Hagyom, hogy ajkairól legördülő nevem a kettőnk közti csendbe simuljon, hogy nem több, csak egy gondterhes sóhaj maradjon a légüres térben. Összeszorul az állkapcsom, bent tartom elraktározva magamnak minden további fohászom, nem akarom traktálni -merev arccal figyelem az övét, határozott a tekintetem, mégis szótlanul nógatom tovább; a szilárd, önhitt mimikák bomladoznak a vonásain. Akár diadalt is hirdethetnék, de miért gondolom, hogy ez közel se lehet ennyire egyszerű?... Szemeim kapkodva pásztázzák a tartását, gesztusait, arcizmainak minden, befolyásolhatatlan rezdülését. Nyitva hagy ajtót-ablakot -úgy olvasom le a pillanat tört része alatt a még csak elfedni se próbált, árulkodó jeleket, hogy kétségem se fér hozzá: hazudik. A terelés; a mosoly, ami alig több egy, a szája sarkának rándulásánál; a minden ok nélkül, dacos sértettséget sejtetőn felhúzott szemöldök; a megemelkedett tónus, legyen az hangmagasság vagy hangerő mind-mind klasszikus jelei a ferdítésnek. Szomorkásan felfelé ívelő ajkaimmal hasonló csüggedtséget sugároz a tekintetem, talán mondanom se kell semmit…
Magunk közé emelt kezére szalad a pillantásom. Máskor, más körülmények között feltartott mutatóujjába akasztanám a sajátom, azzal szólítanám közelebb magamhoz, hogy egészen összesimulva, kölcsönös mosollyal andalogjunk tovább a kijárat irányába -ebben a helyzetben viszont csak az utóbbit vállalhatom.
- Tudod, hogy… – megköszörülöm a torkom, bontva a szemkontaktust magam elé nézek; bohókás ívben kanyarodik felfelé a szám széle, mégis mély levegőt veszek, latolgatva a folytatást. Végül elnyílnak ajkaim. - …ezzel pont nem fogsz visszatartani – nem titkoltan provokálom, ahogy fél szemöldököm megugrik, mikor visszafordítom felé a fejemet; sanda mosolyom állandó kiegészítőként csüng az arcomon. Soha nem tagadtam, mennyire imádom a zavarában járomcsontjának finom bőrét pettyező pírt. Mindig leszegett fejjel igyekezte elfedni, hogy legalább a telt ajkain játszadozó görbületet ne érjék tetten, ha már az egyértelmű is volt, fülhegyig vörösödött. Így volt ez már akkor is, mikor számunkra is még épp, csak nyilvánvalóvá vált a kapcsolatunk milyensége… a csapatunk az irodához közeli, már ismerős kocsmában gyűlt össze, ahol meglehet, talán több alkohol folyt, mint kellett volna. A soron lévő kört Jen fizette; az aktuálisan folytatott beszélgetésből kibontakozva léptem utána, ahogy felkönyökölöve, a hangzavartól már-már áthajolva a pult túlsó felére adta le a rendelést -nehéz lett volna figyelmen kívül hagynom. Mellé támaszkodva kezem a derekáról szórakozottan elkalandozva simult tovább, válla a mellkasomnak feszült, ahogy visszafogottan, de közelebb dőlt; vékonyka, rövid, ám dallamos nevetése zene volt füleimnek, ami az arcán felsejlő bőrpírral aligha a visszavonulóra felszólítás üzenetét közvetítette. Lehajtva a fejét sandított fel rám, ahogy jobb belátásra térítendőn a nevemet suttogta; homlokomat a halántékának biccentve pár másodperc telhetett el, míg tenyeremet vágyódva az arcára vezettem, ő pedig belesimulva az érintésbe készségesen felém fordult. Apró csók volt, de épp elég kompromittáló lehetett volna a többiek előtt, ha nincs a körülöttünk a kiszolgálás után ácsingózó tömeg…
Nevetése hasonlóképp hat rám, mint akkor -alsó ajkamra harapok, de mosolygok. Feltöltenek az emlékek, mégis keserédes élményt hoznak magukkal.
