Nem kellenek ide ódák, sem pedig órák hosszat tartó liturgia, ahogy csillogó és villogó ajándék sem. Nem kell ide hosszúra nyújtott udvarlás vagy bókáradat, sem pedig nyáltól csöpögő dicséretek. Én mindig hallgatok az érzékeimre, s most, ezekben a magasztos pillanatokban, mikor féltérdre ereszkedve lesek fel választottam felé, elég nekünk egyetlen, kósza pillantás, hogy az eddig levegőben bolyongó láthatatlan szikrák hatalmas lángra kapjanak. Imádom ezt a megmagyarázhatatlan érzést, ezt a megfoghatatlan erőt, ami összekapcsolja tekintetünket, s amitől minden sejtem bizseregni kezd. Ez a szőkeség a lehető legjobb választás volt a többi szürkeség mellett.
Az újak nagy része a kezdeti órákban még igazán nehezen szokta megtalálni a helyét. Nem hangolódnak át könnyen a szerepjátékra, s sokuknak kell bőséges ösztönzés, hogy át merjék lépni a saját korlátjaikat. Elvégre mindenki tudja jól, hogy ez nem egy egyszerű beöltözősdi... Annál sokkal komolyabb, sötétebb és mocskosabb dolgok történnek a kulisszák mögött.  
Ezért is ámulok el, szinte még pislogni is elfelejtek, mikor rendre utasítja a tömeget, pedig még sosem járt itt. Nem csak én lepődök meg annyira, de még a tömeg is egyből elfelejt zúgolódni, mikor a hölgyemény int feléjük.
- Testem, lelkem a tiéd, Hölgyem. Fedd fel hát arcom, de jól vigyázz... Talán ez lesz, melyet utoljára fogsz látni. - némi sötét sejtelmet csempészek szavaimba, melyre kisebb-nagyobb üdvrivalgások törnek fel a ceremónia résztvevői felől. A tömeg is érzékeli nem épp hétköznapi összehangolt játékunkat, melynek hatására egyre többen kezdenek átszellemülni. Ha pedig a szőkeség felfedi rostélyomat, egy igazán szélesre nyúló mosolyt láthat meg mögötte. Megragadom hát kezét, s puha bőrére finom csókot lehelek. Ezt a jelenetet egy tapsvihar követi, mely után felállok, s a kisasszony mellé lépve nyújtom számára kezem, hiszen mi ketten levonulunk most a színpadról, teret hagyva a többi lovagnak és hölgyeménynek. Nem is kell mondanom, ilyen csodálatos kezdést egyik páros sem tud produkálni...  
Hamarosan megkezdődik a vacsora, én pedig hűségesen lépkedek védencem mellett, hogy a széles, monumentális méretekkel rendelkező asztal mellett helyet tudjunk foglalni a többi páros mellett. Kihúzom számára a széket, s miután helyet foglal, magam is letelepedek közvetlenül mellé úgy, hogy meleg bőre érintkezzen a hűvös páncélommal. Tudtam jól, hogy számtalan újítás lesz ebben az évben, de arra nem számítottam, ami most fog következni... A Se Majesté ismét megjelenik, s nagy hanggal szólal fel az egyik pódiumról.
- Barátaim, remélem nem hittétek egy percre sem, hogy nem fogunk élni az “in medias res” gyönyörével... Kezdődjék az első kihívás! - üvölti hangosan, széttárja kezeit, mire katonás sorba jelennek meg a pincérek, s egyelőre számunkra semmit sem mutató acélfedelekkel borított tányérokat sorakoztatnak fel előttünk. Az alattuk levő dolgoknak még illatuk sincs, semmit sem lehet érezni, hiszen a fedelek tökéletesen fednek addig a pillanatig, amíg pincérek fel nem fogják majd feszíteni őket hamarosan előttünk.
- Hölgyem, remélem, hogy a határaid nagyon messze vannak. És azt is, hogy a gyomrod bírja a különlegességeket... - ha nem taszítja el kezem, akkor megérintem óvatosan hasát, sejtelmes mosollyal jelezve, hogy itt nem egyszerű torták és húsok lapulnak a fedők alatt. Ismerve ezt a rendezvényt... Szerintem hamarosan páran ki fogják dobni a gyomruk tartalmát...      

