I’ve met your type before, so desperate to control their lives, they forget to enjoy it

Szeretem a pörgős napokat, mert inkább iszom meg a kávém útfélen a rendőrségtől az egyetemig, mint sem, hogy még le is üljek és bár volna min pörgetni agytekervényeim, valahogy nem volna túl kielégítő az érzés, mert tudom, hogy ennél hasznosabban is tölthetem az üres járatokat. Ám egy huzamban 3 ilyen nap, telis-tele nagyobbnál nagyobb problémákkal, melyek megoldásra várnak, már inkább frusztráló. Új ügyet kaptam, gyilkossági eset. Már 3 kerek napja dobolok az akta felett és járok rendőrségről bíróságra és fordítva, még mindig nem sikerült időpontot egyeztetnem Rexel, hogy neki láthassunk a közös munkának is. Az egyetemen persze minden rendben is lehetne, ha Romina nem járna saját utakon, ami alapvetően büszkeséggel töltene el, hiszen sikereket sikerekre halmoz, csak éppen illegális tevékenységgel. Nem mondanám, hogy önkéntesen vállaltam a bűntárs szerepét, de egyenlőre kénytelen vagyok tartani a hátam miatta. S ha ez még nem volna elég Billyt, az idős tacskó keverékünket állatorvoshoz kéne vinni, de a leányzóra egyedül nem merem bízni még, arról nem is beszélve, hogy néhány hete látványosan megállt a fejlődésben. Egyszerűen nem hajlandó ismerkedni, én pedig képtelen vagyok megfejteni az okát. Ennyi gonddal a hátamon pedig nem is mostanában fogom. De ha rá hagyom, cserben hagyom, viszont az erőltetése sem megoldás. Attól tartok, ahogy halad az idő teljesen elzárkózik még a lehetőségtől is, hogy ismerkedjen, és már nem fogom tudni megmenteni a magánytól, amit mai napig úgy szorít magához, mint egy árva kislány az egyetlen plüss mackóját. Elsőre talán nem tűnik túl égető problémának, de ha azt vesszük, hogy mióta nálam van, vendégeink sem voltak, bizony-bizony kiül arcunkra az aggodalom. Ő ugyanis nem egyszerűen begubózik, de pánikrohamot kap az idegenek láttán, pedig hetekkel előtte már elkezdtem felkészíteni rá. Nem volt több 2 óránál, és aznap este nem csak a lámpát kellett égve hagynom, de mellette kellett aludnom. Ez abból a szempontból nem szokatlan, hogy hatalmas trauma érte, illetve volt neki kitéve évekig abban a korban, mikor a legtörékenyebb és formálhatóbb volt a személyisége. Nem, hogy torzultak a legalapvetőbb jellemvonásai, de igazán ki sem alakultak. Éppen ezért amellett, hogy segítem a beilleszkedését a társadalomban, igyekszem fejleszteni személyiségét, hogy bármilyen csúnyán is hangzik, mielőbb beérje a korának megfelelő viselkedési formákat, mert ezek nélkül soha nem fog tudni boldogulni egy maga. Szóval elég összetett a dolog otthon és a munkahelyen is, talán ezért vetemedek rá óra után az automatás kávéra.
- Azzal, hogy megszeged a szabályokat, még nem ismerem a munkád. - korholtam tanítványom, miközben az automata választékát tanulmányoztam előre hajolva, mert, hogy ezek a gépek, mintha nem is felnőttekre lennének méretezve. Vagy csak az én 191 centim okozza itt a problémát.
- Nem az elismerésére van szükségem, hanem a tanácsára. - közölte a kisasszony nem éppen tanárhoz méltó hangsúllyal. Nem tudom, hogy Romina tisztában volt vele, de az első szemeszterben, mikor először láttam meg, azt hittem gondjai vannak a társadalomba való beilleszkedésével, hogy esetleg aspergeres. Teljesen máig sem vetem el, és abban sem tévedtem nagyot, hogy ő és a társadalom nem egy szinten mozognak, a különbség annyi, hogy nem is akar megfelelni az elvárásoknak. Nem az a baj, hogy lázad, és mindezt valahol teljesen logikusan teszi, hanem, hogy a csupa jó szándék mögött igen komolyan felfedezhető benne az antiszociális személyiségzavar bizonyos tünetei. Nem a szorgalmával van bajom, hanem azzal, hogy nagy fába vágja a fejszéjét és ha hibázik, az felérne egy katasztrófával. Ha megvárná míg levizsgázik, míg megkapja a papírokat és útjára bocsájtják nem akadályoznám egy percig sem, de ezzel magát és mindenki mást is veszélybe sodor. Arról nem is beszélve, hogy szeretek tanítani.
- Nem, nem a tanácsom, az engedélyem kéred egy olyan művelethez, amivel kockáztatnám a te jövőd és az én munkahelyem. - na meg szabadságot, de ez részlet kérdése, mert egyik sem igazán hatja meg. - A válaszom nem, és ha meg tudom, hogy az őrsön jártál én magam teszek feljelentést. - fenyegetőzöm, persze ő is tudja jól, hogy nincs semmi a kezemben, ha pedig lenne, akkor sem tenném meg. Láthatóan morcos arcot vág, ami azért ijeszt meg kicsit lelkem mélyén, mert alapvetően semmilyen érzelmet nem szokás felfedezni arcán. Attól tartok végleg elástam magam nála.
- Kösz a nagy semmit, Grimwald tanár úr. - elégedetlenkedett, és bosszúból benyomta nekem a Tiramisut, ahogy távozott mellőlem.
- Hé,hé, hé! - fordultam utána, de addigra a gép már munkához is látott. Fene egye meg! - Nem baj! Úgy is szeretem a tiramisut! - szóltam utána, bár a folyosón föl-alá mászkálók közt már nem láttam sehol. Tényleg szeretem, csak némi aggodalommal tölt el a gondolat, hogy ezt nem kell előtte megrágni. Sosem voltam oda az ilyen itallá vagy másféle fogyasztható dologgá alakított ételekért, mint az almáspite ízű joghurt vagy a hamburger ízű chips. Némi rettegéssel figyeltem, ahogy ledobta a poharat, majd valami zötykölődést követően elkezdte adagolni a... színben éppen nem tiramisura emlékeztető, sűrű, itt-ott darabos, habos főzetet. Abban sem voltam biztos, hogy én azt elakarom-e venni, nem, hogy még meg is igyam. Lefagyva állok ott még azt követően is, hogy a gép elcsendesül, és elvehetném már a forró italt. Végül is senki sem tolong mögöttem, szóval elmondhatok még egy gyors imát. Félve veszem el, majd ott helyben bele is kortyolok óvatosan, le sem ellenőrizve, hogy tiramisu illata van-e.
- Bleh... ez borzasztó... - állapítom meg hangot is adva gondolataimnak, még ha csak halkan. A hideg is kiráz, ahogy az utolsó cseppek is lefolynak torkomon. Még a forrósága sem veszi el azt a kellemetlen utóízt, amit vagy az előző adagolt kávé, vagy egy ezer éve vásárolt forró csoki okoz. Én hülye teszek még egy próbát, de a második kortynál sem érzem azt, hogy ezt erőltetni kellene. Ezek után meg még is, hogy nézek majd rá a tiramisura?! Szép óvatosan körbe is tekintek a kuka mellett állva, hogy lát-e valaki, mert igazából gőzöm sincs, hogy szabad-e így kidobni poharat, de most azért nem fogok el csoszogni egy mosdóba, hogy kiöntsem az amúgy is kétes színű - és eredetű - kotyvalékot egy wc-be. Mert hogy a mosdó szerintem azonnal eldugulna tőle. Elpillantva a folyosó felé mozdítom lefelé kezem, hogy nemes egyszerűséggel a szemét halom tetejére tegyem, majd ahogy végzem vele, előre kapom a fejem, hogy megnézzem nem-e borult ki és akkor találkozik tekintetem a tőlem fél méterre, felmosóval ácsorgó takarítónővel, aki olyan idegesen figyeli már üres kezem, és azt, ahogyan felegyenesedem, mintha egy felbőszült bika volna, akit jobb nem felidegesíteni a váratlan, gyors mozdulatokkal. Szóra nyílnak ajkaim, de az utolsó pillanatban jobbnak érzem nem rontani vele a helyzetem. Így inkább csak odabiccentek mosolyogva, és odébb is állok. Legszívesebben elmenekülnék a tett helyszínről, de kifele menet a pultnál még leszólít a fiatal, helyes, és szemüvegében igazán elhivatottnak tűnő portás hölgy, hogy megtalálták a pendriveom, amit múltkor elhagytam az előadó teremben.
- Ó, köszönöm! Azóta már befogtam egy másikat munkára, de örülök, hogy megvan. - vettem át a kis kütyüt és el is tettem fekete vászon táskámba, majd újfent nyúl cipőt húzva, elköszöntem a szemüveges hölgytől és már fordultam is sarkon, hogy kifelé vegyem az irányt, de másodszorra sem jutok egyről a kettőre, mert utamat állja egy ismeretlen ismerős. Legalábbis fürkésző tekintete úgy vizslat, mintha legalább évek óta ismernénk egymást, s még is, mintha némi megvetés csillogna szemében. Összezavar. Nekem nem rémlik az arca, pedig szép, mosolygós, és kifejezetten csinos, ahogy a barna frufru keretezi zöldes-kékes, most éppen kissé sértett tekintetét. Elkövettem valamit?
Tekintetem ösztönösen előbb a lerakott dobozra szegeződik, melynek tartalma igen csak megragadja figyelmem, és nem csak az enyém, mert a pult mögött álló, az eseményeket nézőként figyelő hölgynek is szemet szúr a fácska melletti fehérnemű. Felé is vetek egy pillantást, ám bár ő nem nagyon szeretne belefolyni, én pedig hirtelen nem is tudom hová tenni az érkező közeledését. Bébi? Oké, nos, nem ez volna az első alkalom, hogy itt tanuló vagy dolgozó próbál flörtölni velem, de valahogy még is azt érzem ki hangsúlyából, hogy ez most sokkalta inkább egy jó nagy pofon kezdete, semmint, hogy egy baráti csevej közepette elhívjuk egymást kávézni.
Még mindig mosolygok, bár őt hallgatva egyre inkább zavartabban, mert a mondandóját nem tudom hová tenni. Ki az a Hazel és még is mikor hagyta nálam ezeket? Csak egy apró, kissé megrémült, kapkodó pillantást veszek újra a bugyira. Véletlenül pont oda, miután a hölgyet figyelve szinte rám fagy a mosoly. Mi történik itt kérem szépen?! Az igen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egy exbarátnőről van szó. A kérdés már csak az, hogy kiéről? Layla óta nem igazán akadtak se komolyabb, se komolytalanabb partnerek sem az életemben, így biztosra veszem, hogy most épp valaki más pofonját fogom kapni. Most már biztos, hogy ez nem az én napom. Annyira letaglóznak az információk, a nálam egy fejjel legalább alacsonyabb hölgy heves vérmérséklete, hogy jó ideig szóhoz sem jutok. Arra várni pedig őrültség, hátha a pult mögötti, idő közben elbújó kolléganő kisegít, aki az " irodista és döngetés" szóra félig végül, kíváncsian előmerészkedik. Gyerünk Killian, pszichológia első tananyag, hogyan kezeljük a félreértéseket. Mosolyomba visszaszáll az őszinteség, amint szóra nyitom ajkaim.
