Egész nap mart a bűntudat. Úgy kerültem az irodáját, mint az égető tüzet. A munkám sokat nem ért ma, mert azon agyaltam, hogy mit véthettem, hogy nem volt képes elmondani nekem, hogy terhes? Mármint, ha nem lenne az, akkor nem lett volna, legalább öt oldal megnyitva arról, hogy hol talál olyan klinikát, hogy hol lehet abortuszt végre hajtani. Vagy csak én túloztam el, mert Jonas rágja a fülemet a trónörökös miatt? Nem, nem hiszem. Úgy kavarogtak az érzelmeim és persze a gondolataim, akár a haragos tenger. A számat belülről már véresre rágtam, és inkább hagytam a festményt, mert valószínű még rossz vegyszerhez fogok nyúlni és több kárt teszek az előttem lévő több száz éves festményben, mint amit az idő vasfoga már tett vele. Amint vége a munkaidőnek, minden bátorságomat összeszedem és a folyosón egyenesen Sonia irodáját veszem célba. De a zárt ajtó lesz csak a társaságom. Bent pedig sötétség szunnyad. Felsóhajtva lépek hátra és nézek Estabanra tanácstalanul. A férfi csak elfordítja a fejét. Tudja, hogy az egyetlen társaságom a lány és nem fogok tudni rá örökké haragudni. Arról nem is beszélve, hogy szem és fültanúja volt a kettőnk vitájának. Lassan indulok inkább a lépcsőn lefele és szomorkásan lépek ki az ajtón, amit kitárnak előttem. A kocsinál megállva várok és végül a férfi csak a kilincsre teszi a kezét, végül rám pillant. - Asszonyom, meglátogatjuk? - emeli rám a szemeit és kíváncsian várja a választ. Felsóhajtok és megingatom a fejem. Mert jó magam sem tudom, hogy mi lenne a helyes döntés. Mi van ha egyáltalán nem akar velem beszélni? Itt lesz a hétvége, én elutazom és nincs szívem elmenni úgy, hogy haragban vagyok azzal a személlyel, aki olyan, mintha a testvérem lenne. A kocsi hátsó ülésén helyet foglalva csak a forgalmat és a várost figyelem. Nem is nézem merre visz az utunk. Úgy érzem, hogy cserben hagytam, azt aki eddig teljes vállszélességgel mellettem állt és megpróbált segíteni. Még ha a maga módján is történt. Végül a kocsi lassít, megáll és Estaban kinyitja az ajtót. Teljesen elmélázva szállok ki a járműből. Mikor is feltűnik, hogy nem a megszokott környezet vesz körül. Meglepetten nézek a férfira, aki csak egy szende mosolyt enged meg magának. - Ne haragudjon, de nem szívesen nézem, hogy szomorú – mutatja az utat Sonia ajtaja felé. Talán egy új cinkos? Nem tudhatom. Csak annyit, hogy lassan követem őt, meg meg állva. Nem túl hosszú útszakaszon. Hiszen, hogy is fogadhatna ezek után, ha leüvöltöttem a fejét, és szinte pocsék barátnőnek neveztem. Lassan kopogok be a bejárati ajtón és csak várok. A szívem majd’ kiugrik, ahogy ott állok és várok arra, hogy a lány kinyissa az ajtót. - Lehet, hogy nincs is itthon – fordulok meg és mögöttem állóra pillantok. - Asszonyom.. - kezdene bele a papolásba, mikor hirtelen kinyílik az ajtó és az ujjaimat tördelve állok ott teljesen megszeppenve. - Szia… - kezdek bele, de még fogalmam sincs, hogy mit kéne mondjak, csak ennyi jön ki az összeszorult ajkaim közül és a szőke tincseimbe túrva ujjaimat igyekszem helyre pakolni a gondolataimat. Mire Estaban a kezembe ad két sütőtökös lattét. Hát persze, hogy az évszaknak megfelelőt vette. Észre sem vettem mikor hagyott magamra, a gondolataimba merülve. - Béke ajánlat – igyekszem kedves mosolyt elő hívni, még ha jelenleg, sőt biztosan a pokolra kívánja a jelenlétemet.
“I think I've seen this film before and I didn't like the ending...”
-Mierda! - Káromkodom el magam, majd az eddig a kezemben tartogatott kanalat egy indulatos mozdulattal behajítom az asztalon lévő leveses tányérba, hogy aztán arcomat tenyereimbe temethessem. Ordítani szeretnék. Legszívesebben torkom szakadtából csak üvöltenék, sikítanék, hisztérikusan, velőtrázóan bőgnék, ameddig el nem megy a hangom. Bútorokat, tányérokat hajigálnék, mígnem a körülöttem elhatalmasodó káosz túl nem nő a bennem tombolón... -Mi a baj?! - Anya erőtlen, igazán kedves hangja ránt vissza a valóságba, majd annyira széttárom ujjaimat, hogy a közöttük keletkezett réseken anyára nézhessek, aki ártatlan, már-már butának nevezhető, értetlen ábrázattal nyújtogatja a fejét, mint aki próbál betekintést nyerni kezeim mögé. Egyetlen dolog van, ami nem változott meg benne, rajta, a hosszú évek alatt. A mosolya. Ugyanolyan természetes, őszinte, és kedves, mint amilyen az egész betegség előtt is volt. Néha olyan érzésem támad, mintha az egész Alzheimer előtt küldött volna egy kódolt üzenetet az agyának, miszerint "Ha már ennyire haszontalan vagy, hogy mindenről megfeledkezel, legalább ezt az egyet tartsd meg, legalább ez az egy dolog emlékeztesse a lányomat arra, hogy milyen volt az anyja." -Oh, leettem magam? - Nem csak szellemileg, de fizikailag is leépült, így csak nagyon lassan, elcsigázva kapaszkodik bele blúzába, s húzza meg kicsit, hogy elszörnyedve szemügyre vehesse a fehér anyagon éktelenkedő paradicsomos foltot. -Margarette, hozd ide a karmazsinvörös, fehér pettyes blúzomat, azonnal át kell öltöznöm! Így nem fogadhatom Bush elnököt. - Emlékszem Margarettere. Miután visszaköltöztünk New York-ba, és amíg az apa által ránk hagyott pénzből tellett rá, néhány hónapig volt egy házvezetőnőnk, aki besegített a háztartásba, és nagyritkán a bevásárlást is elintézte. Kedveltem őt. Aztán anya egyik nap hozzávágott egy porcelán vázát, és megvádolta lopással, Margarette-et pedig soha többé nem láttuk. -Anya, George Bush tizennégy évvel ezelőtt volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke... - Imádta Busht. A politikáját, a nézeteit, és szerinte egész jó parti is volt... Én Obamát jobban bírtam. -Hülyeségeket beszélsz! - Legyint, hangjában fellelhető némi indulat, mozdulatai kapkodóvá, türelmetlenné válnak, ahogyan a nyakába kötött, előkeként szolgáló konyharuhát le akarja tépni magáról. -Had segítsek, ezzel csak megfojtod magad! - Kapom el kezét, amit ő minden bizonnyal támadásnak vesz, ugyanis gondolkodás nélkül kirántja ujjaim közül, és ökölbe szorítva, megindítja kacsóját az arcom irányába. -Puta! - Csúszik ki egy újabb szitkozódás a számon, szintén spanyolul, s mivel tőle azért jobb erőben vagyok, könnyedén elébe megyek a "támadásnak". Ujjaim közé "csomagolom" remegő öklét, s egyenesen a szemeibe nézve -abba az évek óta üres, élettelen, érzéketlen szempárba-, lassan az ölébe "hajtogatom" mindkét kezét, ahonnan már eszébe sem jut újra felemelni őket. -Gyere, nézzük meg Busht! - Ezzel átgurítom tolószékében a konyhából nyíló, apró kis nappaliba. Van egy ősrégi videólejátszónk, ami még apáé volt, és nagy gonddal őrizte, vigyázott rá, többször is megjárta már a Mexikó-New York távot. Videókazettára van véve az az elnökválasztás, amit Bush nyert. Már szinte csukott szemmel indítom el a lejátszót, ujjaim jól megszokott utat tesznek meg a távirányító gombjai között, mire végül -bár kissé szaggatottan-, de kezdetét veszi a 2001-es elnök választás. -Hogy festek Margarette? - Kérdezi anya, büszkén felszegett állal, akárcsak egy díva. -Kétségtelen, amint George meglát, azonnal bele akar majd nyalni a mézesbödönbe. - Ezen hahotázva elneveti magát, majd kezébe igazítom a szívószállal ellátott kulacsát, hogy bármikor ihasson, ha megszomjazna, adok egy csókot a homlokára, és már térnék vissza a konyhában uralkodó őskáoszba, hogy leülve a rumli kellősközepére, átgörgessem a megrendelőktől kapott emailjeimet, mikor csengetnek. Egy pillanatra végig nézek magamon, a szürke, Nike márkájú melegítőszettemen, ami tele van ismeretlen eredetű foltokkal, végig simítok hanyag lófarokba összegumizott hajamon, amire már igen csak ráférne egy alapos hajmosás. Nem tudnám megmondani, mikor voltam utoljára ennyire lelakott, és igénytelen. Azt hiszem még soha. De a terhességből adódó rosszullétek, és az Amarával történtek teljesen érdektelenné tettek. A külsőmmel mostanság vajmi keveset törődöm... Vetek egy meglepett pillantást okosórámra, hogy mégis ki a picsa lehet az este hat után, végül felállok, és az ajtóig meg sem állok, amit kitárva, egy pillanatra megdöbbenek a küszöb túloldalán álló személy láttán. Hirtelen ezer dolog fut át az agyamon. Legszívesebben rácsapnám az ajtót, a büszkeségem egyszerűen nem engedi, hogy a múltkori után beinvitáljam magamhoz, és úgy bájcsevegjünk, mintha semmi sem történt volna. De kíváncsi vagyok, hogy miért jött, habár a kezében lévő két Pumpkin Spice Latte fűszeres aromája mellett mintha bocsánatkérést is szimatolnék a levegőben... A gyanúm pedig néhány másodperc múlva be is igazolódik. -Hola! - Köszönök neki kurtán, továbbra sem vetkőzve le sértettségem, de azért arrébb állok az ajtóból, kezeimet elzárkózóan fűzve össze mellkasom előtt, így jelezve, hogy kerüljön beljebb, ha akar. Estebant -akit már én is nagyon jól ismerek-, fenyegetően végig mérem, majd nemes egyszerűséggel az orrára csapom az ajtót. -Ez a Kevin Costner utánzat díszmadár rád van akaszkodva, mint valami nyomkövető?! - Forgatom elégedetlenkedve szemeimet, hasonló grimaszt is vágva, majd a felrobbant konyhába invitálom, amire mindig katonás rend, és patika tisztaság a jellemző, kivéve most... -Nem bírom meginni a kávét. - Biccentek a kezében tartott elviteles papírpoharak felé, majd egy adag papírhalmot félresöprök az asztalon, hogy le tudjon ülni, én magam pedig a hűtőhöz lépek, ahonnan kiveszem a már előre lehűtött, szénsavmentesített Kinley gyömbéremet, majd leülök vele szembe, lábaimat magam alá gyűrve a széken. Kényelmetlenül, kínosan érzem magam a saját lakásomban. Patético![Szánalmas] -Mikor indultok? Mindent összepakoltál már? Jonas intézett magángépet, vagy lealacsonyodtok a pórnéphez és igénybe veszitek a Ryanair fapados szolgáltatásait? - Egy kívülállónak ez végtelenül gúnyosnak, rosszindulatúnak hangozhat, de Amara már megszokta a sötét, gunyoros humoromat. Szándékosan kerülöm azt a témát, ami miatt most minden bizonnyal itt van. Ha annyira beszélni akar róla, hát hajrá! Buena suerte![Sok szerencsét]
Elég nehéz az emberi büszkeséget félre tenni. Főleg, ha egy olyan emberről beszélünk, aki mindent tud az életedről és hiányzik, hogy úgy beszélj, hogy senki nem figyeli minden szavadat. Sonia ilyen volt az életemben, egy igazi unikornis, aki feldobja az ember napját. Még ha csak annyival is, hogy beriszálja magát az irodába és elmondja, hogy milyen dögös pasikkal találkozott este. Amíg én otthon ültem a fenekemen, mint egy jó feleség. Néha teher a gyűrű viselése, és arról ugye nem is beszélünk, hogy Jonas féltékenysége, már szinte halálos. Igen, mindig meghallgatom, hogy lépnem kéne. Azt csodálom, hogy nem unja már ezt a jó szamaritánus szerepet. Mármint, minden egyes alkalommal meglóbálni a fehér zászlót, hogy addig szálljak ki, ameddig nem késő. De mi is számítana későnek? Még egy lila folt? Vagy a vércseppek nagyobb foltot adnak ki a járólapon? Nem hiszem. Inkább csak az utolsó levegővételnél tudnám meg, hogy milyen az, hogy már késő. Így nem is tudtam dolgozni, mert végig reménykedtem, hogy először Sonia adja fel a sértett egóját és lép be az irodába. Ami persze nem sikerült. Miért is adná fel? Sértett déli vére nem fogja csak úgy lenyugodni és beállni, hogy „bocs, de elbasztam”. Még mindig úgy gondolom, hogy ez a barátság mindig két oldalú volt, minden nagy történést megbeszéltünk. De úgy tűnik, hogy neki fontosabb volt eltitkolni előlem. Miért is tette? Mindig mindenben támogattam, és ha ő úgy érzi, hogy az a gyermek, aki benne növekszik, csak hátrány lenne, fognám a kezét, míg az orvosnál várakozik és persze utána is, míg fel nem ébred. Erről szól egy barátság. Nem az önző mód eltitkolni. Hogy van valami, amihez a másiknak semmi köze. Végül én sem szándékoztam beadni a derekam és csak haza akartam menni, hogy még egyszer átnézzem a csomagokat és letusoljak. Viszont Estaban nem így gondolkozott. Mikor megállunk az ismerős helyen, azonnal görcsbe rándul a gyomrom. Harapdálva a számat kopogok be hozzá. A testőr pedig lazán támaszkodik a lépcső mellett, hiszen az ő ötlete volt és a kávét is szintúgy szerezte be. Még nem tudom, hogy dühös legyek rá, vagy hálálkodjak. Amint kinyillik az ajtó, a pici görcs, azonnal az egész testemben feszültséget okoz. Rá nézésre a barátnőm, nem épp néz ki úgy, mintha jól lenne. Felsóhajtok, ahogy hellyel kínál és be is lépek az ajtón. Végül mikor becsapódik elnevetem magam. Mivel kiszorult Estaban. - Estaban