- Flavia Rollins? - kérdezem csupán csak magamtól, mert pontosan tudom ki ez a lány, még a szüleink ismerték egymást valahonnan, azóta úgy tudom ugyanarra a sorsra jutottak, mint az enyémek. Ami szomorú, de nem akarom vissza zuhanni és ebbe belegondolni, ezen nagyon is túl kell lépnem, most nem erre kell koncentrálnom, hanem arra, hogy mi is vár rám ezzel a lánnyal, akit nem láttam már nem is tudom mióta. Az én apám és az ő apja együtt jártak egyetemre, milyen szép kis évek lehettek, anyám elmondása szerint apám sosem volt egy nagyon békés lélek fiatal korában, és annyira sajnálom, hogy nem láthattam őt úgy, amikor még nem volt olyan nyugis, mint a halála előtt. Addigra már sok minden nyomta vállát és nem volt ideje a legnagyobb szórakozásra, még ha tudtam, hogy neki a munka az élete és ezt szerette csinálni. Nekem inkább nyűg, pedig tudtam, hogy az építészet lesz az életem, hiszen ebben nőttem fel, a végónk egyenesen ide vitt engem mégis valahogy nélkülk minden olyan más.
Pont a Flavyval való találkozásunk előtt jutottak eszembe, mert ő előhöz belőlem egy kis nosztalgiát, a hiányt, amit a szüleim jelenlétének hiánya okoz. Mert ez a lány a régi életem része volt és egyikük volt azoknak, akiket simán kizártam onnan a szüleim halála után. Ott túl közeli volt a kötődés, egymáshoz, meg úgy az emlékek is gyakrabban törtek rám és talán azt is tudom, hogy ő biztosan nem lökött volna el ennyire, mint én őt. Még a szakításom után próbáltam vele kapcsolatban maradni, de már teljesen lementem a lejtőn és nem volt már jobb, kikezdtem vele, amiből az lett, hogy csak simán elkoptunk egymás mellől. De most az asszisztensem rámutatott egy csodás közös munka lehetőségére, közölve, hogy Rollins az egyik legjobb, mire leesett kiről beszél.
- Flavia Rollins. - feleli értetlen arccal nézve engem Gemma, aki előtt állva csak magam elé bambulva elmélkedek a neven, amit újra és újra megemlítek a fejemben és igyekszem leküzdeni a démonjaimat. Most józan vagyok, de G mögötti szekrény tartalmaz egy jóféle whiskyt, amit most legszívesebben lehúznék, de vissza kellene zökkennem az életemben, már 2 év telt el, nem eshetek vissza ahányszor jön valami, vagy valaki a múltból. Mindig lesz, aki jönni fog és talán ezzel kellene a gyógyulás felé indulnom és nem visszaesnem.
- Ha megjött kísérd be az irodába. - szólok neki és elindulok a kanapé felé, nagyon erős késztetést érezve az italra, de nem nyitom ki a szekrényt, csak leülök és az asztalra tett mappákat kezdem lapozni.
- A tárgyaló lett lefoglalva. - néz rám megint azzal az értetlen arcával, mire csak kedvesen nézek rá.
- Az irodába kísérd. - mondom neki és nem akarok több időt pocsékolni arra, hogy miért nem akarom a rideg tárgyalót erre a beszélgetésre lefoglalni.

Az e-mail fiókban nézelődve egy ismerős cégnév bukkan fel a megbízók között. Összeráncolom a homlokom, ahogy a teát kortyolom. Egy elkeseredett sóhaj szalad ki az ajkaim közül, ahogy leteszem a csészét és vissza írok, hogy mindenképp személyesen szeretném megnézni azt a helyiséget, amire gondoltak. Valahogy az agyamban ilyenkor azonnal megindul a mechanizmus és csak figyelnem kell, hogy melyik ötlet tükrözi a cég stílusát és persze a személyt, aki uralja az egészet. Szeretem ha passzol minden mindenhez. Ez a harmónia. A válasz azonnal érkezik is, hogy másnap már mehetek is. Ettől nem lett gyengébb a gyomorgörcsöm. Az egész napomra rátelepedett az érzés. Izgatott voltam és közben rettegtem attól milyen lesz újra látni.
Ugyan azon mentünk keresztül, de talán nekem annyival könnyebben ment, hogy még szinte fel se fogtam, hogy mi történt. Bár a hiányuk így is hatalmas űrt vájt a mellkasomban. De vele ellentétben én kapaszkodtam minden emlékükbe, hogy megőrizzem minden egyes mosolyt, vagy emléket. Bár gyerek fejjel másképp emlékszünk mindenre, mint ahogy felnőtt fejjel gondolkozom.
