Anton & Jennifer

I think everyone enjoys a nice murder... provided he is not the victim.

- Tudom, hogy személyes érintettségük van az ügyben, ezért kérem a teljes diszkréciójukat. Találtunk egy újabb holttestet, ami mellett a megszokott üzenet is szerepelt. - mielőtt elvenném a felénk nyújtott cetlit - vagy hagynám Antonnak, hogy ő tegye - csendes szimpátiával megpaskolom a felkarját. Kettőnk kapcsolata nem csak a munkánk elkötelezettsége, vagy az életeink egymásért való feltétel nélküli kockáztatása miatt fonódott össze, - mely bőven elegendő lenne egy életreszóló kötődéshez - van egy bűnöző, aki után két éve kezdtünk el nyomozni. Minden holttest mellett üzeneteket címez fel a neveinkkel. Először csak Adler volt, majd váltás történt és Gavras maradt, később pedig már Adler & Gavras - kiváltképp kettőnket szeret a lábnyomaiban tudni.
- Ezúttal mivel kápráztat el minket? - megrázom a fejem, de nem érzek rá késztetést, hogy elvegyem. Ha Anton megteszi sem veszem szemügyre, ennél többre tartom már magunkat. Eleinte a hajsza izgalmától fűtve még lelkesen kaptam minden cetli után és próbáltam megfejteni a verseket, dalszövegeket, személyes megjegyzéseit. Mostanra már érdeklődést sem kelt fel bennem egy bűnöző levele hozzám, mely másról sem szól, csak az elégedettsége, önbizalma és fölényessége masszájáról, amit nem rest az orrunk alá dörgölni. Nyilván sértve érzem magam, amiért játszadozik velünk, félrevezet és kinevet bennünket. Éppen emiatt szeretném hinni, hogy van esélyünk elkapni, el is fogjuk kapni.
- Megadott egy helyet és időpontot. - hátradől és az asztalának támaszkodik. Szemlátomást őt is váratlanul érte, ahogyan engem is. Tekintetem kérdőn a mellettem ülőre réved, kíváncsian próbálom leolvasni, hogyan érinti az előbbi.
- Egyértelműen csapda. - vállat rántok lezserül, tekintetem ide-oda szökken közöttük. A Főnök aggódó tekintete miatt - vagy a kettőnk épsége miatt - én magam is úgy ítélem meg, hogy van miért aggódnunk.
- Bizonyára. - egy lemondó sóhajjal pillantok le valahová magam elé, majd onnan a mellettem ülőre nézek. Kétségkívül nem veszélytelen felvenni vele a harcot, úgy hogy tökéletesen tisztában vagyunk azzal, mennyi embert ölt már meg. Mind a hat áldozatával kíméletlenül végzett, a halottkém jelentése szerint ilyen szintű fájdalmat kevés gyilkos okozott könyörtelen kivégzésük előtt. (Akikről tudunk.) Közben emlékeztetnem kell magamat, hogy valószínűleg erre a pillanatra várunk már régóta, s ha most nem élünk vele, talán soha nem kapjuk el.
- Mit várnak tőlünk? - pillanatnyilag nem állunk a helyzet magaslatán, de ezt még nem közölte, vagy nem merte elárulni nekünk.
- Nemet mondtam. - vallja be, elrugaszkodik az asztaltól, megkerüli és helyet foglal. Hagy időt nekünk, de ő már döntött helyettünk is. Én azonban a magam részéről nem feltétlen gondolom lezártnak és ezt összefonodó szemöldökeimmel próbálom a tudtára is adni.
A lényeg az, hogy a segítségre lenne szükségünk - később: erősítésre. Egy darabig lehet, hogy magunkra lennénk utalva. Ám az sem kizárt, hogy csupán elterelés, vagy "csak" egy újabb gyilkosság helyszíne, ahol semmi mást nem találhatunk csak holttestet.
- Nem lesz több ilyen lehetőségünk. - a szobában mindketten tisztában kell legyenek vele, hogy ezt csak és kizárólag Anton számára szánom. Vontatottan, bocsánatkérőn, kissé aggodalmasan fordulok felé, még azt is megengedve magamnak, hogy teljesen kizárjam a Főnök jelenlétét a beszélgetésünkből. Akadt már éles helyzet, ahol bizonyítanunk kellett, de ez az ember - akit üldözünk - egy megtébolyodott, elvetemült alak, akinek konkrétan mi ketten kellünk. Hogy miért? Talán most megtudhatjuk.
- Te hogyan döntenél? - biztosan nem fogok kettőnk helyett igent, vagy nemet, bármiféle határozott választ adni.

Jennifer & Anton

Here they come to steal my soul
Wait it out until I know
Trying not to feel like you did
Moving up until I go go go

