Apolloniában érdekes kettősség húzódik és a személyiségének minden aspektusában van egy erőteljes de tényező, szinte mindig.

Az életvitele túlnyomó részben – úgy nagyjából 79%-ban – erőteljesen extrovertált, mert nemcsak imád nagy társaságokban lenni, hanem élvezi is az ilyen összejöveteleket, mint ahogyan azt is, ha a figyelemközéppontjában van, de magáról – a múltjáról, magánéletéről és az érzéseiről – semmit sem hajlandó megosztani. Sohasem választja a bezárkózást, de ügyesen tereli a témát, ha az számára kényelmetlen. Számára nem okoz nehézséget a bájcsevegés, mint ahogyan a pletykálás sem és – ha a szükség úgy tartja – ezekkel nagyon szívesen vissza is él, ha számára az hasznos lehet, de az érdeklődésének jelentős része csak önön érdekeit szolgálja.

Imádja és élvezi, hogy itt New Yorkban nem kell a saját démonjaival folyamatosan szemben állnia, de retteg attól, hogy azok mikor csapnak le rá, mert nem ostoba és tudja, hogy minden szép mulandó. Elkötelezett és erős akaratú, de nem mindenki iránt és nem feltétel nélkül, inkább csak addig tart, amíg valakihez dörgölőzik és meg nem kapja azt, amit akar, mert hízelegni és flörtölni szégyentelenül tud. Őszinte, már-már kegyetlenül és olyan szinten lenéző tud lenni, hogy a legtöbben helyben előtte szeretnének köddé válni, mert számára magasan van a léc és nem hajlandó alább adni.

Szereti a rendet – minden értelemben, kínosan – mert úgy gondolja, hogy a káosz kiszámíthatatlan és a kiszámíthatatlanságban nem lehet megbízni, amikor szükség van rá. Kiváló szervező és szeret is ebben a szerepben tetszelegni, mert úgy tűnik, hogy az emberek valamiért megbíznak benne, de a dolgait szereti úgy szervezni, hogy azok legyenek a közelében, akiket számára nem árt szemmel tartani.

Szokatlan helyzetekben kényelmetlneül érzi magát, mert ragaszkodik a saját elképzeléséhez és, hogy minden a dolgok szerint alakuljanak, de nem retten meg a váratlantól vagy ismeretlentől, mert úgy gondolja célszerűbb belemenni és fejest ugrani, mint remegve várni a csodát. Az ítélkezés és bírálkodás minden csontjában benne van, ha valami nem tetszik neki azt nem fél megmondani, de cserébe a kritikát kifejezetten rosszul fogadja, főleg ha valaki olyantól érkezik, akit bármennyire is emberszámba vesz magában. Mindenkivel kedves és tisztelettudó, de a lelke legmélyén tudja magáról, hogy igazából magán kívül más nem is érdekli nagyon.

Az ellazulás gondolata tőle nagyon is távol álló folyamat, mert elvárja a tiszteletet, amit nem kap meg akkor, ha „pihenget” de nagyon is szereti, ha drága ékszerekkel, ruhákkal és mindenféle finomsággal kényeztetik. Mivel csak az érdekli, hogy neki jó legyen ezért gyakran megfeledkezik arról, hogy mások mit éreznek vagy gondolnak róla, így bizonyos érzelmek kifejezése számára kifejezett nehézséget okoz – gyengédség, törődés –, mert mindezektől gyengének érzi magát, de azok akik valóban közel állnak hozzá azokért mindent és bármit hajlandó lenne megtenni, mindössze kevés ilyen ember létezik. Szíve legmélyén törékeny, gondoskodó és figyelmes, de a kemény külső héj túlságosan vastag ahhoz, hogy könnyen meg lehessen törni. Most, hogy már megteheti, hogy mindent úgy tesz, ahogy a kegye és kedve tartja, él is ezzel a lehetőségével, hiszen… a pályája csúcsán van és egy mérhetetlenül gazdag amerikai a férje. Mi baj lehetne? Végül is, sohasem volt még abból probléma, ha valaki mindent magába fojt, nem?

