Nem válaszol semmit sem a másik szavaira, mert akármit is mondana, beismermé, hogy így történt. De ezt nem teheti meg, nem mondhatja ki, nem érezhet így, nem szabad engednie ennek a szarnak. Így végtelenül hálás azért, hogy a másik közli, hogy mennie kell.
Bár őszintén meglepődne azon, ha Marcello így tenne, hiszen tudja jól, hogy megsértette és azzal is tisztában van, hogy egy telefonhívás vajmi kevés ahhoz, hogy kiengesztelje.
Feleslegesen nem húzza tovább a másik idejét, főleg annak fényében, hogy az közölte, hogy mennie kell. Biztos benne, hogy van olyan nő, aki ezt figyelmen kívül hagyva, tovább csicseregne édesen a telefonban. Ám megtanulta már azt, hogy Marcello nem vagyok ilyesmire.
Utal vissza még végső mondatával a másik kijelentésére, mely elől leginkább menekülni vágyott. Arra azonban nem ad esélyt, hogy erre bármiféle reakció érkezzen, mert ahogy elhagyják száját a szavak, bontja a vonalat és Alfonso példáját követve, a legerősebb alkoholt tartalmazó üvegért kap, melynek társaságában elnyúlik a egy kádnyi vízben.

Lehet, ő meg ezt nem akarta. Szembenézni az egésszel úgy, ahogy van, mert a düh alatt ott van a szomorúság, amiről még az anyjának is csak nagyon nehezen beszélt. Ez az a rész, amit ő nem mutathat ki, amit ő nem enged a bőrére mászni, most viszont, ahogy Fabiola belátja, hogy hibázott, Marcello mellkasára odamászik ez a szar, és elkezdi rágni a húsát, úgy, hogy az szinte fáj.
Nem tudja, mi a célja annak, hogy ezt mondja pontosan, de valószínűleg az, hogy megmutassa a másiknak, mit közvetített felé, és közvetítene még mindig, ha tovább hagyná beszélni. Fabiolának ez a baja, hogy érzelmek kerültek bele, pedig azok kurva régóta itt voltak, Marco meg vállalta, hogy totál beleesik majd ebbe a nőbe, és nem fogja zavarni, ha az meg kapálózik ellene. De zavarta, és őszintén úgy gondolta a múltkor, hogy Fabiola fél tőle.
Ezért ekkora szar ez az egész. Mert éreztek ők már egy ideje, de most kihúzták alóluk a talajt.
A telefonja már így is percek óta pittyeg, hiszen itt is tudja mindenki, hogy most Alfonsora nem lehet számítani, csak őrá. Mennie kell drogot osztani, mennie kell a bárpultokat lestandoltatni, mennie kell a DJ fuvarát intézni. Sorolhatná hajnalig, amíg dolgozni fog, úgyhogy nincsen szüksége csöpögésre, főleg olyanra nem, aminek semmi értelme, mert a megszegett ígéretek után ő nem tudja, hogyan bízhatna megint a másikban. A farka ezért is van biztonságban most, ahogy az anyja is.

A legésszerűbb az lett volna, hogy a sajnálom után bontja a vonalat és ki is kapcsolja a telefon vagy akár szét is töri. De nem képes rá, mert még az utolsó pillanatban is ragaszkodik ahhoz, hogy a beszélgetés is több a semminél. Évekig nem csináltak egymással semmit és mégis képesek voltak egy helyen létezni. Csak nem lesz ez annyira nehéz a továbbiakban sem.
Válaszol először tömören, de ismeri már a másikat annyira, hogy tudja ez nem elég. Ezért még azelőtt szólal meg újra, hogy a másik bármit is reagálhatna.
Ez a legfontosabb az egészben. Mert azt nem tudja kimondani, hogy sajnálja, ami kettejük között történt, hiszen nem igaz. Ha újra ott lenne abban a pillanatban, ismét belemászna a másik ölébe, efelől egy cseppnyi kétsége sincsen. Maximum nem hagyná, hogy gyengéd érzelmekig fajuljon a dolog.