874 szó, Moving up and taught I'm a weapon

A családom meglepődött, mikor a bűnüldözés iránt kezdtem érdeklődni. Soha senkink nem kötődött ehhez a szakmához, az igazságszolgáltatás egyik végéről sem. Lehettem volna vegyész, fizikus, orvos, ügyvéd. Számos szakma közül választhattam volna, ha látványos változást akartam volna elhozni a Földre. Magam sem voltam benne biztos, hogy ez a legbölcsebb út számomra, hogy a képességeimnek megfelelő kihívások elé fogok-e állni. Ma már azonban tudom, hogy nem végeznék semmilyen más munkát. Hiába van tele fájdalommal, vérrel, szenvedéssel, tudom, hogy jobb hely lesz a világ az erőfeszítéseim nyomán. Ügyesen kompartmentalizálok, úgy gondolom, és majdnem mindig képes vagyok a lelkemet facsaró eseteket az irodában hagyni, mikor hazasétálok. Két évvel ezelőttig ki tudtam zárni az összes elénk kerülő gyilkosságot az otthonom szentségéből. Aztán ki lettünk pécézve, név szerint.
A Főnök irodájában ülünk, Jennifer és én. A hangulat feszült és komor, valahol mélyen legbelül érzem, miről lesz szó. A papírcetli, mint véres kard függ a nyakunk felett, egyikünk sem nyúl érte. Jennifer megpaskolja a karom, és ebben a pillanatnyi csendben emlékeztetem magam, hogy nem a mi hibánk az újabb gyilkosság. Nehéz nem felelősséget érezni ezekért a kioltott életekért, két teljes éve nyomozunk ez után az elvetemült gyilkos után, és minden egyes test mellé üzenetet hagy nekünk. Nevet rajtunk, gúnyolódik, szinte látom magam előtt, ahogyan örömtáncot jár az idegeinken. Ő volt az első olyan bűnöző, aki miatt a saját biztonságomért is aggódni kezdtem. A munkám közben, és otthon is.
Megfeszül az állkapcsom, a kezem lassan ökölbe szorul. Ritkán érzem azt, hogy inkompetens vagyok, túl buta ahhoz, hogy megfejtsek valamit, de ez az ember úgy rángat minket, mint a marionett bábukat. Frusztrál, hogy együttes erővel sem tudjuk elkapni ezt a gyilkost, aki hullákkal hálálja meg az időt, amit szabadlábon tölthet a tehetetlenségünknek köszönhetően.
Jennifer szerencsére továbbvezeti a beszélgetést, így tudok még egy kicsit főni magamban. Nem látom rajta, hogy el akarná venni a cetlit, így én nyúlok utána, hogy elolvassam - már úgyis elöntött a mérhetetlen düh engem, a büszkeségemnek pedig már mindegy is. Egy címet látok, a queensi Forest Hills egyik eldugott kis utcácskájára mutat. A késő esti időpont már meg sem lep - a sötétségben igen ügyesen tud elrejtőzni ez az alak. Azt hiszem élvezi, mikor a szirénákkal, fegyverekkel, mesterlövészekkel szakítjuk szét az éjszaka csendjének és nyugalmának szövetét.
Megigazítom az ingem ujját, kigombolom, feltűröm kissé. Megköszörülöm a torkomat, és Jenniferrel egyetértve szólalok meg. - Bizonyosan csapda.
A névreszóló, vérrel festett meghívó célja a büszkeségünk megtépázása. Lelki terror. Meg kell próbálnunk kizárni ezt a tényt, csak így kaphatjuk el. Sajnos azonban emberből vagyunk - tudom, hogy a józan ész ellenére mindkettőnket nagyon megviseli a közös ismerős.
Magamon érzem Jennifer pillantását. Oldalra fordulok, pontosan tudom, mi jár a fejében. Mindketten jártunk a gyilkosságainak a helyszínén, olvastuk a jelentéseket, éjszakába nyúlóan rágódtunk a kódolt levelein. Tudom, hogy ha arra volna szükségünk, kerítenénk erősítést. Legalábbis a bevetésre. Amiatt aggódunk, nehogy még több embert elveszítsünk. Ha a kollégáink vesznének oda, azt már nehezen lehetne nem a mi számlánkra írnunk.
A Főnök is hasonlóképp gondolkozhat, mert ő nemet mondott. Ő se szeretne elveszteni minket. Persze, az ő helyzete össze sem hasonlítható a miénkkel. Vezetőként nem ugorhat bele mindenbe vakon, de mégsem ő az, akit az orránál fogva vezetnek, aki mindig túl későn ér oda, aki csak egy elrabolt élettel találkozik már. Ez már sokkal több egy nyomozásnál. Személyes az ügy, és sajnálom, de képtelen vagyok tiszta fejjel dönteni.
Nem lesz több ilyen lehetőségünk, hallom Jennifer hangját, és a szemébe nézek. A kettőnk közötti kapcsolat több, mint kollegiális. Bajtársak vagyunk, barátok. Annyi húzós helyzetet éltünk már túl, már összeszámolni is lehetetlen lenne, hányszor mentettük meg egymás életét. Egyedül ő érti meg azt pontosan, mi zajlik bennem most. Ez az ügy a kettőnk ügye - a frusztráltság és bűntudat nehéz koktélja kizárólag a mi szívünket mérgezi.
- Igazad van. - mondom neki, még mindig csak az ő arcát kémlelem. A Főnök biztosan megérti, miért nem neki címezzük ezeket a szavakat - tisztelem őt, felnézek rá, a döntéseit elfogadom, de ez nem egy mindennapi szituáció.
Én hogyan döntenék? Hosszan kifújom a levegőmet, az ujjaim között táncikál a cetli a kilégzésem ritmusára. A tekintetem a cím és a társam között ingázik, a homlokomon izzadtság gyöngyözik. Az eszem és a szívem tusázik. Legszívesebben azonnal odamennék, csendben várnék rá, majd puszta kézzel fojtanám meg, de tudom, hogy vakmerő őrültség volna tőlem fejest ugrani ebbe. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy együtt tudnék azzal élni, hogy karbatett kézzel ülök itt, amíg még egy ártatlan embert kap el és kínoz meg ez a gyilkos.
- Nem lenne bölcs itt ülni és várni. - mondom végül, majd Jenniferről a Főnökre nézek. - Jennifernek igaza van. Nem lesz még egy ilyen lehetőségünk. Egyszer hibázni fog. Nekünk pedig ott kell állnunk, hogy észrevegyük ezt. - hangom határozott, érzem, hogy az arcom elsötétül. Okosan kell reagálni erre a levélre. Nem szabad hagyni, hogy azt gondolja, már nem figyelünk rá. - Ha nem megyünk oda, csak felbőszül, és még több gyilkossággal igyekszik majd elcsalni minket valahova. - Hány embernek kell még meghalnia, hogy ráleljünk erre az emberre? - Előzzük meg az ártatlan életek kioltását! - A cetlit a kezemből a Főnök asztalára teszem, már első olvasásra is az elmémbe égett minden tollvonása. Jenniferre nézek, várom, kiáll-e mellettem majd. Megértem, ha nem dönt egyből, nehéz megbirkózni a ránk nehezülő felelősséggel.