már ezer éve mellettem van, ne tegyél úgy, mintha nem ismernéd. Amúgy meg tudtommal a múltkor, még bejött neked. Jonas kérése, hogy mellettem legyen – döntöm oldalra a fejem. Emlékszem mikor áradozott, hogy akár a telefonszámával is meglephetném. Most viszont látni sem kívánja. Bár megszokta, hogy rácsapja az ajtót Sonia, most még is valahogy biztonságosabbnak érezném, ha nem választana el tőle egy ajtó. Végül pedig elindulok utána és meglepetten nézek körbe. Sonia nagyon allergiás arra, hogy minden úgy álljon, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ez, ami jelenleg fogad, nagyon nem vall rá. - Koffein mentes, de akkor majd oda adom Estabannak, hogy nem tudod meginni a szerzeményét – megvonom a vállam és leteszem a poharakat az asztalra. De az arcán lévő grimasztól, inkább csak felállok és a kukába dobom mindkettőt. Még csak az kéne, hogy neki álljon hányni azért, mert igyekeztem kedves lenni. Vagyis, Estaban. - Holnap reggel. Minden meg van, elméletileg. Ha meg nincs, akkor veszünk ott – megvonom a vállam, végül pedig mosoly kerekedik az arcomra, mert azért nem bírja ki, hogy ne szóljon legalább egy kicsit szúrósabban a férjemről. - Nem is mondtam? Vett valami csilli-villi magángépet. Mert ez jár. Gondolom apám örömmel adta a pénz felét, hiszen mindenre rá tudja venni – megvonom a vállam és egy perc csöndet kell keressek a fejemben. Végül pedig feladom. - Sonia, ne haragudj a kirohanásomért. De miért nem mondtad meg? - ráncolom a homlokomat, végül pedig körbe mutatok a káoszon. - Ez rohadtul nem te vagy! Mindenben támogattalak. A fél karomat neked adnám, ha tudnám, hogy szükséged van rá. De ezt.. - mutatok a pocakja felé. Mert hát nem látszik, de most már tudom, hogy nem csak az a gyömbéres tea bujkál benne. - Csak nem akarok úgy itt hagyni, hogy nem tudom mi van veled. Nem tudok koncentrálni semmire. Mert itt van anyukád. Ahogy látom, ma rossz napotok van. De most ott van.. - elnyelem a mondatot. - Reméltem, hogy nem leszel makacs és segítséget kérsz. Sonia, én vagyok az. Nem valami jött-ment – dőlök hátra a székbe. Mert még ezer szó kavarog bennem, de tudom, hogy több mint a felét sértésnek venné. Miközben mindkettőnknek csak a sértett énje dúl-fúl bennünk. Francba is azzal az egóval. - Miben segítsek? - mert bármennyire is mérges vagyok, akár most bepattannék abba az átkozott kocsiba, hogy minden féle baba holmit vegyek a csöppségnek. Mert hát ki más lenne a keresztanyja, mint én. Vagy vigyem el a klinikára? Megteszem. Csak mondjon valamit. Mert ebbe én beleőrülök.
“I think I've seen this film before and I didn't like the ending...”
Kérdőn, kissé talán lenézően vonom fel mindkét szemöldökömet, azon felbuzdulva, ahogy hirtelen védeni kezdte Estebant. -Egészen addig bejött, ameddig nem kezdett el a létező összes médiafelületemen zaklatni. Maldita sea![Rohadék] - A "jó reggelt" üzenetek a lehető legközhelyesebb, legtaszítóbb dolgok egy férfiban. Nagy ívben körbe forgatom szemeimet, s a következő percben már a konyha felé tartunk. Nem mondom, hogy nem futott át ezen rövid idő alatt több lehetőség is az agyamon, amikkel kellőképp megbüntethetném Amarát a múltkoriért, de ha egy percre félreteszem azt a rohadt büszkeségem, rá kell jöjjek, kettőn áll a vásár, mindig. Nem hibáztathatom azért, mert kiborult a kibaszott terhesség miatt. Nekem is be kellett kapnom egy Xanaxot anya gyógyszereiből, amikor megláttam azt a rohadt keresztet a teszten. Ráadásul a kurva férje csinált fel, ami úgy gondolom, hogy már csak a hab a tortán. Nem is! Inkább az édes koktélcseresznye a habon. Kell szereznem egy önkéntes apa jelöltet, hiába szőke, azért Amara nem teljesen hülye, ha átlát a depresszió, reménytelenség tejfehér ködén, és egy kicsit alaposabban beleássa magát a férje mocskos üzleteibe, esetleg beédesgeti Esteban kegyeibe magát, aki nagyon jól tudja, hogy nem UNO-zni szoktam összejárni Jonassal, még az is könnyen meglehet, hogy az a mihaszna kutya mindenről színt vall az "úrnőjének". Elébe kell mennem a dolgoknak! A konyhában lévő káosz eddig fel se tűn igazán, de most hogy "vendégül" kell látnom Amarát, szinte teljesen uralhatatlannak tűnik. Egyszeriben kavarogni kezd a gyomrom, ahogy végig mérem a károkat, de az is lehet, hogy a kávé szaga miatt lő ki a gyomorsavam, és meg sem áll egészen az agyamig... Fintorogva, mély ráncokba szaladt homlokkal tolom el magamtól a papírpoharat, és a drámaiság kedvéért még kezeimet is undorodva megrázogatom, mintha csak kutyaszarba tenyereltem volna. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor aztán a poharak a szemetesben végzik, de azért az ablakot kinyitom, hogy valamelyest átcserélődjön a levegő. Szűkös helyiség, hamar kiszellőzik, ellenben minden illat, szag akár órákon át is be tud ide szorulni. Meg se lep Jonas megalomániája, a nagyzolás más pénzével mindig is jól ment neki, ő erre született. Nem tudom mi lesz velük, ha egyszer Amara apja feldobja a talpát. -Az apád nem látja a fától az erdőt. Nem normális. - Köpöm oda elé játszi könnyedséggel, egy csepp megbánás sem érződik hangomból, látszódik mimikámon. Vagyunk annyira jó barátságban -vagy már csak voltunk?-, hogy ennyire könnyedén, szabadszájúan nyilatkozzam az apjáról, amúgy meg ismerem az öreget, minden alkalommal úgy csorgatja a melleimre a nyálát, hogy egy percig sem sérelmezheti, ha negatív véleménnyel vagyok róla. Az örökkévalóságig folytathatnánk még ezt a se eleje, se vége beszélgetést, és már majdnem elkezdenék magamban fogadásokat kötni arra, hogy ki fogja megtörni hamarabb a jeget, végül Amara feladja, úgy tűnik nem bír tovább a lelkiismeretével. És ez így van jól. Rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal bámulok rá az asztal fölött, bocsánatkérése egyszerre melengeti a szívemet és repíti nem létező magasságokba az egómat. Igazán meg kell emberelnem magam, hogy úrrá legyek az előtörni kívánkozó, győzelemittas mosolyomon. Így hát csak szorosan egymáshoz préselem ajkaimat, mialatt őszinte kitárulkozását hallgatom. Mikor a végére ér, még hosszas percekig közénk ékelődik a súlyos csend, melyet aztán én szakítok meg. -Szerencsére nincs rá szükség. Hát