyanaz a „Gabe”, akivel rajtakaptak a betörésen? – kérdezem. Nem érdekel a kocsi, felőlem Trump segge alól is kilophatták volna, csak nem értem, Bailey mit keresett ott. Egy ilyen alakkal, ráadásul kettesben… Újabban ez a romantika?
Tovább hallgatom, és a helyzet csak egyre rosszabb. Igazolványok nélkül vezetni egy lopott kocsit droggal a hátsó ülésen… Szerettem volna azt hinni, hogy Bailey-nek tényleg, semmi fogalma sem volt az egészről, de jobban ismerem ennél. Talán nem tudta, de az ő csalhatatlan szimatával hogy nem lehetett sejtése sem arról, hogy valami nem stimmel? – Jesszusom, Bailey…! – forgatom meg a szemem ingerülten, mikor a rendőr megütése kerül szóba. A beázástól sárgás-foltos álmennyezetet figyelem, mert nem tudok ránézni. Képtelen vagyok elhinni, hogy azok után, amiket tud, amiket mondok neki én, mikről leckézteti az anyja, mégis képes ilyen banális ostobaságokra. Ha majdnem kirúgnak az iskolából, nem az a következő lépés, hogy a rendőrségen kötünk ki. Duzzogva leüljük a szobafogságot, aztán kábé egy évig meghúzzuk magunkat.
Mármint, én nem ezt csináltam volna, de én nem olyan közegben nőttem fel, mint Bailey. És kezd olyan sejtésem lenni, hogy ez a Healy-kölyök jobban hasonlít rám, mint rá.
– Hogy micsoda? – villan vissza a tekintetem rá hirtelenjében. Remélem, hogy csak rosszul hallottam, mert a végén valóban tetthellyé alakul az őrs, a megsemmisítő robbanást okozó bomba pedig már élesítéshez közel került. Fogdosni. Bailey-t. A lányomat. – Most akkor közel állt, vagy csinált is valamit? – kérdezek vissza, erőszakosan nyugodtra vett hangon. Ez egy komoly vád. És kurvára leszarnám azt is, hogy nincs bizonyíték rá; tudom, hogy elég lenne, ha Bailey azt mondaná, megtörtént, és a következő pillanatban már arra eszmélnék, hogy a fickó orra ripityára törik az öklöm alatt. A helyzet súlyosbodna, én pedig gyűlölném magam, jobban, mint szoktam; megbánással keverve. Nem élvezet mást bántani. Olyan undorító ösztön ez, amitől akinek van némi esze, az ódzkodik.
Az egyetlen szerencse talán az, hogy az ominózus tag nincs itt. A társa, lényegében, nem csinált semmit, azon kívül, hogy az asztalhoz bilincselte Bailey-t, ami nem biztos, hogy jogszerűtlen (a büntetésjog tele van kiskapukkal, és olyan egyet nem értésekkel, amik felett ügyvédek órákig tudnának vitatkozni – erre tartjuk őket), de semmiképp sem jó pont.
Nagyot nyelek, visszaszorítva a véráramomba csöpögő haragot. Jobb híján Liliára gondolok, és a kétségbeesett sírására, amikor arról beszélt, fogalma sincs, hogyan bírunk el még egy gyerekkel. A szavai mögött persze inkább olyasmi rejtőzött, hogy fogalma sincs, hogyan nevel fel még egy gyereket egyedül. Meg kellett oldanom, miattuk.
Ökölbe szorított ököllel néztem a rendőr irányába. Már a kávéja utóját itta. – Szóval ellened lényegében nem hoztak fel vádat? – kérdezem, megszorítva Bailey vállát. – Fontos, hogy most őszinte legyél velem, mert bármit mondasz, elhiszem. Volt bármi közöd az autóhoz? Vagy a marihuánához? Volt sejtésed arról, hogy ott van? – Tartom a szemkontaktust. Még egyszer hallani akarom, mielőtt a rendőr visszaérne.
Mikor megint hátman lettünk, és Berger megkocogtatja a vállamat, a fejével a folyosó felé intve, elengedem Baileyt. – Maradj itt – mondom neki, megelőzve bármiféle lehetséges kételyt Berger fejében arról, hagyom-e még egyszer bilincset rakni a lányom kezére.
– Megmondom a frankót, West nyomozó – fordul felém karba tett kézzel odakint Berger –, semmi humorom eltussolni a dolgot csak azért, mert a maga csemetéje. Tele a város kölykökkel, akik azt hiszik, érinthetetlenek, mert az anyjuk ez, az apjuk meg az… Mondja, hogy nincs igazam!
– Nem érdekelnek más kölykök – rázom le ezt az ostoba felelőséget a vállamról. – Milyen alapon hozták be?
Látszott rajta, hogy nem sokba vesz; pont azért, mert nyomozó vagyok. Tudom, mert én is ilyen voltam. – Amit a telefonban is mondtam.
– Elmondta a vádakat, igen. De azok egyike sem Bailey-t érinti. Mind a másik kölyök dolga. Healy.
– Ez mindig így van, ugye? – rötyögött magában. A csillogó fejével veszélyesen közel az automatához. – Jó. Elismerem. Nyilván, még előzetesbe sem vehetjük. De nyilvántartásba igen. – Ismét megfeszül az állkapcsom, a körmeim a tenyerembe vágnak. Hogy törölné már le azt az önelégült vigyort a képéről! Helyette az övét húzza feljebb. – Bezony, tudom, az nem sokat számít… Semmi komoly, érti. De ha a kicsi lányka megpróbál mondjuk valami flancos egyetemre jelentkezni, aztán kiderül, hogy itt már behozták az őrsre ilyen magatartással… – Magas hangon füttyentett egyet. – Nem mutat túl jól a felvételin.
Megmutatom, mi nem mutat jól a felvételin! Figyelmeztetően villannak a szemeim, de aztán visszapillantok Bailey-re. Gyakran látom rendőrségi környezetben, mikor meglátogat a központban; de soha nem tűnt még ennyire aprónak és elveszettnek. És ijedtnek. – Nem fogja megtenni.
Erre megemelkedik a szemöldöke. – Nem fogom?