- Kisasszony, azt hiszem összekever valakivel. - bököm ki az első dolgot, ami nyilvánvaló és amit szeretnék tudatosítani a fültanúk számára is, ugyanis nem szokásom bárkit is "megdöngetni" az egyetemen. Szinte érzem, hogy ez ide még kevés lesz, mert az elmondottak alapján az alteregóm elég lazán veszi az életet, és pont olyan lazán rázza le az őt ért vádakat is, szóval hátsó zsebembe nyúlok a tárcámért és felmutatom a rendőrségen kiállított beléptető kártyám, hogy mind profilozóként, mind pszichológusként szabadon járkálhassak ki be, és hozzáférhessek dolgokhoz, amikhez például egy civil nem. Addigra táskám is leteszem magam mellé, így felszabadult kezem nyújtom oda neki.
- Dr. Killian Grimwald. - mutatkozom be neki, igyekezvén mielőbb csillapítani a kedélyeket és tisztázni magunk. Mosolyom mind e közben töretlen, és egy percig sem azért, hogy képtelesen szólva egy tükröt tartsak elé, mert a helyzet most még akár visszafelé is elsülhet, hanem, mert pontosan arról szeretném biztosítani, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ne csináljak belőle ekkora ügyet. Mondjuk az durva, hogy így szemtől szemben, hosszú perceken keresztül sem tűnt fel neki, hogy egy ártalmatlan embert fojtogat tündéri tekintetével. Basszus, lehet van egy ikertestvérem?! Az a parányi zavartságom is csupán a férfiasságomnak szól, amiért tudat alatt még mindig piszkálja a fantáziám a dobozból kilógó bugyi, amire próbálok ügyet sem vetni, nulla sikerrel. Ezért, mint akinek keze önálló életet él, mosolygósan megcsípem a kis huncutot és teljesen a doboz rejtekébe ejtem.

I’ve met your type before, so desperate to control their lives, they forget to enjoy it

Alapvetően elég optimista embernek tartom magam, még úgy is, hogy ma már megkockáztattam egy gyomorrontást és azelőtt is egy diákom magamra haragítását. Viszont nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem nincs lejjebb, mert bizony-bizony igen csak megtudnak lepni az égiek, ha arról van szó. Az pedig, hogy egy nem is nekem szánt kereszttűzbe kerülök, ami ellen igazándiból még védekezni sem tudok a heves villámok szórásától azon túl, hogy nem egy jó ómen, 3 dolgot jelenthet. Az egyik - és talán a legvitatottabb - hogy valahol, nem is oly messze itt New Yorkban akad egy alteregóm, amolyan klónom, aki az indulatos hölgy által elmondottak alapján teljes mértékben az ellentétem. A másik, hogy az előttem álló, igen csak szókimondó nőszemély komoly neurológiai gondoktól szenved, és meg lehet, édes mindegy volna éppen ki áll előtte, a lényeg, hogy áldozatául esik. A harmadik és a szituációt tekintve leghihetőbb, hogy vagy a nyári nagy meleg sütötte meg a buksiját, vagy lentebb lévő női problémák és hormonok egyvelege indított bosszú hadjáratot mindenki ellen, aki él és mozog. Talán nem is igazán a felmutatott, fényes kis kártya által bizonyosodik meg arról, hogy tévedett, hanem éppen, hogy a bizonygatásom miatt. Leginkább ajkairól leolvadó mosolyán látom a felismerést, s csak utána a tekintetében, amiben mintha újabb láng lobbanna. Vagy ki sem hunyt teljesen az előző? Megszeppenek rám förmedésén, de annyira nem, hogy teljesen alább hagyjon mosolyom, mert e mögött nem gúny lapul, így nem érzem okát titkolni. Őt is megértem, valamiképp még is csak le kell reagálni a kínos pillanatot, és nyilvánvalóan ő nem az a fajta, aki pironkodva tömegével zúdítsa rám sajnálatát. Bár megjegyzem, általában ez szokott történni, így most nekem is másként kell majd hozzáállnom a helyzethez. Nem, nem fogok mogorván odébb állni, vagy morogni, amiért nem az elvárt reakciót kapom, csupán alkalmazkodom. Nem jövök zavarba, de többet időzik arcomon keresve talán azt a néhány vonásnyi különbséget, mint, hogy kezet rázzon velem, szóval mint meg sem próbálkoztam vele, szépen le is engedem. Csak az a kínos, amit észreveszünk és többet foglalkozunk vele, mint kellene. Mint például a dobozából kilógó ruhanemű, aminek jelenléte felvett némi kérdést tekintve, hogy egy egyetemen járunk, de, hogy ne kösse le jobban figyelmem - még is csak férfiból vagyok -, így szabad kezemmel, melyet előtte neki nyújtotta inkább szellemüzemmódban megpróbálom a doboz rejtekébe ejteni. Persze észre veszi, ami kínos, lévén, hogy nőként sem nyúlhatnék más igen csak intim holmijaihoz, de férfiként meg pláne. Azonban azt gondolom, ha szót ejtettem volna róla még kínosabb élménnyé vált volna ez a mai mindkettőnk számára. Utólag kiderült, tévedtem.
Úgy pillogok rá, mintha életemben először hallanám ezen szavakat, pedig csak igyekszem felvenni a fonalat. Hogy miért, magam sem tudom. Talán nem kellene ilyesmikről beszélgetnünk, pláne, hogy ugyan már majdnem teljesen el is feledkezünk róla, akadnak fül- és szemtanúk.
- Nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy ezt így most megtudhattam, de annak örülök, hogy ezek szerint nincsenek most problémái. - ami a tangát illeti, mert minden mást tekintve viszont biztosan akad. Na most kezdek igazán zavarba jönni, mert bár igyekszem alkalmazkodni, ahogy a nagy könyv is írja, talán kereshetnénk kevésbé intimebb témát. A különös nyitány ugyanakkor csupán a kezdett volt, mert kiderül, az előzőek nem csupán egy megjátszott bátorság színdarabja, ő valóban, de úgy igazán azon ritka emberek közé tartozik, akikre azt mondják, ami szívén, az a száján. Nem gondolkodik, vagy aggódik azon mi lesz, ha kimondja, ami először eszébe jut, és olyan gyakorlatiasan pörgeti a dolgokat, hogy még engem egy pszichológust is meglep. Nem tartom manipulatívnak, csupán ügyesen játszik. Őt hallgatva emelkedik meg olykor mindkét szemöldököm, jelezvén, hogy nagyon is figyelek arra, amit mond, s közben mosolygok is, mert érdekesnek találom mind a beszélgetőpartnerem, mind magát a beszélgetést is. Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy láthatatlan zavarát próbálja palástolni vagy tényleg próbál megbántani. Olyan, mint egy édes harlekinkatica bogár. Aranyos, első ránézésre barátságos és melyik gyerek ne volna érte oda, aztán kiderül, hogy bizony harap és nem elég, hogy áldozatául esel még órákkal később is azon töprengsz, hogy ez még is hogy történhetett? Mintha a mindenség, aki létrehozta telefonált volna közben és véletlen két olyan ellentétes dolgot keresztezett, ami teljesen összezavarja az embert.
Helyettem is megválaszolja kérdését, amin persze jót mosolygok, és csak egy leheletnyit vonom össze szemöldökeim a hasonlatra. Kezet már nem nyújtok, arról bizony lecsúszott, de az feltűnik, hogy a legtöbb nővel ellentétben, kik zavarukban nem, hogy a szemembe, de még az arcomra is csak elvétve tekintenek, ő aztán nem fél. Pedig egy fejjel magasabb vagyok. Megjegyzem nincs ezzel baj, sőt, sokkal szimpatikusabbnak találom az alacsonyabb nőket, ami tekintve a magasságom jobb is.
- Ugyan, inkább egy könnyed, virágillatú női parfümé, amit a borsos ára miatt maximum nézegetni tudnak a legtöbben. - mosolygom válaszul, mert az egy dolog, hogy az én nevemet illetően ennyire rossz(?) véleménnyel van, de azt gondolom, miattam csak ne rombolja önbizalmát, amitől csak látszólag van csurig.
Azt gondolnánk még egy-két ilyen téma, aztán szépen mindenki megy a dolgára, hisz a doboza azt mondatja nekem, hogy bizony ő is fontos elintéznivaló céllal érkezett, én pedig... huh, már nem is tudom hová készültem. De a kezdeti nehézségek ellenére - ami valljuk be nem is igazán volt - igen hamar átlépünk egy komolyabb szintre. Eddig is volt egy gyanúm, hogy oka van annak, amiért még nem suhantunk el egymás mellett, mint két rossz napját élő idegen, de most kezd igazán bebizonyosodni, hogy talán mindez nem véletlenül alakult így. Kivéve azt, hogy összekevert valakivel.
Nehéz még fel vennem vele a tempót gondolatai mentén, pedig esküszöm nincsenek ilyesfajta problémáim, de egyszerre kétfelé figyelni nem könnyű egy férfinak. Először is, az érthető, hogy kávézni invitál, de mintha most először érezném ki hangjából, hogy nincs irányomban egy cseppnyi ellenszenve sem. Másodszor pedig az sem kerüli figyelmem, hogy miről beszél, ami által viszont felmerül a kérdés, honnan tudja mindezt a hölgyről? Egy dolog, hogy magam is szeretem alaposan szemügyre venni, akivel épp beszélgetek, de ennyire... mélyrehatóan azért nem szoktam őket vizslatni. Kegyed tán fogorvos? Nem támadom le a teljesen ártatlan kérdéssel, de ha tippelnem kéne bizony... Csak azért feltételezem, mert óhatatlan is aktivizálódik bennünk a szakmánk, ha a helyzet úgy hozza. Én is szeretem analizálni a másikat. Ami bizonyos viszont, hogy nem fél leinteni azt a figyelmet, amire nem vágyik. Még én is meglepődök, válaszolni is elfelejtek, amikor kicsit sem finomkodóan elhessenti a fiatal hölgyet. Nem szeretnék cicaharcot, bár láthatóan nem is fajulnak odáig a dolgok, én még is megköszörülöm a torkom, hogy ismét felkeltsem figyelmét, ezúttal szándékosan.
- Blanche. - szólítom meg, igyekezvén egérutat adni a másiknak, gyilkos tekintete elől, így finoman meg is érintem a pult felőli felkarját, ha esetleg az előzőkkel még nem sikerült magamra vonnom figyelmét.
- Ami azt illeti ráérek. - válaszolom mosolyogva, de ha nem értem volna rá is kiment már a fejemből, hogy hová indultam, szóval ugyanott vagyunk, ráérek. Számomra kissé hajmeresztő tréfáján azonban zavaromban szemeim forgattam. Na nem azért, mert igaz volna belőle bármi is!
- Abban még is hol volna a kihívás...? - kérdem én, de egy percig sem kacér mosollyal, mert a végén még ténylegesen elültetem benne ennek gondolatát, hogy én még az egyetem...
- Ha megígéri, hogy tekintetével nem fojtogat meg ma már több ártatlant, egye-fene, magával tartok. - teszem hozzá mosolyogva, míg ő jóízűt kacag viccén, amin én inkább csak mosolygok, mert még felbátorítanám vele a végén és már így is épp elég pimasz a természete. Még igazán túl sem vagyunk az egyik "tragédián", mintha csak szándékosan - és még is teljesen öntudatlanul - keresné a bajt. Vagy az találja meg? Kész kalandregény lehet vele az élet. Akarom mondani... az élete. Sietve guggolok le segíteni, hát még sem fogom tétlenül nézni, ahogy előttem hajolgat és pakolászik. Akaratlan is elolvasom az egyik kis könyv címét, mielőtt a dobozába tenném, sőt még felé is fordítom.
