Mély levegő, Lola! Belélegez, majd kifúj. Majd újra. És még egyszer, amíg jobb nem lesz. Hova tűnhetett el egy kártya? Esküszöm, egyszer a fejemet is el fogom veszíteni. Valami csoda folytán leesik a helyéről, és magamra hagy kézen fogva a józan eszemmel, amely már jó pár hete biztos nem tért haza. Valószínű a Vele való utolsó találkozásunk óta. Újabb kísérletet teszek arra, hogy feltúrjam a lakásom minden szegletét, de még mielőtt megtenném, megállok a tükör előtt. Körbeforgok, azonban a helyzet nem túl biztató. Úgy nézek ki, ahogyan nem szeretnék. Le kellene cserélnem a ruhatáramat, vagy nem is tudom. Hamarosan úgyis sort keríthetünk erre, de még nem most. Még élvezem az elnyűtt kék pólómat, melyen egy kifakult pingvin virít, akitől ugyanúgy bűntudatom lesz. Komolyan, ez a kis dög úgy mosolyog, mintha tudná minden bűnömet, és ez félelmetes. Hogyan gondolhattam akkor, hogy ez aranyos? A felsőmet igazgatom, legszívesebben az előző percekkel ellentétben most megválnék tőle, végül ellépek onnan, hátha segít, de a lábaim megint a konyha felé visznek. Próbálom visszafogni magamat, azonban mielőtt észbe kapnék, egy szeletet elveszek a tegnap készített sütiből, és már csak azt veszem észre, hogy a könnyeim megint potyognak emiatt, vidáman végigtáncolva arcom mentén. Ha így folytatom, szükségem lesz egy csónakra, vagy egy mentőmellényre, mert különben elsüllyedek a saját kis tengerembe, amivel a lakásomat lepem majd el. Megállok egy pillanatra, és beletúrok a zilált barna tincseimbe. Telefonos segítséget kellene kérnem Apától? Ha valamit nem találok itthon, akkor felhívom, és általában mond valami okosat, amitől sikerélményem lesz. Egyáltalán hova tűnt a telefonom? Durcásan ülök le a kanapéra, amikor az egyik kedvenc zeném megszólal, én pedig ijedtem felugrok. Ekkor veszem észre a párna mellett lévő készüléket, de mire rányomnék a zene leállítása után a hívás gombra, inkább leteszem magam mellé. Nem hinném, hogy az Apával tartott legutolsó beszélgetésünk után pont tőle kellene segítséget kérnem. Haragszik rám. Ó, de még mennyire! Ez nem olyan átmeneti dolog nála, amely varázsütésre elmúlik, vagy amit egy kiadós alvás után elfelejt, hiszen egy pár napja már tart. Titkon azt kívántam, bárcsak olyan 'rosszat tettem' nézéssel nézne rám, ehelyett eltiltott az étteremtől. Nem tudtam, hogy ezzel megóvni vagy büntetni akar. Lényegtelen. Egyébként megértem őt, hiszen én is haragszom magamra. Meg a kezemben lévő süteményre, a lámpára, ami sosem világít, bármit csinálok vele, és úgy őszintén mindenkire. Két tenyerembe temetem az arcomat, majd végül felállok a kanapéról, és figyelemelterelésként összepakolom a lakásban történő hurrikán következményeit, amit én okoztam. Ismét a rosszullét kerülget, amely megszakítja az elkezdett tevékenységet, és mikor összeszedem magamat, újra sírhatnékom támad. Kézfejemmel törlöm le a könnyeimet, végül pár mély lélegzet után megmagyarázom magamnak, hogy egy harcos vagyok, és minden rendben lesz, miután valakinek szétrúgom a hátsóját. Pontosabban egy valakinek. Az ajtó melletti kis szekrényen akadok rá a kártyára, - tök nyilvánvaló helyen, - majd a kezembe veszem, és leülök az ágy szélére.
Nem kellene őt hívnom, ebben a témában biztos, hogy nem. Az ilyet személyesen szokás közölni vagy nem? Sosem volt még olyan egyéjszakás kalandom, ahol a bónusz az, hogy kiderül: gyereket vársz. Egy ilyesmi meglepetésre sokféleképpen reagálhat az ember, én a teljes kiakadást választottam, majd megettem egy vödör fagyi majdnem felét, aztán felhívtam apát. Azóta olyan fagyos közöttünk a levegő, mintha önkéntesen feküdtem volna ki egy jégtáblára eldöntve, hogy azóta ezt az egyet érdemlem, és csak itt élhetek büntetésként. Párszor megforgatom a kezemben lévő kártyát, és újra meg újra elolvasom a rajta feltüntetett információkat. Egyáltalán hol kereshetném meg? Jó, akad egy-két lehetőségem, de mégis. Az órára pillantok, ami eléggé késő délutáni időt mutat. Hétvége gyanánt van esélyem arra, hogy otthon találom, meg arra is, hogy mégsem. Ez ilyen 50-50%, de nem mondhatja senki sem, hogy nem próbáltam meg. Elmegyek hozzá, igen, ezt fogom tenni. Azt, hogy azok után, hogy vallottam, mik a terveim még magam sem tudom, de el kell mondanom, mert felrobbanok. A szobában igyekszem beletáncolni magamat a farmerembe, de miután az ötödik körbeforgásra sem akar összegombolódni, rá kell jönnöm, hogy más utat kell választanom, mintsem a kutyákhoz hasonló saját farkam kergetését. Feltúrva a szekrényemet akadok rá végül egy egyszerű ingruhára, amit magamra ügyeskedek, a hajamat pedig szétengedve hagyom. Párszor hideg vízzel átöblítem az arcomat, és miután bedobálok egy-két cuccot a táskámba, elhagyom a lakásomat. A taxiban ülve eljárnak a gondolataim, és olyan ideges vagyok, mintha egy beszédre készülnék egy egész stadionnyi ember előtt. A lábaim is ennek az érzelemnek a hatására dobolgatnak, melynek fokozódása akkor sem múlik el, ahogyan próbálok bejutni hozzá, ami jelen pillanatban nehezebben megy, mintha egy kódot próbálnék feltörni. Márpedig ahhoz semmit nem értek. Végül kisebb hadakozások után összejön, de az ajtaja előtt megtorpanok, és úgy nézek fel az ajtón lévő névre, mintha attól várnék segítséget. A szívem ütemes dobbanásait a fülemben hallom vissza, végül csak összeszedem a bátorságomat, és bekopogok. Mit mondjak? Hogyan valljam be ezt az egészet? Hogyan fog rá reagálni? És én miképpen fogok Ő rá reagálni? Aztán nyílik az ajtó, és meglátom őt, de mielőtt észbe kapnék, már beszélek is. - Szia. – köszönök, de nem tudom levenni róla a tekintetemet. Mennyi idő telt el legutolsó találkozásunk óta? Azt hiszem, nem kellene ismét felfalnom a szemeimmel. Falás. Mennyire jól esne most egy pizza. Nem is. Inkább az a torta, amivel meglepték az egyik csajt az étteremben. Valamilyen gyümölcsös volt, talán málna..nem, szeder. Vagy mégis málna? Torres, koncentrálj! Egyre bizonytalanabb vagyok, egyre összezavarodottabb a szövegelésemmel kapcsolatban, és ami egészen idáig vezetett, most félős kisegérként bújik meg a hátam mögött. Felnézek a kék szempárba, szédülök, de a külvilág számára ez kevésbé tűnik fel. Talán azért, mert mindig úgy viselkedek, mint aki egyszerre van két helyen, de fejben egy harmadikon csavarog. - Ráérsz? Beszélnünk kellene. – kérdezek rá higgadtságomat nagy nehezen megőrizve, miközben táskámban ott lapul a pozitív teszt. Azt kívánom, bárcsak én is fele ennyire pozitív lennék a helyzetünkkel kapcsolatban.
You were dancing in your tube socks in our hotel room Flashing those eyes like highway signs Light one up and hand it over, rest your head upon my shoulder I just wanna feel your lips against my skin A húgom felcsináltatta magát a legjobb barátommal. Elméletileg nem az én dolgom, de mégsem tudok ettől teljesen elhatárolódni. Úgy meg főleg nem, hogy jelenleg azt se tudom mi folyik kettejük között vagy éppen mi nem. Ez pedig bosszant és nem azért, mert annyira érdekelne mások magánélete, sokkal inkább azért, mert akarva-akaratlanul, de érintett lettem az egész ügyben, pedig, ha volna választásom, akkor szívesebben maradtam volna ki. Aimee azonban a húgom, mi több, az ikertestvérem, Noah pedig akit a legrégebben ismerek a családtagjaimon kívül, akiben feltétel nélkül megbízom – vagy legalábbis megbíztam az elmúlt harminc éven keresztül, amin végigmentünk –, arról nem is beszélve, hogy majd együtt vesszük át atyáink örökségét, partnerek vagyunk és leszünk is egész életünkben. Most pedig úton van az unokaöcsém vagy -húgom és fogalmam sincs, hogy ez mit hoz majd magával. Azontúl persze, hogy döntsön akárhogyan is a húgom, támogatni fogom a döntésében, mert jelenleg ez az én dolgom. A munka mellett, ha nem is a beleszólás esélyével, lehetőségével vagy akármijével, de ekörül forognak a gondolataim hetek óta. A saját magánéletem – mivel gyakorlatilag nincs is –, nem mondhatni, hogy túl sok időmet vinné el, emiatt pedig semmiféle panaszkodni valóm sincs, addig jó, amíg így áll a helyzet. Arra pedig kicsit sem számítok, hogy hamarosan fenekestül fel fog fordulni az enyém is. Hetvenkét órája, alig alvással dolgozom egy felügyeleti jog megszerzésén. A tárgyalás holnap reggel lesz, szóval valójában már hónapok óta a stratégián ügyködöm, megtervezve előre minden egyes lépést és felmerülő váratlan helyzetre való megoldást, de az utolsó órák mindig last minute készülést igényelnek, utolsó lehetőséggel kecsegtetve nagyjából mindennel kapcsolatban. Átveszem a teljes ügymenetet és a legkevésbé sem számítok közben meglepetésvendégre. Kibontottam egy üveg whiskyt, a pohár alján még ott figyel a maradék abból, amit töltöttem és éppen az ügyiratba merülök bele, amikor kopogást hallok kintről. Összevonja a szemöldökeimet a jelenség, mert a portáról fel kell volna szólnia Simonnak, hogy valaki éppen ide tart, de ez valamiért nem történt meg. Értetlenül kelek fel a kanapéról és sétálok a bejárathoz, aminek a leskelődő résén át előbb kinézek és amikor az ismerős arcot megpillantom, elkerekedett szemekkel nyitom ki az ajtót. Vajon mit keres itt?! - Szia.. – Viszonozom a köszönését és elállok az ajtóból, hogy jelezzem, fáradjon csak beljebb, nyilván okkal érkezett hozzám és az semmiképpen sem az ajtóban megvitatandónak ítélt a szememben, különben inkább telefonon hívott volna (nem?!). Ezt pedig hamarosan a tudtomra is hozza, amint kiejti a száján a bűvös szavakat. Egyelőre tényleg a leghalványabb gőzöm sincs arról, hogy miért is kellene beszélnünk nekünk ketten. - Öhm.. nem igazán a legjobb az időzítés, de gyere beljebb és beszéljünk, persze. Kérsz valamit inni? – Csukom be mögötte az ajtót, ha esetleg beljebb fáradt és amennyiben kér is valamit, úgy egyből a konyhasziget felé veszem az irányt. - Ne haragudj, nem akartam udvariatlan lenni, csak… miért nem hívtál? – Nincs bennem, így pedig a hangomban sem neheztelés, de tényleg kicsit furcsának tartom az egész nem várt beállítását. Mármint nem azért, mert az együtt töltött éjszaka után nem csörgött rám - arra számítottam, hogy egyáltalán nem is fog, pedig amúgy kedvem az lett volna hozzá minden értelemben -, hanem, mert tényleg mindennemű előzetes értesítés nélkül jött most. Arról nem is beszélve, hogy jutott át vajon a portaszolgálaton lent az épület aulájában.. ..de gondolom hamarosan ki fog derülni. - Hogy vagy, Lola? – Ennél pedig már csak az a fontosabb kérdés, hogy miért van itt?! Ezt azonban nem teszem fel, mert abból, hogy beszélnünk kellene, felteszem, hamarosan megtudom majd. Legalábbis remélem.
Annyi érzelem fut végig rajtam abban a pár percben, amíg el nem érek lakásának ajtajáig, mint még sohasem. Össze vagyok zavarodva, kétségbe vagyok esve, és félek. Dühös vagyok, izgatott, és elveszett egyszerre. Nem tudom megmagyarázni, de olyan, mintha minden egyes verziója ennek a káosznak, ami bennem uralkodik, egyszerűen irányítani szeretne, én pedig túl gyenge vagyok, hogy bármelyiket is visszafogjam. Egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, a táskámat szorongatom ruhám előtt, és annak pántjába kapaszkodok, mintha a mentőkötelem lenne. Mit mondhatnék neki? Szinte nem ismerjük egymást...sőt. Mégis most itt van ez a nagyobb probléma, ami még kicsi, de egyre nagyobb lesz. Soha nem gondoltam bele milyen anya lennék majd a jövőben, hiszen nem éreztem, hogy bármikor is készen állnék ekkora nagy felelősségre az életem során. Most viszont csak ekörül járnak a gondolataim, és teljesen felemészt az aggódás, amit egy gyerek gondolata ébreszt bennem. Hamarosan kinyílik az ajtó, és meglátom Őt. Fáradtnak tűnik, és meglepettnek, én pedig képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Meg is értem őt azok után, hogy egyfajta kimondatlan ígéretet tettem a hívására, mégsem került erre sor.
