“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

A hazautunk nagy része abból állt, hogy kivételesen sorra dicsértük a sorsot, amiért ezúttal nem az éjszaka kellős közepén érünk haza. Már a tegnapi nap folyamán visszaérkeztünk Szudánból az ott zajló polgárháború miatt kimentett amerikai emberekkel, de én New Yorkba csak a mai napon értem vissza. Ahhoz képest, hogy Iránban mennyire nehéz időket éltem át, többek között a saját családi tragédiámnak köszönhetően, a szudáni kimenekítő hadművelet rendkívül simán zajlott. Fáradt, de kimerült nem vagyok.

Még tegnap Washingtonban láttam, hogy három új üzenetem érkezett, mialatt repültem. Az egyik anyámtól, aki aggódva, de azért határozott elszántsággal kérdezte meg, hogy mikor megyek végre haza hozzájuk. A következő üzenetet még azelőtt nyitottam meg, hogy válaszoltam volna anyáméra, majd ugyanezt játszottam el a harmadikkal is. Emma üzenetére végül írtam egy megnyugtató választ, majd hozzátettem, hogy még áll a négy napos találkozónk New Yorkban és semmi sem írta ezt felül, mint általában sajnos részemről lenni szokott. Az egyetemi barátomat pedig megnyugtattam szintén arról, hogy időt fogok tölteni Emmaval és nem gondoltam meg magamat ezúttal. Összességében pedig egészen zaklatott érzések kavarogtak bennem. A harmadik, anyámnak szánt választ próbáltam megfogalmazni, mikorra újfent teljesen elbizonytalanodban. Nem éreztem helyesnek azt, hogy mindenkire szánok időt, csak rájuk nem, viszont egyszerűen éreztem, hogy most időre van szükségem ahhoz, hogy kicsit felfrissítsem magam. Számára érthetetlen az az álláspont, hogy inkább egy hotelben töltök egymagam pár napot, míg a barátnőm meg nem érkezik a városba, mintsem, hogy otthon az ő főztjét egyem és ez egy teljesen korrekt kritika is. De ha ezt érzem, sajnálom, de ezt fogom tenni. Azért válaszoltam neki. "Két hét múlva találkozunk."

A hotelt tudatosan választottam ki annak ellenére, hogy nem voltam még ott. A közösségi médiában találtam rá Sora képei között, de mikor lefoglaltam a szobát még nem teljesen voltam tisztában azzal, hogy ő ott is dolgozik. A telefonhívásra utólag visszagondolva, merész döntés volt személyesen is megszólítanom, mivel a telefon nagyban torzítja a hangot, viszont bármikor törtek rám az emlékek és az azokhoz társuló érzések az elmúlt hetekben, mindig arra jutok, hogy csakis Sora lehetett az, aki felvette a hívásomat. Nagyon sok év telt el a kapcsolatunk óta, ami egyébként sem végződött kellemesen.
A kulcs felvétele közben egy fiatal srác jelenik meg a bejárat közelében, akire akkor figyelek fel igazán, mikor éles hanggal koppan telefonja a hotel márványpadlóján. Szemeim követik a cipőm felé csúszó akkumulátort, melyet felveszek, mielőtt én taposnék rá. Megvárom míg kikáromkodja magát, aztán visszajuttatom hozzá a látszólag nem sérült telefon alkatrészt. Váltunk néhány szót még, majd egy együttérző tragikus mosoly keretén belül megpaskolom vállát és felmegyek az emeletre, hogy elfoglaljam a szobát.

Kinyitom a szoba ajtaját és az eddigi tartásomhoz képest zombi módon lépek beljebb a helyiségbe. Táskámat az ágy mellé helyezem, megszabadulok cipőmtől, mikor azonban hátradőlnék az ágyban, megfeszülnek hasizmaim és ülve maradva tekintetem megakad az általam igencsak jól ismert asztalra helyezett francia konyakon. Ráncolt homlokkal állok fel, kezembe veszem a Hennessyt, mire meglátom a kihelyezett cetlit is. Magam sem kifejezetten értem, hogy miért fokozódik szívverésem a kézzel megírt, de mégsem kifejezetten személyes soroktól. A telefonhívás után volt egy olyan érzésem, mintha Sora nem akarna tudomást venni rólam, ami elsőre is erősen gyerekes túlgondolásnak tűnt, így sikerült elhessegetnem magamban a keserű érzéseket. Ez a gesztus viszont most a boldog perceken túl ad némi reményt arra, hogy tán nincs temetve még kettőnk ismeretsége, ha a kapcsolatunkról ez nem is mondható el. Hisz ez egy Hennessy. Ha erre emlékszik még a kapcsolatunk évéből, akkor sok másra is.

Szerencsére egész jól aludtam. A hotelben töltött első öt napot magamra szánom, de ez nem azt jelenti, hogy senkivel sem találkozok, hanem azt, hogy úgy osztom be az időmet, ahogy végre én akarom. Fél óra múlva találkozok egy New Yorkban élő parancsnokkal. Nem a közvetlen főnököm, de nevesebb ranggal rendelkezik, mint én, ennek ellenére az utóbbi öt évben meglehetősen baráti viszonyba kerültünk. Azt mondta a megkeresésemre, hogy megmutatja Manhattan legjobb pizzázóját, míg meghallgatja, amit kérdezni akarok tőle. Nem is kérdésem lesz, inkább a véleményére lennék kíváncsi több témában is. Egyik a nővérem esete, másik pedig egy esetleges pozícióváltás.
Kifelé tartok a hotelből, célirányos lépteim közben biccentek a recepciósnak. Végig pillantok a bejáratnál lévő embereken, majd nyílik az üvegajtó, egy pillanatra azt hiszem, hogy néhány méterről engem érzékelt, de az nem lehet, túl távol állok még tőle, a következő pillanatban viszont már látom a megerősítését. Bizony nem én indítottam be az önműködő funkciót.
Tudtam, hogy találkozunk előbb-utóbb, ez szinte elkerülhetetlennek tűnt az itt töltendő kilenc napom alatt, úgyhogy nem is sürgettem a lehetőségeket, mégis meglepően nézek fel a kijárat felé, amikor meglátom velem szembe jönni Sorat. Természetesen megállok.
- Szia Soraya! - szólítom meg fokozatosan szélesedő mosollyal és néhány másodperc erejéig leragadok az elém tárulkozó látványtól. Húsz év után egyikünk sem tizenkilenc éves már, de arcának vonásaitól megcsapnak a régmúlt emlékei. Láttam képeket, így túlzás lenne azt mondanom, hogy most látom közel húsz év után először, de szemtől-szemben találkozni valakivel mindig erősebb behatást kelt, mint a képek. - Hogy vagy? Mi újság? - kérdezem egyébként automatikus amerikaisággal attól függetlenül, hogy itt a bejáratnál feltételezhetően egyikünk sem szándékozik hosszú beszélgetésbe keveredni. Pillanatra átfut a fejemen, hogy írjak-e a parancsnoknak, hogy kicsit később megyek, de nem akarok kitolni vele, pláne úgy, hogy én kérek tőle tanácsot, így átfuttatok néhány lehetséges forgatókönyvet a fejemben.
- Ugyan most rohannom kell, de kaptam egy Hennessyt, nem tudom, tudsz-e róla, megihatnánk valamikor. - Poénosra veszem, viszont egyúttal a köszönet is megmutatkozik hangomban. - Mikor végzel?