Egész este csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam rendesen aludni és a munka is csak halmozódott, mert minden tervem kudarcba fulladt, annyira nem tetszett az egész. Csak bámultam a sötét falat, hátha megszánnak az égiek is legalább fél órát aludhassak. Nem, nem tették.
Így csak a szokásos reggeli rutint bővítenem kellett, hogy ne látszódjon rajtam, hogy mennyire emészt az egész találkozó. Próbálok úgy rá gondolni, mint egy üzleti megbeszélés. Mindketten céget irányítunk, csak eltudunk tőle vonatkoztatni. Mellesleg nem akarok azonnal azzal nyitni, hogy mennyire bántott amit tett. Vagy, hogy segítőkezet akarok nyújtani. Mert tudom mennyire elzárkózik ettől. Végül is csak munka miatt találkozunk újra.
A forgalom olyan kósza, amilyen szokott is lenni, így meg se lepődöm, hogy majdnem elkések a megbeszélt időpontról és azonnal a titkárnő hatalmas mosolyába botlok, aki kissé meglepetten pillant az órájára. Igen, egy perc, ennyin múlt a pontosságom.
- Jó napot Ms. Rollins, be is kísérem Mr. Martin irodájába – pattan fel szinte azonnal azokon a sarkakon, amin én valószínű a nyakamat törném. De csak egy bájos mosollyal válaszolok, időm sem lenne másra, amilyen szélsebesen mozog, csak győzöm tartani a ritmusát.
Ahogy az ajtó előtt állunk a kis görcs, ami eddig a gyomromban volt, hirtelen egy sziklára nőtte ki magát és nagyot kellett nyeljek, ahogy bekopogva nyitott be és már hadarta is a nevem, majd angolosan távozott mögöttem az ajtót becsukva.
- Hello.. vagy jó napot Mr. Martin? - a laptoptáskát a vállamra vetve fűzöm össze a mellkasom előtt a karomat és oldalra döntöm a fejem. De nem tudom sokáig elrejteni a mosolyom. Csak szét tárom a karomat, hogy egy ölelés azért már jár, hogy ennyi ideje semmibe vesz.
- Pocsékul nézel ki – vágom rá azonnal, ahogy végig szaladnak a szemeim rajta és megingatom a fejem. - Mármint nem a ruha, az mindig tökéletes. Mint aki nem aludt egy évtizede..

Ideges vagyok, már csak a neve hallattán is az lettem, pedig nem haragszom rá, egyszerűen csak azt az időszakot nem akarom visszaidézni, amikor ő is az életem része volt, pedig nem volt rossz. Vagyis jó volt nagyon is és pont emiatt nem akarom visszaidézni, hogy most már az elmúlt és sosem lesz minden olyan, mint amilyen akkor volt.
Flavy pedig nagyon jó abban amit csinál, több referenciát láttam és nem tudtam én sem és a vezetőség sem azt mondani, hogy ne dolgozzunk vele, nem az én egyedüli döntésem volt, nem egyedül döntök, ami az én választásom volt, mert sokszor nem tudok és nem is akarok a cég ügyeivel foglalkozni akkor viszont kell aki viszi helyettem az egészet és ők akkor is itt vannak, amikor nekem is itt kell. A megbeszélés azonban kettesben fo zajlani, ami még jobban megzavarja a fejem egy kicsit, ezért sem akarok a rideg tárgyalóban lenni, az iroda biztonságos, pedig nem félek tőle, sokkal inkább attól, amit majd előidéz bennem.
Amikor nyílik az ajtó odakapom a fejem és igyekszem olyannak mutatkozni, mint mindig, amikor egy tárgyalás előtt vagyok, józanul, ami ritka, de most egyre kevesebbet iszok, vagyis igyekszem.
- Mr. Martin? - állok fel a kanapéról és megyek felé, amikor már ő is közvetlenebbül közeledik én is megteszem ms megölelem őt.
- Na szép, pocsékul nézek ki, de mégis Mr. Martinnak hívsz, most hol a tisztelet. - nevetem el magam ezzel megkönnyebbülve a korábbi feszítéstől. - Viszont te meg egészen dögös vagy, vagyis, baszki, nem kicsit nőttünk fel, és rád nézve látom, hogy milyen régen találkoztunk. - mérem végig a már nálam megszokott módon és nem érdekel mennyire pofátlanok a pillantásaim felé.