Valami megmoccan a mellkasomban, és egy pillanatra úgy érzem, képes vagyok megfutamodni. Megfordulni, szó nélkül fogni magamat, és elhagyni az épületet minden magyarázat nélkül, a lábaim azonban nem moccannak, hiszen a lényem egy része tisztában van azzal, hogy minél tovább húzom ezt a beszélgetést, annál nehezebb, és nehezebb lesz. Nem mintha most már nem lenne az így is, hogy egyelőre csak két ember tud róla: apa, és én. Senki másnak nem mertem még elmondani azt, amit én sem fogtam fel igazán. Halványan elmosolyodva lépek beljebb, és az ismerős közeg emlékekkel lát el, melyek hozzá fűződnek. Még szorosabban kapaszkodom a táskámba, és a hangomat keresem, hogy valami beszédre kényszerítsem magamat, ha már eddig nem tettem. Nem hinném, hogy van ideje arra, hogy csak egymást nézzük minden egyes indok nélkül. Lehet, hogy el kellene napolnom ezt az egészet. Nyugisabb pillanatot keresni, figyelmeztetni őt apránként erre, bár rendesen felkészülni erre sosem lehet igazán. - Nem, köszönöm..megvagyok. - válaszolok az itallal kapcsolatos kérdésére, majd sóhajtva egyet tanulmányozom a cipőm orrát, mert nem tudom miképp foglalhatnám össze a szavaimat. Fejben annyira könnyű. Kimondod a nyilvánvalót, olyan lesz, ami lesz alapon. Azonban mikor szemben állsz azzal a személlyel, kinek vallani készülsz egy változással kapcsolatban, mely teljesen felforgatja majd az egész életét, egyáltalán nem olyan, mint gondolataim biztonságos kerete között. - Sajnálom, hogy így váratlanul beállítottam, de úgy gondoltam ez nem telefontéma. - kezdek bele nyugodtabban, belül azonban kész időzített bombaként viselkedek. Egyszerre akarok minden információt kiadni magamból, és titokban tartani őket olyan mélyre elzárva, hogy ne is létezzenek többé. Ez viszont bármennyire is józanul gondolkozom, egyszerűen lehetetlen. - Tudtad, hogy eléggé kalandos hozzád feljutni? Mármint én szóltam, hogy vagyok, és téged kereslek, de utána elkezdett beszélgetni egy másik alakkal, én pedig türelmetlen lettem, így felszöktem hozzád. - bocsánatkérő grimaszt vágok. - Én voltam a hibás, nem ő... de te nem is erre vagy kíváncsi. - zárom le ennyivel a témát, azonban a hogylétemre irányult kérdése miatt megrázom a fejemet, nemleges válaszomat kezdetlegesen kifejezve. - Nem igazán, ami azt illeti. - vallom be őszintén, majd veszek egy mély levegőt, amivel kapcsolatban abban reménykedek, hogy helyreállítja a légzésemet, a gondolataimat és összerak annyira, hogy értelmesen tudjak vele beszélni. - Miért ennyire nehéz ez? Mármint csak két szó az egész.. - teszem fel inkább magamnak ezt a kérdést, mint neki, ami az elmúlt percekben, vagy inkább napokban köti le minden egyes gondolatomat. Veszek egy mélyebb levegőt, és most az egyszer megállok ebben a zavart viselkedésben. Ideje beszélnem. Kiadnom magamból. Tudnia kell róla, még ha most kisebb gondja is nagyobb ennél. - Terhes vagyok, Solomon, és te vagy az apa. - ejtem ki a szavakat könnyedén, belül viszont olyan, mintha egy nagy kő esett le volna a szívemről, a szorító érzés azonban nem múlt el, melyet a következmények miatti félelem, és kétségbeesés képzett bennem azóta, mióta tudomást szereztem az állapotomról. - Most már értheted mennyire nem lett volna jó ötlet ezt telefonon közölni. - teszem hozzá csak úgy mellékesen, de a szemkontaktust nem szakítom meg vele.
Lassan bólintok egyet és becsukom az ajtót mögötte, mégse maradjon nyitva. Ha nem két inni, úgy magam előtt fonom össze mindkét karomat, kis terpeszben beállva. Nem tudom miért van itt vagy mit szeretne, de ez nem jelenti azt, hogy egyébként ne örülnék a felbukkanásának. Tényleg csak annyi a helyzet, hogy holnap elég fontos tárgyalás vár rám és nem szeretek veszíteni. Már csak azért sem, mert az ügyfelem számára ez nem csupán egy megnyert vagy egy elveszített per lesz, hanem valami, ami egészében fogja megváltoztatni vagy felforgatni az életét. Bizonyos értelemben a kettő ráadásul egyszerre. - Nem, semmi baj. Foglalj helyet kérlek. – Bökök a kanapéra. A dohányzóasztalon ott a kibontott üveg alkohol, a rengeteg papír, ami az ügyirat maga és a pohár is az aljában maradt aranyló szesszel. Ha elindul a mutatott hely felé, akkor én is követem, ha nem, akkor maradok, ahol vagyok, a lényeg, hogy lássam az arcát. Azt a zavart és esküszöm, hogy rémületet tükröző arcot, ami úgy egy hónapja teljesen megragadott minden értelemben. Valamelyest feljebb vonom a szemöldökeimet. Igen, nagyjából tudom, hogy nem a legegyszerűbb ide feljutni, többek között ezért is választottam ezt a lakást, amikor saját zugot kerestem magamnak. Abszolút a pro listán szerepelt abban, hogy miért akarom vagy nem akarom konkrétan ezt az apartmant. - Öhm, igen, volt róla sejtésem. Ügyes vagy, hogy sikerült felszöknöd.. – Köszörülöm meg a torkomat és már előre látom, hogy Simon sűrű szócsokrokban fog majd elnézést kérni, amikor legközelebb összefutunk. Még mindig nem tudom, hogy mit akar vagy miért van itt, így minden egyes újabb hallott és eddig túl sok értelmet nem nyerő kijelentésénél, csak kíváncsibb tekintettel meredek rá, várva, hogy egyszer talán eljutunk a végkifejlethez. Nem baj, ha lassan, ki tudom én várni, nem erről van szó, csak hát tényleg egyre nehezebb, ahogy látom rajta; valami egészen nagy gáz van. Csak még az nem világos mégis miként tartozom én is képbe vagy hol és, hogyan fogok a történethez csatlakozni. - Mármint melyik két szó? Nem akarlak megakasztani, de kezdesz lassan megijeszteni. – Azzal, hogy ennyire nem találja a szavakat, hogy izgul azokat meglelni és kibökni végre. Aztán pedig, ahogy kiböki, úgy kerekedik csodálkozóvá a képem és egyszerre valahol a hitetlenség leple alatt dühvel átszőtten döbbentté. - Hogy mi vagy?! - Zsigerből kérdezek vissza, egyelőre elfojtva azt a haragot, ami pislákolni kezdett bennem. - Ugye most csak viccelsz?! – Nem a legjobb reakció tőlem, de ez most még le sem esik. Csupán az, hogyha korábban leült a kanapéra, akkor vele tartottam és most automatikusan állok fel, ha pedig le sem ült, akkor én sem, és most önkéntelenül fordulok el féloldalasan, hogy végigdörgöljem a képemet. - Honn.. honnan, mióta tudod és biztos vagy benne? – Utóbbinál, hogy az enyém és, hogy tényleg terhes-e. Orvosnál vajon volt? Egyáltalán miért olyan tuti, hogy az enyém? Baszd meg, naponta találkozom ilyen esetekkel, amikor az a kérdés, kell-e fizetni valakinek tartásdíjat vagy éppen, ha az apa akarja a felügyeleti jogot és az anya beközli, hogy a gyerek mégse az övé. Nem tudnám megmondani minden áldott nap, hányszor foglalkozom ugyanazzal más és más felvonásban, de ilyen módon még sosem voltam a történet szereplője és így pedig halvány gőzöm sincs mit kéne mondjak vagy tegyek.. - Én.. én nem tudom mit mondjak. – Fordulok felé, nehezen kiszusszanva a levegőt a mellkasomból. Egyelőre abban se vagyok biztos, hogy tényleg terhes vagy, hogy én vagyok-e az apa.. Basszus, semmiben se vagyok biztos, csak abban, hogy ez az este egyre rosszabb és rosszabb lesz, pedig alapból sem ígérkezett valami fenomenálisnak..
A véleményem, a gondolataim, a terveim. Mindegyik másodpercről másodpercre változik, ahogyan itt állok vele szemben, nyelvem hegyén a vallomással, mely megváltoztatja mindkettőnk életét. Egyik percben még elmondanék mindent, mi a szívemet nyomja, a másikban azonban bezárkóznék a lakásomba, hogy elűzzem a gondolataimat, viszont ezt nem tehetem. Minél többször mondom ki, annál valóságosabbá válik az egész, és félek. Soha nem féltem még ennyire attól, hogy mi lesz holnap, holnapután vagy akár napok múlva. Nem éreztem még sosem ennyire sebezhetőnek magamat, tartva a környezet minden egyes káros hatásától. Már nem csak magamért felelek, és ez megrémiszt. Látom rajta, hogy nem a legjobb pillanatban zavartam meg őt, és van egy sejtésem, hogy most is nyakig van a munkában, ennek ellenére beleegyezik abba, hogy meghallgat. Ülőhellyel kínál, én viszont nem tudnék most egy helyben maradni, ahhoz túlságosan nyugtalan vagyok. Kell az, hogy egyik lábamról a másikra mocorogjak, néha tegyek egy két indokolatlan, alig észrevehető lépést, mintha bármelyik percben felvenném a nyúlcipőt, és világgá rohannék. Apró mosollyal nyugtázom dicséretét a szökési kísérletemmel kapcsolatban, de nem igazán tudom sokáig ott tartani az arcomon ezt az érzelemnyilvánítást. A gondolataim olyanok jelen pillanatban, mint egy kusza háló, amelyben védtelenül bent ragadtam, és nem találom belőle a kiutat.
Az elmúlt hetekben felhalmoztam egy csomó könyvet a terhességről, és mikor nem éppen a főzéssel vagyok elfoglalva valamilyen rendezvényre, - melyet a végén félrerakok magamnak, - akkor ezeket bújom. Annyi mindent olvastam már, hogy azt sem tudom hol a dolgok eleje, vagy éppen hol a vége, és ha lehet mondani, még inkább elveszettnek éreztem magamat a lapok falása közben. Veszek egy mély levegőt, majd még egyet. Tudom, hogy mondanom kellene valamit, hiszen ezért vagyok itt, és kifejezetten én kértem azt, hogy beszélgessünk. Mégsem megy annyira könnyen, mint gondoltam, és mikor elmondja, hogy megijesztem őt, csak még inkább inába szál a bátorságom. Ha most ezt teszem, mi lesz ha még megtudja az igazságot? - Nem áll szándékomban. - jegyzem meg, amiben van igazság, még ha ezek után a szavaim teljesen az ellenkezőjét is sugallják. Összeszedem minden bátorságomat, és mikor úgy érzem, hogy erőm teljében vagyok, nyíltan kimondom érkezésem okát, majd várok. Nem tudhatom miképp fog reagálni a dologra, hiszen minden embernél másképp zajlik le ez az egész folyamat. Annyi mindent hagytunk ki, amit más lassan felépít, most mégis az egésznek a közepében vagyok akaratunkon kívül. Hogyan lehet ezt egyáltalán felfogni anélkül, hogy ne gabalyodj bele a gondolataidba meg a kérdésekbe, amelyek csak ezután jönnek? Lassan már a nevemre sem emlékszem, annyi minden kavarog bennem a kicsivel kapcsolatban. A reakciója nem meglepő, mégis úgy érzem magamat, mint aki valami oltári rosszat művelt, és fejben szinte apróra zsugorodok előtte. - Hidd el, én is így voltam. - szólalok meg, miközben égnek emelem egy pillanatra a tekintetemet. A fejemet ingatom a feltett kérdéstől, majd egy apró sóhaj szökik ki ajkaim közül. - Úgy tűnik? Néha eléggé morbid humorom van, de ilyen dologgal sosem szórakoztatnék másokat. - jegyzem meg, majd hagyom, hogy lassan feldolgozza mindazt, amit valószínű még egyáltalán nem tudott megtenni. Nem is várom el, én sem bírtam. Még mindig hihetetlen az egész, habár a következményeivel minden nap eléggé intenzíven találkozok. Kétlem, hogy mindketten nem kerültünk szembe ennél könnyebb szituációval, mint amiben jelen pillanatban részünk van. Kérdéseinek hatására sóhajtok egyet, majd a táskámban kutatok a teszt után, melyre rá is akadok. - Eléggé biztos, és többször is megbizonyosodtam róla. Mellesleg az orvos kiakasztása sem segített az ellenkezőjének bebizonyításában, hiába próbáltam elhitetni vele, hogy a közelemben elromlanak ezek a szerkezetek. - teszek egy lépést közelebb hozzá, hogy bizonyítékkal szolgáljak igazamnak. - Ami pedig téged illet, veled voltam utoljára együtt. - vallom be. - Nem éppen az akciódús szerelmi életemről vagyok híres. Tekintettel arra, hogy én minden erőmmel igyekeztem túl lenni a velem szemben álló személyen, mégsem éreztem késztetést, hogy tegyek valamit ennek érdekében. És mikor kiderült ez az egész, már egészen más problémám is volt, minthogy újabb férfi egyedet keressek az életembe, amit amúgy sem tettem volna meg. Rossz érzéssel tölt el végignézni a tanácstalanságát, melyet én is ugyanúgy érzek, kívülről szemtanúja lenni azonban egészen más ennek az egésznek. - Azt hiszem, ezzel tökéletesen együtt tudok érezni. - pillantok le a hasamra, amely nem túlságosan tűnik fel még másnak, főleg nem ebben a ruhában. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy az egészet csak kitaláltam, de nem tehetem. - nézek fel ismét a szemeibe ugyanazt a tanácstalanságot, és zavartságot tükrözve, amiben ő neki is része van.