A bejelentést követően a feltüzelt hölgysereglet, hevesen égő folyamként sodor magával, így egy pillanatra sem kell töprengenem – vagy netalántán zavarba jönnöm – hogy hol találom meg a helyemet eme bárdoltalan rengetegben. Jómagam, olyan könnyedén simulok be a sorba, mint amikor a Дети megtanulják, hogy a kör alakú fakockát a kör formájú lyukon keresztül tudják a legkönnyebben átpréselni. Kobakom egy pillanat erejéig előre bukik, hogy végig vezessem kissé leereszkedő pillatásomat a glédán, amelynek bár változatossága tagadhatatlanul gyönyörködtető, a többség ostoba elragadtatása és a hozzá társuló ormótlan, heves természet kevésbé párját ritkító. Milyen kár! A sor semmiképpen sem egyenes, egyenlőtlenül hullámzó, mindenki szánni való kétségbeesettséggel törekszik arra, hogy mihamarabbi választottja legyen egy délceg lovagnak.
Az izgalom és az izgatottság pattanásig feszül a levegőben, fullasztóan telepszik a teremben egybegyűltekre. Akik korábban már megfordultak itt, izgatottá lettek, hogy a ceremónia kimenetele ezúttal egy kissé más, mint a korábbiak. A változatosság gyönyörködtet, nemigaz? S, az olyanok mint szerénységem – новички – égő kíváncsisággal vágyják a tudást, hogy mi fog történni. Könnyű felismerni a még le nem taposott virágokat, hiszen a tekintetük szüntelen cikázik a teremben, olykor még a lélegzetük is elakad egy-egy pillanatra.

A férfiak ceremóniája megkezdődik.
Tekintetem laposan kúszik végig a felsorakozottakon, ugyanakkor rejtve dédelgetett élénkségében mégis vad csillogás lepleződik le, merthát… Ki ne akarna a részévé válni egy ilyen fantazmagórikus bohózatnak? Amely nem csak első pillantásra ígér több izgalmat, mint az elmúlt éveim valamennyije, amelyet még bevallani is szégyellenék, de tulajdonképpen aligha válhat bárki csakúgy a részévé. A dekadencia mindig is rabjává tett, csakúgy mint a kicsinyesség és önzőség, s mi simogathatná jobban a lelkemet, mint egy olyan esemény, amelyben még a világ egyetlen százalékának sincsen része?
Aligha mondhatnám azt, hogy nem dobban meg a szívem, amikor a lovagok egymást követően érkeznek, s ereszkednek térdre, hogy kiérdemeljék a helyüket ebben az elkövetkezendő egy hétben. Valójában, megtisztelő feladat az övék, hiszen óvniuk és vigyázniuk kell a védelmezettjeiket, s tudások szerint a lehető legjobban segíteni őket. A közhangulat tagadhatatlanul magával ragad, s mintha a halovány lelkesedés és egyfajta lenyűgözöttség pislákol bensőmben, ugyanakkor a gondolataim közé mégis beférkőzik a bűnös gondolat: vajon miért van szükség az őrző-vigyázó szemekre? Tündérek és orkok. Beszédes. Vajon felértek az ókori bacchanália szintjére vagy csak áltatják magukat, így rendezve nagyobb hírverést maguknak, egymásközt? Merthát… minden bárány egy csordához tartozik, s az emberek képesek szörnyen felnagyítani a múlt eseményeit. Olykor, azokat is, amelyek nem történtek meg.

