Lou & Isa

Normál esetben ahelyett, hogy a tollamat megszállottan kocogtatnám a füzetemhez - szigorúan az óra másodperc mutatójával egy időben -, a kicsengetést várva; azzal lennék elfoglalva, hogy szorgalmasan jegyzeteljem mindazt, amit Mrs. Brown próbál átadni nekünk, már legalább ötven perce. Ma mégsem visz rá a lélek, hogy belemerüljek az algebra rejtelmeibe. Sőt, egész nap nehezen tudtam koncentrálni. A reggeli köröket az uszodában csak találomra úsztam, a számolást már az öltözőben elfelejtettem. Ha pedig egyedül jövök iskolába, talán elsétáltam volna az épület mellett, annyira másfelé kalandoztak a gondolataim.
Az egészben persze talán a legrosszabb, hogy nagyon is tisztában vagyok vele, mi az oka az egésznek. Nem, nem az, hogy két hét múlva állami válogató, és még csak nem is a héten megírt négy dolgozat az oka, amikre alig volt időm tanulni. Hanem az, hogy a tetejében még Lou-val is sikerült összekapnunk valami olyasmin, aminek így két nappal a történtek után már nincs is jelentősége.
Mégis újra meg újra azon kapom magam, hogy a vállamon üldögélő gonosz kis manóra hallgatok, aki ahelyett, hogy hagyna az algebrával foglalkozni, most is éppen hangosan filozofál azon, hogy az elmúlt időszak Lou és közöttem nem volt a legfényesebb. Van pofája azt is hozzátenni - mármint a manónak -, hogy talán ez a mostani összekapásunk is annak a jele, hogy hiába értjük meg és szeretjük egymást, szakítanunk kellene. Pedig tényleg csak az az egyetlen aprócska gondom volt, hogy nem látjuk egymást eleget. Olyan nagy kérés, hogy azzal tölthessem a szabadidőm, akivel szeretném? Nyilván sokkal egyszerűbb volt minden, amikor még nem egy iskolai órarendet és egy munkahelyi beosztást kellett összehangolni, mert a szünetek mindig ott voltak számunkra, a közös órák pedig szinte csak kellemes ajándékok voltak.
Ellenben ezzel az algebrával, ami sehogy nem akar véget érni. Pedig esküszöm legalább tíz perc eltelt már, mióta utoljára az órára néztem! A tollam vége újra hozzákoccan a füzethez, és a kocogás rövidesen fel is veszi az óramutató  ütemét, mintha sose hagyta volna el. Én is valami ilyesmire vágyom. Hogy legyünk akármekkora hullámvölgyben Lou-val, sikerüljön kimászni. Eszembe jut, hogy írok neki egy üzenetet, hátha ráér ma, az órám után, hogy meg tudjuk beszélni, de a telefonom a földön heverő táskámban pihen és nem hiányzik, hogy a múltheti után Mrs. Brown megint azon kapjon, hogy telefonozok. Éltanuló, élsportoló, ahogyan a szüleim szeretik.
Összerezzenek a tanterem csendjét megrázó kicsengetés hangjától, és bele sem merek gondolni milyen feladatokat hagytam ki, míg belerámolom a dolgaimat az egyébként sem túl rendezett táskámba. Kivételesen igyekszem az elsők között elhagyni a termet, hogy elkerüljem a tömegnyomort a folyosókon. Na meg hogy megejtsek egy telefont, a korábban tervezgetett üzenet helyett. Nem hagynak nyugodni a két nappal ezelőtt történtek, abban viszont biztos vagyok, hogy rögtön jobb kedvre derítene, ha láthatnám Őt.
A harmadik csörgés visszhangzik a fülemben, amikor az iskola zajos folyosóiról kilépek a szabadba. Halvány mosoly kúszik az arcomra, amikor a vonal másik végén meghallom az ismerős hangot, és alig áll be a szám, ahogy belekezdek a mondókámba: - Szia! Nem zavarok, ugye? Ráérsz most? Végeztem, és... - Alig pillantok fel, hogy ne vak módjára hagyjam el az iskola területét, leesik az állam. Lou áll előttem, életnagyságban és telefonnal a kezében. - Te meg mit keresel itt?

Isa & Lou

Volt idő, mikor annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy már az sem érdekelt, ha helyetted elveszítem saját magam.

- Baj van Lou? – nézett rám az egyik munkatársam, a fejét is hátrahajtva, hogy teljesen a szemembe tudjon nézni – Mármint ez a szomorú kiskutya koncepció baromi jó, mert még így is ugranak rád a lányok, de nem igazán vagy képben a dolgokkal.
Villant is egyet a tekintetem, amikor feléfordultam, hiszen pontosan tudta mindenki, amikor átléptem a hely küszöbét, hogy határozottan letört lehetek, ugyanis én, mint az egyik legrugalmasabb emberük a következőt jelentettem be: nem vagyok hajlandó se pénztárba, se büfébe menni.
Alapvetően sosem volt büdös nekem a munka, és kifejezetten szerettem a kasszában dolgozni mondjuk, mert csak mosolyognom kellett az emberekre. A büfé persze a fiús bénáskodásaim miatt nem kifejeztten volt nekem való, de ettől függetlenül tisztában voltam a standard adagokkal, és kiadtam a kaját, csak éppen nem volt olyan szép a cheddar sajtszós a nachoson, mint ahogyan a lányok csorgatták rá. Ettől függetlenül ilyen bejelentést az itt töltött háromnegyed évem során még nem tettem, pont ezért is néztek rám hüledezve, és jelentette ki a műszakvezető, hogy akkor menjek a raktárba, szedjem elő a seprűket, és jegykezelő leszek a mai nap... Ők pedig betanítanak egy újat kasszázni, mert amúgy is meg kéne tanulniuk. Ettől függetlenül pontosan tudtam, hogy nem ez volt az eredeti tervük a mai napra, de mégsem tudott érdekelni, és a munkatársamnak sem szívesen válaszoltam a kérdésére.
- Rosszul vagy? – simította a kezét az arcomra – Nyúzottnak tűnsz. Aludtál, és ettél mielőtt eljöttél melóba?
Nem. Nem aludtam, és nem ettem, ugyanis folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mi a fenét kéne kezdenem a kapcsolatommal. Mert talán az elmúlt három év során a legjobb dolog, ami történt velem az Isa volt, de ettől függetlenül láttam a problémáinkat, csak konkrétan megoldást nem találtam rájuk. Emiatt pedig enyhén szólva letört voltam, hiszen egyáltalán nem akartam őt elveszíteni és féltem tőle, hogy még mindig mérges rám a pár nappal ezelőtt történtek miatt.
- Figyu, ha nem vagy jól, akkor menj haza – paskolgatta meg a vállam – Tudod, hogy a mai laza nap, és kettőre jön az új lány. Teljesen felesleges itt töltened az egész napod, neki meg úgyis be kell tanulnia.
Ahogy ráemeltem a tekintetem, ő csak bólintott egyet, és mivel felsőbb vezető most éppen nem tartózkodott a közelben, én csak megvontam a vállam, és végül elindultam hátra, az öltözők felé, hogy átvehessem a ruháimat, majd némi hezitálás után beugrottam a hambishoz, hogy vehessek kaját, és elindultam a volt sulink felé.
Magam is tisztában voltam a ténnyel, hogy ezt az egész helyzetet nem igazán lehet húzni, és mielőbb meg akartam beszélni a konfliktust Isával, amibe keveredtünk. Időközben még szedtem össze némi üdítőt, és hazamentem egy plédért is, de még így is maradt vagy tíz percem, amíg végzett az óráival.
Meglepetten vettem észre, amikor megcsörrent a telefonom, és ő hívott pontosan a kicsengetés után egy perccel.
- Halló? – szóltam bele, miközben a kitóduló diáktömegben kerestem őt – Persze, azt hiszem ráérek, viszont...
És ekkor pillantottam meg az arcát. Éreztem, ahogyan az ajkaim automatikusan mosolyra húzódnak, majd letettem a telefont, pont amikor megállt előttem, és csak zsebrevágtam a kezeimet.
- Puszit már nem is kapok? – billentettem félre a fejem, tettetett sértettséggel, majd én magam hajoltam csökkentettem le a kerek 20 centi különbséget magunk között és nyomtam egy apró kis csókot az ajkaira.
- Úgy néz ki, hogy telepatizáltunk ma – vontam meg a vállam végül, miközben kisimítottam egy kósza tincset az arcából – Szóval csakhogy a tárgyra térjek. Igen ráérek, szóval mit szólnál egy piknikhez a Central parkban? Lefogadom, hogy nem ettél nagyon semmit.
Ezzel már nyújtottam is felé a kezem, hogy a kis mancsa köré fonhassam az ujjaimat. Úgy éreztem, hogy néhány dolgot talán ideje lenne felnőttként megbeszélnünk ahelyett, hogy csak folyamatosan a másikra mutogatunk és egymást okoljuk azért, hogy a dolgok így alakultak.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 616

Lou & Isa

Normál esetben egy verseny vagy válogató miatt lennék képtelen odafigyelni a suliban és végig az órán lenne a szemem, hogy visszaszámlálást tartsak magamban, amíg a medencébe nem ugrom, hogy bizonyítsak az egész világnak. Mióta az eszemet tudom szerettem úszni, a szüleim pedig mindig bátorítottak, hogy egyre ügyesebb és jobb legyek.
Kár, hogy egy párkapcsolatban nem olyan egyszerűek a dolgok, mint a szinkronúszásban, ahol minél több év tapasztalat és gyakorlás van a hátad mögött, annál ügyesebb leszel benne. Sőt, azt hiszem épp az ellenkező érvényes ebben az esetben, hiszen minél több időt töltünk együtt Lou-val, annál több probléma adódik. Anyu azt mondta erre, hogy minél felnőttebbé válunk, annál biztosabbá válik, hogy pontosan mit is akarunk az életben és lehet, hogy Lou meg én nagyon különböző dolgokra vágyunk. Vagy megtanuljuk ezt kezelni és elfogadni, vagy... De nem akarok arra gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer nem tudjuk megbeszélni mi bánt minket. Épp ellenkezőleg, két napja másra sem tudok gondolni, mint hogy meg akarom vele beszélni. Mert amikor épp fasírtban vagyunk, valahogy mindig rájövök, hogy túl fontos nekem ahhoz, hogy elveszítsem. Száz módon is az elsők vagyunk egymásnak és sosem felejtem el a napot három éve, amikor először ültem mellé órán.
Mégis képes meglepetést okozni, amikor alig szólok bele a telefonba és fordulok ki az iskola ajtaján, Ő ott áll előttem. Kis híján elejtem a telefonomat izgalmamban, helyette azonban egy már-már vádlónak hangzó kérdéssel állok meg a fiú előtt. - Dee... - Nincs lehetőségem megmagyarázni magam és valójában nincs is rá szükség. Átölelem a csípőjét, míg ő csókot nyom a számra és hirtelen úgy érzem, én vagyok a világ legboldogabb embere. - Csak megleptél. Azt hittem dolgozol... - félve pillantok rá, mintha egyik pillanatról a másikra eltűnhetne, pedig úgy kapaszkodom a pólójába, hogy nehezen tehetné meg.
- Örülök, hogy itt vagy. Hiányoztál. - széles mosoly költözik az arcomra, miközben finoman hátrabillentem a fejem, hogy fel tudjak pillantani rá. - Tudod, hogy nem igazán szoktam a suliban enni, még mindig undorító a kaja, ha elfelejtetted volna. - magyarázom nevetve. Azt már hozzá sem kell tennem, hogy egyébként is nehezen ment volna az evés, akkora görccsel a torkomban, amit két napja érzek.
- Hogy mondhatnék erre nemet? - a mosolyom csak még szélesebb lesz, már ha egyáltalán fizikailag lehetséges. Belegondolva, hogy két nappal ezelőtt mit műveltünk, nem is értem, hogy min voltunk képesek összekapni. Hiszen az arcomról levakarhatatlan mosoly nem arról árulkodik, mintha bármi gond lenne közöttünk. Hátrébb lépek, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét és közben elkapok néhány irigykedő pillantást a hazafelé, vagy épp szünetet tartó diáklányoktól. Fogadok a lányok fele azt kívánja, bárcsak nekik lett volna közös órájuk Lou-val, amíg még ide járt.
- Ha nincsenek túl sokan, keresünk helyet valahol a tóparton? - szemöldökeim a magasba szaladnak, ahogyan kérdő pillantásom Lou-ra függesztem. Ha nem kellene a lábam elé figyelnem, egész úton tudnám őt bámulni és még a sulitól a parkig tartó húsz perces séta sem lenne elég.

