Nem voltam őszinte. Megint. Pedig Jeff megérdemelné, hogy a teljes igazságot elmondjam neki. Két éve mégis csak a lényeget mondtam el neki, amikor sikerült Sunny nyomára bukkanni. Nem tudtam hogy néz ki, tulajdonképpen apró kis foszlányokat ismertem csak az életéből, arról azonban fogalmam sem volt, hogy felnőttként mivel foglalkozik. Jeff mégis ragyogó szemekkel hallgatta azt a néhány dolgot is, amit megtudtam, ami reményt adott nekem arra, hogy a múltban elkövetett hibát talán valamiképpen helyrehozzam. Ugyanolyan semmi nem lesz, hiszen számtalan emlék lehetőségétől fosztottam meg. Még mindig elevenen élt bennem az illata, az a finom, púderes baba illat, még ezer közül is felismerném talán a szívdobogását. Vagy legalábbis ezzel áltattam magam. Felnőtt. Az élet megrágta őt is, számtalan lehetőséget nem adott meg neki, amiről csak én tehetek. Vajon van rá esély, hogy mindezeket valamennyire jóvátegyem? Egyáltalán, ha végre ott állnék előtte, mi lenne az első mondat amely elhagyná a számat a köszönés után? Sosem okozott problémát az emberekkel való társalgás, sosem okozott gondot a bizalom kiépítése, vagy az, hogy összefüggően és érthetően beszéljek. A kristálytiszta logikám, az éleslátásom, a remek retorikai érzékem soha az életben nem hagyott cserben, ha a hivatásomról volt szó. Idegenekkel ez minden bizonnyal könnyebb. De látni valakit huszonhat év után, akit én hoztam a világra, akinek minden mozdulatára a kilenc hónap alatt emlékszem azt hiszem olyan dolog, amit senki nem így akar átélni. Nem akartam őt hibáztatni azért ami velem történt, és ezt soha nem is tettem. Hiába teltek el az évek, sosem éreztem arra késztetést, hogy felejtsek, sokkal inkább egyre élénkebben és erősebben élt bennem az az édes pici pufi rózsaszín arc, az összeszorított rózsaszirom ajkak, a szuszogás, a dúdolásom nyomán megnyugvó apró testecske szendergése. Minden keserűségben ez adott erőt, a remény, hogy talán olyan helyen van ahol jobb neki, mint mellettem lett volna. Minden karácsonykor megírtam a lapomat. Minden karácsonyon leírtam neki, hogy sosem szűntem meg szeretni, hogy ha tehetném, már akkor visszafordultam volna amikor az első távolodó léptekkel magam mögött hagytam őt. Ezerszer kértem a bocsánatát, de jól tudom ezeregyedszer is leírtam volna, de a legjobb tán az lenne ha elmondhatnám neki. Olyan titka volt ez az életemnek, amelyet még sokáig a férjemmel sem osztottam meg. A néma támogatása, az, hogy kérdések nélkül mellettem volt, az évek alatt valamiféle csendes bűntudatot ébresztett fel bennem, és én színt akartam neki vallani. Aztán ez valahogy mindig elmaradt. Halogattam, mintha egy betegség lenne, mint egy bensőmet rágó fekély, amelyet meg kell szüntetni, különben felemészt. Azt hittem könnyebb lesz majd, ha megosztom vele életem legfájóbb, legrégebb óta cipelt, és leginkább szégyellnivaló titkát. Tudtam, hogy ez vagy megöl mindent ami közöttünk volt, vagy olyan erőt generál, amelyet többé semmi nem választhat szét. Amikor elment összeroppantam.Akkor, hosszú idő óta először akartam megkeresni Sunny-t. Egyszerűen szükségem volt valakire, akit szerethetek, aki el is utasíthat, akkor is nála akarom letenni mindazt ami bennem van. Mégis önző dolog lett volna, ha a magányomat egy régi seb hirtelen feltépésével csillapítottam volna. Jeff azonban visszatért, és magával hozta az erőt, a biztatást, a