igen, szép kis kirohanás volt. Egészen hazáig meg sem álltál, Carino. - Rándul egy szórakozott félvigyorba szám, reagálva azon mondatára, amiben félkarokat és kirohanást emleget. Nem vagyok az a túlzottan érzelgős fajta, ezt már megtanulhatta az évek alatt. Valahogy mindig úgy alakul, hogy magamban őrlődöm. Az én bocsánatkéréseim sose konkrétak. Inkább valami tettel igyekszem általában kompenzálni. Ha kanról van szó, többnyire szexszel, ha Amaráról, akkor... hát, az egy kicsit azért komplexebb. Olyanokra gondolok, mint eltüntetem Jonas öklének kékes-lilás nyomait a testéről, nevesebb rendezvényekre kölcsönadok neki ruhákat, hogy legalább egy este erejéig igazi, teljesértékű nőnek érezze magát, és kefélek a férjével, hogy kevesebb figyelembe részesítse a feleségét, abban bízva, hogy így a bántalmazások száma is csökkenő tendenciát mutathat. -Anyával ne foglalkozz, soha. Már mondtam. Amúgy meg... - Vállam fölött egy pillanatra hátra pillantok a nappali felé, ahonnan épp a Bush-t köszöntő tömeg hangos üdvrivalgása hallatszik. -...azt hiszem épp nedves gondolatai vannak George Bush-val. Szóval, egy ideig biztos nem lesz rá gondom. - Hogy szándékosan kerülöm-e a témát? Nem tudom, talán. Oscar díjas színésznő vagyok, de ebben a kényes ügyben még nekem is körültekintően kell eljárnom, a lelkiismeretem azért még működik, és állandóan azt óbégatja, hogy mondjam el Amarának a teljes igazságot. Vékony jégen táncolok. Nagyon résen kell lennem, hogy mit hazudok, félő hogy egy óvatlan pillanatban kibukik belőlem az igazság. -Jól vagyok, no te preocupes![ne aggódj] - Erőltetek magamra egy biztató mosolyt, s hozzá hasonlóan, magam is hátra dőlök a székben, egyik térdemet felhúzva mellkasomhoz, hogy átkaroljam azt. -És mégis mit gondoltál, hogyan segíthetnél? Átjössz egy kifőzött vállfával és megcsinálod az abortuszt? - Viccelem el, mint mindig. Nem is olyan rossz ötlet... -Ezt én is mondhatnám. Hogy mindenben támogatlak... - Marok vissza. Pontosan oda, ahol tudom, hogy a legjobban fáj neki. -Magam kell helyrehoznom ezt a szarvashibát, a rosszulléteimen pedig nem tudsz segíteni. De már nem sokáig kell elviselnem... - Mióta szóba jött közöttünk ez a meglehetősen kényes téma, ez az első olyan mondat, amit halálosan komolyan, mindenféle somolygást, viccelődést mellőzve engedek szabadjára. Amara ismer már annyira, hogy tudja, ha valamit elhatározok, arról még az ördög sem tud lebeszélni. Márpedig ennek a magzatnak semmi keresnivalója itt bennem. -Tudod miben tudnál segíteni? Ha többé nem beszélnénk erről. Bejelentkezem egy abortusz klinikára, és utána minden visszatérhet a régi kerékvágásba. - Minél többet gondolok erre, minél több emberrel beszélek róla, minél többször hallom a szívhangot az orvosnál, vagy látom az ultrahangon, annál inkább kezd megrendülni sziklaszilárd elhatározásom a dolgot illetőleg. Ilyet még sose éreztem ezelőtt. Halálra rémiszt. -Mi lenne, ha felpróálnál pár ruhámat, hogy valami szexi is kerüljön a bőröndödbe a garbó pulóvereken kívül?! - Állok elő eme remek ötlettel, és ravasz módon rá is kacsintok. Tudja jól, hogy vannak gondjaim a ruhatárával, és ezt sose tagadtam. -Kérsz valamit? Narancslé, víz, vagy esetleg egy Rosé? - Bármelyiket is válassza, hamar kiszolgálom, így már nincs is más hátra, minthogy a poharainkkal elinduljunk a szobámba, ami szerencsére kellőképp nagy ahhoz, hogy javarészt tele legyen növényekkel, mégis bőven elférhessen még a töménytelen mennyiségű zöld mellett egy tágas, tolóajtós gardrób szekrény, na meg egy fésülködő asztal is a sarokban. Járt már itt, szóval semmi újdonság nem fogja érni. -Csüccs. - Biccentek az ágy felé, én magam pedig a szekrényhez lépek, és válogatni kezdem a megfelelőnek vélt ruhaneműket, amiket alkalmasnak találok, és nem túl kurvásak -nehéz dolgom lesz-, azokat egyenesen Amara mellé hajigálom az ágyra. -Mit mondtál, hova is mentek pontosan? Japán? Tavaly ott nyaraltam. Eltudnám ott képzelni az életem. - És most kivételesen nem a Japán férfiak sármja miatt vagyok ezen a véleményen, a húzott szeműek sosem voltak a zsánereim. -Ezzel kezdd! - A fekete mindenkinek jól áll.
Sonia mindig áradozott a testőrökről, hogy mennyire jól néznek ki és persze, hogy őt aztán nem kötné a házassági eskü, mert nem tudna válogatni, hogy kivel gyűrné össze a lepedőt. Hiszen elmondása szerint egy-egy ajtócsapkodást azért mindegyik megérne. Bár általában én nem beszélek velük, hiszen mindegyik Jonas embere, és isten ments, hogy valami galiba szülessen belőle. Viszont az, hogy Estaban mennyire átlépte a határt meglep. Hiszen most született gyermeke és közben a lányt zaklatja? Férfiak. Egy sosem elég. Felsóhajtok. - Bocsáss meg, nem tudtam – sütöm le a szemeimet, azt hiszem, hogy most kicsit el kell beszélgessek vele. Hiszen a felállások lassan megfordulnak, tekintve, hogy Sonia terhes. Még ha elég ügyesen el akarta előlem titkolni és ezzel behúzott a csávába. Eddig azt hittem, hogy vagyunk annyira egyenes barátok, hogy egy ilyet elmondana. Sosem ítélkeztem az életvitele miatt, inkább még büszke is voltam rá, hogy minden elkötelezettség nélkül úgy éli az életét, ahogy szeretné. Miközben itt az anyja, aki több fejfájást okoz neki, mint amit valaha bevallana. Mivel fogalmam sincs, hogy milyen terhesnek lenni, így arról sincs sütni valóm, hogy mennyire kavarja meg a gyomrát, de azonnal meg is szabadulok a probléma forrásától, majd haza felé iszom valamit, nem lényeges. Csak egy kedves gesztus lett volna, ami balul sült el. De megszoktam, hogy nehéz jót tenni vele, így csak egy pillanatig szalad végig a szemeim a konyhán, ami jelenleg úgy néz ki, mintha becsapott volna a villám. Felsóhajtok és hát nem reagálok. Igen, apám úgy véli olyan csodás a házasságom, mint bármelyik környezetünk lévő. Hiszen ahhoz annyira jól ért, hogy minden úgy csillogjon, mintha most léptünk volna ki valamelyik romantikus regényből. Persze a színfalak mögött minden inkább egy horror filmbe illő jelenetek forognak. Nehéz egyensúlyoznom a józan ész határán. Kevésbé állok olyan stabilan a lábamon, mint a kezdetek kezdetén. Viszont ha elbukom, akkor hatalmas bukás lesz. - Te nem akadtál