- Volt egy kis programom az este, meg előtte is, na meg sok azelőtt is, de nem is fontos. - legyintek inkább és nem tudom miért próbálok nem a személyes témák felé hajlani, pedig tudom, hogy vele ez kikerülhetetlen.
- Mit tud az én régen látott Flavym, hogy ennyire megragadta a cégem? - ülök le és intek a magam előtt lévő fotelre, ahol kényelmesen helyet tud foglalni. A köztünk lévő asztal meg tökéletesen elég lesz ahhoz, hogy ha valamit mutatni akar azon megtegye. Kétlem, hogy bármilyen üzleti dolgot meg tudunk ma ejteni, mert ez a beszélgetés el fog csúszni más irányba ezt már az én fejemből is ki tudom találni, de még próbálkozok azzal, hogy leülve a tárdaimre támaszkodok és előredőlve figyelem, ha leül és le sem veszem róla a tekintetem. Ő nem tudja milyen lettem neki az az Evan van meg, aki rendes volt, aki kedvesen viselkedett mindenkivel és tisztelte a nőket, az embereket és bárkit, aki a közelébe merészkedett. Már a legtöbb embert még csak észre sem veszem és nem hogy becsülöm őket, inkább lenézem, hogy még hisznek valami jóban ami talán sosem jön el. De Flavy előtt igyekszem összeszedni magam, miért ne, ha már egyszer úgyis vissza akartam térni régi önmagam árnyékához legalább.
- Mesélj magadról, mi történt vele, amióta nem találkoztunk. Hol élsz most? - mosolygok rá kíváncsian, mert akármennyire is vagyok önző, érdekel és igyekszem nem az Evan féle módszerrel indítani.

Ahogy belépek látom rajta, hogy épp annyira feszült mint jó magam. Helyes, reméltem, hogy nem csak bennem vagy a gyermeteg érzés. Hiszen régen nem láttuk egymást, erről nem én tehetek, azért pár kósza üzenetet megpróbáltam felé intézni, de úgy tűnt, hogy nem akarja, hogy az élete része legyek, így hamar le is tettem. Reméltem még magamban, hogy az utunk még keresztezi egymást, most pedig itt toporgunk, akár a tinik, akik nem tudják, hogy mutassák ki egymás felé az érzelmeiket. Fel kell nevetnem mikor végre megmozdul és az ölelésébe simulhatok. Mennyire hiányzott már, hogy újra egy kis időt töltsünk egymással.
- Esetleg pukedlizzek is? Tudod, hogy az egymás felé való tisztelet nem kopott el az évek szárnyalásával – vigyorogva paskolom meg a hátát. Igazán nem tudtam mivel mással törhetném meg ezt a kényes pillanatot, hogy kissé merevségünk elillanjon. Hát így, egy kisebb beszólás, ami talán több igazságot tartalmaz, mint sejtenénk.
- Te csak szőrösebb lettél, én azért itt-ott kerekedtem. Tudod a pubertás eléggé rám rúgta az ajtót. Mármint tudnád és nem sokkolna most – nevetek fel és megrázom a fejem. Igazán nem akarom felhozni, hogy mennyit változtunk, de Ő szóba hozza, viszont próbálom rövidre zárni, mert tényleg nem fogom az orra alá dörgölni, hogy ki is zárta ki a másikat. Eszemben sincs még lejjebb lökni a szakadékban, amiből látszólag nem sikerült kievickélnie.
- Azt hiszem, hogy a céged az eszem miatt keresett meg, mert úgy fest, hogy kicsit rá fér egy renoválás. Hiszen egy cég nem csak a munkafolyamattal tud befektetőket vagy vásárlókat keresni. Az is imponál, ha tükrözi az alapokat. Mivel én épp ezzel foglalkozom, én leszek a tökéletes embered, aki feldobja ezt az unalmas irodát. Főleg ha körbe vezetsz – mosolyogva teszem le magam a kínált helyre és előszedem a tabletet, hogy megnyissam a tervezőmet. Bár még nem tudom, hogy mibe is kezdjek el, így azt az asztalra helyezve keresztezem lábaimat előtte és hátra dőlve fut végig a szemem a falakon és berendezéseken. Direkt nem hoztam fel a szüleim örökségét, hogy azzal foglalkozom, hogy ez adta meg a löketet, hogy sikeres cégvezető legyek.