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Egyértelműen az amerikai köznyelv általános és már gyerekkorunktól kezdődően belénk ivódott sablonfordulatai szöknek ki ajkaim közül, amint megpillantjuk egymást a hotel bejáratánál. Annak ellenére, hogy mikor megismertük egymást közel húsz éve én egy gazdaságpolitikába beleszerelmesedett srác voltam, aki imádta elemezni mások szófordulatait, mostanra azonban ez a tulajdonságom teljes mértékben eltűnt. Sokkal gyakorlatiasabb és műszakibb ember lettem, éppen ezért korántsem ragadok le azon, hogy mit mondok első benyomásra neki, illetve, hogy ő miként reagál. Ezen a ponton a mosolyunk többet mond minden szónál, tekintete lefoglalja gondolataimat.
Nem hagytam volna eltelni ezt a kilenc napot úgy, hogy nem találkozok Sorayaval, ha már az ő hotelében foglaltam szállást, nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget. A szakításunk után ritkán tartózkodtam az országban, noha ennek ellenére is érdekes belegondolni, hogy mennyire eltávolodtak útjaink. A szakításunkat követő években ez a találkozás bizonyára teljesen máshogy alakult volna, rám is jellemzőbb volt akkoriban, hogy inkább kerültem volna őt, mintsem, hogy kényelmetlen szóváltásokba keveredjek vele, de mostanra lenyugodtam és mondjuk ki… felnőttem. Egyértelműen nem vonhatjuk felelősségre egymást azokért, amit tiniként tettünk. Ilyen távlatokból nézve mégiscsak Sora az, akibe szerelmes voltam több mint egy teljes éven keresztül (és még utána is), így kétségtelenül megérdemeljük mindketten, hogy ne csak két percben próbáljuk összefoglalni az elmúlt éveket, hanem szenteljünk egymásra kellő időt.
- Igen, ezt átérzem. - Én sem tudnék hirtelen mit mondani magamról, de őszintén szólva, ez a pillanat nem is arra való. Így hát megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem az italt, valamint meghívjam Sorát egy beszélgetős találkozóra.
- Persze, hogy jók az alkalmazottak, ha remek a vezetőség - billentem enyhén oldalra a fejemet. Belemegyek ebbe a szerénykedő játékba, izgalmasnak tűnik. Egyúttal viszont megjegyzem magamnak, hogy ezek szerint Sora tényleg megvalósította a tiniként tőle elvárt terveket. Hogy ehhez pozitívan vagy negatívan kell hozzáállni, azt majd ő maga megmondja a Hennessy közben, külső szemlélőként első benyomásra szerintem szép karriert tudhat magáénak. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem, azonban ezek még váratnak magukra. Egészen pontosan este tizenegyig.
- Nem, nekem tökéletes a ma este, keresni foglak - zárom egészen rövidre az időpontegyeztetést, aminek nem az az oka, hogy rohannom kell, merthogy annyira azért nem sürget minden másodperc, hanem az, hogy egyszerűen jó nekem az este 11 és Sora szavaiból is ennek preferálását hallom ki, így hát meg is egyeztünk.  
- Szuper, akkor addig is legyen kellemes napod! - Derűs hangomból a határozott elszántság érződik, mintsem a távozás kényszere. Nem érdemes tovább útban állnunk a vendégek számára, mindkettőnknek dolga van bizonyára, úgyhogy akkor este tizenegy a kijelölt időpont. - Szia! - Intek még egy széles mosollyal, aztán kilépek az utcára, hogy megkeressem azt a fantasztikusnak beharagozott pizzázót.

Gregoryval a találkozónk hasznosabbnak bizonyult, mint előre azt gondoltam. Egyfelől kaptam egy megbízható kontaktot tőle, akit meg tudok keresni a nővérem ügyével kapcsolatban, másrészt viszont kikértem a tanácsát egy esetleges munkaváltással kapcsolatban. Egy ideje már érlelődik bennem a gondolat, hogy el kellene hagynom a GA tagságot és egy nyugodtabb, sokkal frekventáltabb pozíció után nézhetnék akár a légierőn belül maradva is. Gregory is hasonló utat járt be, mint én, csak közel húsz évvel idősebb nálam, úgyhogy okos gondolatokat osztott meg.
A nap további részében kihasználtam azt, hogy a trekkes biciklim Jerseyben van és inkább elmentem úszni egyet. Este kilenc körül értem vissza sporttáskával a nyakamban, intettem is Soranak a recepción, utalva rá, hogy jövök, jönni fogok tizenegykor.

Katonai ártalom a precizitás, ötvennyolckor lépek ki a szobaajtón az itallal a kezemben, a recepciós pult feletti óra mutatója pedig közel másodpercre pontosan ér függőlegesbe, mikor én megjelenek. Nem tudom, mi a terv pontosan, de én nem gondoltam arra, hogy ezt a kellemes beszélgetést túlságosan formálisra kellene csinálnunk, szóval én lejöttem egy jóminőségű, de mindennapi magamat nem meghazudtolóan sportos nadrágban és pólóban. Túlságosan megszoktam már, hogy amit lehet könnyedén és lazán csinálni, azt ne bonyolítsam túl, mint ahogy nem is randira hívom Sorat, ha jól tudom, egyébként is férje van.
- Szép estét! A szobámban elment a villany, betört az ablaküveg és eltömődött a zuhanyrózsa, úgyhogy ilyen traumák után mihamarább szükségem lenne egy személyzeti tagra, akivel ezt megihatom. Tudna ajánlani egy ilyen személyt? - mutatok az italra, amit ő már jól ismer. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy nem hagyhattam volna ki ezt a köszönést egy teljesen zsigerből jött poén nélkül, még ha végén túl kimért lenne a pillanat.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Húsz évvel ezelőtt valószínűleg egy köszönés hangzott volna el kettőnktől, ha szembementünk volna bármely épület üvegajtójánál. Csak egy-egy köszönés mindkettőnktől, semmi több, már ha egyáltalán minimális esélyt is adtunk volna a találkozásra. Emlékszem a szakításunkat követő napokra, emlékszem arra is, hogy mindenért Sorat tettem felelőssé. Ő lett az ok a lábtörésemre is, igen, hiszen miatta siettem annyira az edzéssel, biztosan a szakításunk előszelét éreztem meg, ami letargiába merített az utolsó találkozásunk előtti napokban és Sora volt a magyarázat, hogy miért jelentkeztem a katonaságra. Fricskaként. Az eszem persze tudta, hogy ennek semmi értelme nem volt, nem Sora tehetett lényegében a szakításon kívül semmiről, elvégre pont azért keletkezett bennem végtelen vihar a rákövetkező napokban ahogy törött lábbal már a netflix logóra sem tudtam ránézni, hogy ne jelenjenek meg a sorozatok tökéletes szerelmes párjai… ahogy ültem az ágyban, kanapén, vagy lényegében bárhol, csak azon töprengtem, hogy miért. Tudtam miért. De annyira váratlanul érkezett, a bennem keletkezett düh pedig szinte császárbombaként robbant fel, aztán terjedt és terjedt, leginkább bennem, majd a szüleimet és barátaimat is elérte a hatása, már akik akkor még szóba álltak velem. Még akkor is, ott „lábadozó” pillanataim közepén is Sora tudatába temetkezdtem, el akartam felejteni görcsösen, de éppen ezért ment kínkeservesem.