– Nem. És tudja, miért? – Hirtelen és randán vigyorodom el. – Mert cserébe nem jelentjük fel magát és a társát kiskorúak ellen elkövetett szexuális bántalmazással és hatalommal való visszaéléssel. – Már látszik, hogy végre működésbe léptek a riasztórendszerek a kopasz fejében.
– Hé, az nem úgy volt…
Nézem, ahogy végigcsúszik egy kósza izzadtságcsepp a halántékán, és megrezzen az alsó ajka. – Múltkor sem úgy volt, ugye? Mert hogy ez nem az első ilyen ügye volna, ugye? – Csak tippelek. De jól.
Frusztrált sóhajt hallat, és megvakarja a tarkóját. – Tudja, milyenek ezek az újoncok. Nem mi válogatjuk meg őket, összeszednek lassan minden jöttmentet… Néha nem tudják, mik a határok. Ettől még Montes nem rossz rendőr.
Hát, az biztos, hogy nem ettől az. – Nyilván. És nyilván nem szeretnénk akadályozni további… áldásos munkáját a testületnél. Pont ezért fogja megérteni, mennyivel jobban jár, ha szó nélkül elengedi a lányomat…
– Hát, végül is…
– … és a srácot.
– Na, azért álljon meg a menet! – tesz egy lépést felém, megmakacsolva magát. – Nem tudom, maguknál, a nagy IU-nál hogy megy, de nálunk nem szokás büntetett előéletű szarcsimbókokat szó nélkül elengedni, mikor egyértelmű bizonyítékunk van további bűncselekményre…!
– Nem mondtam, hogy ejtsék ellene a vádakat – vonom meg a vállam, ismét visszapillantva Bailey-re. Próbálom mosolygás nélkül is megértetni vele, hogy rendben lesz. Bizonyos értelemben. Mert hogy ezért még nyolcvan évesen is szobafogságba kerül, az biztos. – Csak hogy most engedjék szabadon. Tudják, ki az, a rendszerben biztos meg van az is, hol lakik. A marihuána-birtoklás meg a kocsilopás még nem szabadságvesztéssel büntetendő. A hivatalos személy elleni erőszak pedig nyilván nem történt meg, ahogy a rendőri túlkapás sem.
– Na de…
– Tudta, hogy az erkölcsrendészeten egészen finom az automatás kávé? És csak két sarokra van innen.
Szemezünk még egy darabig. Aztán végül feladja, és morog valamit, ami olyasminek hangzik, minthogy „kapd be”, de nem érdekel. Pillanatnyilag megkönnyebbültem, hogy Bailey részéről nyoma sem marad az egésznek. A Healy-kölyök pedig… Valahol kedvem lett volna hagyni, hogy 72 órán át fél méter válassza el az alvóhelyét meg azt, ahová hugyozik. Nem egészen tudom kibogozni, miért tettem hozzá még őt is az alkuhoz; a legegyszerűbb válasz az lenne, hogy annak idején rajtam is segítettek így párszor. Tőlem ezt az egy esélyt megkapja. És amúgy is meg akarom nézni magamnak.
A rendőrrel ketten sétálunk vissza Bailey-hez, ő azonban tovább is sétál az egyik, kisebb lépcsősor felé. Gondolom, a fogdákhoz igyekszik, hogy tudassa a kollégájával a jó hírt. – Nem marad nyoma – mondom, mikor végre elhalkul a rendőr lépteinek hangja. Szigorúan villantom Bailey-re a tekintetem. – Komolyan mondtam azt, az előbb. Ne hidd, hogy ennyivel megúsztad. Ez most nem olyasmi, amit eltitkolunk anyád elől. Nem is tudnánk. Már most aggódom, hogy talán soha többé nem látlak, te meg a napfényt… Mi lenne, ha mástól tudná meg?! – Annyira nem vagyunk messze azoktól a köröktől, ahol Ő szokott mozogni. Brooklyn elég nagy, de ha ilyesféle esetről van szó, egészen biztosra veszem, hogy a világért se nézne félre senki.
Kezeimmel az arcomat gyűröm, hátha eléggé meg tudom nyomni a szemem ahhoz, hogy a rendőrség meg az előző tíz perc káprázata eltűnjön, és megint az irodámban legyek, az utolsó ügyünkön dolgozva. A kibaszott Lyubek valahol Bronxban öldösi a striciket, én meg a 62-ik körzetben szedem ki a lányom drogos barátját a fogdából.
– Rohadtul remélem, hogy ez a Healy megérte neked a tinédzserkori éveid fennmaradó szabadidejét – teszem hozzá végül. Végigtapogatom a zsebeimet, mígnem megtalálom a cigarettás dobozt a farmerom hátsó zsebében. Előhúzom, benne lötyög az öngyújtó is, de egyelőre csak amolyan kabalaként szorongatom. Ha itt gyújtok rá, valakit felgyújtok.
Végül megérkezik legújabb haverom, Berger, és a két másik. Kissé döbbentnek tűnik, amiért még itt vagyunk. – Díszkíséretet is kérne mellé?
– Nem. Hazaviszem – jelentem ki, gyorsan végigmérve egy kölyköt. Pont úgy is fest, mint egy tinédzser fehérre mosott Escobar. Hogy Bailey-nek is pont Ő kell…! Ezek után egészen biztosan nem adom be Lilia anyjának, hogy nem velem romlott el minden. Ez a kretén is autókat lop, össze fogja tenni a kirakóst.
– Kocsival? – emelkedik meg a szemöldöke. Nem, repülővel. – Azt mondta, a Bronxban lakik…
– Akkor még szerencse, hogy haverok vagyunk. Különben kellemetlen és hosszú autóutunk lenne – jegyzem meg szárazon, végig Healyt bámulva. Ha azt hitte, hogy ezzel megúszta, majdnem annyira tévedett, mint a kisasszony. Bár az ő esetében a vádak továbbra is állnak; épp csak a bíróságra bilincs meg rendőri kíséret nélkül mehet majd. Ha addig nem dönti el, hogy el kívánja lopni a Függetlenségi Nyilatkozatot, spanglinak.

