A Lisan szavai csak megerősítenek abban, hogy nem csak én érzem úgy, hogy egyre kevesebb időnk jut egymásra, hanem Ő maga is így gondolja.  Néha kicsit olyan, mintha kifogytunk volna, mintha már nem tudnánk mi újat nyújtani egymás számára, ami valahol talán érthető is lehetne, hiszen olyan sok közös év van mögöttünk - és bízok abban, hogy előttünk is -, hogy nehéz változatossá tennünk az egyébként még mindig makulátlan kapcsolatunkat. Mindenki olyannak látja azt legalábbis, így ez mindig egy tökéletes visszaigazolás számomra is, hogy: egymásnak lettünk teremtve. Valami azonban, mintha hiányozna a kapcsolatunkból, ami az elején meg volt, most viszont nincs, bár megmagyarázni aligha tudnám, sőt általában igyekszem is úgy tenni, mintha nem érezném azt, hogy elegem van a monoton hétköznapjaimból, és, hogy szeretnék valami újat kipróbálni néha. Valami olyasmit, ami kiszakít egy kicsit a komfortzónámból, csak épp nincs hozzá elég bátorságom, mert semmiképp sem szeretném elveszíteni ezt a tökéletes szerepet, amit betöltök. Mindig is én voltam az, aki megfelelt a társadalmi normáknak, aki nem feleselt, nem követelőzött, csak egyszerűen tettem, amit tennem kellett. Amit mindenki elvárt tőlem. Hiába szeretnék felkiáltani és azt mondani, hogy elég volt, nem akarok többé tökéletes lenni, nem megy. Mert szeretek az lenni, aki vagyok. Szeretem Lisant is, még akkor is, ha néha elbizonytalanodom. Várom az esküvőnket, annak ellenére is hogy feleslegesnek tartom, így még inkább, hogy egyre közeledünk a kitűzött időponthoz. Mégis lelkesen képes vagyok azt tervezni, megálmodni, mert minden nő álma hozzá menni élete szerelméhez, az enyém is az kell, hogy legyen. Hiszen azóta azt a napot várom, hogy belépett az életembe.
- Nekem már önmagában az is épp elég, hogy vagy nekem. - kezemet óvatosan simítom végig a mellkasán, őszintének gondolva még mindig a szavaimat, és próbálom nem magamra venni azt, hogy nem mondta ki, hogy Ő is szeret. Igazából ehhez nem is kellenek szavak, minden ilyen meghitt pillanatunkban érezteti, ahogyan most is, és az sokkal fontosabb a beszédnél is. Amíg egymásért ennyire rajongunk, addig nem szabad, hogy olyan apróságok közénk álljanak, mint az idő. Csak valahogyan másképp kellene azt beosztanunk, többet foglalkozni egymással, az érzéseinkkel és minden pontosan olyan lesz, mint mindig is volt. De vajon tényleg csak ennyi a probléma köztünk? Inkább ringatom magam ebbe, mint valami sokkal rosszabbat, elviselhetetlenebbet képzeljek bele. Hiszen még mindig biztos vagyok abban, hogy nincs Deborah Lisandro nélkül. Még szerencse, hogy pontosan tudja, hogy mi az, amivel a leginkább le tud venni a lábamról, így a lelkesedésemmel az árva gyerkeket illetően, sikerül elfelejtenem mindazt a számtalan kétséget, ami időnként az elmémbe villan. Hiszen Lisan mindent megtesz a boldogságomért, ahogyan én is boldognak akarom Őt látni. Ebből is látszik, hogy mennyire szeretjük egymást.
- Ha rajtam múlna, sosem lennének többet egyedül. - sóhajtok egyet, hiszen az egyértelmű, hogyha tehetném akkor az egész árvát a szárnyaim alá venném. Becsukom a szemeimet, miközben Lisan ajka a homlokamhoz ér, és egy újabb mély levegőt veszek a megjegyzését hallva. Még mindig képtelen vagyok elmondani neki azt, hogy nem is biztos, hogy valaha lehetek anya. Kicsit önzőnek tartom magam ez miatt, hiszen joga lenne tudni, hogy kit akar feleségül venni... Őt is épp annyira érinti ez a téma. - Te pedig csodálatos apa leszel. - a szavak csak nagyon halkan jönnek ki a torkomon, és még mindig nem érzem idejét annak, hogy elrontsam ezt a csodálatos pillanatunkat azzal, hogy közöljem vele, hogy talán csak álom lesz mindaz, hogy szülőkké válhatunk. Egy röpke pillanatig bevillan néhány emlékkép is azokról az időkről, amikor először jött velem haza és mutattam be a családomnak, és mennyire jól ki jött, az akkor még gyerek húgommal. Már akkor pontosan tudtam, hogy ha majd el jutunk odáig, akkor nagyszerű apává fog válni. Akkoriban még csak nem is gondoltam arra, hogy ennek az álomnak éppen én lehetek az elrontója.