Isa & Lou

Volt idő, mikor annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy már az sem érdekelt, ha helyetted elveszítem saját magam.

Nem vagyok egy munkakerülő ember, de ettől függetlenül természetesen örültem neki, hogy végül arra került sor, hogy nem kellett hosszabb ideig ott rostkollnom a melóba. Eléggé mufurc is voltam ahhoz, hogy az „én ma nem vagyok hajlandó se kasszába, se büfébe állni” kijelentésemet a műszakvezető végül komolyan vegye és az arcomat elnézve kapjak egy helyeslő „hát én sem tennélek oda” választ. Viszont ettől függetlenül arra nem számítottam, hogy el fog engedni, csak azért, mert sejti, hogy gondok vannak az asszonnyal.
Nem kifejezetten keverem a munkát és a magánéletet, de mivel a napom nagy részét emberek között töltöm, sőt ráadásul együtt is kell dolgoznom velük, így alapvető, hogy a munkatársi viszony azt jelenti, hogy egyet, s mást megtudunk egymásról. Nem túl idősek se a managerek ,se a műszakvezetők itt, mondhatni mindenki 40 év alatt van, és pont ezért is jönnek rá arra, hogy ha nem éppen vagyok munkára alkalmas állapotban.
Persze ez nem jelenti azt, hogy minden mondvacsinált indokkal hazaküldenek, de most tényleg fáradt, éhes, szomorú meg minden voltam, ami nem pozitív végkicsengésű. Sosem vallanám be, hogy az Isával folytatott veszekedéseink sokkal jobban megviselnek, mint ahogyan azt kimutatom. Ilyenkor sajnos nekem is szokásom a jó öreg sörösüveggel edzeni és magamban morogni, de pont ezek miatt őröl fel a dolog általában. Hogy soha nem mutatom ki mennyire tud fájni egy-egy csúnyább hajbakapásunk, mert én tényleg szeretem ezt a lányt... Viszont azt is szomorúnak tartom, hogy ezekben a pillanatokban realizálom ezt a tényt is.
Mert mint ahogy most is... Ahányszor meglátom, a felém közeledő sziluettjét, az ezer wattos mosolyával, én magam egy jól lakott napközis vigyorát öltöm magamra és gondolom végig, hogy mennyire gyönyörű megint... És az enyém! Csak az enyém. Ilyenkor a legcsúnyább vitánk és a legkeményebb szavak is valahogy semmiségnek tűnnek, amiket egymás fejéhez vágunk. Mert ez a lány igazából bearanyozza az életemet, és ha egyszer túljutunk ezen a krízisen, akkor onnantól kezdve érzem, hogy boldogok lehetünk.
- Úgy volt – vontam meg mosolyogva a vállam, miközben néhány tincset kisimítottam az arcából – De végül hazaküldtek... Én meg úgy gondoltam, hogy senki nem tudja meg, ha nem szó szerint tartom be az utasítást.
Vigyorogva nyomtam egy kis puszit az orrára is és éreztem, ahogyan ellágyulnak a vonásaim attól, amit nekem mondd. A veszekedés utáni napokon mindig félek attól, hogy lényegében csak ott fogjuk folytatni a dolgokat, ahol abbahagytuk, de örömmel töltött el, hogy most sem így történt... Valahogy az utóbbi időben addig durcázunk mind a ketten, amíg ez a dolog teljesen feledézbe merül, és talán pont ez a mi szerencsénk is egyben... Hogy így legalább az a kevés idő, amit együtt tölthetünk minőségi
- Te is hiányoztál – kerestem meg a sötét tekintetét, de egy pillanattal később, már éreztem, ahogyan egy picit dorgálóbb hangnemre váltok amiatt, amit nekem mondott – Hé Cica, már ezerszer elmondtam, hogy vigyél otthonról. vagy rendelj, de nincs rendben az, hogy étlen szomjan vagy itt egész nap! Ilyen pici testnek is szüksége van az ételbevitelre.
Picit lebiggyesztettem az ajkaimat a mondat végén, és aggódó pillantással fürkésztem tovább az arcát. Tudom jól, hogy a sport mennyire fontos neki, és éppen ezért nem is szerettem volna, hogy egyszer csak felforduljon majd.
- Bár azzal egyet kell értenem, hogy az itteni kaja enyhén szólva ehetetlen... Milyen jó, hogy vagyok neked és hoztam valami normálisat – vigyorodtam el végül, majd az ujjaimat a kis mancsa köré kulcsoltam, és elindultam a suliból kifelé.
- Persze, én is jobban szeretek ott lenni – mosolyogtam vissza rá. Mert annak idején rengetegszer ültünk le a tópart közelébe, és osztottam meg vele a szendvicsemet... Mert annak idején sem nagyon evett a suliban. Képtelen vagyok egyszerűen felfogni, hogy miként lehet így élni, bár az is igaz, hogy nincs az a kajamennyiség amit én ne tudnék elfogyasztani.
- És? Történt veled valami érdekes ma, Miss Tökéletes? Harc a matekképletekkel? Nyertél, vagy veszítettél? – ugrattam vigyorogva, egy oldalpillantást vetve rá – Sikerült a továbbtanulással kapcsolatban döntened valamit?
Mert tudom, hogy akarja az egyetemet, viszont ha esetleg borostyánligás mellett döntene végül, akkor... Az egy újabb fordulópontot jelentene a kapcsolatunkban, ugyanis egyik sincsen túl közel, én pedig nem lehetek annyira önző, hogy magamhoz láncoljam őt, amiért a saját szerencsémet nem tudtam annak idején megcsinálni.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 687

Lou & Isa

Tény, hogy nem  két nappal ezelőtt volt az első eset, hogy Lou és én veszekedtünk. Sőt, annyi ideje nyúzzuk már egymást - szinte teljesen feleslegesen -, hogy itt lenne az ideje találni egy végleges megoldást a problémáinkra. De az eddigi összes alkalom után úgy tűnt, hogy lezárhatjuk a kettőnk között kialakult súrlódások okozta vitákat és most mégis itt vagyunk. Ezerszer próbáltam már megfejteni, hogy mi lehet az oka annak, hogy az eddigiekhez képest hirtelen egymás minden mozzanatában a hibát kezdtük el látni. Lou túl sokat dolgozik, én túlgörcsölök lényegében mindent, mire Ő este végez már túl fáradt velem jönni valamelyik iskolatársunk bulijába, mire én kialszom magam, ő már elfoglalt. Minden sokkal egyszerűbb volt, amikor együtt mentünk kémia órára, vagy tíz percet késtünk az óráinkról, mert hosszabbra nyúlt az ebész szünet a focipálya lelátóján, mint terveztük. Persze tudom, hogy ez az egész visszafordíthatatlan, sőt, amint én is végzek a gimiben, talán még inkább kilátástalanabbá válhat a helyzetünk.
Ugyanakkor meg azt is nagyon jól tudom és érzem, hogy nem tudnám elengedni Lou-t. Mert túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy egy olyan probléma vessen véget a kapcsolatunknak, amit meg sem tudunk fogni igazán, amit nem tudunk konkrétan szavakba foglalni, egyszerűen csak mindketten érezzük, hogy ott van és létezik.
Mégis és épp ezért, ugyanazzal a mosollyal az arcomon sétálok oda hozzá, mintha csak órák után várt volna meg, és mintha a két nappal ezelőtti hajbakapás meg sem történt volna. Látván az Ő arcára is kiülő jókedvet csak még inkább örömmel tölt el a kellemes meglepetés, amit a jelenléte okoz.
- Hazaküldtek? - szemöldökeim a homlokom közepére szaladnak, pillantásomat pedig úgy futtatom végig a srácon, mintha csak meg lenne az esélye, hogy kitört a harmadik világháború, én pedig a csatából hazatért katonán keresném a sérüléseket. - De ugye jól vagy? Nincs semmi baj? - hangomból is tisztán érezni az aggodalmat, habár az ittlétére adott magyarázat nyomán halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Ha viccelődni tud, túl nagy baj nem lehet, igaz?
Észre sem veszem mikor kapcsolt át és indult el az agyam egy teljesen másik vágányra, a jó pár perccel ezelőtt, a tanórán való vívódás azonban szinte nyomtalanul eltűnni látszik. Valahol az agyam egy eldugott szegletében még most is tisztában vagyok vele, hogy meg kell beszélnünk ami történt, hiszen mindkettőnket eléggé felzaklatott a veszekedés és amit egymás fejéhez vágtunk. De a mosoly Lou arcán és az érzés, amitől úgy érzem lángra lobban az arcom, hirtelen minden gondot feledtetnek velem. Miért nem lehet minden nap ilyen vattacukros felhőkön járós?
Elkapom a pillantásom az arcáról, amikor dorgálást kapok az evés miatt, legfőképpen, mert tudom, hogy igaza van. Az edzőm sem örülne neki, ha az elmúlt két napról annyit tudnék neki elmondani az étkezésemmel kapcsolatban, hogy ettem, ha valaki nyomott belém pár falatot valamiből. - Tudom, tudom - felelem szemforgatva, tíz éves napközis módjára, akit rajtakaptak a rosszaságon. - De hiába hoztam volna, ha egy falat sem megy le a torkomon. Tudod, hogy versenyek előtt is milyen vagyok. Az idegesség... - megrántom a vállaimat, mintha csak lezártnak tekinteném a témát, annak tudatában, hogy nekem van igazam. Pedig nincs. - És akkor különben sem lenne még ezerszer jobb a meglepetésed. - fejezem be vigyorogva, miközben szorosan mellé szegődöm, élvezve, ahogyan kezeink egymásba simulnak.
- Szuper! - mosoly költözik az arcomra, miközben sétálunk. A korábban az órán érzett nyugtalanság elpárolog, ha nem is lelki béke, de valamiféle nyugalom jár át, ahogyan egymás kezét fogva sétálunk, mintha az égvilágon semmilyen gond vagy baj sem érthetne minket. Akár még olyan is lehetne ez a délután, mint amilyen hónapokkal ezelőtt, a kapcsolatunk elején, amikor először még csak kerülgettük egymást, aztán szép lassan egymás bizalmasaivá lettünk.
- Hé! - nevetve bököm oldalba, pedig megint igaza van, néha még a saját testvérem is robotnak hív, csak mert igyekszem mindenben jól teljesíteni. - Az égvilágon semmi nem történt, bár úgy hallottam volt valami balhé a focicsapatban, de annak még utána kell járnom. - Eszembe is kell véssem, hogy ne felejtsek el üzenni a barátnőimnek, hátha ők gyorsan kiderítenek valamit. - Viszont Dean, tudod Dean Humprey alatt már két hete is rezgett a léc, mert kihagyta a nagy edzést a meccs előtt, csak mert a nője a Hamptonsba akart menni hosszúhétvégézni.. Aki.. hát az a csaj is megér egy misét - fújok egyet, mintha csak jelezni akarnám, hogy inkább ne is menjünk bele a témába, mert napokig tudnám mesélni a hajmeresztő sztorikat. - Matekon viszont kábé két percig figyeltem, szóval a mait elvesztettem - nevetem el magamat jóízűen.
- Nem igazán. - Válaszom mellé grimaszolok is egyet, mert olyan téma ez, ami miatt olykor a hajamat tudnám tépni, máskor pedig egyszerűen megoldani látszik önmagát. - Nem találtam még egyetemet, ami konkrétan a szinkro mellé kínál sportösztöndíjat, de egy szimpla egyetemi úszócsapat meg.. nem is tudom. - Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, tanácstalan pillantásom Lou-ét keresi. - De ha teljesen a sporttól függetlenül kellene választanom.. egyáltalán értenék én bármi máshoz?

Isa & Lou

Volt idő, mikor annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy már az sem érdekelt, ha helyetted elveszítem saját magam.

