Ez a fejfájás meddig fog még gyötörni? A szememet sem bírtam kinyitni, ahogy a fénysugarai a szemhéjamat simogatják, erősebben kezd el lüktetni minden porcikám. Ahhoz képest, hogy az ősz elég erősen berúgta az ajtót, még a nap igyekszik megmutatni, hogy attól, hogy egyre ritkábban fogja melengetni az arcunkat, attól még jelen van. Csak hinnünk kell. Épp, mint az életünkben. Végre nagy nehezen rá veszem magam, hogy ne csak az ágyba feküdjek. A konyhába menet rá döbbenhetek, hogy nincs itthon kávé. Megrázom a fejem, amitől jobban kótyagos lett minden gondolatom.
Pizsama. A tükörbe nézve el kell ismernem, hogy annyira nem is gázos, nekem pedig kell valami koffein. Így papucs, pizsama és egy bőrkabátba felöltözve indulok meg. Nem messze a lakástól van egy kávézó, azt legalább kiszúrtam a jövés-menésben. Az emberek úgy sem figyelnek semmire, így szépen lassan haladtam, ahogy az erőm engedte. Igyekeztem mindennap többet sétálni, a lift helyett ugye lépcsőn menni. Még szerencsétlen szobabiciklit is leporoltam. Valószínű, hogy előtte nem igen hajtottam. Tekintve, hogy jó pár ruhadarabot sikerült leszednem róla, mire megtaláltam az ülés részét.
Most pedig tanulom a laza járást, anélkül hogy a bordáim végezni akarnának velem. Egész ügyesen tudok már keringőzni az emberek között és lassan megértem, hogy milyen zene is szólhatna a háttérben ezekre a lépésekre. Mert tényleg az egész úgy néz ki, mintha egy betanult koreográfia lenne a séta.
Ahogy belépek a kávézóba megborzongok. Valami nem stimmel. Mintha egy rossz érzés kerítene hatalmában, ahogy elhaladok az asztalok mellett, hogy a pultnál azonnal leadjam a rendelésemet. A kiszolgálók kedvesen veszik fel a rendelésemet, mivel kevesen vannak, így nem mozdulok, míg megkapom. De aztán egy vajas croissant is megkívántam. Üresen korgó gyomrom jelezte is, hogy talán nem csak a gyógyszereket kéne magamban tömni, hanem néha laktató falatokat is lecsúsztathatnám.
Láttam pár szabad széket, így lehető legmesszebb mentem mindenkitől. Hiszen az arcom még mindig foltos, és nem épp az ismerkedős rucimba vonultam le. Jobb is lenne, ha távoznék. Így megfordulok a menésemben, hogy az irányomat az otthonom felé vegyem.
De miért is menne nekem minden olyan könnyen mint, akarnám?! A papucsom megcsúszik és persze a kis kiflim egy másik nő ölébe landol. Még jó, hogy a becsomagolt édesség, mint a forró kávé, ami lassan szénné égeti a tenyerem.
- Jézusom! Ne haragudj. Ez a hülye papucs – magyarázkodom, ahogy meglátom a szalag címet, amit olvasgat. Remek, még itt is megjelent. Megborzongok, ahogy a lány szemébe nézek. Már megint ez az érzés!  
- Ezek a túlzó címek – legyintek, és megpróbálom jelezni neki, hogy nem akarom taperolgatni, de vissza szeretném kapni a reggelimet, mert a gyomrom igen csak haragos lesz, ha nem fogok sürgősen enni.

Mindennapjaim egyre nehezebbek, mintha az élet minden percben arra készülne, hogy végezzen velem. Minden porcikám sajog és persze a bevásárlás sem tartozott a fő életcéljaimhoz mostanában. Pedig ételt legalább be kéne szerezzek, mert oké, hogy sosem alszik ez a város. De én az ágyból is nehezen veszem rá magam, hogy ki kelljek. Viszont a hűtő még mindig közelebb van, mint ez a kávézó, ahol újra megjelenek, hogy legalább a koffein melengesse kihűlt lelkemet. Arra viszont nem számítottam, hogy nincs elég bajom, de még a saját vesztemet is erősen csábítom.
