it was like my heart had ceased.
my mind glitched.
it was only you.

Hatalmas erőfeszítésre van szükségem hozzá, hogy ne álljak türelmetlenségem ékes bizonyítékaként az ablak üvegnek nyomott orral. Nem tudom, mi késztet rá. Vagy talán pontosan tudom és emiatt dacol minden sejtem az érzésekkel, amiket kelt bennem. A tehetetlenség súlya olyan érzéseket vált ki belőlem, melyek fölött félek, nincs hatalmam. Mindössze azt kellene letisztáznom személyes meggyőződéseimmel szemben, hogy ez nem jelent semmit.
Esküszöm, hogy ez a fajta megfeszített agymunka nem jellemző a hétköznapjaimra, sem a hétvégékre, ha már kérdéses és pontatlan a megfogalmazás. Kopog. Megérkezett. Gombostűhegyre szúrom fel az érzést, ami a nő láttán zsigeri erővel lüktet teljes vénaáramlatomban, hogy - mint minden mellé felnyomott jegyzet - jelentéktelennek tűnjön. Legalább egy időre. Amíg jelen van. Csak addig. Utána mélyre süllyedhetek a melankóliába és az érzéseim megfejetésében, melynek humoros vagy sem, egyébiránt doktora vagyok.
-  Miss Adler! - álomittas hang, őszinte meglepetés. -  Kérem, fáradjon be! - megindulok felé, de megtorpanok. Olyan érzésem támad, mintha hideg rongyokkal tapétázna anyám, mert lázgörcsösen vetődöm jobbra-balra. Talán izzadok?! Gépiesen egy helyben állok, amíg helyet nem foglal. A tekintetem le sem veszem róla. Orvosként nem kelthet feltűnést bátortalan kíváncsiságom, így maradok emögött a szerep mögött.
Ha helyet foglal, szembe ülök vele, helyezkedjen bárhol is el. Úgy révedek rá, mint egy bolond. Meg kell fékeznem magam, el fogom üldözni. És az nem csak praxisom, de emberi mivoltam legnagyobb kudarca is lenne.
Beszélnem kell. És hallgatnom csendben, figyelnem és közben megfékeznem minden iránta feléledt érzésemet. Tényleg ennyire nehéz? Képtelenség. Egyes dolgok egyszerűen csak gyökeret vernek, elmozdíthatatlanok lesznek. Összegubancolnak mindent. De nem nekem. Nekem soha nem volt még problémám az érzésekkel. Vagy nőkkel. A kettővel úgy általában. Világ életemben kerültem mindezt. Amennyire csak egy férfi megengedheti magának. Talán idővel majd elfeledek kettőt a hajtincsei színét adó tizennégyféle árnyalatból, vagy a hangjának dallamából, de fájdalmas és letaglozó bizonyossággal tudom, hogy soha sem fogom tudni tökéletesen elfelejteni Miss Adlert és a pompás ruhatárát, vagy az arcára ülő gödröcskéket, ha végre mosolyog.
-  Hogy érzi magát ma? - derűs mosolyt próbálok felvésni nyúlt képem minden mozdítható és még kontrollálható izomcsoportjára. Érdekes, sosem emlékszem rá, milyen illat lengi körbe a termet, ha vendégem van - most? Nem lenne olyan elég erős a fahéj, vagy a benzin jellegzetesen erőszakos léte, ami eltűntetné fejemből az övét. Szörnyen ingerel, hogy nem vagyok képes azzal foglalkozni, amiért a székemen ülök.
-  Megkínálhatom valamivel? - túl nagy kínálattal nem rendelkezem, de minden alkalommal találtam valamit, amivel a kedvére tehetnék (s ha korábban hiányolt bármit, beszereztem). Más kívánságai nem foglalkoztatnak. Amelia szavát pedig lesem. Nincs ez így jól, én is tudom. Egy apró részem követeli, hogy mondja, szerelmes lett és az élete buborékok és vattacukrok undorító ragacsos masszájává olvadt össze. Egy másik - indokolatlanul domináns - részem pedig megőrül a gondolatától is, mintha allergiás reakció lépne fel, viszket a bőröm.
-  Nos? Meséljen nekem, mit talált a guglin? Érdekesnek találta, amit talált? És persze, epekedem, hogy megtudjam, érdekli-e már, hogy mennyi kérdésem van még Ön felé? - a végére persze elengedek egy félmosolyt. Ennyi talán még belefér kettőnk viharos nyitányába. Pontosan hogyan történik a 'szerelem'? Mármint az érzés érdekel, nem a beteg címke, aminek nevezik ezt a kémiai reakciót. Van ennek vajon gyógymódja? S, ha létezik, nekem miért nem szerepelt egyetlen könyvemben sem?! Egészen idegesítő, hogy egy teljes héten át kell efféle türelmetlen, elviselhetetlen vágyakozásban tengődnöm, miközben a nő, aki iránt számomra ismeretlen érzésekkel vívok napi szinten csatározást, mit sem sejt erről. Ami nyilván helyes és maradandónak kell lennie. Ő a betegem, én az orvosa. Ennyi. Nincs tovább. A fenébe, halálra vagyok rémülve.