Anton & Jennifer

I think everyone enjoys a nice murder... provided he is not the victim.

A konzekvens kivitelezés egyáltalán nem okoz különösebb fejtörést számomra. Eljátszok a gondolatával, hogy egyszerűen csak - bármiféle kérés, kérdés nélkül - golyót eresztek a gyilkosunk két szeme közé és megoldom az ügyet. De a szubjektív ábrándozás és tökéletes tervezés nem tud azonosulni a valóság objektív hatalmával. Az érzékelés és a tapasztalat katonáival az oldalán, fegyvertelenek vagyunk. És amikor a remény még a koponyám falain belül ott lebeg, elég oldalra pillantanom és tudnom, hogy nem. Nem lesz ennyire könnyű, nincs hősködés, nincs meggondolatlanság, sem spontaneitás, mert nem csak én leszek ott. Ez nem csak a saját harcom, kettőnk küzdőtere. És Anton miatt felelősség - és jog! - terhel a védelmére. Akkor is, amikor legszívesebben puszta ököllel ütném agyon a kettőnk árnyékában - már jó ideje - megbúvó démonunkat.
Oldalra fordulok a székben, amennyire csak kényelmes. Anton tekintetébe keresem kérdéseimre a választ. Lehet, hogy gyengeség hárítani és rábízni, a "Hogyan tovább?"-ot, de ez a keserű megkönnyebbülés boldogságot nem okoz. Ráadásul nem tudnám megbocsátani magamnak, ha az én akaratosságom, az én harcias viselkedésem miatt kerülne veszélybe. Tudjuk, milyen kegyetlen bűnözővel nézünk szembe, nincs rá garancia, hogy túléljük. Akkor sem, ha az egész hivatal kivonul és karöltve állít védfalat. Minden porcikám tiltakozik ellene, hogy belesétáljunk, de az ellen is, hogy maradjunk. Főként, hogy nem tudom, meddig marad titok előtte, hogy a láthatatlan fonalam másik fele is felbukkant. Wyatt potenciális célpontja lehet később, ha tudomására jut. Részben emiatt, részben mert így gondolom helyesnek, pár szóval ösztönözni próbálom.
- Bár ne lenne... - szüntelenül a mellettem ülő társamat figyelem. Halovány, aggodalmas mosoly szökik arcomra, de csak a megnyugtatása és a saját állapotom miatt. A Főnök egyértelmű elutasítása is csak azt tükrözi, mekkora ostobaság belesétálni az oroszlán barlangjába. Ugyanakkor mi van akkor, ha ezúttal elkaphatjuk?
Elcsendesedül minden körülöttünk. A saját számon érintem végig mutató- és középsőujjamat, ahogy előre révedve az elsőként felbukkanó tézisek és belső elvek labirintusába merülök el. A következő pillanatban már csak arra eszmélek fel, hogy Anton beszélni kezd. Előbb csak szemem sarkából figyelem, ahogy a Főnökhöz szól. Ellenben ahogy érzékeny pontokat érint szavaival, már ráemelem a tekintetem. Szomorú mosolyt öltök arcomra, elvarázsol, ahogy gondolkodik.
- Nézze, én... - kezd bele, de ahogy ismét kizárásra kerül a döntésből, elhallgat. Anton felém fordul, én pedig csak sebesen bólogatva nézek rá. A görbe ajkaimon tovább lódul, semmi örömteli nincs ebben a pillanatban, de az égő házba kézenfogva besétálni, hogy ártatlan életeket ments, szép gondolat.
- Én is menni akarok. - Antonról végül a Főnökre szegezem a tekintetem. - Ez a hivatástudat. Tudjuk mekkora kockázattal jár, van rá nem kevés esély, hogy meg fogunk sérülni ebben az akcióban, de nem játszadozhatunk vele. Elfogadjuk a meghívást. - látom, hogy máris tiltakozna. - Megőrizzük a hidegvérünket és minimalizáljuk a kockázatot, fedezéket keresünk és a többi. Tudjuk. Elsőként az ember legalattomosabb fegyverét vesszük elő: kommunikálni próbálunk vele. Ha nem sikerül, ... - vállat rántok. Mindketten tudják, hogy arra célzok el fog sülni valamelyikünk most még nyugalmi állapotban szunnyadó fegyvere.
- Folyamatosan hallani akarom magukat. - látom a rosszallást az arcán, nem igyekszik túlságosan elrejteni. Bár ez a pár szó biztató. Elégedett félmosollyal nézek az oldalamon ülőre.
- Biztos számolni fog vele, hogy lesz erősítésünk. - prüszkölöm a szavakat. Az iroda üvegfalán túl éppen csak elsuhanó alak rossz érzést kelt a mellkasomban. Nem szeretném, ha Wyatt tudomást szerezne erről az akcióról, de mivel nyíltan nem kérhetek ilyesmit, csendben maradok. Senki nem tudja - talán még a Főnök sem - milyen kapcsolat van, volt közöttünk.
- Nem alkudozom. Személy szerint én magam is ott akarok lenni a közelben. Két nap, készüljenek fel lelkiekben. - lefojtok egy mosolygást. Mégis csak van szíve a vezetőnknek, s mégis kötődik egy kicsit hozzánk. Igaz? - Mielőtt azonban pezsgőt bontanak, mindenképpen jelentenem kell a döntésüket. - és már int is az ajtó felé. Távozhatunk.
- El fogjuk kapni. - nem tudom, hogy pontosan kinek állítom ilyen határozottan, Anton, a Főnök, vagy a magam számára, de a következő pillanatban már a folyosón ácsorgunk.