- Mondjuk megvehetnénk a karika gyűrüket, ha már úgyis felkeresünk egy ékszer boltot. Tudod... az esküvő után azt majd mindig viselnünk kell. - forgatom meg a szemeimet igyekezve lelkesnek mutatni magam, mert még mindig úgy vagyok az egésszel, hogy a házasság csak egy darab papír, ami a mi kapcsolatunkban felesleges lenne, hiszen így is tudjuk, hogy egymáséi vagyunk. Nem is lehetne ez másképp. Ez a csókunkból is érezhető, ahogyan a sóhajomból is, amit a jóleső érzés vált ki belőlem, amint ajkával a nyakamhoz ér. A hajába túrok, és elgondolkodok azon, hogy igaza lehet... talán semi baj nem származik abból, ha egy kicsit inkább csak kiélvezzük egymást, mielőtt bármi másba bele kezdenénk. Annyira hiányzott már ez...
- Igazad van... a gyerekek az elsők... - köszörülöm meg a torkom és egy kicsit el is húzódok tőle, mert beismerem nem lenne túl jó, ha továbbra is ennyire közel maradunk egymáshoz. Még ha akarom is. - Szóval ideje lenne ki mennünk a szobából, mert másképp oda a terveinknek. Elég sok mindent kell ma csinálnunk, ez meg...  mi megkapjuk egymást este. Meg holnap és azután...mindig. - emlékeztetem Őt ismét arra, hogy előttünk van igazából az egész életünk ahhoz, hogy egymást mindig ilyen boldoggá tegyünk. Mert boldogok vagyunk.
- Egyébként nem is mondtam... az egyik doktornő fiának nagyon tetszik Lily. Látta Őt a minap, amikor a húgom be jött hozzám a kórházba. Azóta folyton nyaggatja az anyját, aki meg mindig kacagva meséli el nekem. Helyes fiú. Azt hiszem, hogy jó hatással lenne Lilyre. Ügyvédnek tanul. - és még el is nevetem magam, mert igazából mindig elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy a húgomat fiúkkal lássam, azonban már tudom, hogy nem gyerek... és mostanában olyan magányosnak tűnik. Még ha nem is beszél róla, de én ismerem őt annyira, hogy tudjam: valami nincs rendben.  

Néha olyan érzésem van, mintha már csupán csak a megszokás lenne az, ami kettőnket össze tart, meg ez a tökéletesség, amilyennek együtt látszódunk, aztán valahányszor történik valami olyan, amivel a tudtomra adja, hogy mélg 10 kerek év után is épp annyira szeret, mint akkor amikor ezt először kimondta, rájövök, hogy talán még mindig sokkal több ez az egész köztünk puszta ragaszkodásnál. Természetesen biztos vagyok az érzéseimbe, ahogyan az övéiben is, csak néha úgy érzem, mintha vágynék valami újra is. Mintha a boldogságom ellenére is lenne valami üresség az életemben, amit fogalmam sincs, hogy mivel tudnék betemetni. Az pedig, hogy ennyire figyel rám és mindig tudja, hogy mi az, amivel boldoggá tesz, ismét eléri nálam, hogy bele szeressek és rájöjjek, hogy: valóban nem lenne Deborah Lisandro nélkül. Nélküle megszűnne ez a tökéletesség, ami körülvesz, elveszettnek érezném magam, és talán épp ez az oka annak, ha valahányszor úgy érzem, hogy valami nem működik, ismét átgondolok mindent az elejéről, és végül aztán ugyanoda lyukadok ki. Kettőnknek mindenképp együtt kell megöregednünk. Hiszen nem csak saját magunk csalódnánk egymásban, ha máshogyan lenne, hiszen a fiatalságunkat egymásnak áldoztuk fel, de közben a körülöttünk élők is el veszítenék a rólunk alkotott illuziójukat, hiszen olyanok vagyunk, mint két egymáshoz illő puzzle darabka. Ez pedig az, ami miatt sosem lenne helyes elválnunk. Valami akkora bűnt kéne ahhoz elkövetnie, hogy le mondhassak róla, ami megbocsájthatatlan. Olyant pedig sosem tenne.