• Amelia!  •You were ♪
#the most chaotic relationship ever

Anthony & Amelia

Személy szerint úgy érzem az elmúlt héten esténként sikerült tökélyre fejlesztenem a samponokkkal folytatott képzeletbeli vita műfaját a zuhany alatt. Vitának persze erős lenne nevezni a dolgot, inkább egy intenzív, mentális teniszmeccsnek nevezném azt, amit én és Dr. Crine folytatottunk. Különös érzéssel töltött el, ha vele szemben foglaltam helyet. A gyomrom úgy liftezett, mint soha egyetlen vizsga előtt sem, s hiába kaptam el róla a tekintetemet, minden alkalommal visszakívánkoztak rá a szemeim. Apró szikrák pattantak közöttünk, ha beszélgetni kezdtünk, én pedig biztos voltam benne, hogy képesek lennénk lángra lobbantani az egész kócerájt, ha megadatik a lehetőség. Egyetlen apró hibája volt az egyenletnek, hogy ki kellett még találnom, miért is keresem az X értékét a végén. Miért hat rám elemi erővel ez a férfi? Talán a stílusa, a hivatása, vagy pusztán a tény, hogy nem akaródzott bevallani, hogy jogosan vagyok itt, nála, szakembernél?
Én ez utóbbira fogtam. Míg neki az a feladata, hogy megpróbáljon kipiszkálni engem a hevenyészett páncélom alól, addig én minden erőmmel azon vagyok, hogy kifelé dobáljak minden kezem ügyébe akadó tárgyat, hátha akkor meggondolja magát és békén hagy. Vagy valamilyen furfangos, számomra ismeretlen fordított-pszichológiás módon épp arra ébreszt rá engem, hogy baj van azzal, ahogyan bezárkóztam az emberek felé, akiknek a társaságára mindig is annyira vágytam? Mitől olyan különleges Dr. Anthony Crine, hogy meg tudta bennem pendíteni azt a bizonyos húrt, amitől minden percben úgy érzem, hogy elveszítem az egyensúlyom és kizuhanok a komfortzónám jelenlegi verziójából?
Akárhogy is, felszegem az állam, amikor megérkezem és kopogva jelzem ezt felé is. Mély levegőket véve várom, hogy kinyíljon előttem ajtó, s közben elönt némi izgalom. Vajon ma is úgy fogom érezni, hogy szalad az idő? És miről fogunk beszélgetni? Persze, tudom miről kellene, de engem nem csap be olyan könnyedén. Ha én mesélek, neki is meg kell tennie. Ez a legújabb szabályom magunkkal szemben. Még ha ő nem is tudja.
- Dr. Crine! - Mosolyt villantok felé, olyasfajtát, amit bárki megkaphat tőlem, ha jó passzban talál - márpedig ritkák azon alkalmak, amikor én nem tekintek úgy a világra, mintha állandóan tele lenne a pohár. - Köszönöm! - Egyszerre lépünk, én pedig ide-oda topogva próbálom kitalálni melyik a helyes irány, mígnem lehetőséget ad rá, hogy megkerüljem és helyet foglaljak. Magam alá simítom a szoknyámat, aminek babrálok pár másodpercet a ráncaival, míg a szemem sarkából végignézem, ahogyan ő is helyet foglal.
- Tudja, idefelé találkoztam egy Spock nevű kutyával - na meg persze a tulajdonosával is, mert miért járkálna egyedül egy ilyen nevű kutya...? Szóval ami azt illeti jól vagyok. Gondolom. - Hogyan lehetnék? Hogyan kellene elmondanom, ha nem lennék jók? És mi van, ha tényleg nem vagyok jól, az érzések pedig csak gyűlnek és gyűlnek bennem, mígnem újra kirobbannak belőlem, mint aznap este a telefonba Jennek. Mély lélegzettel telítem a tüdőmet, majd remegve fújom ki a levegőt.
- Egy teát elfogadok. Ön nem iszik egyet? Vagy az angolok követnek valamilyen szabályt ezzel kapcsolatban? Na és mit szeret jobban, ha angolként, vagy britként utalnak magára? - Akár offenzív is lehet a kérdés a részemről, én mégis őszinte kíváncsisággal vizslatom őt, fel sem fogva mennyire jár a szám, s mennyire nem ezt gyakoroltam a samponos flakonok előtt.
- Ó, tudja csak a szokásosat... - Megköszörülöm a torkom, s ezúttal kerülöm a pillantását. Vajon zaklatásnak minősül, ha végigolvastam róla minden véleményt, ami elérhető volt - történetesen a guglin? - Valójában van egy dolog, amit kifejezetten érdekesnek találtam. De úgy érzem nem fog rá válaszolni, ha megkérdezem. - Rosszalló pillantást vetettem rá, holott a kérdés maga még el sem hangzott. Doktori titoktartás, vagy valamilyen etikai szabály, hogy nem lehet személyes a kapcsolata a páciensekkel, akik felkeresik. Az én fejemben valami ilyesmi körvonalazódott. No, de akkor miért voltak egyáltalán elérhetőek róla információk a neten, ha nem akarja, hogy bárki megtudja ezeket? Elvégre ő nem egy azon emberek közül, akikkel Jen foglalkozik - valójában a nővérem munkája is elég nagy titokban van tartva a részéről, így megint csak tippelni tudok -, akik személyazonosságot váltanak, akik veszélyesek a társadalomra, akik mindenféle bűnt követnek el, s akikről csak a legjobb ügynökök tudhatnak. Az én esetemben senki más nincsen veszélyben, csak én. Meg az önbecsülésem.
- Mi lenne, ha maga is kérdezne egyet, aztán én is? - Hajlandó voltam megadni neki az előnyt, elvégre kettőnk közül ő a szakember, én pedig azért fizetek, hogy segítsen nekem. Ő pedig még nem is tudja már mennyit segített felébredni abből a dermedt állapotból, amiben hetek óta létezem.