Kecses könnyedségű lépteim hangtalan verődnek vissza a szűken tekergő utca ház falairól ellenben a társaságomban lévő úréval, akinek minden cipő és pálcakoppanása megtöri a csendet a macskaköves úton. Ujjaimat lazán a hátam mögött kulcsolom össze.
– Még egyszer nagyon örülök a találkozásnak, miss Alliluyeva! A Giselleben nyújtott alakítása… Káprázatos volt!
Illedelmes, az őszinte mosoly ívét keltő vonal íve rajzolódik ajkam szegletébe.
– Megtisztelő, hogy észrevett, Mr. Fouché! – A harag azonban a mai napig nem aludt el bennem a szerep kapcsán. Az a picsa Pavlina azután ütött ki a főszerepből, úgy hogy már elkezdtük az átkozott próbákat is! De persze, Neki nem volt elég a megalkuvó háttérszerep, így hát szorgosan szopkodta annak a félkegyelmű, sánta direktornak a faszát, mert Bathilde hercegnő számára – állítása szerint – nem volt kihívás. (Véleményem szerint, hogy egyáltalán nem a háttérbe sorolták is túlzás volt.) Miatta átalakították az egész szereposztást, így Giselle lett Pavlina, aki úgy táncolta el azt az életreszóló darabot, mint egy rühes elefánt a porcelánboltba, míg nekem jutott Myrtha szerepe.
– Bevallom magának, hogy nem csak a kellemes társasága miatt invitáltam magammal Önt, kedvesem! – Oh, végre ezt is megtudom! Éppen ideje már, mert nemsokára elérjük az ideiglenes szállását. – Sajnos, az a helyzet, hogy a terveimmel ellentétben nem tudok péntekig maradni, viszont az intézetének az igazgatónőjével már megbeszéltem és jóvá is hagytam, hogy amennyiben kedve lenne, örülnék, ha meglátogatna minket New Yorkban. – Óvatos érdeklődéssel fordítom irányába orcámat, arra várva, hogy mire fog kilyukadni az idősödő férfi. – A jövő évtől két nagy darabot is szeretnénk futtatni egymás mellet vagy egymás után, viszont a megfelelő jelöltünk, jelöltjeink még nincsenek meg egyik-másik szerepre. Örülnék, miss Alliluyeva, ha a jövőhét folyamán meglátogatna minket New Yorkban a meghallgatások erejéig.
– Melyek lennének ezek a szerepek?
– Az egyik Tchaikovsky Csipkerózsikájának Aurórája; jelenleg úgy tűnik, hogy a szerep egy amerikai hölgyé lesz, de a magam részéről nem vagyok vele teljes mértékben megelégedve, míg Minkus Don Quijote-nak a sorsa sincsen megpecsételve, mert jelenleg sem Kitri, sem a címszereplőnk nincs meg. A meghallgatások erejéig tárt karokkal várjuk, utána… meglátjuk.
Nem adok hangot gyanakvásomnak, legalább annyira nem, mint érdeklődésem csíríájának.
Hagyjam itt a világszerte ismert Orosz Balettet, New Yorkért cserébe?! Milyen vérlázító!
– Átgondolom az ajánlatát, Mr. Fouché!
Az úr bólint, mi pedig időközben megérkezünk a hotel lábához.
– Remélem, hogy még látjuk egymást! – Kezet csókol. Elvonul.
A névjegykártyáját azért a kezemben hagyta. Pöffeszkedő amerikai.