S gondolataim folyamát a fülemben megelevenedő ünnepélyesen felszólaló hang apasztja el, miközben a lovag lassú, megfontolt léptekkel halad. Nem sieti el, s ez nem csupán lenyűgöz, hanem úgy ragad magával, mint Hádész Perszephonét. Vadul, erőszakosan ejt rabjává, hogy egy pillanatra tán még a lélegzetem is elakad a várakozástól. Minden valamire való művésznek tudnia kell, hogy egy jól felépített és jól időzített hatásszünet, milyen affekciót képes kiváltani a nézőkből, s résztvevőkből. Az építkezés maga gyönyörködtet, nem a tetőpont.
A lovag megáll. S szembefordul velem.
Barna őzszerű tekintetem súlyosan vetül rá, ahogy a valóság visszaránt a jelenbe, s mélázó gondolataim maradékát is elűzve, letérdel előttem. Tán ösztönös mozdulatként még teszek hátrébb is egy lépést, de hamar rendezem vonásaimat, vállaim kissé hátrébb feszülnek, miközben éles, vérmes tekintettel tekintek le a lovagra. Ám jómagam a válaszadást, ugyancsak kevéssé sietem el, s érzékelem magam körül a zavarodottságot, noha a döntésem már eldöntetett.
Hiszen, ilyen igéző tekinteteknél, aligha lelhetnék szebbet, mint az előttem térdeplőét, akinek csupány a rostélyán keresztül engedtetik látszódni kékjei. Festőként, úgy hiszem beleőrülnék, hogy nem találnám meg azt a színt, ami tökéletesen utánozza azt a jégkék mélységet, amelyek az övéi. Beleőrülnék. De a tökéletesség lényege ez, nem? Hogy utánozhatatlan legyen. Máskülönben… mit ér?

A levegő visszafojtottan vibrál, szinte frusztrálóan áramlik, ahogy minden lélegzet egyként apad el, s a néma, tehetetlen türelmetlenség elárasztja a helyiséget. S kegyesen megadom nekik, hogy fellélegezzenek. Az ujjaim a rózsa tüskés szárára fonódnak, egyiket meg is sebzi, ám érdeklődésem a tompán éles fájdalom irányába csekély.
– Elfogadom a rózsádat, s ezzel a hűségedet, lovagom! – A tömeg nem mozdul egy pillanat erejéig, azonban mindenkiből kiszalad a visszatartott sóhaj, hogy visszatérjen a zaj és újra mindenki tapsviharba törjön ki. Ám, az ő szórakozásukat még kénytelen vagyok megtörni, hiszen kezemet felemelve könnyedén intem őket némaságra, hogy szót kérjek. – Engedje meg lovagom, hogy felfedjem arcát magamnak, s a tömegnek. – Ám utóbbi, engem kevéssé érdekel, azonban a bősz kíváncsiság fúrja az oldalamat.