- Lakásom Manhattan városrészén van és felette van berendezve az iroda, na meg a műhely. Szeretek közel lenni, ha jön valami ihlet, akkor csak egy lépcső válasszon el attól, hogy alkothassak – válaszolok kedvesen, érzem a tekintetét magamon, akár csak egy szellemet látna. Vagy nem hiszi el, hogy való létemben jelentem meg.
- Egy belső dizájner cégem van, saját bútorokkal is foglalkozom. Attól függ mivel keresnek fel, de leginkább a belsőépítészet ami a fő profilom. De ezt amúgy is tudnád, ha néha bele lapoznál egy-egy újságban. - bökök az orommal az asztalon fekvőre, amin mellesleg az én csodás képem díszeleg, hiszen a Forbe-s magazin nem rég megkeresett, hogy a huszonöt év alattiak listájára épp csak bekerültem, hiszen még határ esett vagyok. Így csak előre hajolva megfordítom az újságot és megrázom a fejem.
- De mesélj te, mire gondoltál? Téged vagy a céget akarod, hogy tükrözze az irodád? Mert akkor bele is kezdhetnénk. Elég sok mindent kell tudnom, hogy olyan legyen, ami kielégíti minden kívánságod – csapom össze a tenyerem, ahogy előrébb csúszva újra a készüléket fogom a kezembe, hogy jegyzeteljek.

Csak lazán, bár nagyon józan vagyok és egy ilyen találkozás nem fog menni ennyire lazán, mint kellene, be kellene dobnom egy pohárral vagy kettővel valami erős alkoholból, de ő nem tudja milyen vagyok most, talán meg kéne neki tartanom alátszoatot, amilyem régen voltam. A pedáns tanuló, a jó fiú, aki kedves volt és nem egy csapodár, hangulatingadozásokkal és némi depresszióval küzdő személyiség. Igen ez egy jó terv, de a görcs csak bennem van, amikor belép és talán oldja az ölelé, amit ő kezdeményez, de nem teljesen és ez baj. Nem akarom, hogy emlékeket idézzen bennem, azon vagyok, hogy elnyomjam azokat és ne előszedjem.
- Lehet az sem ártana. - nevetem el magam amikor ő az aki oldani tudja kettőnk közül a kellemetlen helyzetet. Lehet csak én vagyok befeszülve, ő olyan könnyedén lavírozik a szavakkal, ami nekem nem nagyon fog menni még egy darabig, hiszen  a sokk, ami a jelenlétével okozott lassan akar elmúlni. Mégis a hiánya is mélyről jön elő és  megkönnyebbülést érzek mindezek mellett, ami már sokkal jobb.
Meglepődöm pedig nem kellene, hiszen elég régen találkoztunk és tudom, hogy ő nem az a fajta, aki az orrom alá fogja dörgölni, hogy márpedig ez az én hibám volt, de azért kimondom ami eszébe jut és azt érzem ezzel kapcsolatban nem akar többet dumálni. Igyekszem nem a pofátlan énemet előhúzni, de bennem van, aktívabb, mint valaha és nehezen veszem le róla a szemem, de azért csak elindulunk a majdnem lényegre térni, mert ha most nem a munka az első az sem a legnagyobb baj.
- Szóval unalmas az irodám? - mosolygok rá pimaszul, mert ezt még soha nem mondták rá, bár aki itt járt, mind akart tőlem valamit, így lehet ez volt az oka és tudom, hogy Flavy nem az a személy, aki ne lenne velem teljesen őszinte. - Azért nekem lenne ötletem mivel lehetne feldobni, de sokan azt csak simán elítélik. - vonom meg a vállam és a lábamat keresztbe vetve a másikon dőlök hátra mosolyogva még mindig. - Körbe foglak, de most jobban érdekelsz te, mint a munka. - mint általában, nem véletlenül van annyi ember aki olyan jól viszi a véget én meg lehetek egy arc, akihez bejönnek ha valami nagyon fontos dologról kell dönteni. Sajnos vagy nem megtanultam mindent, ami ennek a cégnek a vezetéséhez kell, még az apámtól, a kisujjamból kirázom, bár nem könnyű, de szerencsére jó agyam van amit nem szeretek annyira használni.
Végig vigyorogva figyelem, ahogy mesél magáról, kíváncsi vagyok és tetszik, hogy olyan élete van, amiről büszkén beszél és ahogy kihallom a szavaiból szereti és ennél nincsen fontosabb, hogy az ember azt csinálja amit szeret, bár én még nem tudtam rájönni mi az amit szeretek.