pray for the thunder and the rain

to quietly pass me by

- Szép kis család. Biztos büszkék rád – sandított felém a monitor mögül, amin alighanem az apámat és a bátyámat sikerült megtalálnia. Az előbbi ült már, az utóbbi pedig még mindig rácsok mögül várja a szabadulás pillanatát.
Leszophat, mormoltam, kínosan ügyelve arra, hogy ezt a rendőr ne hallhassa. Ennek az ára az volt, hogy úgy szorítottam mérgemben az ajtó rácsait, hogy alig maradt vér az ujjaimban. Kénytelen voltam beérni a képzeletem szülte képpel, ahogy a szart is kiverem abból a monitorra vigyorgó szemétládából. Nem, mintha a családom jó hírének a védelme ilyen rohadt fontos volna. Az nagyjából ott tönkre ment, mikor apám megszületett. Azt a letagadhatatlanul önelégült vigyort viszont gyűlöltem az emberek arcán, ami most ott virított ennek a fasznak is a képén.
Nem erőltettem a beszélgetést, és a szerencsére a rendőr sem. Nem is voltam túl beszédes kedvemben, ugyanis tudtam, hogy ezzel most csúnyán rábasztam. Legutóbb akkor voltam bíróságon, mikor anyám visszavett a nevelőszülőktől. Ezúttal viszont alighanem javítóintézetbe dugnak, és ha mákom van, akkor csak közmunkát szabnak ki mellé, nem pedig valami később végrehajtható büntetést. Az ügyvédem biztos szart sem ér majd, mint a legtöbb kirendelt ügyvéd.
- Úgy tűnik vigyáznak rád, Healy – elsőre meg sem találtam a hang forrását, mert még a lépcsőzött, de később már a hanghoz arc is társult. – Most elengedünk. De találkozunk majd a bíróságon.
- Gondolom jön szurkolni – fintorogtam, hátrálva egy lépést, mikor ő közelebb lépett, hogy kinyithassa a cellám ajtaját. – Menni fog egyedül is jegyeztem meg, mikor a karomnál fogva kezdett maga után rángatni, de bármennyire is szívesen ugrottam volna neki, legyűrtem a késztetést. Darabokban jutnék csak ki innen, ha balhézni kezdenék.
- Csak a jó lányt kell dugni, mi?
Elsőre fel sem fogtam, amit a fickó súgott oda, mikor a lépcső tetejére értünk.
- Baszódjon meg – szúrtam neki oda, de már volt közönségünk, így nem rajzolt monoklit a másik szemem alá is, csak nemes egyszerűséggel taszított egy nagyot rajtam.
A szarból kimászva azonban talán még nagyobb szarban találtam magam, mikor felismertem a Bailey mellett álldogáló férfit. Nem találkoztunk korábban, és még csak képet se láttam róla, de Bae elmesélései és a körülmények alapján nem volt túl nehéz összerakni a képet. Szóval az apja intézte el, hogy kihozzanak. Ennek még örültem is volna, ha nem nézném ki belőle, hogy csak azért tette, hogy saját kezűleg ölhessen meg.
Ez szinte már félig bizonyítást is nyer, mikor elhangzik az ominózus ”hazaviszem” fémjelezte mondat. Magamon éreztem a férfi tekintetét, de jobbnak látom nem erőltetni a szemkontaktust, így egy kurva érdekesnek tűnő foltot kezdek el tanulmányozni a padlón.
- Na tűnés – lökött még rajtam egy utolsót a rendőr.
Megigazítottam a pulóverem, majd nyeltem egy nagyot, Baileyék előtt megállva. Nem azt mondom, hogy jobb volt abban a cellában, de valahol mégiscsak kellemesebb volt, mint az apja előtt, aki szinte szemmel vert.
- Minden rendben? – néztem Baere, aki nem festett valami jól, de úgy tűnt, hogy nincs rosszabbul, mint mikor bekerültünk ide. A hely be van kamerázva, itt nem állhatnak le fiatalokat fogdosni azok a faszfejek.
- Köszönöm, Mr. West – pillantottam a férfira, mielőtt a kijárat felé indultunk volna. – Hálás vagyok, tényleg. És … sajnálom a dolgot, az én hibám. Hülye voltam, Bae nem tudott semmiről se – lassan beszéltem és nem kellett túl sokat szenvednem, hogy megbánó legyen az ábrázatom. Bántam a dolgot, őszintén. Leginkább azt, hogy elkaptak minket, de egyébként magát az egész szarságot is. Egyik a következik a másikból lényegében. Mondanám, hogy nem fordul elő még egyszer, de elég szar szövegnek tűnne, és egy alighanem halálos fenyegetést vonna maga után. Bár a fickó rendőr, nem kéne hülyének néznem.
- Egyébként, Gabriel Healy vagyok – nyújtottam a kezemet felé, kissé tanácstalan képet vágva. Fingom sincs, hogy mennyit tudhat rólam pontosan, és ebben a helyzetben még a szimpla bemutatkozás is furának érződik. Ahogy abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet-e odanyújtani neki a kezem, miután a lányát miattam hozták be. – Baileyvel járok egy suliba – még, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Az igazgató annyi alkalommal próbálta már kitenni a szűrömet, de egyszer sem sikerült neki. Erre én most elintéztem, hogy jól teljen a karácsonya.
- Nem tudom komolyan mondta-e, hogy hazavisz, de … nincs rá szükség, komolyan. Hazatalálok – hosszú séta lenne, de valahogy most nem igazán érzek magamban kedvet ahhoz, hogy egy ilyen kellemesnek ígérkező kocsiúton vegyek részt Baevel és az apjával. Mr. Westet elnézve azonban nem érzem úgy, hogy lenne választási lehetőségem. – Hosszú éjszakánk volt, te is biztos lefeküdnél már, szóval …  - folytattam, kérlelően pillantva Baileyre, hátha mellém áll. Haragudhatna rám annyira, hogy ne akarjon egy levegőt szívni velem az apja kocsijában. Alapjáraton ez nem volna hó hír, de most kurva jól jönne.  