Jennifer & Anton

Here they come to steal my soul
Wait it out until I know
Trying not to feel like you did
Moving up until I go go go

826 szó, Moving up and taught I'm a weapon

Egy pillanatra se merül fel bennem, hogy ostobaság volt belemenni a dologba. Hallom magam, amint önfeláldozó hősként ártatlanok életéről papolok, és ha külső szemlélő lennék, csak legyintenék ezen a szentimentális soron, de a Főnöknek fogalma sincsen, milyen érzés, hogy vér tapad a kezeinkhez. Bár kétlem, hogy ő magában legyintene erre. Így vagy úgy, de felelősek vagyunk egy tucat kioltott életért. Hiába a rendíthetetlen mantra, a józan ész, ami a tudatom hátuljában suttogja, hogy nekem ehhez semmi közöm, most nem tudok hinni semminek és senkinek se. Akármennyire is erős szeretnék maradni, képtelen vagyok nem személyes támadásként venni a gyilkos bűneit. Nehéz lesöpörni a vállamról a felelősséget. Hiszen ott áll a nevem, a bizonyíték raktárban, nem egy, hanem egy kupacnyi papíron! Az ügyszámok alá tartozó áldozatok halála valahol az én hibám is. Ha nem is az első, de a többi mindenképp. Az inkompetenciámat tükrözi, hogy nem tudtuk még elkapni őt. Nem jártunk túl az eszén, sőt, tucatszor ő vert át már minket. Tudom, mennyire vakmerően és meggondolatlanul hangzik, és mennyire nem néz ki jól, hogy az érzelmeim átveszik felettem az uralmat, főleg egy ilyen pontos tervezést igénylő bevetés előtt. Mégsem bírok itt ülni, miközben tudjuk, hogy nem lesz több esélyünk elkapni őt. Ismerem magamat. Biztos vagyok benne, hogy összeszedem az indulatom miatt elgurult darabkáimat, és mikor elindulunk a helyszínre, már hidegvérrel fogom átvenni a tervünket lépésről lépésre, sokadjára.
Jennifer is belemegy abba, hogy próbáljuk elkapni őt. Valahol számítottam rá, hogy velem tart, csakis ő tudja pontosan, milyen ebben a pozícióban lenni. Sejtettem, hogy ő is pontot szeretne tenni ennek a végére, és ehhez kellünk mindketten. Szükségem van rá, hiszen elképesztően jó csapatot alkotunk. A büszkeségünk porain táncol a gyilkos, és nem hagyhatjuk, hogy tovább szórakozzon velünk. Igaza van abban, hogy több mint valószínű, hogy nem ússzuk meg ép bőrrel a találkozót. Mindketten túléltünk már számos szorult helyzetet, nem ismeretlen számunkra a veszély, de tény, hogy még nem kellett tíz lépéssel előrébb járnunk ahhoz, hogy megmentsük magunkat.
Miután Jennifer megrántja a vállát, átveszem tőle a szót. Átgondolok minden kiejtett hangot, okosan kell megközelítenem a helyzetet. – Tisztában vagyunk vele, mennyire veszélyes ez az ember. Nem fogjuk úgy kezelni, mint egy mindennapi megszokott esetet. – hangom egyenletes, ami még valahol engem is meglep. A Főnök arcáról próbálok olvasni, de csak rosszallást látok, némi aggodalommal fűszerezve. Sokkoló, hogy belemegy a dologba, de amint válaszol, kifújom a visszatartott levegőt, ami a tüdőmet nyomta, ajkam feszült csíkká válik. Hirtelen biztossá válik a helyzet, és a hangulatom azonnal átalakul. Eltökéltség veszi át a bizonytalanság és düh helyét. Most vagy soha, Anton.
Három éve dolgozom a Főnök alatt. Elképesztően sok idő ahhoz, hogy két ember kiismerje egymást. Ki merem jelenteni, hogy összekovácsolódtunk, és a Főnök kemény páncélja alatt is hasonlóan érezhet, legalábbis szeretném ezt gondolni. Az FBI kötelékében a kollegiális kapcsolat sokkal többet jelent, mint mondjuk egy irodában. Ezt nehéz volna elmagyarázni annak, aki nem tapasztalta meg. Az előttem álló ember szemébe nézek, kutatom, mi rejlik a szigorú kifejezés mögött. Két nap, visszahangzik a fejemben, és bólintok. A Főnök is eljön hát. Élesen beszívom a levegőt, saját megnyugtatásomra. Mint vezető, rosszalja a döntésünket, azonban mint ember, mellettünk áll. Én így értelmezem ezt a mondatát.
– Köszönjük. – felelem, miközben felállunk, és Jenniferrel kilépünk a folyosóra. Az alapzaj hirtelen visszaránt a valóságba, a fülemben a szívem dübörgését elnyomja a munka és a többi ügynök halk zsibongása. Számukra minden ugyanolyan, mint eddig volt. Az ingem ujját piszkálom, képtelen lennék visszatérni az íróasztalomon heverő jelentéshez. Folytatni a papírmunkát, hazamenni, leülni kávézni a kollégákkal. Ez után a döntés után nem lehet semmi sem már ugyanolyan. A nő felé fordulok, tudom, hogy benne is lobog a tettvágy rendíthetetlen tüze. Jobb karommal elkezdem az egyik üres eligazító fele terelni. – Találjuk ki, mi legyen a terv. Két nap nem sok ehhez az emberhez.
Kinyitom az ajtót Jennifer előtt, felnyomom a lámpakapcsolót, és ha belép, utána megyek én is. Közelebb húzom a terem sarkában megbúvó fehér táblát, és egy fekete filccel felírom a tetejére az üzenet pontos szövegét. Még csak el sem kell gondolkodnom, mi állt benne. Néhány terhes másodpercig bámulom a címet és az időpontot, majd az íróeszközt műanyag koppanás kíséretében ledobom. Hátrébb lépek, és sóhajtok egyet.
- Mit gondolsz, mennyi erősítéssel számolhatunk? – kérdem Jennifert felé fordítva a fejem, de a szememet le nem veszem a tábláról. Egyelőre cikáznak a gondolatok az agyamban, nem tudom, hol ragadjam meg a kusza fonalat, de jó lenne felmérni, mivel tudunk tervezni, talán jó kiindulópont volna. Még nem döntöttem el, kiket szeretnék bevonni az ügybe. A csapatunk többi tagja is igen értékes erő lehet, de bevallom, féltem őket. Ez nem egy sima gyilkossági ügy, és így is felemészti a lelkem a bűntudat. Ha valamelyikük miattam… Még csak bele sem akarok gondolni. Nincs az a terapeuta, aki képes volna átsegíteni ezen a nehézségen, amíg a tettes szabadlábon járkál.
- A csapatnak szóljunk? – kérdem, és teljesen Jennifer felé fordulok. Nem szoktunk magánakciókba kezdeni, ritka, hogy valaki kimarad egy-egy ügyből. Magamat ismételve erre csak annyit tudok mondani, hogy ez nem egy mindennapi eset.