"I'm sick of following my dreams. I'm just going to ask them where they're going and hook up with them later."

Doki! | öltözék | ♫ ♪

it was like my heart had ceased.
my mind glitched.
it was only you.

Sosem éreztem még ilyen kiszolgáltatottnak és meztelennek magam. A logikus, következetes - érzelemmentes - gondolkodás biztosít számomra egyfajta mechanizmust a mindennapokban, és ennek hiányában meg vagyok fosztva a hatalmamtól. A feszültség még ott remeg felettünk, nem teljes az elfogadása irányomba, ám az, hogy belátja kell a segítségem már elég, és így lassan elpárologhat, felisszák a falak. Milyen könnyen megtörhető az agyunk racionális része, elegendő hozzá egy csillagrobbanás, hogy az egész megváltozzon és átalakuljon valamivé, ami hoz magával minden undok melléktermékét, nekünk pedig csak el kell fogadnunk. Az egész helyzetben, ez a legocsmányabb. Nézem őt, és tudom, hogy semmi hatalmam sincs afölött, milyen hatással van rám. Kémia? Ahogy belenéz a szemembe, én az övébe, érzem, hogy libabőr szalad végig a karomon, és egy érzés – meg kell őt mentenem, bármi áron – veszi át a hatalmat egész lényem felett.
Akár lenyelhetném a saját nyelvem is olyan nehezen fogalmazódik meg bennem, hogy miképpen alakítsam ezt a beszélgetést kettőnk között. Hiánytalan tudásom és tapasztalatom van ennek menetére, most azonban mintha csak világtalanul bolyongnék egy tátongó üres halmaz közepén, fogódzókért kutatva. Mégis, ahogy villan egy rövid, durván kierőszakolt, izmokat terhelő és valótlanul őszinte mosoly arcán, magam is lemásolom és elkezdjük. A formaságokon már túl vagyunk, mikor szembe kerülök vele. Meg nem mondanám az utolsó alkalmat, mikor éreztem hasonló kelletlen bizsergést gerincem mentén.
-  Spock? És milyennek találta ezt a kutyát? Megsimogatta? - minden alkalommal megpróbálom finomítani, kellemessé tenni a társalgás első pár percét. Ha úgy érzi, épp falnak szegezem - mely más körülmények között, hm - nem fog előttem megnyílni. Én pedig nem szeretem, ha vallatásnak élnek át egy találkozást velem. A helyes érzés, mellyel távoznia kell tőlem, a megkönnyebbülés. És csak az. És a hiányt sem feltétlen bánná kopott ketyegőm mellkasom takarásában, de ez egy abszurd, nem ide való ábránd~foszlány.
Épp reagálhatnék egyetlen mondatára, máris belecsapódik egy újabb és még egy kérdés, én pedig valahol a levegőben felejtett - épp teát önteni készülő kezeimmel - kissé görnyedten nézek rá. -  Nagyon kedves Amelia, én is iszom egyet. - levegőt veszek, mielőtt folytatnám és igyekszem visszafojtani a somolygást, melyet heves kíváncsisága vált ki belőlem. -  Az angol, vagy a brit szabályzat érdekli a teára vonatkozóan? Bevallom, egyiket sem követem. Iszom, mikor szomjazom utána. Cukrot kér? - megvárom feleletét, közben intézem forró nyugtatóink sorsát. -  Ön miképpen hivatkozna rám? Mint angol doktor, vagy mint brit? - szeretem visszafordítani a kérdéseket. Elavult terápiának gondolom kérdéssel válaszolni a kérdésekre, de érdekel hogyan gondol rám e tekintetben, s ami még fontosabb, személyes okom is van rá, hogy tudjam.
-  Előnytelen képeket? - megengedek egyfajta barátságos mosolyt is emellé a kérdésem mellé, miközben felé lépve felszolgálok. Egy pillanatra, ha hozzá ér keze az enyémhez, mentális képet készítek erről a szellemérintésről. Még nem tudom, milyen hatással lesz rám, de pillangó-effektus készül. A kezemen át fog végig haladni és végül a szívembe csapódik. Undorító! -  Ezt csak egyféleképpen tudhatja meg. A munkakörömben nem szerepel, hogy magánjellegű kérdésekre kell válaszolnom - gyanítom arról van szó - nem tagadtam meg soha azt, aki a kanapén ülve hallgatja a társaságát. Nincs titkolnivalóm. - helyet foglalásom közepette lehetséges, hogy mellébeszélek - erre példát még nem hoztak fel, emiatt velem még nem nevettek - de szükségem van a mimikájára, lássam, érthetően beszéltem; válaszolni fogok. Így, mikor ismét ülőhelyzetben találom magam, kérdőn felvonom szemöldököm. Az ajánlata csábító, tudom, ha nemleges választ kap tőlem, elhidegülünk. Nekem pedig azzal kell dolgoznom, beérnem, amit adhat nekem. Ha egy játék keretében csalogathatjuk elő belőle a démonokat, amik nem hagyják nyugton, ám legyen.
-  Meséljen a kedvenc filmjéről. Mit szeret benne? - kezdem el, miután megkapom a lehetőséget a startra. Tudom, hogy ennél lélektépőbb kérdésre számít tőlem, de azon a szinten még nem tart a kapcsolatunk. S némi önzés is van bennem, hogy jobban megismerjem őt. A makacs viselkedése csak tovább izzítja bennem azt a kiolthatatlan tüzet, ami olyan erővel lobbant lángra, hogy mozdulni sem tudok tőle.

• miért ilyen elviselhetetlenül édes magácska?     •You were ♪
#the most chaotic relationship ever