Most, hogy beszélgetnek, és még mosolyogni is képes azon, amiket Fabiola mond, észreveszi magán, mennyire hiányzott neki a nő. Akárhányszor eszébe jutott ezidő alatt, mindig a dühöt igyekezte előtérbe helyezni vele kapcsolatban, meg a sértettségét, mert így nem kellett a lényegre koncentrálnia, az pedig ez. Úgyhogy amennyire örül, hogy beszélnek, annyira nem, mert így már erre fog akarva-akaratlan figyelni.
Tudja, hogy vonásaiban inkább az anyja, mint az apja, de nem gondolkozott még el ezen szánt szándékkal. Nem húzza fel magát egyébként azon, hogy az anyja esetleg veszélyben lenne, hiszen tudja, hogy ha erre kerülne a sor, neki ott már minden és mindegy lenne. Kinyírna mindenkit, az anyját kiemelné a közegből, és eltűnne vele ez életre. Ez az egész fontos számára, nem véletlenül lépked folyamatosan felfelé, de a határok itt húzódnak, és számára tökéletesen láthatóak.
Megint hallgat néhány pillanatig, mert nem tudja mire vélni azt, amit a másik mond. Ez is olyasmi, amit úgy értelmezhetne, ahogy akarna, de ennek túl sok értelmét ő nem szokta látni, ezért konkrétan belekérdez.
Ha esetleg az anyjára értette, meg a helyzetre, amibe miattuk kerülhet, akkor nem kell, mert Marco tudja, hova való mostantól a farka. Ha egészen másra gondolt, arra nem feltétlenül számított, hogy szóba fog kerülni, ezért megáll minden mozdulatában, amit esetleg csinálna, és figyel arra, mit fog erre mondani a másik.

Végre eljut addig, hogy kilép a cipőjéből és elindul a kanapéhoz, hogy ott helyet foglaljon. Muszáj halkan elnevetnie magát azon, amit a másik mond, mert ezzel ismét nem tudna vitatkozni.
Ezzel pedig nem szeretné azt mondani, hogy nincs kedvesség a másikban, mert tudja jól, hogy van. De azért azzal mindenki tisztában van gyakorlatilag három szó után, hogy Marcellot nem a kedvesség aurája lengi körül.
Ezzel pedig azt fejezi ki, hogy bár tudja, hogy nem kérné, de segítene neki bármiféle bosszúban vagy hadban, amit csak indít. Nyelvén van, hogy rákérdezzen, nem mindegy-e ez már, hiszen a történetet Alvize jól elvágta, de inkább csak hallgat néhány pillanatig.
Szólal meg végül, de magyarázatot nem fűz hozzá, hogy mit. Sajnálja, hogy nem hagyta békén, sajnálja, hogy nem előbb adta meg magát, sajnálja, hogy idáig fajult és leginkább azt sajnálja, hogy nem tartotta magát az ígéretéhez. Mert teljesen biztos abban, hogy minden szarsága közül, az volt a legkegyetlenebb és tudja jól, hogy soha nem lesz lehetősége jóvá tenni.

Ő azon mosolyog, hogy az anyja képes volt beszélni Fabiolával, mert, bár a helyzet nem egészen tiszta a férfi számára, hogy a két nő hogyan került össze egy kávéra, de sejti, hogy az anyja teremtette meg a lehetőséget, Fabiola pedig nem mondott neki nemet. Nem tudja pontosan, mit érezzen ezzel kapcsolatban most még, ezért hallgat, vagy az italát kortyolja.
Aztán mosolyog, de közben meg értetlen képet vág, és hallgat még egy kicsit, mert próbálja értelmezni, amit hallott.
Nem túlbuzgóan, csak úgy zsigerből, amiről Marcello azt sem tudja, hogy micsoda. Tud kedves lenni, ha akar, de az ő kedvessége akkor sem mézes-mázas, meg eltúlzott, sőt.. Ha Marco kedves gesztust akar intézni, azt fű alatt csinálja, nehogy kiderüljön róla, hogy kenyérre lehet kenni.
Érti ezt őszintén arra, hogy ha az anyját előveszik, akkor hullani fognak a fejek. A közegben nevelkedve kondicionálva lett a működéséhez, de a férfi itt húzza meg a faszság határát.
Már, pedig miért ne tudna. Mondjuk az érdekes kérdés, hogy a halálos ítélet eddig is a feje felett lebegett, mégis szemrebbenés nélkül kúrta a másikat. De ezt nem fogalmazza meg, mert nincs már értelme.