Anton & Jennifer

I think everyone enjoys a nice murder... provided he is not the victim.

Rendben, váratlanul ért a felhívás keringőre. Mégsem zsugoríthatom össze az ügyet csak és kizárólagosan a saját érzelmeim halmazába, mert az, aki mellettem ül épp ugyanolyan célpont és több, mint én. A szavak olyan természetesen könnyed, egybefüggő folyamban csordulnak Anton részéről, ami arról árulkodik, nem okoz különösebb nehézséget, hogy hirtelen eldöntse, nem futamodhatunk meg - mindezt finom kérésbe csomagoltan, mert neki számít, hogy én mit szeretnék. Üdvözült arccal hallgatom, halovány mosollyal ajkaimon. Korábban eszembe sem jutott volna igent mondani hasonlóra, mostanra azonban megtanultam kockáztatni. Talán most még - igazán - fogalmunk sincs a szavak jelentéséről, csak azt tudjuk, hogy semmi esetre sem kellene hagynunk, hogy a meghívás válaszolatlan maradjon. Elvégre még hogyha csapda is és nagy valószínűséggel az, nem fordíthatjuk el a fejünket és nem engedhetjük meg a luxust, hogy ilyen csapással bátorítsunk valakit, aki bizonyítottan több, mint kegyetlen.
Elhagyjuk a Főnök irodáját és még a folyosón igyekszem levegővel telíteni a tüdőmet. Mintha - számomra - kissé lelassult volna az hivatali élet, az állandó nyüzség és zsibbasztó hangzavar. Elmosódnak a sziluettek, én pedig ott ragadok Anton oldalán, csak azon morfondírozva, hogy vajon mi történik két nap múlva? Apró bólintást követően néma szófogadással követem intelmét és terelgetésének eleget téve behúzódom vele egy csendesebb helyiségbe. Területfoglaló gesztusként rögvest elfoglalom az egyik gurolósszéket szemben a táblával, amit megmozdít, közelebb hoz.
- Mekkora őrültség hamarabb oda menni? - felteszem a kérdést, ha már elég másodperc nyújtozott némaságba a fejünk fölött, miközben ő felírja az üzenetünk szövegét. - Úgy értem, nyilván észre veszi, ha fegyverrel érkezünk. De ha ott rejtünk el fegyvereket? Mondjuk még ma? Holnap korán? - hol őt, hol a felírt szavakat fürkészem kérdőn, elgondolkodva.
Erősítés? Teljes és határozott bizonyossággal állíthatom, hogy a Főnök pontosan annyi erősítéssel készül, amely kettővel több, mint ami elvárható. A szívén viseli a sorsunkat, akkor is, ha ennek szóval hangot nem ad. Ráadásul ő sem kockáztatná két emberét fedezés nélkül - egy ilyen pszichopatával szemben meg főként kitünteti figyelmével az ügyünket, a bevetésünket.
- Szerintem az erősítés onnan fog érkezni, ahonnan a legkevésbé számítunk rá. Viszont egy jelzést kitalálhatunk... Nem hiszem, hogy lesz kapcsolatunk kifelé. Annál ő okosabb, hogy ne árnyékolja le és blokkoljon minden segítséget. Gondolkozzunk abban, hogyan kommunikálhatnánk kifelé, anélkül hogy kommunikálnánk kifelé!? - hátra dőlök, egyik lábam ráhajtogatom a másikra. Bár sztoikus nyugalommal beszélek, legbelül magam sem érzem ezt a kifelé áramló higgadtságomat.
A következő kérdésével szíven talál. Azt gondolom, hogy nem véletlenül hívott magához kizárólag bennünket a Főnök, ha bevonná a csapatunk további oszlopos tagjait is, ott ültek volna az oldalainkon. Mindenbizonnyal a döntés nem a miénk, ha Scarlett, Sam, vagy... Wyatt - bármelyikük úgy dönt, hogy részévé akar válni a bevetésnek csúfolt csapdaprojektünkbe, nem fog számítani, mi mit szeretnénk.
- Ha engem kérdezel, én nem szólnék nekik. De a Főnök lehet, hogy nem osztja a véleményemet és már minden négyzetméterre beosztott egy egységet, köztük őket is. Főként őket. Te szólnál nekik? - nem biztos, hogy az én elképzeléseim a helyesek. Ha Anton bizalma inkább irányukba szövődne, megértem, hogy képtelen urrá lenni az érzésein és elsőként velük venné körbe magát. Ugyanakkor azt is mérlegelnünk kell, hogy egyszer sem biztos, hogy minden éles helyzetből sikeresen elsétálhatunk, kérdés kit, kiket kell mindenáron magunkkal vinnünk. Jelen helyzetben nekünk kettőnknek nincs választásunk...
- Anton. - elgondolkodtam valamin, s ahhoz, hogy ezt a kérésem megosszam vele, szeretném, ha rám figyelne. - Tudjuk, hogy mire képes, ahogyan azt is, hogy milyen régóta előttünk jár. Talán hülyeségnek fogod gondolni, amit most... - nedvesítek ajkaimon, végül felkelek a székemből és közvetlen az oldalára húzódom, féloldalt felülve az asztalra mellette. - Nem szeretnék ott maradni úgy, hogy az ő keze által ér véget minden... - a halállal nincs bajom, attól nem félek. Azt viszont nem fogadnám el, ha utolsó perceimben annak a férfinak kellene az arcát bámulnom, aki ennyi bosszúságot és fájdalmat okozott. - Nem tudom, hogy mit tervez, de ezt az egyet ne engedd neki, jó? - a haláltól nem, de attól rettegek, hogy olyasvalaki oltja ki egyetlen és megismételhetetlen életem, aki arra érdemtelen. Így abban bízom, kérésem nem kell külön megfogalmaznom, érteni fogja anélkül is.