Anthony & Amelia

- Igen, tudja... - lendületesen emelem meg a kezemet, hogy az oly' ikonikus sci-fi mű szereplőihez hasonlóan mutassam a doktor felé az ujjaimat, ami pár másodpercnyi komoly agymunkán múlik csupán, s némi belülről égető kipirosodással is jár, amely az arccsontom környékén ütközik ki. Torokköszörülve húzom ki magamat, mintha a testtartásom elrejthetné a zavaromat.
- Egészen pici volt, úgy nagyjából... Ekkora. - Ezúttal mindkét kezem a levegőbe emelkedik, ujjaimmal igyekszem megsaccolni az emlegetett négylábú nagyságát, aki nem lehetett nagyobb egy tacskónál. - A gazdái azt mondták, hogy egy elhagyatott helyen találták. Megsimogattam, mert nagyon barátságos volt. Nem furcsa? Valaki kirakta otthonról, és mégis meg lehetett közelíteni - fejezem be végül, széles mosollyal az arcomon. Ebben a történetben minden megvan, amiért szeretek élni. Olyan emberek, akik segíteni szeretnének, akik szeretetet tudnak adni egy állatnak, még a kedvesség is felém, egy idegen felé... Ezeket az érzéseket fagyasztották mély jégpáncél alá azok a hetek, amelyekről fájó, égetően kellemetlen beszélnem. Amelyek kínoznak engem éjszakánként, visszatérnek rémálmok formájában. Amelyektől megrezdülök, ha becsapódik mögöttem egy ajtó. Emiatt nem ülök taxiba egyedül, emiatt sóhajtok olyan nagyokat, mielőtt kiteszem a lábamat a lakásomból, holott a munkám ugyanolyan jó, mint előtte. Csak az én perspektívám nem ugyanolyan már a világról. Lopva pillantok Dr. Crine felé, mintha a gondolataimban tudna olvasni, arcáról megpróbálva leolvasni, vajon tényleg így van-e. A hol kék-hol zöld szemei magukkal rántanak, kergetőzünk egy kicsit, amíg én elkapom a pillantásomat, majd vissza rá, újra a világos íriszekre fókuszálva. Kis híján kicsúszik a számon egy kérdés, érdekelne, hogy az ő szeme vajon mitől ilyen változékony, talán csak a fények játéka, talán nála is párosul hozzá egy érzés. S ha utóbbi, vajon milyen érzés lehet?
- Remek! - Mosolyom újfent kiszélesedik, de aztán az ajkamba harapok, amikor meglátom, hogy az ő szája sarkában is valami hasonló formálódik. Velem nevet, vagy talán rajtam? Egy pillanatig összeszűkülnek a szemeim, de az ellenérzés már rég tovatűnik, míg egyet kattanhatna az óra mutatója a falon. A mentális falaim romokban hevernek, szét bombázta őket azoknak az érzéseknek a tömkelege, amelyeket Dr. Crine társasága vált ki belőlem. Kettőnk közül én szorulok a segítségére, őt mégis olyan idilli nyugalom, már-már sztoikus rezdületlenség veszi körül, hogy az első vágyam az, hogy felrázzam őt belőle. Én hangosan, csapongva, minden témába belekapva szeretem megvitatni a dolgaimat. Valójában csak a jót, a szépet és a pozitívat vágyom, ezért is kapaszkodom bele abba, hogy őt kóstolgatom, az ő lelkének tavába dobálok kavicsokat, amelyek ha jól megy, egyre távolabb kacsáznak, megrezdítve a vízfelszínt, egyenes úton haladva a víztükör közepe felé. Ha elérem, akkor fogok csak eléggé bízni benne, hogy a szívem legmélyebb, legsötétebb zugaiban rejlő félelmeket is megosszam vele.
- Ez a kettő különbözik? - A lábaimmal halkan dobolva igazgatom a combomról a tédemre omló szoknyámat. - Kérek, köszönöm. - Bólintva felelek, miközben a szavait emésztgetem.
