Tudtátok, hogy peruiak megeszik a tengerimalacot? Komolyan mondom. Ott nemzeti étel, és még tengerimalac ízű chipszet is lehet kapni. Ezt a kisállatboltban az eladó mesélte miközben éppen fizettem Carlosért. Mit ne mondjak nem éppen a világ legjobb eladója.
“Figyu haver, ha véletlen nem jön össze ez az állattartósdi, akkor ne hozd vissza, inkább edd meg”. Hát kössz!
Persze azóta már eltűnt Carlos, amire van pár ötletem, hogy hol lehet – eskü nem ettem meg! Nem tudom, hogy láttátok e már, de tiktokkon van pár videó arról, hogy ezek a szegény lények általában elég szerencsétlen módon halnak meg. Mint például, hogy felszívják a porszívóval. Ami valljuk be, hogy mivel nem szóltam senkinek sem a családban, hogy állatot hoztam a házba, és úgy emlékszem a bejárónőt sem figyelmeztettem rá…eléggé reális.
Amúgy jó kis krapek. Nem csinált eddig nagyon semmit (az eltűnésen kívül), de azt elég menőn csinálta. Szimpi volt nagyon.
Két napja veszett el, ami már azért kellemetlen, mert állítólag a tengerimalacok nem bírják ki sokáig kaja nélkül. Emiatt pedig lassan már szólnom kéne a szüleimnek, hogy mi is a helyzet. Egy mert már elég nagy bűntudatom van a kialakult helyzet miatt, és kettő mert ha Carlos már alulról szagolja az ibolyát valahol a házban azért nagyon kapnék. Képzeljétek el, ahogy Lita megtalálná...
Szóval most suli után megint négykézláb keresem a szobámban, mint mikor még kisebb voltam és a Lego figurákat szedtem ki az ágy alul.  Természetesen eredménytelenül. Lehet, hogy meg kellene néznem a lakás többi részébe is már végre.
Lita és én… Vannak azok a könyvek – igen, szoktam olvasni –, amelyikekben a főszereplő személyisége egy krumpliéval egy szinten van. Ezeket a könyveket azért nyomják annyira a kiadók, mert ha nulla egyediség van a főszereplőben, akkor az olvasó könnyebben tud azonosulni vele. Egynek érzed vele magadat, mert a tetteit a saját személyiségedből fakadó indokokkal magyarázod meg. És természetesen ezek a szereplők csinálják a világ legnagyobb faszságait is, ami miatt leginkább a falnak vágnád a könyvet.
Na Litával pontosan ilyen a kapcsolatom. Mármint őt nem tartom ilyen üresnek. Dehogy. Igazából tök jó fej, csak sokszor rágörcsöl a dolgokra szerintem. Mármint tudom, hogy hozzám képest mindenki rágörcsöl a dolgokra, de azért néha lazíthatna ő is. Visszatérve: abban hasonlít ez az egész dolog, hogy néha annyira könnyen tudok vele azonosulni, máskor meg csinál valamit ami miatt leginkább jól felpofoznám.Szélsőséges minden.
(Jó tudom, ez egy elég hülye párhuzam, de máshogy nem tudom megfogalmazni milyen vele. Inkább vegyük úgy, hogy az előző gondolatmenet törölve van.)
Nagyon remélem, hogy nincsen most itthon, mert amúgy fogalmam sincsen, hogy mit mondanék neki arra, hogy mit akarok én csinálni a szobájába. Amúgy fogalmam sincsen, hogy merre lehet. Mostanában nem töltünk túl sok időt együtt. Én próbálgatom hívni – vagy legalább is elég sokáig próbáltam – bulikba, de az eredmény eddig 0%. Ő dolga. Ha a tini éveit öregasszonyként akarja kiélni, akkor tegye azt. Csak akkor kössön nekem már végre valami menő pulcsit. Megérdemelném, mint a világ #1 tesója.
Tudom, hogy nem biztos, hogy itthon van, de ha igen: vajon mennyire örülne, ha kopogás helyett, inkább izomból elkezdenék dörömbölni az ajtóján? Hm..
Próbáljuk ki!

Azt se tudom, hogy mikor voltam utoljára a szobájába. Vagy, hogy mikor folytattam le vele egy normális beszélgetést. Igaz, ahogyan reagál a képemre nem hiszem, hogy ez lesz a nagy megnyílásunk egymás felé.
– Inkább én szoktam elvenni az emberek eszét – vigyorgok rá és remélem, hogy minimum egy szemforgatást kapok érte. Nemzetközileg elismert testvéri jogom idegesíteni, sőt már-már kötelességem.
Jézusom. Mi a jó istent hallgat. Hányban él?  
– Nem, nem ég. De amennyit jársz a szobádon kívül kitudja mit veszel észre a külvilágból. Tudtad, hogy már nem 2000 van?  
Igazából nem adott rá engedélyt a szobájába való belépésre se szóban, se a testbeszédével, de én azért nagyban kikerülöm és elkezdem keresni Carlost. Mármint ténylegesen keresem, még az ágy alá is benézek.