- Hmm...lehet, hogy gyakrabban kéne időt szakítanunk egymásra. - bár elég kevés a szabadidőnk, néha még a pihenés sem fér bele az életünkbe, de talán valahogy megpróbálhatnánk minél több figyelmet egymásra szentelni. Mert akármilyen rosszul is esik beismernem, de legtöbbször talán az a legnagyobb probléma, ami elbizonytalanít még az esküvőnket illetően is, hogy kevés időnk jut egymásra és az ilyen meghitt pillanatokra, mint amilyenben jelenleg is vagyunk. Mert egészen biztos, hogy még mindig szeretem. Ez nem csak az összetartozás érzése bennem.
- Én pedig épp ezért szeretlek téged. - miközben ezt ki mondom egy újabb mosoly jelenik meg az ajkamon, és őszintén érzem is, bár a szerelem és szeretet között azt hsizem, hogy külömbség bőven van. Ezt kezdem érteni...talán. Ismét hálát adok az égnek azért, hogy éppen őt sodorta az utamba évekkel ezelőtt. Annyira egymás részeseivé váltunk, hogy szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha bármi is elválasszon bennünket. Talán csak az az apróság, hogy meglehet, hogy sosem fogok tudni neki gyereket szülni. Vajon ez mennyire ábrándítaná ki belőlem és abból, hogy feleségül vegyen? Talán kicsit önzően hangzik, ami egyáltalán nem vall rám, de néha úgy érzem mintha azért halogatnám azt a beszélgetést, amit a nőgyógyász is felvázolt, hogy időt nyerjek... hogy ne legyen lehetősége ki hátrálni a közelgő esküvőnk alól. Máskor meg mintha épp azért szeretném elmondani, hogy hátha meggondolja magát...Aztán össze zavarodva végül még a mai napig hallgatok és igyekszem csak megélni az együtt töltött pillanatokat és mindig a megfelelő időre várok. Az árva gyerekek meglátogatásának gondolata azonban már el is feledteti velem a saját nyomoromat, és máris ezerféle dolog jut az eszembe velük kapcsolatban. Nem is értem, hogy Lisannak ez honnan jutott az eszébe, de imádom még a gondolatát is az egésznek. Pontosan tudja, hogy a gyerekek a gyengéim...
- Persze. Hiszen jó lehet látni azokat a gyerekeket mosolyogni. Senkijük sincs. Ez valahol elég szomorú... - ha rajtam múlna akkor egyetlen árva gyerek sem lenne, de sajnos még én sem vagyok képes ahhoz, hogy mindegyiket magamhoz vegyem. Talán, ha mégsem jön össze majd az a saját gyerek, akiről már olyan sokszor fantáziáltam, akkor egyet mindenképp magamhoz veszek. Lisan is ezt akarná. Nem akarok mindig én dönteni helyette, nekem nagyon is fontos az ő véleménye is, csak valahogy mindig sokféle lehetőség fut végig az agyamon, mert számomra nagyon is fontos az, hogy legyen a szemeim előtt egy éppen annyira tökéletes jövőkép, mint amilyen a jelenünk. Ha a mai napot végig csináljuk, akkor a holnap már teljesen a miénk lehet, és csak magunkra koncentrálhatunk. Nekem fontos az, hogy boldognak láassak mindenkit, aki körülöttem van. Főleg a húgomat, mert bár nem mindig zökkenőmentes a kapcsolatunk, de talán az egyedüli ember mégis ő, akiért a tűzbe is mennékj bármikor, habozás nélkül. Nagyokat pislogva nézek fel rá még mindig mosolyogva, és kezem az arcomat simogató kezére téved, hogy megszoríthassam azt. Soha senki nem törődik velem ennyit, mint amennyit Ő maga is. Talán éppen ezt szeretem benne a legjobban. Hogy mindig érezteti velem azt, hogy mennyire fontos szerepet töltök be az életében. Mint amennyire Ő az enyémben.
- Nézünk valamit magunknak is. - suttogom és kezét ismét  a derekamra irányítva simulok hozzá közelebb, hogy egy újabb csókot lehelhessek ajkára. Annyira szeretem. - Ha nem indulunk valamerre, akkor azt hiszem, hogy tényleg itt fogunk ragadni. - jegyzem meg rövid csókunk után és még arról is megfeledkezek közben, hogy tusolni indultam volt először. Csak valahogy olyan, mintha valami mágnessel maga mellett tartana.

Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen hosszú kapcsolat alatt nem lehet már olyasmit csinálni, ami a másikat meglepné, de Lisandronak valahogy mindig sikerül újra meg újra elérnie, hogy bele szeressek, pedig nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy talán már csak a megszokás az, ami össze tart minket. Aztán valahányszor erre gondolok, ő mindig tesz felém egy olyan lépést, ami miatt pontosan azt érzem, mint akkor amikor megismerkedtünk. Szerelmet, harmóniát, összetartozást és mindezekkel együtt a tökéletességet. Hiszen még ennyi év után is bátran ki merem jelenteni, hogy azok vagyunk. Nem csak a külvilág felé, hanem egymásnak is. Olyan, mintha egymás hiányosságait pótolnánk, és mintha két tökéletesen össze illő puzzle darabka lennénk, akik néha kénytelenek eltávolodni egymástól, de azért úgyis újra összefonódunk. Mert talán nincs egyikünk a másik nélkül. Legalábbis én azt hiszem, hogy elvesznék nélküle, hiszen lényegében az egész fiatalságomat arra áldoztam, hogy megmaradjon ez a hibátlan kapcsolatunk olyannak, mint amilyennek lennünk kell és talán amilyennek mindenki látni akar minket. És mégsem bánom, azt hiszen, ha újra kezdhetném én akkor is Őt választanám, ez egyáltalán nem is kérdéses. Fogalmam sincs, hogy honnan jött hírtelen ez az ötlete, hogy utazzunk el és az végképp nem fér bele a fejembe, hogy az árva gyerekekre mióta is gondol, de valamiért olyan érzésem van, hogy mindent csak miattam szervezett meg így, hiszen még mindig ennyire figyel rám és ismer, hogy pontosan tudja, hogy mi az ami boldoggá tenne. Bár nekem önmagában a közelsége is elég ehhez. A kezét a derekamon érezve ismét annak a kamasz lánynak érzem magam, aki akkor voltam, amikor először tett felém ilyen lépéseket, hiszen még mindig nagy hatással van rám, ezt tagadnom is kár lenne.
- Örülök, hogy végre kettesben lehetünk egy kicsit. - mert ez tényleg ránk fér, hiszen az idejét sem tudom, hogy mikor volt ilyenben utoljára részünk. Leszámítva mikor félre vonulhatunk a szobánkba, de az egyáltalán nem olyan, mint ez a pillanat itt. Most csakis egymásra kell figyelnünk. Nincs munka, nincs család, sem barátok. Csak Ő és én. Na jó... és az árva gyerekek. Mert mi lehet fontosabb annál, hogy a kedvükre tegyünk? Néhány órát rájuk szánni a hétvégénkből igazán nem olyan nagy ügy. A lelkesedésem így csak még nagyobb, és bár azt még mindig nem értem, hogy honnan jutott ez eszébe, de azt hiszem, hogy csodálatos napunk lesz.
- Tudod még mindig meg tudsz lepni. - talán ha nem lenne hozzám ilyen figyelmes mindig és, ha kevésbé látnám magunkat tökéletesnek, akkor gyanakodnék, hogy mire fel van mindez, viszont ismerem őt annyira, hogy tudjam, sosem tenne olyant, amivel csalódást okozna. Sosem kételkedtem sem benne, sem pedig a szavaiba, és valószínűleg ezért is működünk jól. Hiszen egy kapcsolat mozgató rugója a bizalom. Köztünk pedig természetesen még az is nagyszerűen működik. Szembe fordulva vele igyekszem nem elveszni a tekintetében és bár nagyon is csábító az árva gyerekek meglátogatása, de azért az ágy kipróbálása sem lenne rossz. Főleg, hogy már egy ideje csak arra használjuk az otthoni ágyunkat, hogy aludjunk benne. Ez persze nem baj, hiszen néha a fáradság elég indok ahhoz, hogy az alvás legyen a fontosabb és ne más.
- Talán az ágy itt lesz még este is. És akkor nem kell azon rágódnod, hogy nem tartottad be az ígéretedet. - ami egyébként nekem nagyon fontos. Mindig is azt szerettem, hogy ha valaki mond valamit, akkor ahhoz tartsa magát. Ahogyan én is igyekszem betartani azt, amit megígérek. Bár vannak esetek amikor megbocsátható egy adott szó nem betartása. És a csókja pontosan érezteti azt velem, hogy igazából mindegy, hogy mit csinálunk amig együtt vagyunk. Sőt... még ennyi év után is érzem, hogy mennyire szeret. Ettől pedig az én érzelmeim is felerősödnek iránta. Vigyorogva húzódok el tőle, még mindig a nyakát ölelve és azt hiszem, hogy ezt így folytatja, akkor végül mégis csak az az ágy lesz a fontosabb. Mert tényleg nagyon hiányzik már az érintése.  