- Ha nem mondod is elég hamar rájöttünk volna. Úgy nézett ki a nyakam, mintha bármelyik pillanatban elvihetett volna a pestis – ugratom halkan nevetve fel. – Ez mondjuk éppen egy tény – túljátszott önbizalommal, leleplező, könnyed mosollyal sóhajtom -még viccelődve is csak nehezen „méltatom” magamat -, de nem, mintha számított volna valaha is, hogy ők mit mondanak – határozott hangsúlyt kap az „ők” szócska, ahogy jelentőségteljesen nézek rá; mindig is csak az számított, hogy Jennek mi a véleménye. – Leszámítva nyilván a … - célzásként mutogatok a nyakam fel, mintha még most is ott volna a bőszen emlegetett folt. – Nem hagyták volna szó nélkül, de szerencsére te így is gondoskodtál róla, hogy ne tegyék – utalok vissza a csípős, orra alatt el-elköpdösött megjegyzéseire, amik nyilván, hogy olyanok voltak, mint a halrengetegbe bedobott csalik, a piráják pedig kapva kaptak utánuk, és jókedvűen csámcsogtak rajtuk, nem is pusztán az ebéd- és pihenőszünetekben, hanem bármikor, ha közülük valakinek eszébe jutott egy frappáns replika. Az mindig, kivétel nélkül beindította az ötletgyárat…
- Véletlenül se, de… - nem folytatom. Lassan, orromon keresztül veszek mély, egész tüdőmet megtöltő levegőt; összepréselt ajkaim ellenére is kierőszakolok magamból egy rezignált, mentegetőző mosolyt. Ha így is van, nem mondhatom, hogy jó lenne nem egyedül emlékezni rá… A múltat, úgy néz ki, emlegethetjük, csak a jelenünket ne instruálja. Folytatására felnevetek. – Köszi! – mesterkélt hálával a szemeimben nézek rá. – És nordic walking botot is adsz hozzá? Vagy egyenesen sétabotot? – kíváncsian szalad fel a szemöldököm, mégis sietősen kapom el a széles mosolyom élét -lágyul, mégsem múlik el teljesen, ahogy a pillanatnyi csendünkben őt figyelem. Nem találkozik össze a tekintetünk, én mégis az övét követem; mintha egy tejüveg ablakon keresztül próbálnék belátni a gondolatait őrző palotába. Ott vannak, nem is lehetetlenül távol tőlem, de hiába is akarnám tisztán látni őket, ha a körvonalaikat se tudom behatárolni…
Elmélázva fürkészem, mielőtt a hirtelen szóhasználata kis híján a vesztemet okozza -még pillanatokkal azután is feszíti a torkomat a köhögés ingere, és az oda forrott, kellemetlen gombóc, mint a váratlan túlerőltetés hozománya.
- Aztán te még itt szórakozol rajtam, míg én az életemért küzdök? – mutatok kukacoskodón a csalfa mosolyára, hasonlót viszonozva. – Majdnem megfulladok, és még csak meg se veregeted a hátam, de bezzeg nevetni nevetsz… - helytelenítve ciccentek a nyelvemmel, feddő fejrázásom egészen addig tart, míg a váratlanul kérdőre sikerült, az ő szavait ismétlő felszólalásomra meg nem kapom a még csak nem is kért választ -ellenben tagadhatatlanul szerettem volna, ha tisztázza. Benedvesítve a szám lágyan bólintok. Nem csak érzem, szinte hallom is, ahogy a mázsás kősziklák egynéhánya legördül a szívemről -tagadni se tudnám a kisimuló arcizmaim mögötti megkönnyebbülés jeleit.
- Bárcsak… - rebegem utána, szelíd mosollyá mérsékelve a kicsattanó vigyort. Talán mondhatnám, hogy magunkon, és a külön töltött idő alatt vállalhatatlanná duzzadt aggályainkon kívül semmi nem tart vissza minket, de… be kell látnom, valószínűleg igaza van. Bármi is ez, ami most mi vagyunk, egy hatalmas pofont kapna azzal, ha meggondolatlan tettekbe bonyolódnánk... ugye?
Hosszú, esővíz-áztatta pillanatok nyújtóznak el felettünk, mire behuppanok az anyósülésre. Mondvacsinált szavak törnek elő, ahogy felé fordulok… ahogy felé fordulok, és mindössze centik választanak el tőle, amint visszatelepedne a helyére. Kiszalad minden levegő a tüdőmből, tekintetem magától értetődően ajkaira téved, mielőtt a szemei után kutatnék, egészen közelről csodálva a zavaros zöldeket -mellkasomba mar a vágy, átható pillantásom egyértelműbben nem is üzenhetné a minden porcikámban érzett, gyengítő sóvárgást. A viharverte hullámoknál is vadabbul zubog az ereimben a vér, mégis visszavonulót fújok, most, hogy érzem, ha csak egy hajszálon függ is, de van még esélyem visszafogni azt, ami másodpercekig elkerülhetetlennek tűnik. Szemeim ennek ellenére is hozzá tapadnak, a tincsei mögül elővillanó, hívogatóan kecses nyakához -pontosan tudja, hogy kell, és mintha direkt rá is játszana, hogy feszült táncot járjon az utolsó, harcedzett, de egyértelműen legyengült idegemen; fogaim a vártnál erősebben, józanítóbban vájnak alsó ajkamba, ujjaimmal fésülve keresztül az átnedvesedett hajamon bőszen keresek valamiféle beszélgetésindító után…
- Majd mondom – legyintem kurtán a szám elé húzott kezem mögül mormogva. Előfordulhat, hogy pár sarokkal odébb tetetem ki magam -attól is függ, mennyire fog akkor zuhogni az eső. Valahogy nem vonz a gondolat, hogy lássa, milyen lepukkant környéken lakom… nem, mintha szégyenkeznem kéne miatta, hisz, ha olyan is, amilyen, legalább van fedél a fejem felett; és mégis…
- Dyker Heights? – kérdezek vissza, viszont már a megerősítés előtt folytatom. – Az a „Winter Wonderland” karácsonyi puccparádé-negyed? Látta… hallottam már róla – javítom ki magam sietősen. Mindenki, köztük ő is úgy tudja, hogy a munka felvételével egyidőben érkeztem New Yorkba… hogy láthattam volna még a talpig díszbe állított Dyker Heights-t? – Nálam? – fáj, hogy így kell kérdeznie… - Nem tudom. Lehet leugrok bevásárolni az egyik 0-24-be, hogy tudjak főzni. Utána talán elindítok valamit, és közben ránézek a ma kapott ügy aktáira… - mi más is maradt volna nélküle, amivel le tudnám kötni magamat, mint a munka? Pedig talán emlékszik rá, hogy sose voltam annyira oda a szakmámért, hogy akárcsak egy lapot is hazacsempésztem volna… - Mire lehet ráfüggni a Netflixen? – az ülésem fejtámasza mentén fordítom felé a fejem. Sose voltam nagy filmrajongó, nagyjából az ő tudástára jelenti az enyémet is, így, ha lelkesen nem is, de fogadok bármilyen ötletet.