Az első napon – konkrétan ezen a reggelen – mr Fouchénak bár látszólagos szándékában állt körbevezetni, úgy tűnik, hogy kénytelen másra hagyni eme nemes feladatot, ugyanis a hívásából ítélve kénytelen lesz ideje korán távozni.
– Sajnálom, miss Alliluyeva, de a mai napon nem igazán fogom tudni önt körbe vezetni – kezd szabadkozni, amint felém fordul – de… Emlékszik még, hogy a múltkorában beszéltük a Hattyúk tava szereposztásáról? A férfi főszereplőt – tudja, a herceget – megtaláltuk és, ha jól tudom lassan végeznek is a próbával. Nem titkolt szándékom, hogy szeretném, ha Ön lenne Minkus és úgy gondolom, hogy az összecsiszolódás érdekében előremutató lépés lenne, ha mihamarabb elkezdnének összecsiszolódni. Jöjjön-jöjjön, erre tessék! – Sürgető kifejezésére és kapkodó jelzésére, alig mozdítva szemöldökömet néztem a férfira. Nos, nem igazán van kedvem vele menni, de végül nagy kegyesen megteszem neki azt a szívességet, hogy utána sétálok.
Elhaladunk néhány érdektelen próba mellett, majd az egyik teremnél megállunk. Bekopogtat.
– Elnézést kérek az óra megzavarásáért, mr Carver! Bemutatnám, miss Apollonia Alliluyevát! – Arrébb lépve ad nekem lehetőséget, hogy a kezemet nyújtva rázzam meg a férfiét. – miss Alliluyeva, Brandon Carver. Hogy haladnak a próbák? Jól?! Remek, kiváló! – A magam részéről ezt enyhe túlzásnak tekintem, de lapos kifejezésem aligha árul el többet a szükségesnél, miszerint jelenleg nem kifejezetten vagyok lenyűgözve az alig néhány perc alatt tapasztaltaknak köszönhetően. – Amint végeznek, szeretném megkérni, mr Leon Wernert, hogy legyen kedves körbe kísérni a kisasszonyt az épületen és minden szükséges információt elmondani. Addig, ha nem bánják – fordul felém és az oktató felé – a hölgy itt maradna, hogy figyelemmel kísérje a próbát.
– Természetesen! – A látszattal ellentétben pontosan tisztában vagyok azzal, hogy semennyire nem fűlik a foga ahhoz, hogy bámészkodók zavarják az óráját, amit ebben a stádiumban több, mint megértéssel veszek. Az igazgatóúr időközben serény bocsánatkérések közepette távozik. – Kérem, foglaljon helyet!
A helyfoglalás felajánlása kedves, de számomra nem megfelelő; így a tükör melletti falfelületnek dőlve jelzem: – Folytassák, nyugodtan! – A levegő hirtelen pattanásig feszül. Majd tekintetemet az előttem állók felé irányítom, különös tekintettel a korábban említett Leon Wernerre, aki szemtelen félvigyorral viszonozza vizsgálódásom.

Örülnöm kellene!
A gondolat, amely az elmém minden zegét-zugát kitölti örömittasan kellene rám telepednie helyette a mosdó felett térdelek és úgy kapaszkodom bele, mintha az életet jelentené számomra. A gyomrom üres, de az inger nem akar szűnni. A fejemet a retkes ajtónak támasztom, hátamat a hideg falnak vetem. Nem hiszem el! A fekete szemfesték az arcomon folyik végig, maszatolódik el, ahogy dühös mozdulattal letörlöm. Szemeimet lezárom, arcomat térdeim közé temetem.
Hülye picsák!