reményt. Én pedig belekapaszkodtam és meg sem álltam addig, amíg rá nem leltem a rég elhagyott, de soha el nem feledett lányomra. Amelia. Így hívták. Első hangzásra valamiért úgy éreztem az a kis hóvirágvers jut eszembe, amit tavasszal, az első olvadó jégcsapokkal szoktak dalolni a gyerekek a klinikától nem messze lévő játszótéren. Ritmusosan lóbálják a lábukat a színes mászóka tetején, kapaszkodnak a fagyöngyökkel átfűzött kötélkorlátba, és hangjuk vidáman zendül. “ Hipp hopp elfut a tél A kikelet a nyomába ér És nevetve hinti a tavasz A mosolygó kis hóvirágokat.” Amelia olyan volt számomra, mintha a tél után a tavasz első virágai kandikáltak volna ki a még fagyott hó alól. Törékenynek tűnnek, de senki nem sejti micsoda erő lakozik bennük, hogy a még mindig dermesztő, és helyenként ködös márciusi reggelek dacára is virítanak, mosolyognak bele a világba. Sok dolgot megtudtam róla, és eleinte meg is osztottam Jeff-el. Később azonban már inkább csak magamnak őrizgettem, és az utolsó két karácsonyi lapon már nem csak azt írtam meg neki, hogy mennyire szeretném újra látni, hanem azt is, hogy rátaláltam. Csak még gyáva vagyok elé állni, és bevallani neki az igazat. Önző dolog de a saját lelkem törékenységét féltem. Mi van ha elutasít? A tudatlanság megadja nekem az illúzió jótékonyságát. Azt is tudtam azonban, hogy sokáig ez nem tartható. Hogy nem csupán a tudat kell, hanem a bizonyosság is. Az utolsó kép amit sikerült róla szereznem még egészen kicsi lány korában készült. A Szabadság szobor előtt mosolyog a kamerába hat vagy hét évesen. Talán egy iskolai kirándulás. Már arra sem emlékszem ki juttatta el nekem a képet, de most is ott őrzöm a dolgozó szobámba, az asztalomon. Pontosan ott, ahol azt az egy szál fehér rózsát a vázában kiszárítva, amelyet a születésének napján ajándékozott nekem a lelkiismeretes szülésznő. És egy ezüstös, apró kis vízcseppeket formáló fémkeretben pedig ott van a kép róla. Ameliaról, az én napsugaramról. Őszintének kellett volna lennem Jeffel, amikor megtudtam, hogy mivel is foglalkozik pontosan a lányom. De akkor valami olyasmit mondtam, hogy a szegényeket segíti, meg az elesetteket. Ez részben igaz is volt. Csakhogy nem egyszerű önkéntesként teszi, hanem az Úr felszentelt menyasszonyaként. Amelia apáca lett. Az első döbbenetet azt hiszem felváltotta valamiféle beletörődés, elfogadás, hiszen éppen én vagyok az utolsó aki bármiféle rossz gondolattal illethetné őt, mert valami olyasmi mellett döntött amiben hisz. Ő legalább hisz valamiben, ami nekem egykor nem ment. Én magamban sem hittem, hogy elég lehetnék neki. Hogy elég lehet neki csak az, hogy szeretem. Alig két évvel azután, hogy megtaláltam őt, és másodszori nekifutásra most mégis itt vagyok egy kolostor falai között, egy könyvtárszobában, várakozva arra, hogy belépjen. Idegen vagyok ezen a helyen, idegen a légkör, tudom, hogy még csak levegőt vennem is bűn az ilyen felszentelt helyen. A szívem kalapál, idegesen tördelem át egymáson a kézfejemet. Nem tudtam elmondani Jeffnek hova jövök pontosan, csak annyit mondtam, hogy nem fogok megfutamodni, és szembe nézek végre az engem kisértő múlttal. Nem csupán nekem kell ezt lezárnom, hanem Ameliának is joga van annyi bizonytalanságban eltöltött év után megtudnia ki is az aki életet adott neki. És ki volt az aki ezután mindentől megfosztotta. Ami más anyáknak