Remington & Pierre

- Sajnálatos módon ma nem érek rá, nagyon fontos elintéznivalóm van. Épp úton vagyok, úgyhogy most sajnos el kell köszönnöm. - s egy jól irányzott mozdulattal kinyomom a vonal túlsó végét, és zsebre csúsztatom a telefonom, miután rábökök a repülő üzemmódra. New York sokkal hatalmasabb annál, mint amire álmaimban számítottam. Nem mintha nem jártam volna már itt, de teljesen más látogatóba érkezni valahova, mint ott élni. Most tudatosul igazán, hogy itt is mennyi ismerőst tudhatok magaménak, akik igényt tartanak a társaságomra, legyen az egy baráti csevej, egy mély eszmefuttatás, esetleg egy művészi diskurzus. S bár szeretem a társaságot, szeretek elmerülni másokban, de meg kell húzni egy határt, hiszen érzem magamban, hogy már kezd nyűggé válni ez a sok ismerős, és kell egy leheletnyi szünet.  
Az a nagyon fontos elintéznivaló, amire már kétszer hivatkoztam a mai napon, igazából egy tervtelen éjszaka. Csak menni akarok arra, amerre a sugallataim visznek, anélkül, hogy bármit előre megrendeznék magamban. Erre az alkalomra egy mellkas alatt kigombolt fehér inget öltöttem magamra, ahol az első begombolt gombig egy medál kapaszkodik lefelé. Ez alá egy fekete nadrág kapott helyett, s ezek párosával tűnök egyrészt elegánsnak, másrészt lazának. Tökéletes párosítás.  
New York éjszaka él igazán, de talán csak a főutcák és a nagyobb mellékutak azok, amikre ez igaz. Először kezdem a legzsúfoltabbal, halovány mosollyal az arcomon kerülgetem az embereket, hallgatom a beszédüket, keresem a pillantásokat. Sorban állok egy hotdogosnál, élvezem az illatokat, s egy szobor takarásában pár gördeszkázó tinédzser mellett befalom a zsírban tocsogó finomságot. Iszok egy kortyot az ívókútból, rágyújtok egy mézédes cigarettára, s elirányítok egy kisebb, fiatalokból álló turistacsoportot a mozi irányába. Ezután elsétálok a mellékutak felé, elidőzök egy szökőkútnál, meglesem kívülről az operaházat, végül lábaim gyökeret vetnek egy igazán szűk kis sikátor előtt. Ott már sehol sem lézeng egy ember sem, hiszen még a lámpák is alig pislognak, leginkább kintről szűrődik be némi fény a kis utcába. Teszek pár lépést előre, s mintha hirtelen a külső világ megszűnt volna létezni, úgy tompulnak el a hangok, s alakulnak át egy monoton masszává. Ez talán harminc méteren át tarthat így, megsimítom a felettem bánatosan kandikáló tűzlétra alját, megborzolom egy kóbor macska fejét, odébb rúgok egy zsákot egy bűzlő konténer mellől. Aztán érkezik egy különleges dallam valahonnan lentről. Lehajolok, s fülem közelebb tapasztom egy kisebb ablakhoz, mely valami pincehelyiségből nyílhat kifelé, s hallgatózok egy ideig. Túl sok zaj nem szűrődik ki onnan, de egy bús énekhang megtalálja párját a gitárhúrok között. S egyben az utat is megnyitja köztem és a különleges idegen között. Elhajolok hát, s megkeresem az odavezető utat, ami igazából pár méterre nyilvánvaló is lesz, hiszen egy retro neontábla jelzi, hogy itt bizony egy kocsma van az alagsorban. Bár az első gondolatom az volt, hogy egész egyszerűen átpréselem magam az ablakon... De az talán túl drasztikus lépés lett volna. Úgyhogy arra megyek, amerre a normális emberek, s pár lépcsőfok után egy füstös kis helyiségbe érkezem, ahol csak páran ücsörögnek. Azok is inkább elmerülve magányukban, vagy épp egy mély beszélgetésben. Sehol egy hangos alak, sehol kicsapongó fiatalok... Ellenben a dallamok gazdáját egyből kiszúrom magamnak az egyik sarokban, amiről nem is tudom eldönteni, hogy egy kezdetleges színpad, vagy az antiszociálisok trónja? Letelepedek tőle nem messze, s egyelőre csak hagyom, hogy átjárja a porcikám a dallam, a szöveg, a hangszín, a kisugárzás. S mivel mindig akad a zsebemben egy kis papír arra az esetre, ha hirtelen rám törne az ihlet... Így amazt rögtön elő is kapom.
- Hozhatok valamit? - zavar meg egy hang, s ekkor kapcsolok, hogy igen, végül is egy kocsmában vagyok, valamit fogyasztani kellene...