Van az a mondás, miszerint az ember kétszer hal meg: egyszer, mikor eltemetik, meg egyszer, mikor utoljára említik a nevét. Az egyik volt kollégám és egykori mentorom, Jonathan McCall nyomozó, akinek három lánya is volt (ma már mind házas), ezt tovább vitte: amikor eltemetik, mikor utoljára említik, meg még előtte, mikor a lánya először tesz megjegyzést nem a Forma1 autók színére, hanem arra, milyen helyes Alonso. Bailey-vel kapcsolatban sosem voltak ilyen félelmeim, kiskorától kezdve értelmes volt, az almát is ő válogatta magának a boltban, a jegyei sem adtak soha okot aggodalomra, úgyhogy mindig is bíztam az ítélőképességében.
Nyilvánvalóan hibát követtem el.
Amikor valaki elképzeli a lánya első barátját, akit hazahoz, és akit majd kedvére utálhat, valami hasonló alakot képzel maga elé, mint a Healy kölyök. Látszik, hogy a borotválkozást csak hírből ismeri, de nagy lelkesedéssel növeszti a szakállnak nevezett három szál szőrét, szerinte a szülők gázak, az iskola felesleges, és amúgy nem hogy legálissá, kötelezővé kellene tenni a marihuanát. Pont olyan semmirekellő, pattanásos kis gyökér, amilyen mindenki volt, és akit a legkevésbé sem szeretne egyszer csak a vacsoraasztalánál látni.
Annyi sütnivalója azért van, hogy ne keresse velem a szemkontaktust. Én pedig ezt örömmel el is fogadom; ami nem jelenti, hogy az arckifejezésem akár csak egy fikarcnyit is finomult volna. – Ebben egyetértünk – biccentek kurtán, azt pedig ráhagyom, hogy eldöntse, ezt mire értettem, arra, hogy az ő hibája, vagy hogy hülye volt. Bár én inkább a balfasz kifejezést használnám.
Mivel én is voltam pont ilyen balfasz, nagyon is jól tudom, mennyi igaz ebből a megbánó szentbeszédből. Olyan, mint akik megcsalás után kérnek bocsánatot; csak azt fájlalják, hogy lebuktak. Azt pedig már az elején eldöntöttem, hogy nem kedvelheti igazán Bailey-t, hiszen akkor nem lett volna ekkora, mérföldes gyökér, hogy lopott kocsival furikázza; még akkor is, ha pontosan jól tudom, mi tud rávenni egy bronxi kölyköt az ilyesmire. Épp az a csaj, aki totál megbolondítja a fejét.
Lenézek a felém nyújtott kézre, de szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy majd el is fogadom. Ez nem az a pillanat. – Tudom – morgom, sanda oldalpillantást vetve Bailey-re. – Nem is számítottam másra. – Még Nicole sem volt annyira ostoba, hogy akármi bajba keverednek is, végül a rendőrségről kelljen összekaparni őket, pedig az a lány legalább olyan rossz ómen, mint az a fekete kutya a Harry Potterben. Ha jobban belegondolok, Healy kicsit emlékeztet Harryre. Épp olyan bambán bámul rám. – Ha rajtam múlik, nem sokáig – görbül hirtelen felfelé a szám egyik sarka, csupán néhány pillanat erejéig, hogy érezzék a szavak mögött megbúvó fenyegetést. Hogy a srác lesz-e kirúgva, vagy Bailey kerül lehetőleg egyházi magániskolába, az még eldől.
Az ominózus út alatt, minden valószínűség szerint. – Azt gondolom, hogy hazatalálnál. De ez az én körzetem, és inkább nem kockáztatnék még egy lopott járművet. – Nem vagyok túl kommunikatív, és ez mindannyiunk hasznára válik, így ugyanis azokat a forrongó gondolatokat sem vágom senki fejéhez sem, amik szinte viharként tombolnak bennem. Mint túlnyomás a palackban, egyedül a kezemben zörgő doboz az, ami visszatart a kitöréstől.
Bailey kérdésére rá pillantok, de inkább nem mondok semmit, csak előhúzom a kulcsokat a zsebemből. – Igen. Úgyhogy nincs több Cheetos hátul. – Már úgy értem, azelőtt, hogy én összekenném kínai vagy thai kajával az első üléseket megfigyelés közben. Azt leszámítva, hogy anyagi hátterem sem igen volt máshoz, nem véletlenül választottam az Accordot, ami minden évben a toplistás ötben van; kíváncsi lennék, azok a manhattani majmok hogy adják el magukat, mint random parkoló autó, a méregdrága ezüstszínű Audijukban.
Vagy csak az irigység szól belőlem.
A szemem sarkából figyelem ugyan, hogy Bailey magától hátra ül be, de nem kommentálom. Érezzék csak úgy magukat, mint mikor a járőrkocsi hátsó ülésén tartottak az őrs felé. Csak kicsit több láb-hellyel. – Azt gondolom – jegyzem meg cinikus szájrándulással, a visszapillantóban keresve Bailey tekintetét. Ő biztosan sajnálja. A kölyök aligha. Nem, neki a legnagyobb sokk alighanem ez a mostani út lesz. Néhány pillanatig elidőzöm, eljátszva a gondolattal, hogy talán itt az idő a lebaszásra, de végül ráadom a gyújtást, és egy erőszakosan nyugodt mozdulattal sorolok be a forgalomba. –Még szép, hogy elmondod neki. És ő is nagyon sok mindent fog mondani neked. – Próbálok nem rá gondolni, mert érzem, hogy felmegy a vérnyomásom, a szívem lüktetését pedig valahol a fülemben érzem. Nem akarok Healyre nézni, mert fenn áll a veszélye, hogy direkt nagyobbat találok fékezni, hátha megfejeli az ülést.
Nem értem, mit lát benne a lányom. Nem tűnik különösebben eszesnek (ahhoz legalábbis volt elég ostoba, hogy lopott kocsiban vigye randira Bailey-t meg egy adag drogot), jóképűnek sem mondanám, és megkockáztatom, hogy a családja sem épp mintaszerű, ő meg nem matléta vagy a focicsapat irányítója. Nem, ő csak egy drogos hülyegyerek a Bronxból, aki fogalmam sincs, hogy kerülhetett egy iskolába Bailey-vel. Nem tudok másra gondolni, csak hogy direkt választott egy ilyen semmirekellő pelyhesállút, a lázadás nevében.