Jennifer & Anton

Here they come to steal my soul
Wait it out until I know
Trying not to feel like you did
Moving up until I go go go

842 szó, Moving up and taught I'm a weapon

Fel se fogom igazán, mekkora kockázatot vállalunk. Nem is sejthetjük valójában teljes egészében kivel és mivel kell megküzdenünk. Nem fizikailag, abban jobbak lennénk, vannak fegyvereink, tréningünk, a számbeli fölényt is a markunkban tudhatjuk. Az FBI kötelékében ilyenen kár is aggódnunk. Az észbeli viszont… Frusztrál a dolog, amitől még kevésbé tudok gondolkodni. Akárhány MIT zsenit húz elő az FBI vezérigazgatója, vagy a Főnök a Föld mélyéről is, kétlem, hogy ki tudnánk találni mit fog lépni a gyilkosunk. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, mit tudunk róla. Sokkal ravaszabb nálunk, ehhez kétség sem férhet. Tankönyvbeillő szadista – ezt a helyszínek, amiket maga után hagyott, tökéletesen igazolják -, nárcisztikus személyiség, akinek a legfőbb kielégülése mások gyötrelméből adódik. Imád játszadozni velünk, hatalmat akar érezni, és bármit megtesz, hogy fölénnyel rendelkezzen. Elképesztően intelligens, igen művelt, és valami oknál fogva minket pécézett ki. Egyre közelebb akar férkőzni hozzánk, demonstrálja, hogy bármennyire közel is járunk, csak a nyomát csapkodhatjuk.
Az eligazító szürke falai, mintha rám omlanának, ahogy a szememet a hófehér tábláról Jenniferre irányítom. A levegő kellemes lenne, én mégis úgy érzem, nem kapok elég levegőt. A fejemet mintha belülről feszítené szét a mai nap, az előző percek, a Főnök szavai, a vékony műanyag tasakba csomagolt kis üzenet tartalma.
Jennifer arcát fürkészem. Felvetése elsőre egészen logikusnak hangzik, el is játszom ezzel a gondolattal. A társam elgondolkodva figyeli a címet, és hagyok néhány másodpercet magamnak, hogy megemésszem az ötletet. Elképzelem, ahogy ma este a queensi címre megyünk, a fekete terepjárónk kerekei felvernék a port, mi pedig egy szó nélkül benyargalnánk, eldugnánk néhány fegyvert, majd két nap múlva megjelennénk újra, immár golyóálló mellényben, kommal, teljes menetfelszerelésben.
Összehúzom a szemöldököm és szelíden megrázom a fejem. Az ajkaim egy szigorú csíkká préselődnek, mély levegőt veszek, mielőtt elutasítom a dolgot.
- Szerintem már felkészült ránk. Ezt a helyet előre berendezte, és bármikor törnénk rá, már fel lenne készülve. Jól jönne a plusz fegyver, de erre a címre nem mehetünk csak úgy el. Ez már az ő terepe. – A szavak keserű ízt hagytak a nyelvemen. Az is lehet, hogy az egész egy átverés, egy elterelés. Attól függetlenül biztos vagyok benne, hogy már precízen el van helyezve minden, kínosan ügyelve az apróságokra. Egy szilánknyi képet kapunk az elméjéből, pontosan úgy, ahogy azt ő kívánja.
- Én attól is a tartok, hogy senkivel nem fogunk tudni kommunikálni, még azokkal se, akik bejönnek utánunk. – húzom a számat. A szemem ragyog, ahogy megint a vakítóan fehér táblára nézek, a cím beleég a retinámba. Gyorsan közelebb lépve felírom azt, hogy kommunikáció és fegyver, mint két igény, amire ki kellene találnunk valamit. Nehéz elképzelnem, hogy tudnánk kitalálni, mi legyen, mikor csak néhány betűt ismerünk. – Visszavonom. Oda kell mennünk, megnézni, milyen az épület, milyen lehetőségek állnak majd rendelkezésére az erősítésünk számára. Viszont nem mehetünk be. – szögezem le azonnal. Félek, hogy csapdával várna minket, esetleg olyan meglepetéssel, amihez ketten nem volnánk elegek.
Vizuális típus vagyok, ami a munkánk során igen negatív élmény számomra. Átlapozni a borzalmas helyszíni fotókat, a kezemben fogni a csörgő zacskóba csomagolt véres bizonyítékokat… Az ember lelkét megtépázza. Mégis, így tudok a leghatékonyabban gondolkodni. A csapat is tudja ezt, nekik már nem is kell magyarázkodnom, miért szuggerálok egy-egy fotót, amiről mindenki más igyekszik elmenekíteni a pillantását.
A csapatra terelődik a gondolatom. Annyira aggódom miattuk, nem akarom, hogy belekeveredjenek. Ez nem az a harc, amit együtt kellene megvívnunk, nem is engedné a gyilkosunk. El sem tudom képzelni, hogy mit tenne velük a gyilkos, ha elkapná őket. Már csak a mi kínzásunkra is hosszan elszórakozna velük… Felfordul a gyomrom az ötletre.
- Nem. Ők nem „csak” sima áldozatok. Ha elkapná őket a gyilkos, tudod, hogy nem lenne hamar vége. – hangom gyászos, már-már szinte remeg, a düh karmai megint utánam nyúlnak. Mély levegővel próbálom az indulataim kordában tartani, és néhány hosszúra nyúlt másodperc múlva azt érzem, sikerült lenyugodnom.
A nevem hallatára a társam felé fordulok, haján megcsillan az embertelen hideg fény, amint felém lép. Komolynak tűnik, és a szívem a gyomrom alá zuhan, félek, mit fog mondani. Minden szavára figyelek, az ember megérzi, amikor szükséges a teljes elméje egy-egy beszélgetés alkalmával. Amit mond, az felfoghatatlan, mégis átérzem a félelmet és tehetetlenséget, amiből született aggodalma.
- Jennifer… - kezdem, de elakadnak a hangok a torkom kapujában. Azonnal tiltakoznom kéne, bátorítanom, megnyugtatnom, hogy épp bőrrel megússzuk. Semmi olyan nem fog történni, amit az ügyeletes doki mosolyogva ne hozna helyre. Azonban hazudnék. Mindketten tudjuk, hogy ide kevés a gyengén fátylazott hazugságok tömkelege, és ezt a feketelyukat a szívünkben szép szavakkal nem tudjuk betömni. Félénken bólintok, elnézek a másik oldalra, majd egy mély levegő után folytatom, a fejem a nő felé fordul. – Rendben. Más esetben nem bólintanék rá ilyenre, de értelek. Teljesen átérzem.
A kérése kicsit kizökkent, nem tagadom, és szaggatottan veszem a levegőt, ahogy próbálok újra az ötletelésre koncentrálni. Nem bírok visszatérni, az érzelmi súlyok húznak le, és tudom, muszáj mondanom még valamit. – Örülök, hogy te vagy itt velem. – Az lenne az optimális, ha senkinek nem kellene velem lennie a csávában, főleg nem a kis csapatunknak, de Jennifer páratlanul bátor, eszes nő, akinek helyén van a szíve is, nem csak az agya. Ha valaki oldalán kellene meghalnom, Jennifert választanám.

Anton & Jennifer

I think everyone enjoys a nice murder... provided he is not the victim.