- Tudod elég sok dolgunk van még. El kéne mennünk venni ezt-azt a gyerekeknek. Néhány játékot, meg édességet. Figyelnünk kell arra, hogy mindenből úgy vásároljunk, hogy glutén és laktóz mentesen is, valamint cukormentesen, hiszen lehetnek olyanok, akik érzékenyebbek. - a lelkesedésem a gyerekek miatt ismét elnyomja bennem azt, hogy talán jobb lenne ha csak magunkra figyelnünk, viszont úgy vagyok vele, hogy ettől még jól érezhetjük magunkat. Hiszen ez egy olyan közös program, amilyet még sosem csináltunk együtt. - Szeretnék Lilynek venni egy nyakláncot is ajándékba. Segíthetnél kiválasztani valami szépet és különlegeset majd. Tudod milyen ékszer bolond... talán ketten sikerül eltalálnunk, hogy mi az aminek örülne. - a húgommal teljesen mások vagyunk, nem csak a jellemünk nem egyforma, de a stílusunk sem, így szinte mindig feladja a leckét a neki való ajándék keresése. De bízok azért abban, hogy megoldjuk ezt is. Nekem nagyon fontos az, hogy boldognak lássam őt is, és hogy tudja, hogy mindig gondolok rá.

Bár fogalmam sincs, hogy honnan jött hírtelen Lisannak az az ötlete, hogy elutazzunk, de azt hiszem, hogy jót fog tenni az egész kapcsolatunknak. Nem mintha nem lenne egyébként is minden túl tökéletes köztünk, de valahogy mindig is szeretem a jóból is kihozni a még jobbat. Mostanában nem is volt túl sok időnk egymásra, így azt hiszem, hogy a legjobbkor jött ez az egész. Néha még ennyi év után is képes arra, hogy meglepjen, ez pedig tetszik, és nem mintha nem szeretném egyébként is, de úgy érzem, hogy a szeretetem csak még erősebb lesz így feléje. Minél több időt töltünk együtt, én annál biztosabb vagyok abban, hogy egymás nélkül nem lennénk képesek működni. Legalábbis én biztosan nem, és rajta is ezt érzem. Sosem kételkedtem az érzéseiben, ahogyan az enyémekben sem. Bár azt nem tudom, hogy mivel érdmeltem ki őt és ezt az egész tökéletes életet, ami nekem jutott, de mindenképp hálás vagyok érte. A nőgyógyásznál tett látogatásomat és a vele járó aggodalmaimat talán épp ezzel a pár nappal sikerül majd ki vernem a fejemből egy kicsit, mert olyan nem létezhet, hogy épp én ne tapasztaljam meg az anyaság örömeit, mikor imádom a gyerekeket. Azt szokták mondani, hogy egy ember élete sem lehet teljesen hibátlan és talán én túlságosan elbíztam magam. Mert az enyém annak tűnt, és tisztában vagyok azzal, hogy még így sincs veszve minden, de azért az elég nagy traumaként érne azt hiszem, hogy ha nem eshetek teherbe. Nem akarom persze elsietni, először mindenképp a karrierem a legfontosabb és persze az egyre inkább közelgő esküvönk.
Azt hiszem, hogy az arcomról is tökéletesen leolvasható a boldogságom, miközben a bőröndömben turkálva keresek valami váltó ruhát magamra.
- Nem is tudom... kezdésnek mondjuk megihatnánk egy kávét, mert kicsit kimerített az út. - vagyis nem csak az út. Hanem az egész hét, ami kicsit hosszabbra nyúlott, mint azt vártam volna. Jól fog esni a pihenés mindenképp. Abban a percben ahogy a derekamat átölelve közelebb húz magához ismét elhatalmasodik rajtam az az érzés, hogy mennyire szeretem. Kezemet az övére teszem és kissé hátra vetem a fejem, becsukom a szemeimet és élvezem ahogyan a nyakamba csókol. Egyértelműen elég lenne csak ez a szoba is, hogy elüssük az időt, viszont szeretnék valami olyant csinálni, amit korábban sosem. Minden mást pedig meghagyni az éjszakának. - Tényleg komolyan mondtad, hogy árva gyerekeket is fogunk látogatni? Mert ha igen, akkor azt hiszem be kéne szereznünk néhány dolgot, aminek örülhetnek. De... ha szeretnéd előtte inkább kipróbálni az ágyat, nekem az is rendben van. - széles vigyor jelenik meg a számon, miközben szembe fordulok vele. Átölelem a nyakát és a tekintetét figyelve várom a válaszát. Annyira örülök, hogy van egy kis időnk, amit kettesben tölthetünk el, hogy igazából azt hiszem, hogy bármit is tegyünk, nekem minden tökéletes lenne. Mindaddig, amig együtt lehetünk. .