Amióta csak együtt vagyunk Isával, folyamatosan megkapjuk a következőt: hogy minden túl tökéletes körülöttünk. Mivel a legtöbb diák semmit sem tudott a családi helyzetemről – sőt mondhatni ő az egyetlen olyan ismerősöm a suliból, aki tisztában volt az árvaságommal – ezért csak ezt gondolták rólunk minden alkalommal: szépek vagyunk, tökéletes életünk van, jól tanulunk, ezért sok közös van bennünk, és ezáltal megvalósítjuk azt a tökéletes párt, amit minden tini romkom képernyőjére visznek. Na nem mintha ilyeneket néznék, de mivel hát... Van egy kedves barátnőm, akivel néha kéne filmeket is nézni, a megegyezés miatt kénytelen vagyok ráfanyalodni az ilyenekre.
Viszont ebből az egészből mondhatni semmi sem volt igaz... Mert bár ténylegesen nem voltak nagyon durva gondok a kapcsolatunkban, ettől függetlenül veszekedtünk. Az elején persze csak ártatlan kis vitákról volt szó, amikor nem tudtuk eldönteni azt, hogy milyen kaját rendeljünk. Mostanra viszont már olyan szinten kezdett elharapódzni ez a helyzet közöttünk, hogy mind a ketten kezdtük elveszíteni az irányítást a dolgok felett. Mert most már nem az volt a kapcsolatunk mélypontja, hogy képtelenek voltunk megegyezni abban, hogy fokhagymás vagy csípős szószt kérjünk a kfc-s kajánk mellé, hanem ennél sokkal komoylabb szarságokon martunk össze... Általában egyetlen ártatlan megállapítással indult az egész, ami részemről a „ne bulizz ennyit, mert ki fogsz égni 20 éves korodra”, részéről pedig a „túl sokat dolgozol, teljesen be fogsz fásulni egy éven belül” megjegyzés volt. Most pedig csak azt tudtam levonni az egészből következtetésképp, hogy mire betöltjük a második x-ünket, mind a ketten nyomorékok leszünk... Jó kilátások.
- Jól vagyok – mosolyogtam rá, miközben végigsimítottam az arcán – Bár megmondom őszintén, hogy ma még én sem ettem, és nem is a tegnapi volt életem legnyugodtam éjszakája, de... Nyertünk egy kis időt, amit együtt tölthetünk.
Mert mostanában pont ez volt az, ami a kapcsolatunkból hiányzott... Amire a leginkább szükségünk lett volna, hiszen ha egymásra sincsen kapacitásunk, akkor onnantól kezdve akár szakíthatnánk is, viszont... Én éreztem, hogy képtelen vagyok feladni őt. Nem tudom csak úgy hagyni, hogy kisétáljon az életemből, az egyszerűen csak... Nem történhet meg.
Az adott válaszára persze csak megcsóváltam a fejem. Nem tehetek arra megjegyzést, hogy hát ennie kéne, mert annyira vékony, hiszen bomba alakja van, én pedig... Fontos nekem az egészsége, és bár tudtam, hogy ténylegesen hajlamos arra, hogy a versenyei előtt izguljon, mégsem tudtam magamban tartani azokat a megjegyzéseimet, amikkel fel akartam hívni a figyelmét arra, amit anno ő művelt velem.
- Nem tudom ismered-e azt a lááányt – húztam el az utolsó szót – Aki folyamatosan röhögött rajtam, amikor tele volt a gatyám egy-egy keményebb meccs előtt. Mindig azon viccelődött, hogy menten elájulok és úgy tömte belém a hamburgereket, mondván, hogy „ekkora testnek szüksége van a kajára, mintha muszáj lenne... Nem rémlik, a sztori, ugye Isabel? – persze mosolyogva jegyeztem meg a dolgokat, mert annak idején, ha egy olyan suli ellen játszottunk, akik bizony kihívást jelentettek számunkra, akkor azért én magam is tudtam izgulni. Főleg az Alex utáni időszakban, akkor nem is kifejezetten játszottam jól... De akkor is itt volt ez a kis tündér mellettem, hogy életet leheljen belém, és már én magam is szánalmasnak éreztem, ahogyan elhagytam magam akkoriban.
- Látod... – csóváltam meg a fejem egy halk sóhaj kíséretében – Leléptem, és máris balhék vannak... Bár maradjunk annyiban, hogy az új kapitány egy barom.
Ismertem a srácot, és már akkor sem örültem neki, hogy a csapatomban van, amikor még idejártam. Kis pisis, elsős kora óta hajtott a helyemre, és többször meg is próbált elmozdítani, de hála az égnek az edzőnek sem tetszett az ötlet, és a csapat is inkább engem akart. Viszont egy csomó tehetséges srác mehetett volna kapitánynak, szóval nem is értettem, hogy miért pont ezt a faszkalapot kellett megválasztani.
- Áhh, szóval minden maradt a régiben – vigyorodtam el – Mennek a drámák, és folyamatosan hülyeségeket csinálnak az emberek... Esküszöm hiányzik... Szóval ha tudsz már valamit, ne csak Millával meg Jadie-vel beszéld már meg, hanem úgy add le nekem is a drótot. Hiányzik a suli.
Az utolsó két szót kifejezetten szomorúan jegyeztem meg. Egyáltalán nem álltam készen arra, hogy a felnőtt életembe lépjek be, és annyira jó lett volna még egy kicsit... Önfeledtem bulizni, az angyalkámmal tölteni az ebédidőket, focizni, hülyülni a srácokkal... Veszettül hiányzott, és én magam is tudtam, hogy egyetemre kellett volna mennem, de ettől függetlenül más választásom nem nagyon maradt, mert Stella előbb végzett nálam, és valakinek muszáj hazavinnie a pénzt.
- Hahh sejtettem... Perverzióm az összes lány, aki alulmarad a matekkal szemben – mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomtam a feje búbjára, és átkaroltam a vállát – Annyira kishitű vagy... Komolyan Isa, nem viccből tartozol a népszerű diákok közé. Gyönyörű vagy, és okos, szóval innentől kezdve a sport csak egy plusz skill... Lényegében bármit csinálhatnál, és szerintem valahol pont ez lehet a bajod.
Mert a hozzá hasonlóan szerencsés diákokkal sokszor van az, hogy mivel több mindenhez is értenek, nem feltétlenül érzik azt, hogy jók lennének a dolgokban. Ő pedig eléggé hát... Ott van minden téren.
- Ne felejtsd el, hogy mennyire rühelltem a kémiát – hoztam fel az egyik emlékünket mosolyogva – Elmagyaráztad nekem az anyagot, holott egy évfolyammal feletted jártam... Szerintem nélküled buktam volna a csapatom.
Mert attól függetlenül, hogy nem voltam hülye, nekem is voltak határaim. Sokkal inkább jeleskedtem én is a sportban, és igyekeztem minden másból hármas négyes ötös szintet tartani, mert az épp átcsúszás egy kicsit... Ciki lett volna.
- Ha nagyon nem tudsz dönteni, amúgy simán ajánlom, hogy maradj itthon egy évig – hajoltam le, hogy átférjek az egyik fa alacsonyan lógó ága alatt – Akkor rájössz arra, hogy mit biztosan nem akarsz csinálni. És baromi sok időd lesz gondolkozni, szóval simán megszülheted addig azt, ami komolyan érdekel.
Legalábbis én így voltam vele... Nagyon szerettem volna a New York-i Nemzetvédelmi Egyetemre menni, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy erre egyáltalán nem lesz lehetőségem.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 945

Lou & Isa

Butaság lenne azt állítani, hogy a kapcsolatom Lou-val örökké fog tartani. Az állítás önmagában szívtelennek tűnhet, de meg tudom magyarázni. Hiszen még húsz évesek sem vagyunk, hogy dobálózhatnánk így olyan életre szóló szavakkal, mint az örökké? John Le Carré is megírta, hogy az egyetlen dolog, ami állandó, az az, hogy semmi nem tart örökké. És Lou meg én éppen az olyan pillanatokban tapasztalhatjuk meg ezt leginkább a saját bőrünkön, mint amilyen a mostani is. Reggel még görccsel a gyomromban indultam iskolába, de a büszkeségem nem engedte, hogy leírjam neki mennyire hiányzik. Most mégis érzem a pillangókat a hasamban, amikor kapkodva, hadarva telefonálok és neki és meglepetésként ér, hogy ott áll előttem és rám vár. De az érzés most egyszerre egészen más, némi bűntudattal vegyül, mert tudom, hogy korábban megbántottam. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit nem érdemelt meg, holott tudom, hogy annyira megbízik bennem, hogy olyasmiket is elmondott már, amit semmi más nem tud róla. Egészen más érzés ez a mostani, mint a hónapokkal ezelőtti, amikor először aludt nálunk. Amikor előtte ébredtem, és néztem a pisze orrát, az apró sebhelyet az arcán, mikor azt vártam, hogy kinyissa mogyoróbarna szemeit és rám mosolyogjon. Ugyanúgy megvoltak a pillangók, a minden porcikámat átjáró finom remegéssel, amikor megcsókoltam és ő még félálomban, lustán viszonozta.
- Akkor jó. - Finoman csücsörítve fújom ki a levegőt, a megkönnyebbüléstől. Két nap kommunikáció nélkül, csak mert mindketten vagyunk elég makacsak ahhoz, hogy ne vegyük a kezünkbe a telefont és szakítsuk meg a csendet már egészen furcsa játékokat kezdett űzni az idegeimmel. Most pedig, hogy Lou-t ölelhetem, el tudnám sírni magam a gyönyörűségtől. Levegőt veszek, hogy feleljek neki, mégsem jön ki hang a torkomon, csak bűntudatos pillantással nézek fel rá.
Ha megígérnénk egymásnak, hogy soha többet nem viselkedünk úgy a másikkal, mint a veszekedéseinkkor általában, vajon ettől a naptól kezdve be tudnánk tartani? Attól tartok túl sokszor fordult már elő, hogy megígértük egymásnak és magunknak is, hogy holnaptól más lesz, mégsem sikerült betartanunk. Talán csak el kellene fogadnunk, hogy azzal, hogy Lou már nem jár suliba, minden megváltozott. És igazodnunk kell a változáshoz.
Néhány szavába telik csak, hogy a legmagabiztosabban állíthassam: tudom, hogy törődik velem. Különben nem venné a fáradtságot, hogy elém jön, hogy rám szól, amiért kihagytam a mai étkezéseket. - Ne csináljuk ezt, egyikünknek sem éri meg - halvány mosoly jelenik meg a szám szélében, miközben megszorítom a kezét, amit az enyémre csúsztat. Nincs még ez az ügy lezárva, alaposan meg kell beszélnünk a történteket, de ha előre kitalálom, hogy én mit szeretnék elérni az együtt töltött délután végére, talán segít valamicskét rajtunk. - Akkor használjuk is ki ezt az időt!
- Fogalmam sincs milyen lányról beszélsz, én nem ismerek ilyen embert - felelem olyan széles vigyorral az arcomon, hogy szinte rögtön fájni is kezd. Megértem miért várja el tőlem, hogy odafigyeljek magamra, főleg úgy, hogy már nem futunk össze szünetekben, nem töltjük együtt az ebédszünetet, hogy az evés egyszerű rutinja valahogy mindig bekövetkezzen. Hiszen én is elvártam tőle, hogy megtegye ugyanezt, hogy legalább olyan büszke lehessen magára egy-egy meccse után, mint amilyen én voltam minden alkalommal, amikor láttam a pályán, a suli színeiben. - De azért azzal nem vitatkozhatsz, hogy Neked - szavaimat nyomatékosítva még rá is mutatok. - jól is jött az evés. Ha én most elkezdek a stressz miatt enni, akkor túl sokat szedek fel, többet kell edzenem, még kevesebb időm lenne és csak magammal tolnék ki, mert nem válogatnának be sehová. - Maga az elképzelés elég távol áll attól, hogy ténylegesen is megtörténjen, de szeretek magam előtt lefesteni ehhez hasonló végzetes jövőképeket, csak hogy még keményebben küzdjek ellene a jelenben.
- Szerintem az edzőtök sem ismerte még el magának, hogy a te évfolyamod, és főleg a te ballagásod nagy érvágás voltatok a csapatnak. - Bár már sokkal kisebb lelkesedéssel - hiszen Lou már nincs a csapatban - követem nyomon az iskolai focicsapat teljesítményét, legjobb barátnőmnek hála, na meg az iskola társadalmának ranglétráján elfoglalt helyünknek köszönhetően még így is minden információval tisztában vagyok, ami megér egy-egy misét. - Ne is mondd, néha nem értem hogy tud ennyi drámát generálni ez a suli - nevetek fel jóízűen. - De csak a Te kedvedért kiderítem a focicsapat hanyatlásával kapcsolatban az összes pletykát és infót, jó? - Mosolyogva pillantok fel rá, és bár nem mondom ki, de az a helyzet, hogy nem csak neki hiányozhat a suli, hanem a sulinak is hiányzik ő.
- Muszáj leszel matekozni velem kicsit, hiszen Te már mindent tudsz... - incselkedek tovább, még mindig azzal a jókedvvel az arcomon, amivel az imént rápillantottam. A jókedv azonban rögtön semmivé lesz, amikor az egyetemi témára evezünk tovább. - Nem tudom, baba... - mélyet sóhajtok. - Lehet, hogy a jegyeim jók, de annyi ideje a sport a legfontosabb számomra, hogy nehéz magam elképzelni egy asztal mögött, ahol nyolc órában a gépet bámulnám. - Orvos soha nem akartam lenni, rendőr csak nehezen lehetne belőlem. Viszont azt is nagyon feleslegesnek tartom, hogy elvégezzek valami alibi szakot, csak hogy legyen róla papírom, hogy értek az amerikai irodalomhoz, vagy a lakberendezéshez.
- Persze, hogy segítettem. Tudom, hogy milyen fontos volt neked a csapat. - Finoman megszorítom a kezét, és közelebb húzódom hozzá, egy pillanatra még a vállára is billentem a fejem. - A kihagyáson is gondolkoztam már... - szólalok meg bizonytalanul, az alsó ajkam harapdálva. - De mi van, ha az egy évből tíz lesz, már kiöregszem a sportból és ott vagyok harminc évesen, hogy semmihez nem értek? - Osztom meg gátlástalanul a legújabban kreált rémképemet a jövőmről. Miért nem maradhatunk örökre gyerekek, akiknek nem kell megbirkóznia a felnőtt világ gondjaival?