volna? Sonia, ha nem mondanám el, hogy gyermeket várok, csak egy rossz mozdulat miatt derül ki? Azt hittem, hogy valami komoly betegséged van. De úgy tűnik, hogy szerinted ez korrekt volt – megrázom a fejem, mert lehet, hogy egy kicsit túloztam, viszont érthető mód, hogy az egyetlen barátom tőrbe csal, nem fogok olyan lelkes lenni miatta. Főleg, hogy valamiért Jonas is rá állt arra a baba projektre. Míg én kézzel-lábbal tiltakozom ellene, úgy látszik, hogy neki egy csettintés alatt meg volt. Bár bevallom érdekes lenne, hogy egyszerre járhatnánk terhes gondozásra, a shoppingolások. Vagy az, ahogy keressük a megfelelő nevet. Bár nem Jonas lenne az alap anyag. Mert én nem szülök egy narcisztikus személynek gyereket. Így azok a kósza, még is kellemes gondolatokat elhessegetem. Az én életemben nincs helye. - Hát jó – megvonom a vállam, ha nem akar beszélni az anyjáról, akkor ne tegye. Viszont így nem sok értelmét látom ennek a barátságnak. Egyoldalú és ami nekem kényes, azt szét boncolhatjuk. De ha én hozok fel olyan témát, már fel is húzza a páncélokat és ellentámadásba kezd. Ezzel nem tudok mit kezdeni, nem fogom erőltetni, ha nem kötelező. - Ha te mondod, biztosan – hiszen sem a színe, sem a hangulata nem arról számol be, hogy jól van. - Nem tudom mit ártottam neked, de úgy érzem, hogy rohadtul nem kívánatos személy vagyok az életedben, miközben minden büszkeségemet hátra hagyva besétáltam azon a rohadt ajtón. Elhiszem minden szarságodat, miközben látom, hogy bajod van. A segítség nyújtásom nem kell, azt se tudom, hogy akkor minek küzdök olyanért, ami látszólag nem megy – rázom meg a fejem egy enyhe szarkasztikus nevetéssel és eltűröm a hajam. Annyira kisemmizettnek tudja éreztetni az embert, hogy szinte már fizikálisan fájnak a szavai. Szépen megkérdezem, hogy segítsek, de ő csak olyan undorral beszél, mintha minden az én hibám lenne. Nem én ejtettem teherbe. - Ahogy érzed – megvonom a vállam, én biztos, hogy nem venném el az életét, attól, hogy nem kívánatos, annyi minden megoldás van már erre. Örökbe fogadástól elkezdve a lemondásig. Ha már ő úgy döntött, hogy igen is megfogan, akkor megadni az esélyt, hogy megpróbálja az életet. De mivel eddig olyan csípősen magyarázott mindenről. Így inkább csak be fogom a számat és már készülnék is távozni. Rendbe rakja az életét, akkor látok esélyt arra, hogy újra építsük a romokat, de míg csak álladó támadásokat érez, felesleges erőltetni. - Nem csak garbókat tettem el – ingatom meg a fejem végül. Mert azért Jonas néha szereti mutogatni, hogy mi is az övé, így vannak pár kiemelkedő darabok. Sokkalta kevesebb, mint Sonia-nak van. De attól nem szoktam mindig apáca ruhában utcára vonulni. - Nem kérek semmit – legyintek. Igazából azt se értettem mi ez a hirtelen fordulat, de biztos a hormonok. Érdekes lesz ezt megszokni, hogy egyik pillanatban meg akar ölni a másikba meg újra a legjobb barátnő pozícióra pályázik. Ahogy a szobájába érve csak azt a rengeteg zöld növényt találom meglepődök. Tudtam, hogy imádja a természetet, de ez most lesokkolt. Még sosem jártam a hálójában, így kényelmetlenül érint, hogy körbe nézzek, de még is megteszem. Végül helyet foglalok az ágyán és keresztbe font lábakkal figyelem, ahogy az irdatlan mennyiségű ruha szinte kibuggyan a szekrényből. - Igen, de előtte minden -féle megálló van betervezve, szóval Japán két nap esetleg három, mire oda érünk. Nem is tudom pontosan mit akar csinálni – megvonom a vállam, ahogy mellettem lévő kupacra pillantok, ami egyre hatalmasabb lesz és megadóan sóhajtva kihúzok egy ruhát. - Szerinted mikor hordok én vöröset? Fehérebb vagyok a hónál, a te napszítta bőrödön biztos jól néz ki, de rajtam… - sóhajtva mérem végig, amin persze több a hiányos részlet, mint ami képes eltakarni a kényes helyeket. Számomra kényeseket. - Ebből még a hátsóm is kilóga – háborodok fel szinte azonnal, ahogy nézem a hosszúságát. - Kíváncsian várom amúgy, mert olyan szép helyek vannak és remélem nem csak a nagyvárosokba akar kószálni – sóhajtok, ahogy felállva megfogom azt a ruhát, amivel szerinte kezdenem kéne. Majd elvonulva felpróbálom. Kicsit szűkösen hat, de gondolom ez a lényeg, hogy második bőrödként legyen hozzád tapadva. Elé sétálva pördülök párat, hogy megtudjon nézni. Hiszen olyan alapos. Minden centimétert kielemez.
“I think I've seen this film before and I didn't like the ending...”
Szarul kéne éreznem magam, a bűntudatnak épp szét kellene marcangolnia, de az igazság az, hogy semmit nem bánok. Kivételt képez eme határozott kijelentésem alól a rohadt terhesség, de azt most tegyük kicsit félre a polcra. Ráérek még később spekulálni ezen. A lényeg, Jonas egy igazi szemétláda, minden rosszat megérdemel ebben az életben, és én ezentúl azon fogok dolgozni, hogy kellően megfizessen a bűneiért. Pendejo! Remélem elég nagy a pokol ahhoz, hogy ne kelljen még ott is ennek a nőgyalázó rohadéknak az öntelt pofáját bámulnom. Amara dorgálását csendben, magam elé mosolyogva hallgatom végig. Mondhatnám, hogy igaza van, de akkor mégis hova az önbecsülésem?! Meg különben sincs igaza... Ha nem kutakodna mindig annyit, megkímélhette volna magát, és a mostanság igen csak ingatag, remegő lábakon álló kis lelkivilágát. Bár, kicsit jobban belegondolva, nem is olyan nagy baj, hogy fényderült eme különleges képességére, miszerint egy kész Sherlock van elveszve benne. Ez számomra is egyfajta intőjelként szolgálhat, hogy ezentúl óvatosabb legyek, már ami Jonast illeti. Vékony jégen táncolok. Azon a fajtán, amikor még rá mersz lépni az áttetsző hártyára, de további lépéseket nem mersz már tenni rajta, mert csak pillanatok kérdése, hogy a cipőd által okozott repedés mikor tör tovább... -La vida no es justa. - Szinte egy költői sóhaj formájában peregnek le a szavak ajkaimról. Időnként tartok egy kis spanyol tovább képzést a múzeumban, amikor elkap az olthatatlan szereplésvágy, vagy épp némi extra figyelemre vágyom -kétségtelen, azt akkor is megkapom, ha pont ellenkezőleg, inkább a háttérben akarok maradni-, így jelenpillanatban ez a kis elszólás: "Az élet igazságtalan.", nem kíván sok magyarázni, fordítani valót Amara számára, ő az az