De az élet ment tovább, a lábam meggyógyult, a figyelmemet óhatatlanul is lekötötték a világ dolgai, döntéseket kellett hoznom és összességében fokozatosan tisztult a fejem. Sosem a tudatommal volt a baj, sokkal inkább az elfogadással. Elfogadni, hogy elvesztettem Sorat. Hogy nem ő tehet a problémáim legtöbbjéről és hogy ezen én már nem tudok változtatni. Pont ahogy a nővérem helyzetén sem. És akkor összeállt minden. A tehetetlenség. A mozgásképtelenség érzete, miközben sportolónak vallottam magam, egyetemistaként ülni a padokban és hallgatni, tanulni, néha hülyeségeket, néha érdekes dolgokat és végérvényesen nem többé, mint fotelszakértővé válni, felfogni, hogy a lány, akibe szerelmes vagyok nélkülem tervezeti folytatni az életét és rájönni, hogy egy egykori kémparancsok és légióvezető lányának elrablásakor egyszerűen nincs mit tenni. Még egy ilyen család sem képes rá. Nem volt más út, minthogy elfogadjam a saját tehetetlenségemet. Volt viszont, amin tudtam változtatni és hirtelen jó ötletté vált a katonaság. Egy hely, ahová el lehet menekülni, ahol meg lehet változni, ahol új életet lehetett kezdeni.
Húsz évvel később sem mondhatom azt, hogy elfelejtettem bármit is azokból a hónapokból. Mindenre emlékszem, de mégis máshogy gondolok már vissza rájuk, érettebben, megvilágosulva, ha úgy tetszik. Mert hirtelen több mint tizenöt év szolgálat után már kissé átértékelődött számomra egy lábtörés, vagy egy szakítás. Eltört a lábam, igen, elvesztettem az indulási jogomat a világbajnokságon, következőre pedig már nem is neveztek. De legalább megvolt mindkét lábam. Szakítottunk Soraval, nem beszéltünk újra, de ha úgy döntünk, egy üzenet és ennek véget vethetünk. Mert éltünk! Én pedig ezúttal pontosan így akartam tenni, véget vetni a közel húsz év némaságnak és némi időt szeretnék azzal a nővel, akibe régen szerelmes voltam. Hogy megkérdezzem… ugyan, hogy van, mi történt vele, ki lett belőle. Ha már eddig nem írtam rá, hát akkor most, itt a hotelben, ma éjszaka tizenegykor.
A pontos érkezésemet leinkább tudatalatti precizitásommal tudnám magyarázni. Megszokás, húsz év kegyetlen tapasztalata, amivel belém égették, hogy a tizenegy óra az nem tizenegy óra öt perc. De mit számtana pont ma, persze hogy semmit, így én sem kötöztem volna magamra bombát, ha késtem volna. Összességében valamiért nem volt bennem feszéj, nem éreztem megfelelési kényszert, ezért hát görcsök is úgy illantak el a Gregoryval való beszélgetésem után, mintha részegre ittam volna magam. Így működöm már régóta, mert ha nem így működnék, megőrültem volna már. Ki kell engednem, ha nincs pörgéshelyzet, testem jobban tisztában van ezzel, mint az eszem. Szerencsére.
Megjegyzésére én is az órára pillantok, majd alig láthatóan biccentek egyet mosolyogva, ennél több reakcióval viszont nem méltatom a precízségemet.
Ilyen tájt a hotel teljesen nyugodt, akiknek nehéz napjuk volt már felmentek a szobájukba, akik pedig buliba készültek, azok vagy már elmentek, vagy majd csak éjfélkor teszik ki a lábukat. A kemény mag, én csak így hívom őket, mert mégiscsak neutrálisabban hangzik, mint a „rosszban sántikálók”.
- Ez esetben bíztam volna abban, hogy minden szavam eljut a kéretlen fülekhez és még nincsenek olyan agytompult állapotban, hogy ne tudnák összerakni, hogy mindezek együtt azért irreális túlzás. Pláne egy ilyen színvonalas hotelben. - A válasza miatt azonban aggódok, mivel félek, hogy ezúttal is rá kell döbbennem, hogy nem, az emberek nem annyira intelligensek, mint amennyire egyesekről feltételezem, így hát nyugtatásképpen még egyszer körbe nézek, hogy meggyőződjek arról, senki sem állt a hátam mögé míg „panaszkodtam”.
- Persze, teljesen érthető. - Azzal követem őt a kijelölt sarki asztal felé, miközben egy „értem én” huncut pillantás csillan meg szemeimben. Ne lássák, hogy munkában iszik, de azért ő mégiscsak munkában iszik. Ettől a gondolattól megkapom az este első emlékekkel teli dózisadagját. Csak mert húsz év úton újra meglátom Őt. A nőben a lányt, akit ismertem.
Az emlékekkel együtt érzem, ahogy gerincemen végigfut egy különlegesen bizsergető érzés, amit remélem, hogy megszűnik ahogy hátamat az ülőalkalmatosság szivacsos háttámlájának döntöm, de tévedtem. Nem múlt el, legalábbis egyelőre nem.
- Én azért látom magamon, hogy már nem vagyok tizenkilenc éves. Már nem tudok úgy versenybe szállni azzal a korosztállyal. De persze köszönöm, ha így látod - felelem teljesen közömbösen, miközben a még szobából „lopott” poharakat kettő közé helyezem az asztalon és elkezdem megbontani a francia konyakot.
- Kíváncsi vagyok, mit állapítasz majd meg belőlem mikorra elfogy a Hennessy. Nem sok ember van, aki annyira részletes jellemleírást tudott volna készíteni a fiatal énemről, mint te - pillantok szemeibe, igen, ez most egy olyan pillantás, amilyen egy másodperc alatt tudatni akarom vele, hogy bármennyit is változtam, én vagyok Tim, az a Tim, az ő ex-Timje. És nem felejtettem el semmit, a csodálatos közösen töltött időket pont annyira nem, mint egymás könnyező tekintetét azokról az utolsó percekről, amikor utoljára közvetlenül egymás szemeibe néztünk. A pillantással egyúttal viszont magamat is visszarántom a múltból a jelenbe, arcának látványával pedig magamat is tudatosítom, hogy azta, Soraya, ő tényleg AZ a Soraya.
- Örülök, hogy újra beszéltünk, Sora. És ezt nem az illem miatt mondom. - Szeretném, ha tudná, lehet nem tudok örömteli mosollyal állni még a szakításhoz (gondolom, ő sem), de ahogy itt ülök előtte, mindjárt negyven évesen, emiatt ne feszélyezzük magunkat. Persze kötve hiszem, hogy sokáig tabu téma lenne, sőt, lehet jobb is lenne direkten arra is kitérni majd, de nem most, még nem, majd pár pohár után. Öntök is mindkettőnk poharába, majd lassú, de határozott mozdulatokkal visszateszem az üveg fedőjét rá.
- Te viszont már most mutattál valamit a régi énedből - legyintem meg az alkoholt arcom elé tartva magasra, ha már épp arra utalok és épp csak azért nem koccintok, mert nem akarom, hogy a csilingelő hangra mások is felfigyeljenek és szúrós tekintetek érjék Sorát.
- Elsőre meglepett, hogy a te hangodat hallottam meg a foglalás során, de aztán gyorsan összeraktam a képet. Emlékszem, mennyire nem akartál a vendéglátásban elhelyezkedni akkoriban. - Hangom nyugodt, lágy, érezhetően elkényelmesedtem már az emlékek ezen szegletében pont úgy, mint a széken. - Hogy bírod egyébként? - Hiszen köztudott, hogy ez a szektor kegyetlen. Emberek kegyeiért versengeni egyenesen kegyetlen, ezt nem lehet más szóval illetni, éppen ezért nagyon tisztelem a döntésében, pláne úgy, hogy régen nem volt teljes mértékben biztos ebben az irányban. Persze én sem katonának készültem elsősorban, aztán mégis a légierőnél ragadtam.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