- Ha lenne időm olvasni megtenném, de valószínűleg valamelyik asszisztens hozta be, hogy informálódjak rólad, mondjuk csak ma tudtam meg, hogy te jössz. - ez nem annyira nagy erény, hogy a saját cégemben való történéseket ennyire lassan reagálom le, de éppen olyan korszakon vagyok túl legyen inkább jét, ami nem volt jó lelkileg. Már vannak jobb hetek, napok, inkább órák, de most na völgyben voltam és nem a csúcson, bár őt látva egyre többet beszélve vele, inkább azt érzem, hogy felemel a jelenléte és nem leüteti a hangulatom.
Kezembe veszem a lapot és ránézek aztán a lapra.  -Élőben dögösebb vagy. - nevetem el magam és visszadobom az asztalra, nem szeretek olvasni, jobban szeretném tőle hallani, már nem is tudok arra figyelni, hogy kedves Evan legyek, elnyom mindent az aki ma vagyok és lehet könnyebb vele lennem ha nem játszom meg magam, nem véletlen volt a megszólalásom korábban.
Áttérünk a munkára, nagyon gyorsan, talán eléggé eltávolodtunk már egymástól, hogy komolyabban tudjunk barátként beszélgetni.
- Nem tudom, nem sokat vagyok bent, otthonról is tudok dolgozni, leginkább modernebb lehetne, de nem csak ez a rész, hanem az egész iroda, a többiek helyét kellene elsőnek berendezni, de abban nem én leszek a mérvadó, hanem ők. Adtak nekem egy listát, hogy mit szeretnének majd kivitelezni mire van szükségük én csak azt hiszem fizetni fogok. Az irodám lehet az utolsó, és ha ennyire nagyágyú vagy lehet majd rád bízom valamennyire jobban ismertél engem szerintem mint most én magam. - vonom meg a vállam egy kicsit leolvasztva ezzel a mosolyt az arcomról, hiszen ez is egy jel, hogy mennyit változtam most, ellenben ő még mindig az a csodás lány maradt aki mindig volt.

Kezdeti feszültség kettőnk között hamar elillan, ez pedig megnyugtat, hogy nem fogunk feszengeni, míg kicsit bemelegedünk. Én már túl vagyok azon, amit valószínű, hogy ő még nem tudott lezárni, vagy lehet lezárta már, csak úgy érezte, hogy nem kell neki senki a régi életéből, akihez nem fűzi semmilyen munka dolog. Ezen viszont nem kattogok, mert nekem sokat jelentett a barátsága és a lénye, most viszont mintha enyhe félelmet és megbánást látnék a szemébe. Vagy csak én képzelem oda, amit látni szeretnék.
- Ne álmodozz – vigyorgok rá szélesen, mert hát azért nem fogok hajlongani, mert találkozunk. Érezze is egy kicsit úgy, hogy haragszom rá, még ha ez nem is így van. Mert tudom milyen, mikor az ember olyanokkal fut össze, aki abból az időszakból van, amit elakar felejteni és nem emlékezni. Viszont, ha jól veszi a kínlódásokat, akkor majd kelleni fognak azok az emberek, akiket emlékekhez köthet. Mert én is elértem oda, hogy próbálok visszaemlékezni anyu mosolyára, vagy apu cigaretta füstös ölelésére. Ezt pedig a képeken és a bútorokon nem lehet vissza adni.
-Persze, de nekem mindig kattog az agyam a változáson, hogy valamivel feldobni az egész helyet, mindig kell bele csempészni egy kis újat és akkor talán nem lesz unalmas – vonom meg a vállam, mert én is azt csinálom, ha gondolok egyet akkor az ágyat simán átcibálom az ablakkal szembe, hogy a legszebb kilátásra ébredjek, ahogy a nap sugarai áttörnek a sötétségen és ébresztgetik a várost, egy forró bögre kávéval elnyúlva a párnák között.
- Milyen ötlet az, amit elítélnek? Mit foglalkozol más véleményével? Ha neked az jön be, akkor olyan lesz – megvonom a vállam. Eddig sem érdekelt ki mit gondolt rólam, akkor talán még mindig a sarki büfében felszolgálnék, mert volt pár ember, aki álmodozó kislánynak nevezett, hogy nem lesz meg a célom. Most pedig tessék, azt csinálom, amit szeretek, és még válogatni is tudok a munkák között. Viszont Evan cége nem az, akit most passzolnék.
Aztán hamar rám is fordítja a szót, elterelve a munkáról a figyelmet. Nem mintha nem venném észre, de vannak olyanok, akiknek idő kell, míg elmondják, hogy mire gondolnak. Hogy ténylegesen olyan legyen a helyiség, amilyennek megálmodják. Aztán asz asztalon lévő újságra vetül a szemünk és felnevetek, ahogy a kezébe veszi.