Oké. Nem áll szándékában megijeszteni, de a viselkedése több, mint furcsa és nekem állatira nincs még csak halvány elképzelésem se, hogy mégis mi történhetett vagy egyáltalán miért van itt. Ez pedig azon túl, hogy zavaró, rendkívül furcsa is. Egyelőre mást viszont nem tehetek, minthogy nyugton várjam, előbb-utóbb csak elérünk valahogyan odáig, hogy meg is ossza, miért bukkant fel az ajtómban ennyire random módon. Az viszont semmi jót nem vetít előre, hogy ennyire nehezen találja meg a szavakat ahhoz, hogy végre megossza velem, amiért idejött. Amikor viszont megteszi.. túlságosan kevés lenne csak annyival leírni, hogy a világ is megfordul velem vagy körülöttem. Azonnal és többször is. Azon túl, hogy nem hiszem el, nem akarom elhinni, dühös vagyok, amiért.. mindenért. Mert itt van, mert megtörtént. Mert hagytuk megtörténni. Hogyan lehet ez? Végig kell nyomorgassam a képemet, az orrnyergemet és lassan rázom meg a fejemet. Ez nem történhetett meg. Egyszerűen csak nem. - Bocs. – Köszörülöm meg a torkomat. Túlságosan természetesen jött a kérdés, meg sem fordult a fejemben, hogy szarabbul hangozhatott, mint amilyennek szántam, mivel semmilyennek sem szántam, egyszerűen csakúgy kibukott. Bár egy vicc lenne az egész. Most valahogy nagyon szeretném, hogy az legyen. Egy ostoba vicc és nem más. Viszont úgy tűnik, hogy nagyon nem az akar lenni. Bassza meg.. Arra leszek figyelmes, hogy a táskájában kezd el kotorászni és felé fordítom a fejemet, hogy lássam mégis mire fel a nagy kutakodás. Mit akar onnan előszedni és miért pont most? - Voltál orvosnál is. – Nem kérdezem, inkább csak kijelentem, megerősítésként vagy csak ismétlésként arra, hogy a dolog már egészen biztos. Így pedig kiesett annak a lehetősége, hogy még meglegyen a remény, talán az egész nem is igaz. Hogy van egy csekélyke esély arra, hogy másként legyen, de nincs. A kezében tartott teszt számomra nem igazán értelmezhető, még életemben nem láttam közelről egyet sem, de azért rápillantok, el azonban nem veszem tőle. Le kell üljek. Muszáj. A fotel karfája éppen elég jó helynek minősül, mert elég magasan van, ráadásul ahhoz állok a legközelebb. A karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Megemelkednek a szemöldökeim egy pillanatra, mikor elér odáig, hogy velem volt együtt utoljára. Felmerül bennem az ösztönös kérdés, hogy mi a helyzet az előttem lévő időszakkal, de még mielőtt megszólalnék, befogom a számat. Nyilván nem volna itt, ha nem gondolná, hogy nem az enyém. Bassza meg. Elcseszett egy helyzet ez az egész. - ..és most mit akarsz csinálni? – Arról halvány fogalmam sincs, hogy én mit akarok vagy akarok-e egyáltalán bármit is. A helyzet az, hogy öt perce se tudom még. Nem volt időm arra, hogy bármit is végiggondoljak, ellentétben vele, ezért nem érzem kegyetlennek a kérdést, hogy Ő mit is szeretne ezzel a helyzettel kezdeni. Mégiscsak az ő testéről van szó. Őt jobban érinti az egész kérdéskör, mint engem, akkor is, ha mindketten kellettünk ahhoz, hogy összehozzuk azt a gyereket. - Mármint.. meg akarod tartani? – Nem tudom a másik lehetőségre rákérdezzek-e egyáltalán. Eljött volna ide, hogy elmondja, ha meg sem fordult volna a fejében, hogy megtartsa? Akkor is itt állna, kezében a teszttel? Egyáltalán szólt volna a dologról? - Nem fogok hazudni; én nem mondhatni, hogy egyáltalán valaha is gondoltam volna még erre és egyszerűen nem tudom, hogy most mit mondjak vagy egyáltalán mit kellene csinálnom vagy, hogy mit vársz tőlem. – Megismétlem önmagamat. Nem terveztük, jézus, ezt szerintem a lehető legkevésbé sem. Csak egy jó éjszaka volt, ennyi és semmi több. Ahhoz képest pedig most.. Megrázom a fejem és megfeszítem az állkapcsomat. Elcseszett egy helyzet ez, nagyon is. - Mióta tudod egyébként? – Mikor voltunk együtt? Öt hete? Talán hat? Már nem emlékszem pontosan, szóval feltételezem, hogy nem nagyon régen van vele tisztában ő sem, bár őszintén szólva nem tudom. - Nem akarsz leülni? – Kérdeztem már, akkor nem volt rá vevő, de van egy olyan érzésem, hogy nem három percig fog tartani, amit meg kell beszéljünk ma, most így hirtelen és ülve kényelmesebb.
Sosem voltam jó abban, hogy nyíltan beszéljek az érzéseimről. Általában körülírtam őket, aminek a végén annyira zavaros lett az egész történet, hogy már egészen mindegy volt az igazságot kibökni. Félek kiadni magamat, mert ha megteszem, akkor nyitott könyvvé válok, és ez bárhogyan is nézzük, megrémiszt. A mostani helyzet azonban merőben más ahhoz képest, mintha egy pasinak akarnám bevallani iránta érzett vonzalmamat. Itt most többről van szó, és hiába gyakoroltam el ezernyi verziót otthon a tükör előtt állva, amikor élesben megy a dolog, semmi sem ugyanolyan, mint egyedül, a saját magadnak épített biztonságos falak között. Ott csak te reagálsz, fényezed a határozottságodat, de most az Ő reakciójához kell alkalmazkodnom, melyet előre nem tudok megmondani, hogy pontosan milyen is lesz. Elmesélem neki az orvosnál töltött perceimet, próbálom minden módon bebizonyítani, hogy nem valami oltári nagy átverés részesei lettünk. Már csak azért sem, mert én többször keresztülmentem ezen a fázison, még akkor is, mikor nyílvánvalóvá váltak az állapotom jelei. Őt fürkészem, és igyekszem minél könnyedebben venni a testem által elém állított akadályokat. Mit érzek jelen pillanatban? Sok mindent. Dühös vagyok, és egyszerre rettegek is. Bűntudatot érzek, és valami olyasmi erőt, ami megmagyarázhatatlan, de ahhoz hasonlítanám, amikor az ember úgy érzi, hogy mindenre képes. Egyfajta motivációt.
Aztán még ott van az a mellékes érzés, amikor is eléggé nyilvánvalóan azon járnak a gondolataim, hogy legszívesebben félretenném a beszélgetésünket, és inkább azon ügyködnék, hogy minél előbb megszabadítsam őt is, és saját magamat is a felesleges ruhadaraboktól. Ugyan próbálok minél kevesebb teret hagyni ennek az ösztönszerű kis szemétnek, mert pont ezek miatt kerültünk most ebbe a helyzetbe, de valahogy már nem én irányítom az érzéseimet. Szabad akaratuk lett, és ez állatira rémisztő. Újabb pontként hozzáteszem, hogy vele voltam utoljára együtt, de mintha kételkedne ebben az egészben, és emiatt ismét kissé haragosabbá válok. Nem tudhatja, milyen nőszemély vagyok valójában, csupán a szavaimban bízhat, de belül mintha sértésként élném meg ezt az egészet, melyet valahogy nem akarok most annyiban hagyni. - Mi volt ez a nézés? - érdeklődve biccentem enyhén oldalra a fejemet, mert ugyan szavakban nem véleményezte a dolgot, én azért kíváncsi lennék, hogy mi fordult meg a fejében. A kérdése nem ér váratlanul, hiszen nem egyszer és nem kétszer megfordult a fejemben ugyanez a pár szó, ugyanebben a sorrendben egy kérdő hangsúllyal egybekötve. Mit akarok csinálni? Kevésbé határozott, és sokat nem mondó válaszom egyértelműen a nem tudom volt. Kezdjük azzal, hogy sikítani szerettem volna, dühöngeni, bármit ami egyáltalán nem segít ezen a helyzeten, csak a bennem keletkezett feszültséget vezeti le. Vagy az én esetemben még azt sem. Hatalmas felelősséggel állok szembe, ami a jövőmet illeti, én pedig olyannyira tanácstalan és felkészületlen vagyok, hogy legszívesebben elásnám magamat a saját gondolataim és viselkedésem elől. Egyet azonban már most biztosra tudok, és ezt a tudtára is adom, ha már rákérdezett. - Igen, megtartom. - kezdetnek csak ennyivel válaszolok, miközben ráveszem magamat a kérésére, hogy helyet foglaljak. A táskámat lehelyezem magam mellé, amely ugyan egyszerű mozdulatnak bizonyul, merőben ellentéte annak, ami most a fejemben zajlik le. Mit várok tőle? Miért jöttem pontosan el hozzá? Egyáltalán mit várok magamtól? Sorra jönnek ezek, és ehhez hasonló kérdések, a válaszok viszont valahol útközben elhagyták őket, és képtelenek visszatalálni. - Nem olyan régóta tudom én sem. - kezdek bele, majd veszek egy mély levegőt. - Figyelj, azt már mindketten tudjuk, hogy erre egyikünk sincs felkészülve, ennek ellenére megtartom őt. Sosem kérném tőled, hogy tegyél félre mindent, amit eddig felépítettél miattunk...miatta, de úgy gondoltam, tudnod kell róla, ezért is jöttem el. - kezdek bele, és igyekszem nem elkalandozni gondolatban, hogy tovább tudjam folytatni. - Nem tudom, hogy mit várok tőled...azt sem tudom őszintén, hogy magamtól mit várok. Annyi minden jár a fejemben, hogy elmagyarázni nem tudnám. Mindkettőnk élete teljesen más, és csak egyszer találkoztunk összesen, szóval ha nemet mondanál rá, akkor sem tudnálak hibáztatni, bár valószínű eléggé rosszul reagálnék rá tekintve erre a sok érzelmi maszlagra, ami van bennem egyszerre. - mérgelődök inkább magamnak, majd felpillantok rá. - Én csak..egyszerűen csak félek, és össze vagyok zavarodva. - észre sem veszem, hogy már megint potyognak a könnyeim csak akkor, mikor az egyik csepp a kézfejemen landol. - És még ez is.. basszus, egyfolytában sírok, még egy rosszul csomagolt kekszen is.. mindenen. Egyáltalán honnan van ennyi könnyem? - akadok ki ma már fogalmam sincsen hányadik alkalommal, miközben ujjaimmal végigszántok barna tincseimen. Van egy sejtésem, hogy eléggé tökéletesen kifejtettem neki az érzéseimet.