- Ebben ha akarnék sem tudnék vitába szállni veled - felelem egyből, végérvényesen pedig valóban neki adok igazat, de szerencsére nem fülelt le bennünket senki, így az én poénos megszólalásomon kívül nem éri vád a hotelt. Kezeim a francia Hennessey itallal vannak elfoglalva, de közben időnként Sorara pillantok, a kérdésére pedig anélkül válaszolok, hogy megválogatnám a szavaimat.
- Nem tudod milyen kegyetlenül igazságtalan érzés, mikor úgy hasít el melletted kerékpárral egy fiatal országúti kerékpáros, mintha nem izomból tekernék. - Fáj, nagyon fáj, de hát végsősoron nem is kell mindenből versenyt csinálnom, még ha rettenetesen is küzdőszellemű vagyok. Mindig is az voltam, nem is változtam sokat ilyen téren. - A sport még mindig nagy szerelmem - magyarázom meg a versenybe szállás platformját. Nem lett belőlem triatlon bajnok, de fejben azért örök hűséget fogadtam annak a sportágnak. Igen, még harminckilenc évesen is szenvedélyesen űzöm.
- Valóban. Pláne, hogy az csak egy szám. Mondhatni a mögöttünk álló tapasztalatok mértékét mutatja csak. - Hogy ezzel a saját gondolatommal mennyire értek egyet az vitatható, de valamilyen szinten jogosnak tűnik. Mindegy is, hány év telt el, nem akarok úgy viselkedni előtte, mintha nem pont ugyanaz az ember lennék, akit ő megismert. Eltelt pár év, mindkettőnk életében számos esemény történt biztos, de ez csak egy ok, ami miatt ideje volt már újra beszélgetésbe keverednünk. Részemről legalábbis mindenképpen előnyösebb lépés, mint a közösségi médiában lesni róla az érdekes posztokat, melyeket elalvás előtt még elkapok, mielőtt lezárnám a telefonom kijelzőjét.
Sora testtartása és szavai mintha több feszültséget rejtenének magunkat. Egyelőre csak ezt megjegyzem magamban anélkül, hogy teljesen feleslegesen elkezdeném az okokat megfejteni. Egy tipp nyilall belém, az pedig a szakításunk, minek emlékére én is pár pillanat erejéig kényelmetlenebben veszem a levegőt, de ezt a témát annyiszor átrágtam már magamban, hogy valamennyire megtanultam már elengedni. Vagy csak elfogadni, hogy vége lett akkor és úgy, ahogy.
Az este folyamán talán először fogalmazom meg kétszer is a válaszomat, mielőtt annak hangot adnék. Az, hogy álmában sem gondolta volna, hogy újra találkozunk, lényegében a szándékát fejezi ki. Vagyis valami miatt nem akart velem találkozni, ez pedig pont olyan gyomorszorító érzéseket vált ki bennem, mint amiket szakításunkkor éreztem ahogy törött lábbal próbáltam felfogni a szavait. Viszont ezúttal nem reagálok hevesen, nem úgy, mint akkor, ellenben elhatározom, hogy valahogy megfejtem, hogy mi miatt próbált kerülni eddig és lényegében most is, ha nem hozta volna úgy a sors, hogy nála foglalok szállást.  
- Viszont, ha már így alakult, használjuk ki ezt az alkalmat. - Szemeimből és hangsúlyomból is talán kiérződik, hogy mire utalok. Hogy ha már találkozunk, beszéljünk hát arról, amiről tán beszélnünk kellene.
- Tudom, ne aggódj! - nevetek vele én is, mert talán tényleg úgy tűnhet, mint alkoholista lenne Sora, pedig nehezen tudnám ezt elképzelni róla. - Nagyon jól esett a gesztusod és nem gondoltam túl a meglepetést. - El akarom oszlatni a kételyeket. Szeretem megfejteni a környezetem mozzanatait, de van, hogy néha nem is szándékozok egy-egy eseten túl sokat rágódni. - Csupán nem akartam úgy elhagyni a hotelt egy hét után, hogy nem váltok veled néhány szót. - Mert mégiscsak többnek gondolom Sorat, mint egy teljesen idegen, aki mellett egy szia-val elhaladok a folyosón.  
Tekintetem egyből a körülöttünk húzódó falakra vetül, keresek olyan képeket, melyek festmények és be tudom azonosítani Sora kéznyomát rajtuk, mikor végül Sora mutatóujja mutat rá épp a fejünktől nem messze díszelgő darabra. Elindőzök a képen néhány másodpercig.
- Szenzációs lett a kép, komolyan! - És a látványtól ismét gyászolom, hogy nem festő lett belőle, holott már én is érettebben látom a világot, ilyen szemüvegen keresztül pedig elismerésre méltó az, hogy belátta, a hobbijának nem tud hódolni felnőttként, mivel szüksége van biztonságos fedezetre.
- Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de valóban jól áll neked ez a munka. És tök jó látni, hogy pozitívan próbálsz tekinteni rá. - Ezzel lényegében én is belátom, hogy részben igazuk volt a szüleinek és persze Soranak is. Nem érzem, hogy közöm lenne hozzá, de szerintem ennyi megjegyzés tőlem bőven belefér.
- Igen. - mosolyodom el, ezzel is nyugtázva, hogy értés az utalását, azt, hogy tudja, hogy a katonaságnál vagyok. Gondolom ugyanaz az oka, mint az én eddigi összes mai sejtésemnek: közösségi média. - Valahol vicces is, hogy mindketten ott kötöttünk ki, amiről le akartuk beszélni egymást anno. - Ez bennem is csak most tudatosul és attól függetlenül, hogy megmosolyogtató az élet fintora, túl sok értelmet nem kell a megállapításnak szentelni.
- Nem mondom, hogy párszor nem a szerencse mentett meg, de összességében azért elmondhatom, hogy az igazán veszélyes pillanatok elkerültek. - Először válaszolni akartam a kérdésére, mielőtt elkezdenék mesélni kicsit magamról. - Elég sok behatás ért abban az évben, mikor utoljára láttuk egymást. Nem csak a szakításra gondolok most - jegyzem meg gyorsan, nehogy azt gondolja, hogy miatta lettem katona, kvázi dacból. Ez így nem igaz önmagában. - Eltört a lában, nem jutottam ki a VB selejtezőre sem amiatt, az egyetem pedig egyszerűen untatott. Tehetetlennek éreztem magam, mert úgy tűnt, mintha megállt volna az életem, úgyhogy döntöttem. Persze akkor még nem volt szó arról, hogy még harminckilenc évesen is azon gondolkodok majd, hogy miként váltsak. - Meg hogy egyáltalán váltani akarok-e. Ha egyértelműen igen lenne erre a válasz, akkor megtenném, de érezhetően egyre többször fogalmazódik meg bennem ez a kérdés.
Aztán egyik alkalommal, hogy kezével megfogja a poharat, a szemeim megakadnak az ujjain.  