- Két karamellés sört kérnék sok jéggel. - bólintok határozottan, aztán tekintetem visszamászik a papírra, s elkezdek egy egyszerű ceruzával rajzolni. Gyorsan. Egy kisebb karikatúrát, mellőzve a túlzott részleteket és méreteket. Így készül el tíz perc múlva egy vízköpő, melynek arca és testhelyzete pontosan ugyanolyan, mint az idegené. Ez jutott róla hirtelen eszembe, olyan magányosan és búsan üldögél ott, mint egy vízköpő. A kért sörök eddigre megérkeznek, s a két korsót ügyetlenül balomba fogom, míg jobb kezemben a lapot szorongatom, s megindulok az idegen irányába. Az átlagos leszólítások pedig sosem működtek nálam, valahogy sosem éltem ezeket... Ezért hátulról egész egyszerűen az orra elé csúsztatom a papírt, amin nyilvánvalóan saját magával néz farkasszemet.
- Vajon mire gondolhatott a költő... - eresztem el mosollyal a levegőbe, aztán kérdezés nélkül lehelyezem a mellette levő asztalra a két seritalt, amik közül az egyik természetesen kilöttyen. A rajzot pedig az idegennel szemben csúsztatom le az asztalra az egyik korsó társaságában.
- Mintha egy filmben lennék. Mármint a hangulat. - bökök az irányába elégedetten, bár így belegondolva eléggé idiótának tűnhetek itt a szövegelésemmel.

Remington & Pierre

Élvezem azokat a különleges pillanatokat, amikor egy idegennel nem kell órákat átszenvedni ahhoz, hogy megtaláljunk egy bizonyos közös hangot, hanem amaz szinte a második mondatnál már kibukik mindkettőnkből. Amikor olyan könnyed a beszélgetés, mint egy finoman csordogáló patak, ahol a szavak szépen, erőltetés nélkül úszkálnak, mint a halak. Most is talán ilyesmiben reménykedek, mikor megközelítem ezt a melankolikus idegent, hiszen a dallamai nagyon is elértek hozzám.
- Én nem éreztem nyomasztónak, sőt, épp ellenkezőleg. Lehet, hogy most valami rohadtul bánt, de szerintem ez még mindig sokkal jobb, mintha nem éreznél semmit. Mintha nem hatna meg semmi. Nincs igazam? - és ezzel számomra szavak nélkül ki is mondja, hogy maradhatok, talán nem vagyok akkora teher ezekben a magánytól terhes percekben. Arcomon mosoly kunkorodik, hiszen ilyen helyzetekben azért célom a másik fél hangulatát javítani még akkor is, ha egy idegen vagyok, és lényegében semmi közöm a másik bánatához.
- Szerintem egészen hangulatos. Az átlagos kocsmák, ahol rohadt nagy a zaj és tele vannak részeggel, már halálunalmasak. Ennek legalább van egy jó kis feelingje. Bár tény, hogy a depresszió teszi különlegessé... - felnevetve nézek körbe az arcokon, akiken annyira látszik az életfájdalom. Mélykék tekintetem aztán visszakúszik a mellettem ülőre, s szabadkozva legyintek.
- Mármint ne értsd félre, biztosan rossz, hogy valami kiváltotta belőled ezt a hangulatot, de az viszont szerintem pozitív, hogy van egy olyan hely, ahova el tudsz vonulni, és nincs tele annyi gyökérrel. Ezért filmbe illő nekem, mert még sosem jártam ilyen helyen. - és még a karamellás sör aromája is rádob egyet a kellemes légkörre, ami esélyesen csak nekem számít annak. Hiába, szeretek beszívni magamba mindenféle impulzust.
- Köszönöm, én csináltam, és szerintem pont nem hangoló. - tolom hozzá közelebb a papírt. - Sokkal inkább misztikus, nem? - egy borús vízköpő és az ő különleges története. Vajon mi állhat emögött a kemény páncél mögött?
- Mert még sosem jártam itt. Csak nekiindultam New Yorknak így este, aztán csak mentem előre. Végül itt kötöttem ki, de ez meg neked köszönhető. Elég jó összhangban vagy azzal a gitárral. - biccentek a lábánál heverő hangszerre. - Régóta pengeted? - ez a megfelelő kifejezés? Bambán nézek magam elé, hogy megértette-e, amit mondtam, hiszen bár beszélem az angolt, de még egyáltalán nem tökéletes, és a francia akcentust képtelen vagyok kikaparni belőle.
- Én pedig Pierre. - nyújtom magam is ujjaimat egy kézfogásra. Újabb hűsítő korty következik a karamellás sörből, mely kellemesen gurul végig torkomon.
- Amúgy ha esetleg megzavartan egy fontos gondolatmenetet, szólj ám nyugodtan, és itt sem vagyok. - felelem őszinte mosollyal, hiszen tényleg nem zavarna, ha közölné, hogy belekotnyeleskedtem valamibe. A város előttem van még úgyis, millió rejtett és fura szegletével, így nem okozna problémát folytatni az éjjeli felfedezőutam. Azonban ha tényleg nem zavarok...