- Tudja... - mély levegőt veszek, mielőtt belekezdenék a magyarázatomba, ami akaratom ellenére is saját magam elleni árulássá válik, felfedve ezzel Dr. Crine előtt is, hogy bizony, körülötte jártak a gondolataim, mióta nem találkoztunk. - Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Valaki lehet brit és angol is, de az angol nem foglalja magába egész Nagy-Britanniát. Szóval hacsak maga nem walesi, skót, vagy ír, akkor inkább angol, mint csak brit. Nincs igazam? - Kusza gondolatmenetem talán csak az én fejemben nyert értelmet, s szavaim úgy formálták Gordiuszi csomóvá azt, hogy akár holnapig is itt ülhetnénk a megoldást keresve, én mégis úgy hiszem Dr. Crine intelligenciája rég olyan szinteken van már, hogy ne essen nehezére követni engem. S talán épp ez az, amire mágnesként vonz hozzá, hogy ha menekülni is akarok előle, ő utolér és elkap.
- Is! - Vágok vissza bátran, nevetve. A szemeimben ott csillog valami, ami megmagyarázhatatlanul ismeretlen, tudván hogy a terapeutámmal ülök épp szemben. A felém nyújtott csészéért nyúlok, ahogyan ujjaink finoman egymáshoz súrolódnak, én csak a folyadékra koncentrálok. A szívemnek egy pillanatig sem akarom megengedni, hogy hevesebben dobogjon a kelleténél. - Köszönöm - búgom halkan, kicsit sem hangosabban a kelleténél.
- Fura lehet úgy eltölteni újabb és újabb alkalmakat valaki társaságában, hogy az illető csak magáról mesél és maga csak ezeket az embereket hallgatja. - Szándékosan nem tettem fel neki kérdést, nehogy szabotáljam a következő ötletemet, amit hamarosan meg is osztok vele, hiába volt rögtön három is a nyelvemen. Nem furcsa egész nap mások életéről hallani? Vajon ő kivel beszéli meg a saját dolgait? Élvezi így a munkáját? Mind-mind megválaszolatlanok maradtak.
Nem volt különösebb stratégia, vagy hátsó szándék amögött, hogy felkértem egyfajta játékra. Inkább magamat nyugtattam azzal, hogy nem ítél el, ha így akarom megosztani vele, amire egyébként is kíváncsi. A kérdése hallatán cinkos mosoly terült el az arcomon. - A Toy Story-n kívül? - halkan nevetve ráztam meg a fejemet, mintha azt akarnám jelezni, hogy nem is gondoltam komolyan. - A Nulladik óra. - Csücsörítve gondolkozom a következő kérdésén, amire illene válaszolnom. - A leginkább azt szeretem benne, hogy bár az összes szereplő nagyon különbözik egymástól és eredetileg millió előítéletük van egymással szemben, a közös élményeik ráébresztik őket arra, hogy csak mert van egy előfeltételezésünk valakiről, nem biztos hogy ugyanaz lakozik az illetőben, mint amit mi gondolunk. - Talán ezzel mindenki tisztában volt, mert megtanították rá a szülei, de az én szüleim millió dolgot nem tudtak már nekem átadni és megtanítani, ami minden alkalommal elszomorító felismerés volt számomra. Alig emlékeztem rájuk.
- Miért éppen New Yorkot választotta? Mit szeret a városban? - Kíváncsi pillantásom rá függesztettem, szinte csak ő létezett most és a válasza. Egyfajta bajtársiasságot kerestem benne, mintha a lelkem egy porcikája azt remélte volna, hogy épp úgy lakozik benne is az a menni-akarás, ami engem egyik helyről a másikra sodort.