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Nekem a sport mindig is nagyon fontos volt és a szívemben mindig különleges helyet foglalt el. Nem csak robotikus küzdelmet jelentett másokkal és saját testemmel is, hanem komoly és mérhetetlen érzelmek kötöttek éss máig kötnek hozzá. Ha sikerélményem volt, márpedig volt néhányban részem, akkor végtelenül boldog tudtam lenni, míg, ha elmaradtam a mások által, vagy éppenséggel saját magam által támasztott céloktól, akkor az pokolian tudott fájni. Ez máig megvan bennem, így feltehetőleg mindig fájni fog az, ha elmaradok az egykori céljaimtól, hiába belátom épp ésszel, hogy már nem vagyok olyan fiatal.
- Voltam, igen. Hiányoznak is azok az idők - mondom olyan hanggal, mint aki túl van már a nehéz időszakon. Elfogadtam, de azért még érzelmek kötnek a témához. Majd bólintok és én magam is megfordítom a sport kártyámat és a múlt helyett arról kezdek mesélni, ami jelenleg hajt engem. Ami még tarja izmaimban a tüzet.
- Igen. Ezzel pedig egészségesen és jó fizikumban tartom magam testileg és szellemileg is. Jelenleg ennyi is a célom a sporttal. - Nekem a testi-lelki egyensúly mindig nagyon fontos volt. Ha nem tudnám mozgásba fektetni az energiámat és a bennem kavargó érzéseket, amik nap mint nap gyűlnek bennem, akkor könnyen elindulnék a megőrülés felé. Így hát ez nem is csak rajongás, ez egy elhatározás, hogy nem fogom abbahagyni és fitten fogom tartani magam még ötven, hatvan évesen is.
- Feltételezem az „ezúttal másképp lesz” és a „de ez most más helyzet” gondolatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy újra abba a hibába fuss - kortyolok egyet a francia italból. Nem idegen számomra, amit mond, mert van, hogy velem is megesik, de a légierőnél azért nagyon rágyúrtak, hogy ezt a tulajdonságot kiirtsák belőlem. Vannak tulajdonságok, elvek, amiket át tudok emelni a magánéletembe a légierőtől, de vannak olyanok is, amik egyszerűen nem összeegyeztethetők azzal, szerencsére.
A mai találkozóra irányuló kérdésére aztán kissé kiegyenesítem hátamat és megnyalom az ajkaimat, de mivel nem szándékozok elhallgatni semmit előle, ezért nem kell tűnődnem a szavakon.
- Szállást akartam foglalni Manhattanban és mivel előző hónapokban jött velem szembe az egyik facebook posztod a hotelről, ezért szimplán lusta voltam másik hotel után nézni. - Ez így volt. Este volt már, fáradt voltam, férfiasan nem komplikáltam túl a hotel kiválasztását. Mondjuk a nők ezeket a „lusta voltam” válaszokat szeretik túlkomplikálni és van egy kósza megérzésem, hogy Sora is ezt teszi ezzel a szállásfoglalással kapcsolatban. - Viszont, ha már ide kértem egy hetet, akkor evidens volt számomra, hogy valamilyen módon megkereslek majd, mert nem vagyok olyan, aki képes lenne keresztülnézni az egykori barátnőjén. - De ahogy látom a Hennesseyt, Sora sem olyan, aki mindenáron próbálta volna kikerülni ezt a találkozást. Én sem véletlenül nevezem ezúttal is őt „az egykori barátnőmnek” és nem „egy régi barátnőmnek”. Most, hogy ezek alapján mit gondol, szándékosan alakítottam-e így ezt a találkozást, vagy így alakult… nos, ezt már rá bízom.
- Valóban nem most volt. És örülök is, hogy újra beszélünk, mert szerintem az emlékeink nem érdemlik meg, hogy olyan az legyen az utolsó találkozásunk, ami végül az utolsó lett. - Ebből adódóan kérdezi is, hogy miről akarok vele beszélni. Gondolom azt feltételezi, hogy számon akarom kérni, hogy miért szakítottunk olyan hirtelen.
- Nem foglak számonkérni, vagy kikérdezni Sora, hogy miért szakítottunk. Annyit osztasz meg, amennyit gondolsz és ha ez egyenlő a nullával, el fogom fogadni. - Tisztázom magam, mert bár tényleg örülnék, hogyha megbeszélnénk a történteket, de ha nem akarja, nem fogok felállni és távozni.
Aztán elidőzök a festményén. Gyönyörű és könnyen lehet, hogy azért ilyen szép, mert ez a hobbija megmaradt hobbinak és így tényleg arról festhet, amit ő szeretne. Vagy legalábbis olyan kéréseket tud elvállalni, amivel ő szimpatizál. Valóban nehéz megfejteni, hogy mi lett volna, ha nem szakítunk, ha abba az irányba halad tovább az életünk, amivel kapcsolatosan annyira támogattuk egymást.
- Meglehet, az én részemről legalábbis mindenképpen közrejátszott az is, hogy akkoriban menő dolog volt a szülők ellen lázadni. És ha te valamit szerettél volna, egyértelmű volt, hogy bátorítottalak és támogattalak a vágyaid elérésében amolyan ellenpólusként a szüleiddel szemben - folytatom a gondolatkísérletet amolyan nosztalgiázás gyanánt. Én is katona lettem, bár nekem a szüleim sem feltétlenül erőltették ezt, holott apám szemében azért láttam a büszkeség nyomait, amikor bevonultam. A mi családunk teljesen máshogy gondol a katonaságra, mint Sora, ami egyáltalán nem gond, mindössze csak egy ténymegállapítás.
- De, tudtam volna - felelek túlcicomázás nélkül a kérdésére. Persze, hogy tudtam volna kevésbé veszélyes hivatást választani, igazából bármi más is lehettem volna. Feltehetőleg ügyvéd és orvos azért nem, mert annyi agyam és türelmem nem volt fiatalon, de kis túlzással rengeteg kapu nyitva állt előttem. - Viszont azt éreztem, hogy ez az én utam - mondom ki egészen határozottan, olyan módon, mint aki nem szégyelli a döntését. Nincs is mit szégyellnem. Majd elmesélem, miért döntöttem így, hiszen akkoriban jó okom volt rá. Biztonsági út volt, vagy menekülés a depressziótól.
- Pihenek - mosolyodom el felszabadultabban az előző témához képest. - Rájöttem, hogy ha otthon vagyok, akkor nem tudok annyira kikapcsolódni, mintha elutaznék. Csakhogy közben kiderült, hogy a barátnőm nem tud annyi időre elutazni, amennyire megérte volna külföldre, vagy más államba menni, úgyhogy végül maradtam New Yorkban. Ne kérdezd, tudom, hogy szörnyen bonyolultnak tűnik, az is - vakarom meg tarkómat és kellemetlen sóhajjal. Mindegy, ez a szabadság már így sikerült, amúgy is sokáig nekem is kérdéses volt, hogy egyáltalán elhagyhatom-e az országot. De ha így vesszük, már Sora is könnyen beláthatja, hogy miért volt lényegében teljesen mindegy, melyik New York-i hotelbe megyek. Akkorra már annyira elegem lett ebből a szervezkedésből, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy Sora miatt más helyet választanék, sőt, üde színfoltja volt a döntésemnek.
A kérdésére viszont már egyáltalán nem könnyű válaszolnom, főleg azért, mert a hivatás váltás kérdése még bennem is tisztázatlan. Szóval próbálok hangosan gondolkodni miközben a pohárban forgatom az ital még megmaradt részét.
- Attól függ, hogy milyen lehetőséget kapnék. Van olyan állás, vagy pozíció, amit, ha most elém tennének, hogy írjam alá és holnaptól kezdhetek, nem haboznék. De alapvetően megvagyok a légierő különleges alakulatánál is, nem menekülök onnan. - Ennyi az, amit tudok. - Ma találkoztam egy régebbi felettesemmel egyébként. Ő miután leszerelt, kiképzőként folytatta a pályafutását és ez az irány számomra is szimpatikus lenne. Meglátjuk, hogy összejön-e. Ha nem, még néhány évig maradok a légierőnél, de tovább nem akarok. Az is tervben van, hogy esetleg elmegyek 737-es pilótának a kereskedelmi repülésbe. - A fónia megvan, több jogosítványom is van, igaz, légvédelmi repülőre és helikopterre, de nem nulláról kellene kezdenem.
Végül megállítom az italom keverését és míg ajkaimhoz emelem a poharat, tekintetem megakad a gyűrűjén. Ezt kiszúrja Sora is, ami miatt végigszalad egy ideg a hátamon. A szavai első hallásra gyomorszájon rúgnak, mivel belehallom azt a teóriát, amit én dédelgetek magamban lényegében a szakításunk óta. Azt, hogy biztos másért hagyott el. De azért próbálom ezt a kellemetlen érzést valamennyire leplezni.
- Gratulálok! Így utólag is - mosolyodom el meghitten, nem tudok teljesen őszinte lenni, de ez nem a boldogsága miatt van, hanem csak a bugyuta emlékeim miatt. Ebből adódóan pedig keresek valami mentőövet, ami miatt nem leplezem le magamat teljesen. Észre is veszem, hogy az ő arca sem boldog és büszke, sokkal inkább mintha fájdalmas lenne, ezen a ponton pedig az ő érzései sokkal jobban foglalkoztatnak, mint a sajátom. - És akkor… jól tudom, hogy fiatok is született? Huh, elég rég, talán tíz - tizenöt éve futottam össze Jessicaval, aki említette, hogy anyuka lettél. - Említem meg az egyikori osztálytársunkat. Pompon lány volt Jessica is, de vele a kapcsolatom nem volt annyira szoros, hogy tíz percnyi csacsogás után ne váltak volna el az útjaink.
- Nem igazán - vallom be én is a kapcsolati státuszomat egy vigyorral. Meglepően jól fogalmaz Sora, nem hagyják, hogy magányos legyek. Meg igazából én nekem sem ez a célom. - A lány, akivel találkozni fogok lényegében egy haverom ismerőse, ő mutatott be minket egymásnak azzal az ürüggyel, hogy rengeteg közös van bennünk, ami igaz is. Még nagyon új a kapcsolat. - Róla és a kapcsolatunkról akkor sem tudnék nagyon részletekbe menni, ha feltett szándékomban állna, hiszen annyira új és ismeretlen még ez a viszony köztünk, hogy nem tudok róla, rólunk sokat mesélni. Még nincs miről mesélni, de talán ez a hét végén már több mindennel tisztában leszek én is.
- Önthetek újra? - Azzal ismét kezembe veszem az üveget és ha beleegyezik, az ő poharát is újra teleöntöm mielőtt ezt megtenném az enyémmel. Ha nem kell, természetesen kihagyom az ő poharát.