- Ki gondolná, hogy ennyire érzékeny volna...? - szúrok oda aprón, elvégre láthatóan minden keménysége ellenére, ami csupán azoknak dukál kik idegenek, vagy épp utálja őket, azt gondolom legbelül milliószor érzékenyebb lelkivilággal rendelkezik, mint a legtöbb ember. Mert még is, minek ennyi falat felhúzni, ha nincs is mit óvni? A cím azonban nem csupán ezt árulja el, ahogy a doboz tartalma sem. Lassan körvonalazódik is bennem, hogy ezek nem elhagyott tárgyak, és még csak nem is egy kolesz szobából szerzett gyűjtemény. Ezek olyan holmik, amiket együtt szerzünk be valakivel, akitől miután elválnak útjaink csupán ennyi marad emlékbe. Meg a sok rossz, ami a jó pillanatokat valahogy elnyomja, mintha sosem lettek volna. Csupán annak a valakinek a hiánya emlékeztet rá, hogy akadtak azért szép emlékek is. Laylanaval nekünk is van félretéve emlékbe egy formáját még mindig egész jól tartó, szívecskét ölelő kis medve marcipán a szekrényen. Persze nem a szerelemjegyében lett véve, de aznap hagyhatta el a rehabilitációs központot és költözött be hozzám, amit illő módon meg is ünnepeltünk, és mivel a cukrászdában jobbára marcipánból készült babacipők és egymást faló házaspárok voltak, így a medve tűnt a legideálisabbnak a torta tetején, ami tekintve, hogy mindketten elég édesszájúak vagyunk el is fogyott.
A tanga valahogy már nem is tűnik olyan szembetűnőnek ezek után, így könnyebben túl lendülünk a kis baleseten.
- Persze. Igazából már mióta kis híján kitekerte a nyakam, érdekel ki mérgesítette fel kegyed ilyen nagyon. - felelem, a doboz fel pakolását már rábízva, mielőtt lefejelnénk egymást.
- Bébi...? - ismétlem el némi meglepettséggel, milyen könnyedén legyinti oda nekem az apró információk morzsákat, és ami azt illeti, most már bizonyos, hogyha szaván fognám sem tudnám vele zavarba hozni. Ez tetszik. Egy megfejtésre egyáltalán nem váró rejtély ez a nő, aki csak úgy tesz, mintha nem volna rejtegetni valója, és pontosan ezzel csalja közelebb azokat, akik kiszúrják szemei csillogása mögött a megfejteni való igazságot.
- Pszichológus vagyok. - válaszolom elmosolyodva, majd egyből kérdőn tekintve rá várom, hogy ő is elárulja, vajon jól tippeltem-e. - Kegyed pedig...?
Nem szándékoztam sokat tétlenkedni, de hagytam, hogy ő vezessen, én csak magamhoz vettem újfent a táskám, és hátra arccal követtem az étkezde felé.
- Na és mondja, Blanche, régóta tanít itt? Csak, mert még nem találkoztunk, ami tekintve a mait elég... különös. - állapítom meg, így feltételeznem kell, hogy mostanság kezdett vagy... nem is tanít, csak szimplán... erre járt?

I’ve met your type before, so desperate to control their lives, they forget to enjoy it

Nem állítanám, hogy sok olyan ismerősöm volna, mint az előttem álló, zavarát jól leplező és a kellemetlen szitukból kicsit sem kihátráló hölgyemény. Volt már aki okozott némi fejtörést, sőt olyan is, aki alaposan meglepett, de olyan talán még egyszer sem, aki mindezt egyszerre okozta volna. Nem szándékozom kielemezni minden apró mozdulatát, arcának rezdülését, amin még csak nem is rejtegeti éppen mi járhat a fejében, sőt előszeretettel hangoztatja is. Őszintén bevallom, kissé összezavar elsőre nyomulósnak tűnő majd lepattintó szövegével. Nem mintha szándékomban állna a bugyijában matatni, függetlenül attól, hogy már az ismerkedésünk első pár percében témává válik a fehérnemű. Kicsit olyan, mint egy gyógyszerét feledékenységből nem szedő bipoláris. Most fent... nagyon is fent, aztán valamikor talán olyan mélyen, hogy még zuhanása közben el kell kapni a kezét, mert önmaga aligha fog tudni kimászni abból a szakadékból. Ami először eszembe jut róla, hogy jobb nem újat húzni vele, mert láthatóan nem kegyelmezne, noha úgy tűnik sokszor maga a világ is ellene van. Talán emiatt ez a tüzes nyilakat köpködő, méteres fal körülötte. Vigyázni kell, nehogy megégessen, de azért csábít annyira, hogy mindig egy kicsit közelebb merészkedj, mert tudni szeretném mit rejtenek ezek az erős falak.
Zavarba hoz, pedig jól láthatóan szándékosan terel mindig olyan helyzetekben, ahol jót szórakozhat rajtam. Vagy ahol éppen tesztek alá vethet.
- Nem értek a fehérneműkhöz. Ennyire biztosan nem. De mivel az előbb bizonygatta a valódiságának valószínűségét, miért is kételkednék szavaiban. Hát még, hogy bizonyítéka is akad arra, mennyire valódi. - mosolyodom el lágyan, de távolról sem a kikosarazásából, csupán próbálom felvenni azokat a bizonyos kesztyűket, mégha már előre látom is, hogy ellene esélyem sincs. Nyitott és barátságos fickó vagyok, de a mostani sűrű napok nem teszik lehetővé azt, mire korábban könnyebben szakítottam időt, mint a bárok a barátokkal vagy egy fincsi kávé valamelyik kollégával abba a bájos kis kávézóban, ahol a baristák már mályvacukor figurákkal gazdagítják a kávékat.
- Egyébként meg... Normál esetben ilyesmikről nem is szokás beszélgetni egy vadidegen fickóval, nem gondolja? - biccentem oldalra fejem, visszább véve a normál hangerőből is, mert bár mindenki a közelben jól hallhatta éppen miről csevegünk, én most még is diszkréten közlöm vele, még ha csak puszta humorból is, melyet széles mosolyommal jelzek, hogy van téma, amit nem illő felhozni ilyen szemtelenül bizonyos társaságokban. Ami meg a hasonlítgatást illeti, tekintetéből érzem, hogy bár a lehető legfinomabban fogalmazok, és akkor sem rossz szándékkal a háttérben, huncut mosolya arra ad következtetni, hogy akaratlan vagy akarva, de már megint pimaszságokat lát bele. Vajon mit reagálna, ha hirtelenjében felvenném ezt a szemtelen stílusát? Mondjuk egy másik univerzumban... de akkor is.
- Nem mindenki teheti meg, aki pedig igen, és mégis a kisebb kiszerelést választja épp elég sokat elárul róla. - ez pedig lehet pont annyira jó vagy rossz is, attól függ ő éppen mire gondolt. Kíváncsi is volnék rá, de ekkora közönséggel magunk körül félnék megkérdezni, mert a végén még egy gondolatával is a földbe döngölné a maradék önbecsülésem.
- Meg amúgy is, ki ne szeretné a virágillatot? Akkor meg már lehet jobban megéri a nagyobb üveg, nem? - vonok aprón vállat mosolygó szemekkel fürkészve az övét. S bár biztos vagyok benne, hogy mindkettőnknek meg volna a maga programja, ahová éppen siet vagy legalább is hamarosan mennie kell, végül csak nem válunk szét egy gyors, baráti elköszönéssel. Igaz, csak is az ő jó voltából, mert bennem még nem fogant meg a gondolat miként kéne kezelnem, vagy akár folytatnom ezt a szituációt. Ő helyettem is dönt, pedig nem vagyok egy tökölős fickó, csak hát most... hirtelen megtorpanok a heves hangulatingadozása előtt. Ezen kívül pedig talán azt is elérem, hogy újabb áldozatokat szedjen míg élvezhetjük egymás társaságát.
- Ó! Ebből még is hogy tudnék kihátrálni ártatlanul? - pillogok hozzá bevetve leggyámoltalanabb, kiskutya szemeimet, de megránduló ajkaim sarka, melyek hamar mosolyra kúsznak egyből elárulják, hogy nincs ellenemre a pimaszkodó társasága. Szokni kell, ez tény, de aranyosnak találom, hogy még a legkellemetlenebb helyzetekből is humoros szituációt varázsol. Nem próbál, hanem csinálja is. Még úgy is, hogy a sors láthatóan, ahol tud keresztbe tesz neki és ő hősiesen állja a botlásokat a maga stílusában. Nem ismerem még, de azt gondolom, nem a túl szép, csak kevésbé okos hölgyemények sorát gyarapítja, mint inkább azon ritka személyekét, aki kötél és alkoholizmus helyett inkább box kesztyűt húznak és felveszik a harcot az eléjük kerülő démonokkal, majd fél kézzel dobva egyet hajukon, lazán odébb is állnak. A dobozból kihullott tárgyak is ezt sugallják, bár hátterük nélkül aligha fogom meg tudni a bizonyosat. Az egyik könyv viszont így is megragad a kezemben. Csak úgy szórja magáról az információkat, amikről azt gondolom véletlenszerűségéből fakadóan, bizonyosan helytállóak. Már csak az a kérdés, hogy azért teszi, mert szándéka van vele, vagy mert alapvetően is egy rendkívül extrovertált. Szerintem előbbi, ám ezt azért is tartom különösnek, mert ha valóban az exférjére emlékeztetem, akinek jobb híján - mint kiderül - letépné a nőcsábász fejét, miért flörtölne vele? Miért akarna megismerni? Egy percig sem látom rajta a félelmet, hogy a hasonló külső, hasonló jellemmel járna általam, bár meg lehet már réges-rég rá is cáfoltam megjegyzéseimmel. Mosolyom persze töretlen, de némileg letaglózznak a felsorolt dolgok, és nem, nem az epres jégkása.
- Köztéri kutakban? Manapság a jakuzzi és nagy fürdő kádak már nem divatosak? - kérdek vissza megjátszott értetlenkedéssel, újfent félre biccentett fejjel, majd némi aggodalommal és csak félig humorosan megjegyzem. - Azt hiszem nem az olcsó fehérnemű okozza önnél azokat a bizonyos kellemetlenségeket, mint inkább... - mit szépítsünk...? - a galamb ürülék és a sok kicsit sem bőrbarát vegyszer azokban a kutakban. - állapítom meg, még szám is kicsit félre húzom, mintha ez most ilyen új felfedezésszerűség lenne.
- Gondolom a tengerpart már túl romantikus volna egy átbulizott éjszaka után... - illegetem fejem. - Nagy kár, de hé! Ha egy nap randira hívnám, legalább már tudom, hogy tengerpart helyett egy mekibe kell vinnem, el sem feledkezve a gyerekmenüről. Vagy egy vidámparkba. - ötletelgetek, s talán mondhatom, hogy a jövőre tekintve. Vagy nem tudom. Nem biztos, hogy jó ötlet. Laylana miatt és amúgy is sok a dolgom. Bár így nyáron jár a szabadság. Ah, győzködhetem magam már előre, de végül úgy is az lesz, amit hoz a holnap. Már éppen ejtem a könyvet a dobozba, mikor tőle talán nem is feltétlenül merészen közelebb hajol és azzal a hussal a nyakára vagy hajára permetezett parfüm illat is megüti orrom, bár nem mondanám, hogy erőteljesen. Nem húzódom el, annyira azért nem vagyok zavarban már, de tény, hogy közelsége kellemes érzéseket kelt bennem, mint egy fárasztó nap után elfeküdni a naptól kellemesen meleg pléden, hogy süttessünk hasunk és végre kiélvezzük a pillanat apró örömeit. Vagy egy esős napon az ablakban ülve valami érdekes könyvet olvasva, csak úgy. Mindegyiknél eltölt valami kellemes érzés, és valahogy megjegyzi magának az ember, milyen jó is volt. El is feledteti, hogy néhány perccel ezelőtt milyen borzasztó löttyel kísérleteztem, és hogy majdnem ártatlanul estem áldozatául.