Ahogy a lányt szó szerint levadászom a kiflimmel, kissé zavartan hagyják el a szavak a számat. Legalább nem akarja a fejemet venni, mert mondjuk morzsás lett. Így megköszörülöm a torkom és mennék is tovább, de az újság visszahúz és a lány arca elmondja, hogy a rosszul sikerült képem és a jelenlegi állapotom mellett képes volt összerakni a jelenetet és rá jött, hogy személyesen állok előtte.
Maga a társaság kissé furcsa érzéseket keltett bennem. Volt valami rossz, ami körbe lengte. Bár igyekeztem az állapotomra fogni, mint sem, hogy ő belőle árad.
- Nem szeretném feltartani, persze nem direkt támadtalak le – igyekszem egy mosolyt kerekíteni a pofimra, hogy ne tűnjek annyira ellenszenvesnek, mint, ahogy érzem magam. Hiszen látszólag nem voltunk egy társaság. Ő úgy nézett ki, mint aki egyenesen Milánóból érkezett volna a divathétről. Én meg pontosan úgy, mint akit épp csak kidobott az ágy és kócos fejjel, pizsamában állok előtte. A két véglet. Azonnal ki is nevetném magam, ha a bordáim nem sajognának úgy, mintha egy pengetővel játszanának rajta.
Már épp indultam volna szorongatva a becses kincseimet, amiért terveztem ezt az utat, mikor hirtelen eltűnik a nap és úgy szakad az eső, mintha az is ellenem lenne. Megadóan sóhajtok, ahogy kihúzom a széket és a kártyákat figyelem.
- Rendőrként nem hiszek az ilyen dolgokba – mutatok rá, hiszen mennyire lenne hiteles bármi -féle ügyet lezárni azzal, hogy a jósnők vagy a médiumok azt mondták, hogy a szellemek segítettek megoldani az ügyünket. Valószínű meg is kapnák a sárga lapomat, amin egyenesen utam lenne a pszichiátriára.
- Pizsama és gumi csizma? Nem jó kombo. Bármennyire nem tűnik úgy, nem ez az állandó harci öltözékem. Gondoltam veszek kávét és reggelit, majd vissza kuckózom az ágyamban. De úgy tűnik a sors szívat – megvonom a vállam, majd riadtan nézek rá – Mármint ne vedd magadra, nem ellened szól, csak már olvastad és most az egyetlen amire vágyom, hogy az ágyamban párnák között legyek – bökök az orrommal az újságra és végül elnevetve magam fogom meg az oldalam, hogy visszatartsam a halálos erejű szúrást, amik a bordáimból sugárzik, hogy kiszúrja a bőröm vagy rosszabb esetben a tüdőmet.
- De tudod mit, kíváncsi vagyok mit hozol ebből ki – teszem le a poharat és a zacskómat. Bármennyire kívánom, hogy egyek, most még is felkeltette a kíváncsiságomat. Meg hát majd falatozom később, az ágyból.
- A halál csókja mikor fog utol érni? - mosolyodom el szélesen. Hiszen eddig csak vad táncban voltunk egymással, de az a bizonyos csók még elmaradt. Pedig jó párszor voltunk hozzá közel. Főleg most, mikor az az átkozott autós elsodort és minden emlékem a ködbe veszett.

Mostanság úgy érzem, hogy akarva akaratlanul belebotlok olyanokba, akikkel jobb nem összefutni. Most ne essen félre értés, nem a hölgyeménnyel van problémám. Inkább azzal, hogy a pizsamás reggelim az ágyba tervem a kukába landolt, mert a jó isten is úgy akarta, hogy ebben a felszerelésben ismerkedjek meg új emberekkel. Bár ha a pizsim nem riasztotta el, és még sikerült letámadnom a kiflimmel, az sem riasztotta vissza talán öt percet szánhatok arra, hogy beszélgessünk. Még ha a vétlen áldozatom nem tűnik miatta bosszúsnak. Inkább a meglepettség táncolt az arcán. Mintha valami hiresség lennék, akiről pont cikket olvas és hirtelen megjelenik mellette. Még ha valami nagy zenész lennék, vagy sportoló. De leginkább azzal volt tele az újság, hogy munkavégzés közben majdnem meghaltam.