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Munkámnak köszönhetően a napjaim többségében rá vagyok kényszerítve arra, hogy mások tetteinek, vagy terveinek miértjére keressem a választ. De vehetném példának a saját múltamat is, hiszem a nővérem eltűnése olyan eset, ami továbbra is leköti az agyamat. Miért történt… mi célból, milyen hátsó szándékból… És éppen ezért, ha kikapcsolódásra vágyom, akkor én nem kezdek el túlgondolni dolgokat. Foglaltam egy hotelben szobát, mégpedig az első hotelben, ami velem szembejött, jó helyen volt és normális áron nyújtja a nekem szükséges kényelmet, ez pedig történetesen Sora munkahelye volt. Az, hogy miért ez volt az első találat már más kérdés, de annak már semmi köze a céljaimhoz, nincsenek is céljaim itt a pihenésen kívül. De Sora valószínűleg ezt sosem fogja elhinni nekem, nem is várom el tőle, hogy belelásson az életembe, a gondolkodásmódomba, esetleg meg is értse azt ennyi idő elteltével.
- Hisz itt vagyok - adom meg a válasz a kérdésére. - Szóval nem, annyit nem ért meg ez az emlék, hogy több időt töltsek a google keresőben. - Szerencsére nem ragadtam le fejben a húsz évvel ezelőtti állapotomban, ahogy annyi minden történt már velem, hogy nem tűnt félelmetesnek, sem elkeserítőnek újra látnom őt. Nyilvánvalóan az, hogy itt szálltam meg még nem jelentette önmagában azt, hogy nekünk találkoznunk kell. Én úgy voltam vele, hogy ha találkozunk, akkor jó, azt kihasználom, ha nem, akkor nem.
Viszont Sorát nem látom kicsit sem ellazultnak. A szavait sem feltétlenül mondanám kedvesnek, pláne akkor, ha a régi emlékek vagy a régi önmagam kerül szóba. Ezt lenyelem, illetve nem veszem mélyen magamra, csak azt veszem észre, hogy ő máshogy áll érzelmileg a múltunkhoz. Úgy, mintha sokkal jobban meghatározná a jelent, mintha bármennyire is kihatna a jelenre, holott tudtommal van férje is, fia is.
Mindezek mellett viszont megegyezünk abban, hogy nem ragasztjuk magunkat a múlthoz, amit az ő részéről némileg erős váltásnak érzek, viszont meggyőzően mondja, amivel természetesen teljesen egyetértek, úgyhogy jobbnak gondolom, ha jelenleg inkább nem firtatjuk a miérteket.
- Részemről ennek nincs akadálya - döntöm kissé oldalra fejemet. Remélem, a részéről sincs és nem csak azért mondja, mert kerülni akarná a kérdést, de végülis, ahogy én megismertem őt, nem az a fajta, aki ne mondaná ki, ha valamit tudnom kellene. Ennyi év után pedig természetes, hogy nem tökéletesen értelmezzük egymás reakcióit, úgyhogy elengedem a témát és a múlt egy másik szegmensébe ugrunk át.
- Tudtunk élni, az biztos - nevetek az erkélyen kimászós jelenetek emlékére. - Meg volt pár éjszaka, amikor nem voltam biztos benne, hogy hazajutok anélkül, hogy összevernének - utalok a rivális focicsapat nagymenőjére, aki nagyon sokáig nem tudta elviselni, hogy mi Sorával együtt voltunk és ezért gyakran kerültünk vele konfliktusba, amikor véletlenül ugyanazon a szórakozóhelyen jelentünk meg. Így visszagondolva egész sokak szemét szúrta a kapcsolatunk, de én imádtam azt, hogy minden nehézséget és bonyodalmat kihívásként fogtunk fel és építkeztünk belőle.
- Kifejezetten előnyös, hogy megvan minden végtagom és belső szervem. - Ezt már nem nevetve mondom, mert megadom a munkámnak azt a tiszteletet, amit megérdemel egy ilyen szakma, de tény, hogy sokan kapnak olyan sérülést, ami nem regenerálható.
- Ami azt illeti, lekopogom, de nem történt velem semmi olyan súlyos baleset eddig, ami maradandó beavatkozást igényelt volna. - Műtétjeim voltak, de az a legkevesebb. Aztán persze ott van a lelki vonzata is a dolognak, én pedig nem fogok hazudni Soranak, hogy kemény legény vagyok és rajtam nem üt át semmi, mert ez nem így van. A valóságot nem két mondat elmesélni, de végül is van időnk.
- Voltak helyzetek, amik után éreztem, hogy megrendültem, vagy amik felkavarták a múltamat, de összetehetem a két kezemet, remek pszichológusom van, úgyhogy összességében rendben vagyok. - Nem őrültem meg, nem lettem kattant. - Leginkább a nővéremmel történt eset az, ami újabban marcangol, kiderült, hogy amerikaiak voltak a tettesek és van még remény bennünk, hogy még életben van. Közben meg hitegetem magam, hogy nem kellene ezt már forszírozni negyven évesen, szóval nem könnyű ezt fejben lerendeznem magammal. Viszont jelenleg ennyit tudok felmutatni lelki betegségként. - Összekulcsolom a karjaimat magam előtt. Tulajdonképpen nem betegség ez, csak őrlődés, ettől pedig én még egészségesnek tartom magam, hisz mindenkinek van valamilyen rákfenéje. Majdhogynem normálisnak is mondható, én próbálok magamra így tekinteni.
Aztán mesélek neki arról, hogy hogyan kerültem én ide a hotelbe egy hétre, holott én is helyi lennék. Jersey Cityben lakok ugyan, de az még mindig autóval nem egy nagy távolság ahhoz, hogy ne akarjak ennyi pénzt a hotelnek adományozni. Nos hát erre is megvan az ok, egyébként tök jó, hogy Sora érti is, mire gondolok otthoni nyüzsi alatt.
- Pontosan, igen! Ezt akartam elkerülni, ami eddig tökéletesen bejött. Amúgy is sokat alszok az otthonomon kívül, úgyhogy nem érzek kellemetlenséget egy kvázi idegen szobában. Főleg, hogy nagyon jók az itteni szobák - nyújtom kezem Sora felé, csak hogy nyomatékosítsam az elismerésemet a hotel iránt. A következő kérdés, amit feltesz nem annyira egyszerű, hogy csak úgy rávágjak egy számot. Testsúlyomat jobbra-balra helyezve mocorgok kissé továbbra is összefont kezekkel, míg hangosan gondolkodom.
- Vegyük tizesnek annak a férfinak az életét, aki egy újonnan kitört polgárháborúban ostromolt városban fegyverrel a kezében rohangál, egyesnek pedig egy békés hegyi birtokon élő háziasszony helyzetét. Egy ilyen skálán én a saját életemet olyan erős nyolcasnak venném. - Csak, ha mindenkiképpen számokhoz kötjük a veszélyességet, ami számomra logikus és érthető, mert szeretem ezt az összehasonlítási módszert, gyakran alkalmazzuk is a katonaságban. - Nem vagyok fronton mindig, van, hogy csak kisegítő feladatokat látunk el, vagy csak gépet vezetek. Vannak olyan akciók is, amik során nem kerül elő a fegyver, de igen, tény, hogy akadnak meleg helyzetek is, amik már elérik a 10-es veszélyességi fokozatot is. - És ez kell is. Nem lehet egy katonát mindig golyózáporban tartani, mert egy idő után nem fog úgy teljesíteni és a végén még meghall. Márpedig nálunk nem olyan emberek vannak, akiknek elvesztése mellékes lenne már azon gondolatot túl is, hogy minden élet szent.
- Köszönöm a támogatást. Én személy szerint a kereskedelmi repülést biztonságosabbnak ítélem meg a taxizásnál is. - Felelek már a másik gondolatára. - Sokkal szigorúbbak a szabályok is, rengeteg ellenőrző mechanika van és valljuk be, kevesebb hülye jön szembe ott fent az égen. - Ezért imádok repülő pilóta lenni, mint ami most is vagyok. Alapból jó váltás volt műszaki irányba menni a politikai helyett, ma már sokkal jobban magaménak vallom.
Az, hogy van rajta egy gyűrű önmagában semmit sem jelent, ugyanakkor nekem az a tapasztalatom, hogy aki hobbiból hord gyűrűt, az többel is díszíti az ujját egyidőben. Ha egy negyven éves nő egy darabot hord a gyűrűsujját, akkor azért nagy valószínűséggel annak a házasság az oka. Ez ki is derül Sora válaszából, amire teljes szívemből gratulálok, ha már eddig nem volt lehetőségem ezt megtenni, noha én is hallom, hogy lehet nem jött ki ajkaim közül úgy a hang, mint ahogy én azt akartam volna. Sejtem az okát, egy fránya feltételezés, hogy talán a férje miatt szakíthattunk anno, azonban ez tökéletes esete annak, hogy a szívem és az agyam nincs összehangban. Egy kérdéssel próbálok tovább ugrani és ha már itt tartunk, megjegyzem neki, hogy a fiához is gratulálok. Szerintem meglepődik azon, hogy tudok róla, legalábbis ezt a reakciót tudom leolvasni az arcáról.
- Akkor feltételezem, hogy imádja az anyját, amiért ennyire fiatalos - mosolyodom el a gondolattól, hogy egy magát is gyereknek érző anya mennyire jó kapcsolatot tudhat kialakítani a gyerekével. Most már bánom, hogy nem lett belőlem fiatalos apuka, sokkal jobban tudtam volna azonosulni a gyerekemmel, de hát ez már így alakult. Mondjuk még mindig jó fizikummal rendelkezem, úgyhogy talán még nincs veszve semmi.
- Nem szereti a hennessyt - szomorodnak el a szám sarkai ettől, igazán fájó pont köztem és a barátnőm között, de persze nem ezen fog múlni a kapcsolatunk. - Én úgy gondolom, hogy azért megoldhatóak a találkozások. Már nem megyek el hosszú évekre külföldre, általában hetekre, nagyon maximum egy hónapra vagyok távol New Yorktól. Kérdés az, hogy mennyire sűrűn megyek, de ez meg rajtam is áll. Sok munka van a bázison is, ami meg itt van a közelben - megvonom a vállamat. Nem a rugalmasságról híres az osztag, de azért nem egy közkatona vagyok már, így van némi mozgásterem. - Ha pedig tényleg lesz üres kiképző pozíció, akkor végképp helyben leszek már. - Jobban is, mint a polgári pilóta állás esetében. De nem csak én vagyok itt a kérdés, hanem a barátnőm is, aki szintén jön-megy a világban és inkább ez a probléma. Még ha csak hozzám kellene igazodni, az megoldható lenne, de így, hogy ketten kétfelé járjuk a világot, kicsit nehéz. De próbálkozunk.
- Igen. - Az előbbi válaszaimhoz képest ez sokkal tömörebb és határozottabb kijelentés, pláne, ha a barátnő kérdéseket vesszük.
- Nem tagadom, hogy jó lenne már a feleségemet magamhoz ölelni. Szeretnék apa lenni, hisz én sem leszek fiatalabb - felelem jobban elkomolyodva az eddigi hangulatokhoz képest. Így alakult, emiatt nem neheztelek a sorsra, de most már szeretnék egy olyan nőt találni, akivel tényleg passzolunk egy egyeznek a céljaink. Lehet pont ezt érzem a jelenlegi barátnőm esetében is, ő szerintem még élni akarja a nagybetűs életét, meglehet, velem, ami hálás vagyok.
Ilyen gondolatokra jól esne még egy kis alkohol, úgyhogy öntök először Soranak pontosan annyit, amennyit mutatott. Már nem vagyok az a srác, aki „véletlenül” többet tölt a lányoknak.
- Lehet a férjed ezt nem díjazná - mosolyodom el sármosan, elvégre épp, hogy csak nem teszem hozzá, hogy én viszont igen, én nagyon díjaznám annak tudatában is, hogy a barátnőm lehet kiakadna a tudaton is, hogy egy másik nő fekszik mellettem, hiába nem történne semmi az ágyban köztünk.
- Mikor jön a váltás? - Azt tudom, hogy héttől dolgozik, de nem tudom, hány órás egy ilyen műszak nekik. Közben a recepció felé nézek, mert mozgást fedezek fel, de csak egy ittas állapotban lévő pár halad el az étteremtől a szobák felé, úgyhogy megítélésem szerint nincs miért felállni.  