Gyűlölöm a gondolatát is, hogy egy pszichopata bábmester általa életre keltett játékszereiként kell fellépnünk egy olyan színpadon, aminek a kellékei mind-mind az ő tulajdonában lesznek. S talán azt csak még inkább, hogy ahogy fütyül, úgy táncolunk utána. Halovány elképzelésünk sincs róla, milyen színdarabba csöppenünk majd bele, mikor elhúzza a függönyt és kattan az óra mutatója - de tudom jól, hogy baljós sejtelmeim nem hiábavalók. Ha egy holttestről lenne szó, tudná, hogy egyébként is megtalálja előbb-utóbb valaki. Élvezi, hogy játszhat velünk.
A legközelebb Anton oldalán jutottam hozzá, hogy elkapjuk. Egy eset alkalmával még a lihegését is hallhattuk, annyira közel férkőzhettünk hozzá. Egy egészen apró részem nekem is teljes hevességével tiltakozik az ismeretlen eredetű találkánk iránt. Mégis, mit tehetnénk? Csak üljünk itt, és nézzük, hogyan szövi a pók a hálóját a sarokban? Ha az ember egyszer beadja a derekát, - ahogy tervezzük - onnantól kezdve ki van szolgáltatva a zsarnok minden kénye-kedvének.
Le sem veszem tekintetem Anton körvonaláról. Bár vele ellentétben én hanyag nyugalommal üldögélek. A tudásunk és befolyásának növekedésével az igazságaink valójában egyre apróbbak lesznek minden perccel, nyesedékek csupán. Minden létező - hirtelen felbukkanó - ötletbe belekapaszkodom, tovább göngyölítem és próbálom helyére tenni. Hogyan, mivel lephetnénk meg? Mire számítsunk? Milyen fegyverrel érkezik? Egyedül lesz? Színpadias szereplései eddig arra következtettek, hogy szeret játszadozni az áldozataival, mielőtt a halálba kergeti őket. A fájdalom elviselhetetlen, lassúra nyújtózó, kínzó eszközeit mind-mind felhasználja. Talán azt akarja, hogy egyikünk végig nézze a másik haláltusáját? Most valahogy olyan szavak keringenek tudatomban, mint halál, végzet, végső határ. Furcsa hangulatba ringat az elhatározás, hogy nem akarom cella mögött látni ezt az embert...
- Valószínűleg. De fegyver nélkül odamenni... Kész öngyilkosság. - a saját múlandóságom felett érzett csendes döbbenet rám telepszik. Enyhén összevonom szemöldökeim, ajkaimon finom sóhaj préseli keresztül magát. Tudom, hogy igaza van. Tökéletesen látja, mi várhat ránk - én mégis kétségbeesetten kutatok a megfelelő aduász után. Hogyan, mivel vethetnénk véget ennek az egésznek? Bár már szinte nevetségesek is lehetünk, talán csak egy másik üzenet vár majd ott. Semmi egyéb.
- Igen, erre gondoltam én is. - lepillantok valahová kettőnk közé. - Ha csak egymásra leszünk utalva, nem látnak, nem hallanak minket, a Főnök időkorlát jogával fog élni. Talán, ha azzal kezdjük, már ha egyáltalán eljön, hogy bármit is akar, egy órát kap tőlünk? Utána az erősítés ránk fog törni így vagy úgy. Igazából annyira nem lehet ostoba, hogy azt higgye, hogy még ha mi ketten fegyverek nélkül is leszünk, ne lenne hátvédünk. - hangosan gondolkodom, próbálok megosztani vele minden bennem felmerülő kérdést, aggályomat. Kíváncsian fürkészem, mikor visszavonja korábbi ellenkezését.