Bár így visszagondolva tényleg eléggé fájdalmas a baleset, de attól még remélem nem forogtam élet és halál között. Sok mindent úgy sem árultak el az orvosok. Mert amúgy is minek? Ha nem emlékszem semmire.
Fájdalmas arccal foglalok helyet a széken és a mamuszomat a szék alá dugva figyelem a kártya lapjait. Az arcán játszadozó mimikák elég érdekesnek látszanak. Így kíváncsi vagyok, hogy mit is súgnak nekik azok a lapok. Némán figyelem, ahogy elém teríti. Nekem még a szimbólumok sem mondanak semmit. Nem vagyok egy nagy hívő. Inkább csak örülök, hogy túl vagyok a mindennapokon.
- Sárga? Hogy úgy nézzek ki, mint egy flakon mustár? Bár elég csípős a nyelvem – nevetek fel, ahogy elképzeltem magam abba az öltözékbe, amit erősen ajánlott. SlpeeySaurus biztos boldog lenne tőle, ami ott díszeleg a mellkasomon. Nem tudom milyen stílust preferálok, de úgy érzem, hogy kéne pár új gönc, mielőtt még az oviból szerzek új barátokat magam mellé.
- Mármint te, pizsiben az utcán? - mérem végig a velem szembe lévőt és ha nem lenne a fejemen haj valószínű a fenekem állítaná meg a szemöldökömet, olyan hitetlenkedve nézek rá. Tényleg divatosan van öltözve, és nem tudom még elképzelni sem, hogy épp hasonló ruciba flangálna előttem. Bár lemerem fogadni, hogy valami csipkés selyem cuccra gondolt, amitől minden szempár rá szegeződik.
- Nem eleget, elhiheted – tekintve, hogy nem tudom mennyi az egészséges sajnálkozás arra, hogy a múltad a ködbe veszett és fogalmad sincs arról, hogy ki a jó isten vagy, ha minden felületen csak az van, ami nagyon muszáj. Még egy apró cetlit sem találtam, hogy éltem volna normális életet a munkámon kívül.
Szánalmas tisztában vagyok vele. Tényleg így akarta a jó isten, hogy észhez térjek és új életet adott. Szó szerint felejtsem el a múltamat és kezdjek valami értelmeset a jövőmmel? Azért elég drámai fellépés lenne. Még tőle is.
Végül a kártyáké lesz a főszerep és figyelem minden mozdulatát. Nagyot nyelek, az elsőket valószínű olvasta. Nem volt zsákba macska, láthatja rajtam minden pillanatát. Bólintok. Mert tudom, hogy nem állandó az amnézia. Mondták jó páran, dokiktól elkezdve munkatársak. Mindenki. Csak türelmesnek kell legyek. Meg a frászt.
Hunyorogva nézek rá. Mert ezt senki nem tudja, hogy a semmiből kaptam társat és ez azért elég feszegető dolog. Főleg a romantikus rész. Megrázkódom. Mert nem tudom elképzelni, hogy Sinclair akár egy picit is romantikusabb alkat lenne. Valószínű, hogy a következőre utalnak. Remélem. Nagyot nyelek, ahogy a kártyákról a sötét szempárba vezessem kékjeimet.
- Te hiszel ezekben? - oké, hülye kérdés, ha már itt pakolássza előttem, valószínű, hogy nem unalmában szórakoztatja magát. Igyekszem nem az utolsó mondataira figyelni. Mert azok még jobban összezavarták a zsongó fejemet.
- Safia vagyok, mellesleg, le is felejtettem bemutatkozni - nyújtom felé a kezem. - De legtöbben Safinak hívnak, és a cikkben csak nyomozónak emlegetnek. - bökök a cikkre, ahol a legelőnytelenebb fényképemet sikerült megtalálni. Tuti a Rendőrségi évkönyvből szedték. Ott mindenki nagyon hülyén néz ki, főleg abba a sapkába és a díszegyenruhában. Még ha jelenleg a pizsim sem sokkal jobb hatást kelt.