- Milyen nézés? – Vonom összébb a szemöldökeimet az értetlenség jeleként. Persze, megvannak a magam gondolatai az egész helyzetet illetően, de nem nagyon tudom mégis mi és mennyire ült ki a képemre azokból. Nem tudom, hogy mit gondoljak, hogyan reagáljak úgy, amivel nem sértem vérig és közben pedig őszinte legyek saját magammal is. Akarom én ezt? Nem. Ez az egyetlen szó, ami most eszembe jut, de pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a reakcióm zsigeri és semmi köze ahhoz, hogy átgondoljak bármit is. Még kevesebb pedig az időhöz. Ahhoz az időhöz, amire nekem is ugyanúgy szükségem lesz. Feldolgozni a hallottakat. Egyáltalán az egész helyzetet és akkor még bele sem kezdtünk a továbbiakba, mert tartok attól, nem fogunk itt és ennyinél megállni. Pláne, ha jól feltételezem, amit már most sejtek és amit nem akarok hallani. Nagyon nem. Mégis rákérdezek, mert rá kell kérdezzek és nem marad más, mint a választól való félelem, ami elől legszívesebben lelépnék. Akkor is, ha ez gusztustalan. A bűntudatom pedig egyre nagyobb lesz miatta. Hogy történhetett ez meg vele, velem, kettőnkkel?! Élesebben szívom be a levegőt, majd egyetlen másodperc múlva már préselem is ki a tüdőmből. Megnyomorgatom az orrnyergemet és átdörgölöm a képemet, ki tudja mostanra hányadszor is pontosan. Államat a hüvelykem és az ökölbe szoruló ujjaim közé szorítom. Az állkapcsom fájdalmasan feszül meg és csak figyelem, ahogy végül mégis helyet foglal. - Persze, ez érthető és köszönöm, hogy elmondtad. – Azt nem mondom, hogy örülök is neki, mert nem így van, de abszolút fenntartom azt; ilyen esetben az a fair, ha mindkét fél tud a dologról és nem csak az egyik. Eleresztem a képemet és a tenyereimmel a térdeimen támaszkodok meg. Nem akarom félbeszakítani, ezért csak csendesen hallgatom a szavait, mialatt minden önuralmamra szükségem van, hogy nyugton maradjak. Meg észnél. A könnyei egyenesen megrémítenek a legkevésbé sem vártak, de valahol érthetőek ebben a helyzetben. Ellököm magam a karfától és a komód tetején lévő zsebkendős dobozért indulok, hogy végül aztán az egész csomagot a kezébe adjam. Mellette foglalok helyet és várok, amíg összeszedi magát, na meg persze amíg én magam is képes vagyok annyira összekaparni a gondolataimat, hogy legalább félig tudjak érdemben mondani neki akármit is. Az biztos, hogy erre a hírre a legkevésbé sem voltam felkészülve és még annyira sem vagyok tisztában azzal, hogy mit is kellene most tennem vagy mondanom vagy egyáltalán kezdenem az egész helyzettel. - Elég biztosnak hangzott, hogy meg akarod tartani, úgyhogy ezt gondolom kénytelen leszek elfogadni. – Nyelek egyet, mert teljesen olyan, mintha totálisan kiszáradt volna a szám az elmúlt fél percben és ezt őszintén gyűlölöm. Az ujjaimat lazán összefonom, ahogy könyökeimmel a térdeimen támaszkodok meg és mindeközben felé fordulok, oldalra. - Hirtelen jött és nagyon nem várt módon. Tudom, hogy neked is, de míg te egy vagy két hete már tudod, addig én nagyjából hét perce, úgyhogy nekem is kell egy kis idő. Legalább annyi, amíg feldolgozom az egészet. Azt viszont megígérem már most, hogy anyagilag támogatni foglak. – Mivel beleszólásom úgy tűnik nincs abba, hogy egyáltalán legyen-e ez a gyerek vagy sem – amiért nem tudom hibáztatni, az ő testéről van szó és nem az enyémről –, addig ennyit legalább vállalhatok. Amúgy is kellene, amikor megszületik és kimutatható lesz, hogy valóban én vagyok az apa. Bármelyik bíróság azonnal kötelezne a gyerektartásra, ami teljesen jogos volna. Nem akarom ezt megvárni, úgyhogy jah, ennyit legalább vállalni tudok, átgondolás nélkül is. - Nem mondok nemet, csak időt kérek. Ha megérted ezt. – Hagyja, hogy lehetőségem legyen legalább félig megemészteni. Lesz mit, a folytatásról pedig nem is beszélve, abba egyelőre bele sem gondolok mit fog magával hozni majd ez az egész. - Lola, figyelj.. – A keze után nyúlok, hogy a figyelmét teljes mértékig a magaménak tudjam, ha esetleg úgy láttam volna, hogy nem néz rám. Kell az, hogy a szemeit lássam ahhoz, amit mondani akarok. Kérdezni igazából. - ..nagyon kérlek, hogy ezt ne vedd rossz néven, de alig ismerjük egymást, ezt pedig meg kell kérdezzem: Egészen biztos vagy abban, hogy ez a gyerek az enyém? – Sejtem, hogy nem fog kiugrani a bőréből ezt a kérdést hallva, de nekem tudnom kell. Kell az, hogy a szemembe nézzen és minden kétséget kizáróan jelentse ki. Ha szükséges, akkor a másik kezét is a tenyerem fogságába zárom. Nem akarok semmi olyasmit feltételezni vagy gondolni, ami bántó lenne számára, de részben azért, hogy nekem is megfoghatóbb legyen ez a képtelenség, részben pedig azért, mert hallanom kell, szükségem van a válaszára. Arra, hogy újra kimondja; te vagy az apa.
Határozottan azoknak a személyeknek a táborát erősítem, akik inkább konfliktuskerülőek, minthogy a bajt keverjék, mégis az ellenkezőjét érem el egy adott szituációban minden egyes alkalommal. Olyan, mintha kiadnék egy utasítást a józan eszemnek, ő pedig úgy dönt, hogy inkább fogja magát, és ellenem szegül. Tudom, hogy most én keresem a bajt, mikor megjegyzem azt az arckifejezést, azt a pillantást, amit én rossznak véltem. Bár az is lehet, hogy én láttam mögé többet, mint ami valójában ott volt, de most valamiért kacifántos személyiségem addig nem hagy nyugodni, amíg ki nem deríti biztosra, hogy mire gondolt. - Azt a nézést, mikor elmondtam, hogy veled voltam utoljára együtt. - fűzöm össze karjaimat a melleim előtt válaszolva a kérdésére, mert bár nem ismerhet, mégis még jó így teljesen az elején tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba, hogy milyen nőnek is tart engem valójában. Nem így terveztem, hogy beállítok hozzá. Legutolsó találkozásunk után egészen más szituáció járt a fejemben, ez viszont biztosan nem volt közöttük. Most mégis másképp alakultak a dolgok, én pedig igyekszem minél kíméletesebben bevallani neki a további dolgokat, megkönnyíteni az amúgy már alapjában véve nehéz helyzetünket, mégis egyre zavartabbá válik a dolog. Nem áll módomban újra elérzékenyülni, mégis megteszem, miközben kibököm neki mennyire is kétségbe vagyok esve az egész dologtól, ami rám...ránk vár.
Egyikünk sem így akarta, de megtörtént. Tudom, hogy eszébe jutottak olyan lehetőségek, amelyek segítségével véget vethetünk mindennek, én viszont képtelen lennék vagy akár lettem volna megtenni, bármennyire is be vagyok rezelve most ettől. Tudom, hogy ahogyan az idő telik, én is úgy fogom fel az életemben zajló dolgoknak a súlyát, és találok megoldást, hogy megfeleljek mindennek, amit a jövőm gördít elém akadályként. Valahogy mindig összejött, még ha a normális emberekhez képest ezer másik úton, duplán vagy rosszabb esetekben triplán megnehezítve a dolgaimat, de végül mindig ott találtam magamat a célvonalnál. Halk köszönetet mondok, amikor zsebkendőt hoz nekem a hirtelen érzelemkitörésem miatt, és egyet elő is halászok a többi közül, mellyel kicsit rendbe teszem könnyektől áztatott arcomat, és időt nyerek önmagam lenyugtatására. Apró bólintásra vagyok csak képes, mikor a kicsi megtartásáról beszél, de ennél többet most nem mondok, inkább végighallgatom őt, ahogyan leül mellém. Igaza van, én idővel kapcsolatban mondjuk úgy előnyben voltam, így vele szemben sem lenne fair, hogyha válaszra kényszeríteném az elmúlt pár perc fényében, amit a társaságában töltök. Nyugodtabbá válok, de csak felszínesen történik meg ez, belül még mindig ugyanaz a káosz tombol, ami eddig is, és biztos vagyok benne, hogy ez nem fog csillapodni még egy jó darabig, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét elérni. A kék íriszeket fürkészem, valami biztonságot keresek bennük, egy olyan pontot, ami azt hiteti el velem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Mélyen belül tudom, hogy naivság tőlem annak az érzésnek a kutatása, amelyet mostanában nem igazán tapasztaltam meg, mégis megteszem, kapaszkodva abba a tudatba, hogy valahol igenis létezik. Nem szakítom félbe a mondandóját, a szemkontaktussal ellentétben, amelyet viszont megszakítok addig a lopott pillanatig, amelyet a tenyerében nyugvó kezem irányába teszek. Veszek egy mélyebb levegőt, visszanyelem azt a gombócot mely a torkomban képződött az előbbi sírás hatására, és csak ezután vándorol vissza tekintetem ismét a kék szempár felé. Teljesen felkavartam az életét, kifordítottam önmagából, és most önzően arra várok, hogy találjon megoldást minderre. Mit keresek itt egyáltalán? Titokban kellett volna tartanom, de nem tettem, így most egy tanácstalan és összezavarodott személy helyett kettő lett. Fantasztikus. Újabb mélyebb levegőre futja tőlem, miközben arra kér, hogy erősítsem meg őt abban, hogy ő a kicsi apukája. Higgadtabban kezelem, mint ahogyan azt elvártam volna magamtól, majd enyhén megszorítom a kezét, mintha attól tartanék, hogy megszökik vagy bármi ehhez hasonló. - Igen, teljesen biztos vagyok benne, hogy te vagy az apa. - újra elmondom azt, amit már korábban is megtettem, most azonban még tovább is folytatom. - Kapsz időt, hogy dönts az egésszel kapcsolatban, hiszen igazad van, nem is ismerjük egymást. Nem várom el azt sem, hogy megbízz bennem, hiszen a hatalmas édesség mániámon kívül szinte nem tudsz semmit sem rólam. - vágok egy grimaszt. - De ha bármire szükség van, hogy bebizonyítsam, nem hazudok, tudd, hogy megteszem. Eszem ágában sincs bizonytalanságba taszítani téged ezek után. - teszem még hozzá, miközben most túlságosan is leköt, hogy a kezeinket tanulmányozzam, miután elszakadok az amúgy túlságosan is hívogató kékségtől.
Élesebben fújom ki a levegőt, ahogy szusszanok egyet. Nem, egyáltalán nem fűlik a fogam ahhoz, hogy választ adjak neki a kérdésére, noha valahol megértem, hogy tudni szeretné, mire fel volt a grimaszszerűség a képemen. - Nem teljesen vagyok biztos abban, hogy mit is akarsz hallani, de semmi olyasmi nem volt abban a nézésben, amivel foglalkozni kellene. Tényleg mondjam ki, hogy sokkoltál az egész hírrel? – Amitől pedig aláírom, nem teljesen tudok ura lenni minden egyes vonásomnak, de igyekszem azért. Legszívesebben kiszállnék ebből a beszélgetésből vagy visszatekerném az időt vagy akármi mást tennék, ami lehetetlen és értelmetlen is, csak ne kellene szembe néznem azzal, amire kicsit sem vagyok felkészülve semmilyen szinten. A zsebkendőt odaadni egyelőre olyasmi, amivel könnyen megy megbirkózni. A mozdulatok nem okoznak nehézséget és a legjobb, hogy közben nem kell a szavaimon filózni vagy azt kitalálni, hogy most mi legyen a következő lépés. Egyáltalán mi lehet a következő lépés.. Elég, ha kettőnk közül csak ő van láthatóan kiborulva – igaz, esetemben soha nem is lesz olyan, mint nála –, így nem marad sok választásom abban a tekintetben, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Valamilyen szinten pedig bízom abban is, hogy rá is ragad belőle. Kivárom, míg meg tud nyugodni, lecsillapodni és el tudja mondani, amit még el szeretne. Az pedig, hogy én mit szeretnék? Egyelőre számomra is rendkívül jó kérdést. A fogalmam sincs rá a legjobb válasz ebben a percben még. Vele ellentétben én nem szakítom meg a szemkontaktust, végig az arcát vagy a tekintetét fürkészem, attól függően, hogy viszonozza-e a pillantásomat vagy sem. Újra kimondj, amit nem akartam hallani. Sem az első, sem pedig a második alkalommal, de kellett ahhoz, hogy mg valóságosabbá váljon számomra is, ami egyelőre a hihetetlennel áll közelebbi ismeretségben. ..és mégis, kénytelen leszek elfogadni, lenyelni a békát és feldolgozni a gondolatot, ami sokkal inkább a frászt hozza rám. Eléggé durván, ami az igazságot illeti. - Oké, várj egy kicsit. – Nagyobb levegőt veszek és megrázom a fejem, hogy jelezzem felé, ide még nem kell elrohannunk. - Ha arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz, akkor álljunk meg egy pillanatra. Valóban nem ismerlek, alig tudok rólad valamit, ez igaz. De az a vizsgálat, amit talán most felvetettél, baromi veszélyes. – Értelemszerűen most és a magzatra nézve. Meg akarja tartani. Ez visszhangzik a fejemben és még ha én most nem is örülök ennek, attól még nem leszek az, aki másodszor is elcsesszen mindent. Kivételesen pedig tudom miről beszélünk, nem egyszer találkozom a jelenséggel a munkám során, ahol apasági perre megy egy-egy vitás helyzet. Nem véletlenül szoktam azt tanácsolni, hogy várják meg, míg megszületik a szóban forgó gyerek, vitázni és pereskedni azután is lehet. - Kezdhetnénk mondjuk azzal, amíg kitaláljuk mi legyen vagy legalább megemésztjük, hogy megpróbáljuk megismerni egymást. Ehhez mit szólsz? – Továbbra sincs fogalmam arról, hogy mi lesz a továbbiakban, de mivel az eleve nincs terítéken, hogy ez a gyerek menjen vagy maradjon, kénytelen leszek beletörődni a helyzetbe, a többit meg szépen lassan kitalálni. Ahhoz viszont nem ártana, ha nem két totálisan idegen volnánk egymás számára, egyetlen jól eltöltött éjszakával a hátuk mögött. Itt azonban megáll az én tudományom is, mert gőzöm sincs, mégis miként kellene hozzálátnunk. - Miért akarod megtartani? ..miért döntöttél úgy, hogy megszülöd? – Lehet nem a legjobb módja a kezdésnek, de tudni szeretném, mégis mi vezette idáig, az indokait és az érveit, mindent, ami miatt vállalni akarja. Hiszen valóban idegenek vagyunk egymásnak és kicsit sem terveztük ezt az egészet. Véletlen volt, egy egyszerű baleset, ami így egész életünkre nyomot fog hagyni.