A jégkockák zörgését meghallva ismét sóhajt. Figyelmeztetni akarja a másikat, hogy ne merjen Alfonso szintjére kerülni, de nem teszi. Egyetlen egy okból kifolyólag, biztos abban, hogy Marcello másként vezeti le az egészet. Ezzel pedig nem Alfonsot kívánja lenézni, mert tulajdonképpen az olasz út alatt, mintha teljesen megértette volna, hogy mi a fenéért is csinálja a férfi.
Elmosolyodik, mert, ha visszagondol rá, nem is egy olyan szó hagyta el a nő száját, ami arra utalt, hogy tudja. De nem mondta ki, nem tolta Fabiola arcába, mintha ezzel is kímélni akarta volna valamitől. Vagy csak tudta, hogy még szájára venni is hiba az egészet.
Most viszont nem kerülte el a figyelmét és ezt annak tudja be, hogy volt szerencséje közelebbről megismerni a másik vonásait, szokásait. Agatha annak ellenére, hogy nem a rangosabb közegből való, kiemelkedik a szürkeségben és ez a fiáról is bőven elmondható.
S nagyon reméli, hogy nem is fogják. Mert akkor saját maga fog vérfürdőt rendezni. A nő nem tehet arról, ami közte és a fia között van, volt? Semmiféleképpen nem szeretné veszélybe sodorni őt is, bőven elég volt az, hogy Alvize Marcello feje fölött meglengette az ítéletet.

Van annyi esze, hogy ebből összetegye szépen, hogy Fabiola szinte rögtön őt hívta, és ez eteti az egóját, amire nyilván most nagy szüksége van azok után, ami történt. De nem reagálja le úgy, ahogyan talán kellene, csak hümmög, vagy morog egyet, még ő sem tudja megmondani, mi is ez végeredményében, és besétál közben a pult mögé, hogy italt készítsen magának.
A jégkockák koccanásából erre hamar rájöhet a másik is a vonal túloldalán.
Kicsit meglepődik azon, hogy Fabiola pont az édesanyjával kávézott odakint, de nem lepi meg a dolog, hiszen, miután bedőlt az egész, és látszólag már nem volt tétje, felhívta Agatát és elmondott neki az elejétől kezdve mindent. Az anyja valami olyan angyali lélek, akihez mindig tud fordulni, olyankor is, amikor barátokhoz nem, mert Marcello az érzéseit sosem osztaná meg még Alfonsoval sem. Ez nem a másik olasz hibája, egyszerűen csak túl büszke.
Mondja el őszintén, hiszen annak fényében, hogy véget értek kvázi, már nincsen jelentősége. Ha pedig a másiknak nem tetszik, mert szerinte felelőtlenség volt, és kiderülhet, akkor legközelebb is kávézzon az anyjával még, hiszen egyértelmű, hogy nem töltött vele el elég időt.
Ha már a fia ezt nem teheti meg, nagyjából soha többet. A gondolatra belekortyol az elkészült italba, de ebből tíz sem lenne elég, hogy elviselje azt, amit érez az utóbbi időkben. Nem fog Alfonso szintjére kerülni soha, de valamennyire már érti. Nem Kira miatt, magát a választást képtelen elfogadni - és tessék, mi lett belőle -, de a ragaszkodás kutya dolog.