- Ki hitte volna? Pedig azt gondoltam titokban csak egy zsebkönyve a Micimackónak, és verses kötetnek van álcázva. - ejtem végül a könyvet a dobozába, miközben állom tekintetét, ami éppen csak akkor kalandozik el egy-egy röpke pillanatra, mikor formás ajkaira tévednek. Nem értek a rúzsokhoz, de kizárt, hogy ne volna olyan szín, ami ne állna jól ezeken a szépen telt ajkakon, pedig a túlzóan világos pirosért oda sem vagyok.
Egyszerre állunk fel, majd indulunk meg az ebédlő felé.
- Talán kereshetne új hobbit, mint az ex utáni sóvárgás. - jegyzem meg, bár a legkisebb mértékben sem a gúny beszél belőlem, és tisztában vagyok vele, hogy az elején sem akképp viselkedett, de lássuk be, ez is egy fajta sóvár olyasmi vagy olyas valaki után, aki már nem lehet a miénk. Ahogy a másik, nekünk is tudnunk kell tovább lépni, még ha nehéz is, még ha azt is érezzük, hogy több idő kell. Meg kell tenni, mert mire észbe kapunk már a magunk csapdájába esünk.
- Ó, még mit nem! Egy karton kevés lesz, és minimum az kerül az első oldalra, hogy kegyed még mindig az epres jégkásánál tart, hol ott már annál jóval finomabb ízek is léteznek. Ráadásul a kékmálna még a nyelvet is megszínezi, ami tekintve, hogy szereti öltögetni a nyelvét, még jól is állna... - mosolyodom el, mikor épp rá pillantok, fejem is oldalra biccentem. Nem a labdák sorozatának leütése a célom, szerintem esélyem sem lenne, de attól még "udvariasan" néha visszapiszkálhatok, még ha ezek tőlem aligha nevezhetőek annak is. A szelídebb nőkhöz vagyok szokva, nem azokhoz, akik már az első pillanatban a fejembe húznák az általuk hozott dobozukat.
- Orvosként nem ítélkezhetem. Legalábbis kezdetekben. Mindenkit úgy kell kezelnem, még akkor is, ha nem a betegem, mintha nem is ismerném a bűneit. Bár van egy olyan érzésem, hogy akadhat még meglepetés a tarsolyában... - vonom fel egyik szemöldököm a homlokomig, részben aggodalmasan, részben viccelődve és persze mosolyogva.
Ami az ő foglalkozását illeti nem lövök mellé, sőt, jól megtippelem. Bizonyogásom mellett pedig akaratlan is elkezdek rajta kattogni, hogy vajon benne is él az a bizonyos "szakártalom", és esetleg mindenki fogát nézi meg először? Neem... nem hiszem, mert úgy érzem inkább a szemkontaktust keresi. Bár lehet csak a különös szituációnk miatt. De arra legalább választ kapok, miért beszélt az előbb úgy az eladó hölgyről, mintha olyan régóta ismernék egymást, hogy már a szájüregi dolgokat is kiveséznék egy-egy tea mellett. Megszeppenve tartom meg a kezembe nyomott dobozt, és állok meg mellette, majd felé fordulva várakozóan mi lehet olyan fontos, hogy felhagyjunk a kávé felé vezető úttal. A választ hamar megkapom és nem csak szóban, így jobban megnézve az alteregóm arcát még hunyorgok is kicsit, míg nem elkerekedett szemekkel pillantok a telefon képernyőjéről ő rá.
- A mindenit! - csattanok fel, mint, akit most ért csak a letaglózás érzése, hogy bizony-bizony tényleg van mindenkinek egy alteregója, és az enyém éppenséggel eddig ebben a városban lebzselt. Igazán összetehetem a kezem, hogy különböző személyiségünk egyikünk kárára sem ment, mert bizony most választ kaphatnék arra a temérdek pofonra, mit ismeretlen nőktől kaptam volna. - Ezek szerint még is csak odavan a tengerpartokért... - teszem hozzá hüledezve, s mosolyom már-már vigyorossá válik a vicc gyanánt, mert persze nyilván a pasast is megnéztem, és igen, döbbenetes a hasonlóság. Ezzel viszont sikerül azt is alátámasztania, hogy igazam volt, még mindig sóvárog utána. Biztos, hogy én ennek részese akarok lenni? Valakinek a pár pótlója?
- A csók talán kevésbé lett volna kellemetlenebb, mint egy váratlan pofon, vagy egy tangabugyival integetni. - jegyzem meg csak úgy félvállról. Vagy éppen nekem kellemesebb? Mi tagadás Layla óta és a gyilkossági ügyek miatt nem sok időm volt rádöbbenni, hogy esetleg ismerkednem sem ártana, ha még szeretnék valami... családfélét. Ám tekintve, hogy az életem már így is egészen más tengeren hajókázik, nem tudom érdemes-e ilyen teljesen normális dolgokra vágynom. Már maga a gondolat, hogy akár vacsorára meghívjak valakit magamhoz, olyan, mintha egy tigrissel érkeznék haza. A sok kutya sem biztos, hogy jól viselné a sok éves nyugalom után, és fogalmam sincs Layla miként reagálna egy idegenre. Pedig lassan szoktatni kell majd, hogy idővel könnyebbé váljon az idegenekkel való ismerkedés, közeledés, és aztán képes legyen saját lábakon állni, mert ha nálam is lakik míg világ a világ, egyszer én is meghalok, és akkor minden tekintetben magára lesz hagyva.
Blanche nem viccelt a hölggyel kapcsolatosan, bár én magam nem a fogazatát figyeltem, hanem különös szokását hallgattam először meglepődően összevont szemöldökkel, majd a sutyorgás közepette lassan szélesedő mosollyal. Minden alkalommal, mikor ez a csípős nyelvű kis tündér próbál diszkrétebb lenni, le kell kicsit hajolnom, legalább is görnyednem hozzá, mert olyan kis picike hozzám képest. Így meg aztán biztos nem tűnünk ki a tömegből - pláne, hogy nem is volt ott szinte senki - miközben a pultosról témázgatunk.
- Mármint mire gondol? A tangára? Háát való igaz, hogy nem éppen szokványos indítása az ismerkedésnek, de ugye kinek mi, nem? - játszom a hülyét, de azt is jó kedélyűen mosolyogva. - Elég indiszkrét kérdés, de tudhatom, hogy mi volt az oka az elválásuknak? - kérdem kíváncsian, mert jól kiérezhető, hogy ő még távolról sem mondott le a másik, ellenben a férfivel. Azt gyanítom megcsalás lehetett a fő ok, de nem tudom mennyire volna illetlen ezt gondolnom róla. Arról nem is beszélve, hogyha igazán szeretünk valakit, hogy férne be egy harmadik.

I’ve met your type before, so desperate to control their lives, they forget to enjoy it

Mind ezidáig azt gondoltam elfoglalt ember vagyok, de a napjait teljesen betáblázott embereknek nem csak a kávészünet ritka pillanat, de az azon való eltöprengés is lehetetlen számára, mint az, hogy magánéletbeli kapcsolatát bővítgesse, esetleg a másik felét kiegészítve. Vagy csak meggondolatlanul többet akarok, mint amennyivel elbírnék? Nem jellemző rám. Vagy még is? Emberből vagyok, én is véthetek hibákat. Bár az is igaz, hogy pszichológusi szakmával talán én tudom a legjobban, hogy egy ilyen hanyagul vállat vonó hiba mekkora törés lehet más életében. Ennek ellenére még sem csak kérdőre vonom saját magam elképzeléseit, de még fontolóra is veszem, ha nem is nyíltan. Pedig egyikünknek sem volna jó, ha én most valaki más helyébe akarnék lépni. Pláne olyanéba, aki, mint kiderült, teljes ellentétem. Egy ideig óráig biztos jót mulatnánk, talán még őszintén élveznénk is a pillanatokat, de idővel ráébrednénk, hogy ez csupán halogatás. Az ő részéről biztosan, én pedig asszisztáltam hozzá, ráadásul előre látva a viszony sorsát. Akkor én ezt? Ő akarja? Hát tekintve, néha milyen kellemetlenül sokáig ábrándozik, talán csak a semmiről, talán erotikusabbnál erotikusabb fantázia képekről, nos, igen, azt hiszem nem tiltakozna, ha olyasmit tennék, amit... maximum egy párhuzamos világban, de én ugye nem vagyok olyan, mint az exe. Nem ereszt, és én sem nagyon töröm magam, pedig csupán egy megkomolyodott legyintésbe kerülne, egy sietős elköszönésbe. És nem! Csak állok előtte, hallgatom, és próbálom megfejteni, hogy az őszintesége mögött mennyire igazak a szavai, vagy, hogy még is milyen múlt állhat mögötte, hogy őszülni sem kezdett, de már akkora élettapasztalattal csacsog az élet kemény dolgairól, mintha már minden mindegy lenne. Vagy ezek volnának részéről a segélykiáltások? Nem mindig egyértelmű, ki miként próbálja jelezni a másik felé, amit még egy hozzám hasonló szakavatott is nehezen fejt meg, hát még egy mezei hallgatóság.
- Hogy meleg? Komolyan ezt szűrte le a válaszomból? - ugranak magasba kérdőn az eddig értetlenségemre összevont szemöldökeim, de őszintén nem tudom eldönteni, hogy most viccel vagy tényleg ezt következtette ki. Utóbbi problémás, mert így akaratlan is ezen fog majd járni az agyam, pedig alapvetően egyáltalán nem találom helytállónak ezt az elgondolást. Mosolyom azonban csak egy pillanatra halványodik a döbbenet végett, mert a másik kérdés akaratlan is szélesebbé vonja ajkaim.
- Ez tényleg annyira meglepné? - kérdek vissza hiúbb fél mosoly kíséretében, bár részben viccnek szánom, részben pedig saját magam is képes vagyok vele zavarba hozni, noha késő bánat, így nem is nagyon mutatom ennek jelét. De mi tagadás, férfiból vagyok, ráadásul az a típus, akinél annyira nem oszt nem szoroz, ha egy hölgyeményen van vagy nincs fehérnemű, mert hát... mert hát úgy is lekerül róla, nem? Vannak kedvencek, persze, de ez is nagyban függ attól ki hordja.
Igazán nem is kell, hogy ő zavarba hozzon, bár bizonyosan arról is csak ő tehet, ha saját magam hozom helyzetbe. Noha az őszinteségem végett nem szokásom szabadkozni. Csak, ha nagyon muszáj. Még a témán felül is - ami ugye nagyon is érdekfeszítő, csak ne itt ennyi emberrel körül véve kéne ezt kivesézni - csodálkozom, hogy nem akad minden percében valami barát, régi ismerős, aki élvezi a társaságát, mert kizárt, hogy ne volna minimum egy millió olyan facebook ismerőse, akit nem csak visszajelölt a csak mertek végett, hanem minimum ismeri őket annyira, hogy a családtagok nevén kívül még a kedvenc üzleteiket is tudja. Ad, vesz és megtart. Bár a mérték nem mindig egyenlő, és ez részben neki köszönhető, mert én magam is csak alig kapok észbe, olyan gyorsan csavarja a dolgokat afelé, ami felé ő akarja. Manipulatív, és ez nem sértés.
Válasz híján somolygok helyette, miközben ujját ingatja felém. Lehet, hogy eleinte bátortalan vagyok, de ha sikerül ki ismernem a terepet, már magam is feltalálom. Ez néha több időbe telik, ő pedig igen komoly kihívás a számomra. Ami viszont itt és most szöget üt a fejembe, az a zavarba hozó témák feszegetésén túli magázódás, aminek úgy érzem ideje volna véget vetni, ha már ilyen jó ismerősökké váltunk, és megkímélt egy amúgy tökre nem is nekem járó pofontól.