Ujjaim görcsöktől mereven kapaszkodnak a táskám pántjába, s lélekszakadva rohanok végig az épületen, a harmadik emeletig. A gyomromban az ideges nyugtalanság fel, s le bucskázik, miközben a számat törölgetem. A keserű gyomorsav íze nem enyhül az üregben. A víz nem mosta ki a fertő bukéját. … hallottam! Pletykálnak! Szerintük nem érdemlem meg a szerepet. Szerintük gyenge vagyok. Szerintük csúnya vagyok. Szerintük kövér vagyok. Szerintük nem itt a helyem. Szerintük sohasem lesz belőlem igazi balerina. Szerintük meg sem kellett volna születnem. Kegyetlenek voltak velem, amióta idekerültem. Úgy nyomorították meg az ittlétemet, ahogyan tudták és minél kevésbé igyekeztem velük törődni, annál kegyetlenebbé és erőszakosabbá váltak. Nem hagytak aludni napokig, végül a kórház lett a mentsváram. Megtépték a hajamat, hogy a fellépésre vállalhatatlan legyen. Nem szóltak hozzám. Kiközösítettek. Bájos. Keserű mosoly kúszik az arcomra. Azt hiszik, hogy ezek a legrosszabbak, amelyek megtörténhettek velem?… amit tesznek?! Elkényeztetett kokottak!
A terem előtt megállok.
Veszek két mély lélegzetet, hogy lenyugtassam kiszakadni vágyó ketrecéből megzabolázatlan szívemet. Aztán belépek. A levegő megdermed a teremben.
– A szerep az enyém, remélem láttátok! – A diadal a bensőmben… mennyei.
A néhány évvel ezelőtti megaláztatás pedig, már a múlté. Megkapták a büntetésüket, míg én kaptam egy külön lakrészt, ahol mostanáig egyedül élek. Szomorú és csalódást keltő érzés lehet az számukra, hogy bár mindent megtettek annak érdekében, hogy lehúzzanak a maguk szintjére és ne jelentsek számukra veszélyt – különösen Palvinára –, de még mindig itt vagyok. Hátra söpröm immáron szőke hajamat. A hiúságom messze a plafont verdesi, s ha megelégednék ennyivel csak készakarva hátra dőlnék és élvezném az osztatlan figyelmet. De többet akarok! Hogy tudják, itt vagyok. Gyenge férgek.
Tudom én, hogy egy nem túl nívós kisebb darab főszerepe, de… Ez csak a kezdet.

A valóság oly' keserű és kiábrándító.
A zongoraszó szellemhangja gonosz játékot űz velem, amióta beléptem az épületbe. Lágy akkordok, melengető szólamok kísérnek el egykori lakásomig. Ismerős, jól ismert a testemnek és a lelkemnek. A bennem lévő gyermeki énem rettegve keresi a vígaszt, hogy enyhet nyújtson félelmének. Reménytelenül. Minden porcikám ellenáll annak, hogy belépjek arra helyre, amely kislány koromban pokollá változtatta az életemet és végig kísérte azt a tinédzser éveim elejéig.
Csönd és üresség.
Ez a métely fogad azon a helyen, ahová reméltem sohasem kell visszatérnem azután, hogy lehetőségem volt hátra hagyni. Most mégis… Amerikából jöttem vissza erre a pokoli helyre, hogy utoljára lássam. Az emlékek kivetülése a falakon, lelki szemeim előtt fojtóak és nyomasztóak, de az igazság az, hogy nem változott semmit a hely azóta, hogy utoljára láttam. Csak… valahogy rosszabb lett. A retek a szoba minden sarkában ott van. A szürke penész a falakon foltokban telepedett meg. A kendőt az orrom és szám elé emelem, de az áporodott szag lubickol a térben. A múltból itt maradt, undorító színű bútorok többségéről már lepattogzott a festék, így a többségen nem is lehetett már látni a narancssárgás réteget. A padló minden léptemnél nyikorog, hacsak nem egy üres piás üvegbe rúgok bele. A torkom összefacsarodik, nehézzé válik a nyelés. Ítélkezve nézek végig a múlt romjain. A letűnt rémálmon, amelyek a mai napig kísértenek. Nappal, de leginkább éjjel. Most pedig, hogy itt állok, vasmarokkal húznak vissza és kényszerítenek arra, hogy olyannak bizonyítsak, aki sosem érdemelte meg. … aki már halott.
Oldalvást döntöm a fejemet. A földön heverő rózsaszín játékot nézem, majd a tükörre esik pillantásom.
Könnyektől áztatott hatalmas barna szemekkel néz vissza rám. Csendesen zokog, a vállai rázkódnak a sírástól, miközben az összetört játékát szorongatja, amit valamikor apjától kapott, de most az is törte el. Idegesítette a dallam. Némán törődik bele a sorsába, de zokogva főzi meg a vacsorát, mert muszáj. Mert, ha nem teszi meg tudja, hogy nagy verést fog kapni. Azzal a szarral, ami eltört. Ajkaim undorodó vicsorba fordulnak. Unalmas. Forgatom meg a szemeimet, miközben átlépek a törött játék felett, ami a padlón hever.
A múlt árnyai utánam kapnak, visszahúznak.
Túl későn nézek félre.
A mindeddig gondosan elkerült szék látványa magával ránt.