Hallja a sóhajt, amire azzal reagál, hogy ő is hangosabban ereszti ki a levegőt. Ha őszinte akar lenni, sokkal rosszabbra számított a másiktól. Felmerült benne, hogy fel sem veszi ,ha pedig igen, akkor majd ugatva vág neki oda szavakat. Ezzel ellentétben még a végén azt kell feltételeznie, hogy nem is olyan tahó, mint azt néha mutatja.
A bőröndje az ajtóban áll, még a cipőjéből sem lépett ki, hanem gyakorlatilag egyből hívta a másikat. Nem akarja kimondani hangosan, hogy ez mennyire nevetséges, mert tulajdonképpen nem ez a legmegfelelőbb szó rá.
Bár erről lehet, hogy már tud a másik. Abba nem mentek bele a nővel, hogy milyen gyakran beszélgetnek egymással.
Ez pedig nem túlzás. Marcello édesanyja legalább nem folyamatosan azt tolta neki, hogy milyen szerencsés és hogy mielőbb meglegyen a házasság, mert hát kell a gyerek. Ő olyan volt, mintha mindent tudna és segíteni akarna.

Megint megfeszül az állkapcsa, hiszen tudja jól, hogy a helyzet nem kifejezetten rózsás. Ahogy tőle telik igyekszik kordában tartani a barátját, sokszor olyan helyzeteket teremtve, hogy ne tudjon bejönni dolgozni, vagy ha itt is van, ne nagyon legyen szem előtt. Nem volt kivel megosztania az elmúlt időszakban, de a csontjaiban érzi, hogy a legrosszabb közeledik, de eszköze továbbra sincsen, úgyhogy ha kétségbe nincs is esve, de aggódik a barátjáért.
Még mindig rövidek a válaszai, de legalább a következő sóhajt már nem úgy intézi, hogy annak ne legyen hangja, sőt. Egy pillanatra a kezébe temeti az arcát, ahogy hallgatja a választ a másiktól, és nem gondolta volna, hogy elvigyorodik azon, amit mondani fog neki a nő, tekintettel arra, mennyire haragszik rá, meg a megszegett ígéreteikre. Nem a nőére, mindkettejükére, hisz Marco sem gyűrte jobban a témát múltkor, hogy tartsák magukat hozzá. Valószínűleg azért, mert életében először valaki megbántotta, és az pont a nőnek sikerült.
Ez a kérdés akármit is jelenthetne, kivéve azt, amit igazán ki akarna a szíve szerint hozni belőle; nem is olyan régen még néhány szóban le tudták volna beszélni, hogy találkozzanak, és hamarosan egymás nevét sikítsák, ő pedig még mindig nem tudja felfogni, hogy ez többé már nem lehetséges. Ennél abszurdabb szart el sem tudna képzelni.

Az igazság az, hogy eszébe jutott az, hogy nem hazahozatja magát, hanem a klubhoz. De biztos benne, hogy az apja tényleg minden egyes lépését figyeli és azt be kellett látnia, hogy a repülőtérről egyenesen odarohanni, hatalmas hiba lett volna. Ezért is dönt a hívás mellett és úgy van vele, hogy akár a semmiről is képes lesz beszélgetni annak érdekében, hogy legalább hallja a másikat.
Még a száját is elhúzza, miközben egy pohár vizet tölt magának. Reménykedett abban, hogy Alfonso összeszedi magát vagy legalább a környezete kitalál valamit, amivel átlendítik.
S tudja, hogy ezt felesleges is mondania, mégis amolyan figyelmeztetésként megemlíti. Bár arra a szinte jutott apját illetően, hogy az elvártnál többet se látni, se hallani nem kívánja, ismeri őt mint a rossz pénzt és tudja, hogy a tűrőképessége határán van a férfi.
Horkant egyet, mert ezt a kérdést várta a legkevésbé. De a leírása tökéletesre sikeredik, hiszen minden egyes pillanatot utált, az elejétől a végéig.