- Hm? – halkan dünnyögöm. – Ja! Nem baj, nekem tökéletesen jó így. Jobb, mint kint ázni – vonom meg a vállamat. Ujjaim a felém közelebbi légbefúvó felé vándorolnak, ami már egészen langyos levegővel igyekszik betölteni a légteret -állítok rajta, hogy azt a keveset is felém célozza, mert, bár „tökéletesen jó így”, azért a vizes, tapadós ing mégse a legmelegebb viselet.
Egy pár másodpercig csak a külvilágra koncentrálok -a körülöttünk hömpölygő forgalomra, a közlekedésirányító lámpák a vizes ablakon és szélvédőn át elmosódott fényeire, a lázasan igyekvő gyalogosokra, akik válogatott praktikákat alkalmaznak az eső távoltartására, az ablaktörlő vadul integető mozdulataira, a csendet lágyan kitöltő zene dallamára. Mégis a kéretlenül felszínre törni vágyó gondolataimat engedem előtérbe, nem hagyva elhatalmasodni a pillanatnyi, őszi idillt. Ujjbegyeim idegesen dörgölik egymást, mint mindig, ha úgy érzem, hogyha matatok valamivel, nem szállok el a saját ideáim mentén, azzal a földön tudom tartani magam.
- Jen?... – halkan, kérdőn bukik ki alig elnyitott ajkaim között; meg se lepne, ha nem hallotta volna a vad esőkopogástól. Felé fordítom az arcomat, de csak, hogy a szemem sarkából jobban lássam a vonásait, nem nézek rá teljesen. – Ami a délutánt illeti… - nedvesítek a számon, szinte csípi a hideg, ahogy beszívom a levegőt -, szeretnél róla beszélni? – puhatolózom. Ha akadtak is kellemetlen esetek, amikor nem sikerült a saját elveim nyomán cselekednem, mindig elsődleges szempont volt, hogy az efféle, nemkívánatos beszélgetések során kevésbé feszengjen, amennyire lehet, kényelmes legyen neki a helyzet. Nem mellesleg nekem is. Abból azonban nem engedtem, így most se szívesen tenném, hogy meg legyen beszélve… minden korábbi, szőnyeg alá sepert szituációnk ólomsúllyal nyomja a vállamat -nem különbül a kihallgatóteremben történt incidens, de van, amit muszáj vagyok eltitkolni. Ilyen ez, és az elmúlt másfél évem…

Wyatt & Jennifer

Good relationships feel good. They feel right. They don’t hurt.

Arcomon bölcs mosollyal méregetem, várakozón a folytatására "tudásommal" kapcsolatban... Gyorsuló, apró lélegzetvételekkel szívom be a levegőt az orromon, nem számítottam ekkora bátorságra részéről. Nem mintha az utóbbi hetekben az a két ember lettünk volna, akik évekkel ezelőtt szerelmes tinédzserekként fedezték fel egymásban a csillagokat... Ajkaim résnyire elnyílnak, de a görbét azokon felejtem. Olyan sokféleképpen érthetném ezeket a szavakat... A kintről behallatszó égi háború kevés hozzá, hogy rezzenésre bírjon, ellenben erős mosolya, pimasz arckifejezésével elegendőnek bizonyulnak; elfordítom fejem. Megremegett a térdem?! Somolyogva nézek magunk elé, kiválasztva egy eső csepp útját a visszatükröződésének sziluettjén, követem annak nyomát. Mintha segíthetne, hogy ne zúduljanak emlékek ezrei a lelki szemeim elé, játékos elemezgetései kapcsán... Tudja, hogy lavinát indít el. Ahelyett, hogy bármit felelnék, pár másodperc és egy sóhaj súlyától felszabadultan emelem rá ismét epekedő tekintetemet. Nem mondok semmit, szavakkal legalábbis. A mögötte elsuhanó kolléga és köszönése sincs hatással arra, hogy csak nézzem őt... Elemezzen csak, mit veszíthetünk? Csak remélem, hogy a felhívásom nosztalgikus, bohókás keringőnkre egyértelmű lesz és viszonzásra is talál. A következő percekben legalábbis elhiszem, hogy így van... megértett.