- Mennyire zavarná, ha tegeződnénk? Végtére is lassan már jobban ismerjük egymást, mint a szomszédainkat... - nem mintha nekünk volnának, de ez csupán részletkérdés. A nemleges választ is elfogadtam volna, elvégre csupán ajánlat a kényelmünk szempontjából és mert valahogy annyira szokatlan magázódva a fehérneműkről és a beállítottságokról beszélgetni. De mint kiderül, ellenére ugyan nincs - meg is lepett volna vele -, de ezek a bugyis, fehérneműs gondolatai... Mintha szándékosan arra hajtana, hogy idővel csillagok helyett apró kis tangák és francia bugyik körözzenek a fejem felett és a nap további részében másfelé már ne is járhassanak gondolataim. Vagy csak én gondolom kicsit túl? Lehet tényleg nem ártana valamilyen kevésbé komfortosabb módon kieresztenem a gőzt, bár most valahogy nem vágyom a fiataloktól hangos és néhány óra alatt leamortizált pubbokra. Mondjuk este felé jól fog esni egy-két nagyobb bólintás Morgan kapitánnyal.
- Nos, az attól függ... - vonok aprót vállamon, mindezt továbbra is mosolyogva. Nem állítanám, hogy élek-halok a veszélyes dolgokért, így, ha a rosszabbik lehetőség a halál, nyilván nem kockáztatok, de azt gondolom bármi másban nem éri meg sokat agyalni rajta. Egy-két élesben lévő akció, néhány fejünk mellett eldörrenő pisztoly és az ember valahogy újra átértékeli a kockázatok felmérésének fontosságát. Igaz, a mostani helyzetet illetően is vannak aggályaim, mert ez a jónak tűnő dolog, lehet többet rontana, mint sem, és azt gondolom kettőnk közt én lennék a leginkább hibás.
- Azt állítod inkább megkockáztatsz egy csúnya fertőzést csak azért, hogy késő éjjel, mikor a részegségtől alig látnak mások, vizes póló versenyeset játssz? - kérdek vissza hasonló hangsúllyal, ahogyan azt korábban ő tette, szintén összevont szemöldökkel, de utána szinte egyből el is mosolyodom. Vigyorognék én, már csak a puszta elképzeléstől, de az nagyon nem volna illő. Most még biztosan nem. Tévedésemre felhívva figyelmem megjátszott hitetlenkedéssel hallgatom, s bár letaglózz milyen lazán hívatja meg magát a nevemben, én meg majd vakarhatom odahaza fejem, hogy még is hogy jutottam el idáig, azért jót mosolygok. A legviccesebb ebben az egészben pedig, hogy egyikünkben sem merül fel annak lehetősége, hogy minderről úgy beszélünk, mintha biztosan mindkettőnk szabad préda volna. Persze így van ez, de most vagy sokat mondó a korom és az üres gyűrűs ujjam, vagy egy percig sem zavarná, ha volna már valakim. Azt sem tartom kizártnak, hogy nála ne sorakoznának a hozzá hasonló extrovertált személyek, vagy az annál komolyabb, benne kihívást látó idősebb férfiak, akik azt hiszik, majd jól pórázra köthetik. Nem vagyok egy túl gyakorlatias pasi, de bennem fel sem merülne ily módon lefogni.
- Még mit nem! A végén még azt hinnék, hogy valami bizarr páros vagyunk, vagy a gazdag sugar daddyd. Azt viszont kétlem, hogy az a bizonyos romantikus oldalad olyan mélyen volna... - somolygom, csak egy hangyányit félre biccentve fejem, ahogy egy kicsit közelebb hajolva, mutató ujjammal éppen csak, hogy megnyomom pisze orrának hegyét. Bár alapvetően nem volna ellenemre a vele töltött, kicsit sem gyerekes - á, nem, dehogy - program.
- Pedig előbb kinéztem volna belőled egy... western bárt? Mondjuk egy mechanikus bikán? Vaagy annyira azért nem megy a gyeplő erősen fogása? - ingatom kicsit fejem, szélesedő, csupán egy cseppet csipkelődő vigyorral, szinte már várva, hogy reflektáljon rá valami ennél is csípősebbet, de csak azért sem hagyom. Mielőtt még szóra nyitná ajkait vissza egyenesedem és legyintek egyet.
- Megértem én, semmi gond. Azért oda kell egy kis kurázsi is, nem úgy, mint a gyerekjátékokhoz. - vallom be sóhajtva, mintha már le is mondott volna a lehetőségről. Aztán tudja fene, lehet a végén még kanyarít annyit a dolgon, hogy kereshetek rá bárra mikor és hogyan van nyitva. Mármint... ha tényleg randira adnánk fejünk, mert hát talán még sem kéne. Vagy még is? Belehalni még nem halt bele senki egy újabb találkozóba. Azért menet közben, kivehető némi komolyság is, ha nem is stílusában, hangjában, főleg, mikor tisztázódik, miért is akarta a fejembe húzni a dobozt. Így aztán pláne kemény dolog volna csak úgy belemenni valamibe, ami számára még igazán véget sem ért. Olyan érzést keltene, mintha kiakarnám használni. Pedig eszem ágában sincs.
Nem gyakran élek az étkezdék nyújtotta lehetőségeivel, ha tehetem otthonról hozok valamit, vagy még munka előtt beszerzem a napit, semmint, hogy beüljek bárhova is. Tudván, hogy dolgom van, nem tudnék nyugodtan megülni az amúgy manapság egész pofás kis helyeken. Éppen ezért számomra a francia hölgy is teljesen idegen, és bár előtte Miss Harris felvilágosított a kiszolgáló szokatlan viselkedéséről, azért így teljes valójában kicsit így is meglepetést okoz a nő. Pedig aztán dolgoztam egy rövid ideig pszichiátrián, hogy gyakorlatot szerezzek, de alapjába véve nem is olyan gyakoriak a látványosan különcök. Nem mintha most leőrülteztem volna a hölgyet, csupán idegenszerűnek találom hirtelenjében. Ugyanakkor mosolyogva hallgatom csilingelő nevetését, ami aztán újfent eszembe jutattja, hogy mindezek valószínűleg nem is nekem szólnak, mint a fájó pillanatoknak és annak a valakinek, aki ezeket az akkoriban még jó pillanatokat megélhette. Lucian, ha jól emlékszem. Még, jó, hogy nem valami Lucifer becézéssel hozakodott elő. Az hiányzik még, hogy valaki a sátánhoz hasonlítson. Maga lenne a kabaré az őrsön: Lucifer és Rex felügyelő akcióban!
- Igen, minden bizonnyal igazán édes volna egy szekrényen hagyott tanga, hát még egy a falra felszegezve. Maradjon csak a fiókban, jó helye lesz. Aztán, ha felveszed, jusson róla eszedbe, hogy... hm... hát igazából talán jobb volna, ha semmi nem jutna az eszedbe. Ki tudja merre kalandoznál el velük... - jegyzem meg vicceskedve, de amúgy őszintén ki is nézném szeszélyességéből, hogy olyasmit tegyen, amire ha most rá gondolnék előbb én, aztán ő is kellemetlen helyzetbe kerülne. Nem itt még nem tartunk.
- Ó! - esik le a tantusz, bár különösebben nem érzem magam kényelmetlenül miatta, kezdek hozzászokni a tanga témához. - Én sem tudok ennyire hasonló testvérről vagy rokonról. Szóval maradjunk annyiban, hogy ez... creepy. Viszont hálát adok az égnek, hogy ez idáig egy neki szánt pofon sem rajtam csattant. Igaz, ilyen módon talán kalandoknak sem örvendeztem, de nem is baj. Legalább tudom, hogyha legközelebb gyanús szemöldök emelgetéssel közelít felém egy nő, az lesz az első, hogy felrakom kezeim és: Nem én vagyok Lucian! - improvizálok, csak épp halkabb felkiáltással, aztán finoman el is nevetem magam röviden. A gyors kiszolgálást egy néma mosollyal nyugtázom a francia hölgy felé, míg Blanche éppen csak túl nem cukrozza a kávéját. Én magam max két cukor, plusz egy kis tejjel iszom, és elejét véve annak, hogy a végén sietve rohanunk a dolgunkra elfeledkezve a számláról, előre kifizetem némi borravalóval, aztán megyek a kisasszony után ki a levegőre a csésze kávéval, amitől már most összefut a nyál a számba, ha arra gondolok, hogy előtte milyen rémes volt az a trutyi a gépben.
- Most már nem visszakozok. - mosolygom utána, de tényleg érdekelne, hogy mi okán váltak meg egymástól. Lehet valami nagyon bonyolult dologba tenyereltem, de az is lehet, hogy semmiség, vagy éppen olyasfajta dolog, ami minden második házasságnál benne van a pakliban. Amit kiléptemkor elsőre megtudtam állapítani, hogy jó idő van, és ha nem érek haza túl későn, illetve Laylat is otthon találom, elmehetnénk bicajozni. A leányzóról pedig egyből az jutott eszembe, hogy milyen kellemetlen szituációba keverednénk, ha el kéne magyaráznom az újonnan szerzett társaságomnak, hogy miért él együtt egy szingli negyvenes felnőtt férfi egy húszas éveiben járó lánnyal egy fedél alatt. Az a baj, hogy elég sok példa van rá, csak az többnyire mind bizarr és rossz. Leülök mellé, de még mielőtt én magam is belekóstolnék a gőzölgő koffein bombába - oké, ez utóbbi enyhe túlzás volt... - elpillantok a kínált cigaretta felé, amit bizony... igen, el is fogadok. Legalább is szándékomban áll, de félúton viccből megállok a mozdulatban.
- Ó, basszus, akkor most tegyek úgy, mintha nem is akartam volna...? - sajnálkozom elkapkodott döntésemen, persze nem kevés színjátékkal, majd kihúzva megköszönöm, ahogy a meggyújtását is és miután jómagam is beleszívok, ellenkező irányba kifújva a füstöt belekortyolok a kávéba is, miközben hallgatom... tömör válaszát. Nyelek is egy nagyot, bár különösebben nem érzem olyan forrónak a torkomon, mint ajkaimon az első pillanatban. Meg amúgy sem szeretem a langyos kávét. Meg is lep aztán a már-már filozofikus elgondolásával, amit épp olyan megszeppenő és komoly arccal hallgatok, letéve közben a már félig üres kávés csészét. Fájó nevetését hallva, s ahogy keresi a sebektől nehezen található kifejezéseket döbbenek rá, hogy jóval több érzés van benne, mint amennyit mutat. Úgy értem sokkal intenzívebben éli meg odabent, mint amilyennek mutatja idekint. Ez alapvetően nem is szokatlan, az viszont már inkább, hogy egy néhány perce megismert fickó előtt ilyen szinten engedjen mutatni magából. Mint amikor a csupa díszes, kacifántos mintás, vízzel és virágokkal teli váza egyszer csak ereszteni kezd. Addig fel sem tűnik, hogy az évek alatt valahogy megannyi kis repedés keletkezett rajta, és bizony hamarosan már nem bírja majd egyben tartani magát. A különbség csupán az, hogy az emberi lélek nincs se sebtapasz, se ragasztó, hogy legalább ideiglenesen megoldást találjunk rá. Kérdése nyomán arcáról a földre hullt hamura, onnan pedig vissza pillantottam fel rá. Válaszképp pedig csak megcsóváltam fejem. Mintha így kevésbé koppanna az ember, ha az ellenkező választ várja. De azt hiszem ez azért is lehet így, mert teljesen más életmódot folytatunk mi ketten. A szerelem vagy párkapcsolat valahogy eddig nem tűnt opciónak, minden más lefoglalt, de Laylana jelenleg fontosabb mindenkinél és mindennél a számomra, noha pontosan tudom, hogy eljön az idő, mikor el fog menni. Persze utána is tartjuk majd a kapcsolatot - hát legalább is ebben bízom -, de nem lesz már ugyanaz. Azt hiszem jelen helyzetünkben olyan vagyok, mintha az őrangyala lennék, hagyom, hogy felfedezze a világot, hogy érezhesse lábai alatt a talajt, de minden mástól megóvom. Nos.. már csak emiatt sem örülnék neki, ha valamiképp megkapnám a Lucifer címet.