Isa & Lou

Volt idő, mikor annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy már az sem érdekelt, ha helyetted elveszítem saját magam.

Világ életemben csak arra vágytam, hogy olyan emberek vegyenek körül, akikkel könnyű meglenni. Alapvetően nekem sem volt túl nehéz természetem, és erre kifejezetten büszke is voltam. Hiszen ahogy elkezdtem kamaszodni, én magam is észrevettem, hogy milyen szépen megnyúltam, és a sok foci miatt megizmosodtam. Kénytelen voltam edzésben tartani a testem, emmellett pedig voltak továbbtanulási terveim is. Céltudatos és erős ember vagyok, ami miatt sok lánynak voltam vonzó az iskolán belül, viszont ezt az egészet igyekeztem szerényen kezelni. Pontosan tudtam annak idején, hogy ha így verném a farkamat minden öltözőszekrénynek, abból semmi jövedelmező nem lehetne.
Ennek hála még ha a terveim zöme dugába is dőlt, nos... Van egy csodálatos barátnőm, akivel bár mostanában nem egyszerű, de ettől függetlenül nagyon szeretem. És bár lehet, hogy Isa hozzám képest kifejezetten hirtelen természetű ember, ez még nem jelenti azt, hogy ne passzolnánk össze. Hiszen talán pont az én lassúságom és nyugodtságom oltja ki azt a tüzet éppen csak annyira, hogy ne égessem meg magam minden alkalommal, amikor... együtt vagyunk. Legalábbis ezt gondoltam korábban, de néha én magam is érzem, hogy pont emiatt  vagyok sebezhető, és esnek olykor rosszul a szavai. A másik oldalról nézve a dolgot pedig én magam sem vagyok földre szállt angyal, és sajnos szokásom támadva védekezni. Ezzel persze nem is lenne baj, ha tudatosan – és amúgy sokszor tudat alatt is – nem oda szúrnék, ahol az embereknek a legjobban fáj. És szégyen vagy sem, elég sokszor megtörtént, hogy a vitáink során én voltam a hunyó, pont ezen tulajdonságom miatt.
Az, hogy a legutóbbiban ez az egész pontosan hogyan volt... Hát nem tudtam. Viszont nem is kifejezetten érdekelt, mert végre rendezni akartam a sorainkat, és reménykedtem is benne, hogy ez most talán sikerülhet.
- Ne nézz már így rám – ráztam meg a fejem, majd a két kezembe fogtam az arcát és finoman összenyomtam azt – A szívem szakad meg, Isa. Ezek a dolgok két emberen állnak. Én is legalább annyira hibás vagyok ilyenkor, mint te... Tudod jól, hogy ha felmegy bennem a pumpa csak vagdalózok a szavakkal, mint egy idióta... Mindig kettőn áll a vásár.
Nyomtam is egy finom kis puszit a homlokára, miközben magamhoz húztam, hogy átölelhessem. Utáltam, amikor a kissé szenvedélyes természete – amit amúgy sokszor imádni tudtam – miatt mindig hibásnak érezte magát. Egy veszekedéshez mindig két ember kell, és én sosem voltam rest beleállni a dolgokba. Sokan gondolhatják, hogy hülyeség amiatt fújnia rám, amiért nem tudok vele mostanában bulizgatni menni, ez pedig olykor kiakasztja őt. Valamilyen szinten meg tudom érteni, hogy nagyobb biztonságban érezné magát velem és szeretné, ha el tudnék járkálni megint, de a beosztásomat sajnos sokszor nem én írom meg, és nyáron szerettem volna valahova elmenni vele, csak erről még nem tud... Ezért tartalékoltam a szabadnapjaimat és a fizetésem egy részét is.
- Gondolhatod mekkora kínszenvedés volt... Egy ekkora testet jól kell tartani – vigyorodtam el, és én magam is csak most éreztem, hogy mennyire éhes vagyok – Úristen, komolyan mindjárt meghalok... Na látod, én viszont eszem helyetted is bőven, ami miatt kicsit kellemetlenül is érzem magam néha... Csodálkozom, hogy még nem híztam el.
Vigyorogva csóváltam meg a fejem, de én magam is tudtam, hogy ennek igazából az volt az oka, hogy igyekeztem edzésben tartani magam annak ellenére is, hogy a focit most elhagytam egy időre. Attól függetlenül, hogy imádtam, most sajnos nem annyira volt lehetpségem játszani, pedig legszívesebben megállítottam volna az időt, hogy örökké gimis maradhassak... Annyira könnyű lenne minden.
- Persze, hogy nem ismered – forgattam meg vigyorogva a szemeimet – Viszont a többivel nem tudok kötekedni... De ettől függetlenül egészségtelen amit csinálsz. Sok barátnőd meg nyíg amikor éppen salátát kell tolnia, mert olyan periódusa van.
Gondolok itt a szőkeségre, Austin oldalán, aki amúgy imád kajálni és állandóan húzta a száját, amikor a csapatkapitányuk kiadta a lányoknak, hogy na... most súlycsökkentés következik. Bár arról is megvan a véleményem, hogy mennyire normális ez a jojózás, de azzal a makancs némberrel a világért sem állnék le veszekedni.
- Jajj cicám, azért ennyire ne fényezz – vigyorogtam arra amit mondott – Volt pár jó kapitányjelölt. A gond az, hogy az edzőnk végül rosszul választott. Én személy szerint azt sem értem, hogy mit keres az az ideggyenge, agresszív baromarc a csapatban. Lényegében csak bomlaszt és terrorizálja az embereket. Ezek után én inkább kezdeném el pénzelni a kosárcsapatot, hiszen a suli eddig sokkal inkább a focit tolta, de nem vagyok benne biztos, hogy lenne értelme.
És igen, mindig el volt a fő konfliktus a gimin belül. Hogy szerencsétlen kosarasok bár népszerűek voltak, de ettől függetlenül mindig minket támogattak, minden pénzt a focicsapatba forgattak. Viszont én magam is tudtam, hogy az a faszfej le fogja szedálni azt, amit korábban felépítettünk, és ez valamennyire aggasztott.
- Ne vedd magadra, amit most fogok mondani – pillantottam rá – de túl sok elkényeztetett gazdag pöcs és picsa jár oda. Akik meg normálisak azok ösztöndíjjal jutnak be, és ezért ki kell utálni őket. Nem is értem, hogy az én esetemben mi volt más.
Mondjuk az én esetem más a focicsapat miatt. Lényegében ha nem válogatnak be, akkor valószínűleg engem is baszogattak volna – Helyes helyes. Már lassan undorodom a filmektől, annyit láttam az utóbbi időben. Sokszor a premier előtti vetítésekről hát... Mi magunk is tartunk egy elővetítést. És látod, egy ilyen pletykák, gusztustalan környezetből származon, aztán titokban kell tartanom mindent, mint valami orvosnak.. Megőrülök.
Vigyorogva csóváltam meg a fejem, mert én magam is tudtam hogy mennyire nonszensz a helyzet. Világ életemben ékes mintapéldája voltam a pletykás férfiaknak, szóval konkrétan ribancokat megszégyenítő módon tudtuk kibeszélni a srácokkal nos így... Gyakorlatilag mindenkit.
- Hmm, mit szólnál mondjuk ma este egy pár matekleckéhez? – vigyorodtam el, és végigsimítottam a karján, aztán a füléhez hajolva suttogtam oda a következő szavakat – Csak te meg én... Nálatok.
És akkor legalább Stella is nyugodtan tudna aludni, mert nem kellene azon agyalnia, hogy hogyan pesztráljon engem. Valamiért még mindig nem hiszi el, hogy önellátó lennék, és ez majdnem húsz éves fejjel kezd már egy kicsit kellemetlen lenni.
- Akkor sportolj, Isa! – vontam meg a vállam – Mivel jó vagy benne, igazából ez neked lehet egy életpálya. Később edzőként is úgy tudnál keresni, hogy semmi problémád ne legyen az életben, plusz egy csomó olyan dolgot tudsz csinálni, amivel másoknak is segíthetsz... Ha esetleg jövőre meggondolnád magad a jó jegyeid meg konkrétan bármelyik egyetemre egy belépőt jelentenének. Igazából vesztenivalód nincs.
Én magam is boldog lennék, ha így tudtam volna lavírozni, de az én helyzetem más. És nem vagyok hajlandó a saját szerencsétlenségemet kivetíteni rá... Igazából megértem, hogy számára a pályaválasztás stresszel jár és megijeszti... De lényegében van olyan szerencséje, hogy valamiben nagyon jó, így... Nem látja a fától az erdőt. Én pedig részben azért is vagyok, hogy egy ilyen kérdésben mellette tudjak állni.
- Ha kihagysz, szakítok – fenyegettem meg rögtön az ujjammal – Csak mert nem vernélek agyon. De figyelj, teljesen felesleges azt abbahagynod, amiben jó vagy... Inkább próbálj meg koncentrálni a sportra, és nézz valami melót szigorúan részmunkaidőben. Azzal legalább némi munkatapasztalatot gyűjtesz, aztán majd csak kitalálod, hogy akarsz-e egyetemre menni, vagy nem... Legrosszabb esetben amúgy te is lehetsz edző, amikor már kiöregedsz. Mivel alapvetően jó úszó is vagy, akár pici babákat is taníthatsz úszni... Iszonyat cuki lennél.
A mondatom végére el is mosolyodtam egy kicsit. Mivel tisztában voltam azzal, hogy az embereknek mindig lesz igénye arra, hogy tudjanak úszni, és ezért lényegében sosem maradna munka nélkül.
Meg is torpantam a tópartnál, hogy a hátizsákomból előkotorhassam a pokrócot. A fű egy kicsit még nedves volt a reggeli záportól, ezért nem akartam volna, hogy szegény lánykám oda üljön le.
- Hölgyem – nyújtottam felé a kezem játékosan – Kérem foglaljon helyet, és verje ki a fejéből a gondolatait. Most itt vagyok, hogy szórakoztassam Önt.
Nem szerettem, amikor ennyire nem bízott magában... Mert alaptalan volt az egész, és ettől kikészültem. Talán most még tökéletesebbnek láttam, mint korábban bármikor és arra is rá kellett jönnöm, hogy mennyire rossz volt a külön töltött idő.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 1 285