"I'm sick of following my dreams. I'm just going to ask them where they're going and hook up with them later."

megborult az 'elviselhetetlenül édes' üvegcse, amikor összeraktak | öltözék | ♫ ♪

Anthony & Amelia

Ha valamihez hasonlítanom kellett volna magamat, és a gyerek játékok nem lettek volna opciók - mert hogy első körben biztosan valamilyen hajnal háromkor a síri csendben is megszólaló, állat hangokat kiadó, kikapcsolhatatlan baba zongora jutott eszembe -, akkor kénytelen lennék a Newton örökmozgó mellett letenni a voksomat. Úgy egyáltalán, bármilyen örökmozgó mellett. Vagy mondjuk lehetnek egy matrjoska, amiben minden baba arcán ott feszül végeérhetetlenül az a bizonyos mosoly.
Az éltetett, ha láttam, hogy a környezetem, a szeretteim, barátaim és kollégáim boldogok, és ha történetesen picikét is, de hozzájárulhattam ehhez a boldogsághoz. Ha meghallgattam valakit, akinek éppen arra volt szüksége, ha valaki mosolyogva fogadta el tőlem a kölcsönadott tollat, mert tetszett neki a mintázata, vagy ha valakit előre engedtem az ebédlőben a munkahelyemen, csak mert láthatóan jobban sietett nálam. Nem kellene nagy dolgok, hogy valaki ugyanilyen módon örömet tudjon okozni nekem is. Akkor voltam rendben, ha mások is azt gondolták, hogy rendben vagyok, és ez... Fárasztó. Ennek a fáradtságnak pedig akármennyire is akartam, nem tudtam megtalálni a forrását. Mert korábban nem éreztem így, nem bambultam el a munkahelyemen, olyan sötét gondolatokba merülve, amelyek az egész napra elrontották a kedvemet. Korábban nem ijedtem meg, amikor a folyosón sétálva becsapódott egy ajtó a hátam mögött és nem az volt minden vágyam, hogy munka után minél hamarabb a lakásomban tudjam magamat és ki se akarjam dugni az orromat. Valami megváltozott... Én pedig egyszerre próbáltam kizárni az okokat az agyamban, és ugyanannyira próbálkoztam azzal, hogy úgy csináljak, mintha minden rendben lenne. Néha könnyebb volt, mint más napokon. Aztán ott voltak azok az esetek, amikor valaki sokkal jobban átlátott rajtam, mint ahogyan én azt szerettem volna. Én pedig tudtam, hogy rendben leszek, ha beszélgetek Dr. Crine-al - ha megosztom vele mindazt, amit a lelkemre nyomott sötét bélyeget! -, mégis inkább az érzéseim és félelmeim játékos labirintusába invitáltam őt, mintsem hogy egyenesen beszéljek a történtekről. Azt akartam, hogy ne egy összetört Ameliát ismerjen meg, hanem azt, aki azelőtt voltam, hogy elraboltak. Persze, mindig azt szerettem volna, ha azt hiszik, hogy jól vagyok.
- Nem ismeri a Star Treket? Az amerikai sci-fi filmtörténet egyik legikonikusabb... Nem is, A legikonikusabb darabját? - Hitetlenkedve kapkodtam a levegőt, miközben próbáltam megálljt parancsolni a nevetésemnek - amiből még így is kibukott belőlem egy nagyon halk fajta. Inkább kuncogásnak hívnám. - Ez a vulkáni köszöntés, fel kell emelnie a kezét, a tenyér előre mutat, a hüvelykujj eláll, és az ujjak a szétnyílnak a gyűrűs ujj és a középső ujj között, látja? - A saját kezemet figyeltem, ahogyan mozdulatról mozdulatra megvalósítottam a furcsa köszönést, amikor