Apollonia & Pierre

Ezeken a fülledt érzelmekkel és izgalmakkal teli napokon ha akarnék sem tudnék meglapulni az árnyak között, hiszen a lépteim most nem egy kecses kandúréhoz hasonlítanak, hanem inkább egy dübörgő hegyomláséhoz. A kőfolyosók visszhangot vernek, s talán még az üvegablakok is halkan megrezegnek, mikor elhaladok előttük. A mesésen és kifinomultan megmunkált ében páncél neszeit már messziről hallani lehet. Beletelt vagy másfél órába, amíg a hozzám rendelt szolga feladta rám és hozzám igazította precízen az öltözéket a hálótermemben, de megérte minden percét, innentől már könnyebb lesz. Aki a tükörből visszanézett rám... Mintha egy könyvből pattant volna elő! Kardom ékesen díszíti oldalam, mely hasonlóan csilingel, mint a páncélom. Egyedi tervezés minden, elvégre ezt az évente megrendezendő eseményt sosem tudtam félvállról venni. Amint véget ért az egyik, már meg is kezdtem az előkészületeket a következő eseményre...
S most itt vagyok. Lehettem volna bárd, herceg, amit oly sokan ajánlottak, de úgy döntöttem, hogy idén elhagyom a művészi, finom vonalat, s valami keményebbre váltok. Meg lehetett pályázni a lovagi szerepet azoknak, akik nem újoncok, hiszen nem csupán a szerep megtartása és profi kijátszása a feladatunk, hanem az újoncok igazgatását is vállaljuk ezzel, hiszen aki beadta a jelentkezését, az a kapott szerepe mellé engem és a társaimat is megkapja ajándékba. Amolyan segítségnek. Hivatalosan az udvari testőrség egy tagját fogják megkapni a kezdők. Már alig várom, hogy valakit ében páncélban vezessek a sötétség kapui felé...
Az öltözékem csörgése hamarosan eggyé olvad másokéval, hiszen a hálótermemből lassacskán elérek a nagyteremhez, ahol a megnyitó kezdődik hamarosan. Az izgatott arcok mosolyt csalnak rám épp úgy, ahogy a félénk, megszeppent pillantások is. Egészen addig gyönyörködök a látványban, míg a Se Majesté át nem veszi mindenki felett a szót.  
Ó, igen, a tündék és az orkok. Mesés témaválasztás volt! Amilyen szépséget lehetett kihozni belőle, épp olyan mocsokba lehetett taszítani mindent. Imádtam azt a kettőséget!
A felhívásra magamra húzom sisakomat, melyből csupán izzó kékjeim tűnnek ki, s úgy sétálok fel királyunk mellé az emelvényre. Az üdvrivalgás pedig annyira mélyen érint, hogy akaratom ellenére is megremegek a páncél alatt, s fogaim halkan összekoccannak a nagy érzelmi hullám hatására. Nem nehéz beleélnem magam egy szerepbe, s mint ahogy az ezt megelőző években, úgy most is teljesen átszellemülök. Letérdelek, mikor lovaggá ütnek, s még elképzelem magamban azokat a hősies tetteket is, amiket végrehajtottam. Őszinte büszkeség tölt el, még akkor is, ha ez mind csupán egy szép illúzió.  
A felsorakozó hölgyekre és urakra direkt nem vetettem eddig egyetlen pillantást sem. Szeretek élni az első benyomás erejével, így most is ezt teszem, hiszen miután elmondom a lovaggá ütés rám eső szövegét, az lesz a feladatom, hogy kiválasztom így ismeretlenül, ki mellé fogok szegődni az elkövetkezendő napokban, függetlenül attól, hogy rájuk milyen szerepet osztanak ki. A lovagok választását megpecsételni illik egy jelképes ajándékkal, melyeket a királyunk előtti asztalon elhelyezett aranyvázák birtokolnak. Elemelek belőlük egyetlen szál életerős, tövisekkel borított fekete rózsát, melynek tüskéi halkan koccannak a páncéllal borított ujjaimon.  
- Ki lészen ma az én védencem? - kiáltom el magam, miközben lassú léptekkel sétálok végig a felsorakozottak előtt. Ismét izgatott tapsvihar veszi kezdetét, mely elhalkul, mikor váratlanul megállok egy szőke hölgyemény előtt. Igazából nem volt kérdés, hogy ő lesz a választottam. Elég volt pár másodperc, hogy felmérjem az arcokat, s ő volt az egyetlen, amikor egy helyet kettőt dobbant a szívem. Ő ugyan mélykék tekintetemen kívül nem láthat most mást egyelőre az arcomból, de én nagyon is látom az övét. S ez nekem már bőven elég volt, hogy rá essen a választásom. Le is térdelek hát előtte, s balommal nyújtom felé a szúrós, ám gyönyörű virágot.
- Hölgyem, elfogadod tőlem ezt a rózsát hűségem jeleként? Védelmezni foglak holtomiglan, holtodiglan.  

  

Ujjaimat gyöngéden szorítom halántékom leheletvékony bőrére, körkörös mozdulatokkal masszírozom.
A fejem lüktet, majd' széthasad, ami a gyötrő hányingert is okozza. A cseléd mégcsak néhány perce távozott mégis úgy érzem, hogy órák teltek el ebben a kínzó nyomorban. A reggeli gondolatától bukfencet vet a gyomrom, ugyanakkor a fájdalomcsillapító mellé csaknem elengedhetetlen, hogy valamilyen gyümölcsöt vagy legalább néhány darab szárazkekszet leerőltessek a torkomon, miközben a máskor nyugtató tea jó hatással van lélekállapotomra most inkább tűnik úgy, hogy ront kedélyemen és indítja el azt az érzést, hogy holmi forró vízbe áztatott gallynál és levélnél erősebb szedatív szerre lenne szükségem. Hol a fenében kóvályog már az a cseléd?!