- Te figyelj, tudom, hogy idegen vagyok, meg minden, de tudod, hogy mi szokott sokszor segíteni az embereken? - vonom fel büszkén szemöldökeimet, mintha hatalmas bölcsességet készülnék mondani. - Ha ismeretlen embernek elpanaszolhatják a bajaikat. Mert hát egy idegen nem részrehajló, nem ismeri a hátteret, nem tudja a körülményeket, hanem úgy tud egy objektív véleményt megfogalmazni, hogy az esélyesen őszinte lesz és remélhetőleg használható. - remélem, nem érem el magamnál a pióca-effektust, amire annyira hajlamos vagyok, de hát sosem lehet tudni. Könnyen telepedek rá másokra, ha az érzékeim arra húznak. Mindenhonnan be kell gyűjtenem az ihlet apró cseppjeit, s ezeket nem szeretem elengedi a kezeim alól.

Remington & Pierre

- Na és mi van a pszichiátriai esetekkel? Elvégre többen születnek karok nélkül, vakon, lábak nélkül... Szerintem biztosan van olyan ember, aki nem képes érezni, vagy bizonyos események sora kikapcsolt benne mindent, talán még pszichopata is lett. Bár ezt nekünk nehéz elképzelni, ahogy azt is, hogy nincs lábunk. - az én életem teljesen biztosan megszűnne létezni, ha nem kerülhetnék rezgésbe a világ dolgaival, s nem lennék képes magamba szívni ezt a sok ingert, melyekre érzésekkel reagál a testem és a lelkem. Nem véletlenül vonzottak ide ezek a melankolikus dallamok is, hiszen annyira megragadtak bennem valamiért, hogy kis híján az ablakon másztam be utánuk.
- Ohh, én nagyon is! Nem olyan régen költöztem New Yorkba, alig ismerem a várost, és rohadtul jó volt így nekivágni. Persze, ha valaki eleve ismerős már erre, akkor nem igazán fog random nekiindulni a nagyvilágnak, de nekem még minden új. Egyszer te is kipróbálhatnád egy ismeretlen helyen. Kilépsz a lakásból, és csak mész arra, amerre hirtelen kedved van... - mutatok el a távolba, mintha akkora nagy bölcsességet mondtam volna. Számomra az is, muszáj elengednünk olykor a terveket és a kötöttségeket, s csak az érzékeinkre hallgatnunk.
- A szüleim gyerekként nekem is próbáltak gitárt nyomni a kezembe, hogy inkább azzal foglalkozzak a festés helyett, aztán az lett a vége, hogy elszakítottam a húrokat és magam köré tekertem őket. - vonom meg a vállam mosolyogva. - Neked ez csak hobbi? Vagy maga az élet? - kérdezem tőle lelkesen egy bőséges korty után. Jó meglátni mások szemében azt a különleges csillogást, mint ami engem kerít hatalmába a festészet során. Annyi szürke ember létezik ezen a világon, akik semmiben sem képesek felfedezni az örömet és a rajongást. Elkeserítő.
- Jött egy sugallat pár hónapja, ami valamiért arra ösztönzött, hogy hagyjam el Párizst, és kezdjek itt egy új életet. Úgyhogy igen, francia vagyok, és még csak most ismerkedem New Yorkkal. Na és te? - így, hogy Remington nem szolgáltatja már a nótát, megszólal a háttérben valahonnan egy kellemes kis jazz, ami hirtelen visszarepít az időben pár évtizedet, mikor a rasszizmus a tetőpontján volt, s a feketék az ilyen helyekre vonultak vissza.
- Ezzel egyetértenék, ha nem saját magamról lenne szó. - felelem némi tettetett nagyképűséggel. - Sokan csak saját magukkal vannak elfoglalva, de én meg szeretek mindig másokból meríteni, hiszen érdekelnek az emberek. - adok némi magyarázatot arra, hogy miért nem vagyok az az idegen, akinek a sok baja felülírja mások problémáit. Aztán végül megtörik a jég, s én némán, apró bólogatásokkal és hümmögésekkel hallgatom végig Remington mondandóját. Tyű, itt aztán tényleg összecsaptak a hullámok!
- Na és neked mi lenne a jó? - kérdezek vissza hamarosan, hiszen egy dolog a cég, másik dolog a vendégsereg, na de mi van vele?  
- Hát nekem eléggé úgy tűnik, hogy neked nem elég a huszonnégy óra egy napból. És hogy mindenki csak téged akar. - mosolyodom el szélesen. - Ha most hirtelen megváltoztathatnád az életed, mi történne? Mit csinálnál? - próbálom elterelni a gondolatait kellemesebb vizek felé. A kérdésére pedig elnevetem magam.
