Amióta Amerikába jöttünk, azóta kártyavárként dől össze minden (a céges dolgokon kívül, persze); az apámmal való kapcsolatom száznyolcvan fokos fordulatot vett. Évekig titkolni tudta, miért hagytuk valójában magunk mögött New Yorkot, miért kellett kiszakítani a megszokott környezetemből és egy teljesen idegen, másik országba költöznünk, de semmilyen titok nem maradhat örökké rejtve. Gondolhatta, hogy idővel ki fog derülni, mit tett az unokahúgommal, aki az apám miatt a rendszerbe került. Gondolhatta, hogy mérges és csalódott leszek miatta, hogy ezentúl nem fogok tudni ugyanúgy nézni rá, mint eddig. Gondolhatta, de nem érdekli. Most a vége jövője a fontosabb, minden más csak sokadrangú. A házasságunk Henryvel már egy ideje zátonyra futott, de mindkettőnknek van annyi esze, hogy ezt nem teregetjük ki. Azt hittem, itt visszafogja magát, nem fogja hetente váltogatni az aktuális szeretőit. Lényegében igazam volt, mert csak az elmúlt három hétben öt különböző nőnek a nyomaira bukkantam. Szalvétán meghagyott telefonszám aláírva, vörös rúzsfolt az inggalléron, aztán rózsaszín rúzsfolt. Olcsó, cukorfelhő illatú parfüm minden ruhadarabján, a korábbiakkal ellentétben vörös hajszál a zakóján. Mindig is váltig állította, hogy a vörösök nem az esetei, most úgy tűnik, kivételt tett. Egyre elveszettebbnek érzem magam, nem csak a kapcsolatunk terén, hanem minden téren. Egyre kevésbé tudom, mihez akarok kezdeni, de azt egyre biztosabban tudom, hogy ki akarok szállni apám cégéből. Az ő nyomására tanultam ott és azt, ami a csilli-villi önéletrajzomban van, de én soha nem akartam. Beleszólásom nem volt, ahogy sok másba sem. Ha tehetném, a Henryvel való házasságomból is menekülnék, de az egyenlő lenne a cég felbomlásával. Apám mindent feltett egy lapra, amikor a házasságunkra alapozva megtette Henry szüleinek az ajánlatot. Ők elfogadták, a két családdal pedig a két cég is eggyé vált. Önzőség lenne kihátrálni a házasságból; senkinek nem tennék jót vele magamon kívül. Na jó, talán még Henrynek is, mert legalább nem kéne fenntartania a színjátékot.
Képtelen vagyok a bérelt lakásban ülni, ahol az idegen női hajszálas zakó még mindig a szék háttámláján lóg. Ki kell szellőztetnem a fejem, el kell innen szabadulnom, különben beleőrülök. Henry valahol van, apámmal napok óta nem találkoztam, Henry szüleivel sem. Hirtelen gondolattól fogva felkapom a táskám, felveszem a cipőmet és magam mögött hagyom azt a lakást, amit egyre többször látok fertőnek, akármennyire is tiszta. Az itt eltöltött idő alatt már annyiszor voltam egy bizonyos kávézóban, hogy szinte a törzshelyemmé vált. Nem egy hangos, zsúfolt Starbucks, ahol néha háromszor kérdeznek vissza, de még úgysem sikerül felvenni a rendelést, hanem egy csöndes, kicsi, nyugodt kávézó, ahol a felszolgálóknak és baristáknak mindenkihez van egy-két kedves szava. Menet közben egy újságos standnál megállva magamhoz veszek egy New York Times-t, amit bőven lesz időm végigl apozgatni, ugyanis eszem ágában sincs vissza sietni a lakásba. Minek sietnék? Várjam ölbe tett kézzel Henryt? Főzzek neki vacsorát, hogy amikor megjön valamelyik nőtől, majd még jóllakassam? Eleinte még eltűrtem ezt, de már egyre kevésbé. Az én végtelennek hitt türelmem is kezd a végéhez érni. A kávézóba érve a nyugalom szigetén érzem magam. Ahogy belépek, képes vagyok magam mögött hagyni minden gondot, minden bosszantó gondolatot, minden megaláztatással töltött pillanatot. A pult mögött álló Aidan és Rosa hangosan köszönnek, mint minden betérőnek. A szokásos kávémat kérem, amit már ők is tudnak fejből; flat white vanília sziruppal és egy kis fahéjjal megszórva. Elégedetten ülök le az egyik üres asztalhoz és kiterítem magam előtt az újságot figyelemelterelésként. Néhány perccel később egy férfi érkezik, akit már néhányszor láttam itt. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, éppen egy elkerülhető vonatbalesetről szóló cikkbe vagyok belemélyedve, ami 49 halálos áldozatot követelt. Mire a cikk végére érek, a következő áldozatnak az ismerős idegen férfi laptopja tűnik. Reflexből eldobom az újságot és átnyúlok a szomszédos asztalhoz segíteni. Az előttem lévő szalvétatartó tartalmával társulok be, mielőtt kárba veszne az eszköz.