Természetesen a kérdését elengedem a fülem mellett. Mindjárt úgy is hallom a csipogását, hogy most rögtön menjek ki a szobájából.
Most tuti nagyon ideges.
Én személy szerint utálom, ha valaki a cuccaim között matat. Összeségében szerintem egy nagyon nyílt ember vagyok, kifejezetten extrovertált (vele ellentétben), de a szobám még is egy kivétel. Volt már, hogy itthon szerveztem “összejövetelt” (eskü nem volt sok ember, csak egy ötven) és akkor is inkább bekulcsoltam a szobámat. Attól a ténytől pedig, hogy mások használnák az ágyamat egy röpke menetre egy ilyen házi buliban egyenesen feláll a szőr a hátamon. Legutóbb is Lita szobájába küldtem azt a gerlepárt.
Szóval mentségére szóljon, hogy nem kezdem el kihúzogatni a fiókjait, hanem csak mondjuk a szekrénye mögé nézek. Egészen visszafogom magamat, pedig Carlost most már nagyon fontos lenne megtalálni.
– Figyuka, amúgy véletlen nem láttál egy olyan 25 centis szőrös kis lényt? –  térek rá a lényegre, ahogy visszahelyezem a párnáját és veszem fel végre vele a szemkontaktust. Rájöttem közben, hogy amúgy égvilágon semmi dolga. Tuti itt ül a szobájába és a naplójába irogat, vagy mit tudom én milyen unalmas dolgokat szokott csinálni. A lényeg, hogy pont tudna segíteni nekem a kutatásban. – Az van, hogy Carlos elveszett.
Ledőlök az ágyára és rögtön ráeszmélek, hogy ezt a matrac ezerszer kényelmesebb mint az enyém. Lehet ezért van sokat itt. Ezt meg tudnám érteni.

Nem tartom amúgy akkora nyomingernek Litát, mint ahogy előadom neki. Azzal csak néha viccelődök, mert szeretem nézni, ahogy ideges miattam. Nagyon vicces, amikor hisztit csap valami miatt, amit én mondtam neki. Az életet az ilyen apró örömek teszik gyönyörűvé.
Csak… Ő olyan izé mostanában. Azt se tudom, hogy vannak e barátai. Általában a suliba max Eddievel látom beszélgetni, néha a pasija oldalán, de így ennyi. Mindig itthon van és gubbaszt. Nem is értem, hogy például mikor randizik azzal a krapekkel. Vagy egyáltalán hova járnak el.  Alig találkoztam a sráccal, és az elején igazából el sem hittem, hogy létezik.
Szegény nővérem tuti megbolondult és beképzel magának egy csávót.
Amúgy most is jót szórakozok a reakcióján.  Tuti nagyon ideges amiatt, hogy a szobájában vagyok. Gyakrabban kellene jönnöm.
– Az agyam köszöni, de nagyon is jó helyen van – vigyorgok vissza rá és még a nyelvemet is kinyújtom. Óriási nagy rend van ebben a szobában az enyémhez képest pedig oda is ugyan az a takarítónő jár. Ez tök fura. Lita szekrénye mögött miért nincsen egyetlen egy “véletlenül” oda dobott majd elfelejtett tárgy sem? Ez így elég unalmas.
– Nem, tudod, hogy itthon jó gyerek vagyok. – Azért akkora hülye még én sem vagyok. Fű kurva büdös, és a szüleink sok dolgot elnéznek nekünk – vagy legalább is nem tűnik fel nekik, mert sokat vannak távol –, de azt hiszem, ha a drága tapétám magába szívná a szagát, akkor azért nagyon kapnék. Ezt még én sem kockáztatom meg.
– Ja tudod az van, hogy legutóbb vettem egy tengerimalacot. Tudod amik olyasmik mint a hörcsögök, csak jóval nagyobbak. Én nem is gondoltam volna, hogy egy tengeri malac ekkora tud lenni. Amúgy nagyon kis édes. Úgy neveztem el, hogy Carlos, mert úgy gondoltam kicsit ilyen latinósabb név illene hozzá , meg az eladónak pont ez volt a neve és megtetszett. – Ok. Lehet túl sok dumálok már. – Na, és az van hogy elvesztettem – nevetek fel kínosan.
Édes istenem mit fogok most kapni tőle. Már várom a kiosztását, hogy mekkora idióta vagyok és hagyjam már békén.
Inkább nem is kezdek el gondolkozni azon, amit mond, hanem rögtön kiugrok az ágyból. Sőt inkább el is lépek egyet a fal irányába. Jobb félni, mint megijedni. Kitudja mi van abban az ágyban még. Ha sehová se megy programozni a pasijával, akkor mindnyájan tudjuk, hogy mivel lehet még elütni az időt…
– Nagyon nagyon szépen kérlek segíts megkeresni, mert szegénykém tuti nagyon fél és éhes is lehet. – Legszebb boci szemekkel nézek rá, és nagyon remélem, hogy megsajnál. Tényleg kellene a segítsége.