- Ami engem illet... - gondolkodom el egy pillanatra. - Mindig is volt nagyon sok kritikusom, akik oldalakat voltak képesek írni arról, miért nem jó az, amit csinálok. Általában elengedem ezeket a fülem mellett, de néha azért rendesen oda tudnak szúrni. Akkor ott van az, hogy ugye költöztem, és nekem borzalmasan honvágyam van. Sokan mondták, hogy akkor mégis mi az istennek hagytam ott Párizst, ha ennyire hiányzik?! És amikor közlöm, hogy jött egy erős sugallat, amire muszáj volt hallgatnom, akkor a legtöbben hülyének néznek. - apróságok ezek, hiszen szerencsére nincs sok nyomorom, de együttérzésből most muszáj voltam kiemelni pár dolgot az életemből. Nem létezik a tökéletesség, valami szúrás mindig éri az embert, csak tudni kell a helyén kezelni a dolgokat.
- Nincs kedved megkóstolni egy eredeti, minőségi francia cigit? - húzok elő a zsebemből egy sárga kis dobozt, s meglengetem azt a másik előtt. - Nyugi, nem kevertem bele semmi más cuccot. Vagy mégis...? - nevetem el magam, hiszen ha már furának tart, miért ne játszanék rá?  

Remington & Pierre

- Általánosságban teljesen igazad van. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam már, akik felvették a kőkemény, komoly, megrendíthetetlen ember szerepét, és ezek mögött mindig valami komolyabb dolog volt. Mikor portrét festek, akkor például szeretem megismerni azt az embert, akit a vászonra öntök. - közben sajnálattal tapasztalom, hogy a sörünk vészesen fogyatkozik, így kicsit visszaveszek a tempóból. Bár nem szoktam olyan gyakran alkoholmámoros állapotba kerülni, de nincs kizárva, hogy ez a mai napon megtörténik. Úgyis mulasztja a gátlásokat, s Remingtonnak talán nem fog rosszat tenni, ha az alkohol és én kicsit elfeledtetjük vele a bánatát.
- Úgy sokkal mélyebbek az ecsetvonások, ha ismerek mögöttes tartalmat is az egyénről, és nem csak az arcát látom. Namármost volt olyan eset, amikor egy igen magas rangú család tagjairól kellett portrét készítenem, és képzeld, egy egész hónapig ott éltem náluk, így volt szerencsém megismerni egyesével a tagokat. Természetesen akadt köztük egy “érzelemmentes is”. - forgatom meg szemeimet. - A végén viszont fény derült mindenre, addig fúrtam őt, kíváncsiskodtam és érdeklődtem, amíg ki nem bökte, hogy a férfiakhoz vonzódik. - el kell nevetnem magam, bár nem a szexuális beállítottságán, hanem magán az egész helyzeten. - És ezért volt ez a nagy, komor külső, mert muszáj volt felvennie egy férfiasabb figurát azért, hogy senki se lásson belé mélyebben. Úgyhogy... Ha ilyennel találkozol, barátom, akkor gondolj arra, hogy valamit biztosan rejtegetnek ezek az emberek. - amúgy is sokat tudok beszélni, ha bejáratódik a nyelvem, de az ital még inkább ösztönzőleg hat rám, s örömmel tapasztalom, hogy újdonsült ivócimborám is a szavak embere.
- Én leginkább az impresszionizmust képviselem és szeretem, amikor a színek és az összhatás adja meg azt a borzongató hangulatot, ami lehatol a lelked mélyére, nem pedig a konkrét ecsetvonalak. Tehát szeretek megragadni egy érzést és egy hangulatot, és ezeket visszaadni a vásznon. Ezek mellett portrékat és egyedi kéréseket is szoktam vállalni. - az “egyedi” pedig lényegében mindenre kiterjed. És most nem csak a szép dolgokra gondolok...
- Na és te milyen stílust képviselsz a zenében? - kérdezek vissza érdeklődve, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem ez a melankolikus vonal a fő szál, amit követ. Valami temperamentumosabb zenét könnyen el tudnék hozzá képzelni.
- Hű, nagyon tetszik a rajongásod! - nagy, azúrkék szemekkel pislogok felé, mint valami gyerek, aki épp egy csodát látott. Annyi szürke ember létezik, akiket semmi sem mozgat meg, viszont ahogy Remington beszél a zenéről... Élvezet hallgatni!