A most üres tánctér melletti bárpult végében áll meg, és arra támaszkodik az egyik kezével, miközben a másikkal a fülénél tartja a telefont. Folyamatosan sóhajtani akarna, és őszintén utálja ezt az egészet, de a dühe most még csak azt sem engedi meg neki, hogy tisztázza magában, melyik részével van igazán baja. Egyszerre akarja kinyomja a hívást, és folytatni órákon keresztül, úgyhogy megmasszírozza a kezével a ráncolt homlokát, miközben válaszol, hátha ki tudja simítani a vonásait a mozdulattól.
Válaszolja röviden, és most el tudja fogadni, hogy csak ez érdekli valójában a másikat, hiszen a helyzetük, meg az is ezt indikálja, ami elhangzott a nőtől a legutóbbi alkalommal. Ennek fényében legalább nem kell az ügyükkel foglalkoznia, mert a lelke egy része meri még remélni, hogy van ilyenről szó, akkor is, ha minden arra mutat, hogy nincsen.
Kérdez ő is valamit, és bár meglehet, hanyagolnia kellene a szurkálódást, ő arra sohasem volt igazán képes. Lehet csak hallani akar valamit, ami megerősíti benne, hogy Fabiola legalább annyira hányik ettől, mint ő maga, közben meg ismerve őt tudja, hogy inkább fog rájátszani, mint a büszkeségét elengedve őszintének lenni.

Az egész olaszországi büntetés alatt egyetlen egy felüdüléssel járó momentum volt csupán. Valami véletlen folytán volt szerencséje összefutni Serra asszonnyal, akivel órákon át társalogtak, mint régi jó barátok. Keserűséget csupán az hagyott benne, hogy túlságosan is emlékeztette őt a fiára, aki tetszik vagy sem, hiányzik neki.
Fabiola nem az a nő, aki ezt normálisan ki tudná fejezni, van olyan makacs, hogy akár éveken át is képes várni valakire, hogy nyisson felé. Mikor azonban végre már saját lakásának melegében van, megteszi azt, hogy telefonján a másikat tárcsázza.
Hangjában nem cseng naivitás. Tudja jól, hogy utolsó találkozásunk alkalmával nem volt a legkíméletesebb és kifejezetten szégyelli magát emiatt. De nem magyarázkodással vagy bocsánatkéréssel kezd.
Nem ez a leglényegesebb ez tény, de kettejük között a férfi a legsemlegesebb pont, ha úgy tetszik, hiszen mindkettejüknek fontos. Fabiola bárkitől kérdezhetne felőle, de egyikük szavára sem ad annyit, mint Marcelloéra.

Úgy egy héttel később éppen a takarítást ellenőrzi késő délután az embereivel a Mirage-ban, amikor a fekete zakónak belső zsebébe megcsörren a telefonja. Menet közben veszi elő, és először arra számít, hogy a drogok beszállításáért felelős kontaktja keresi, hogy megbeszéljék a részleteket - ahogy ebben az időben minden nap teszik -, ehelyett a nő neve jelenik meg a képernyőjén, ami megállítja a lépteit.
Pislog párat, mert mostanában keveset alszik, főleg mióta a klubban minden feladat rá hárul, az irányítástól kezdve az e-mailezésen át a VIP futtatásáig, szóval azt hiszi, képzelődik, mert lassan csíkokhoz kellene folyamodni, hogy egyben maradjon.
Aztán gyorsan rájön, hogy ez nincsen így, és arra való tekintettel, hogy Alvize lánya, szóval egy berkeken belül nagyon rangos illető hívja, fel is veszi gyorsan. Másra most ezt nem akarja fogni, mert még mindig elég zabos.
Nem volt ideje előre elgondolni, hogyan kellene beszólnia, és mivel a gomb lenyomásának pillanatában bevillan az agyába a legutóbbi alkalom, amikor látta, a hangja valami kibaszott érzelmi egyvelege lesz mindennek, ami benne kavarog, de főként talán a dühnek. Biztos nem fogja értékelni a másik a stílusát, szóval vesz egy mély levegőt úgy, hogy az a vonal másik végében ne hallatszódjon, és leválik az embereitől, intve nekik, hogy folytassák a dolgukat, mindjárt jön ő is.