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

- Hát tényleg az esetek nagyrészében tartotta a fél tanteremnyi távolságot és leginkább csak a focipályán volt annyi bátorsága, hogy nekem jöjjön - nevetek fel az emlékekre. - De úgy tűnik, hogy nem jött be neki a sportkarrier, mert pár hete láttam a Burger Kingben. Mondjuk tény, hogy valami vezető szerepben rohangált… - Ezt egyébként nem lenézően mondom, pusztán, mint új információ. Lehet sosem akart igazán focista lenni, ahogy én sem, hiába űztük gimiben kőkeményen. Noha ő hajtogatta ezt a tervét, én viszont sosem állítottam, hogy több számomra az amerikai foci, mint csapatjáték a gimis időkben. - Köszöntünk egymásnak, aztán igazából ennyi. Nem volt már ő sem olyan erőszakos, mint anno. - Ahogy én sem, persze látok elég erőszakot a katonaságban, eszemben sem lenne ezt a magánéletembe is belekeverni. Persze most jól lebuktam, hogy a Burger Kingbe járok enni. Szeretem a szennyeket, sajnos, pedig próbálok egészséges életet élni a táplálékbevitel alapján is. De majd megnevel a jövőbeli feleségem.
A nővérem helyzete mindig egy olyan ügy, amiről órákat tudnék beszélni, ha a megfelelő személlyel nézek szembe egy nyugodt helyen. Sora történetesen pont ilyen és félek, hogy olyan érzéseket uszítanék rá, aminek most nem feltétlenül lenne itt az ideje. A helyzet az, hogy Sora nagyon fontos személy az életemnek, a múltamnak és örülök, hogy újra beszélünk, ez maradjon is így, azonban nem kezelhetem őt úgy, mintha még mindig szoros lenne köztünk a kapcsolat. Ha ez így lenne, nem kellene újra feltárnunk egymás előtt az életünket és nem lenne ez egy második ismerkedés. Úgyhogy nehéz mérlegelni, hogy mennyit osszak meg ebből vele, amivel nem érzi azt, hogy ráöntöm az érzéseimet, de nem is tűnök úgy, mint aki nem akarna beszélni.
- Ugyanakkor tudom, hogy ha találkoznék vele, lehet már nem a nővéremet látnám személyében. - megköszörülöm a torkomat. - Én rá még mindig gyerekként gondolok, nagyon sokkoló lesz szembesülni a valósággal, ha ez valaha meg fog történni. - Próbálok inkább arról beszélni, milyen lesz az újbóli találkozás, a jelenlegi szituáció is inkább erre tereli a gondolataimat, de azt sem szeretném, ha Sora már anyaként átérezné ezt a nehéz helyzetet. Most felesleges lenne ilyen érzéseket kelteni benne.
Teljesen más életmódot élünk, ami abból is megmutatkozik, hogy Soranak a saját ágya jelenti a kényelmet, míg engem nem köt kifejezetten egy adott helyre, szobára a komfortérzetem, ami magyarázható a katonaságban töltött időszakommal is, de azzal is, hogy negyven évesen én nem tudhatok magaménak egy családot, ahová mindig hazahúzna a szívem. Nekem is van otthonom, de az közel sem lehet olyan meleg és kellemes, mint Sorának.
Egy pillanatra belém nyilall a gondolat, hogy Soraya azért hangsúlyozza ki, mennyire veszélyes életet élek, mert esetleg aggódna értem, azonban még mielőtt ez mély nyomot hagyna bennem, elhessegetem a feltételezést. Semmi oka nem lenne aggódnia értem, hiszem nem vagyok az életének szerves része. Önzőség lenne azt állítani, hogy számítana neki az épségem a kedvességén túlmenően.
- Szerencsére nem is engednének a pilótaülésbe, úgyhogy nem történhet baj - nevetek, de azért tényleg örülök, hogy nem lehet csak úgy pilóta bárkiből. Ellenben azok a pilóták nagyon is vigyázni fognak Sorara, ha a felhők fölé emelkedik majd. Mikor a barátnőmre tér, megmasszírozom a homlokomat. Nehéz dolog ez, de persze igaza van, egyfajta nézőpontból.
- Bizonyára igen. Pláne, ha nem fog kelleni ilyen gyakran váratlanul elhagynom az országot. – Sóhajtok egyet. - Ettől függetlenül jó érzés látni, hogy tiszteli azt, amit csinálok és elfogad így. Tudja, hogy katonacsaládban nőttem fel, tudja, hogy számomra ez fontos dolog és azt hiszem, felnéz a munkásságomra. - Nem azt mondom, hogy hősként tekint, mert nem, inkább úgy fogja fel, hogy amit teszek, részben az országomért, részben a világért, a civilekért, az túlmutat az átlagembereken és ez jó érzéssel tölt el. Megbecsülve lenni pedig remek érzés, pláne, ha a barátnőmről van szó. Talán ez az egyik, ami megfogott benne, még ha nem is érzem, hogy köztünk tökéletesen működne a kémia.
- Nem akarod tudni a szaftos részleteket? - Elmosolyodom, miközben belegondolok, hogy Soraból tényleg anya lett. Efelől egy pillanatig nem volt kétségem, sejtettem, hogy össze fog jönni neki az élet, a munka, a család és belőle remek anya lesz. Noha meglepett, hogy a szakításunk után milyen hamar szült, de úgy éreztem akkor, hogy ez már nem tartozik rám, mostanra pedig már nem szándékozom felháborgatni a múltbeli érzéseimet.
Elég furcsa érzés a barátnőmről beszélni Soranak. Alapvetően Sorával beszélni is különös, bizsergető érzéseket kelt bennem, amit egyelőre nem tudok hova rakni, de hálásan köszönömöt formálva ajkaimmal bólintással fejezem ki, hogy nagyre értékelem a jókívánságát és a szurkolását. Ugyanakkor nem kerüli el a figyelmemet, hogy megváltozott arcmimikával leveszi rólam a tekintetét, mikor kijelentem, hogy természetesen nekem is az a célom az életben, hogy családom legyen. Talán még nem kell végleg lemondanom róla annak ellenére, hogy bennem van továbbra is a gyerekkori trauma.
- Ettől még persze bennem van a fájdalom, amit át kellett élnem gyerekként, a testvérem eltűnésének sokkja, de szerencsére eljutottam már arra a pontra, hogy a félelmem abban nyilvánuljon meg, hogy maximálisan megvédem őt és a családom. Most már elhiszem magamról, hogy biztonságos körülményeket tudok biztosítani egy gyermeknek. - Amit egyértelműen a katonaságnak köszönhetek. Ezt csak azért gondoltam még hozzátenni, mert ő más máshogy ismert.
Majd a hangulat ismét vicceskedőbe megy át, ennek örömére öntök még egy kis italt mindkettőnk poharába. Mikor felmerül, hogy a hotelszoba falai között tölthetné az éjszakát, huncut kíváncsisággal hozom fel a férjét, mit sem sejtve a tragikus halálára, ami villámcsapásként ér. Arcomon megfagynak az izmok, a kezemben pedig megáll a pohár még mielőtt ajkamhoz érinthetném. Kell pár másodperc, hogy felfogjam a hallottakat, ezzel együtt pedig kialakuljon bennem a részvét és a gyász érzése, valamint a bűntudat, hogy mennyire bunkó voltam, amiért mit sem sejtve említettem meg. Visszahelyezem a poharat az asztalra anélkül, hogy beleinnék.
- Ne haragudj! Nem tudtam. - Hangom teljesen más tónust vesz, ezúttal mélyebben, nyugodtabban és halkabban szólalok meg.
- Fogadd őszinte részvétemet! - Nézem, ahogy velem ellentétben ő kiissza a poharát, érezhetően megrendült most köztünk a hangulat és ezzel együtt kicsit én is a hír hallatán. Előre dőlök, két alkaromra támaszkodva közelebb húzódom hozzá és bátorkodom a tenyeremet Sora karjára helyezni. - Ha bármiben tudlak támogatni, téged és a fiadat, tényleg bármiben, szólj bátran, kérlek. - Szeretném, ha tudná, hogy bár nem töltöttük egymás közelében az elmúlt éveket, én ettől még nagyon is komolyan, őszintén mondom, hogy szívesen segítek neki és a családjának, amennyiben erre igényt tart. Ahogy a bármit is szó szerint kell érteni, legyen az mentális támogatás, vagy bútorok mozgatása.
Reggel hat óráig még közel hat óra van hátra. Igazság szerint nincs elképzelésem, se elvárásom az estémmel kapcsolatban, terveim szerint úszok a lehetőségekkel és Sorával maradok, amíg mindketten jól érezzük magunkat. Jelzésére felállok, megragadom a Hennessyt és egymásba csúsztatva a két poharat is. Kíváncsian szöknek fel szemöldökeim Sora intésére, de minden hezitálás nélkül indulok meg a lift irányába.
Azon kapom magam, hogy szemeim végig Sorára ragadnak, míg ő intézkedik. Végig pillantok rajta, testének vonalain így, hogy ezúttal állunk. A stílusa és a kisugárzása még mindig elragadó, ezek olyan dolgok, amit sem a szülés, sem a gyereknevelés, sem a férje halála nem tudott befolyásolni rajta.
A liftben látom, ahogy megnyomja a más színnel jelzett legfelső gombot, amiből már sejtem, hogy merre tartunk, ilyen zárt térben pedig megcsak Soraya illata. Elfog a nosztalgikus érzés, de mielőtt túlságosan elkalandoznék, nyílik az ajtó és megérzem arcomon az enyhén hűvöskés szellőt, mely ilyen magasban már sokkal jobban érzékelhető, mint az utcaszinten. Leteszem a Hennessyt egy elém kerülő asztalra és lassan, zsebre dugott kezekkel a korláthoz sétálok. Hagyom, hogy átjárjon a város éjszaka fényei és ezzel együtt a csendje is. Na persze ez közel sem csend, össze sem hasonlítható a sivatagi éjszakák nesztelenségével, de a manhattani nappali zajokhoz képest meglehetősen varázslatos.
- Itt aztán lehet gondolkodni - közel suttogva engedem át magam a hely romantikus hangulatának, majd szemeimet a városról Sorára emelem és ezúttal hagyom magam elveszni a halvány fények által lágyabbnak tűnő vonásaiban. - Csodálatos nő lettél!