Lou & Isa

Amikor Lou kezei az arcomra simulnak a bűntudatos pillantás, amivel eddig néztem rá lassacskán eltűnik - különösen a felszólítása nyomán -, és játékos fintor lesz belőle. Néha eszembe jut, hogy mi lett volna, ha nem ismerjük meg egymást, mert mondjuk nem egy iskolába járunk, vagy egyszerűen nem lennénk mindketten New York-iak. Ha nem is minden tökéletes, mert túl makacsak vagyunk, hogy bizonyos helyzetekben egyszerűen csak engedjünk a másik akaratának, de legalább egymás életének részesei vagyunk, és talán ez az, ami a veszekedés, vagy hullámvölgy - nevezzük, ahogy akarjuk -, ellenére is boldoggá tud tenni. Különösen most, hogy kellemes meglepetésként felbukkant, amitől talán csak még inkább levesz a lábamról. - Tuudom, csak... - megrántom a vállam, és azon kapom magam, hogy amint puszit nyom a homlokomra, ki is megy a fejemből, amit mondani akartam. Nem látja ugyan, de mosoly kúszik az arcomra, amikor magához húz. Szorosan a dereka köré fonom a kezeimet és a mellkasába motyogom tovább: - Nagyon hiányoztál, és bántott, hogy olyasmiket mondtam. Remélem tudod, hogy nem gondoltam komolyan, egyszerűen csak úgy fel tudom magam idegesíteni. Főleg mert... - sóhajtok egyet, amit valószínűleg ő is érez. - Vannak dolgok, amikben igazad van. És nagyon szeretlek. - Az utolsó mondatnál már elemelem a fejem a mellkasáról, hogy a szemébe nézhessek. Tisztában vagyok vele, hogy a mondandóm kicsit sem összeszedett, de ismer már annyira, hogy tudja a lényeget.
- Szerintem egyébként fel kellene írnunk az ilyen napokat, hogy amikor legközelebb valamelyikünk kitalálja, hogy nem töltünk együtt elég időt, eszünkbe jusson, hogy vannak ilyen meglepetés napok, amikor mégis minden tökéletes. - Csacsogom, immár sokkal vidámabban. Nem mintha egyedül önmagában az a tény ne lenne elég, hogy a barátom szokásához híven meglepett és ráadásul még piknikkel is készült kettőnknek, mintha csak az elmúlt pár nappal ellentétben valami romantikus filmben lennénk.
- Óó, igen, rettenetesen szörnyű lehet, ha annyit ehetsz, amennyit csak akarsz - nevetek fel halkan, miután hamis, eltúlzott együttérzéssel az arcomon előadóm a mondanivalóm. - Miért érzed magad kellemetlenül? - Kérdő pillantásom fölött összevonom a szemöldökeim, mert érthetetlen számomra miért is kellene rosszul éreznie magát bárkinek, ha eszik. Az teljesen más dolog, hogy engem néha emlékeztetni kell rá, hogy az étkezés legalább annyira életszükséglet, mint az, hogy levegőt veszünk. - Elrángatnálak magammal úszni, ha bekövetkezne a lehetetlen. - Utalok itt arra, hogy mi történne, ha netán Lou tényleg elhízna.
Bűnös mosoly költözik az arcomra, amikor közlöm vele, hogy fogalmam sincs kire gondolhat az alatt a bizonyos lány alatt. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha kisördög bújt volna belém és képtelen vagyok kontrollálni, hogy milyen kifejezés jelenik meg az arcomon. De egy biztos, köze sincs az angyalihoz. - Néha csak elfelejtem - vonom meg a vállaimat tanácstalanul. - De egyébként a saláta menő. - Elvigyorodom, mert tudom, hogy a környezetemben gyakorlatilag senki nem gondolja így. - De akkor jövőhéten állítok be magamnak emlékeztetőt, hogy egyek, jó? Fogadjunk nem is tetszenék, ha akkora lenne a hátsóm, mint egy Kardashiannek. - A cukkolásom nem teljesen komoly, hiszen nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ő nem is felületes. Mégis jól esik az incselkedés, mert az az emlegetett kisördög nem bújt még el teljesen.
- Most miért? Nem mondhatod, hogy nincs igazam... - vonom fel a szemöldökeim, értetlenül állva a kérdés előtt. Nem értek annyira a focihoz, mint a másik felem, de attól függetlenül még látom a focicsapat teljesítményét. - Örülök neki, hogy legalább a kapitány személyében egyetértünk. Kár, hogy nem hallgatnak rám egyesek vele kapcsolatban... - rázom meg a fejemet ingerülten. Ha csak arra gondolok, hogy hiába magyarázom a legjobb barátnőmnek, hogy én egy egészen más oldalát is láttam már a pasijának, mint amelyikbe beleszeretett, és tudom, hogy nem akarja nekem elhinni... Sosem voltam az a verekedős típus - figyelembe véve a méreteimet, mind súly ügyileg, mind a magasságomat tekintve -, de ha van valaki, akinek szívesen eltörném az orrát, az a focicsapat jelenlegi kapitánya. - Nyilván, mert a tehetősebb szülők gyerekei nagyobb arányban vannak a focicsapatban és a suli hülye lenne kockáztatni az adományaikat a kosárcsapat miatt. - Kiábrándító ilyen fiatalon átlátni a világ és különösen a New York-i elit működését, de legalább tudjuk, hogy sok minden mögött a pénz áll. Főleg a suliban.
Rögtön kíváncsi pillantást vetek rá, amikor azzal kezdi, hogy ne vegyem magamra a mondandóját. A végső reakcióm azonban egyetértő hümmögés és néhány bólintás lesz. - Sajnos. - húzom a számat a válaszra, mert hiába akarjuk, hogy másképp legyen és a gimi élménye ne a pokolban való több éves látogatással legyen egyenértékű sokak számára, mégis évről évre fokozódik a helyzet. - Szerintem az egész ott romlik el, hogy mindenkinek az a képe a gimis évekről, hogy muszáj minél menőbb klikkbe tartoznia, és hűnek lenni az undok csajokhoz, vagy a bunkó menő srácokhoz. Sőt, sokan szinte versenyeznek ezekért a címekért. - És néha sikerül is elnyerniük. De a mi esetünkben talán épp a megfelelő helyet foglaltuk el ebben a kusza hierarchiában. - Fogadok a munkahelyeden csak az ilyen gimis drámák hiányoznak, amikből ki kell maradnod - jegyzem meg vigyorogva, s közben oldalba is bököm.
- Mmm... - Próbálok úgy tenni, mint ha nagyon kellene gondolkoznom az ajánlatán és azon, hogy ráérek-e egyáltalán arra a matek leckére, de mindent elárul, hogy amikor a fülemhez hajol, beharapom az alsó ajkam. - Rám férnek azok a leckék, ki nem hagynám egy ilyen jó tanárral. - Mosolyogva kacsintok rá, és nem hagyom ki azt sem, hogy csókot nyomjak az ajkaira.
- Miért vagy ilyen okos? - nézek rá halvány mosollyal, a szemeimben csodálattal. Alig egy év előnyt tudhat a magáénak és mégis olyan hozzáértéssel ad tanácsot, mintha már legalább ötször végigjárta volna és tapasztalta volna meg a továbbtanulás és a jövő problémáit. Ami bizonyos értelemben nem is áll olyan messze a valóságtól, hiszen Ő nem nőhetett fel olyan hagyományos családi környezetben, mint sok kortársa és már egészen hamar sokkal önállóbbnak kellett lennie, mint mondjuk nekem. - Héé! - Hitetlenkedve, leesett állal nézek rá, de nem állom meg, hogy ne nevessem el magam. - Hát, értékelem, hogy nem ütnél meg - jegyzem meg vigyorogva. - Nem értem hogy létezhetnek olyan emberek, akik rettegnek attól, hogy ha rossz döntést hoznak most, akkor majd a jövőben összedől az egész életük. De valamiért nekem ez az egész olyan... Nem is tudom, félelmetes. - sóhajtok egyet. - Viszont most már legalább tudom, hogy ha nagyon rossz döntést akarnék hozni, akkor lenne valaki, aki valamilyen módon közli velem, hogy idióta vagyok -  nevetem el magam jókedvűen. - Különben tuti imádnék babákkal dolgozni, olyan édesek a kis hurkás lábaikkal.
Alig tűnik fel, hogy már meg is érkeztünk, pedig amikor megállunk és körülnézek, már a korábban megbeszélt helyen vagyunk. Ezért is szeretem Manhattan-t, mert hiába van tele az égbe nyúló, magas épületekkel, alig kell megtenni valamennyi távolságot és máris egy hatalmas és nyugalmas parkban találja magát az ember. Sziget a szigeten belül. - Köszönöm, uram. - Széles, boldog mosollyal az arcomon nyújtottam oda neki a kezem és foglaltam helyet a korábban ledobott táskám mellé. Viszont ugyanazzal a mozdulattal húztam is a kezét magam felé, hogy oda tudjak bújni hozzá, amikor végre helyet foglal. - Mivel is tervezett szórakoztatni? - teszem fel pajkosan a kérdést, miközben közel hajolok hozzá.

Isa & Lou

Volt idő, mikor annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy már az sem érdekelt, ha helyetted elveszítem saját magam.