ember, akinek ezt elég sűrűn hangoztatom. Puszta motiváció, megerősítés céljából. Hogy végre tegyen már valamit annak érdekében, hogy jobbra forduljon a sorsa. Látni akarom az arcát, mikor rádöbben, hogy bassza meg, ez az egy élete van, itt az ideje megvívni azt a rohadt harcot a kibaszott férjével, majd pedig győzelemittasan elmerülni a tapsviharban, üdvrivalgásban egy koronával a feje tetején. De majd én leterítem elé a vörösszőnyeget, és ráigazítom azt a fejéket, ami jár neki. Oldara biccentett fejjel, összehúzott szemekkel hallgatom, amint arról nyafog, mennyire belegázoltam a lelkébe a hazugságaimmal, hogy mikor felajánlja a segítségét, én akkor is csak egy flegma vállrántással kifigurázom őt. Az igazság az, ha engedem, hogy gyengének, védtelennek tűnjek, akkor könnyen azzá is válok, és legutóbb, mikor visszaküzdöttem magam a csúcsra, a poklok poklát jártam meg. Nem maradt erőm újból végig járni azt az utat. -Hát akkor mondd el, hogy miért. Miért küzdesz valamiért, ami látszólag nem működik? Miért vagy mégis itt, kérsz bocsánatot és magyarázkodsz?! Elég nagy a Metropolitan kettőnknek, hogy elkerülhessük egymást, és ezután ne legyünk többek, mint kollégák. - Felkavaró ilyen módon beszélni kettőnkről, és ha igazán őszinte akarok lenni, én sem tudnám az egész, évekre visszanyúló barátságunkat, szövetségünket ennyire könnyedén eldobni, mint ahogyan beszélek most róla. Ezt ő is tudja. Akárcsak én. Túl sok a közös titok, ami összeköt minket, na és persze egymáson kívül nagyjából senkire nem számíthatunk, így akár akarja, akár nem, örökre az életem szerves részévé vált, s ez fordítva is igaz. Némi megnyugvással tölt el, hogy látszólag felhagy ezzel az egész terhesség témával, de azért készenlétben állok, hiszen őt ismerve, tudom, hogy ennyivel nincs elintézve a dolog. Talán nem ma lesz a napja, hogy újból előhozakodik vele, de számítok még néhány kellemetlen eszmecserére a dolgot illetőleg. Addig is kiélvezem a lehetőségét annak, hogy ellássam az utazásra olyan ruhákkal is, amik nem úgy néznek ki, mint egy agyonhordott kórházi hálóing. Hátha végre felkelti a figyelmét valami milliomos külföldinek, aki megszökteti a varázsszőnyegén, és onnantól kezdve a tenyerén hordozza. Tiltakozására -már ami a garbókat illeti-, csak unottan megforgatom szemeimet, hallottuk már ezt. Oka van annak, hogy én öltöztetem a nevesebb eseményekre. Belépve a szobámba, még mindig érződik némi feszültség közöttünk, de amint feltárul előttünk a Szent Grál, a gardróbszekrényem, mintha olvadni kezdene az a bizonyos jég. Nem hiába mondom, hogy a ruhák, az öltözködés, de akár egy laza smink elkészítése is jobb olykor, mint egy terápia. Lelkesen lapozgatok a vállfán lógó ruhaköltemények között, annyira belemerülök abba a szemet gyönyörködtető színkavalkádba, hogy megfeledkezem arról, mit beszélek. -Szerinted mégis mit?! Mindamellett, hogy trófeaként mutogatja a fiatal, bombázó feleségét, nyélbe üt egy újabb üzletet, ezúttal a keleti országok felé húzva, mert tisztában vele, hogy itthon már annyi befolyásos ember bizalmát eljátszotta, hogy lassan egy idióta sem marad, aki bedőlne neki. - Merthogy ez egy olyan bizalmas információ, amit Jonas nem oszt meg csak úgy akárkivel, a felesége barátnőjével meg pláne nem, akivel elvileg csupán köszönőviszonyban van... Mindenesetre már késő a magyarázkodás, az általában valahol mindig bűzlik, még ha az ember profi szinten is műveli a dolgot, így inkább nem kezdek bele, helyette a témaelterelést választom, bár azt sem olyan erőltetetten, vehemensen teszem, hogy gyanakvásra adhassak vele okot. A vörös ruhát érintő kirohanása hallatán kérdőn, már-már lefitymálóan vonom fel egyik szemöldököm, és úgy nézek rá a szekrényen lévő tükrön keresztül, mintha nem lennék teljesmértékig meggyőződve a józan elmeállapotáról. -A rohadt Hófehérke is olyan sápadt volt, mint egy több napos hulla, mégis minden mesében kiemelik a vérvörös ajkait. Nyilván azért, mert jól áll neki. Nem véletlen élt együtt hét férfival. A mázlista picsa! Rajtam meg minden jól áll, ez köztudott tény. - Szokásomhoz híven elbagatellizálom a helyzetet, s egy ravasz félmosollyal, mellkasom előtt összefont karokkal várom, hogy végre túljusson a szokásos "ez a ruha túl kirívó" hisztijén, és felpróbálja, amit odakészítettem. -Carino, azért adok rád ilyen ruhákat, mert ezt a segget kár takargatni! - Mondom némi ösztönzés gyanánt, s mikor végre valahára vetkőzni, majd öltözni kezd, egészen fellelkesülök. Elégedetten csapom össze tenyereimet a végeredményt látva, bár azért némi igazítást még igényel a dolog. Szerencse, hogy egyezik a méretünk. Belekapaszkodom a vállaiba, hogy a tükör elé igazítsam, és végre ő is meglássa, kár eltékozolni azokat a vonásokat, amikkel az anyatermészet megáldotta őt. Készségesen húzom fel hátán a cipzárt, s továbbra sem lépve el mögüle, mindenféle szégyenérzet nélkül nyúlok hátulról mellei alá, kissé megemelve őket. -Push-up melltartóval lesz az igazi! Ne izgulj, anyuci megoldja. - Gondolok itt most arra, hogy van belőle jó pár darab a fiókomban, nem esik nehezemre kölcsönadni belőlük. -Ha neki nem lesz kedve kimozdulni, akkor menj egyedül, hátha végre rád találna a szőke herceg fehér lovon, és megléphetnél. - Vonok vállat, anélkül feszegetem ezt a számára kellemetlen témát, hogy egy csepp rossz érzés is lenne bennem miatta. Addig úgyse állok le, amíg a bíróságon ülve, az elsősorból végig nem hallgatom, ahogyan az ügyész kimondja a válást. -És hogy rácáfoljak erre a nagy vörös utálatodra, tessék! Ezeket is látni akarom rajtad. - Mérem hozzá az egyik, majd a másik vörös ruhakölteményt, végül azért a felpróbálandók közé keveredik egy visszafogottabb fehér, egy kirívóbb fekete, s egy kétrészes, bézses árnyalatú darab is. -A szokásos díszkíséret is összeállt már? - Érdeklődőm, mialatt ő vetkőzik, öltözik, közben gondolatban már a hajánál, sminkjénél, kiegészítőknél járok. -Amúgy meg, ezek a te színeid. Felejtsd el a rózsaszín, lila habos-babos árnyalatokat. Nem egy kislány vagy, aki az ovis jelmezbálon hercegnőnek öltözött, hanem egy meglett, érett, vonzó nő! - Akár motivációs tréningeket is tarthatnék.