– Kész van a vacsora. – Hangom csöndes és szelíd, szinte alig hallható. Érthető, hiszen nem akarom megzavarni a férfiak játékát, mert azért legutóbb nagyon nagy verést kaptam. Apa mellett állok, de nem kapok reakciót és ezért nem is maradok tovább a muszájnál, mégis… A távozásom pillanatában egy hatalmas kéz ragadja meg a jobb alkaromat, szinte teljesen befedi azt és a rossz érzés elemi erővel tör elő a bensőmben.
– Mondd csak, Yegor… Nem elég már az állandó vereségekből? Úgysins már mit feltenned! – Hahotázik. Apa megvakarja az arcát. Az utolsó rubelek hevernek az asztalon. Látom rajta.
– Mi a faszt akarsz, Kirill?
Nem tiltakozom, amikor közelebb von magához. Nem tudok mit csinálni. A kétségbeesés és a félelem egyvelege megdermeszt, mozdulni sem tudok. Nem merek. A gerincem vonalában cikázik végig a jeges érzés.
– Tedd fel a lányodat és megtarthatod a szaros pénzedet. – Zavartalanul dől hátra a székben, miközben széttárja a lábait és közéjük rángat. Remegek. Rettegek. Tekintetem könyörögve szegezem apámra. Kérlek, könyörgöm! Ne tedd…! Érzem, hogy a szemeimet könnyek csípik.
– Elbaszott egy ízlésed van, ha ilyen csúfságokra gerjedsz be! – Nem néz rám. Nem néz a szemembe. Nem látja a félelmemet. Nem látja néma könyörgésem.
– Szűz még?
– Hát bazdmeg… honnan a rákos faszomból tudjam?
– Az vagy, bogaram? – A fejemnél fogva rántja hátra a hajamat, amikor néma maradok. – Válaszolj, te ostoba szuka?
– I… igen, az vagyok!
– Akkor még a múltkorit is visszakapod.
Kérlek, könyörgöm! Ne tedd…! De a reményeimet porrá zúzza, amint előbbre hajol és megteszi a következő körét. A lelkemben meghal valami.
Nevet. Nevetnek. Mindannyian, az összes.
Én pedig hiába zokogom, tiltakozom.

A világ zajai távolról érnek el csak.
Semmi sem létezik körülöttem. Csak létezem. A testemet elnyeli a libatollal bélelt dunyha, szinte magába temet. A repedésekkel és lehullott vakolattal tarkított plafont bámulom. A szemeimet a könnyek marják. Hogy mióta fekszem a dohos takaró vigasztaló ölelésében, nem tudom, de az egyam képtelen meggyőzni a testemet, hogy megmozduljon. Most csak… Jó. A világ bágyadt, tompa körülöttem. Olyan kevés szépség jutott… Ironikusan és szarkasztikusan akarok felnevetni, de az elfullad, mert újra a magány keserves kínjába taszít, hogy mint egy idióta kis pisis zokogni kezdjek, amint az a néhány felejtendő szép emlék felidéződött bennem. Elfogadtam, hogy egy lecsúszott alkoholista gyári munkás, hogy már semmi jót nem tud értem tenni… de mindig voltak tiszta pillanatai és ez elég okot adott arra, hogy beleéljem magam: talán ezúttal más lesz. Nem lett más. Sohasem lett az. Mindig rosszabb lett. Mindig sötétebb lett. Szánalmas, nem igaz? Mindig elhittem, hogy jobb lesz, hogy szeretni fog és vigyázni fog rám, de… Aztán az adóssága letudása érdekében eladott, hogy újabbakat halmozzon fel és újabbakért cseréljen el. Hónapokig volt így. Ő játszhatott, amennyit akart. Engem kiárusíthatott, amennyiért és ahogyan akart. Mindenki a saját maga szemétdombjának királya vagy királynője, nem?