pedig felnéztem, szitne azt vártam, hogy a férfi utánam fogja csinálni. - Ami azt illeti, ezt a sorozatban a Spockot alakító színész találta ki, és először csak a Star Trek második évadának nyitó epizódjában mutatták be. Leonard Nimoy szerint a vulkániak egy kézorientált nép... és... - Mély levegőt vettem, magam sem tudtam, hogy folytatnom kellene-e, vagy hagyni a témát, de ha már belekezdtünk, miért is ne osztottam volna meg vele mindezt? Talán legközelebb ő is megoszt velem valamit. - Egy 1968-as interjú szerint ez Churchill győzelmi jelének kétujjas változata. Azt nem tudom, hogy a kutya miért épp a Spock nevet kapta - jegyeztem meg végül, de csak mert eszembe jutott, hogy honnan is keveredtünk egy rögtönzött sci-fi rajongói előadás közepére.
- Ezek szerint az érzéseinknek van szaga? - Nem gondoltam, hogy ördögtől való ötlet lenne az ilyesmi, de az is igaz, hogy a kelleténél jobban szerettem a fantasy könyveket és a mágikus realizmust. Ha nagyon messzire akarunk menni, talán még azt is lehet mondani, hogy a saját varázsvilágomban éltem. - Maga szerint az emberek is szoktak így viselkedni? - A kérdésemmel határozottan veszélyesebb vizekre evezek, de érdekel a válasza. Hiszen akár azt is kérdezhettem volna, hogy mit gondol, az emebrek, akiknek traumát okoznak más emberek, megbíznak-e valaha újra teljesen idegenekben?
- És egyiknek sincs köze a kínai tea kultúrához, vagy a japán teaszertartáshoz, igaz? - Ha az emlegetett országok múltjában áskálunk, akár még fel is fedezhetünk hasonlóságokat, habár nem vagyok annyira szakértője a dolognak, hogy teljes magabiztossággal állítsam, van hasonlóság a szokások között. Hogyan is lehetne, ha az írek, skótok és walesiek is különböznek, a másik két ország pedig egészen a világ másik felén van? - Kíváncsian várom, hogy mit talál - felelem mosolyogva, ezúttal bátran a szemkontaktust keresve. A szavaimmal egyben ígéretet is teszek arra, hogy visszatérek még, hogy nem lógok meg az alkalmak elől. Nem mintha megfordult volna a fejemben...
Bólogatva hallgatom a meglátásait és raktározom el magamban az információk mellé a szeme villanását, a szemöldökei között finoman nyomot hagyó ráncot, a szája sarkának rezdülését is. Szinte meg sem hallom a kérdését, annyira belemerülök a tanulmányozásába, és a tartásom kiegyenesítésével igyekszem helyrehozni a hibát, az illetlen figyelmet, amit felé összpontosítottam. Miről is volt szó? Á, igen... - Tudja... Olvasószerkesztőként dolgozom, ahogyan már korábban is mondtam, és rengeteg írás megfordul a kezeim között, habár a legtöbb Önt biztosan nem érdekelné... - Erőszakkal össze kell préselnem az ajkaimat, hogy ne mosolyodjak el a gondolatán, ahogyan Dr. Crine a fejemben rózsaszín borítójú és tartalmú romantikus regényt olvas egy nyári napon a tengerparton. Nem, ilyesmit csak kitalálni lehet. - Viszont olyan könyvekkel és írásokkal is találkoztam már, amit miatt érdekel, hogy az emberek mit gondolnak magukról, vagy bizonyos dolgokról. - Azt hiszem így volt a legegyszerűbb összefoglalni a kíváncsiságomat az emberekkel kapcsolatban. Mindig is érdekelt a nagyvilág, ezért vágytam többre, mint az otthonomra még Chicagóban.