Igazság szerint már a buja emlék - és rakoncátlan függvényei - levakarhatatlan mosolyt varázsoltak a képemre, de az, hogy rákontráz és örömmel teszi, trillázó nevetést csalogat elő belőlem.
- Ezért nem kérek elnézést! A te.., hogy is mondjam udvariasan? A hevességednek köszönhetted, akció-reakció. - megjátszott sértettséggel húzom fel az orromat. Belefeledkezem az emléktárba, amit együtt hívunk elő, magunk köré és amit kacagása feldíszit. Még most is hatással van rám, az a bizonyos mosoly... Nevetséges ez az egész: mint egy fülig szerelmes kisdiák. Nevetséges és mégis ártatlan, tiszta és szörnyűséggel teli.. Hívogat a külvilág, de azon kapom magam, hogy még mindig a munkahelyem bejáratánál ácsorgok és perpillanat eszembe sem jut mozdulni innen, mellőle. Büszke somolygással konstatálom, hogy elfogadja a burkolt bókolást, de ez az elégedett ív könnyedén hajlik meg, mikor rám emeli pillantását, kimondatlan szavakkal fűszerezve azt. Értőn bólogatva fújok visszavonulót, ismét az üvegen túli, idegennek ható környezetre figyelek. Ridegnek hat, hogy a küszöbön átlépve már nem élvezhetem a társaságát, valahol megkönnyebbülést is hozna, mégis... Beismerően pillantok a mennyezet mintájára fejünk fölött, eszem ágában sincs elrejtegetni előle a szarvaimat... Kettőnk közül csak neki jutott glória, de rendben is vagyunk voltunk így. - Úgy mondod, mintha nem élvezted volna... - kellemes bizsergés futkos gerincem mentén, forró. Hogy pontosan mire célzok, utólag sem gondolom át. - Talán tényleg többször említettem a kelleténél, de ez is csak vonzóbbá tett a köreikben... - legyintek kettőnk közé, hogy magamat mentegetem, vagy őt, fogalmam sincs. Mindig is különleges érzéssel töltött el, hogy képes voltam érzékenyen hatni rá, ahogy - akkori elmondása szerint - csak kevesen... Az okára nem akarok gondolni, most nem.
Észrevétlenül lett az egész univerzumom központja, irritáló mindentudóból legjobb barát, partner a mindennapokban, szerető... Én mindig erőteljesebben fejeztem ki magam, az érzéseimet, de az én szeretetnyelvemre és a személyiségemre (kos, igaz?) egyébként is inkább elmondható a szenvedélyesség, a meggondolatlanság... Boldoggá tett a tudat, ha örömet okoztam neki, az pedig még inkább, ha gyerekesen incselkedhettem vele olyan helyeken és környezetben, ahol illetlenség... A hirtelen ráomló tehetetlenség, bájos kétségbeesése elvarázsolt. De mégis hol máshol szerethetne szabadabban, őszintébben az ember, ha nem a saját házasságában?! Rá sem merek nézni, de szélesebb a mosolyom a kelleténél... Az újabb emlék, vagy a kabát kezd rám melegedni? Elsőre idegességet váltott ki belőle az, ahogy egyéni megmérettetésben részesült, mint az elvárt normák és értékek képviselője, a viselkedésünk mintapéldánya... Emlékszem a durván matató kezekre, hányszor köszörülte a torkát és még felém is rúgott intőn lábával, de mit tehetett volna? Valentin-nap volt! Az egyetlen egyezség, amit képes voltam kiharcolni magunknak, hogy otthonról jelentkezik be az előadásra, azt nem súgtam meg, hogy az asztal alól én is figyelek... Enyhén megrázom a fejem, nem akarom tovább boncolni a részleteiben... Miért jutott eszembe egyáltalán?
Hullámvölgybe keveredtünk, erővel, de akarat nélkül vonszoljuk át azon egymást. Értek mosolyából, nem firtatom, mit rejteget a "de" után. - Hogyne. - bocsánatkérő mosollyal csóválom nemleges irányba a fejem. Kellemetlen a társalgásunk, hiszen nem érezhető teljesen őszintének a teherrel a hátainkon, én mégis ezerszer inkább nevetnék vele bármin, mint hogy még egyszer úgy lássam, mint a kihallgatóban... Az emléke fojtja belém a továbbiakat, vagy a hirtelen ötlet, hogy módváltással visszakanyarodjunk ahhoz az állapothoz, ami elég távoli lehet tőle, hogy erőteljesebb érzelmeket szőjön közénk. A túra... a lovaglás.