Remélem, egy életre kilázadta magát, mert az következendő hónapok egyikünknek sem válnak sétagaloppá.
Míg magamban fortyogok, fél füllel hallom csak, amit azok ketten beszélnek hátul. Nem kellett volna, híres utolsó mondat lehetne. Megállok egy pirosnál, és ki is használom az alkalmat, hogy felavassam a kocsit az első benne elszívott cigarettával. Lehúzom az ablakot, hogy kikönyökölhessek rajta, a füst pedig ne telibe szálljon hátra, az azért elég kicsinyes lenne. Az index hangja tölti be az autót, meg a másik sávban berregő pizzafutár robogója. – Mégis mit gondolsz, mit fog mondani? – nézek ismét a visszapillantóba. Tudom, hogy még mindig fél, de ez a félelem már nem a rendőrség, hanem az anyja felé szól, ami egyértelműen sokkal, sokkal rémisztőbb. – A szerencsén múlott, hogy nem vettek nyilvántartásba téged! Tudod, melyik egyetem vett volna fel, ha már őrizetbe vettek téged marihuána birtoklás és terjesztés, meg autólopásban való bűnrészesség vádjával? Valamelyik szaros community college, talán. Tudom, hogy azt mondtuk, nem muszáj egyetemre menned, de azért hálásak lennénk, ha nem zárnád ki a lehetőségét is!
Érzem, ahogy feltörnek belőlem az olyan sallangok, amikkel az én apám is traktált volna, ha nem halt volna meg, mikor tizennégy voltam, és nem lett volna egy hasznavehetetlen alkoholista pöcs. – Anyád ki fog akadni, és minden joga meg lesz hozzá. Nagyon keményen dolgozik, hogy minden lehetőséget megadjon nektek, amiről az emberek nagy része csak álmodik, az egész életét feláldozza ezért, Te meg kiszöksz egy holdfényes kocsikázásra El Patrónnal? – Ahogy vált a lámpa, élesen veszem be a kanyart, egyértelműen gyorsabban, mint a megengedett. Szerencsére a New York-i forgalom nem engedi túlzottan a száguldást, még Brooklynban sem. – Kiabálni fog, és válaszokat akar majd, olyat, ami neked sincs; mert fogalmad sincs, miért csináltad, ugye? Biztos túl elviselhetetlen a külvárosi életed. Büntetést kapsz. De ne az érdekeljen, hogy mennyire mérges lesz, hanem az, hogy ezzel mennyire megbántod majd.
Senki sem tudja jobban nálam, milyen mélységesen megbántani Liliát. Milyen az, amikor csalódik benned; nem vádol semmivel, nem mérges rád, minden negatív érzése maga ellen irányul, a szemében pedig olyan fájdalom ül, ami tíz körömmel szaggatja a lelked. Soha nem kívántam, hogy ezt Bailey akármikor is átélje, sőt, bár elég vegyes érzelmek fűznek a valláshoz, ha imádkoztam is, az biztosan köztük volt, hogy én legyek az utolsó, akiben csalódnia kell. Lilia túlélte azt a szarvihart, amit kavartam körülötte tíz éve, mert ott voltak neki a lányok. Gyerekek voltak talán, persze, de mégis egy egységet alkottak; ha megtudja, hogy Bailey tovább szaggatja…
– Soha nem azért falaztam neked vele szemben, mert ne lett volna igaza. Csak tudtam, hogy félt téged, és bíztam abban, hogy tudod, mik a határok. Nyilvánvalóan tévedtem – folytatom, miután szívtam egyet a cigarettából. – A nagyanyádnak meg nyilván igaza lesz, hogy rossz hatással vagyok rátok. Hogy mennyire fog örülni magának az a boszorkány… Ha rajta múlik, nem csak a barátodat nem látod majd, de engem se. Azt mondtam anyádnak, hogy jók vagyunk – dörzsölöm meg az államat. – De nyilvánvalóan nem vagyunk. Egyet se tudunk rendesen felnevelni, nemhogy hármat…
Nem tudom, az egyértelmű Bailey mai ostoba döntései iránti ellenérzéseim mikor válnak önutáló lemondássá, bár ha őszinte akarok lenni, valószínűleg az elejétől ott vannak. Én voltam az, aki engedte, hogy Bailey az anyja háta mögött csináljon dolgokat. Azt gondoltam, jobb az, ha nem egységes frontot alkotunk, hanem két egymás mögöttit; a kölykök mindig megtalálják az utat, hogy egy szülőnél kimagyarázzák magukat, azt gondoltam, ha bízik bennem, és legalább velem lehet őszinte… De miért is gondoltam, hogy az lesz? Hogy majd nekem elmondja a dolgokat? Nem, én nem arra tanítottam ezzel, hogy bármit elmondhat. Csak arra, hogy mindenkit meg lehet kerülni, és nem lesz gond belőle.
És persze a legvégén mégiscsak az én hibám lesz. Nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy aki egyszer a bronxi utcán lop autót, az majd akárhány évvel később el tudja adni magát külvárosi többgyerekes apukának. Ez egyszerűen nem így megy.
Bronx említésére a tekintetem pedig Healyre vetül. – Te meg remélem, jól szórakozol. Mi volt a terv, hm? Nagyon kíváncsi vagyok. Miért nem maradtál az olyan lányoknál, akik maguktól is elmennek drogfutárnak? Az túl egyszerű lett volna, mi? – Az indokoltnál is sokkal nagyobb mértékű, mérgező gyűlölet lángol fel bennem valamilyen oknál fogva, még ha tudom is, hogy nem az ő hibája. Mármint, olyan értelemben, hogy aki olyan helyre születik, mint ő vagy én, annak nincs sok választása az életben, és csakis a szerencsén múlik az egész, egy apró cérnaszálon. Hogy gondolom az anyja nincs ott, az apja meg veri, és az utcai bandák világában, akik úgy terpeszkednek el a házuk ajtajában, mint a részeg hajléktalanok, nincs más választásod, mint asszimilálódni. Nem nézem én le őt, vagy a hozzá hasonlókat, igazából még gondom sincs velük igazán, már addig, amíg nem kezdenek gyilkolni, vagy rámászni a lányomra.