A tea eltereli annyira a gondolataimat, hogy a szavaimnak ne tudjak megálljt parancsolni és azok őszintén szökjenek ki belőlem. Zavaromban az ajkaimhoz emeltem a teás csészét, és néhányszor megfújtam a forró italt, hogy véletlenül se égessem le a nyelvemet. Megfelelő elterelés volt, hogy addig se kelljen a férfira néznem. - Értem... Akkor... jelezni fogom, ha felmerül valami. - Az ajkamba harapva ügyeskedem a csészét vissza a helyére a csinos alátéten. Eszemben sincs elárulni magamat, előbb mindent meg kell osztanom és ki kell veséznem a nővéremmel. Elvégre neki több tapasztalata van az ilyesmiben.
- Hmm, azt hiszem igen. Mindenki szokott. Egy cipő a metrón, ami nem tetszik, így rögtön a tulajdonosa sem szimpatikus... Vagy az új munkaerő, aki lehet, hogy nem is fenyegeti az én állásomat, de mégis olyan titokban vették fel, hogy az ember akaratlanul is elkezd gyanakodni... Szóval igen, azt hiszem. - Ettől függetlenül abban hittem - egészen a közelmúltig -, hogy mindenki megérdemel legalább egy (kit akarok becsapni, inkább sok-sok) esélyt, akkor is ha első pillantásra nem tűnik száz százalékig szimpatikusnak.
Életbevágóan fontos kérdést tettem fel, hiszen New York mindenki álma... Erős túlzással. Mégis, annyian vágynak ide, annyi történetet ismernek a város utcái, hogy azt örökké lehetne mesélni. Engem most mégis csak egy érdekel. Meglepett pislogással fogadom Dr. Crine szavait. Nem erre számítottam volna? Egyáltalán minek nevezzem az érzést, amit elfog a szavai hallatán? - Tényleg? Csak úgy? - Halk nevetés tör ki belőlem, afféle zavart kis reakció. - Az emberek általában várnak valamit ettől a várostól... - halk sóhajjal szegem le az állam és bámulom pár pillanatig az egymáson fekvő kezeimet, az alattuk színesen fodrozódó szoknyámat. A kelleténél talán egy pillanattal tovább is hunyászkodom meg, a gondolataim elragadnak, s mint aki rövid álomból kelt, pislogok fel a férfira a kérdés hallatán. Milyen is az étvágyam? Nedvesítem az ajkaimat, hogy felelni tudjak. - Azt hiszem... - hezitálok, magam sem tudom. - Nos, nem tudom. Tudja ez sok mindenen múlik. Hogy mennyi munkám van épp, hogy milyen közeli a legközelebbi határidőm, hogy hogy állok a saját anyagaimmal, hogy... - Újabb újabb kifogások tolulnak a nyelvemre, amibe most finoman beleharaptam, mert tudtam, hogy minél jobban ferdítek, Ő annál inkább át fog rajtam látni. - Mostanában elég sok a dolgom, ezért mondhatni nem az igazi. - Diplomatikus válasz, igaz? És köze van az igazsághoz? Nos, talán félig. De válasznak határozottan válasz a kérdésére. - Miért fontos ez? - teszem fel a kérdést angyali hangsúllyal, mintha ártatlanul érdeklődnék a módszerei felől és nem marna pánik a porcikáimba, annak tudatában, hogy meg kell osztanom vele mindent. Mindent, amit átéltem.

"I'm sick of following my dreams. I'm just going to ask them where they're going and hook up with them later."

csak tessék még kérdezni, mindenre van válaszom | öltözék | ♫ ♪