Én magam sem mindig láttam azt, hogy egyáltalán miért húzzuk magunkat ezzel az egésszel. Viszont másrészről meg ott van az, hogy egyszerűen képtelen lennék elengedni őt. Bár sosem mutatom ezt ki szinte, elég féltékeny típus vagyok annak ellenére, hogy megbízom benne... Mert az én barátnőmet, testvéremet senki ne akarja elvenni tőlem. Ennek minden bizonnyal az lehetett az oka, hogy kicsi koromban is rengeteg figyelmet igényeltem, ami miatt lényegében képtelen voltam elviselni, ha valaki nem figyelt oda rám.
Épp ezért is történt meg, amikor ebben a pillanatban magamhoz húztam a lányt egy ölelésre, észrevettem, hogy a velem szemben álló srác éppen nos... A fenekét nézi? Legszívesebben odamentem volna, hogy beverhessem az orrát, mert az én barátnőm hátsóját ne lesegesse senki... Viszont inkább csak beértem pár gyilkos pillantással, és mind a két, hatalmas tenyeremet Isa említett testrészére helyeztem... Neki egyelőre nem terveztem szólni a dologról, tekintve, hogy igazából jogom van tapogatni, még ha nyilvánosan annyira nem is szoktam, mert egy kicsit lealacsonyítónak tartom a dolgot.
A szavai viszont kifejezetten jól estek, épp ezért is feledkeztem meg szinte azonnal a gyerekről, és fúrtam az arcomat a nyakába, hogy beszívhassam annak a kellemes illatát, amit annyira szerettem mindig. Már jóideje együtt vagyunk, de ennek ellenére sem sikerült még kitalálnom azt, hogy pontosan mire emlékeztet az illata... Pedig én aztán elég erőteljesen próbálkoztam minden alkalommal.
- Tudom, hogy nem úgy értetted őket... – sóhajtottam fel halkan, és össze kellett szorítanom a szemeimet, hogy a hirtelenjében feltörni kívánó könnyeimet visszaszorítsam, amiért neki is szenvednie kellett az elmúlt napokban – Kis butám... Én is nagyon szeretlek.
Ahogy a szemembe nézett, éreztem, ahogyan lassan ellágyulnak az arcvonásaim, és le is hajoltam, hogy egy apró csókot lophassak tőle. A tenyerem ekkor kúszott fel a derekára, hogy egy kicsit közelebb húzhassam magamhoz, már ha egyáltalán lehetséges volt a dolog.
- Legalább te örülni is tudsz ezeknek – mosolyodtam el – Szerencse, hogy a haragod nem olyan gyilkos, mint sok nőé... Akkor félve jöttem volna ide, attól tartva, hogy majd valamit jól a fejemhez vágsz, és mehetek a kórházba, a kis piknikes tervemmel együtt.
Mondjuk sanszos, hogy egy ilyen nővel valószínűleg már nem lennék együtt, de ettől függetlenül kifejezetten jól jött, hogy ő nem az a fajta, aki hetekig durcáskodik egy-egy veszekedés után. Meg szerettem, hogy képes beismerni azt, ha hibázott... Mert én is csak akkor vagyok erre hajlandó, ha nem akasszák az egész „problémát” az én nyakamba.
- Persze, megszokom, hogy állandóan zabálok, és majd 20 felett meg hirtelen apukapocit növesztek – ráztam meg vigyorogva a fejem, mert ennek perszer megvolt az esélye. Alapvetően soha életemben nem voltam vékony, kiskoromban is inkább voltam húsosabb fajta, csak aztán elkezdtem focizni, ami miatt az erősítés hatására izommá alakult át rajtam a zsír. Nem is akarom megtippelni, hogy hány kiló lehetek, de szerintem már megközelítem a nyolcvanat.
- Nem tudom olyan izé, ha elmegyünk valahova. Te elvagy a kis cicaadagoddal, és még annak a végét is én eszem meg, mint valami elcseszett férj, vagy nem is tudom... Nem mintha a férjüléssel lenne bajom, inkább csak arról van szó, hogy konkrétan úgy néz ki, mintha rosszul lennél tartva – én pedig úgy beszélek, mintha ténylegesen házastársi viszonyban lennénk, de hát igazából ezzel elég sokat szekáltak minket... Amikor mind a ketten kihagytunk egy bulit, a haverjaim mindig a következővel támadtak le: na mivan, mész haza férjülni? Én meg betudtam annak, hogy nyilvánvalóan irigyelhetik a tartós és erős párkapcsolatomat.
- Csakhogy mindenre reagáljak... Elrángathatsz úszni, megengedem, hogy a hajcsár személyi edzőm legyél abban az esetben ha teljes mértékben elhíznék! Igyekezz ne elfelejteni, vagy rádküldöm a szőke boszorkányt, és akkor nézelődhetsz, mert ő minden bizonnyal nem lesz hajlandó addig hagyni téged felkelni az asztaltól, amíg meg nem ettél mindent. A saláta nem menő, semmi tápláló nincs benne... Bár ha csirkével eszed úgy még azt mondom oké, de nem értem azokat a lányokat, akik képesek mentesvízen és füvön élni... Igen, állítsd be az emlékeztetőt, és ami a fenekedet illeti... Így is tökéletes, de bírnám, ha pár kiló még felszaladna rá – vigyorogtam rá, miután szépen sorbavettem a dolgokat, majd játékosan megveregettem az említett testrészt. Nem mintha bármi panaszom lehetne az amúgy tökéletes alakjára, de igazából tőlem akkora is lehetne, mint egy ház, akkor is szeretném őt.
- Azért voltak páran utánam, akik jó kapitányok lehetettek volna... Konkrétan mindenki, aki nem Austin – mert nála egy nádiposzátával is többre mentek volna, de ettől függetlenül még mindig vannak jó focisták, akik alkalmas kapitányok lettek volna... De az is tény, hogy nem tudom mennyire lett gánya a helyzet, mert nem vagyok ott – Hagyjad... Én is próbáltam már beszélni a fejével, de teljes mértékben hasztalan. Látástól vakulásig beleesett abba a faszfejbe, és csak egy kislány... Félek, hogy meg fogja ütni a bokáját.
Mert amúgy bármennyire is néz ki jól a csaj – én meg hűséget fogadtam, nem vakságot – attól még csak egy kislány. Lehet bármennyire bomba alakja és szép arca, ettől függetlenül is letagadhatatlan tény, hogy egy ártatlan kis virágszálról van szó, akire előbb tekintenék a húgomként, mint nőként... De ez én vagyok. Viszont nem értem, hogy egy velem egyidős srác mit láthat meg benne... Bár Austin minden bizonnyal az izgalmat kereste. Hogy megronthat valakit.
- Hát nagyon röhögnék, ha valaki csak megjelenne aki miatt fellendülne a kosárcsapat és a focisták rábasznának – vigyorogtam el magam, ami talán egy kicsit gonosz dolog volt. Ha valakik, akkor a kosarasok határozottan utáltak mindenkit, akinek köze volt a focicsapathoz, mert kicsit kínosan jött ki, hogy nekik példának okáért szurkolólányaik sem voltak ezek miatt pedig a versenyeken is kicsit lenézték a mi iskolánk csapatát... De hát ez nem az én hibám volt, nekem nyilván az számított, ami a buldózereimnek és nekem volt jó, nem foglalkoztam, holmi túlméretezett csávókkal.
- Ezért nem is értem, hogy én anno mit csináltam másképp – ráztam meg a fejem – Talán az edző azt mondhatta, hogy nem lehet elüldözni a csapatból, vagy... Tényleg nem vágom.
Nyilván szerencsém volt a tehetségem meg a fizikai állapotom miatt, de elég sok ígéretes srác akadt a csapatban, ami miatt simán kitehettek volna. Mindenesetre örültem, hogy én nem tartoztam azok közé, akiknek pokollá tették a gimis életét csak azért, mert nem éppen vet fel a pénz... De persze erről senki sem tudott.
- Áh, az életemet adnám ezért – csóváltam meg a fejem – Annyi hülye ember van, és tudod milyen rossz kiszolgálni őket? Ráadásul New York nagy város... Itt mintha még halmozottan is léteznének. Pedig csak néhány kurva filmről van szó...
Alapvetően nem szokásom túl sokat káromkodni, de veszettül fel tudott idegesíteni a sok barom állat, akik becsődülnek, és úgy beszélnek velünk, mintha legalábbis a seggükből rángattak volna elő minket. Csak azért, mert őket is elnyomják a saját kis irodájukban... Gyűlölöm az ilyen alakokat.
- Helyes – suttogtam vissza neki a szavakat, miközben a kezeim lassan a derekára csúsztak és közelebb húzódtam hozzá, hogy meg tudjam csókolni őt. Finoman szét is nyitottam az ajkaim, ezzel adva neki egy kis ízelítőt abból, ami a bizonyos matekleckével járna, de figyeltem rá, hogy ne engedjem túl mélyre a csókunkat... Csak úgy heccből.
- Azért, hogy henceghess velem – vigyorogtam el magam – Hogy mennyire jó pasid van... És hidd el, tudom, hogy félelmetes... Nekem is az volt. Konkrétan meg kell tanulnod kilépni a kis burokból, amit a szülők, a család, bármi biztosított neked, és lépéseket kell tenned afelé, hogy egyedül boldogulj... Hogy talán később te biztosíts valamit a saját gyerekednek. Rohadtul ijesztő abba is belegondolni, hogy mások ilyenkor már a bizonytalanba gyereket csinálnak. Viszont az biztos, hogy én itt vagyok, és segítek... Bármi történjen, ezt ugye tudod?
Csak a szempilláim mögül, felnézve vetettem rá egy pillantást, hogy jobban láthassam az arcát. Időközben a két tenyerembe is fogtam azt, és a hüvelykujjammal kezdtem el finoman cirógatni a járomcsontjánál őt. Aggódtam érte, hogy túl nagy lesz rajta az a nyomás, ami a végzős évvel jár, de valahol meg tudtam, hogy ez mégsem a világ vége... És pont nem Isa lesz az, aki majd szépen kiesik a suliból.
- Na látod – mosolyodtam el végül, és lassan magamhoz is húztam őt – Már adtam is neked egy ötletet, és odafigyelek rá, hogy ne csinálj butaságokat. Nincs is szükséged arra, hogy túlgondold a dolgokat.
Ahogy megérkeztünk a tóhoz, rögtön le is terítettem a plédet, amit magammal hoztam és hellyel kínáltam őt. A karom húzására pedig csak egy picikét álltam ellen, utána engedtem, és helyet foglaltam mellette, és játékos kis csillogással a tekintetemben mondtam a következőket.
- Nincs szórakoztatás addig, amíg nem ettünk, drága Hölgyem. Éhesen nem lehet szórakozni – ezzel a lendülettel magamhoz is húztam a táskámat, hogy elsőkörben kivegyem belőle a kedvenc üdítőjét, és a kezébe nyomjam – Tessék. És itt a többi is.
Ezzel a kezébe nyomtam a hatalmas, alufóliába csomagolt hamburgert, amiből neki direkt csirkéset hoztam, mert már megtanultam, hogy a lányok ilyen picsás kajákat vesznek. Magamnak be is készítettem a saját kis duplahúsos csodámat, majd kettőnk közé tettem a sültkrumplit, és a szószokat, amiket elcsomagoltattam.
- Gyönyörű vagy Isa, de most valahogy ő lesz a szemem fénye – csóváltam meg a fejem, le sem véve a szemem a legalább 800 kalóriát nyomó szendvicsről – Na látod, ettől fog elhízni a seggem, de annyira jó a kaja ott a mozi mellett, hogy hú... Nem lenne szívem egy mekiből idehozni valamit.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 1 508

Lou & Isa

Néha egészen vicces belegondolni, hogy mennyire felszínesen is képesek vagyunk megítélni az embertársainkat. Nem mondom, hogy mielőtt komolyabban megismertük volna egymást, ne gondoltam volna úgy Lou-ra, mint az iskola egyik legjóképűbb fiújára, hiszen mi másért ülnék végig az elsős lányok az iskolai fociedzéseket, ha nem azért, hogy legalább felmérjék a potenciális kiszemelteket, akiknek a nevét az unalmas órákon a füzeteik hátsó lapjára rajzolgathatják? Engem legalábbis soha nem tudott annyira megfogni a pomponcsapat, mint például Jadie barátnőmet, hogy azért akarjak minél jobb helyet a lelátón, hogy el tudjam dönteni, részese akarok-e lenni a csapatnak. Butaság lenne azt mondani, hogy "mindig is tudtam, hogy Lou más", mert egyrészt fogalmam sem volt, mitől lenne "más", mint a kortársai; másrészt pedig csak annak köszönhetem, hogy tudom milyen jó ember, hogy volt bátorságom mellé ülni kémia órán. Azóta pedig már elmondott nekem olyan dolgokat is magával kapcsolatban, amiket senki más nem tudott róla az iskolában.
Persze meg volt az esélye annak, is, hogy kiderül róla, hogy egy elkényeztetett sport-őrült, akinek a szülei mindent megadnak - mert van rá nem is egy példa itt a gimiben. De nem, Lou tényleg más, abban az értelemben, hogy vannak olyan dolgok, amiket ő nem kapott meg gyerekként és ez mégsem tette hideggé, vagy bizalmatlanná a világgal szemben. Sőt, a veszekedésünk ellenére hajlandó elém jönni a suliba, hogy együtt töltsük a délutánt.
Éppen ez az, amit képtelen lennék elengedni. Mert annak ellenére, hogy mindketten túlságosan makacsak vagyunk, nem vele van a baj. Hanem a helyzettel, amibe a ballagása után kerültünk. És az egész hullámvölgy ellenére is nagyon jól tudom, hogy milyen szerencsés lány vagyok. Valószínűleg ezért is élvezem ki Lou közelségét és ölelem át úgy, mintha ezer éve nem láttam volna.  El tudnám még viselni, hogy a lehető legközelebb húz magához, és úgy lop tőlem csókot, mintha valamelyikünk szobájának a magányában lennénk, de a környezetem nem felejt el emlékeztetni rá, hogy hol is vagyunk konkrétan, amikor valamelyik barom olyan hangosan kezdi ordibálni a haverja nevét mögöttem, hogy összerezzenek ijedtemben.
- Már hogy ne örülnék neked? - ál-sértődötten nézek a szemeibe, de a szám szegletében megbújó mosoly elárulja a komolytalanságom. - Áá, nem hiszem, hogy bárkit tudnék bántani. Bár oké, tudod, azt nagyon nem szeretem, ha valaki legyőz teniszben. Családi vonás... - nevetem el magam. - Különben is, Te három másodperc alatt úgy lefognál, hogy mozdulni se tudnék - magyarázom vigyorogva, és még oldalba is bököm, mert eszembe jutnak az esetek, amikor csak szórakozásból tényleg kipróbáltam rajta a birkózós dolgot, mégis minden alkalommal én kerültem alulra.
- Nem tetszenél vékonyan - nyújtom rá a nyelvemet, mint egy igazi óvodás, és szinte várom, hogy visszakapjam, mert vele ellentétben az én étkezési szokásaim állandóan terítéken vannak. Még ha az utóbbi időben igyekezni is próbáltam - ami nyilvánvalóan nem jött össze túlságosan. - Pedig hidd el, hogy nincs mögötte semmilyen extrém vágy, hogy én állandóan ilyen vékony akarok lenni, vagy hogy nem szedhetek fel egy kilót sem. Mert tudom, hogy a sport miatt fontos, de egyszerűen nem tudok többet enni, vagy hízni. Sőt, a hizlaló kajákat is ugyanúgy élvezem néha, mint a salátát.. Ami igenis menő. - Fenyegetően emelem meg a mutatóujjamat, mintha csak képes lennék meggyőzni őt a saláták létjogosultságáról. Veszett ügy. - Szóval férjülés? - teszem fel vigyorogva a kérdést, s közben a szemöldökeim a magasba szaladnak.
- Jó, ebből azt megjegyeztem, hogy lehetek a hajcsár edződ - angyali pillantást vetek rá, de a hangsúlyomban ott a kisördög. Ez is az egyik olyan dolog a kapcsolatunkban, amit egyenesen imádok, mert Lou-val nem kell olyan komolynak lennem, mint amit néha a családom elvár tőlem a médiával szemben. Ilyenkor lehetek átlagos tinédzser, aki a barátjával viccelődik. - De kérlek, Jadiet ne uszítsd rám, mert akkor komolyan minden nap kötelességének érezné, hogy megtömjön, mint a libát. - Könyörgő pillantásom mellé még az ajkamat is lefelé biggyesztem, hátha akkor megszán és lemond az egyébként hatásos tervéről. - Majd beszélek az edzőmmel erről a fenék projektről, jó?
Hiába van a családom a sport világában nyakig, azért én sem értek mindenhez. Ilyen szürke zóna nekem az amerikai focinak az a része is, hogy mi tesz jó kapitánnyá valakit. Úgy érzem elég nekem azt tudni, hogy az uram remek kapitány volt, amiből arra tudok következtetni, hogy a tehetség mellett sok köze van az egészhez az ember jellemének is. És hogyan is lehetne egy olyan ember jó kapitány, mint Jadie barátnőm fiúja? - Csak tudod annyira dühítő, hogy mi látjuk milyen emberről van szó. Nem akarom, hogy Jadienek a saját bőrén kelljen megtapasztalnia. Fogalmam sincs mire lehet képes az a srác... - És talán jobb is nem ezen gondolkozni, mert túl sok nyomozós sztorit néztem végig éjjelente az elmúlt pár évben, amikor nem tudtam aludni.
- Ha netán megtörténne a dolog, mindenképpen beszámolnék róla - jegyzem meg jókedvűen. Tagadhatjuk ugyan, de akkor sem lesz igaz, hogy ne élveznénk az iskolával kapcsolatos, vagy az ott terjedő pletykákat. Olyasmi ez, ami hozzátartozik egy gimnazista társaság mindennapi életéhez. Különösen, amikor maga az iskola is ad elég alapanyagot ahhoz, hogy legyen miről pletykálni. - Te nem csak a sportban vagy tehetséges, hanem olyan ember is vagy, aki jó vezető. - Meleg mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan kimondom a szavakat, mert bár nem gyakran beszélgetünk ilyesmiről, de most mégis jól esik mondani, amit gondolok róla. Eltöltöttünk már annyi időt egymással, hogy azt mondhassam: őszintén úgy gondolom, hogy Lou egy nagyszerű ember.
- Sosem értettem, hogy az emberek miért azokkal bunkók, akik kiszolgálják őket. Ha én vendéglátós lennék, és valaki szemét lenne, tuti beleköpnék a kajájába. Vagy a fejére borítanám - magyarázom olyan könnyedén, mintha csak mindennapos esemény lenne nálam, hogy egy tálcányi ételt valakinek a nyakába borítok. De talán pont a munka világában való tapasztalatlanságom az, amitől ilyen nagy a szám.
- Akkor készülj fel rá, hogy mostantól állandóan csuklani fogsz, mert mindenkinek azt fogom emlegetni, hogy nekem milyen csodálatos, jóképű és okos pasim van, jó? - Vigyorogva pillantok fel rá, csak hogy azonnal láthassam a reakcióját. Amint a tenyerei közé veszi az arcom, finoman oldalra billentem a fejem, hogy még jobban a kezei közé simulhassak, mert az ismerős, jól eső, pillangós érzéssel tölt el, és akkor arról még szó sem volt, amit mondott nekem. - Most már biztosan tudom. -  Olyan magabiztosan nézek a szemeibe, mintha csak mi dönthetnénk el hogyan forogjon a Föld. Aztán picit oldalra fordítom a fejem, hogy puszit nyomhassak a tenyerébe. - Nem akarsz idén jelentkezni az egyetemre? Annyira megérdemelnéd...
New York, de különösen Manhattan valamiért mindig is azért volt kedves a szívemnek, mert amellett, hogy itt nőttem fel, meg volt a maga sajátos hangulata a közepén elterülő Central Parkkal, ahonnan amint kilép az ember, visszakerül a város pörgős, lüktető ütőereibe. Néha mindenkinek szüksége van arra a nyugalomra, amit Lou a piknikezős ötletével gyakorlatilag percek alatt megteremtett nekünk.
- Nagyon cseles! - Nevetve helyezkedem át törökülésbe, és nyúlok a táskámért, hogy előtúrjak belőle egy hajgumit, csak hogy laza copfba tudjam fogni a hajamat, hogy ne lógjon annyira az arcomba. - Húú, hát ez legalább akkora, mint a fejem - emelem vigyorogva a becsomagolt hamburgert az arcom magasságába. - Köszönöm. Ugye nincs benne hagyma? - Teszem fel a kérdést, amit általában minden közös étkezésünk előtt ellövök, de egyszerűen nem bírom a nyers hagymát semmilyen ételben.
- Még a végén féltékeny leszek egy hamburgerre - nevetek fel jóízűen, miközben fejben még mindig azt logisztikázom, hogyan fogok megbirkózni a kiszabott adagommal. - Különben is, a mekis kajáknál átlagban a salátákban van több kalória, szóval össze sem lehetne hasonlítani ezzel. - Húha... - Ne kérdezd ezt honnan tudom - teszem hozzá vigyorogva, aztán inkább befogom a számat és iszom néhány kortyot a barackos teámból.