- Mindenkinek arra van ideje, amire szeretné. Ezt te is tudod. Nem fogom a szívemre venni, hogy nem olvastad el. Unalmas és talán túl személyes is – vonom meg a vállam. Mert igen, szeretek a szüleimre emlékezni és megemlékezni az interjúkban, de attól még vannak olyan kérdések, amikre nehezen esik válaszolni. Pedig már nem az elsőn vagyok túl.
- Köszi, túl nyomták a retusálást. Nem is ilyen az orrom – nevetek fel, ahogy rámutatok a képen és megrázom a fejem. Többi nővel ellentétben nekem nem esik nehezemre elfogadni önmagam és szeretem a testem minden apró hibáját. Ezt viszont elítélem, hiszen a törékeny, önmagukat kereső tinik rá néznek és nem a valóságot látják, ezért is kezdődik az, hogy utálják magukat. - De most adtál egy ötletet – az agyam azonnal rá fog a témára és a tablet jegyzetfüzetébe firkantok pár infót, hogy ne menjen ki a fejemből. Persze közben figyelek minden szavára és bólogatva teszem le az asztalra a gépet és úgy figyelek minden mondatára. Az ördög pedig mindig a részletekben rejtőzik. Itt is.
- Rendben, akkor azokat elkérném és majd a méreteket is, de gondolom valamelyik asszisztensed majd elküldeni, hogy bele vessem magam abba, hogy mindenki a legjobb körülmények között tudjon dolgozni, harmóniába. Sokat dob az emberen, hogy ha olyan a környezete, amiben komfortosabban érzi  magát – mosolyodom el és rá jövök, hogy megint csak feleslegesen jártatom a számat, úgy sem érdekli ez a rész, mint már egy párszor említette és ekkor megpattan valami. Az arcáról leolvad a mosoly és enyhe keserűség hallatszik a hangjából. Összeráncolva a homlokomat dőlök előre és a térdemen megtámaszkodva mérem végig újra az előttem ülőt.
- Evan, Ez már régen volt, mindketten változtunk, történtek olyanok is, amik felforgatták az életünket. Én azt az Evant ismerem, akit magad mögött hagytál. Akit eddig rendületlenül álarcként mutattál. De ez a mondatod azt sugallja, hogy nem kivitelező kell neked, hanem egy barát. Aki segít újra magadra találni – sóhajtok egyet, ahogy ismét hátra dőlök a fotelba. Arra van szüksége, amit eddig ellökött magától. Most még is a szavakban elrejtőzött egy néma segélykiáltás. Erre pedig azonnal mozdul a lelkem.

Még mindig furcsa számomra  jelenléte, mert szerintem ő nem hallotta mennyire megváltoztam, nem volt abban a közegben velem, akikkel ma már a közelében sem vagyok a régi énemnek. Ez valahogy könnyebben kezelhető számomra, a külvilágnak és azoknak akik régen körbevettek nyilván nem. Sok mindenkit eldobtam, köztük Őt is, ami most bánt, akkor jó érzés volt mindenkit kizárni, aki rájuk emlékeztetett. De most itt van és nem hátrálhatok meg, ideje egy két sebet már nem sak nyalogatni hanem hagyni begyógyulni, meert 2 év telt el, az már elvileg sok idő, de minden összefolyik, mert már azt sem tudom melyik nap miből telik, szinte csak tengődök.
- Te mindig fura voltál ilyen téren, de nem gondoltam volna, hogy ide fogsz jutni vele. - vallom be neki kendőzetlenül, mert a tény az tény, ő mindig különleges volt, okos, szép és mindig volt mindenhez megjegyzése, ez ma sem biztos, hogy változott csak most érdeklődöbb lett. Nyilván nem érti amit mondok neki, de nem is baj,hogy a régi énemre asszociál. Mások gondolata sosem érdekelt de egy nekem berendezett szobában lenne egy szekrény tele olyan szerekkel, amik közel sem legálisak, egy pult, ahol mindenféle ital megtalálható lenne, amit szeretek, de ez nem munkába való és ezt tudom. Egyre több időt töltök itt és kevesebbet azzal, ami még mindig éltet, de tudom, hogy vissza kellene vennem és pont azért nem lesznek olyan elképzelések végrehajtva, amik ezt hátráltatnák.