természetes, azért én kétségbeesetten vágyakoztam: a gyermekem őszinte szeretete. Amikor még tudott ragaszkodni, amikor a legnagyobb szüksége volt rám, én akkor hagytam el őt. Egy méretes könyvespolc előtt állva várakozom, talán illetlenül de megérintem az egyik könyv gerincét. Hadewijc, a Lélek nyelvén kötetének egy nagyon régi, talán kétszáz évvel ezelőtti kiadása. Mint akit rajtakaptak valamin rántom vissza a kezem és fordulok meg, amint meghallom a köszöntést. Ezzel egyidőben pillantom meg a belépőt. Ajkaim elnyílnak, a szívem kihagy egy egész, de lehet, hogy több zavarodott ütemet is. Amint megpillantom őt, nevetve ül meg a vállaimon a vén idő. Kacag rajtam, hogy lám, megmutatja milyen lehettem egykor. Tükröt tart elém a lányom arcában. Tekintetében még benne van az előtte álló élet megannyi lehetősége, amely az enyémben már csak tompán csillan. A megélt évek tapasztalata. Kezemben egy képeslap csokor, egyszerű, babarózsaszín szalaggal átkötve, amelyet ujjaim birtoklón és féltőn szorítanak, magam előtt. - Üdvözlöm. Amelia nővér igaz?- nem mintha megerősítést várnék, hiszen elég nyilvánvaló és számomra szembetűnő a hasonlóságunk, kivált mert mindkettőnk haja kiengedve, szabad csigákban omlik le a vállunkon. - Én….nos én Dr Yuna Keats vagyok. A Blumberg Meddőségi klinikán dolgozom és…- azt hiszem itt lenne az a pont, amikor a beszélgetést személyesebb irányba kellene elvinnem, de egyszerűen képtelen vagyok. Így hát még elodázom az igazmondást. - A zárdafőnökasszony szerint maga elég sokat tevékenykedik olyan anyák mellett, akik nehéz helyzetben vannak. Vagy akiknek önhibájukon kívül le kell mondaniuk a gyermekükről.- a hangom szinte önkéntelenül zuhan egy kicsit mélyebb és érzelmesebb tartományba, ahonnan némi, magamra erőltetett önuralommal kanalazom vissza. - Volna ideje erről beszélgetni velem? Természetesen a rendfőnökasszony biztosított számomra egy óra beszélgetési időt magával.- biccentek a könyvtári asztalok egyikére, amely mögött három, a másik oldalon szintén három szék pihen. Leülök az egyikre, és várom, hogy ő is hasonlóan tegyen. Magam elé helyezem a szalaggal átkötött lapokat.
Itt áll velem szemben a lányom, szívbemarkolóan közel egy számomra idegen helyen. Tulajdonképpen számára és számomra, azon kevés idő alatt amit együtt volt alkalmunk tölteni, minden hely idegen volt. A hely ahol megszületett, aztán a hely, ahová került. Nélkülem. Nem volt otthona, csak az alatt a kilenc hónap alatt, amíg a testem adott számára megnyugtató menedéket. Utána a két karommal kellett volna óvnom őt, de ujjaim kegyetlenül eleresztették. Az évek óta hurcolt hiányának fájdalmas súlyával most szembesülök, hogy itt van előttem, élő tükörképe a múltamnak. Annyi mindent szeretnék tenni, annyi mindent szeretnék mondani, hogy szinte szétfeszít az érzés, és fizikai fájdalommal jár visszafognom magam. Helyette kicsit talán hivatalos vagyok, kicsit talán visszafogott, kicsit talán esetlen. Amilyen sosem voltam. Másokkal szemben könnyű megtartani a valamiféle távolságot, de Sunny vonzása letaglóz. Ő az enyém, mindig is az én kislányom volt. A neve olyan idegen. Gyönyörű, de nekem nem mond semmit. A dal jut eszembe, amit énekeltem, neki amit ő jelentett számomra, és amit azóta a nap óta, hogy ő kilépett az életemből soha többé nem hallgattam. Johnny Cash klasszikusa elcsendesedett, és csak a szívemben