Nem tudom eldönteni, hogy a téma váltás azért van csupán, mert nem igazán tud még mit mondani, ami releváns volna a számunkra a dolgokat illetően vagy, azért, mert még mindig oly mértékben fáj neki, hogy jobb szeretne inkább rá se gondolni, csak én akaratlanul is felhoztam belőle ezeket a fájó gondolatokat. A kávéba töltött cukor mennyiséget tekintve boldogtalan. Boldogtalanabb, mint amennyire mutatja. Nem szabadna, mert rossz vége lehet, még is megsajnálom.
- Ami azt illeti nincs... Munka mellett, odahaza is van elég dolgom, így aztán maximum a randikig jutok el. De lehet nem is baj. Nem mindenkinek kell megházasodnia és családot alapítania, van, aki jobban boldogul, ha csak szimplán élhet, utazhat, maga ütemezi be a napját... mármint a munkán kívül persze... - válaszolom végére elmosolyodva a szálba szívva, hiszen manapság örül az ember, ha munka mellett magára is van ideje, ez pedig nem önzőség, ha csak úgy nem dönt, hogy közben lemond erről és családot alapít. Mert utána viszont nem volna túl helyénvaló, ha előbbre helyezné magát minden alkalommal a gyerekei elé.
- A tanításon túl, ugye még a rendőrségen is beszoktam segíteni, mint profilozó, szóval, hé, a látszat ellenére igen veszélyes életet élek... - biccentek felé egy színlelt "jobb, ha tudod" nézéssel, amire el is mosolyodom egyből.

I’ve met your type before, so desperate to control their lives, they forget to enjoy it

Tán nincs is lélekfacsaróbb dolog a múltba visszatekintve, mint elengedni azt és tovább lépni mielőbb. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a sors csúfondáros fintora, hogy egymásba botlottunk, és ha bár tovább kellene lépnünk mindkettőnk érdekében, még sem tesszük. Sőt, ahogy éppen ő, úgy azt hiszem én is hasonlóképp keresem a társaságát. Bolond volnék? Minden bizonnyal. Míg ő a tisztázások ellenére sem tud tovább állni, bízva talán egy teljesen lehetetlen és neki nagyon is ártó fantázia képben, míg én, tudván, amit tudok, s tisztában léve azzal, hogy ezzel ártok, képtelen vagyok odébb állni, hiszen érezhetően olyan, mint egy sebzett kis madár, akinek szüksége van valakire. Már pedig nem hiszem, hogy képes volnék a tükörbe nézni, ha magára hagyom. Nem tudom mivel ártok jobban. Vagy ha igen, nem szeretnék róla tudomást venni. De elnézve Blanchet, ő se nagyon. A zavarodott találkozásból beszélgetés lett, a beszélgetésből, ha nem is egy elmélyült eszmecsere, de érdekes témákat boncolgató csevely, s már a kávénál tartunk.
- Különös szemlélet. - állapítom meg, bár cseppet sem rosszallóan, mint inkább nyugtázva, hogy mást ki se néznék belőle, ám e tekintetben ezek szerint, igen, valóban elég földhöz ragadt ember vagyok. Talán mert nem csak magamért felelek, de a létem mások miatt is fontos. De az is lehet, hogy szimplán másként éljük meg a dolgokat.
Gyermeteg reakcióján jót mosolygok, noha nem fokozom inkább a dolgot, nem merem. Ki tudja, meddig fajulna a dolog. Legalább is óvva intettem magam az effajta mozdulatoktól a továbbiakban, bár, ha egy kicsit előre gondolok, magam is rájöhettem volna, hogy a bika felhozatala rosszabb ötlet, mint a vidámpark vagy a tengerpart.
- Ó, hát persze! - nevetem el magam, mert még ha valóban olyan bevállalós is, azért ezek a "játékok" nem kis kihívással szolgálnak. Ezért is kételkedtem benne, egészen addig, míg az egész dolgot el nem viszi valami egészen másfelé. Vagy én gondolom rosszul? De biztosan nem, ugyanis a közben mellettünk elhaladó emberek zöme, ki éppen elcsípi a leginkább félreérthető, kicsit sem félreérthetetlen orgánummal kiejtett szavakat, mind összevont szemöldökkel fordítja fejét felénk, de még a távolból is visszatekingetve. Én jobbára homlokom magasába szökött szemöldökkel, pislogás nélküli, elkerekedett szemekkel, és alaposan összeszorít ajkakkal, félre biccentett fejjel hallgatom. Idegességemben még a szám sem merem harapdálni, mert félő, hogy a fél fültanúk félreértenék az én reakcióm is, és akkor aztán az életben nem mosom le a pletykákat magamról. Még cifrázza is. Megköszörülöm torkom, bár, ha finoman illegetnem oldalra fejem sem hiszem, hogy tovább zavartatná magát, szerintem még élvezi is.
- Jól van, jól van... Elhiszem! - fogok rá hozzám közelebb álló vállára, kérve, hogy fejezze be. Nem arról van szó, hogy prűd lennék, de még, ha még ha félvállról is veszi, ennek akkor is hosszútávú következménye lehet. Annak se örülnék, ha az exének tekintenének, de annak se, ha holnaptól az a pletyka járná az egyetemet - onnantól pedig idő kérdése, hogy a közösségi médiát is -, hogy igyekszem a helyébe lépni.
- Igen... vagy is nem! Nem tudom. Őszintén szólva teljesen összezavartál a gyakorlatiasságod kifejtésével... - sóhajtom ujjaim közé csípve orrnyergem, ahogy már magam sem tudom éppen miről is beszéltünk az előbb. Ráadásul válaszolni is félek, mert ki tudja hová lyukadnánk ki. De miután orron bök, ha nem is őrült módjára, de elkapom éppen ott lévő kezemmel csuklóját - nem szorongatva, éppen csak tartva - és kacér félmosolyra húzom ajkaim.
- Kihívás elfogadva. - meg még mit nem! Felét se gondolom komolyan, s azt gondolom, amilyen gyorsan ugrunk egyik témáról a másikra, nem is kell félnem, hogy valóra válna ez a rémálom. Ki tudja fogunk e még valaha találkozni, hisz más beszélni róla és akarni valamennyire, illetve megint más végül hagyni beteljesedni.
Kellemeset a hasznossal, és ha már így alakult, legalább kipróbálhatom a kávézót, és elfeledtethetem vele az automatás borzadályt. Ha sikeres lesz a dolog, talán még a későbbiekben is be-be nézegetek alkalomadtán, ha épp nem rohanok vagy találkozom valakivel és nem szívesen ácsorognánk órákat. A cigaretta pedig - azon túl, hogy hozzájárul a tüdőm kinyírásához - pompásan megkoronázza az egész pillanatot, és a benne lévő, olykor elég fájó dolgokat felidéző témákat. Döbbenetén azonban el kell, hogy mosolyodjak, noha valóban minden kétséget kizáróan elég félelmetes a hasonlóság. Akár még egy petéjű ikrek is lehetnénk azzal, akit életemben nem láttam.
- Megcsókolni egy idegent? Szóval ez már nem fér bele abba a bizonyos "azt csináltam, amitől akkor és ott jól éreztem magam" kifejezésbe? Pedig a szökőkutas kockázatvállalásod után merészebbnek gondoltalak volna... - sandítok rá enyhén hunyorogva, majd, mint, akit már is kevésbé érdekelne a társasága ajkaim összeszorítva, egyet még sóhajtva is fordulok a kávém felé, amit magamhoz véve szabad kezemmel meg is kóstolok. Felveszem én azokat a kesztyűket, csak még keresem a megfelelőt.
Hallgatva őt azonban sikerül meglepnie az elemzésünkkel, noha mielőtt letudnám a kortyot és rákérdeznék, honnan ez az okos gondolat, elárulja magát.
- Gyerekes? Inkább kegyetlen! - csattanok fel komolytalanul. - Nem állítom, hogy férfi társam mellé állok, pláne, mert a sok zöldfülű a sebzett hölgyekre vadászik ezzel a szakmával, legalább is ez élteti őket az egyetemen, de azon nem töprengtél el, hogy vajon mi okán gondolhatta ezt? - nem utalgatok én semmire, még ha úgy is tűnik, de, ha csak nem ártott már neki előtte is azzal a fránya viszketőporral - ami szerintem még árulni is bűn - talán tett valami olyasmit, amivel kivívta a haragját. Nem következtetek én le semmit két sikertelen párkapcsolatból, de ha ez már sorozatos, nem ártana kielemezni a hibákat, hogy javíthassunk rajta. Én is agyaltam rajta, hogy leadom a profilozói szakmát, mert azon túl, hogy veszélyes, kiszámíthatatlan munkarenddel szolgál, és nélküle kicsivel több szabadidőm lenne, amit beoszthatnék Laylanara és akár még randizhatnék is néha napján, hogy azért az én életem se csupán egy mókuskerékből álljon. De nem tehetem. Mert, ha leadom a rendőri munkám, nem tudok segíteni a másik barátomra, aki hozzám fordult a maradék bizalmával.
- Tőlem távol állt az ilyen bosszú, de hé, közös vonás. Nekem is volt egy pszichológus barátnőm. Vagy is azt hittem, hogy barátnő, mert kiderül, hogy rajtam kívül neki is akad egy barátja... - vonok vállat, hiszen fiatalság, bolondság, és máig nem vedlettem le teljesen a naivitásom, így aztán nem véletlen, hogy bele esek olykor egy-egy csapdába.
- Ugye? Engem is ez döbbent le leginkább, azon túl, hogy ki tudja mi történt volna, ha egy nap egymásnak ütközünk a férjeddel. - csóválom fejem még mindig hitetlenkedve a gondolatra, hogy egyáltalán létezik egy ilyen alteregóm. Nem azt mondom, hogy tűz és víz, de azért... az elmondottak alapján eléggé különbözünk.
- Egyenlőre nem, de lehet egy-két nem nekem szánt pofon után visszaélek majd ezen információkkal... és a helyes pofimmal, míg még lehet... - viccelődöm egy széles mosoly kíséretében, immáron ismét felé fordulva, már amennyire egymás mellett ülve ez lehetséges. Noha így első hallásra valóban kissé abszurdnak hangzik ez az őszinteség, azt gondolom, pláne egy házasságnál, hogy ezek alapozzák meg kellően a bizalmat, amit aztán vagy eljátszunk vagy nem. Kis titkokból nem lehet építkezni, de a féltett kincsekre már kellően lehet alapozni, hisz miért hazudna kínos dolgokról a másik, ha le is tagadhatná, vagy el is titkolhatná?
- Ez a te hibád, rossz hatással vagy rám... - szugerálom pimaszul, de hasonlóan halkan suttogva, mintha meghallana bárki is, majd visszadől a háttámlának bele is szippantok. Aztán valahogy felnövünk a komolyabb témákhoz, anélkül, hogy nagyon kifiguráznánk az egészet, csupán őszinteséggel tölti meg mondandóját, én pedig egy pillanatra felpillantva közben a tiszta égre elképzelem, hogy még akár itt is tarthatnék, vagy vehettem volna lazábbra is az életet, és élhettem volna olyan - minden bizonnyal örömöket habzsoló - életet, mint az alteregóm, de nem, mert én inkább bújtam a könyveket, jegyzeteltem és nagyjából annyi időt szántam bulikra, mint más a tanulásra. És mit értem el vele? Nos, ha azt nézzük azért felmutatható sikereket, valahogy most mégsem érzem az a kellő büszkeséget irántuk, pedig tudom, hogy sokat küzdöttem értük.