Isa & Lou

Volt idő, mikor annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy már az sem érdekelt, ha helyetted elveszítem saját magam.

Soha nem gondoltam volna 16 éves fejjel, hogy mennyire hiányozni fog nekem a gimi világa. Hogy egyszer majd még a dolgozatokra is úgy fogok gondolni, mint a számomra legjobban hiányzó dolgok, hogy a bibircsókos tanáraim, akik szívattak idővel olyanok lesznek számomra, akik a mindennapi rutinba repítenének vissza.
Mert bár a bulik, a suliban joghurtot reggeliző lányok a lépcsőn, a lelátó, a foci... Minden olyan dolog volt számomra, amire egy kicsit vérző szívvel gondoltam vissza. Nem voltam felkészülve arra, hogy mindezt magam mögött hagyjam, és bár nagyon szerettem a munkatársaimat, ettől függetlenül mindannyian tudtuk, hogy ennél talán... Többre vagyok hivatott? Legalábbis nagyon sokszor megkaptam azt, hogy „Lou, a te arcoddal nem itt kéne, hogy dolgozz. Mentél volna inkább modellnek, vagy színésznek”. Erre általában csak vigyorogva vonogattam a vállam, ők pedig elhitték nekem, hogy jól vagyok... Mint mindenki más, leszámítva mondjuk Isát aki érezte, hogy nem ennyi a dolog. Mert tényleg akartam azt az istenverte honvédelmit.
- Azért erre nem fogadnék – vigyorogtam rá – Ki tudja, hogy mire képes egy dühös nőszemély... Amúgy is elég „vééééletlenül” rossz helyre könyökölnöd, ha már ilyen kis pöttöm vagy, és lényegében már végem is van.
Mert ha tegyük fel, valaki ténylegesen farok környéken kapna el, akkor lehetek bármekkora és bármilyen erős, lényegében hatástalanítva lennék. Az már részletkérdés, hogy Isa valószínűleg nem tenne ilyet, mert neki is rossz, ha keresztapát csinál belőlem, de ettől függetlenül a lelkem mélyén valahol sejtettem, hogy nem egy kis virágszál ő sem.
- Hahh, hát ez hallatlan. Szerintem vékonyan is tökéletes lennék – válaszoltam neki megjátszott sértettséggel. Az már egy másik dolog, hogy lényegében képtelen lennék már lefogyni. Mert 10 éves voltam, amikor elkezdtem foglalkozni az amerikai focival, aminek alapvetően része volt a súlygyarapítás is. Épp ezért voltam kis dundi kölyök annak idején, de nagyjából 15 éves koromra ez masszív izomzattá alakult át, amit most leginkább az edzőteremben igyekszek fenntartani... Viszont az étkezési szokásaim semmit sem változtak ez idő alatt. Lényegében fogalmam sincs, hogy milyen ország sarja lehetek, de az biztos, hogy vérbeli amerikai vagyok... Mert mindent imádok, ami cukros, zsíros és egészségtelen. Ez pedig egy focista étrendjében annyira nem is rossz, mert lényegében ez rakódik le az emberen plusz kilóként, amiből izomtöbbletet tudunk csinálni.
- Hát nem tudom mit kódoltak ennyire félre benned, Cica... Én csak arra emlékszem, hogy ahányszor mentünk a KFC-be, mind a hárman ettétek a kurva salátákat, és egyedül Jade rinyált... Mielőtt randizni kezdtünk volna, még azt is gondoltam, hogy na... Ő az én esetem. És nem, a saláta nem menő, csak abban az esetben, ha fel akarsz csapni kecskének.
Persze a Jadies megjegyzéssel csak húzni akartam az agyát. Soha nem voltam oda az ilyen szőke kis cicababákért, és bár szerettem azt a kiscsajt, ettől függetlenül én magam is tudtam, hogy a magam oldalán képtelen lennék elviselni. Mert túl makacs, tapasztalatlan és éretlen ahhoz, hogy ne akarjam folyamatosan megvédeni... Amit ő minden bizonnyal nem díjazna. Emlékszem én arra, amikor nem túl szalonképes módon vágta a fejemhez, hogy nem vagyok a testőre, holott a drága pasija majdnem megrontotta... Ott meg is fogadtam, hogy innentől kezdve megpróbálom nem beleártani magam a dolgaiba.
- Ja, én voltam az, aki a csapatból állandóan megkapta a „mi van, mész haza férjülni?” kérdést. Mert sokat voltunk együtt, most meg még inkább férjülök, de igazából nem zavar a dolog. – vontam meg vigyorogva a vállam. Mindig voltam inkább hűséges típus, mint valami ármánykodó faszfej, bár lényegében Isa az első barátnőm, szóval... Ezt sem tudhatom. Az biztos, hogy ha valaki mást szeretnék meg hirtelenjében, akkor előbb szakítanék vele, mert nem tudnám olyan helyzetbe hozni egyik lányt se, hogy bármelyikük s harmadik félnek érezze magát... Bár erre gondolni sem akarok, mert jelenleg úgy érzem, hogy a hercegnőm az egyetlen, és viták ide vagy oda, valahogy minden nappal mintha csak szerelmesebb lennék belé.
- Úgy érzem, hogy tökéletes alany lennél arra, hogy valakit lelki terrorral kikészíts – pillogtam rá párat – Akármennyire édes vagy, azért nem szarakodnék veled... Jadietől meg én is félek néha, szóval nem fogom rád uszítani, megígérem. Az a lány meg tudná enni az egész világot, ha arról lenne szó.
És nem, egyáltalán nem kövér sőt... Vékonyabbnak tűnik Isánál, ami már-már csodaszámba vehető lassan.
- Nem szükséges, így is szeretem – vigyorogtam el, majd az ujjaimmal egy picit bele is martam a hátsójába – De azért ellenkezni nem fogok.
És pont ez az oka annak részben, hogy sokkal inkább Isa mellett tettem le a voksom a szőkeséggel szemben. Nem mintha bármikor jobban érdekelt volna, mint a húgom, de amikor ő a sulinkban megjelent bár formásnak tűnt és sokan verték rá a nyálukat, ettől függetlenül nekem valahogy túl vékonynak tűnt már. Nem kifejezetten szeretem azt, ha egy lánynak például átköpős lábai vannak... Olyasmi, amik között át lehet köpni, nem igazán kell ezt magyarázni. És mivel állandóan csökkentette a súlyát így lényegében sosem tetszett nekem különösebben.
- Az a durva, hogy öt évet töltöttem vele, de nekem sincs, Isa – csóváltam meg a fejem – Talán... Reméljük, hogy van annyira férfi, hogy otthagyja, ha valami nem tetszik neki. Mindannyiunknak ez lenne a legjobb azt hiszem. Senki sem aggódná magát betegre, Jade kisírná magát, aztán helyrerázódna. Többet talán nem randizna ilyen barmokkal, mert nem buta lány, csak... Csak naiv.
Lényegében nagyon emlékeztetett a húgomra, és pont emiatt baszott fel rohadtul. Én személy szerint egy pitbullkutyára hasonlítottam a legjobban, ha a testvéreimről volt szó, de abból is a rosszul betört fajtára. Szóval ugyanúgy megharaptam a gazdám kezét is, ha úgy éreztem, hogy szükséges... Ezért mindig sokat veszekettem Bee-vel, Jade meg túlságosan emlékezetetett rá... Annyi különbséggel, hogy nem vörös tincsei voltak, hanem idegesítően szőkenő volt, úgy... Egész jellemében.
- Ezért akartam rendőr lenni – bólintottam arra, amit mondott. Én magam is tisztában voltam a vezetői vénámmal, ami miatt úgy éreztem, hogy ha talán honvédelemmel foglalkoznék, akkor esélyem lenne olyan munkát végezni, ami hasznos és idővel feljebb kerülhetek a ranglétrán. Lehet egy csapatom, amiről gondoskodhatok. Mert lényegében eléggé szerettem vezetni azokat, akik hittek valamiben. Mondhatni azért is kaptam meg korán a csapatot, mert el tudtam érni, hogy az idősebb srácok is hallgassanak rám, és ezáltal össze tudtunk kovácsolódni. Az utolsó évemre már úgy együtt mozgott a csapat, hogy lényegében jelelni tudtunk a másiknak egy meccs közben, és odafigyeltünk, meg hallgattunk egymásra. Ezért sem voltam hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy a focisták felszínes barmok lennének... Mert egymásra legalább figyeltünk.
- Áh, megvannak a módszereik, nyugi – vigyorogtam – A beleköpéses módszer azért nem működik, mert van, hogy nem tűnik fel a vendégnek. Általában a hambisnál a paraszt vendégeknek felkínálnak extrákat. Gondolok itt arra, hogy képesek megbontani az új jalapenos zacskókat, és a tartósítólé lecsöpögtetése nélkül teszik a szendvicsbe úgy egy... Maréknyival?
Ezt konkrétan láttam, amikor beültem a konyhájukra. Alapvetően nem mehetnék be, de akkor kivételt tettek velem és berángattak enni egy kicsit. Nem mondom, hogy nem röhögtem a hülye, akadékoskodó faszfej vörös fején, miután elkérte a panaszkönyvet.
- Addig a pillanatig, amíg a sok csuklástól meg nem áll a szívem, mi? – vigyorogtam rá, miközben finoman megcirógattam az arcát – Nem tehetem, te is tudod. Nem tudnánk kifizetni a rezsit meg minden szart, ha én is suliba járnék.
Mert a rendészeti ilyen téren egy kicsit azért más. Minket az első pár hónapra bezárnak, és konkrétan katonai képzésben vagyunk részesítve... Vannak persze kimenőnapok, de nem annyi, hogy a lakókocsit fenn tudjuk tartani, és még ha ki is költöznék onnan... Stellának akkor is simán lehetnének gondjai, én meg nem akarom az anyagi csőd szélére vinni őt.
- Erről valahogy mindig megfeledkezel – tartottam fel a csuklómat, amin szintén volt egy hajgumi... Részben az ilyen esetek miatt. A másik ok most nem lenne túl családbarát, én pedig nem akarok álló cerkával létezni fényes nappal egy parkban... Sok sok ember és kisgyerek között.
- Előre látom, hogy nem fogod tudni megenni – mosolyogtam rá. Mert ez lényegében mind a kettőnknek jó, amiért én meg alapvetően a sajátommal nem fogok jól lakni – Nincs benne, Baba.
Pár pillanatig csak igyekeztem figyelemmel végigkísérni azt, ahogyan az első falatot bekapja, és ekkor tudatosult is bennem, hogy mennyire hiányozna nekem, ha egyszer elveszíteném. Persze igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, de ettől függetlenül ugyanúgy esendő és ember voltam én is... Szóval szerintem jogos volt minden félelmem. Ebben a helyzetben mégis távolinak tűnt a vitás korszakunk és valahogy... Hirtelenjében minden a helyére került. Rendben volt.
- Szeretem benned, hogy random hülyeségekkel is tisztában vagy, de komolyan – ráztam meg a fejem – És amint eltüntetem a hamburgert, ígérem, hogy csak rád fogok figyelni... De ettől függetlenül megoszthatnád velem, hogy mit szeretnél csinálni a délután, mert úgy... Mondjuk holnap reggelig a tiéd vagyok.
Mert időközben sikerült úgy becuccolnom hozzá, hogy lényegében ki kellett ürítenie nekem egy polcot, ahol az otthagyott dolgaimat tudtuk tárolni... Három év alatt még nem is durva a mennyiség.