- Ne haragudj! - szelídül nevetésem erőssége, vonásaim finomodnak ajkaim körül. Ujjaimat egymásba fésülöm hasfalam előtt, pótcselekvés, elterelés a meg-nem-történt érintésről... - A legújabb útmutatás szerint egyébként sem szabad veregetni a hátat ilyenkor... Tehát szívesen! - tudálékos pillantással fürkészem, nyomait keresem, jól van-e. - Kérsz vizet? - a táskámra bökök, bár a megkezdett félliteressel sokra nem megy, marcangolna a bűntudat, ha nem ajánlanám fel. Az, hogy válaszolok egy igazából el nem hangzott kérdésre, saját döntés. Látom, hogy megváltozik az arca, de nem foglalkozom vele. A vihar az, ami szemlátomást eltereli a gondolataimat, hiába horgonyoztam le azokat Wyatt mellett pár pillanattal ezelőtt...
Mintha meg sem hallanám szóismétlését; bárcsak. Életképtelen vágyakozás lesz rajtam úrrá, feszélyez a szomjúság az iránt, hogy levetkőztessem ennek a szónak a felszínre kényszerített rétegeit... Mögé látni, megérteni... Sóhajba fulladnak, de mindez már csak akkor történik, mikor háttal lehetek neki és az esőtől nedvesedik az arcom, a hajam, a ruháim... Naivan egy utolsó érintése után elhiszem, hogy az autóban biztonságos távolságra leszünk, ekkorát természetesen régen nem tévedtem... Kifeszítve, zsákutcában érzem magam, ahogy a két ülés közül kígyózom előre, megdermedve tudatosul bennem, felém fordult. Ebben a közelségben az illata bódít, hiába nyirkos mindenünk, csak vonzóbbá válik tőle. Belezuhanok a kék íriszei leejtett irányának miértjeibe... Megijeszt a túlhangsúlyozott, - vagy csak annak álcázott - sóvárgásával. Ártatlan gesztus, emlékeztet rá, milyen volt, amikor minden egyes nap kísérhette tettlegesség... Amíg ő a szám területén felejti fókuszpontját és győzködi magát, bármivel kapcsolatban is, addig én a vizes, szőke fürtök után nézek áhítozva. Erővel kell visszatartanom a kezeimet, emlékeztetve magam, hogy már nincs jogom bármikor közéjük túrni. Még szerencse, hogy ő felveszi előbb a szemkontaktust és meggátol benne, hogy olyasmit tegyek, amit megbánnék. Biztosan ez történne? Közelebb sodródnánk a teljes megsemmisüléshez, de ugyan nem vagyunk már így is abban a helyzetben? Hiába hajtogatom a barna tincseket, minden próbálkozásom semmirevaló, képtelen vagyok másra gondolni - főként, hogy végig is nézem, ahogy megteszi helyettem haja igazítását - elvesztem... Egy olyan elsöprő erővel bíró ösztönt szólít mozdulatával, amit rettegek megnevezni is...
Bólintok, a vezetéssel könnyű elterelnem gondolataimat róla. Mosolyogva hallgatom, ahogy a negyedről beszél, bár a szavajárásának megbukása feltűnhetne, nem akadok fenn rajta. Az idő nehézségei, a vad körülmények miatt a koncentrációm nagy részét a vezetésnek szentelem., fő a biztonság. Ketten vagyunk... - Igen, elméletileg... - szándékosan felelek így. Fogalmam sincs, mekkora puccparádé. A színáradaton kívül és a néhai hangzavartól, ami máskor is állandó szimfóniája az utcáknak, nem tudok nyilatkozni. Nem ünneplem a karácsonyt, semmi ilyesmivel nem foglalkozom. Legalábbis az utóbbi két évben dolgoztam... Idén sem tervezem másképpen, nincs miért. Furcsa érzés arról beszélni, hogyan lesz a továbbiakban, mikor szeparálódunk... Lopva kapom irányába a tekintetem. - Remélem nem gondolod komolyan, hogy ennyi túlóra után is dolgozni fogsz... - rosszallóan, túlaggódva prüszkölöm a szavakat egymás után, közben a szemeim irányába mutatva, célozva rá, azoknak sem tesz jót. Semmi jogom rá egyébiránt, hogy megrójam érte, ha így tenne alvás nélkül akár, ettől függetlenül kimondom, amit gondolok. És aggódom is... - Azt nem fogom elárulni, mert kinevetsz. - valahogy nem akarom elárulni, milyen nevetséges dolgokra fecsérlem a szabadidőmet. Hogy én is egy lettem azok közül a negyvenes, egyedülálló... nők közül, akik elképzelt valóságokba menekülve töltik fel az endorfin, a szerotonin, az oxitocin és a dopamin táraikat.