csendült fel néhanap, kivált karácsony éjszakáján. A nap sugara elbújt a felejteni vágyás viharfelhője mögött. De nem maradhat ott örökké. A kis hóvirág mögött még mindig látszanak az aranyló, simogató sugarak. Csendesen és kicsit talán szemlélődőn méri fel magának a jelenlétem. Igyekszem vele felvenni a szemkontaktust, de a szemérmetes udvariasság elvonja rólam egy időre. Nem erőltetem. Lehet, hogy az apácák nem nézhetnek a világi emberek szemébe? Nagyikától katolikus nevelést kaptam.Rengeteg szabályt, penitenciát, imádságot, liturgiát ismerek, a rózsafüzér megannyi imádságát, vagy éppen azt, hogy milyen ünnepkor mit illik, a katolikus egyház himnuszát, a negyvennapos húsvéti böjtöt, a karácsonyi rorátét….mindent ismerek, csak éppen nem tudom hogyan kell egy apácával beszélni. Aki nem mellesleg a kislányom. Még én magam sem dolgoztam ezt fel, talán ezért sem beszéltem róla Jeffnek. Pedig a hazugságok már így is számtalan mérget csepegtettek az életembe, számtalan fájdalmat okozva nem csupán nekem, hanem mindenkinek aki megfordul a közelemben. Belekezdek végül a mondanivalómba, és a jövetelem álcázott céljába ami részben igaz. Most valamennyire igazat mondok, csak éppen a teljes igazságot hallgatom el. Azt még mélyen zárom, a babarózsaszín szalaggal átkötött képeslapok teleírt halmaiban. Abban rejtőztem el több mint két évtized alatt, lenyomataként mindannak amit éreztem. Iránta. Talán kényelmesebb lesz ülve beszélgetni, és nem csak azért, mert én is kicsit feloldódhatom, hanem mert valahogy közelebbinek, személyesebbnek érzem az alacsonyabbra, arcok közé zárt teret. Állva az ember kicsit mindig távolságot tart. Ülve valahogyan a láthatatlan messzeség egyszeriben eltörpül. Kis időre közös világba zár bennünket a könyvtári asztal. Egy órám van. Pont annyi amennyi akkor volt, amikor megszületett és még velem maradhatott volna. Én azonban egész éjjel a karjaimba akartam tartani, ahogy most is szeretnék több időt tölteni vele, mint amennyit Agata nővér a rendelkezésünkre bocsátott. - Ó igen! A nagylelkűséget bizonyára erősíti az az évenkénti jelentős adomány is, amit a Blumberg Klinika estély formájában rendez, és amely bevételek bizonyos részét ide is eljuttatja. Bár gondolom anyagiakról maguknak nővéreknek nem illik beszélniük.- mosolyodom el, kicsit talán próbálva oldani a félig hivatalos hangnemet kettőnk között. Figyelem az arcának változását, amely mégis olyan gyerek még, a szavainak komoly és érett összeszedettsége mellett is. Egyetértésem jeleként bólintok, és illedelmesen hallgatom végig. Ujjaim pótcselekvés gyanánt, vagy tudatalattim egyik mozgatójaként simogatják néha végig a képeslapokat, melyeket végül teljesen közel vonok magamhoz, és két tenyeremet rájuk borítom. - Tudja Amelia - szándékosan hagyom ki a hivatalos megszólítást a nevéből. Most mint emberhez szólok hozzá, mint egy olyan emberhez, akit ismeretlenül is közel éreztem magamhoz mindig. És ez most is így van. - Maguknak minden bizonnyal nem számítanak a földi javak. És ez valahol így is van jól. Az tud a legönzetlenebb lenni, aki mindenét odaadva nem vár cserébe semmit. De egy gyerek felneveléséhez szükséges ez is. Szeretettel és öleléssel csak a lelke lakik jól. De a test, amelyben ez a lélek lakik, nem. Az én drága nagyikám, isten nyugtassa- pillantottam fel az ég felé egy másodpercre, mert hittem abban, hogy a finom, vattacukor illatú mama onnan figyeli minden lépésem, és bizony nem feltétlen lenne rám mindig büszke. - Mindig azt mondta, hogy csak jóllakott test tud igazán mosolyogni. Az éhes mosolya inkább segélykiáltás, semmint őszinte.