– Ne hidd azt, hogy nem tudom, mit gondolsz. Hogy pont mennyire telibe szarod az egészet. Vagy hogy ne lennél tisztában azzal, hány százalék esélyed volt születésedtől kezdve elkerülni a Rikert. Neked úgyis mindegy, hm?

pray for the thunder and the rain

to quietly pass me by

Nem vagyok olyan hülye, amilyennek a faszi minden bizonnyal néz. Érzem a belőle áradó utálatot, ami csak bennem is egyre több ellenszenvet ébreszt iránta. Ahogy látom azt is, hogy milyen ember. Az apám egy alkoholista rohadék, felismerem azokat, akik szintén a piában találják meg a legjobb barátjukat esténként.
Egy halk sóhaj hagyja el a szám, mikor leengedem a kezem. Hülye ötlet volt, de a fickó arckifejezését nézve szívesen elküldeném a francba. Pont úgy néz rám, mint a legtöbb rendőr. Azt hiszik, hogy a jelvényük jobbá teszi őket.
Semmi kétségem nincs afelől, hogy gyorsan kifognak rúgni. Eddig is keresték az alkalmat, hát itt van. Ha nagyon muszáj – bár talán egyébként is megtenné -, akkor majd Bailey apja megjelenik, mint tanú, vagy fasz tudja, hogy hosszú órákig ecsetelje miért is vagyok alkalmatlan arra, hogy a lányával ugyanazon falakon belül tartózkodjak.
Rohadjon meg. Csak ez a gondolat jár a fejemben, mikor Bailey apja nem hagy más választást, minthogy beszálljak életem alighanem legkínosabb és kellemetlenebb útjára. Csak a szemem forgatva fújom ki a levegőt, amit az egyre növekvő ingerültségem miatt tartottam bent, mikor beszálltunk az autóba.
- Túlélem – vontam meg a vállam Bae kérdésére. Nem akartam sajnáltatni magamat, de ennél már volt rosszabb is. Amíg kicsi voltam, nem sokat tehettem az apám ellen. Amint pedig nagyobb lettem, a környékbeli bandákkal gyűlt meg párszor a bajom. Ők még szeretnek is fehéreket verni, csak úgy. – De, meg kellett – néztem Bae felé, és bár halkan beszéltem, az apja biztos így is hall mindent, ami elhangzik kettőnk közt hátul. Láttam, hogy az a rendőr hogy lépett oda hozzá. Én szóltam, hogy nem kell minket rángatni, de ők erősködtek. Ha nem ütöm meg azt a seggfejt, akkor az apja tényleg joggal verhetne össze egy sikátorban. – Nem loptam, kölcsönvettem, oké? – kissé ingerülten néztem Baileyre, de egyből meg is bántam és inkább az ablakon át kezdtem kifelé bámulni. Nem volt időm arra, hogy írásbeli beleegyezést kapjak, de visszavittem volna a kurva kocsit. A fűre viszont semmit se tudok mondani, éppen ezért nem is próbálkozom. Az rohadtul kiment a fejemből, hogy ott lapul még a táskámban.
Sosem örültem annak, amilyen családba születettem, de Bae és az apja között lezajló beszélgetést - már ha lehet annak nevezni – nem irigyeltem, és most tényleg örültem annak, hogy az én apám általában olyan részeg, hogy nem tud értelmes mondatokat sem alkotni. Nem szóltam bele, elvégre nem az én dolgom. Éreztem ugyan Bailey tekintetét az előbb is magamon, de nem köszöntem meg akkor sem azt újra, hogy kihozott a rendőrségről az aőja. Már megköszöntem, nem fogom azért tépni a szám, hogy leszólhasson, amiért feleslegesen igyekszem tisztára nyalni a seggét.
Csak egy gyors pillantást vetettem a volán mögött ülő férfi felé, mikor megemlített, de lenyeltem egy igencsak cifrás anyázást, ami kikívánkozott volna az El Patrónozás miatt. Nem vagyok mexikói, szóval fingom nincs mit jelent pontosan, de van egy olyan érzésem, hogy egy nem túl hízelgő jelző ez rám nézve. A feltételezés pedig épp elég volt most, hogy csak még jobban rühelljem a fickót.
Bae felé pillantottam csak olykor, hogy lássam miként is viseli. Kívülállóként nekem rohadt kínos, de neki alighanem minden egyes szó fájhat, amit a minta apa hozzávág a fejéhez. Nem tudok sokat a családjáról, Bae csak megemlítette őket eddig. A húgát, az anyját, akivel szinte folyton veszekszik, és az apját, aki… egy fasz. És alighanem megint piás, mert még én is tudom, hogy két gyereke van, nem pedig három. Bár kitudja, talán akad, amelyikről Bailey nem is tud. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy van szennyese, amit nem teregetett ki.
Találkozott vele a tekintetem a visszapillantóban, és éreztem, ahogy az arcomra kiül, hogy mit is gondolok. Éreztem Bailey tekintetét is magamon, de a ”ne szólj szám, nem fáj fejem” terv egészen eddig volt kivitelezhető. Sosem ment valami jól az, hogy kussoljak, és ezen apám ökle sem segített. – Baszódjon meg  – horkantam fel idegesen, és pár pillanattal később Bailey cipőjének az orrát is éreztem. – Ne, hagyj, nekem úgy is mindegy! – fordultam Bailey felé, az apját idézve. Arrébb húztam a lábam, hogy Bailey ne rúghasson többet meg és a férfi felé néztem. – Mit csinál, ha felidegesítem, lelő? Azt hiszi, hogy maga jobb nálam, csak mert megdobták egy jelvénnyel, amit villogtathat az utcán? – ingerülten beszéltem, ahogy előrébb dőltem, ami kurvára rossz ötlet, tekintve, hogy bármikor fékezhet egy erősebbet, de most nem az agyam járt elsőnek. – Mit tud maga rólam, ha? Furikázik fel-alá az új kocsijában, de fosna betenni a lábát az igazán szar környékekre. Ismerem a fajtáját, imádnak kicseszni velünk, mintha jobbak lennének. A maguk hibája! Ha nem vennének fel kibaszott pedofilokat rendőrnek, akkor nem kéne pofán vágnom a kollégáit! – kezdtem túl feszíteni a húrt, mert éreztem, hogy Bailey most már igencsak erélyesen taposs rá a lábamra és zúzza össze a csontjaimat. De most a fájdalom se állhatta útját a nyelvemnek.