- Még is sokan erre vágynak. - pillantok rá, miután a füstöt már másfele kifújtam. - De akkor meg mi számít egyszerű kapcsolatnak? - kérdek vissza, inkább elképzelésére kíváncsian, semmint rajta számonkérően. Manapság ténylegesen minden teljesen összekutyulódott, és a legszomorúbb, hogy a legtöbben megindokolni sem tudjuk ténylegesen. Néhány évvel ezelőtt még tragédia volt már, ha valaki 10 évvel fiatalabb vagy idősebb párt választott magának - akár rövid kapcsolatokra is -, ma már 5-ből legalább 2-3-an így élnek, és igazából semmi kivetnivaló nincs benne, csak hát... még is. Úgy érzem túl sok irányba szalad a világ, és végül ez lesz a vesztünk is. Próbálom a normális, elfogadott úton terelgetni Laylanat, de nehéz, mikor még én magam sem vagyok benne biztos, hogy jó-e ez az irány.
- De azért majdnem teli találat. Csak egy kocsi, feleség nincs, gyerek, hát az bonyolult ügy, ami pedig a négylábút illeti... lassan övék az egész nappali. Vagy is miket beszélek... azon túl már a konyha és kezdik kisajátítani a hálókat is... - nevetem el magam, azt meg sem említve, hogy Reggie macskaként mindezt nyíltan meg is teheti, elvégre még sem alhat a kutyák közt. Nem azért, mert bántanák, de legtöbbjük még szándékosan rá is ül a másik fejére. Na már most kiakarna kutyahátsóval az arcán ébredni? A munka viszont mindezt az elképzelést abszolúte bonyolulttá teszi. Talán nem is baj, hogy feleségem nincs, időt se tudnék rá szakítani, arról nem is beszélve, hogy akkor mi lenne Laylaval és a nyomozó hölgyeménnyel. A másik munka iránti érdeklődése azonban meglep, ezt pedig magasba szökött szemöldökkel le is reagálom, két korty közepette a kávéból, aminek több, mint felét le is tudtam már.
- Körülbelül azt, igen. - bólintok egy aprót, mert fogalmam sincs a sorozatról, de minden bizonnyal ott sem állhat távol a valóságtól a szakma. - Valójában nem nagy ügy, igazából csak jelen vagyok, figyelek és megosztom gondolataim a nyomozóval, aki mellé kirendelnek. Olyan vagyok... hmm... mint egyszerre egy kis angyal és egy kisördög a vállon, aki igyekszik mindenre felhívni a figyelmet, legyen az jó vagy rossz. Illetve az elkövetők profilján dolgozom. Megpróbálom segíteni az elképzelést, amíg még nem kaptuk el, és megfejteni a személyt, ha már bilincsben van. Izgalmas, és kimerítő is egyszerre. De folyton tanulunk az újabb esetekből, és mindig kellően ráébreszt az emberi gonoszságra, mielőtt félvállról kezdeném venni azt. - válaszolom kicsit kibővítve a személyes tapasztalatokkal, noha példákat inkább nem hozok fel. Nem is lehetne, azt hiszem. - Igen, a terepszemle is általános, de azért nem veszem el a helyszínelők munkáját és jobb esetben akkor megyek a helyszínre, ha az elkövető már nincs ott. Ugyanis, nem, nincs fegyverem, és lőni sem tudok annyira jól szerinte, bár tény, hogy többen is jelezték, hogy nem ártana megtanulnom, ugyanis mindig benne van a pakliban, hogy nyomozás közben előugrik a gyilkos egy kanapé mögül fegyverrel a kezében, de nem vagyok oda a fegyverekért. - vallom be fejem csóválva. Még ha van is hozzá engedély, bárki kezében veszélyes, sőt mi több, halálos eszköz, a hirtelen feltörő érzelmek pedig könnyen meghuzatják velünk a ravaszt. Ki tudja Laylana nem-e próbálná meg használni, akár maga ellen fordítani egy igazán rossz napján. Épp elég, hogy a nyomozónőnél is van fegyver, ami jobb napjaiban is kész élet veszély a kezében. A komolytalanságát hallva ugyanakkor tova szállnak a kellemetlen gondolatok és elnevetem magam rajtuk.
- Minden bizonnyal. Bár én Supermannel ellentétben sajnálnám csak úgy letépni magamról a drága inget. - somolygom felé, majd még utoljára szentelek annyi figyelmet a kávénak, hogy még melegében letudjam az utolsó kortyokat, aztán ciccentve egy jólesőt beleszippantok a szálba.
- Ha most lenne rá lehetőséged, hogy kibékülj a pároddal, tudatában annak, hogy lássuk be, már szinte biztosan nem volna meg az a varázs, ami még a háborútok előtt, akkor összejönnél vele? Vagy inkább belátnád, hogy ami volt, elmúlt és ha most újra belekezdenétek, nagy eséllyel már csak kínlódnátok. - pillantok rá kérdőn, majd előrébb dőlve, a cigarettát a tálca fölé nyújtom és leütögetem a felesleges hamut róla ujjammal. - Megérne ennyi kockázatot, ha nagy eséllyel a szép emlékeket is tönkreteszed vele? - dőlök hátra újfent, arcát vizslatva a komoly kérdésre őszinte válaszát várva.

I’ve met your type before, so desperate to control their lives, they forget to enjoy it

Vicces dolog ez a sors, amibe elvétve hiszek tán, akkor is leginkább azért, mert éppen olyan szituációba keveredem, amit egyszerűen nem tudok hová tenni. De azt sosem állítottam, hogy az ellentétek vonzanák egymást. Vannak rá ellen példáim, bőven. Most még is azt érzem, hogy az a csekély hasonlóság az, ami hátráltató volna, és a meghatározó különbségek, melyek helyettünk is eldöntötték, hogy az egymásba való botlás után, igen is megisszuk azt a kávét, közelebbről is... akarom mondani... jobban megismerve a másikat. Én is tudom, ő is tudja, hogy egy katasztrófára építkezünk, hogy, amibe most oly izgatottan vágunk bele - még ha az valójában semmiségnek is tűnik így első látszatra - hatalmas nagy hiba. És még is itt vagyunk, és nem féltve magunk a további önmegkárosítástól, még egy cigarettás doboz is előkerül. Most mondhatnánk, hogy a sors próba elé állított minket, de ebben a minutumban igyekszem azt gondolni, nincs ez így. És azért, mert így kényelmes. Szépen elhessenteni annak gondolatát, hogy mekkora baromságot csinálunk. Lényegében - ha ez tényleg több lesz, mint ami, erre pedig mindig van esély - tudatosan kihasználjuk a másikat. Vagy a kölcsönös kihasználás nem is kihasználás? Szabadna egyáltalán ilyesmit feltennie egy magamfajta doktornak?
Ahelyett, hogy azon aggódnék hová fajulhatnak a dolgok, azon kapom magam, hogy próbálom felvenni ezt a számomra szokatlan és gyors vonalat, sőt mi több, néha még a kesztyűt is felvenni, ami azt gondolom idáig egészen pocsékul ment. Csodálom, hogy még nem mondott le rólam. Teljesen... Látom rajta, hogy ő is folyamatosan őrlődik. De vajon ugyanazon dolog miatt rágjuk gondolatban véresre ajkunk?
Színpadias előadásán, először csupán elmosolyodom, majd a végére el is nevetem magam.
- Ez most komoly...? - nevetek vele együtt.
A párkapcsolati dolgok sosem egyszerűek, és még a legtökéletesebbnek hitt pár között is megannyi feszültség lehet, hiába a műmosoly. Éppen ezért tanácsot is nehéz adni, hiába tanítják az egyetemen merre s hogyan tovább. Egy eset sem ugyanaz, egy szív és lélek sem hasonlít a másikhoz, és ez teszi igazán bonyolulttá, szinte kibogozhatatlanná az egészet. Kicsit sem finomított megnyilvánulását először összevont szemöldökkel mosolyogtam, aztán kibukott belőlem a nevetés két korty között.
- Természetesen vak voltam, de ahogy az előbb mondtad a lehetőségeket illetően, én nem a bosszú után nyúltam. Sőt...! Kiderült, hogy a barátja is palira lett véve, így mindenki kellemetlenül érezte magát, még a lány is, de mivel végül senki sem akart semmi komolyat a másiktól, úgy voltunk vele, akkor miért ne lehetne hármasban? - vonok aprón vállat, ahogy szélesedik az mosolyom, mert azt sem a kézfogós, hármas sétára értettem ám. - Lehetőségek, Blanche. Lehetőségek. - kortyolok bele a fogó kávéba, leginkább, hogy rejtegessem enyhén felbukkanó zavarom a történetet illetően. Nem azért, mert füllentettem a múltamat illetően, hanem pont ellenkezőleg. A suliban nem csak a tanórákon lehet tanulni, de azon kívül is bőven van mit felfedezni, én pedig nyitott voltam rá. Nos... mindkettejükre. Mindenesetre a csésze letétele után igyekszem nem rugózni a témán, bár tőle ezt már nem várhatom el, viszont, jó játéknak tartom, hogy az őszinteség oltárán én is csak annyit vagyok hajlandó beáldozni, amennyit ő. A megismerés alapja, így pedig még számára sem lesz olyan, mintha faggatóznék. Finoman rá is térünk egy kicsit komolyabb témára, amiben akaratlan is kissé feszélyezve érzem magam az otthoniakat illetően. Bár semmi titkolni valóm nincs, szokatlanságából kiindulva tudom, hogy kevesen értik meg - még a szakmán belül is -, hogy még is mit szeretnék ezzel elérni. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgokat sorol fel a javamra, amit azt gondolom csak viccből tesz, hogy kíváncsiságát fedje velük. Lehet, hogy nem vagyok egy tökéletes fél, akár mint párkapcsolatban, akár mint kolléga, bár az utóbbi időben azt hiszem inkább pozitív irányt vett a kapcsolatunk Rex felügyelővel is, mint sem negatívat,  de pláne egy semmiről sem tehető gyereket, még ha nem is az enyém, akkor sem hagynám cserben. S bár lehet, hogy jó magam nem tervezek a közel jövőben sem családot alapítani, nem azért mert nem szeretnék, hanem, mert egyszerűen így jöttek ki a dolgok.
- Nem, izé... ami azt illeti... Hm, hogy is fogalmazzak... - szorítom össze ajkaim, kulcsolom össze kezeim térdeimen, e végett kicsit előre dőlve, figyelve, hogy a cigivel se égessem meg magam, miközben morfondírozok, hogy is magyarázzam el, hogy orvos-beteg kapcsolatot ápolva, magamhoz vettem egy fiatal hölgyet. Nos ez, őszintén nem hangzik túl... hát... valljuk be őszintén senkinek sem a segítség nyújtás jutna erről elsőnek eszébe.