Nem akarok beszélni arról, ami a fejemben van, mert azzal megtörénéma varázst, ami benne még él velem kapcsolatban és ezt nem szeretném talán ő az utolsó, aki nem olyan szemmel néz, mint a mai barátaim, akinek nem csak egy pénztárca vagyok és a merő szórakozás. A figyelmem sokal inkább az övé és az életét, amit hülye módon elszalasztottam követni, pedig itt van az orrom előtt.
- A túl személyes az nem baj egy ilyen munkában az embernek be kell engednie téged a privát szférájába, jobb ha ő is tud valamit rólad, hogy több izalma legyen, ez a marketing drágám. - mondom neki könnyedén, bezzeg én nem vagyok hajlandó nyilatkozni soha senkinek aha a munkán kívül kérdeznek. A szüleim halála után ezer interjún vettem részt, mindenki a folytatásra várta a választ és nem tudtam felelni, a szüleim halálának körülményeit is taglalni akarták, de akkor behúztam a féket. Neki megy, tudom, hogy neki most már könnyebb, de könnyű igazán sosem lesz, mert ő is ugyanabban a szarban van, mint én és ebből szerintem sosem lehet kijönni, csak jól kezelni és ahogy hallom ő pontosan ezt teszi. - Teljesen felesleges a retus, csak rontani lehet ezen. - mutatok rá, és esküszöm igyekszem visszafogni magam, de nem egyszerű, mert már nem is tudom mikor voltam kiéhezve ennyire, és nem segít a látványa és a tudat, hogy vele amúgy sem lesz semmi.
Beszélek hozzá, majd hirtelen dolgozni kezd, imádom, hogy vannak emberek, akinek a fejéből csak kipattan valami és csinálja ő is ezt teszi és ez jó hír, mert amúgy is tudtam, hogy profi, de ezzel sok mindent megmutatott nekem, pedig egy mozdulat volt, de annyi emberrel találkoztam már könnyen eszűröm, hogy ki mit tud, és miről csak beszél és nincsen sehol semmi.
- Szóljak most, hogy hozzák be vagy majd ha mész akkor? - olyan nagy gondossággal írták össze odakint és nem lenne szívem elutasítani bármelyik kérést is, tudom, hogy vannak keretek és ezt nem én fogom majd figyelni, hanem a pénzügyedünk, de amíg el lehet menni elmegyek. Ezek az emberek biztosítják a cégem jövőjét és az enyémet is, és akármennyire vagyok olykor paraszt velük azért törődök, mégha nem is annyira feltűnően csak ilyen dolgokkal.  
Ahogy előrelendül már tudom, hogy a mimikám árult el, ő még tud olvasni belőle, ő még ismer annyira, hogy tudja, már nem szeretek olyan lenni amilyen vagyok, de nem akarok a régi énem sem lenni. Visszanyerem szépen lassan a mosolyom.
- Vannak barátaim, de a régi életem már nincs, az egyszerűen lezuhant a szüleim gépével együtt. - felelem neki halkan azzal a fájdalmas mosollyal az arcomon, amit megtanultam viselni az évek alatt, és a temetés után minden alkalommal, amikor szó volt róluk. - Nekem másra van szükségem, ami nem helyes, amit nem kellene használni és amit inkább ne támogasson senki. - beállva, részegen nincsen gondom, amikor az ágyban gyűrök valakit, de az, hogy  itt vagyunk és megint a szemem előtt lebeg a múlt nem segít mert megint kényszert érzek, hogy valamit megtegyek, amit nem kellene.
- Nem jössz át holnap hozzám? Itt annyira nem szeretek beszélgetni az életemről. -  nem mintha otthon ezt megtenném, de ezt nem kell tudnia. - Megiszunk valami jó italt, mint régen csak most nem indulunk meg házibuliba, mint régen. - nevetek fel a kellemes emlékekre, ami már jó érzést kelt benne, de nem is tudom mikor volt ilyen utoljára.

Felsóhajtok, mert megszoktam az illyes fajta megjegyzéseket. Senki nem hitt bennem és abban, hogy elérhetem azokat az álmokat, amik végül célokká nőtték ki magukat. Azt hitték, hogy pincérnő leszek vagy gyorsétteremben hamburgert sütök. De nem. Beintettem mindenkinek és megéltem az álmaimat.