- Nagyon tetszik New York, annyi felfedezetlen hely van még itt, hogy az hihetetlen. Imádom ezt a zsongást, ami itt van. - a kortyok már a végüket járják, s a lelkem és a testem már most kezd el sikítani az utánpótlásért. - Nem tudsz ajánlani esetleg valami “különleges” helyet, amit nem sokan ismernek? Például tiltott rave partykat... - ekkor hirtelen bevillan valami, meg is ütöm a fejem a mutatóujjammal. - Azt hallottam, hogy itt a közelben valahol a föld alatt szoktak rendezni durva kis titkos bulikat, nem tudsz erről valamit, hol lehet a bejárata? - annyira adnám most, ha a szívem együtt verne azzal a beteg, drogmámoros ritmussal! Remingtont azonban nem hagyom magára semmiképp, viszont az érzéseim és a kíváncsiságom épp kezd szárnyra kelni.
- Ugyan, Remington, ezt te sem gondolhatod komolyan! - biztatásképp megveregetem a vállát. Nem jó hallani, hogy egy ilyen értékes művész legszívesebben megszűnne létezni. Ezen muszáj változtatni!
- Végleg talán nem léphetsz ki, de mi van, ha ezen az estén igen? - vonom fel sejtelmesen szemöldökeimet. - Felülnénk egy árra, és csak úsznánk vele, miközben telibeszarjuk a világot. - vetem fel neki lelkesen az ajánlatom, ennek fényében pedig legurítom az utolsó cseppeket is a pohár aljáról. Ideje lassan valami keményebbre váltani!
- Talán önző vagyok? - vetem fel a kérdést elgondolkozva. - Én mindig érzékenyebben reagáltam a világ dolgaira, sokkal jobban befogadtam az ingereket, és soha nem bírtam láncok között létezni, úgyhogy amit csak tudtam, levetettem magamról. Sokszor követtem a megérzéseimet és a sugallataimat, és igyekeztem az emberekhez is úgy állni, hogy jót is okozzak nekik, de én is nyerjek belőlük. Könnyebb volt így lépni mindig. Hogy kicsit önző az ember. Sajnos ha a boldogságról van szó, akkor muszáj annak lenni, mert amíg azon küzdesz, hogy más boldog legyen, elfelejted a sajátodat. - felelem bölcsen. - Kissé te is ezt teszed épp, nem igaz? - közben előkerül a cigaretta a zsebemből, amit szerencsére nem egyedül kell elfüstölnöm. S mivel egy sör nem sör, kettő azonban most hosszú lenne, fel is vetem újabb ötletem.
- Legurítunk pár rövidet? - kérdezem Remingtontól, miközben számba pattintom a cigit, s meggyújtom annak végét. Ha benne van ő is, akkor kikérek magunknak pár kupica rövidet a minőségibb italok közül, csak hogy még hamarabb fejbe tudjon verni minket.
- Na, akkor mit szólsz hozzá, ha itt hagyjuk ezt a helyet, és a mai estén elfelejtenél mindent, basznál a világra, és azt tennéd, amihez csak kedved van? Én támogatnálak benne! - adja az ég, hogy ismerje azt a rave partyt! Ott aztán adhatnánk a hangulatra! Ha ő is kiveszi a részét a rövidekből, akkor amazokat pillanatokon belül megkapjuk egy tálcán, mire én kapásból lehúzom az első adag brandyt.

Remington & Pierre

- Valóban varázslat, amikor egy ember érzéseket és hangulatot tud átadni másoknak. Legyen ez akár egy festmény, vagy egy saját dallam. Te írtad amúgy azt, amit hallottam? - és ami olyan volt, mint egy melankolikus, mámoros mézesmadzag, muszáj voltam követni. Zenében sajnos nem olyan gyakori, amikor olyan kombinációt hallok, ami ennyire megragadna, úgyhogy az ilyen pillanatokat az égig magasztalom.
- Dehogynem! - gyorsan előkaparom nadrágom zsebéből a telefonom, pötyögök rajta párat, majd Remington arca elé tolom. Túlzásba nem szeretem már vinni az önreklámot, de azért pár fénykép még talán nem olyan egetrengetően unalmas. Például az elsőn egy hatalmas, sötét csarnokot láthat, monumentális, időrágta szobrokkal, amik mintha egy teljesen másik világ maradékai lennének. Mintha egy másik dimenzió, egy másik idősík jelenne meg a képen, melynek közepén, az egek felé kapaszkodó, s épp kinyíló kátszárnyú ajtó apró fényében ott sétál egy sötét alak. Nem tudni, hogy férfi vagy nő, idős vagy gyermek, de azt az érzetet kelti, hogy ez a világ sokkal több annál, mint aminek tűnik elsőre. Hogy sokkal több mindent őrzünk régről, s hogy sokkal több a misztikum, mint azt bárki gondolná. A második, s most egyben utolsó képen egy fülledt, nyári, aranyban úszó naplemente látható, csillogó vízparttal a kép szélén, lágyan ringatozó erdőséggel és fűtengerrel, melynek összessége olyan békességet és kellemes érzést áraszt, amire jó ránézni és nosztalgiázni egy borús téli napon.