- Pont két hete történt velem is ugyanez, csak az enyém megadta magát. A szervizben azt mondták, azonnal ki kell kapcsolni, ha pedig az akkumulátort ki lehet szedni, akkor azt is ki kell venni belőle, nehogy baja legyen - látom el hirtelenjében tanácsokkal a férfit, hátha meg tudjuk menteni a laptopot.

Az utóbbi időben rengeteget fantáziálok a jövőmről. Milyen lesz az életem pár év múlva Henry mellett? Talán begyöpösödött öregemberek leszünk, akik mogorván ülnek a kandalló mellett a londoni házuk földszintjén, az elegáns ruhákat kényelmesebbre cseréljük, amikor csak tehetjük, mindketten szemüveget húzunk az olvasáshoz, elgondolkodunk azon, hogy esetleg jobb lenne földszintes házba költözni, mintsem a lépcsőket megjárni napjában többször. Henry mellett leszek egyáltalán évek múlva? Vagy netán elválnak az útjaink és mindketten megkereshetjük a saját boldogságunkat? Egyértelmű, hogy ő sem boldog a házasságunk kötelékeiben, de a kötelességtudat benne is tombol, benne talán jobban is, mint bennem. Nincs mit tagadnom, kettőnk közül az ő pozíciója sokkal fontosabb a cégnél, ő érdemben is tesz… tehet dolgokat, míg én általában kirakati dísznek vagyok ott, fontosabb feladatokat sosem bíznak rám. “A férfiak dolga az üzlet”, ahogy apám mindig is hangsúlyozza, mikor említést teszek neki a munkámról, és arról, mennyire jelentéktelennek érzem magam. Szerinte nekem nem is kell nagyon megerőltetnem magam, én csak támogassam őket, másra nincs szükségük tőlem. Hiába fejtettem ki már ezerszer, hogy én ezt kevésnek érzem, ennél többet szeretnék tenni… Mindig Henry anyja a példa, aki a férje oldalán szintén nem csinál sokat. Kapott egy hangzatos titulust, ami mellé a kisujját sem kell mozdítania. Ő lehet, ezzel elégedett, de én nem. Talán nem is csak a házasságunkból akarok kiszállni, hanem apám üzletéből is. Ez nem az én világom, sosem volt és sosem lesz. Szeretnék valami olyat csinálni, amiben megtalálhatom önmagam, habár már nem vagyok huszonéves, hogy most kezdjem el felfedezni a világot. Ráadásul úgy érzem, az én világom nem is Londonban van, hanem itt. New Yorkban születtem, és idegennek érzem a várost egyelőre, de mintha beszélne hozzám; nem csak én akarok maradni, a város is akarja, hogy maradjak. Mintha azt mondaná, rengeteg lehetőséget rejt számomra, ami csak felfedezésre vár. Mintha azt mondaná, hogy még semmi nincs veszve, még nem késő megtalálni azt ami… és aki boldoggá tesz. Sugárzik belőle a remény és nagyon, de nagyon nem szeretném ezt elengedni.
A már szinte törzshelyemmé vált kávézóban elfoglalom az egyik szabad helyet, magam előtt kiterítem az újságot az asztalon és egy kicsit lefoglalom magam valamivel, aminek nincs köze se apámhoz, se a férjemhez. Néha nagyon jól tud esni kiszabadulni abból a csillogó-villogó lakásból, ahol a padló is olyan tiszta, hogy akár enni lehetne róla. Lassan kevergetem a kávémat, még nem iszom bele. Szeretem, ha egy kicsit kihűl, forrón nem tudom meginni. Mielőtt azonban lehetőségem lenne megízlelni a mindig ugyanolyan finom flat white-ot, a szomszédos asztalnál éppen leülni kívánó férfi laptopja kávéban kezd úszni. Mindkettőnk gyors reflexének köszönhetően úgy tűnik, a nagy bajt sikerül megelőzni.
- Igen, de szerencsére a férjem mániákusan lement mindent kétszer és a felhőbe is, szóval a laptopon kívül más nem veszett oda – mosolyodom el halványan. Be kellett látnom, valóban igaza van Henrynek, amiért mindent a legnagyobb odafigyeléssel elment, ahová csak tud az ilyen esetek miatt. Természetesen megkaptam a magamét, mert ügyetlen voltam, és szerinte, ha csak új laptopot akartam volna, akkor elég lett volna szólnom. Nem erről volt szó, hiába mentegetőztem, hogy csak figyelmetlen voltam. Azt hiszem, az utóbbi időben egyre gyakrabban történik ilyesmi; mintha szándékosan próbálna jelentést tulajdonítani valaminek, ami miatt még jobban eltávolodhatunk egymástól. Direkt csinálja, ez biztos, pedig nem szolgáltam rá.