- Magát szarom le, seggfej! Nem tud rólam semmit, csak ítélkezik a rohadt kocsijában meg a jelvényével! Azt hiszi, hogy nekem ez volt a tervem? Hogy semmit se akarok jobban, mint itt lenni? – ez jön le abból, amit mond. Rohadtul nem így terveztem meg a napot, de őt ez aligha érdekli. A lánya miattam bajba került, ezért én lettem az első számú közellenség. Tipikus.
- Nem ismer engem, fogalma sincsen miről beszél  – tettem hozzá kicsivel halkabban, nyugalmat erőltetve magamra. Nem kéne egy kiadós verésre okot adnom, de valahogy képtelen vagyok megállni azt, hogy ne adjam a fickó tudatára: fingja sincsen miről beszél. Ítélkezik, azt hiszi, hogy ő jobb nálam, csak mert … csak mert ő ül elől.

Bailey egy tizenöt éves kertvárosi neveltetésű lány minden vehemenciájával védi magukat, bár úgy sejtem, inkább Healyt. Elvégre, ebben egyértelműen ő volt a főkolompos; Bailey aligha esett volna neki ököllel egy rendőrnek. Abból azonban, ahogy nyilatkozik, fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, mennyire nem ugyanott nőttünk fel. Abban a kerületben, ahol én, harcolhattál ellenük, persze, ha jól esett; aztán börtönbe kerültél, de minimum három napig bent tartottak egy zárkában, ahol ha szerencséd volt, épp nem akadt egy túladagoláshoz közeli, a hiánytól reszkető és ép elméjét évekkel azelőtt egy drogtanyán hagyó dilettáns, aki szétverjen. Mert ha az őrizetbe vettek úgy döntöttek volna, megmutatják egymásnak, ki az erősebb, akkor a rendőrök nem szóltak közbe; sőt, néha még fogadtak is, és nevetve nézték a kamerán át.
Ha a Bronxban nősz fel a hetvenes-nyolcvanas években, megtanulsz egy-két alapszabályt. Az egyik az, hogy igazság, mint olyan, nem létezik. Lófaszt se érdekel, ha csak rosszkor voltál rossz helyen, ha tizenéves kölyök vagy, aki egy utcai leszámolás közelébe kerül, jobb, ha már magadtól hasra vágod magad, mielőtt a rend egyik éber őre próbálná megetetni veled az aszfaltot, mert azt egy csuklód bánhatja. Nem számít, hogy mit csináltál és mit nem, hogy a büszkeséged nagyobb ennél, meghunyászkodsz és kész. Különösen igaz ez, ha még a bőröd sem elég fehér; számtalanszor néztem végig, ahogy elvitték egy-egy haveromat, mert feketék voltak, vagy épp latinok, én meg ott maradtam egyedül a kerítésnek dőlve. Aztán néha még jól össze is vert egy csapat fekete vagy latino hazafelé. Ez az élet a Bronxban, és bár már nem lakom ott pár évtizede, kétlem, hogy különösebben változott volna.
Ezt (meg rengeteg mást) nem tanítottam meg Bailey-nek, az igaz. Nem hittem, hogy valaha szüksége lesz rá. De ha ez a kölyök ott lakik, ő lehetett volna ennyivel rafkósabb. – Ha nem lenne vele bajom, nem hoztam volna ki onnét, nem? – kérdem, de igazából nem számít a válasz. A két kölyök elkönyvelt engem úgy, mint a rosszfiú ebben a sztoriban, akit a kis repülő majmai segítenek; avagy én is csak egy repülő majom volnék, fogalmam sincs. Aligha változtatnám meg a véleményüktet azzal, ha szélmalom harcot vívva ellenkeznék minden állításával. Igen, a hülye egyetemmel jövök, perelj be. A külvárosi élet szón is felkapja a vizet, ezen a ponton elég lenne azt mondogatnom, „tál”, és ezzel is ugyanezt a hatást érném el. Csak azt látja, hogy ellene vagyok.
Ha ennyire okosnak akarja gondolni magát, gondolja. Leszek a rossz a történetben, azt a nagyanyjától már úgyis megszoktam. Majd közösen utálhatnak vasárnapi reggeli mellett. Arra, hogy megpróbálja lerúgni a vesémet, mint egy hisztiző öt éves, nem reagálok. Ebből a szempontból jogos a dühe, már csak a kifejezésén kell egy kicsit dolgoznia.
– Tudom – motyogom, bár inkább magamnak, nem neki. – Tudom. – Azt is tudom, hogy két lányom van. Egyelőre. Azért ezt mégsem egy ilyen vita hevében kellene közölnöm, ugye? Magamban átkozódom is miatta, de inkább nem mondok semmit, az lesz a legjobb.
Pontosabban: az lett volna a legjobb, ha mind csendben maradunk. Oké, én kezdtem; de a jelenlegi helyzetben én foglalom el a morális felföldet, ők pedig valahol a csúcs aljáról, a lankákról nézhetnek csak felfelé. Valójában én kezdtem az egészet, nekem kellett volna a nagyobbnak lennem és csendben maradnom, de az eféle jelzések már csak utólag érkeznek, ahogy a lelkiismeretem meg a józan eszem felváltva csapkodják a homlokukat.
Szívesen rácsapnék Healy homlokára, mondjuk, könyökkel, de ez nem valódi gondolat; nyilván nem fogom bántani, csak valami belső ösztön késztet arra, hogy eljátszak a gondolattal, milyen könnyű lenne. Nem szólok, amíg kitombolja magát, valószínűleg hozzám vág mindent, amit a rendőrökhöz már nem tudott. Hazudnék, ha azt mondanám, ne érteném az indulataid; de ezek legfeljebb csak régi emlékképként élnek valahol harminc évvel ezelőttről, sárgult lapokkal meg letépődött sarokkal. Valahol még irigylem is, rég nem volt bennem ennyi hév, mindegy, milyen tekintetben.