- Eléggé a végletek embere vagyok, nem szeretek egyetlen témát és hangulatot megragadni. Elvégre mi sem vagyunk csak jók vagy csak rosszak, nem igaz? - kérdem tőle egy igazán sejtelmesen kanyarodó mosollyal, miközben visszacsúsztatom a telefonom a zsebem mélyére. Sokszor töprengek azon, ha megismerek egy új embert, hogy vajon milyen mocskokat titkol a világ elől? Vajon Remington milyen talányt őrizget magában?
- Bizony, egy hónapig maguk közé fogadtak. Szeretem a különleges tapasztalatokat, úgyhogy nem szoktam nemet mondani igazából egyik felkérésre sem. Még fiatalabb éveimben megesett, aztán a határaimat jó messzire kitoltam. Na és te? Mennyire vagy bevállalós, ha épp el tudod engedni magad? - így elsőre azt mondanám, ahogy még egyszer végigpillantok Remingtonon, hogy ő inkább a biztos alap mellett cövekel le, hiszen az élete annyira zsúfoltnak tűnik, hogy akár egy rossz lépés, és bukhat minden. Lehet azonban, hogy nagyon tévúton járok vele kapcsolatosan.
- Ez eléggé jól hangzik! Fel szoktál amúgy lépni valahol a bandával? - a magányos zenészek egyre ritkábbak manapság, sokan szeretnek csapatba verődve zenélni. Sajnos. Olyan borzalmakat hallottam már tehetségkutatókon, hogy inkább ólmot öntettem volna a fülembe...
- Pár hét múlva amúgy New Yorktól nem messze lesz egy tehetségkutató megrendezve az egyik marha nagy központban, aminek most nem mondom meg a nevét, de... - közben megint előkotrom a telefonom, s elétolva megmutatom neki a kiírást. - De én leszek az egyik zsűri. - bökök rá a hirdetés alján látható fejemre.- És még pár napig van lehetőség jelentkezni. Szólók, bandák, táncosok, bűvészek... Még a helyi tévé is közvetíteni fogja, illetve eléggé szép kis nyeremények vannak, úgyhogy gondold meg. - én is elhúzok előtte egy mézesmadzagot, ha már ilyen sikeresen idecsábított a dallamaival. Viszont úgy érzem, hogy ezt a kis magányos bárt kezdem kinőni, a lábaim el akarnak már vinni innen egy zajosabb helyre, ezért is gyújtok rá egy cigire, s vetem fel a rövidek ötletét, melyeket most Remington fizet.
- Na ez a beszéd, barátom! - csapok egy barátiasat a vállára, mikor végre kiderül, hogy nagyon is működik itt a mélyben egy rave party! Egyből lehúzok két kupicát a négyből, melyek egyetlen pillanatra azonnal fejbe csapnak.
- Tyű, az istenit! - pislogok és fintorgok bambán egy rövid ideig, majd megrázom a fejem, s hirtelen felpattanok a székről.
- Voltam pár ilyenen, igen. Rohadt jól le tudja szívni belőled azt a sok szart, ami felgyűlik a hétköznapokban. Próbálok én is a nyugalomra törekedni, de azért bőven kijut nekem is a stresszből, amit viszont nem hordozok magammal, hanem kiadok, amikor csak tudom. Úgyhogy, barátom... - megragadom vállait, s ha nem ellenkezik nagyon, akkor felhúzom a székről, ha még esetleg ülne. - Ma meg fogom neked mutatni, hogyan kapcsolj ki, és hogyan nyisd meg a fejedben azt a csapot, amin keresztül kiömölhet belőled a sok szar. Kár lenne, ha egy ilyen tehetség elveszne a sok stressz és feszültség miatt. Na, indulás! - nyújtom előre kezem, mint valami vezér, bár fogalmam sincs, hogy merre megyünk. Az ajtóig tudom az utat, addig én haladok elől, ám odakint már a szűkös, sötét, bűzzel és rekedt nyávogással teli utca közepén megtorpanok.
- Adja az ég, hogy valami lepukkant szar legyen! - csapom össze kezeimet, ha Remington átveszi a vezető szerepét, bár nálam a “lepukkant szar” nem negatív értelemben él, hanem gondolok itt egy elhagyatott gyárépületre, valami rohadt nagy dohos pincére, vagy bármi hasonlóra.

Remington & Pierre

- Mivel valamiből nekem is meg kell élnem, így igen, összekötöm a kellemeset a hasznossal, és megrendelésre is készítek, illetve a saját önálló alkotásaimból is adok el, plusz még aukcióra bocsátok. Az ilyen árveréseket az utóbbi időben mindig adománynak szoktam szánni. - ezt nagyon büszkén közlöm, hiszen sokakkal ellentétben bennem tényleg ott lapul az önzetlenség, amit bár nem tudok a nap minden pillanatában kibontakoztatni, de azért szeretem megragadni a lehetőségeket.