Szinte már nevetségesnek, és túlontúl abszurdnak érzem a viselkedésemet, ahogyan hagyom a kíváncsiságomat felülkerekedni rajtam, és olyan apróságból is vitát szítok, amely más esetben fel sem tűnt volna. Mindkettőnknek megvan a maga véleménye a kialakult helyzetünkről, és abban is biztos vagyok, hogy sok szempontból nem ugyanazt éljük meg. Sosem volt elég időnk arra, hogy megismerjük egymást, vagy eldöntsük, hogy szeretnénk-e többet kihozni a találkozásunkból vagy sem. Nem lenne ésszerű, ha arra kérném, hogy bízzon meg bennem olyan kérdéseket és válaszokat illetően, melyre bizonyítékként csak a szavaim szolgálhatnak. Valószínű én sem tenném, mégis egy részem szeretné, ha ennek az ellenkezője történne. Nem tudhatja, hogy azokban az időszakokban, ami előtte vagy utána történtek nem volt részese az életemnek egy másik férfi, így szinte már jogosnak érzem a kételkedését, - ha egyáltalán ez az volt a részéről. Válaszként azonban egészen mást kapok, mint amire számítottam, és a bűntudat valahogyan belülről mardos amiatt, hogy képes vagyok még jobban megbonyolítani az amúgy sem egyszerű dolgunkat. Nyelek egy nagyot, a karjaimmal szinte észrevétlenül szorosabban tartom össze magamat, és csak ezután vagyok képes bármit is kimondani. - Tisztában vagyok azzal, hogy ezt tettem, és sajnálom. Túlreagáltam az egészet . - vallom be végül, mert úgy érzem valóban ez történt. Újabb olyan rossz szokásom, amelyet az évek alatt sem sikerült levetkőzni, és most, hogy bizonytalan vagyok minden gondolatommal kapcsolatban, csak még inkább igyekszik a hatalmába keríteni. Lassan nyugszom meg, fejben többször is valami biztató szöveget mantraként ismételgetve, amely pluszként segít abban, hogy valami értelmes beszélgetés félét kezdeményezzek ahelyett, hogy újabb műsorszámot adjak elő abból a produkcióból, melyet otthon a négy fal között már elég jól begyakoroltam. Az előzőhöz képest most sokkal nehezebben bukik ki ajkaim közül a megerősítés, mert a közelsége csak még inkább felerősíti azt az érzést bennem, amitől annyira tartottam az elején is. Egyszerre akarom megtartani magamnak titokban ezt az egészet, és megvédeni egyrészt őt az egésztől, ha már magamat nem tudom, mégis tudom, hogy ezzel semmire sem mennék.
Csendben figyelem a reakcióját, és legszívesebben kisétálnék az ajtón, hogy megkönnyítsem a dolgát, mégsem tudok mozdulni. Talán azért sem, mert minden kiborulásom, és szavaim ellenére is még mindig itt ül mellettem, és végighallgat, holott biztos vagyok benne, hogy ezernyi más dolga is akad. Magam sem tudom, hogy melyik pillanat lett volna a legmegfelelőbb erre a beszélgetésre, de azt valahogyan könnyű kitalálnom, hogy ez biztos, hogy nem az. Mégis jól esik, ahogyan a kezeimet fogja, vagy mikor igyekszik felvenni velem a szemkontaktust, és megtartani azt. Olyankor nyugodtabbá válok én is, és csak arra az egyre koncentrálok, hogy minél értelmesebb válasszal vagy véleménnyel szolgáljak neki, és ne össze-vissza hadarjak zavaros gondolataim közepette. Az igazamat bizonygatom amennyire csak lehetséges, és észre sem veszem, hogy olyan ötletekkel rukkolok elő, melyeket át sem gondolok igazán. Görcsösen ragaszkodok a szavahihetőségemhez, valószínű ez váltja ki belőlem a meggondolatlanság ezen oldalát. Sóhajtok egyet kezdeti reakcióként, de nem szakítom félbe az ellenkezését ezzel kapcsolatban, ahogyan azt sem, mikor felvázolja ötletét. Egy részem tisztában van valahol mélyen a veszélyekkel, a másik meg mindenre bizonyítékot akar szerezni minél előbb, és ezt élesben megtapasztalni eléggé őrjítő dolog tud lenni. - Igen, tudom...csak szeretném, ha nem hinnéd, az egészet csak kitaláltam, hogy ezzel kergesselek őrületbe meg ehhez hasonlók. Őszintén jól éreztem magamat veled, és már csak emiatt sem hoználak téged ilyen helyzetbe, de mégis összejött. - vallom be, a felvetett ötletével kapcsolatban viszont először csak bólintok egyet, majd ezután válaszolok. - Ez működhet. - adom beleegyezésemet, hiszen azzal én is tisztában vagyok, hogy csak úgy haladhatunk egyről a kettőre, hogyha apró lépésekben kezdjük, amit eddig kihagytunk. A kérdése miatt azonban gondolkozóba esek, és megpróbálom összeszedni magamat -pontosabban a gondolataimat, - annyira, hogy valami épkézláb válasszal álljak elő neki. - Abban igazad volt, hogy volt időm feldolgozni ezt az egész hírt, de határozottan állíthatom, hogy még most sem igazán sikerült. Tudod, az első pillanatban mikor megtudtam azt, hogy terhes vagyok, csak az járt a fejemben, hogy nekem ez nem fog menni, képtelen vagyok végigcsinálni, és nem vagyok erre felkészülve. Akkor abban a pillanatban eljátszottam a gondolattal, hogy nem tartom meg, és mást sem tudtam csinálni, csak kérdéseket, kérdésekre halmozni, de egyikre sem találtam választ. Egyre jobban bizonytalanítottam el saját magamat mindennel kapcsolatban, és gondolkoztam a másik lehetőségen is. Mi történik, ha mégis bevállalom? Tudtam mekkora felelősség, mennyire nehéz lesz ez az egész, mégis azt vettem észre, hogy egyre jobban távolodok el az első, és határozott gondolatomtól. Kötődni kezdtem, még ha ez most őrültségnek is hangzik, de minél többször játszottam el mindkét lehetőséggel, annál inkább éreztem, hogy képtelen lennék ártani neki, annak ellenére, hogy hihetetlenül féltem, és félek még most is. - osztom meg őszintén vele az érzéseimet, bárhogyan is döntsön a későbbiekben. - Pontosan tudom milyen érzés, amikor a saját anyám nem kér a létezésemből, és lelép. Én nem követhetem el ugyanezt a hibát, nem lehetek olyan, mint amilyen ő volt, csak mert nem a tervek szerint haladt az életem. – jegyzem meg, mert minden kétségem ellenére képtelen lennék ugyanazt tenni, mint amit ő tett velem akkoriban.
Megrázom az üstökömet. Lassan és ráérősen, de nagyon is határozottan. Nem kell sajnálnia, nem ő tehet arról egyedül, ami történt, hanem mi. Mi ketten ő is és én is, így pedig tényleg nem szükséges sajnálkoznia egy percig sem. Vagy mindenesetre nem emiatt. Azt meg nem tudom, hogy mennyire reagálja túl a helyzetet. Nem vagyok benne biztos, hogy azt teszi, tekintve, hogy mennyire nem volt benne a pakliban ez. Őt nem ismerem, így arról nem tudok nyilatkozni, hogy miként érinti a kialakult helyzet, de számomra.. Volt olyan nő az életemben, akit szerettem. Akivel együtt is éltünk és végül az vetett véget a kapcsolatnak, hogy családot akart, én viszont nem. Lemondott volna a karrierről, hogy tökéletes feleség és anya legyen, nekem viszont társra van szükségem egy nőben és nem háttértámogatásra. Ami pedig a gyerek kérdést illeti.. nos az bőven ráért volna még. Ehhez képest pedig.. Nagyot szusszanok, de valójában nem esik jól. A levegő, mintha össze akarná nyomni a tüdőmet. Kifejezetten fájdalmasnak találom a lélegzést is jelen pillanatban. - Jó, figyelj.. – Megdörgölöm a képem, a borostám végigserceg a tenyerem alatt. Kell ez, hogy valamivel éberebbnek érezzem magam és ne csak zsibbadtan. - ..ráérünk ezzel akkor is, ha megszületett. – Nem akarom most kimondani, hogy egy apasági valószínűleg kelleni fog és ez most nem a bizalomról szól, hanem nagyon sok minden másról is, amit most még csak nem is sejthet. A gyerek világrajövetele után azonban már veszélytelen lesz maga a vizsgálat vérből. Szóval ezzel még tényleg ráérünk, nem sürgős annyira a dolog, hogy megérje kockáztatni érte már most. Elhúzom a számat. Jah, hát én se akartam volna, hogy ez a helyzet egyáltalán létrejöjjön, de azt hiszem késő bánat már a dolog. Újra megrázom a fejemet, ez alkalommal inkább csak csóválva azt. - Nem feltételeztem volna, ha az őrültbe akarsz kergetni, de ez az egész helyzet a maga bonyolultságán túl még hatványozottan az lesz. – Vakarom meg a halántékomat. Hogyan avathatnám be abba a világba gyorstalpalón, amihez tartozom és amit teljességgel meg fog bolygatni ez az egész?! Abszolút nem a jó értelemben. Csendben figyelek és próbálom megérteni az okait, a szavait, mindent, ami megmagyarázhatná, hogy mégis miért akarja megtartani egy vadidegen gyerekét. - Nem őrültség csak.. – Vállat vonok. Magam se nagyon tudom megmagyarázni. Talán az anyai ösztön vagy mi, amit a kötődés alatt ért, talán valami más, de tulajdonképpen a végkifejlet szempontjából nem is annyira érdekes. Kicsit összeráncolom a szemöldökeimet, amikor a másik okra tér rá. Az első számomra igen ködös és megfoghatatlan volt – nem érzem, amit ő, így nekem ez a része inkább az a kategória, amit elfogadok, de valójában nem igazán értem –, a második azonban már egészen más tészta. A saját bőrömön ugyan sosem tapasztaltam meg, de már csak abból a kevés információmorzsából is, amit most elhintett, nem nehéz rájönnöm, hogy ez az egész szülő-gyerek kapcsolat esetében mélyebben gyökerezik, minthogy simán csak kötődik egy alig pár hetes embrióval. - Bocs, nem akartam olyasmibe belekérdezni, amihez nincs közöm. – Az anyjával való kapcsolata vagy, hogy mi történt kettejük között, számomra inkább az a fajta intim dolog, amihez mi még nem mondhatni, hogy elértünk volna. Nem zavar, hogy elmondta, nem erről van szó, de tényleg nem akarom, hogy azt érezze, olyasmit is meg kell osztania velem a megismerkedés égisze alatt, amit más esetben valószínűleg nem mesélne el valakinek, akit csak annyira ismer még, mint engem. - Egyedül élsz? – Legutóbb csak hazavittem, de erre nem kérdeztem rá legjobb emlékeim szerint és nem emlékszem, hogy a lakása ajtaján szerepelt-e másik név. Igazából az övé sem rémlik, de mentségemre, nem a bejáratra figyeltem akkor. - Most te jössz. Kérdezz, amit tudni szeretnél és válaszolok rá. – Eddig csak én tettem meg, ma este legalábbis és, ha oda vissza akarjuk, hogy működjön ez a megismerkedés dolog, akkor talán ez lehet a legcélravezetőbb stratégia. Főleg, hogy magamtól fogalmam sincs hol kezdjek bele a saját történetembe.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Egyrészt, mert az érzéseim olyanok, mint egy hullámvasút, és amíg egyik pillanatban úgy érzem, hogy legszívesebben magamhoz ölelném őt minden ok anélkül, a másikban ugyanennyi indokkal rúgnám szét a hátsóját, amiért ezt tette velem. Másrészt azért is, mert a hirtelen jött megjelenésem után a még váratlanabb bejelentésem ellenére is nem küldött még el vagy vágott a fejemhez olyan dolgokat, amelyeken én rágódtam idefelé jövet. Nem volt még ilyen összetett, és olykor megmagyarázhatatlan szituációban részem, amely minden szempontból összekavarja a gondolataimat, és az érzéseimet egyaránt. Sosem voltam szemtanúja annak, hogy miképp reagálnak az emberek egy ilyen bejelentésre, csupán elképzelhettem azt, ez pedig édes kevés ahhoz képest, amit a valóság kínál majd abban a kérdéses pillanatban. Kedvelem őt. Nem csak a kinézete vagy a mosolya miatt, - amitől akaratlanul olvadásnak indulok, - hanem azért is, mert kiváló beszélgetőpartner, vicces és őszinte. Ezt pedig manapság egyre kevesebb ember mondhatja el magáról. Talán pont ezért voltam leginkább bizonytalan az idejövetelemmel kapcsolatban. Megfordult a fejemben, hogy nem szólok egy szót sem, és saját magam vágok bele ebbe az egészbe. Kinek van szüksége arra, hogy a feje tetejére álljon az élete? Fontos neki a munkája, és szereti amit csinál, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy kiváló benne. Annyi minden áll még előtte, erre jövök én és egy hurrikánt szabadítok rá, ami végleg elsodorhatja. Magam sem tudom melyik lett volna nagyobb önzőség a részemről: megtartani titokként magamnak az egészet vagy az, hogy bevallottam mindent? Azonban erről már késő gondolkozni, mert végül megtudta, és határozottan kijelenthetem, hogy totálisan és visszavonhatatlanul sokkos állapotba taszítottam ezzel.