- szeretném neki elmondani, hogy egykor, amikor elhagytam ez is bennem volt. Hogy vajon mit fogok neki adni holnap, vagy azután? Mit fogok csinálni, ha már neki sem lesz mit enni adni? Éljük úgy az életünket, hogy talán majd jönnek hozzá hasonló jótét lelkek akik segítenek? Azt hiszem akkor a hitem nem volt elég erős. Most sem lenne az. A hit önmagában kevés, ha nincs mögötte tettrekészség. A legnagyobb igazságok egyikét mondja ki, amit én is pontosan így gondoltam egykor. Mintha a saját szavaimat hallanám két évtizeddel később. Én sem reméltem, nem éreztem, hogy meghallanák a segélykiáltásom, hogy segítenének. Mindenki csak azt látta, hogy várandósan ott állok a semmi közepén, és fogalmam sincs mi az ami erősebb bennem: a lányom iránti mérhetetlen szeretet, ami az életben maradásához kevés, vagy az, hogy lemondva róla lehetőséget adok neki egy jobb életre. Bárhonnan nézzük, az utóbbi akkor is bűn. Mert esélyt sem adtam magamnak. Magunknak. Most pedig itt ülünk egymással szemben, számtalan elvesztegetett évet szorongatva láthatatlanul. Végre felpillant rám. Íriszeinek édes ragyogása, a könyvtár tompa fényei között is átsüt. Régen láttam ennél őszintébb és tisztább tekintetet. Ugyanakkor régen láttam ennél magányosabbat is. Ismerem ezt a nézést. Mert ez a sajátom is volt egykor. A bizonytalanságban az egyedüllét pillantása ez. A képeslapok felett összekulcsoltam az ujjaim, mintha éppen csak imádsághoz készülődnék, és kicsit előrébb billentem a felsőtestemmel. Ügyelve arra, hogy ne érezze mégsem azt, hogy átléptem a személyes aurájába. - Engem az érdekel amit maga gondol. Úgy hírlik a zárda falai között, hogy maga kicsit másképp gondolkodik mint a nővérek többsége. Sokkal….hogy is mondjam - csettintettem egy aprót a nyelvemmel, kicsit megforgattam a szemeimet az ég felé, mint amikor az ember keresi a megfelelő kifejezést, majd rátalálva visszanéztem Amelia-ra. - Közvetlenebb a világlátása. Karácsonykor kerül megrendezésre a Blumberg Jótékonysági Estély. Ezen a jeles napon számos illusztris vendég vesz részt, akiknek az adományán múlik, hogy mennyi pénzt tudunk szétosztani a rászoruló anyák között. Ebben az évben a klinika engem bízott meg a szervezéssel, és én olyan embert akarok felkérni egy beszéd megírására, aki otthon mozog mindkét közegben. Aki érti, és megérti ezeket az anyákat, de aki könnyebben és közvetlenebbül szót ért az adományozókkal is.- mindezt őszintén mondtam. Az már más kérdés, hogy ennek apropóján volt lehetőségem úgy a közelébe kerülni, hogy tulajdonképpen nyerhettem vele egy kis időt. Mielőtt bármit is mondanék neki, tudom kell, hogy mit gondol az olyan anyákról, amilyen én is voltam. - Meséljen nekem a tapasztalatairól, a gondolatairól, Amelia. Hogy látja azokat a nőket, akik megfordulnak a rend falai között. Akik végül itt hagyják a gyermekeiket. Vagy azokról, akik tűzön-vízen át védelmezik őket.- kíváncsian és szinte lélegzetvisszafojtva figyeltem őt. Belül egy hatalmas és fájdalmas sóhajt nyomtam el. Olyna sebeket kezdtem kapargatni amik alatt sosem gyógyult be a fájdalom. És fogalmam sincs mi lesz ott ha egyszer felszakad.
Kezdőlap