Öltözet; Egyéb megjegyzés:     ; Szószám: 1 436

Lou & Isa

- Jóó.. Akkor azt hiszem a nagyiról nem is kell mesélnem. Na neki aztán vannak sztorijai a nagypapával - nevetem el magamat, ahogyan a családi történetekre gondolok, amelyek állandóan feljönnek, ha Santa Fében vagyunk nyáron. Az csak egy dolog, hogy a jellemem bizonyos részeit betudhatom a latin örökségnek, amit a családomnak köszönhetek, na de mégiscsak az Egyesült Államokban nőttem fel, az itteni iskolákban szocializálódtam. A szüleim pedig már jóval másképp neveltek engem és a testvéremet, mint ahogyan ők maguk nevelkedtek a nagyszüleink kezei alatt. Anya például hiába született amerikai, aki csak egyszer is kóstolja a főztjét, rájön, hogy nem csak a kedve paprikás néha. Apa pedig hiába nőtte ki magát profi sportolóvá, akire nem csak a kolumbiai ismerősei, de az Államok is büszkék lehetnek, merje csak valaki megsérteni a latin-amerikai foci kiválóságait, kipenderíti az illetőt a lakásból - még annak ellenére is, hogy a tenisz mellett a baseball a kedvenc sportja. - De téged esküszöm soha nem bántanálak - nézek a fiúra angyali mosollyal és kicsi hiányzik, hogy újra nevetésben törjek ki.
Végig búslakodtam az elmúlt két napot, mert tudom, hogy makacs vagyok, és hülyeségek miatt veszekedtünk, amire így visszagondolva már nem is értem, hogy pontosan megint mi lehetett a problémánk egymással... Most pedig alig töltünk együtt tíz percet, máris olyan felhőtlen mosoly ül az arcomon, hogy ha adna valaki egy marék lufit, még fel is szállnék a földről örömömben, a rózsaszín felhők közé, ami sokáig leírta egyébként a kapcsolatunkat Louval.
- Azt próbáld meg.. - felelem vigyorogva, holott kicsit sem gondolom komolyan a dolgot. Könnyedén viccelődünk azon, hogy mennyire is számítanak nálunk a felszínes dolgok, mert elég jól ismerjük már ahhoz a másikat, hogy tudjunk ebből viccet csinálni. Lou látott már engem sírni, látott betegen, látta, hogy milyen vagyok, amikor épp felkeltem és még csak a fésű sem akadt a kezem ügyébe. Ha tényleg mindezek számítanának, hát valószínűleg nem léteznének normális emberi kapcsolat, vagy gyakorlatilag senki nem élne párkapcsolatban, ha mindig csak azt várnánk a másiktól, hogy a legtökéletesebb oldalát mutassa minden pillanatban. Különben is, én például imádom a barátom ébredés után látni, mert rettentő aranyos a kócos reggeli hajával. - De te így félrekódolva is szeretsz, igaz? - Kérdő pillantást vetek rá, holott sejtem mi lesz a válasza. Vagy legalábbis remélem, hogy tudja mit kell most felelnie, hogy ne következzen be az a szituáció, amit épp az előbb vázolt fel előttünk és amivel pillanatok alatt potenciális apából keresztapává avanzsálna. - De ha már annyira Jadie típusa jön be, keresünk neked helyettem valakit. - Belemegyek a játékba, habár az elkötelezettségem annyiban merül ki, hogy elfordítom a fejem és egy lépéssel távolabb húzódom tőle, a kezét mégsem engedem el. Ilyesmin nem fogunk összeveszni.
- Hihetetlenek vagytok... és még a nőkre mondják, hogy pletykásak. Pedig ti pasik is megéritek a pénzeteket - magyarázom vigyorogva. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy a pasik is legalább annyira szeretik végigrágni a pletykákat és kibeszélni az ellenkező nemet, mint mi nők. Sőt, néha Lou szavai arra engednek következtetni, hogy ők még egy fokkal rosszabbak is nálunk. Csak a világ nem látja ezt be.
- Azért vicces, hogy Jadie úgy néz ki, mint egy igazi angyalka, és mégis ő a félelmetesebb - nevetem el magam, amikor szóba jön a legjobb barátnőm, na meg az, hogy mire lenne képes, ha Lou megkéri rá. Olyasmi ez, mintha csak testvérek lennénk, akik nem félnek megmondani az igazat a másiknak, vagy addig rágni a másik fülét, amíg nem hallgat rá az illető. - Rendben, ahogy akarod - nevetem el magamat, majd finoman a kezére legyintek, habár a szívem mélyén valahol mindig élveztem, amikor egy-egy megjegyzéssel, mozdulattal, vagy igazából akármilyen megnyilvánulásából érezhettem, hogy Lou a magáénak tekint. Nem féltékenykedésből, nem akaratosságból, vagy mert ő a férfi és ő hordja a nadrágot a kapcsolatban. Egyszerűen csak azért, hogy tudassa velem, hogy odafigyel rám és a világgal, hogy az ő barátnője vagyok. Talán ez is olyan erős ragasztója a kapcsolatunknak, ami miatt ha nagy nehezen is a viharos vizeken, de sikerült együtt túlélnünk az elmúlt időszakot.
- Talán igazad van. Talán lesz annyira felnőtt, vagy gerinces, hogy ha nem működik a kapcsolat, véget vet majd neki. - Nagyot sóhajtok, mert olyasmi ez, amit akármennyire akarok, nem tudok megoldani. Hiába beszélek állandóan Jadie fejével, nem hallgat rám, de túl sokat jelent nekem az a lány, hogy egy ilyen miatt megharagudjak rá. Csak azt remélem, hogy nem esik több baja... Mármint lelkileg, mert tényleg egy baromként viselkedik az utóbbi időben a pasija.
- Ne mondd, hogy 'akarTÁL', mert semmi nincs kőbe vésve, simán rendőr leszel még. Hidd el nekem. - Nem tudom eldönteni, hogy éppen nyakon próbáljam vágni, vagy bátorítóan mosolyogjak rá, ezért egyszerűen csak megszorítom a kezét, hogy ezzel is nyomatékosítsam a szavaimat. Olyan nagy baj, hogy szeretném látni, ahogyan eléri a céljait?
- Uhúú, na most ötletet adtál. Ha legközelebb valakire megharagszom, majd megmérgezem a főztömmel - nevetek fel jókedvűen. - Anya amúgy is akkora boszorkány a konyhában, hozzácsapnék még egy marék chilit a főztjéhez és kész. - Vigyorogva magyarázom a kegyetlen tervet, amit már az én torkom sem élne túl. Na persze nem mintha az a bosszúálló típus lennék, egyszerűen csak néha vannak emberek, akik... Akikre ránézünk és azt gondoljuk, hogy 'na basszus, ő megérdemelne valamit a karmától, hogy okuljon az idegesítő viselkedéséből'.
- Ott lennék, hogy újraélesszelek - játékosan vonogatom a szemöldököm, mert az én fejemben most sokkal kevésbé a komoly, élet-halál kérdés dolgok járnak, és sokkal inkább a csukott ajtó mögött, kettesben töltött idő. - De ez annyira... - Nem fejezem be a mondatot, egyszerűen csak összevonom a szemöldökeimet és morcosan nézek magam elé. Fogalmam sincs honnan örököltem az az alapvetően férfi agyba kódolt viselkedést, hogy ha problémával találom szembe magam, rögvest meg akarjam oldani, de már jó ideje úgy érzem, hogy nincs jól, hogy Lounak fel kellett adnia az álmát, még ha csak ideiglenesen is. Mert ha sikerülne kitalálnom valamit, amivel segíthetek neki eljutni az egyetemre, hát esküszöm megtenném.
- Az csak maradjon nálad, jó? - Kacsintok egyet rá, miközben érzem, hogy kipirosodik az arcom, mert már megint olyan dolgok járnak a fejemben, amilyeneknek nem kellene. Talán Lounak kár volt ajánlgatnia azt a közös matekozást, aztán megpróbálni rám borítani a hidegvizes vödröt azzal, hogy előbb együnk. Megköszörülöm hát a torkom és felteszem a bolygó legfontosabb kérdését, mielőtt nekilátnék az evésnek; azaz hogy meg kell-e később birkóznunk mindkettőnknek az én hagymás leheletemmel. A válasz hallatán pedig csak elmosolyodom: - Főnyeremény vagy.
- Hé! - A szám elé kapom a kezem, mert úgy feleselek neki vissza, hogy még nem nyeltem le teljesen a falatot, de nevetve rázom meg a fejem, amikor végül sikerül. - Hmm.. hát tudod van, amit nem osztanék meg nyilvános helyen. De egyébként nézhetnénk filmet, vagy felőlem el is mehetünk valahova a közelben. Amit csak szeretnél.