- Na és ti szoktatok pénzért fellépni? Vagy még olyan szakaszban vagytok, hogy az nem is érdekel, csak hívjanak valahova? - egyáltalán nem lenézésből kérdem ezt tőle, hiszen egy zenekar sem úgy kezdi, hogy hirtelen világhírűek lesznek. Nem olyan egyszerű a reklám, az pedig még nehezebb, hogy megtalálják azokat az embereket, akik vevők arra, amit csinálnak. Én már csak tudom.
- Mint például? Mi az, amit semmiképp sem tennél meg, még ha fizetnének is érte? - kapásból eléggé sok dolgot el tudnék képzelni, amibe Remington nem szívesen nyúlna bele talán, de inkább nem találgatok. Ez a sok teher, ami a vállát nyomja, szép lassan a szabadságát is el fogja szívni, ha nem lép hamarosan. Nem szeretnék beleavatkozni az életébe, hiszen biztosan akadnak olyanok, akik ezt megteszik, de azért pár tanácsot majd biztosan elejtek.
- El tudnád engedni a munkád, ha nagyobb hírnévre tennétek szert, és milliók imádnák a zenéiteket? - pár célzó kérdés azért nem árt, hiszen annál csodálatosabb nincs is, mikor a szenvedély válik “munkává”, s úgy keres pénzt az embert, hogy közben nem szenved meg érte, hanem minden pillanatát élvezi. Ezért is dobok be neki egy remek lehetőséget.
- Élek és halok a tehetségekért, úgyhogy nem ez az első, amikor elvállaltam egy zsűrizést. Tartok előadásokat fogyatékkal élőknek a művészetről, és arról, hogyan bontakoztassák ki magukat, s olyan is megesett, hogy tábort szerveztem gyerekeknek. Igazság szerint elég sok mindenbe szoktam belevágni, de leginkább olyanokba, amik nem annyira hosszútávúak. Nem tudnám tartani a tempót az életemben, ha nem tudnám rövid időn belül lezárni azokat, amikbe belekezdtem. - ami pedig a legfontosabb, hogy elfelejtenék élni. Erre is kell időt hagyni, nem is keveset, amikor csak úszunk a kellemes árral, és élvezzük a pillanatot.  
A mai estére is ezt terveztem, s tessék, Remingtont elém fújta a szél, aki épp készül megmutatni, hogy hol szokott mámorítóan dübörögni a zene. A kocsmai depresszív és melankolikus hangulat után - ami ugyan nem volt rossz - felüdülés kilépni az éjszaka enyhén csípős hűvösébe.
- Ez rohadt jól hangzik! Vannak itt a környéken még ilyen elhagyatott helyek amúgy? Az urbex eléggé menő. - szép kis töltetet tudnak adni az ilyen elhagyatott helyek, s leginkább a mögöttes gondolatok, hogy egyrészt milyen lehetett régen, mikor virágzott és pompázott, másrészt pedig hogy milyen mocskokat rejthetnek a sötét részek...  
Remélhetőleg nem kell órákat sétálnunk, hiszen már most hangtalanul is érzem magamban a dübörgést, de mikor közelítünk a helyhez, akkor aztán végképp elszabadul a jó kedvem. Ez mondjuk azért jelentősen az alkoholnak is köszönhető, a járásom már így is enyhén ingatag.
- Ezt én állom, barátom. - paskolom meg a vállát, mikor a romosabb ajtónál álló lengén öltözött nőszemélyre és a hippi kinézetű, hosszú, ősz hajú alakra pillantok, akik a jegyeket osztogatják.

Remington & Pierre

- És festeni is szokott ez az ismerősöd, vagy csak csodálni szereti a műveket? Ismerhetem talán? - még itt New Yorkban is számtalan nevesebb és kevésbé híres művészt ismerek, sosem lehet tudni, mennyire kicsi a világ, s hol futnak össze váratlanul a szálak.
- Meglepődnél amúgy, hogy milyen sokan lehetnek azok, akiket tényleg megérint a zenétek. Például én mikor tizenéves voltam, nem gondoltam volna, hogy egy mai festő túlságosan feltörhet. Azt hittem, hogy az én művészeti stílusom és fantáziám nem lesz olyan kelendő, de mikor egyre többekhez ért el, és egyre több olyan embert fedeztem fel, akit őszintén megérintett, akkor jöttem rá igazán, hogy milyen fontos a hírnév. Mert a sok felszínes ember ugyan el tudja takarni az igazi kincset, de minél jobban törekedsz arra, hogy sokakhoz elérj, annál inkább találod meg azokat, akiket igazán megérint az, amit csinálsz. - a szemeimben felbukkanó rajongó csillogást még a kocsma félhomálya, s az italok utáni enyhe, pillanatnyi tompaság sem tudja elfedni. Leírhatatlan érzés az, amikor a sok felszínes és divatember között találkozok egy olyannal, aki ha ránéz a festményemre, akkor látom a tekintetében azt az érzelmet, melyet elindítottam a színeim, a vonalaim, s azoknak összessége által.