- Rendben. És ha esetleg visszakanyarodunk a hagyományos módszerekhez? Tudom, hogy ez ostobán hangzik, de ha az épületen belül el akar valahová vinni minket, lehetnénk okosak, mint a két gyerek a mesében. Szórunk morzsákat, így pontosan tudni fogják, merre mentünk, ha már kommunikáció nuku. Morzsa alatt nem konkrét morzsát értek, bármit, amit követni tudnak. - vállat rántok, enyhén előre döntve törzsemet. Egyértelműen csak vakon tapogatózunk, nincs konkrét terv a kezünkben, hogyan is lehetne? Előre elképzelhetetlen szituációval szemben kell felvérteznünk magunkat.
A csapat említésétől hideg súly telepszik a mellkasomra. Igaza van, osztozom a dühében. - Szerintem pontosan emiatt kellünk neki mindketten. Hacsak egy figyelmeztetés, vagy fenyegetés lenne ahhoz egyikünk elegendő, nem gondolod? Konkrét terve van, ebben egészen biztos vagyok. - nem szívesen hívom fel rá a figyelmét, hogy az aggodalma - melyet én is érzek társaink iránt, bárki iránt, aki belekeveredhet ebbe - nyugodtan zsugorítható kettőnkre. Szent meggyőződésem, hogy e céllal hívat magához párban. Az ő megborult és végletekben gondolkodó elméjének kitűnő szórakozást nyújtana végig nézni két nyomozó egymásért folytatott küzdelmét...
S miután már árnyaljuk a tervezgetést némi - joggal való - rettegéssel, nem vagyok rest nyíltan tálalni felé a kérésemet. Nem szoktam gondolni a halálra, mert nem én döntök arról, mikor ér véget az életem (főként, ha a hivatásomat nézzük), de azt nem engedem meg, hogy olyan ember által történjen meg, aki ebben efféle örömét leli, főként, ha fel tudok készülni rá, fel tudom készíteni rá az előttem állót is.
Kedves, barátságos mosollyal nézek rá. Nem szeretem a drámát, kerülöm is, ezt ő pontosan tudja. De tudjuk, hogyan, hányféle módon kínzott meg embereket, közöttük hivatásos személyeket is. Ez a meghívó egy általa a halántékunkra szegezett fegyver. - Nem tudom, hogy mire számíthatunk. Veszítettünk már embert ennél hirtelenebb helyzetben is. Éppen emiatt, legalább egy kicsit szeretnék felkészült lenni, ha kedve támad rajtunk mókázni, ne engedjük neki. - továbbra is vele szemben ácsorgok, szomorúan mosolyogva rá. - Egy kicsit ijesztő belegondolni, hogy egy őrült kedvére kell tennünk és felajánlani magunkat bármiféle önvédelmi eszköz nélkül ahhoz, hogy esélyünk legyen elkapni. - beletúrok a barna zuhatagba lapockám fölött, majd éppen elfordulnék tőle, mikor kifejezi, hogy örül annak, velem került ilyen helyzetbe.
A mosolyom leolvad ajkaimról, elérzékenyítenek a szavai, mert van mögöttes tartalmuk, melyek kimondása nélkül is értem, mire gondol.  - Elkapjuk. - tehát ilyen a lassan ölő hazugság ígéretének íze a nyelvünkön. Nem mondhatok olyat, amit garantálni nem tudok, de azt sem akarom, hogy a félelmeink beárnyékolják az ösztöneinket. Kissé tétován, de végül annál bátrabban nyúlok el a keze után, finom szorítást mérek rá, hogy visszarántsam őt - és vele együtt magam is - a racionalitás talajára.  - Fegyver a ruha alatt? - enyhén felszaladó szemöldökkel, próbálom oldani az iménti súlyát beszélgetésünknek. Elengedem a tenyerét, megkerülöm és a tábla mellé lépek. Karjaim összefésülöm mellkasom alatt.  - Azzal a gondolattal is érdemes foglalkoznunk, hogy mi lesz, ha ő sem lesz egyedül? - kérdezem, vontatottan ráemelve tekintetem.