Igazából nem is gondoltam komolyan azokat a szavakat amiket a fejéhez vágtam, de a sértett válaszára megdöbbenek. Igen, eljött a pillanat, mikor hirtelen felkéne álljak és kimenni Estebanhoz, hogy vigyen haza. Mert még én se tudom, hogy minek küzdök olyanért, amiért látszólag a másik fél egyáltalán nem ragaszkodik. De hát mit tegyek, ha épp nincs más az életemben, akihez ennyire tudjak ragaszkodni? Egyik mérgező kapcsolatom rosszabb, mint a másik. Mindenhol bántanak és még is foggal-körömmel ragaszkodom hozzájuk. Bár nem hittem volna, hogy Sonia besokall és elküld a francba. Úgy éreztem, hogy a sírás marja a mellkasomat. Még is úgy voltam vele, hogy erősebb vagyok, mint sem sírva fakadjak előtte. Hiszen ő volt a mindenem, most pedig úgy pofoz fel a valóság, mintha tényleg tenyerének a nyoma égne az arcomon. Mióta fájhatnak ennyire egy nonverbális reakció? A válasza meglehetősen hevesre és őszintének hat. Ezzel persze azonnal fura gondolatok lepik meg a ködös fejem. Az egyik sokkból a másikba kerülök. Még is honnan veszi ezeket? Hiszen én senkinek nem mondtam. Tudtommal Jonas pedig nem hajlandó vele szóba állni. Kérdőn pislogok fel rá és megköszörülöm a torkom. Úgy teszek, mintha nem ültetett volna bogarat a fejembe és figyelmen kívül hagyom a mondanivalója második felét. - Persze, bombázó, akin úgy virítanak a foltok, mintha egy absztrakt festmény lenne – forgatom meg a szemeimet. Hiszen lehet bármennyire jó és szép a ruha, tudja jól, hogy az nekem félnapos munka, hogy ne kandikáljon ki Jonas féltékenységi rohamainak nyomai. De inkább nem is akarok ezen agyalni. Menjünk szépen be a hálóba, hogy ruhákat válogassunk. Ahhoz legalább ért és nem fogunk a sértettségünkről beszélni. Amivel csak távolodunk egymástól. Mikor nekem szükségem lenne rá, minél közelebb. De úgy tűnik, hogy nem kér belőlem. Ez pedig úgy marja a lelkem, mintha az ember testvére közölné vele, hogy nincs szüksége már rá. Ha nem épp jobban. Csodálatos érzés, hogy miközben ő várandós, támogatnám még messzebb lök önmagától. Bele se merek gondolni, hogy mivel bánthattam meg így. Pedig minden -féle döntésében támogatnám. Így csak némán ülök le az ágyra, hogy kedve szerint válogassa a ruhákat. Lábaimat keresztbe fűzve nézelődöm a csinos kis szobájába. Annyira saját kis világot varázsolt magának, hogy már szinte hiányolom a halakat és a csiripelő madarakat. De végül felnézek rá, ahogy felháborodva beszél, ezzel azonnal mosolyt csal az arcomra és megrázom a fejem. - Jól van, értem én – emelem fel a kezem védekezően és végül felnevetek. Nekem még ez az egy is sok, nem kéne még hat pluszba. - Tudod ki élne együtt hét férfival. Még több házvezetőnő kéne, hogy rend legyen. Egyiknek sem mosnám a használt gatyáit – vigyorodom el, mert tényleg úgy vagyok, hogy nekem a háztartáshoz nem sok közöm van, de attól még tudom, hogy mit kéne csinálni. Látom, hogy mennyi munkája van vele Marianak és nem fogom magamra vállalni, mert úgy dönt, hogy megszabadul a felesleges személyzettől. - Jó, hát ezt eddig is tudtam. Még egy kukás zsákban is dögös vagy – megvonom a vállam. Hála a latin vérének, ténylegesen úgy néz ki, mintha a címlapról mászott volna le. Igazán ragyog, még ha most kicsit meg is kopott volna a fénye. Bár ez leginkább attól van, hogy én jelentem meg és nem attól a helyzetből amibe keveredett. De ki vagyok én, hogy pálcát törjek felette? - Nem takargatom – háborodok fel nevetve. Igazából semmit nem szoktam eltakarni, csak hát nem mindegy a férjemnek, hogy mibe bújok bele. Mert emeljem is ki, hogy milyen csodás felesége van, de azért ne toljam senki arcába, hogy még is mit birtokol Mr. Rosenberg. Szó szerint. Így mielőtt még valami megjegyzést tenne neki állok öltözködni. Mintha egy divatbemutatón lennék és úgy állok előtte, mintha attól félnék, hogy menten összeesek. Így mikor a tükör elé igazít elmosolyodom. Tényleg olyan szép ez a ruha és mindenhol passzol. Főleg, mikor felhúzza a cipzárt és így teljes mértékben minden a helyére kerül. Párszor végig mérem a tükörbe nyújtott látványon és nevetve érzem meg, ahogy a melleim alá nyúlva megemeli és megfogom a kezét. - Mást már régen megpofoztam volna ha hozzám nyúlna – simítom meg a kézfejét és vissza ejtem a kezemet magam mellé és bólintok. Gondolkodtam, hogy korrekción a melleimen. De annyira nem én lennék, nem hagyom, hogy a fejembe férkőzzenek a plasztika gondolatai. - Valószínű sokat leszek egyedül – megvonom a vállam. Bár még nem gondolkoztam azon, hogy egyedül induljak meg egy idegen országban bármerre is. Most viszont kedvet kaptam hozzá és felnevetek. - Nem kell semmilyen herceg – rázom meg a fejem. Ha egyszer kiszabadulok ebből a házasságból, biztos isten nem fog kelleni egy férfi sem. Szabadnak akarom érezni magam. Már most. Még csak eljátszva a gondolattól és megremegek. Felsóhajtok, ahogy jó pár vörös ruhát adományoz, amiket persze fel kell próbálni. Nagyot nyelek, mert kényelmesek és újra nőnek érezhettem magam bennük, ahogy a tükörbe nézegettem magam. Milyen régen is éreztem ezt. Az utolsó ruha költeményt elnézegetve, legalább az tetszik a legjobban, ahogy a tükörből keresem a tekintetét és bólintok. - Igen, a szokásos testőrök, házvezetőnő meg mintha említett volna, hogy kell egy plusz fő. Estaban is jön. El se fogunk férni a gépem – megvonom a vállam. Persze, mert a fegyverek nagy részétől kiráz a hideg. Nem is tudom minek kell ekkora biztosítás számára. De jobb nem tudni. Még a végén én is bele keveredek olyanba, amibe megbukhatok. Felsóhajtva bólintok és végül elnevetem magam. - Egy meglett nő, aki a toxikus házasságban él – teszem hozzá, ahogy ellépek a tükörtől is vissza veszem azokat a ruhákat, amikben érkeztem és lerogyok az ágyra ismételten, ahogy ő tovább keresgél. - Sonia. Ha nem térek vissza ugye tudod, hogy bármi történt közöttünk téged szerettelek legjobban? - kérdezem, ahogy a félelem felül kerekedik rajtam és könnyek szöknek a szemembe. Rossz érzésem van az utazással, és nem tudom megmagyarázni mi. Csak az, hogy lehet nem fogok haza térni. Csak Ő. - Találkoztam valakivel. Nem tudok nem rá gondolni – sóhajtok egyet kínosan felnevetve és megvonom a vállam. - Annyira más. Bírnád, ugyan olyan nyers, mint te, csak férfi változatban. Semmit nem tett, csak megmutatta milyen a világ, ha nem vagy kalitkába zárva – nagyot nyelek, ahogy felnézek rá, letörölve a könnyeimet. Igen, attól tartok, hogy Jonas már ezt is megtudta. Azért a nagy kapkodás. Boldog özvegy akar lenni? Naná, hiszen apám az életbiztosításomat az Ő nevére íratta. Ha most nem mondom el neki, akkor ki fogja ismerni az én oldalamat? Senki. Csak Sonia.
“I think I've seen this film before and I didn't like the ending...”