Aprót bólintok, nem viszem tovább a társalgásunkat. A további kényelméért ennél többet nem tehetek, hiába szeretnék. Próbálom természetessé tenni a jelenlétét, felfogni, elfogadni, hogy mellettem ül. Hogy úgy van az oldalamon, hogy nem egy lakásba érünk haza és nem főz finomakat nekem... Nem kóstolhatom meg - és lakhatok jól közben -, nem bújik az ölembe filmnézés közben, én pedig nem nézhetem, ahogy alszik később... Ilyen gondolatok marcangolják higgadtnak álcázott jelenlétemet legbelül. Egy utolsó vizualizáció arról, milyen egyéb módokon tudnám vele eltölteni a további óráinkat, amíg a hajnal el nem árul bennünket, megszólal.
A valóságba ránt, felé kapom kérdőn tekintetem, hirtelen nem dominálja le emlékező képességem a fantáziaképek gyárát... Pár másodpercre szükségem van, hogy összerakjam, értsem, miről akarhatnék beszélni. Ki emlékszik már? Vagy éppenséggel miből válasszak? Felé nézek, majd előre, ezt eljátszhatom párszor, mire ingatva fejem türelmetlenül felnyögök. - Hallottam, hogy kiabálsz és eldurrant az agyam. - előzés miatt elhallgatok, de amint sikerül, folytatom, ha nem szólt közbe. - Nem kellett volna közbeavatkoznom. A jó híred és az enyém... Bár az sosem volt. - féloldalas mosollyal csóválom nemleges irányba a fejem. - Féltettelek... - vallom be. Nem kell, hogy konkretizáljam, miért. Én is direkt hangerővel támadtam őt, amikor... - Ne haragudj... - ezzel tartoztam, ugye? Az, hogy Amy és közte alakul-e bármi, ahhoz semmi közöm. Ezzel tisztában vagyok, de vajon ki is kell mondanom? Talán. Pirosat kapunk, hálás vagyok érte. - Egyébként csinos... - ránézek, egyenesen a szemeibe, követelem a tekintetét, ha nekem adja. Két év, hosszú idő. Nem hibáztatná senki érte, én, aki elfordult és a válásunk éllovasa, végképp nem. Gyógyíthatatlanul megmérgeztük már kettőnk kötelékét, tudja ő is, én is. Bár megkönnyítené a jogi dolgokat, ha aláírná a papírokat, nem sürgetem, nincs rá okom... - És kedves is. - sárga, sebességbe rakom.  - Megérteném. - hogy ezt neki, vagy inkább magamnak mantrázom, fogalmam sincs...

Követem elfordított tekintetének pályáját. Egy fél tizedmásodpercig az ablaküvegről visszavert tükörképén figyelem, miként változnak mimikái, hogy pillanatok múltán újból visszavezessem rá a figyelmem, kíváncsiskodón, megőrizve ajkaim kaján ívét. Értőn is megragadhatnám és felnagyíthatnám azokat a mikrokifejezéseket, amik akkor jelennek meg az arcon, hogyha érzünk valamit -automatikusak, nem kontrollálhatóak. Megfoghatnám és félrehúzhatnám a függönyt, amit maga elé emelt nem csak, hogy annak fekete vásznára vetítsen a külvilágnak, hanem hogy védje mindazt, amit gonddal a háttérbe szorított; de nem a diplomáim, a végzettségem pajzsával felfegyverkezve akarom őt látni -most nem-, még csak nem is tanulmányozni, hanem megérteni szeretném. Megérteni, amiben, bár segítségemre volt mindaz az eszköz, amit elsajátítottam, hiszem, hogy a kettőnk közti, soha el nem titkolt, még csak senki által meg se vétózott kapocs legalább olyan mankó lehet, mint holmi szakmabéli ráolvasások. Mert ott van… ott kell még lennie, ahogy a vágyakozó vibrálásnak is a zöld lélektükrök mögött. Hisz az volna, nem? Máskülönben hogy lehetne kölcsönös az enyémmel…
Gyerekes lelkesedéssel, és nem titkolt büszkeséggel villan vigyor a képemen; nem is próbálom leplezni, ahogy hátrafelé körözve a vállammal húzom ki magamat, mintha a véleményével rögtön egy érdemrendet aggatott volna a mellkasomra.