A rengeteg zűrzavar ellenére most mégis nyugtató hatással van rám a társasága. A hozzáállása az egészhez, az, hogy meghallgat, és igyekszik nem leordítani a fejemet, hanem segíteni, hogy jobb legyen, elmondhatatlanul jól esik. Ugyan a bűntudat még most sem csillapodott bennem, de legalább nem érzem úgy, hogy menekülnöm kellene. Aprót bólintok egyetértésemet kifejezve a vizsgálattal kapcsolatban, de a tekintetem most valamiért elkalandozik az arcát érintő kezére. Figyelemmel követem végig minden egyes mozdulatát, szinte már tanulmányozva őt, ami belegondolva nem túlságosan hétköznapi viselkedés a részemről. Kedvet kapok hozzá, hogy én is megérintsem, de végül lecsillapítom magamat annyira, hogy gondolatban is a pillanatban legyek, és ne valahol egészen máshol, ahol most nem kellene. Vajon mindig ez lesz velem? - Addig még van egy kis időnk. - jegyzem meg mellékesen visszazökkenve a valóságba, amely minden részletében felfoghatatlannak tűnik, bármennyire is próbálom meggyőzni magamat az ellenkezőjéről. Szavainak hatására sóhajtok egyet, hátamat pedig a kanapénak hajtom. - Ne is mond... őszintén bele sem merek gondolni ebbe. Gondolom senki nem fog őszintén gratulálni. - vágok egy apró grimaszt, hiszen kétlem, hogy bármelyik oldalról pozitív visszhang érkezne az irányunkba a jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatban. Nem feltétlenül szokásom megnyílni az embereknek, vagy anyáról beszélni, most mégis szükségét érzem. Szerettem volna, hogyha megérti a nagyobb okát annak, miért is tartok ki a döntésem mellett. Nem vágyok olyannak lenni, mint ő volt, ugyanakkor pont miatta félek leginkább attól, hogy anya legyek. Mi van, hogyha akaratomon kívül is őt követem majd? Mindenki eltudja dönteni egy idő után, hogy milyen személyiséggé szeretné formálni magát az életben, vagy hogy melyik úton halad tovább, de soha nem tudhatod igazán mit örököltél, és ez miképp hat ki az életedre a későbbiekben. Sokszor csíptem el egy-egy beszélgetésfoszlányt, ami arról szólt, hogy mennyire nem akarta ezt az anyaságot. Fiatal volt, és engem hibáztatott mindenért, még ha ezt szemtől szemben sosem kaptam meg tőle. Elég bizonyítékként szolgált az, hogy az első adandó alkalommal lelépett. Én nem fogom megtenni. Nem feltétlenül csattanok ki az örömtől az állapotom miatt, de megtörtént, és minden félelmem ellenére muszáj ehhez alkalmazkodnom. - Nem kell bocsánatot kérned. Régen volt már. - mosolyodok el ezzel jelezve, hogy amennyire komolynak hangzik, annyira már nem zaklat fel érzelmileg, mint akkoriban. Mellesleg apa tökéletes nevelésben részesített, és soha nem éreztem, hogy bármiben is hiányt szenvednék. A kérdésére eleinte csak bólintással reagálok, majd csak ezután válaszolok. - Már egy ideje csak én birtokolom a színes őrületemet. Kezdetben volt egy lakótársam, de ő lelépett az aktuális pasijával. - válaszolok felé fordulva, majd eligazgatom a ruhámat. Amikor azonban arra kér, hogy most én kérdezzek tőle, hirtelen annyi minden fordul meg a fejemben, hogy azt sem tudom, melyikkel lenne a helyesebb elkezdeni. A bőségzavar olyan fajtája lehet ez, ami után csak egy üres vásznat kapsz döntésképtelenséged zálogaként. - Arról már eleget hallottál, hogy én mit érzek, de kíváncsi lennék a te őszinte gondolataidra is az egésszel kapcsolatban. Mindentől eltekintve, megfordult a fejedben valamikor is, hogy egyszer majd apává válj? - érdeklődök tőle, miközben a fejemet támasztom meg a kanapé támláján könyökölve, és őt fürkészem. Bármi is legyen a válasza, nem áll szándékomban vitázni vele miatta, csupán érdekelnek a gondolatai.
Féloldalasan elhúzom a számat. Pár hónap, az valóban rendkívül kis időnek tűnik, kevesebbnek, mint amennyire szükség volna vagy amennyit szeretnék, de talán ez rá is igaz. - Ha csak ennyi volna a hozadéka, összetenném a két kezemet. – Egészen apró, de jól látható grimasz nyúlik az ajkaim sarkába. Ez a terhesség nem csupán annyi hozadékkal jár majd, hogy nem lesznek őszinte gratulációk vagy konkrétan semmilyen sem, ha csak a saját családomat veszem alapul. Sok más, gusztustalan dolog viszont fel fog merülni, amiktől már most rosszul vagyok, akkor is, ha nekem se nagy öröm az egész helyzet vagy szituáció. Mit nem nagy öröm, legszívesebben a pokolba kívánnám az egészet. Nem a mellettem ülő nő miatt – ő aligha tehet róla jobban, mint én –, hanem a történtek kapcsán. Nem lett volna szabad annak a gyereknek megfogannia, úgy nagyjából soha. Mindkettőnket sok mindentől kímélte volna meg és mégsem tehet róla szerencsétlen kezdődő élet. Lassan bólintok egyet, habár nem értek egyet vele. Akármennyire is volt régen vagy sem, nem az én dolgom, semmi jogom nem volt belekérdezni vagy tudni arról, ami vele történt. Ez az ő magánügye és nyilván nem olyasmi, amit egy vadidegennel szívesen megoszt az ember, akkor sem, ha történetesen annak a vadidegennek a gyerekével esett teherbe. Basszam meg, hogy lehettem ilyen hülye és elővigyázatlan?! Az enyhe kifejezés, hogy jelen pillanatban mennyire haragszom magamra.. - Értem. – Csak ennyit tudok kinyögni a válaszára. Azt már megígértem, hogy anyagilag támogatni fogom, az pedig azt hiszem még meredek kérdés volna, hogy a lakás fenntartása mellett, hogyan fogja megoldani a gyereket is. Meg úgy nagyjából mindent. Szándékosan nem akarok még kitérni erre – basszus, előbb talán sikerüljön magunkhoz térni a sokkból –, ráérünk még. Pár hónapig legalábbis. - Huhh.. ez egy kicsit hosszabb választ igényel. – Egyetlen pillanatra dobom meg a szemöldökeimet a kérdés hallatán. Nem lesz egyszerű röviden megfogalmazni, mit is gondolok most minderről, ráadásul úgy, hogy lehetőleg ne bántsam meg. - Alapvetően; ha megfordult a fejemben, ha nem, ez az esetemben elvárás. A családom és azon társadalmi réteg részéről, ahová tartozom. Ne értsd félre, nekem ezzel nincsen problémám. Tudom hová születtem, mit örököltem és mit kell tovább vinnem, úgy nagyjából ötéves korom óta, ezért alapvetően a válaszom igen, kellett, hogy gondoljak rá, valamikor családom legyen, a gond nem ezzel van. – Nyelnem kell egyet és bár nem beszéltem annyit, hogy kiszáradjon a pofám, mégis azt érzem, hogy a kibaszott Góbi sivatag költözött a számba. - Volt olyan barátnőm, akivel már együtt éltünk egy ideje, mikor közölte, hogy családot akar. Most pedig egyedül élek, szóval kitalálhatod mi lett a vége. – Húzom el a számat megint újfent és az asztalon megmaradt whisky után nyúlok, pontosabban a pohárba kitöltött maradékért. Egyetlen húzóra iszom ki, ami benne volt. - Nézd Lola, szeretném, ha ezt nem vennéd rossz néven, de ezzel együtt azt is, ha számításba vennéd, amit most mondani fogok. – Leteszem a poharat, vissza az asztalra és a tekintete után kezdek kutakodni. Megvárom, amíg magaménak tudhatom a figyelmét teljes mértékben. Halkan szusszanok egyet, mielőtt belekezdenék, mert nem lesz könnyű, amit mondani akarok és fogok is végül. - A legegyszerűbben úgy tudom leírni a családomat és a származásomat, hogy sznobok vagyunk. Nagyjából a végletekig. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyerekeim anyjának olyan nőt várnak el, aki a felső tízezerből származik, fehér, amerikai vagy legrosszabb esetben brit, nívós egyetemet végzett és kész alárendelni magát és az életét annak, hogy tökéletes feleséggé váljon. Az egyetlen problémám pedig nekem ezzel az egésszel csak az volt, hogy nem támogató háttérre vágyom, hanem olyasvalakire, akinek megvannak a saját céljai, vágyai és tökéletesen megérti miről beszélek, amikor a munkámat hozom szóba ás arról mesélek. – Ebben a helyzetben tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire is szarul hangozhat, amitől nagyon is beindul a lelkiismeret-furdalásom. Itt ül a kanapémon egy lány, akit én ejtettem teherbe és képzelem mennyire lehet mámoros végighallgatnia mindezt. Ez pedig újabb fintort csal a képemre. - Úgyhogy esetünkben nem az lesz a gond, nem gratulálnak majd őszintén, hanem, hogy nagyjából mindent megpróbálnak megtenni majd azért, ez a terhesség ne legyen. Bántani fizikailag nem fognak, de pénzt ajánlanak majd meg ügyvédekkel és perrel fenyegetnek nagyjából abban a pillanatban, hogy kiderül a dolog. – Nem örülök annak, hogy ezt a tudtára kell hozzam, de úgy gondolom, tisztában kell lennie azzal, ami rá vár, ha valóban meg akarja majd tartani ezt a gyereket. - Ha leszakadok mindattól, hogy milyen és mekkora elvárás van a vállamon, akkor pedig azt tudom mondani, hogy nem vagyok kész erre. – Ez pedig azt hiszem földhöz vágóbb bejelentés lesz, mint minden más, amiről eddig beszéltem. Sajnálom. Komolyan, az egészet rohadtul sajnálom, de nem akarok neki hazudni vagy olyasmivel hitegetni, ami nem a valóság. Ettől pedig baromira szarul érzem magamat, mert egyáltalán nem fair, amit vele teszek vagy amit tettem. Kicsit sem.. - Sajnálom. - Szusszanok végül csendesen, a kezemben tartott pohárra koncentrálva, hogy ne kelljen látnom, mennyire törtem össze egy nőt, aki a legkevésbé sem érdemelte volna ezt. Mert én is kedvelem őt. Jobban, mint ahogyan egy akármilyen egy éjszakás kalandot kellene..
Abban nem tudok eléggé egyetérteni vele, hogy a gratuláció elfogadása tökéletesen elég lenne, de mi ennél nagyobb dologban vagyunk benne, hogy bármilyen úton-módon ez a segítségünkre váljon. Egy kis időre leköti a figyelmemet az arcának tanulmányozása, vagy a gondolataim megértése, melyek úgy tűnik minden egyes vele töltött percben újabb kérdésekkel bombáznak, és mily meglepő, a válaszok ismét elmaradnak. Mi még csak most ismerkedünk, mások ilyen pillanatokban már az általuk felépített terv szerint haladnak, és ha más nem hónapok vagy évek óta együtt vannak. Nem mondom, hogy nem zavar össze ez az egész teljesen vagy bizonytalanít el attól az elhatározástól, ami eddig biztos lábakon állt már egy jó ideje. Ennek a döntésnek súlya van, következményei. Ez nem olyan, amikor két ruha közül próbálsz egyet felválasztani, és bármelyiket is választod, az nem lesz katasztrofális kihatással két ember életének következő szakaszaira. Nem kell attól tartanod, hogy tönkreteszel mindent, csak mert éppenséggel a fehér helyett a pirosat választottad. Ilyen esetekre kellene lennie egy vészjelzőnek, egy kapcsolónak vagy bármilyen segítségnek, ami azokra a kérdésekre adja meg a választ, amit még saját magadnak sem mersz igazán bevallani. Őt figyelem, és a válaszára várok. Sokszor megkaptam már életem során, hogy sose tegyél fel olyan kérdést, melynek a válaszára magad sem vagy igazán felkészülve, azonban a kíváncsiságom és érdeklődésem annak irányába, hogy jobban megismerjem a gondolatait, háttérbe szorítja ezt a figyelmeztetést. Bárcsak erősebbnek bizonyult volna, és neon színekben pompázva adta volna a tudtomra a létezését. Nem áll módomban félbeszakítani a mondandóját, ezért inkább saját meglepetésemre is most befogom a számat. Figyelmesen hallgatom őt, és ahogyan egyre mélyebbre merülünk a kérdésem kivesézésében, annál kényelmetlenebbül érzem magamat, és az előbb érzett nyugalom érzésének szinte már nyoma sincsen. Tekintetem egy lopott pillantást vet az ajtó felé, és amit az agyam már feldolgozott, úgy tűnik sehogy sem sikerült továbbítania testem többi részének. Veszek egy alig észrevehető levegőt, de még mindig nem kívánom véleményemet megosztani vele. Minden kimondott szó ellenére várom a folytatást, habár enyhén émelygek, és legszívesebben befognám a füleimet, hátha így nem kell elfogadnom a nyilvánvalót.