“Your work is going to fill a large part of your life, and the only way to be truly satisfied is to do what you believe is great work. And the only way to do great work is to love what you do. If you haven’t found it yet, keep looking. Don’t settle. As with all matters of the heart, you’ll know when you find it.”

Ténylegesen elgondolkozok azon, hogy vajon a hotel étterme nem szálló vendégek számára is látogatható, viszont eddig ahányszor elmentem mellette, mindig volt olyan érzésem, hogy ez nem csupán egy hotelen belüli étkező és Sora is javaslata is ezt sugallja, úgyhogy bólintással megköszönöm a tippet, s ujjaimmal a poharat forgatva kezdek el játszani, mikor a húgomról kezdek beszélni.
Újra rám tör az érzés, ami régen bekebelezett, a legérzékenyebb témámról Soraval beszélni emlékeztet arra, hogy mennyire közel állt ő hozzám és továbbra is benne vagy abban a szűk körben, akik előtt merek teljesen meztelen lenni. Átvitt és fizikai értelemben is, bár ezúttal az előbbiként gondolok.
- Köszönöm - szinte suttogok, amiért elnyomja hangom a millió érzelem. Egy pillanat erejéig lehunyom szemeimet. - Talán ezzel a mai nappal elkezdődik valami, ami visszahozza az életembe az elvesztett személyeket. - Nem teljesen átgondoltan csúszik ki ajkaim közül, mivel nem akarom összezavarni Sorat, de nem bánom, ha Sora tudja, ő nagyon fontos volt nekem és ezért máig meghatározó része az életemnek. Lehet pont ezért olyan furcsa a jelenlegi barátnőmről beszélnem.
- Annak én is örülni fogok - mosolyodom el. Próbálok általánosítani, ahol csak tudok, mivel a magány érzése engem is gyakran széttép, holott világéletemben olyan voltam, aki egy kapcsolatot érzelmileg és fizikailag is megél. A gond leggyakrabban valamelyik hiánya jelentette és nem azt mondom, sokszor én voltam a ludas, viszont egyszer sem voltam olyannyira komoly és hosszantartó kapcsolatban, hogy le mertem volna mondani érte a munkámról. Ez persze felveti, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás.
Bár tudnám, mit érezhet egy szülő, így viszont csak ülök és engedem, hogy hassanak rám Sora tapasztalatai. A szülői féltés kiirthatatlan. Ez a félelem bennem anno teljesen indokolatlanul keletkezett, alig voltam tizennyolc éves, de a nővéremmel történtek elkezdtek visszahatni rám. Most újra átérzem Sora arcát vizsgálva, azonban a félelem szó helyett már a féltés állja meg a helyét, valamint az a szeretet, amit a fia iránt érez. Lenyűgöző!
- Nagyon jól esik, hogy ezt mondod, mivel te láttál a legrosszabb állapotomban is, amikor szinte féltem a gyerekektől. Épp ezért sokat jelentenek nekem a szavaid - mosolyodom el. Nem tudom, mikor jön el az a pont, amikor le fogok mondani az apaságról. Nem azért, mert esetleg fizikailag ne lennék rá képes tíz, húsz, akár harminc év múlva is, hanem mert valljuk be, egy bizonyos kor felett már nem jó belekezdeni. De azért még nem érzem magam abban a korban, pláne, hogy dolgozok azon, hogy egészséges és fitt maradjak.
Gorombának érzem magam, habár valószínűleg tényleg nem tudhattam, hogy a férje már nem él. Bevallom, azért nem kattintottam minden nap a facebook profiljára, hogy lecsekkoljam a kapcsolati státuszát, habár ez alapvetően semmit sem jelent, hiszen én sem váltogatom, hogy épp szingli vagyok-e vagy sem. Mindezek mellett valószínűleg az együttérzés az, mely dolgozik bennem és mutatkozik meg szemeiben. Nem akarom húzni a témát, hiszen félek, hogy kellemetlenséget okoznék ezzel Soranak, de mindenképpen fel akarom ajánlani neki, hogy ha bármiben tudom őt támogatni, amiben módom van, szólhat bátran.
Lifttel felmegyünk a tetőteraszra. Hozom az italt is, egyrészt, nem akarom ott hagyni, mert láttam én már sok mindent, de legfőképpen azért nem, mert lehet eltávolítja onnan a személyzet.
Maga a hely meseszép. Bárhova megyek a világban, ezt az otthon érzését nem tudom máshogy érezni csak itt. Marseille még egy másik város, amelyhez érzelmek kötnek, de az egy másfajta érzés. Igen, talán egy kicsit el is merülök a látványban, melyet végül a város helyet Sora jelenti nekem.
- Ne haragudj - felelem, mert nem akarom, hogy azt érezze, hogy nem tartom tiszteletben a férje távozását, ugyanakkor egy kicsit engedem, hogy hangomban megmutatkozzon az a határozottság, ami miatt viszont mégiscsak komolyan gondolom előbbi szavaimat. Ugyanis őszintén úgy vélem, csodálatos nővé vált Sora.
- Igen. Leginkább úgy tudnám leírni az eltelt időt, mintha egy meseszerű világban éltünk volna, mostanra pedig egyszerűen megtapasztaltuk, milyen a valóság. - Szándékosan nem a rózsaszín felhős sztorit mondom, mivel szerintem nem oltunk mi egész végig olyan pár, akik rózsaszínben látták volna a világot. Gondtalanok voltunk, szórakoztunk, nem érdekeltek minket sokszor a következmények, ott voltunk egymásnak és ezzel minden megoldódott. Kellemes és kényelmes volt az élet. Aztán a szakítással együtt mintha az egész mesevilág kipukkadt volna és megérkeztem a hideg, józan nagybetűs életbe. Jól tudom, nem csak Sora miatt érzem ezt a törést, de annyira egyszerre zúdult akkor minden a nyakamba, hogy úgy éltem meg azt az időszakot, mintha egy igazán erős szúrós-fájú pofont kaptam volna az élettől, ami egyből kiterített. De felálltam. Mint ahogy Sora is felállt a férje halála után. Itt nézem őt azon gondolkodok, hogy vajon mennyire őszinte az arckifejezése.
- Valóban, hisz mindig is pont annyira hasonlítottunk, amennyire különböztünk. - Boldogság jár át, hogy hallhatom, miként Sorának is eszébe jutottam, így ez kölcsönös. Nagyon sokat tanakodtam azon, hogy miként emlékezzek rá, háború dúlt bennem a jó és rossz érzések között, míg nem végül meghagytam a jót és elfogadtam a rossz jelenlétét is. Megtanultam együtt élni a fájdalommal, amire a katonaság nélkül nem, vagy csak sokkal nehezebben lettem volna képes, ezért már nem forrongok a szakításunk miatt, hiába egy pokol volt átélni.
Egyelőre nem tudom, mit és hogyan kellene megosztanom vele, hiszen mégsem támadhatom le őt millió gondolattal. Magamban is még meg kell emésztenem, hogy ma újra megismertem Sorat mindazokkal az új információval együtt, amiről eddig nem tudtam.