- Akkor talán nem lesz maradandó a baj, ha kiszárad – állapítom meg, amint látom, hogy az akkumulátor valóban megúszta szárazon. – Dehogy, jöjjön csak, nyugodtan – mutatok az asztalomra. Az újságot kisebbre hajtom, hogy mindketten kényelmesen elférjünk. – Gyakran jár ide? – kérdezem ismét a kávémat kavargatva, de mielőtt még rosszul venné ki magát, vagy félreértené a kérdésemet, kiegészítem magam. – Már láttam itt korábban néhányszor, azt hiszem.

Néha jól esik elvonulni, nem a munkával foglalkozni, hanem csak a saját gondolataimmal lenni, vagy éppen lekötni magam valami teljesen mással, amiről még véletlen sem jut eszembe semmi munkával kapcsolatos dolog. Szeretek újságot olvasni, ha időm engedi, szeretem a nyüzsgő utcákon végigsétálni tudván, hogy az utam végén betérek egy már ismerős helyre, ahol csend és nyugalom vár. Szeretek a hatalmas felhőkarcolók árnyékából belépni a Central Park egyik kapuján, hogy aztán a fák árnyékában élvezhessem a tisztább levegőt; szeretek a keskeny utakon végigsétálni a parkban, elsétálni a tóig, ahol csónakázó párok élvezik a természet adta látványt, ahogy a hatalmas fák mögött látszódnak a város szinte égig nyújtózkodó épületei. Szeretem magamba szívni a város hangulatát, ahol kislányként éltem, most viszont mégis érzem magam turistának, mint idevalósinak. Szeretek elszabadulni a lakásból, amit Henry választott, és ellátogatni abba a kis kávézóba, ami a nagy láncokkal ellentétben maga a nyugalom szigete. Ha sokan vannak, akkor sem zajos.
A szokásos flat white-omat kavargatom, amikor a szomszéd asztalnál történt baleset elvonja a figyelmem a kávéról és az előttem kiterített újságról egyaránt. Úgy tűnik, még időben sikerül a laptopot kimenteni, így remélhetőleg nagyobb baja nem lesz. Együttérzően mosolygok a narancsleves történetet hallgatva, aztán természetesen felajánlom a velem szemben lévő helyet a férfinak, ha már így szóba elegyedtünk. Nem először látom itt, amit szóba is hozok. Sikerül vele meglepnem, a reakcióján jót mosolygok, de mielőtt szabadkozhatnék, úgy tűnik, neki is bevillan, hogy már látott itt korábban. Ha éppen nem a munkámmal foglalkozom és nem merülök bele valamilyen teljesen véletlenszerű cikkbe, akkor szeretem az embereket figyelni; megnézem, milyen ruha van rajtuk, mi van a kezükben, mit isznak, milyen a frizurájuk, gyakran még jókat is mosolygok rajtuk. Az arcokat általában meg szoktam jegyezni, nem volt ez másképp a férfival sem, akinek még csak a nevét sem tudom.
- Ugyan, nem untat - legyintek, mert valóban érdekes hallgatni, mást mi köt le a nap huszonnégy órájában. - Vannak gyerekei? - kérdezem érdeklődve, hátha mesél róluk, de ha nem szeretne, nem fogok erőltetni semmit.
- Hmm… - elgondolkodom a kérdésén, az újságot pedig leteszem a mellettem lévő székre, mert úgy tűnik, erre egy darabig nem lesz szükségem. - A jó kávé egyértelműen önmagában vonzó, de szeretem az itteni csöndet, a baristák barátságosak. Nem futószalagon adják ki a kávét, mint egy Starbucksban, a visszajárókra emlékeznek. És pont annyira van messze a lakásunktól, amennyi séta jól szokott esni - mosolyodom el a végén. Azt már nem teszem hozzá, hogy mennyire nyomasztó is az utóbbi időben Henryvel egy fedél alatt élni, mert a kettőnk között felgyülemlett feszültség, ami az évek alatt csak halmozódott és halmozódott egy akkora lufit alkot, ami lassacskán kipukkan. Senkivel nem szoktam ezeket a problémákat megosztani, mert mindenki a tökéletes, harmonikus házasság mintájának hisz minket, és vannak olyan érdekeltségeink, amik miatt ezt a képet meg kell őriznünk. Kérdés, meddig fogom ezt így bírni… - Képzelem, mennyire jól eshet a munka és a gyerekek között egy kicsit elszabadulni és nyugodtan, egyedül leülni valahol, ahol kiszolgálják az embert.