Az elmúlt hetek berobbanó intenzitása mostanra alább csendesült és kezd visszatérni minden a megszokott kerékvágásba, a töménytelen egyhangúságba. Unalom, tompultság. Tőlem idegen, hogy ne élvezzem a békét, de talán most érzem először azt, hogy a problémamentes gondtalan lét, ami az elmúlt négy évben megadatott, nem élethosszig elégít ki, hanem csak egy rövid időre. Ironikus, nem? Véletlenül sem a régóta porosodó életemet vágyom vissza, de alig van, ami kitöltené a mindennapjaimat a táncon kívül, de… Mi az ember az élvezet, érzék és passió nélkül? S mindezeket az unalom, aligha pártolja. Mindez persze egészen addig nem tűnt fel, amíg nem tértem vissza a cirkuszhoz, ahol rá kellett jönnöm, hogy mindezen mélységek nélkül semmi vagyok, s ez a tudat felőröli a lelkemet. A férjem aligha kívánja megadni nekem azt, amire jelenleg a legnagyobb szükségem lenne, de ő saját akaratából. Sokáig Léon Wéber volt a gyújtósom lángja, azonban az ő élete megváltozott az elmúlt hónapokban és monogámiára adta a fejét, oly' annyira, hogy várhatóan néhány hónapon belül el is hagyja a társulatot. Szomorú, de nem számít annyira. Rowan pedig más helyet foglal el jeges kis szívemben, a titkaim és sötétségem néma, gondos kis őrzője. Másra van most szükségem, de a fogalom még nem öltött bennem testet, nem egészen.

– Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam, miss Alliluyeva! – Nyitotta ki az ajtót maga előtt Mathilde, majd behúzta a kis kocsit is maga mögött. Kissé tán túlzásnak gondolok ennyi reggelit egy, olyan madárétkű személynek, mint amilyen én vagyok, ámde úgy látom, hogy a kedvenc gyümölcseim, sajtjaim kaptak helyet rajta. – Kekszet sajnos nem találtam, ezért bátorkodtam készíteni egy kis pirítóst Önnek és a vajat nem kentem rá, ha esetlegesen nem kívánja.
– Köszönöm, igazán figyelmes!
Rövden bólintok, majd felállok a helyemről.
– Illetve, levele érkezett. – Felém nyújtja.
– Elkészítené nekem addig a teámat? Mézzel kérném ma. – Átveszem a díszes borítékot. Elsőre semmi rendhagyó nincs bennel, leszámítva, hogy sem feladó, sem címzett nem szerepel rajta.– Milyen futár hozta?
– Nem tudom, miss Alliluyeva, nem viselt egyenruhát, de egy díszes jelvény volt rajta.
– Nem volt hozzá semmilyen üzenet?
– Nem, a futár csak annyit mondott, hogy személyesen Önnek adjam oda és senki másnak.
Felvontam a szemöldökömet. Érdekes. Állapoítom meg, miközben teszek egy kisebb fordulatot egy kisebb marék áfonyával, amit az imént vettem el a gyümölcsös tálcáról. Megbontom a kis borítékot, beszakad a papír és – amint kijjebb húzom a tartalmát – szembesülök azzal, hogy egy meghívó.
– Készen van a teája! Tehetek Önért még valamit?
– Legyen kedves szóljon a sofőrnek, hogy egy óra múlva álljon készen, lemennék a birtokra.
Távozik.
Nekem pedig végre lehetőségem nyílik nagyobb jelentősséget szentelni a meghívónak.

A forrón gőzölgő teás csészike alja a porcelán aljzatának cssapódik.
– Ez minden, amit szükséges tudnia miss Alliluyeva! – bárónő kétség kívül minden tudását igyekezett a délután folyamán tálcán kínálni, ugyanis a kötelező protokoll része az, hogy az olyan rutintalanokat, mint amilyen én magam is vagyok révén, hogy első alkalommal lettem meghívva a mulatságra, közelebbi betekintést nyerjenek az elkövetkezendő napokba és estékbe. Így – a felvilágosítás elsőpontja –, hogy rögvest el is kopott minden nálam lévő elektronikai eszközt, amelyet a komornája talált nálam, hiszen az elkövetkezendő időszak sarkalatos pontja, hogy nem lehet használni semmilyen modern eszközt. A különféle megszólítások, mint a bárónő, házmesterasszony vagy parancsnok kasztokat, illetve (főként) financiális befolyást méltóztattak jelenteni, ami lényegében nem jelent mást, minthogy aki több pénzt forgatott bele, úgy annak több lehetősége van a szórakozásra, mind a színfalak előtt és mögött. A mulatság tulajdonképpen – főként – gazdagok és/vagy válogatott kortárs művészek számára nyújt lehetőséget ismerkedésre és annál sokkal többre. – Biztosított, habár a szabályokat a Se Majesté és kompániája nem alkotta meg követhetetlenül szigorúan, hiszen az elsődleges szempont a szórakozás és a játék, szigorúan aláírt titoktartási szerződéssel. Nem véletlenül.
– Hálásan köszönöm! – Biccentek kimérten.
– Kérem! Remélem jól fogja érezni magát érezni köreinkben! Most pedig azt hiszem jobb, ha elkezdünk készülni az estére!