- Senki nem hitt ebben. De ha valamit nagyon akarsz akkor foggal körömmel harcolsz érte – nevetek fel végül. Mert elég sok mindent feláldoztam azért, hogy ezt csinálhassam. Mára már kinőtte magát a cég, hogy meg válogathatom, hogy mit fogadok el, mit nem. Prioritások lehetnek. De egyszerűen akár elvonulhatok a kuckómba, hogy élvezzem a festék szagát vagy a friss gyantát, ami erőszakosan kúszik az orrodba, hogy elvarázsoljon. Erre pedig ha nem vagy nyitott nem lehet megélni. Ez az én világom, amit nem engedek senkinek sem. Mert illúzió romboló. Én pedig az illúziókból élek.
Könnyebb lenne az egész, ha nem azt látnám az arcán, hogy nem érdekli. Csak egy újabb nyűg, amit a nyakába varrtak és nem az én társaságomra vágyik. De nem azért vagyok jelen, hogy a múltat kavarjam fel és köpjem az arcába, hogy két évig elfelejtett és most csak feszengünk. Mármint ő. Keresi a szavakat, vagy csak spontán ami eszébe jut kinyögi. Nem tudom hova tenni. Igyekszem kedves lenni és a munkára koncentrálni, még is van valami ami folyamatosan elvonja a figyelmem.
- Nem akarok senkit izgalomba hozni, és nem akarom, hogy mások az én életemben turkáljanak. Minden ami olyan nyilvános információ. A többi nem fontos. Nem én vagyok a lényeg – vonom meg a vállaimat egy pillanatra. Igazán nem szeretem az arcomat hozzá tenni a céghez, hiszen a bútorok és festmények vannak középpontban, nem pedig az, aki készíti. Nekem kell a lelkek mélyére hatolnom, hogy megtudjam a pontos terveket. Mert vannak dolgok, amiket nem mondanak ki, nem mernek. De ott van a kisördög, ami a lelküket nyomasztja, hogy de még lenne valami. Na, nekem ezt kell előhoznom, hogy elégedett megrendelőim legyenek.
Szavaira csak felnevetek és érzem, hogy melegség fut végig az arcomon. Megszoktam a bókokat, de most ez még is jól esett a lelkemnek. - Köszönöm – vigyorgok rá és megrázom a fejem. Mindig is jóban voltunk, akár barátoknak is nevezhettük egymást. Még sose bókolt azt hiszem. Nem emlékszem, hogy valaha is elhagyta volna a száját illyes fajta megnyilvánulás. De biztos, hogy az évek alatt volt min finomítani a stílusán.
Viszont annyira jó ötletek pattannak ki a fejemből, hogy tudom ha most nem jegyzetelem le akkor elfogom felejteni és míg lepötyögöm érzem a szemét rajtam. - Bocsi, figyelek közben – helyezem az asztalra vissza a gépet és elgondolkodom a kérdésére.
- Ha most a kezembe adod akkor elvesztesz, mert azonnal rá áll az agyam és bármit mondasz elhiheted, hogy nem fogok emlékezni – nevetek fel végül. Sokan mondták, hogy van egy pont, mikor látványosan elveszek és fel se tűnik, hogy mi történik körülöttem csak a munkára koncentrálok.
Azt látom és érzem, hogy van mi nyomasztja és ezzel nem tudok mit kezdeni. Csak beharapom a szám, ahogy kiejti a mondatot, amit próbáltam nem kihúzni belőle. De úgy tűnik, hogy mióta beléptem az irodájába ezen agyalt.
- Minden változik, mindenki változik. Semmi nem lesz a régi. Az élet körforgása – sóhajtok egyet és hezitálva nézek rá, mozdulnék is, meg nem is. Mert fogalmam sincs, hogy fogadna egy baráti ölelést. Megijeszteném, vagy túl lépnék egy határt és ez most eléggé az agyamba fúrta magát.
- Ebbe nem segíthetek neked, és ha neked most ez a fontos, akkor szerintem távoznék is. Majd a titkárnődtől átveszem a jegyzeteket – nyelek egyet. Nem akarom hallani, hogy mivé vállt. Mivel él. Még ha érzem, hogy most napokig ezen fogok gyötrődni és nem tudok aludni ez miatt, mert képes lennék kisétálni, miközben elmondja, hogy mi történik vele. Segíteni kellene. De nem most. Nem így. Mikor felállnék szavaira összeráncolom a homlokom és értetlenül nézek rá.
- Mit szólnál ha ezt most inkább elvetnénk? Mármint örömmel kávézok veled vagy egy ebéd is. De.. - sóhajtok egy nagyot. Minden megváltozott az évek múlásával. - Nem szeretnék a lakásodra menni. Az alkohol meg valószínű, hogy nem tenne jót. Egyikünknek sem..