Őszintén? Nem is igazán rá haragszom ebben a helyzetben, hanem magamra. Na jó, azt hiszem ő rá is, de nem azért, mert őszinte velem. Szavainak melyik pontjáért lenne jogom hibáztatni őt? Nem várhatom el tőle a lehetetlent, és nem is teszem. Mellesleg én kértem meg rá, így még inkább nincs lehetőségem jártatni a számat. Ha eddig azt hittem, fel vagyok készülve akkor most végképp összeomlott minden egyes elhatározásom, és nem pont a gyerekvállalás miatt, hanem az utána ért következmények bizonytalanítottak el. A tény, hogy bárki is próbálná elvenni tőlem a kicsit, nem várt érzelmekkel tölt el, amelyeket eddig még nem tapasztaltam, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy meggondolatlanság volt a részemről az egész vallomás. Nyelek egy nagyot, a már jól ismert gombóc ismét a torkomat szorítja, de még nem hagyom, hogy könnyeket csaljon a szemeimbe. Nem engedhetem meg, hogy újra gyengeséget mutassak a külvilág irányába, mert most erősnek kell lennem. Erősebbnek, mint bármikor máskor. Rosszul érintenek a szavai, még úgyis, hogy egyszerűen csak az ismerkedős fázisba vagyunk. Rá kell jönnöm, hogy ez az egész sokkal összetettebb, és bonyolultabb, mint amire számítottam, arra pedig esély sincs ezt képes legyek ilyen egyszerűen elfogadni. Teljesen szótlannak érzem magamat, mintha minden értelmes gondolatot kiűztek volna a fejemből, és helyét felváltotta volna ez az enyhén sokkban lévő, de annál intenzívebb érzés. Mondandójának végeztével sajnálatot mond a kimondott szavaiért, de a közöttünk lévő szemkontaktus olyan könnyedén válik most a semmivé, és ez az a pont nálam, ami végleg arra késztet, hogy kifejtsem a véleményemet. Szó sincs arról, hogy veszekedni akarok, de ahogyan ő tisztázta velem a dolgokat, az lenne fair, hogyha én is ezt tenném. - Hűha. . . nem semmi. - bököm ki kezdésként, mintha ez a szűkszavúság felkészítene mondandóm minden egyes pontjára. - Köszönöm az őszinteséged. Sok minden így most már világosabbá vált. - folytatom tovább, majd kifújom az eddig oly gondosan bent tartott levegőt, és csak ezután szólalok meg ismét. - Te egy rendes, és egyenes férfi vagy, Solomon, de most már határozottan látom, hogy se így, se úgy nem lesz egyikünknek sem könnyebb a helyzet, mégis az egyik esetben nagyobb a veszteség. Neked fontos a karriered, és ezzel tényleg nincsen semmi gond, de velünk mindent kockára tennél, ez pedig olyan dolog, amit nem engedhetek meg. - kezdek bele a mondandómba. - Két teljesen különböző világ vagyunk, valószínű mindig is azok lennénk, és bár kedvellek, nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem őt, csak mert nem felelek meg olyan feltételeknek, amik lássuk be, egyszerűen már nevetségesek, és abszurdak is. - a fejemet ingatom hitetlenkedve, és bár kedvem támad nevetni vagy ehhez hasonló reakciót kifejteni magamból, - ami távol állna az őszinteségtől, - mégsem teszem. - Ezért is jutottam arra a döntésre, hogy egyedül fogom végigcsinálni, és nem várok el tőled semmit sem. Semmi gond, komolyan, hiszen így megúszunk egy kínos beszélgetést, ahol azt próbáljuk bebizonyítani, hogy bár nem vagyok sem brit, ahogyan a felső tízezerből sem származom, ugyanolyan emberi lény vagyok, mint a többi. Pont úgy, ahogy a kicsi is, aki minden tiltakozás ellenére meg fog születni, és ha rajtam múlik nem lesz úgy eldobva, mint egy tárgy, amire egyik napról a másikra ráun az ember. - akadok most már ki a nyugodtságomat félretéve. - Hidd el, nem ellened irányul ez az egész, hiszen mint ahogyan említetted, ebbe születtél bele, nekem viszont ezt nehezebb megemészteni, mint gondolnád. Értékelem az őszinteséged, és mindent, amit tettél, de mindkettőnknek jobb lesz, ha ezt még most lezárjuk az elején. - fejezem be a mondandómat, majd felállok mellőle, és magamhoz veszem a táskámat. - Jobb lesz, ha most megyek. Gondolom, rengeteg dolgod van még, és nem akarlak tovább zavarni. - teszem még hozzá sürgetően eligazítva a hosszan lelógó pántot a vállamon, hogy minél előbb lelépjek. Mellesleg az amúgy sem kicsattanó jókedvemen az sem igazán segít, hogy egyre rosszabbul érzem magamat, és másra sem vágyok, mint a saját lakásom biztonságára.
Tisztában vagyok azzal, hogy a legkevésbé sem lehetett kellemes végighallgatnia, de nem akartam, nem akarok hazudni neki. Előbb-utóbb úgyis teljesen egyértelmű lett volna, előtte is kiderült volna, hogy ez a helyzet. A családom ilyen, mindig is ilyen volt és én közéjük tartozom. Nem határolódhatok el tőlük, mert nem vagyok más, mint ők. Csak ezt az életet ismerem és nem találom kényelmetlennek, nem lázadok a sorsom ellen. Még annyira sem, mint a húgom. Soha meg se fordult a fejemben, nem kellett, hogy így legyen. Most pedig itt vagyunk, egy kedves, helyes, szórakoztató és vonzó lánnyal, akit gyakorlatilag alig ismerek, életem legnagyobb slamasztikájában. Amire megoldást egyáltalán nem tudok, tanácstalan vagyok és fogalmam sincs merre és, hogyan tovább kellenének alakulnia a dolgoknak. Elhúzom a számat arra, mikor megköszöni az őszinteségemet. Nincs mit köszönnie rajta, basszus, nagyon nincs. - Ez nem a karrieremről szól. – Tűzöm közbe, szinte alig hallhatóan és némileg összébb vont szemöldökkel, de kissé értetlen kifejezéssel a képemen emelem rá kékjeimet. Ez az egész életemről szól, és az övéről is, meg a gyerekéről. Sokkal több mindenről, mint a munkám. Társadalmi szakadékról, ami akkor is létezik, ha a huszonegyedik században gyalogolunk és valószínűleg mindig is létezni fog, amíg lesz felső osztály és elit, gazdagok és szegények. A világ undorítóan működik és farkastörvényeket diktál. Tisztában vagyok vele én is. Ő nevetségesnek és abszurdnak tekinti, ami számomra komolyan vett és elvárt dolog. Ami alapján megítélnek barátaim, a rokonaim, az ügyfeleim. Számomra a társadalmi helyzetemet biztosítja, gyakorlatilag az életem nagyon nagy részére nyomja rá a bélyegét és van akkora ereje és súlya, hogy elpusztítson, ha valamit szarul csinálok. Neki mégis nevetséges… Könnyű ítélkezni mások felett, ha nem vagyunk a cipőjükben és elképzelni sem akarjuk milyen lehet az. - Állj meg egy pillanatra kérlek. Ezt mégis, hogy érted? – Nem arról van szó, hogy hirtelen akarni kezdtem valamit, amit sosem kívántam, hanem arról, hogy úgy gondolja, teljesen kihagyhat valamiből, amibe nekem is van annyi beleszólásom, mint neki. Vagy legalábbis lennie kellene. - Nem Lola.. – Megrázom a fejemet lassan. - Ez a gyerek nem olyan, mint a többi, pont ez a lényeg. – Azt hiszem nem érti, nem értette meg, annak ellenére, hogy nem akartuk és végképp nem terveztük, ha megtartja, ennek a gyereknek olyasmi fog egyszer az ölébe hullani, ami mássá teszi akármelyik embertől. Ez a kérdés sokkal komplikáltabb annál, semmint, hogy el lessen szigetelni tőlem vagy a származásától. Ráfogok a csuklójára, amikor feláll a kanapéról és én is követem a mozdulatában, a kezét azonban nem engedem el. Nem szorítom, de az ujjaim határozottan fonódnak a bőrére. - Ebben nem dönthetsz egyedül. – Halkan közlöm vele és végül eleresztem a fogva tartott, pici csuklót. A kezeimet a zsebeimbe akasztom. Ha nem is voltam hangos, a kijelentésemet nagyon is komolyan gondoltam. Nem hagyhat ki belőle, mert van beleszólásom. Vannak jogaim. Basszus, azokról reggelig mesélhetnék neki.. Hallom, hogy menni akar, hogy szerinte ennyivel le lehet zárni ezt, de téved. Ha menni akar, menjen, nem tarthatom itt az akarata ellenére, de rendkívül tiszteletlennek tartom, hogy mennyire nem vesz figyelembe azért, mert megosztottam vele valamit, amit ő kért és, mert a valóság nem szebb vagy kellemesebb a számára. Elmondta, hogy a gyerek az enyém és amikor így döntött, akkor vállalta azt is, hogy engem is számításba vegyen. Ezt már nem lehet visszacsinálni, akkor sem, ha megbánta már, hogy idejött. Nem hagyhat ki, nem teheti.
Képtelen vagyok szavakba önteni azokat az érzéseket, melyeken most keresztülmegyek, mégis meg kell tennem, ha valami értelmes gondolattal is akarok szolgálni számára a mai nap folyamán. Előre látom, hogy a helyzetünk csak még bonyolultabbá válna, ha a továbbiakban is közünk lenne egymáshoz, ezért határozott döntésre jutok a kicsivel kapcsolatos kérdéseket illetően. Egy részem nem vágyik arra, hogy kihagyjam ebből az egészből, tekintve arra, hogy végülis ezért jelentem meg nála, mégis túlságosan helyesnek vélem ennek megtételét. Túl sok bukhat ezen, és arra, ami ránk várna, már végképp nem vagyunk felkészülve. Nem hozakodhatunk elő azzal, hogy együtt erősek leszünk, és minden akadályon könnyedén átjutunk majd, mert soha nem volt közünk egymáshoz egy éjszakán kívül, ami túl kevés ilyen kijelentésekhez. Túlságosan könnyedén buknak ki belőlem a szavak, belül mégis ólomsúlyúnak érzem őket, mégsem állok le. Már csak azért sem, mert félek, hogyha megteszem, soha nem tudom majd újrakezdeni. Mellesleg, ha most nem teszünk pontot ennek a végére, később már nem igazán lesz rá lehetőségünk. Minden félelmem, és aggodalmam ellenére átgondoltnak érzem tervem első lépcsőfokát, ami arról szól, hogy egyedül vágok bele a kicsi felnevelésébe.
Ez azt jelentené, hogy ő úgy folytathatná tovább az életét, ahogyan annak lennie kell, függetlenül attól, ami közöttünk történt. Végül is ez az amire vágyik, nem? Egy gyerek most mindent teljesen kifordítana önmagából, és ő ebben csak duplán veszíthet. Ki akarná az eddig felépített életét megkockáztatni egyetlen elkövetett hibáért? Ezért is érzem, hogy az ajánlatom vagy döntésem, - már magam sem tudom miképp értelmezzem, - eléggé korrekt vele szemben. Semmi felelősség, és még annyival is kevesebb családi dráma a felett őrlődve, hogy én mennyi feltételnek nem felelnék meg. Mégis úgy tűnik, hogy minden egyes átgondolt részlet ellenére valami mégsem nyeri el a tetszését. Pontosabban, - mint később az kiderül, - egyik sem igazán tartozik ezek közé. Sóhajtva egyet fordítom el a tekintetemet, próbálom minden szempontból összeszedni magamat, már amennyire ebben a helyzetben ez lehetségesnek bizonyul. - Úgy gondolom, eléggé érthetően fejeztem ki magamat. - válaszolok a kérdésére, mégis eléggé érdeklődve fürkészem őt, amikor a kicsi kerül a téma középpontjába, pontosabban valami, ami egyelőre nem igazán világos számomra. - Akkor mégis milyen? Tessék, hallgatlak, szóval világosíts fel kérlek. - adom át neki a szót, hogy megmagyarázza az egészet, mert én végképp elvesztem. Nem érthetem őket, soha még hozzájuk hasonló életmódot sem éltem, ezért őszintén kíváncsivá tett az egésszel. Bár őszintén előre félek a választól tekintve arra, hogy mit mesélt a szüleivel kapcsolatban vagy, hogy mi lenne a természetes reakciójuk, ha mindez az egész napvilágra kerülne. Zaklatottnak érzem magamat mondandóm végeztével, és tényleg csak arra tudok gondolni, hogy kiszabaduljak a friss levegőre, vagy bezárkózzak valami biztonságos helyre, ahol pár percre távol lehetek a gondolataimtól. Fel is állok a kanapéról, hogy megtegyem kezdetnek ezt a lépést, de a csuklómon érzem meg a kezét, tekintetem pedig akaratlanul is az érintett területre siklik, mely megakadályoz a továbbiakban abban, hogy elhagyjam a lakását. Felpillantok a szemeibe, várom, mit akar a tudtomra hozni, és mikor végül kiböki, csak a fejemet ingatom szavainak hatására. - Ha nem dönthetek egyedül, ez esetben mit kellene tennem, hm? - veszem fel vele a szemkontaktust, végül tovább folytatom. - Világosan megmondtad, hogy nem állsz készen egy gyerekre, ahogyan azt is, hogy ez mekkora botrányt fog okozni a családod körében, hogyha kiderül. Megéri ekkora kockázatot vállalnod olyanért, amire egyáltalán nem vágysz? - kutatom tovább válaszokért a kék íriszeket. - Mit vársz tőlem, Solomon? Nézzem végig miképp dől össze kártyavárként az eddig felépített életed, és törődjek bele? Veled ellentétben nekem nincs sok vesztenivalóm, márpedig ha nem egyedül csinálom, akkor lesz, és nem is kevés. Ügyvédek fognak a nyakamra járni, mert megtartom őt? El tudod képzelni, hogy mennyire félelmetesen hangzik ez? - apró grimasszal osztom meg vele gondolataimat, majd egy sóhajtással egybekötve folytatom. - El sem tudom mondani mennyire szeretném, hogyha az élete részese lennél a kicsinek, végtére is ezért jöttem ide, de nem ilyen áron. - fejezem be, és most először köt le inkább cipőim orrának tanulmányozása, mint az, hogy a szemeibe nézzek.