Az est és a vigadalom hivatalos megnyitásáig az idő szűkös, így hátra hagyom a kastély szemet gyönyörködtető udvarát és némi visszafojtott lelkesedéssel a bőröm alatt a délután folyamán mutatott „gyülekező terem” felé veszem az irányt. A kastélytól való elkóricálásomnak és annak grandiózus méreteinek köszönhetően nem csekély időt rabol el az, hogy visszaérjek ám még így is van lehetőségem szemrevételezni a giccses pompával felkent belteret és a jelenlévőket egyaránt, nem is beszélve, hogy különféle társalgásokba is belekeveredem, amelyeket egyelőre aligha tudok követni, mivel az elmúlt évek emlékezetes eseményein nevetgélnek, valamint azt latolgatják, hogy a tavaly ilyenkor kiosztott szerepek idén miért nem kerültek kiosztásra.

Valamivel később pedig – amint megérkezik a Se Majesté – mindenki elhallgat, amint a férfi megszólal.
– Tisztelt jelenlévők, üdvözlök minden régi és új jelenlévőt! – A terem jelentős része üdvig ragadásban tör ki, amelyet erőteljes tapsvihar kísér. A magam részéről jelentősen szerényebb és visszafogottabb köntösbe foglalom örömömet (?) és várakozásomat is, mivel – jelenleg – tapasztalat híján vagyok, ami kifejezetten nyugtalanítóan hat rám. A tudatlanság áldás. Szokták mondani és bármennyire is igaz lehet ez tudományokra, az élet legtöbb területén ez szemenszedett hazugság. A tudatlanság ijesztő. A kötelező jellegű felvilágosítás ellenére a napok – különösen a szerepek szétosztásáról és tényleges fontosságáról mindössze annyi fogalmam van, hogy aki sikeresen teljesíti, úgy az a jövő évi mulatságra is hivatalos. – Először is szeretnék elnézést kérni, hogy a kiosztott szerepeket még nem kapták meg, de az idei évben egy kicsit komplexebb témában gondolkoztunk, nem úgy mint a tavalyi tündék és orkok esetében. – Újabb taps, visszafogott suttogás. – De biztosítok mindenkit, hogy a reggeli előtt megfogják kapni a sajátjaikat, hozzá pedig a feladataikat. Emlékeztetnék mindenkit, hogy a feladatok nem kötelező jellegűek, ugyanakkor, akik komolyan veszik azokat garantáltan várjuk jövőév ilyenkor is. Az újoncoknak bármilyen problémájuk van, keressék nyugodtan a délutáni társalgójukat, míg akik már régóta itt vannak, engem vagy az udvari háznagyokat, ez utóbbiak felismerhető jelvényeket fognak viselni magukon, de ha az Önök mellé kirendelt szolgákat kérik meg, ők is előkerítik valamelyikünket. – Egy pillanatra elhallgat. – Ami fontos, hogy a ma esti események tehát a lovag ceremónia, a vacsora valamit az utána következő bál is egyaránt fontos szerepet fog játszani abban, hogy ki kivé válhat az elkövetkezendő napokban. – Újabb taps, azonban ezúttal a feszült, nyugtalan levegő hirtelenjében felszabadultabbá válik, ahogy az események – gyanítom – kezdenek visszatérni a megszokott „hagyományokhoz”. – Viszont, ez esetben, Mesdames et Messieurs, kezdjük is el a lovagválasztás ceremóniát! Megkérném a hölgyeket, illetve azokat az urakat, akik igénybe vették a jelentkezéskor a szolgáltatást, hogy legyenek szívesek a jobb oldalamra fáradni, míg a bal oldalamra a chevaliereket várom.