- Annak! – helyeslek játékosan megugró szemöldökkel, fogaimmal alsó ajkamra csípve, mintha az bármit is tudna kezdeni a rajtakapott mosollyal. Hogy lehet minden ugyanolyan, mint régen, mégis teljesen más? Hogy férkőzhet egyazon időben a bőröm alá a lágyan melengető, kellemesen elringató nosztalgia, és a dermedt, hűvös félelem, miszerint bármelyik pillanatban vége szakadhat a pajzán adok-kapoknak, átadva a helyét a kies, lelketlen ellentéteknek… Döntenem kell, melyik oldalra állok -az előbbit választom. – Úgy mondod, mintha nem érezted volna, mennyire élvezem… - ha ő úgy, én így; talán meggondolatlanul, hirtelen, ami első ízben mutatja a téma felfokozottságát, de annál őszintébben, ahogy bizalmasan, mindössze magunk közé dörmögöm a szavakat, le se véve róla a szemem. Összemorzsolom az ajkaimat, kérdőn kapom el a tekintetét. Lesz még folytatása, vagy?... – Hm… csak az övékben? – résnyire szűkítem a szemem, fejem oldalra biccen. Pimasz görbével kérlelem a választ, bár sejtem, úgyse felel igazat, a maga nemében meg igazából költői is a kérdés -ettől fogva elég az is, ha mutatja. Elkapom a somolygását, lecövekelek az elnyújtott momentumban, az elrévült tekintetében, még ha nem is engem ér annak végpontja. Megkérdezhetném ugyan, hogy „minek örül ennyire?”, de ahelyett csak vele együtt teszem. Igyekszem nem magamra vonni a figyelmét, csendben, az övéhez lényegülő derült arckifejezéssel a szemem sarkából csodálom; mert ténylegesen csodálom. Ha úgy is tűnt, már nincs hová fokozni, az önfeledt szórakozottság mindig új dimenzióba emelte a szépségét. A dús ajkai körül húzódó nevetőráncok, a szemét barázdáló könnyed szarkalábak… talán ő nem szerette őket, vagy csak nem értette, én miért vagyok odáig értük, de ezzel az öngóllal saját maga ellen arat diadalt, és újfent engem igazol. Még mindig dübörög a szívem, akárhányszor látom...
Hullámverésként sodor minket tovább a ki nem mondott szavak áradata. Felhúzom a vállam; „ez van”, érzékeltetem egy szomorkásra formált ívvel a szám szélén. Mert valóban ez, bármennyire is forrong a mellkasomban a szűnni nem akaró tehetetlenség és a maró ideg elegye -mint a vulkán magmájában izzón hömpölygő láva, ami csak arra vár, hogy a felszínre törhessen. Talán egyszer meg is teszi… Talán, ha már nem lesz elég egy kényszeredett mosoly, hogy magammal is elhitessem, az a megoldás arra, hogy meg tudjam tartani a hidegvéremet. Vagy, hogy az a megoldás, hogy megtartsam a hidegvéremet...
– Nem, köszönöm – legyintek, és bár nem kértem, amikor kilépünk az épületből, eső formájában zúdul a nyakamba, pillanatok alatt áztatva bőrig.
Hangosan csattan mögöttem a kocsi ajtaja -és még annál is nagyobb erővel csapódik le az agyamban a közelségének egyszeriben realizált ténye; feszélyezhetne, és tulajdonképpen feszélyez is, mégse azért, amiért, úgy gondolom, remélné. Amiért a jelen helyzetünkben kellene… Feszélyez, mert itt van; mert bőrömön felpezsdülve, átható bizsergéssel érzem a vágyakat felkorbácsoló jelenlétét; mert egy fél mozdulat nem sok, annyi se kellene, hogy ajkaira találhassak; mert mégis, miatta vasmarokkal kell kapaszkodnom a hoppon maradt lélekjelenlétembe, bármennyire is szeretném nyakára simítva a tenyeremet letudni ezt a távolságnak még csak nem is nevezhető különbséget… Nem kér rá, se szavakkal, se tettekkel, mégis elhúzódok, pedig szemei elárulták: nem idegenkedik. Én meg barom vagyok…
Helyeslésére csak bólintok -felém vetülő pillantása az első, ami az iménti, a jelentől messzire lendített incidens óta hosszabb ideig magára vonja a figyelmem.
- Azok jobbak már úgyse lesznek – húzom fel a vállaimat. – Nem fogok dolgozni, csak – csak mi?, szinte az ő hangján hallom -, elolvasom. Semmivel nem másabb, mintha egy könyvet olvasnék pihenésként – ennél persze kevés hülyébb ellenérv létezik, főként, mert mindketten tudjuk, nem igaz. De minek ígérjem meg, hogy „jó, akkor nem fogok”? Az egyikünk ma már hazudott egy hasonlót, ráadásul nem is olyan régen… - Na! – nógatom felé mosolyogva. – Csináltam én valaha olyat? – mosolyom még azelőtt kiszélesedik, hogy a kérdésem végére érhetnék -meddő próbálkozás, mégis csalfa kísérlettel préselem össze a szám, hogy minimálisan álcázni próbáljam. Tudjuk mindketten, hogy többször is annál, mint amire azt mondhatná, „volt rá példa”, de fontos kihangsúlyozni, hogy sose rosszmájúan tettem.