– Befejezted? – keresem a tekintetét a visszapillantóban. Bailey azért érzékeli a helyzet súlyát, és a kölyök megmentésére siet, ami annyit ér, mint tájfun idején egy vödör. – Nekem úgy tűnik, ép eszénél van. Úgyhogy jobban járna, ha megtanulná kontrollálni magát, mert egy bíró nem szokta jó néven venni a kifakadásokat. Márpedig látok pár tárgyalást a jövőjében – jegyzem meg, esetünkben támadási szándék nélkül, a nyers valóságot tálalva. Már csak azért is biztosra veszem a meghallgatást, mert ez alól a kihágás alól nem tudja kihúzni magát; következménye lesz. Ha szerencséje van, akkor még kiskorúak bírósága előtt.
– Miért? Úgy tűnök, mint aki élvezi ezt a beszélgetést? – vonom fel a szemöldököm, de ismét az utat figyelem. Elgondolkozom, hogy talán be kéne szerelnem ebbe a kocsiba is egy olyan rendszert, mint a járőrautókba; hogy hátul csak kívülről lehessen nyitni az ajtókat. Ahhoz azért nincs bennem elég gyerekes düh, hogy lenyomjam a gyerekzárat. – A Bronxról akar beszélni, hadd beszéljen a Bronxról. Mit gondolsz, hol nőttem fel? – Te kis szaros, ez a rész csupán a hangsúlyom által van indikálva. És már nyilván nem Bailey felé szól. – Dumbo, Brooklyn?
– Ez a legnagyobb hibátok. Rossz feltételezéseitek vannak, aztán ennek megfelelően rosszul reagáltok. Példának okáért, ha nem feltételezted volna, honnét jöttem, nem esnél pofára egy hatalmasat, mikor megtudod, hogy Mott Havenből. – Avagy próbálj meg kábé az egyetlen fehér kölyök lenni a puerto ricoiak és mexikóiak között. És még ez is csak baromságból született; az anyám apja egy igazi fatökű volt, az a tipikus maradi vén zsémbes öreg, aki nem akart bedőlni a blockbustingnak, és mikor megpróbálták azzal fenyegetni, hogy ha nem adja el a házát, majd beköltöznek a feketék meg a latinok a szomszédba, annyit mondott: Jöjjenek csak. Itt a sörétes a falon. Úgyhogy az egész utcában nem maradt egy fehér család sem rajtunk kívül, mire megszülettem; a nagynénéméknek még volt annyi eszük, hogy inkább északabbra költözzenek, Norwoodba. Ott ma is főleg írek laknak. – Vagy ha valaki nem Hunts Pointban lakik, az már nem is gáz, ugye? Pont eleget járőröztem arra régen. Ha baromságokat akarsz csinálni, tedd nyugodtan; de aztán ne próbáld arra fogni, hogy az egész világ csak azért utál, ahová születtél.
Nem sokáig voltam a Bronxban rendőr, alig egy évet; aztán átkerültem Brooklynba, ahol a legszarabb kerület is csak pár fokkal tűnt rosszabbnak, mint egy fejfájós nyaralás. A legnagyobb ellenség a papírmunka volt, a fegyverek kevésbé. Ha nem állna hozzá az egész sztorihoz ilyen tasmán ördög módjára, talán még együtt is éreznék a sráccal. Könnyű mondani, hogy törj ki a Bronxból, de ha ott élsz, tényleg úgy tűnik, hogy az egész világ meg akarja ezt akadályozni.
Pont, mint a beszélgetés kulturált mederben folyását. – Tehát visszajutunk oda, hogy ha egy hülye a kútba ugrik, akkor a többi is nyugodtan ugorhat. Akkor is, ha az első hülye már figyelmeztet, hogy eltört a lába. – Nagyjából ez volt Bailey logikája. Pedig mindenki tudja, hogy aki nem tudja, tanítja. – Ha nem tetszik, akkor ne rám hallgass, hallgass jobb emberekre. Vagy hallgass Kardashianekre, ha az jobban tetszik. De akkor remélem, legközelebb őket hívod, hogy segítsenek.
Ez a része nem volt fair; bosszantja az embert, ha valaki csak arra használja, hogy ha bajban van, segítsen, egyébként pedig visszautasítja amit mond, de az igazság az, hogy ez jobban illik rám, mint Bailey-re. Most élt át valami olyat, ami nekem talán természetesen – ezért vagyok ilyen kiállhatatlan seggfej –, de neki megrázó élmény volt. Segítséget szeretne, meg támogatást, én pedig leragadtam ott, hogy fiúval van.
Way to go.
– Nem, hazudtam. Örülnék, ha nekem szólnál. Annak meg még jobban, ha soha többé nem lenne ilyen. Nem azért, mert van jobb dolgom is, mint segíteni neked, hanem mert legközelebb nem biztos, hogy tudok. – Nem mindig van ütőkártya az ember kezében; a fenyegetőzés pedig néha csak ront a dolgokon. – Attól még, hogy valakinek van gyereke, ugyanúgy barom marad. Hidd el, ha az anyám élt volna, mikor bajba kerültem, az első után nem lett volna több.  – A nagynéném mondjuk ott volt, de azt mindketten inkább úgy éltük meg, hogy ő a… főbérlőm, mondjuk úgy. Még fizettem is neki, amikor épp el tudtam menni valami kulimunkát végezni. A lényeg viszont az, hogy az ember reméli, azért, mert ő balfasz volt, nem kell mindenki másnak annak lennie.
– Nem kell mindent elmondanod… Sőt. Kímélj meg tőle. De a dolgokat nem lehet örökre eltitkolni, főleg, ha más életére is kihatással van. Úgyhogy ha esetleg más is van a számládon, jobb lenne, ha még most bevallanád majd anyádnak. Rosszabbat aligha tettél. – Mármint, mondjuk rosszabbat, minthogy megpróbálja eltitkolni, lesz még egy testvére. Pedig ez aztán tényleg időzített bomba; már Charlotte se olyan kicsi, hogy mondjuk elhiggye, anya csak sokat evett.

pray for the thunder and the rain

to quietly pass me by