Ebben nincs semmi korrektség, se választási lehetőség, semmi. A felajánlásában – már, ha lehet egyáltalán annak nevezni –, inkább döntésében nincs olyasmi, amit tisztelni tudnék vagy ami akár egy kicsit jól esne. Idejött, elmondta, a részévé tett az egésznek, akkor is, ha nem akartam, ha nem fogadtam kitörő lelkesedéssel, most meg egyetlen pillanat alatt tenné semmissé?! Csakhogy, ha valakire rádobunk egy bombát, akkor azt nem lehet semmissé tenni… Mit vár? ..hogy majd ezután úgy teszek, mint aki nem tudja, hogy van egy gyereke kint a világban vagy, hogy majd elfelejtem teljesen, amit közölt, olyan nyugodt lelkiismerettel, hogy nem az én dolgom?! - ..mégis milyen? – Ismétlem meg kérdését, de nem azért, mert a választ tőle várnám. Azt hiszem azt ő teljesen egyértelművé tette. - Ez a gyerek az örökösöm lesz. Jelenleg az első és egyetlen, aki a nevemre, a családom nevére jogosult, ami azon túl, hogy hatalmas vagyonnal, annál nagyobb felelősség is jár. Lehet, hogy ez neked nem jelent semmit, de nekem annál többet. – Keserűen húzom el a számat féloldalasan. Kísérőként pedig meg is rázom a fejem. Hogyan gondolhatja, hogy nem számít a gyereke apja, nem számítok én vagy az, amivel együtt jár az, amit örököl ez a gyerek. Akármennyire is nem akartuk a létét. - Mondjuk talán figyelembe vehetnél magadon kívül mást is. – Morogva toldom oda a kicsit sem kedves, de legalább igaz választ a feltett kérdésére. Nem tagadom, nem akarom ezt a gyereket, de már létezik. Így pedig csessze meg, nem hagyhat ki a döntésekből, mintha nem is léteznék. - Ez pedig feljogosít arra, hogy levegőnek nézz?! – Nem cáfolom meg, igaza van abban, amit felsorolt, csak éppen abban nincs, hogy helyettem döntsön, akármennyire is nem tetszik ez neki. - Állj meg Lola. – Emelem meg a kezemet is utalásképpen, hogy jelezzem, itt bizony van még mit megvitatnunk, mielőtt tovább rohannánk. - Nem is ismersz, nem igazán, hogy aggódhass értem. Arról nem is beszélve, hogy ez nem rólam szól, meg az én életemről, hanem a tiédről meg a gyerekéről, aki nem mellesleg az enyém is. – Nem kifejezetten esik jól ezt kimondani, de a kezdeti sokkon már túl vagyok annyira, hogy legalább a számra vegyem azt, amit baromira nem akartam, mégis megtörtént. - Tisztában vagyok vele, hogy mennyire félelmetes. – Húzom megint el a számat. Alkalmazom magam is a pszichológiáját az egész helyzetnek, amikor az ügyfelem érdekeit kell képviselnem, akit ki akarnak zárni egy gyerek életéből, akit egyébként általa létre sem sikerült volna hozni. Szimplán csak rohadtul nem fair, amit ez a nő akar amögé bújva, hogy csak feláldozza magát egy idegen ember kedvéért. Nos, én nem kértem áldozatot. - Akkor mégis milyen áron? Mit gondoltál, amikor idejöttél? Nem volt titok a nevem, nem lett volna nehéz utána járnod, mégis ki a gyereked apja, mégse tetted, most pedig az én szememre veted, hogy nem ilyen áron gondoltad?! – Alig hiszem el, amit hallok. Egyszerre vagyok dühös és végtelenül megdöbbent is. Végül szusszanok egyet és megrázom a fejemet. Ez, amit művel, nem megoldása a dolgoknak, de hirtelen fogalmam sincs mit kezdjek vele. Illetve pontosabban fogalmam az van, inkább csak azt nem tudom mi lenne a legmegfelelőbb lépés, nem csak jogi értelemben, hanem emberileg is. Mégis csak ő hordja a szíve alatt azt a magzatot.
Az elmúlt percek elteltével rá kell jönnöm, hogy a helyzetünk komplikáltsága még inkább bonyolódik, minél több kérdést vetünk fel vele kapcsolatban. Kérdéseket, amelyeket félünk még magunknak is feltenni, nemhogy egymásnak. Csendben várakozok, és a reakcióját figyelem kimondott szavaimra, ami több mint árulkodónak tűnik annak fényében, mennyire nem nyerte el tetszését az egész gondolatmenetem. Veszek egy mély levegőt, miközben kérésemre kifejti miben is különbözik a kicsi a többitől, de nem áll szándékomban közbevágni. Eleget hallotta az én verziómat, amelynek határozottságába olykor bizonytalanság is költözik be, minél inkább rájövök, mennyire elveszettnek, és felkészületlennek érzem magamat azzal kapcsolatban, ami rám..pontosabban ránk vár. Mert igenis szeretném, ha az életünk része lenne, még ha az előbb igyekeztem bebizonyítani neki az ellenkezőjét. Márpedig bárhogyan is nézzük, ebből aligha jövünk ki jól, ha közösen vágunk bele, ezért is bizonygatom ennyire a saját magam által vélt helyes megoldást, ami több mint valószínű, hogy helytelen. Ugyanakkor elmondhatatlanul szükségem van rá, ezt pedig mégsem mondhatom annak tudatában, amink nem volt. Enyhe hümmögés hagyja el ajkaimat, karjaimat pedig összefűzöm melleim előtt, mielőtt véleményt formálhatnék szavaira, miszerint minden gondolatom saját magam körül forog. - Valóban? Szóval önzőnek tartasz? Bámulatos. - jegyzem meg nem túl jókedvűen, és most az egyszer inkább leköt minden más tanulmányozása, mint az, hogy felvegyem vele a szemkontaktust. Hogyan is másképp kellett volna viselkednem, mikor csak arra tudok gondolni milyen módon próbálják majd eltüntetni bizonyítékát a kicsi létezésének egy olyan dolog érdekében, melyet én épp ésszel fel sem fogok dolgozni? Mert tényleg nem megy.
Az én családom a szétszórtsága ellenére is végtelenül egyszerű. Az egyetlen, amit örökölhetne a családi étterem, meg pár nagyszájú rokon, és a hatalmas szeretetük. A mostani helyzet azonban minden részletében különbözik, és nem mondom, hogy nem rémít meg az ügyvédek gondolata vagy minden, ami ezzel jár, hogyha megtartom a kicsit, mert akkor oltári nagyot hazudnék. Rettegek tőle, de ez nem azt jelenti, hogy az egyedül nevelése a legnagyobb vágyam. - Egyáltalán nem nézlek annak. Levegőnek akkor néztelek volna, hogyha úgy döntök, nem is szólok neked az egészről, márpedig megtettem. - teszem hozzá mellékesen, mégis túlságosan sértettnek érzem magamat jelen pillanatban. Nem tudok napirendre térni afelett, hogy minden egyes cselekedetem amire készülök az a saját önzőségemből fakad, még ha minden egyes alkalommal azt próbáltam elmondani neki, mennyire nem örülnék annak, ha minden elveszne, amit eddig felépített. Ez önzőség lenne? Azt hiszem valahol egészen lemaradtam az emberi érzelmekkel kapcsolatban. - Ha tisztában vagy vele, akkor megérted azt is miért vélekedek így az dolgokkal kapcsolatban. - grimaszolok egyet, de csak egy kis időre nézek fel ismét a szemeibe. - Igazad volt, nem ismerlek. Csak azzal a verzióval tudok azonosulni, amiben élek, az pedig merőben különbözik mindattól, amit elmondtál nekem. Ez viszont nem azt jelenti, hogy csak azért, mert nem értek meg valamit, attól kevésbé válik fontossá az egész. - folytatom tovább, majd nyelek egy nagyot annak érdekében, hogy gátat szabjak az előtörni készülő könnyeimnek. Vannak dolgok, amiknek felfogásához idő kell, én pedig bárhogy is nézem, pont ezt az időt tagadtam meg tőle, meg úgy tűnik magamtól is. Kezdeti határozottságom üvegszilánkok módjára törik össze, és őszintén nem igazán érzem azt, hogy bármerre is haladnánk, ha egymás szavait igyekszünk megvétózni minden egyes létező módon. Ahogyan ő is mondta, nem ismerem, ezért nem érthetem, mi zajlik le benne. Csak önmagamat ismerem, - jelen pillanatban még azt sem, - így nem marad más választásom, minthogy mérlegeljem azt a verziót, amikor is közösen vagyunk benne a képletben, félretéve ezzel minden meggondolatlan elméletet, ami eddig ott uralkodott bennem. Erről viszont elég ha egyelőre csak magamat győzöm meg. - Tudod mit? Belátom, igazságtalan voltam veled abból a szempontból, hogy mindezt rád zúdítottam bármilyen figyelmeztetés nélkül. Már látom, hol hibáztam, és tanulok belőle. Annyi időt kapsz, amennyi szükséges, hogy átgondold az egészet. Ha ezután is úgy érzed, még mindig készen állsz erre minden egyes következményével együtt, tudod hol találsz. Addig viszont tartom magamat a döntésemhez. - veszem fel vele a szemkontaktust, majd tekintetem az ajtó felé siklik. - Ismerem a kifelé vezető utat. - halvány, és nem túl őszinte mosollyal reagálok, mielőtt kikerülve őt elhagyhatnám a lakását abban reménykedve, hogy a kijutás könnyebben, és szökésmentesen fog menni a kezdeti bonyodalmakhoz képest.
Tisztán látszik a felvett testhelyzetéből, hogy mire gondol vagy legalábbis milyen véleményen van. A munkám során muszáj voltam megtanulni olvasni az emberekből ahhoz, hogy időben tudjak reagálni, változtatni egy ügymeneten akár a bíróságon történő tárgyalás alatt is már, amikor nincs egyszerűen idő felkészülni és sokszor az ügyfél sem teljesen őszinte. A mellei alatt összefont karok pedig egészen egyértelműen és tisztán mutatják számomra azt, amit tudnom kell. Nem örülök, de megértem, legalábbis abból a szempontból, hogy nem túlzottabban sikerült finoman vagy kedvesen fogalmaznom az imént. - Őszintén szólva most egy kicsit igen, annak. – Még ha jó szándékból is hozta meg az elhangzott döntését, akkor sem változtat a tényen; a saját maga védelme érdekében hagyna ki olyan döntésekből – egyáltalán ebből az egészből –, amibe nekem is ugyanolyan beleszólásom kellene legyen. Habár, ahogy elnézem, neki nincs semmilyen indíttatása a szemembe nézni, én a sajátjaimat nem veszem le róla. - Igen, valóban megtetted, de csak addig volt elfogadható a beavatásom gondolata, amíg nem tudtál arról, hogy az én szemszögem, a családom, a hátterem és minden, ami most szóba jött vagy jöhet még, merőben más, mint a tiéd. Még mindig alig tudsz valamit rólam vagy arról, hogy honnan jövök, de máris úgy döntöttél, hogy köszönöd, de inkább kihagynál az egészből teljesen. – Húzom el a számat rossz ízűen. Tényleg elmondta, idejött és közölte mi a helyzet, de elég gyorsan – túl gyorsan – döntött úgy, hogy inkább kiszállna vagyis inkább kihagyna a képletből, semmint, hogy más egyéb is szóba jöhessen. Nem tudja mit akarok, még én se tudom mit akarok, de nem az volt az első, hogy elküldöm, mint, ahogy ő azt megtette, arra hivatkozva, hogy majd inkább egyedül intézi az egészet, nekem részt se kell venni benne, mintha nem is létezne. A bökkenő azonban az, hogy már létezik. Ez a gyerek már van, ott van a szíve alatt és ezt nem lehet visszacsinálni. - Nem az a gond, ha félelmetesnek találod, mert az is, ezt megértem. – A probléma inkább az, hogy kapásból inkább kizárna. Halkan jegyzem csak meg, mert nem nagyon akarom félbeszakítani vagy nem jobban, mint amennyire ez a kis attitűd megköveteli. - Ha így véled, akkor miért az ellenkezőjeként cselekedsz? – Vonom összébb a szemöldökeimet. Ha tényleg számít az, amit elmondtam, akkor miért akar(t) rögtön kizárni? Nem igazán értem, túlságosan zavarosan és friss és egyikünk sem valami nyugodt vagy olyan, mint akinek sikerült volna teljes mértékig elfogadnia azt, ami történt velünk. Az enyhe kifejezés, hogy mennyire megdöbbenek a szavaitól. Eddig nem akarta, hogy részem, szerepem legyen az egészben, most pedig mégis lehet? Szinte vagy lehetőségem sincs reagálni rá, mert máris kifelé igyekszik. Szeretném, ha maradna, de itt nem tarthatom, bármennyire is ez lenne most a vágyam. - Lola?! – Ha nem tudom megállítani, ha mindenképpen menni akar, akkor már csak a csapódó ajtót fogom bámulni, még nagyjából úgy öt percig, a hangosan dübörgő gondolataimmal. Utána pedig szükségem lesz arra az üveg whiskyre, ami árválkodva figyel az asztalon, a Fridman ügy aktái mellett. Dolgoznom kellene még ma. Felkészülni a holnapi tárgyalásra, végigvenni a lehetséges buktatókat és fordulókat, mindent, ami szóba jöhet, amin elbukhat a per, de képtelen vagyok erre. Csak egyetlen gondolat tud keringeni a koponyám zárt falai között és eléggé kitölti az estémet ahhoz, hogy mással már ne tudjak érdemben foglalkozni a mai nap folyamán.
Kezdőlap
█ 