Nem is igazán tudom befejezni a kezeim bekenését, amikor az ajtón kopogtatnak.
– Szabad…! – Hajamat átvetem a vállaim felett. A komornyik az. – Miben segíthetek?
– Egy hölgy van itt.
– Kicsit konkrétabban, Esteban! – Elég késő van már ahhoz, hogy egyáltalán ne foglalkozzak az érkező vendéggel révén, hogy semmi kedvem és nem is vagyok egészen találkozóhoz öltözve.
– Egy hölgy van itt – visszafogom magamat, hogy ne közöljem vele: igen, ezt már hallottam – aki azt állítja magáról, hogy egy volt iskolatársa a barátnője… a balett intézetből. – Kezeimen elkenem a maradék kenőcsöt. Nem voltak barátaim az intézetben, így igencsak felcsigázott, hogy ki lehet az, aki ilyen álnok módon akarja átverni a komornyikomat. – Próbáltam elküldeni, hogy ön már ilyenkor alszik, de hajthatatlan volt. A hölgy azt mondja, hogy nem tudja kihez forduljon.
Rezzenéstelen kifejezéssel nézek a férfira.
– Kérem kísérje a váróba és kínálja meg étellel, itallal. Hamarosan érkezem!
Egyáltalán nem sietem el a leérkezést.
A lépteim a lépcsőn lassúak, nyugodtak és kimértek. A sietségre semmi okom, hiszen nem én törtem be mások otthonába az éjnek éjjelén, hogy…? Azt még pontosan nem tudom, hogy az érkező mit szeretne, de annyit tudok, ha valaki sok évvel később a múltunkból felbukkan az sosem jelent jót, kiváltképpen, ha az illető még hazudik is. A sötétzöld szatén köntös vidáman kacskaringózik a lábaim körül, amint belépek a váróba.
– Pavlina…?
Ha ő nem is tudja, hogy kihez forduljon, úgy én pontosan tisztában vagyok azzal, hogy kihez fogok látogatást intézni a lehető leghamarabb.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem igazságtalan, hogy a kellemetlen múlt és a rossz emlékek mindig olyan mélyen belénk égnek, hogy még álmunkból felkeltve is kristály tisztán tudnánk visszaidézni ezeket a pillanatokat? Pedig milyen jó lenne, ha igaz lenne, amiket beszélnek és a múlt megszépítene mindent. Ha nem kellene égnünk a bosszúvágytól és elégtételt éreznünk, amikor valakinek valamilyen módon megmutathatjuk, hogy kinevetett ugyan, de túlléptünk rajta. hogy a földbe tiportak ugyan, de egy főnix is a saját hamvaiból kel új életre és tér vissza még szebben és még erősebben. Téged is ehhez a mitikus tűzmadárhoz tudnálak hasonlítani, aki nem saját, sokkal inkább a múltja hamvaiból vált azzá, aki New Yorkban már a teljes pompájában tudott újra tündökölni a színpadon.
Komplex, kiismerhetetlen, változó személyiség vagy, mondhatni igazi nő, akihez útmutató kellene, aminek a fele hiányzik, minimum 800 oldal és egyébként is zulu nyelven íródott. Titokzatos, mégis a kifejezés egy művészi formájában jeleskedő hölgy vagy, aki mondhatni a saját testét áldozza egy csodaszép tánc oltárán. Hányattatott és árulásokkal teli napok vannak mögötted. Még olyan is eljátszotta a bizalmadat, akinek a legnagyobb támaszodnak kellett volna lennie, ezt pedig azt hiszem még az sem képes visszaadni, jóvá tenni számodra, ha az összes szerepet megkapod, amit csak megálmodsz magadnak. Mégis, a Sors néha furcsa játékokat űz és az a bizonyos kocka nagyon is fordul. Vajon miért keresett fel téged Pavlina és kihez fogsz legközelebb látogatást intézni?
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!