-Tudod, hogy erről mi a véleményem... - Szinte csupán az orrom alatt, félhangosan dörmögöm, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy egyáltalán meghallotta-e. Mondhatnám, hogy saját magának köszönheti, hogy úgy néz ki, akárcsak egy absztrakt festmény, de nem célom újabb feszültséget gerjeszteni. Hiszen még csak most békültünk ki, bár, ha jobban belegondolok, ez az egész inkább volt nevezhető némi mosolyszünetnek, mintsem komoly szakításnak... Bezzeg, ha megtudná miket művelek a férjével, hogy a sejtése, miszerint van valakije Jonasnak, nagyon is valós, ráadásul a legyet is bekaptam... Hát több, mint valószínű, a memóriájából is kitörölne. Habár, Amarát ismerve, még ezt is képes lenne megbocsájtani nekem, csak ne kelljen egyedül megküzdenie azokkal az akadályokkal, amiket az élet napról napra elé gördít. Pedig egyszerűen csak elkéne tipegnie a rendőrségre egy látlelettel, megtenni a feljelentést, távolságtartási végzést kérni, majd ügyvédet fogadni, hogy az apja és Jonas egymással karöltve vonuljanak be a börtönbe. Némiképp megkönnyebbülök, amint elkalandozunk a ruhák irányába. Halál unalom állandóan csak a munkáról, és Jonas üzleti útjairól beszélni, amik többnyire nem érnek célt, legalábbis nem olyan formában, ahogyan azt ő elképzelte, ezek a fajta sikertelen üzletkötések pedig rendszerint Amarán szoktak csattanni. Kivéve akkor, amikor én idő előtt tudomást szerzek a férfi, büszke önérzetét sértő kudarcról, és széttárt lábakkal állok a szolgálatára egy néhány órára kibérelt hotelszobában. De pont ezért vagyok vele. Hogy valamelyest megkönnyítsem Amara helyzetét, ezzel megnehezítve a sajátomat. Nevetése hallatán magam is elmosolyodom, szemeimben huncut fények csillannak, amint szám egyik sarka ravasz félmosolyba görbül. -Biztos lehetsz benne, hogy én sem sikálgatnám a szaros alsógatyáikat, és a házamba sem engedném be őket! - Ez egyfajta aranyszabállyá nőtte ki magát az évek alatt. Egyszer biztos betoppan az én életembe is az a férfi, vagy nő -mondjuk egy alternatív jövőben-, akivel boldogan osztozkodok egy közös lakáson, de jelenpillanatban sokkal bonyolultabb az életem annál, mintsem valakivel Szerelmünk lapjai adaptációt forgassak. Egyelőre megelégszem a legjobb barátnő és szerető mellékszerepekkel... -Por supuesto![Még szép!] - Vágom rá sziklaszilárd határozottsággal, egy magabiztos félmosollyal, s hogy tovább tetézzem, még rá is kacsintok a tükörből. Milyen kár, hogy ez a rendíthetetlen önbizalom csupán egy mézes-mázas, ragacsos, mégis keserű, romlott ízű álca, amibe rengeteg munkát, időt öltem, és még mindig nem tökéletes. Mindezek tetejében ráadásul megtörni látszik... Hamarosan már nem fog olyan jól mutatni rajtam az a kukászsák. És más sem. -Ha nem takargatnád, akkor nekem nem lennének álmatlan éjszakáim a ruhatáradról, amit legszívesebben felgyújtanék. - Bosszankodva forgatom körbe szemeimet, hiszen Amara tényleg az a fajta természetes szépség, akin gyakorlatilag minden jól áll. Illetve, jól állna, ha nem félne szabadon, a saját ízlése szerint öltözködni. Nem győzöm hangsúlyozni, jó gének ide, vagy oda, egyszer felette is eljár az idő, és amikor majd megjelennek az első ráncok, őszhajszálak, bánhatja, hogy nem adott a külsejére, mikor még megtehette. Bár az imént említett gardróbszekrénye, jobban mondva, annak tartalma azért hagy némi kívánni valót maga után, ez a ruha olyan csodásan áll rajta, hogy komolya mindjárt elbőgöm magam. Mivel ez egy olyan fazon, ami arra hivatott, hogy kiemelje a viselője melleit, így minden érzelgősséget félretéve, máris erre a részre koncentrálok, amit szerencsére nem vesz rossz néven, vagy épp zaklatásnak. Ha így lenne, az sem tudna érdekelni. -Csak azért mondod, mert ilyen gondos, finom kezek még soha nem érintettek! - Buján rámosolygok, s mielőtt elengedném, balommal átkarolom hátulról, kulcscsontja tájékát fonva át alkarommal, és egy csókot nyomok orcájára. Az igazság az, hogy velem ellentétben Amara minden jót megérdemelne! Bármire képes lennék érte, még embert is ölnék! -Hát, egyedül még mindig jobb, mint azzal a nárcisztikus fasszal. Puta! - Káromkodom el magam. Lemondó, reményvesztett hozzáállása hallatán, láttán most kivételesen nem kezdek bele semmiféle "Neked olya pasi kell, aki megbecsül" kampányszövegelésbe, inkább a ruhákra koncentrálok, közben pedig majd' kettéhasad érte a szívem. Mierda! Átkozott érzés ez. A ráaggatott göncök mindegyike kifogástalanul jól áll rajta, s mivel a közeljövőben én nem fogom hasznát venni egyiknek sem, így könnyű szívvel válok meg tőlük -persze csupán ideiglenesen-, és kezdem el az eddig felpróbált darabokat egy, az ágyam alól előbányászott kis kézipoggyászba hajtogatni. Azért mégse kézben kelljen már cipelnie őket hazáig, hiába hogy háztól házig fuvarozzák. -Aztakurva! Mire föl ez a nagy felhajtás?! II. Erzsébet nem utazott ilyen delegációval... - Hüledezve pillantok felé, majd rázom meg a fejem, kifejezve nem tetszésemet, bár aligha ér valamit az én szavam Jonaséval szemben. Mindig is egy kicsit paranoiás alaknak tartottam. Amikor összejövünk egy-két órára, többször is ellenőrzi, hogy biztosan bezárta-e a szállodaszoba ajtaját, és bár próbálja feltűnésmentesen csinálni, leginkább akkor, amikor én nem látom, illetve, ő azt hiszi, hogy nem látom, de többször is belenéz a brifkójába, hogy átszámolja a benne lévő zöldhasúakat, nem-e loptam meg... Ezek után meg sem kéne lepődnöm a népes kíséreten. Miután a kiválasztott ruhákat behajtogattam a bőröndbe, letérdelek a gardrób fiókjához, hogy olyan melltartót keressek, ami mindegyik darabhoz passzol. Egészen belelendülök a kutakodásba, már-már mondhatjuk azt is, hogy sikerül teljesen kiszabadulnom a feszültség vasmarkai közül, mikor Amara elcsukló hangon valami olyat mond, amitől lefagyok. Megakaszt minden eddigi mozdulatomban, cselekedetemben, hirtelen nem is igazán értem mire föl ez a drámai hangnem. Értetlen arckifejezéssel fordulok felé. Elkezdhetnék viccelődni, hogy úgy csinál, mint aki a nyilvános kivégzésére készül, de látva kétségbeesett vonásait, hallva remegő, néhol a fojtogató sírástól elcsukló hangját, inkább csöndben maradok, és megvárom, hogy mire is akar pontosan kilyukadni. Kell egy kis idő, néhány pillanat, míg egyáltalán felfogom épésszel, amit mond a folytatásban. Találkozott valakivel. Nem tud másra gondolni. Mióta ismerem, mióta tudomást szereztem az elcseszett házasságáról, még soha nem volt ilyen. Hogy valaki felkeltette volna Amara érdeklődését. Mindig nagyon körültekintő, az idegenekkel távolságtartó, rideg, valakinek most mégis sikerült áttörnie azt a falat, amit maga köré húzott. Ennek örülök természetesen, ugyanakkor elfog valami baljós érzés, amitől a hideg áramütés szerűen kezd fel-le szaladgálni gerincem mentén, az apró pihék a tarkómon égnek merednek. -Oooké. - Nyugtázom, miszerint megértettem miről is van szó, ezekután feltápászkodom a földről, a fésülködő asztalomon lévő tartóból kihúzok egy zsebkendőt, s átnyújtva neki, ülök le mellé az ágyra, hozzá közelebb eső kezemmel átkarolva, magamhoz húzva őt, államat feje búbján támasztva meg. Tudom, hogy mennyire kényes téma ez, ő talán úgy gondolhatja, hogy szégyenletes dolog részéről. Férjezett nőként gyengéd érzelmeket táplálni egy másik férfi iránt?! De én meghallgatom. És ami a legfontosabb, tőlem nem fogja megtudni Jonas! -Akarsz róla beszélni nekem? Hogy ki az, hol ismerted meg? - Kérdezem finoman, s a sóhaj, amit kiengedek a mellkasomból, sokkal inkább gondterhelt, mintsem megkönnyebbült. Egy újabb nehézség, egy újabb probléma, amit valahogy orvosolnunk kell, és ami akár Amara életbe is kerülhet, ha valahogyan napvilágot lát... BEE
Kezdőlap