- Bár én téged is megértelek. - bólogatok biztatóan a pohár felett. - Nem vagyunk egyformák, csak ezt sokan nehezen fogadják el. - elvégre a lelkesítésnek és a rábeszélésnek is van egy határa, ami fölé már teljesen felesleges elmenni, hiszen ezzel csak még egy kis megfelelési terhet tennék Remington hátára. Így is minden oldalról érik az elvárások, nem hiszem, hogy még egy idegentől is ezt kellene hallgatni, főleg, hogy most pont az a célom, hogy kicsit kizökkentsem a hétköznapok mókuskerekéből.
- Te vezeted amúgy a céget, hogy ennyire sokan függnek tőled, és ennyire rugalmatlannak tűnik a munkád? Amúgy én nem feltétlenül nevezném csak munkamániának a te felfogásod. Van, aki képtelen megmaradni egy munkahelyen, mert amint jön egy kisebb konfliktus, inkább kihátrál ahelyett, hogy megpróbálná megoldani. Kellenek a biztos pontok az ember életébe, és azért egy munkahelyváltás eléggé meg tud kavarni. - Remington álláspontja is teljesen érthető, s nekem inkább az az érzésem, hogy a munkája mellett még ezernyi terhet tett a vállára, amik egyre inkább húzzák őt lejjebb. Maximalista, nem is kérdés.
- Hát, néha már én is elgondolkodok ezen, hogy valódi vagyok-e. - elnevetem magam, bár szavaimat nem nagyképűségnek szántam, inkább úgy értettem, hogy néha annyira bele tudom ásni magam valamibe, hogy átkapcsolok robotüzemmódba, amikor is megszűnik körülöttem minden. Ez azonban most nagyon messze van, hiszen minél közelebb érünk a titkos partyhoz, annál inkább érzem, hogy most két lábbal állok a földön (még ha már kissé ingatagul is).
- Ne vágj már ilyen képet! - őszintén röhögnöm kell Remington arcán, miután már beértünk. Látszik rajta, hogy messze elkerülte eddig az ilyen helyeket.
- A negatív tapasztalat is tapasztalat! - kiáltom felé, hiszen a dübörgő zene mellett csak így bírok vele kommunikálni. S mivel még mindig úgy tartom, hogy nem vagyunk egyformák, így megint csak nem célom teljes mértékben ráerőltetni ezt az egészet, de azért azt sem akarom, hogy az első pár percben már feladja.
- Én most rád iszok, barátom! - erős kijelentés pár órányi ismeretség után, de hát egyrészt én mindig könnyen barátkozok, másrészt az egyre szaporodó alkoholmennyiség is rátesz erre.
- Igyunk arra, hogy lekerüljön a válladról a sok szar! Vagy arra, hogy te tudd inkább fejben elengedni a stresszforrásokat? - kérdem tőle sejtelmesen csillogó szemekkel, majd végül lehúzom a furcsa színű italt, ami istentelenül tömény, s egyből megszédülök tőle. Namármost én azért nem iszok minden héten úgy, mint valami alkoholista, úgyhogy hamarabb fejbe tud csapni.
- Na várj csak, mindjárt intézek én neked valamit! - megpaskolom a vállát, s anélkül, hogy közölném, mik a terveim, váratlanul eltűnök a tömegben nagyjából öt percre. Megjegyeztem, hogy milyen zenét játszik, s az ilyen helyeken sokszor lehet ajánlani fülbemászó dallamokat. Úgyhogy elmentem ahhoz, aki gondoskodik a dübörgésről, elmondtam neki a Remington által képviselt stílust, és megkértem, hogy ezt ötvözze a technoval. Meglepő módon tetszett az ötletem, pedig eleinte halott ügynek tartottam, de mikor stílusváltás költözik a dallamokba, egyből széles vigyorral lépek át a tömegen.
- Na, mit szólsz? - tárom szét kezeimet lelkesen, hiszen most meglelheti ő is a stílusát a zenében, aminek ötvözete még inkább belemászik az ember fejébe.  
- Csak engedd el magad! Hagyd, hogy ellazulj! - ennek fényében még a kezeit is megrázom, de én már eközben elkezdek táncolni. Tánc? Ezt inkább ne is nevezzük annak, inkább csak lötyögök ritmusra. Szerintem még a piánkba is kevertek valamit, hiszen a tarkóm elkezd bizseregni, s kissé letompul minden nagyon jó értelemben. Mintha a Niagara törne ki az agyamból, úgy kezd el kizúgni belőlem minden felgyülemlett trágya. Remélhetőleg Remingtonnak is hasonló tapasztalatai lesznek.