A kettőnkre telepedett csend, noha igyekszik azt leküzdeni a rádió halkan monoton zenéje, a vizes aszfalton gördülő kerék jellegzetes, sistergő hangja, és New York semmivel össze nem téveszthető autóduda- és szirénamaratonja, elködösíti az eszem. Mintha minden, ami az elmúlt, kettesben töltött időben történt csak egy általam képzelt kép lett volna, az agyam visszacsatlakozik a szintjükön megkezdett, ám soha ki nem mondott kérdéshez. Bármennyire is édes volt az emlékeink közti merengés, ideje a főműsorszámnak visszakövetelnie a pódiumot az intermezzotól… Váratlan a kérdésem, nem is sürgetem a válasszal -meredten nézek keresztül az esőcseppekkel pettyezett szélvédőn. Bólogatok, olykor enyhe fintor szalad át az arcomon, mígnem egy szavával megakasztja a mozdulatot. Mondhatnám, hogy „nincs miért”, rákérdezhetnék, hogy „miért éreztél így?”, vagy akár ki is jelenthetném, hogy „hülyeség”, mégse teszem. Az ölembe ejtett, egymást morzsoló ujjaimra eresztem a tekintetem -onnan már csak egy mozdulat a mellényem órazsebébe bújtatott gyógyszeradagoló, mégis Jenre nézek ahelyett. Tényleg nincs miért…
- Mind rászolgáltunk arra, hogy ilyen... kényes legyen a helyzet, szóval nem kell… – finoman csóválok a fejemen -, mármint nem kell szabadkoznod. Nekem meg amúgy sincs miért haragudnom – lehetne, ha feltétlenül úgy akarnám értelmezni. Ha úgy érezném, sérült az átlag emberi létezéshez fenntartott jogom, ami mindig vágyott célként lebegett a szemem előtt; belesimulni a szürke társadalom szürke, unott valóságába, feltűnést nem kelteni, sunnyogni és meghúzni magam, amiben a hasonló, nyilvános konfrontálódások épp nem előnyösek. Vajon mit árul el az, hogy mégis, jobban tudok örülni annak, hogy még mindig érdeklem, mint amennyire rosszul érint, ha bárhová lépek az Irodában, aggodalmaskodó vagy megrovó pillantások kereszttüzében találom magam?
Méltatlankodva kapom felé a fejem, villámló szemem az arcát pásztázza. Komolyan?... Hol akadt el, mióta kiléptünk a liftből? Hol volt a nyilvánvalóan sokat mondó beszélgetéseink közben? Hol járt fejben, mikor majd meggebedtem egy csókjáért?...
- Hidegen hagy – hűvös közönnyel fordulok el, ingerülten intve nemlegességet. Kettőnk közül nem én vagyok, aki szorgalmazza a válást, nem én vagyok, aki tovább akarna lépni… bánt a feltételezése. – Nem... Nincs mit megérteni – kedvem lenne felmutatni, egyértelműen jelezni, ha nem lett volna elég félreérthetetlen, mégis hagyom a combomon nyugodni a kezemet, úgy forgatom meg hüvelykujjammal a gyűrűmet. Mert nem csak, hogy nem én szorgalmazom a válást, és nem én akarok továbblépni, de nem is én tagadom a világ elől, hogy házas vagyok.
Percek is eltelhetnek, igazából nem figyelem, csak a külvilágot, míg megköszörülve a torkomat, egy mély levegő után szólalok meg.
- A következő lámpa után lesz egy buszmegálló, ott gyorsan kiszállok – felkönyökölve az ablak mellé mutatok előre. – Innen már nincs messze, pár háztömb. Meg amúgy is itt van nagyobb bolt, legalább nem kell visszasétálnom… - magyarázom, mintha egyébként lenne bármi jelentősége; úgyse tudja, hogy valóban itt lakom-e… Ahogy lassulni kezd a kocsi, csatolom az övet, hogy mikor teljesen megállunk, már nyithassam az ajtót. Szerintem egyikünknek sincs kedve a buzgó kollégákkal értekezni arról, miért várakozik egy megállóban, márpedig tudjuk, hogy errefelé különösen éberek a rend őrei. Kiszállva a hátsó ülésről a vállamra penderítem a táskámat, a zakóm az alkaromról csüng, ahogy megtámaszkodva az autó tetején lehajolok a nyitva hagyott elsőajtóhoz.
- Köszi a fuvart! – némileg felegyenesedve nézek a forgalomra, de nincs a láthatáron busz. Folytatom. – Csak, hogy tudd… még most se számít, mit mondanak az emberek. Nem érdekel a jó hírem… - mélyen sóhajtok -, és más se – átható pillantással keresem az övét, és ha megtalálom, úgy nyomatékosan bólintok. Muszáj tudnia… - Jó éjszakát, Jennifer! – lágy félmosollyal búcsúzok. Finoman teszem helyére az ajtót, hátrálva egészen a járda közepéig andalgok. A szemetelő esőben állva még azután is az utat figyelem, hogy már rég nincs ott…