- Nincs gyerekem, dee ez nem az jelenti, hogy nem is szeretnék. - válaszolom, miközben még őrlődöm rajta hogy ne adjam át az egész dolgot úgy, mintha valami perverz fickó lennék. Pláne, hogy közöltem vele előzőleg, hogy az édes hármas sem áll tőlem távol. Legalább is, anno. Meg most sem, csak... ahh... - Néhány évvel ezelőtt mondhatni munkán kívül belecsöppentem egy gyilkossági ügybe, aminek egyetlen egy túlélője volt. A szülők kamaszlánya. Borzalmas dolgokon ment keresztül és őszintén, ha nem hajt a kíváncsiság egy nyitva hagyott ajtó láttán, ő sem élte volna túl. Szóval testileg visszahozták az életbe, deee... úgy tűnt lelkileg éppen csak itt van. A hosszas, rehabilitációs kezelésekkel sem sikerült elérni nagyobb áttörést, ami által esetleg az mertük volna állítani, hogy kontrollok mellett képes volna élni életét, mert nem volt rá képes. Azt gondolom, soha senki, én és orvos társaim biztosan nem fogjuk teljesen átérezni milyen érzés egy fejlődő, még nagyon is a szüleire szoruló fiatalnak egyik percről a másik elveszítenie mindent. A szüleit, az emberekbe vetett bizalmát, a hitet, mindent. Az pedig ilyen esetekben senkit sem vigasztalhat, hogy "minden rendben lesz" vagy, hogy "elfog múlni, idővel, jobb lesz", mert azt hiszem ez már azon sebek közé tartozik, ami lépten-nyomon ott lesz benne örökké. Elvégre a szüleit a szeme láttára kínozták és ölték meg. Ezért hát arra a következtetésre jutottam, hogy a lánynak szüksége van egy segítséget nyújtó kézre vagy... ha nagyon leakarnám egyszerűsíteni egy pótapára, de soha nem állítanám, hogy a helyébe akarnék lépni, azt meg pláne nem, hogy kihasználnám ezáltal a nem rokoni kapcsolatunk tényezőit, dee... szóval ő most így... nálam lakik, mint egy... lakótárs vaagy... mintha az otthonunk lenne a kórház és ő pedig ott a... - a végére kellemetlenül nehezen megy a hasonlítgatás anélkül, hogy ne érezném sehogyan sem sértőnek a dolgot, mert ugyan ő a betegem, még sem érezném helyesnek most így neveznem. Egészen addig, míg mondadóm végére nem érek, csak fel-fel pillantok rá néhány mondatnál, de inkább a cigarettám vagy az asztal egy pontját figyelem, esetleg a rajta lévő díszeket. A holttestek felidézése már nem okoz akkora feszültséget, és igyekszem a padláson heverő haldokló lány keserves sírását is kiverni a fejemből, legalább most, mielőtt véglegesen elvesznénk a témába, ami igen hangulat romboló volna e pillanatban, de ha úgy érzékelem, úgy látom rajta, hogy még mindig nem teljesen érthető, mit miért tettem, akkor tovább magyarázok. Ha tudtomra adja, hogy tiszta sor, hogy nem sugar daddyt játszom, úgy nyilván hagyom a túl ragozását.
- Ez olyan, mint, amikor egy kis állat, aki még az anyjára szorul, elveszti azt. És vannak esetek, amikor a kicsi a teljes-körű orvosi ellátás és táplálás ellenére sem fejlődik, sőt... tulajdonképpen elkezdi feladni. Ilyen esetekben keresnek neki egy pótszülőt, aki mellett még is csak nagyobb biztonságban érezheti magát, és képes kialakítani vele egy olyan kapcsolatot, ami újra életet lehel a pici testébe. Lévén, hogy az ember fejlettebb lény, ez valamivel bonyolultabb, de vannak, esetek, amikor a kórház, a magasan képzett szakemberek sem képesek segíteni. Nekem viszont megnyílt, aminek örültem, és akkor jutott eszembe, hogy talán... esetleg segíthetnénk neki átjutni ezen a kemény szakaszon. Szóval most kicsit olyan, mintha lenne is egy lányom, meg nem is... - fejezem be végül és egy elégedettet sóhajtok, mert azt érzem, így igazán sikerülhetett minden fel nem tett kérdésre válaszolnom, azontúl, hogy a kényes témát illetően, valahogy könnyebbnek érzem az egészet, most, hogy ezt letisztáztuk. Máshol másokkal azért nem ilyen egyszerű, sokszor fel se jön, mint téma, ami nem baj, viszont így mindig ott van bennem az a félelem, hogy vajon mit szólna hozzá a másik. Volt már, hogy valaki félreértette, végig se akarta hallgatni, de azt hiszem ezt nem csak feltétlenül magamnak köszönhetem, mint inkább - most már így tisztában léve vele - annak, aki bár külsőleg kiköpött én vagyok, belsőleg már nem egészen. Meg lehet, még is csak kaptam néhány pofont miatta, ha nem is a szó legszorosabb értelmében.
Az előzőek után egy ilyen erősen egyértelmű utalással már nem is nagyon tud zavarba hozni. Csupán egyik szemöldököm vonom lassan a magasba, miközben finom kacér mosollyal reagálok rá. Merész kijelentés így az első néhány órába, bár igaz, eddig sem nagyon fogta vissza magát az effajta kijelentésekkel. Nehéz is így eldönteni, hogy most akkor mikor is gondolja teljesen komolyan. Hm, talán mindent. De lehet csak erősebbnek mutatja magát, mint amilyen. De ha már bonyolult kapcsolatok, én is kíváncsiskodom egy kicsit, mert érdekel ő miként látja valójában az elmúlt időket, a köztük lévő kapcsolatot. Az ember ugyanis csak akkor képes tisztán látni, mikor elveszíti azt, amiért ugyan akkor még nem küzdött eléggé, már bánja. Ebből fakad a bűntudat és a hiány érzet, ami azt gondolom egy fajta büntetés azért, amiért hagyjuk kicsúszni kezeinkből az adott lehetőségeket. Érdekesen fogalmazza meg a választ, bár világossá teszi azt, amit a kérdésem is tartalmazott. De szavaiban most mégsem érzem a sértések tömkelegét, a bántó szándékot, mellyel eddig oly lelkesen illette a férfit, aki végett majdnem én is kaptam egy pofont tőle. Követem a gondolat menetét s meglepően könnyen megy már, ahogy megnyílik előtte mondatot mondat követve. Igazat is adok neki, a két dolog teljesen más, és olykor akarva akaratlan pont belőlünk lesz az, aki fájdalmat okoz a másiknak, de azt hiszem erre is rá lehetne húzni az élet körforgását. Néha így jövünk rá, hogy valójában nem is egymásnak lettünk teremtve, hogy ami jó, az lehetne jobb is valaki mással, akire még nem bukkantunk rá.
- Bár ez azt gondolom, nem túl nagy vigasz a számodra, de minél nagyobb hibát vétünk, annál többet tanulhatunk. Emlékezetesebbek a többinél, és időben óvva intenek a veszélyes lépésektől, mikor közeledsz feléjük. Az, hogy végül miként döntesz, hogy újra elvéted vagy képes leszel ellenállni, csak is a te döntésed lesz. Viszont bármilyen klisés is, minden kapcsolat a bizalmon és az őszinteségen alapszik. Tudni kell megnyílni az előtt, akit közel érzel magadhoz. Merni kell beszélni, még a legpitibbnek tűnő dolgokról is, mert ezek az apróságok okozzák végül a bajt. - sóhajtom, mert nem sanyargatásnak szántam ezt, inkább tudatosítani benne, hogy amik történtek megtörténtek, viszont tanulhat belőle, hogy ezt legközelebb megakadályozza. És nem, nem hagytam figyelmen kívül, ahogy a beszélgetésbe mélyedve a vállamnál babrál a ruha anyagával, és már csak azért sem utalgatok felé, még szememmel sem, mert nem akarom kizökkenteni. Azt gondolom eddig nem sok emberrel volt ilyen őszinte, szóval értékelem, hogy nálam meglépte ezt a szintet. El is mosolyodom.
- Egyébként meg... vakmerő nőnek talállak, azt gondolom, hogy még ha olykor piszkosul nehéz is a másik szemébe mondani azt, amit, még ha olykor nehéz is meg lépni helyzeteket, te tudhatod a legjobban, hogy a spontaneitás igen is jó dolog tud lenni. - mosolygom, s nem csak azért, hogy újra felderítsem, ha esetleg nagyon alább hagyna hangulata, hanem, mert ténylegesen így is látom. Kevés az igazán őszinte ember, és bár sokszor félünk őszintének lenni, ahhoz, akit ezáltal elveszíthetünk, meg lehet pont ez végett kell elengednünk.
- Tehááát... nem akarsz már le pofozni? - kérdem viccelődve, bár kinézem belőle, hogy most tréfából meglegyinti arcomhoz közelebb eső kezét és ad egy kisebb pofont a borostás képemre, már csak azért is. Ehhez képest...
Már a sokadik frissen meghúzott határ vonalat lépjük át, mintha csak ugróiskoláznánk a tettek mezején, s bár érzem azt a különös szikrát, mely figyelmeztet valamire, nem tudom eldönteni, nem-e vaklárma. Még ismerkedem vele, a szokásaival, a stílusával. Még nem sikerült megfejtenem a legalapvetőbb dolgokat sem felőle, így nem tudok rá miként reagálni, ahogy felém fordul. Annyira egyértelmű, hogy a személye miatt teljesen összezavar. Talán épp úgy, mint akkor én őt a pultnál. Kissé talán hitetlenkedve is pillantok vissza hol szemeibe, hol a pillanat adta jelekből ajkaira, miközben megérzem tarkómon kezét, hogy még ha akarnám se vonjam ki magam, legalább az elején ne. Jó, nyilván ez sem tartott volna vissza, mint inkább a sokk, hogy hát igen, nem a szökőkút a legmerészebb húzása, ez bizony tény. Ahogy pedig közeledni kezd felém, úgy kapom el a rövidke kis szálat, ami ezáltal ki is csúszik ujjaim közül, nos véletlenül pont a kávés pohárban landolva, egy halk pisszenéssel el is aludva. A váratlansága és különlegessége miatt, az egészben a legszomorúbb, hogy nem az jut elsőnek eszembe, hogy ez tán még mindig az exének szól, semmint a tovább lépésének, hanem, hogy hű, ez most itt tényleg megtörténik? Tán az első két másodperc az, ami lesokkolva hat rám, szemöldökeim összevonva pillantok vissza rá, még az asztal fölött is úgy mered a kezem, mintha még mindig a csikket fognám, de végül megtörik a sokk okozta fagyott érzés, lehunyom a szemem és kezeim arcára simítva két oldalt viszonozom a csókot, bár távolról sem vadul. Egyszerre érzem ezt helyesnek és helytelennek, önzőnek és önzetlennek. De még igazán időm sincs belegondolni pontosan mi is az, amit mi itt és most teszünk - mert egy csóknak is megannyi tartalma van -, mikor hallhatóan rezzen meg a hátsó zsebemben a telefon, ami épp elég, hogy ráébresszen a jelenre, így kipattanó szemekkel engedem végül el. Hogy zavarban vagyok-e? Nos... nem tudom pontosan miként tudnám leírni azt, ami épp bennem zajlik, de ahhoz is elég rémült arcot vágok. Nem érzem logikusnak, még is elkezdek szabadkozni.
- E-ez.. sajnálom... - hebegek, miközben magam sem tudom mit tegyek, azon kívül, hogy gyáván meg is futamodva próbálok eliszkolni. Annyira ügyetlenül, hogy miközben felugrom, kis híján az asztal is felborítom, a csészék épp, hogy nem borulnak fel, de a kanalak így is rendetlenül csilingelnek bennük, ahogy odébb ugranak a poharak az asztalon. Még mindig türelmetlenül rezeg a telefon, és hazudnék, ha azt mondanám, nem zavar, hogy mindezt a hátsó felemnél teszi, de annyira letaglózz ez a pár perc, hogy hirtelen azt sem tudnám megmondani, hogy hívnak.
- Mennem kell... - kapom fel holmim, pedig nem vágyok felhúzni kilométeres falakat magam köré, bár meg lehet, most még is úgy tűnhet. Talán nem kellene ennek ekkora ügyet keríteni, én viszont nem tudom figyelmen kívül hagyni, és szokásomhoz híven megállás nélkül elemezgetem majd olyasmiket belegondolva, amik talán nincsenek is. Nagy eséllyel, kapkodva és még a csészém is illetlenül hátra hagyva igyekszem elhagyni a kávézót, ha csak nincs, ami vagy, aki megakadályozzon benne.

(Köszönöm Édes, egy csoda vagy!     )