Food before dudes

Rachel & Rhea

-Egy nyomós okod mondj, amiért nem jössz velem a tanfolyamra.
-Nem szeretném, hogy egy robbanás okozza a halálomat.-a szavakat gyengéd érintés követi, ahogy a férfi a vörös tincsekre simít, ám ahogy figyelmem lankad, egy heves borzolás keretében valóságos oroszlánt varázsol belőlem.
Noha én lennénk kettőnk közül az idősebb, aligha súrolom eme égimeszelő vállait, emiatt pedig kénytelen vagyok tűrni a barackjait és a hasonló hülyeségeket, miket kitalál. Felfújt orcával könyökölöm oldalba.
-Itthon persze már nem gond, ha én főzök.
-Csak a reggelit készíted te, és még akkor is besegítek.
-..Touché.
5 perc sem telik bele, hogy rájöjjek, nem lakótársam a legalkalmasabb ember egy főzőtanfolyamra, tekintve, hogy ő már minden olyan készséget birtokol, melyet a kurzus alatt tudnánk majd elsajátítani. Mellékesen pedig igaza van, konyhában igenis közveszélyesnek számítok. Telefonomat előkapva, nyomban szerencsét próbálok még egypár szaktársamnál, ám a válasz ugyanaz marad. Egyikük sem szeretne mosolyogva indulni a vesztébe. Kérem szépen, tudom, hogy bűn rossz szakács vagyok, de emberélet még nem bánta!
Örültem volna, ha nem egyedül kell végigküzdenem azt a néhány órát, viszont a negyedik elutasítás után nem voltam hajlandó tovább firtatni a dolgot. Leszek akkor társ nélkül, a többiek pedig meglátják majd, micsoda séffé növöm ki magam önerőből.
A gondolat, ahogy saját, ínyencségeimen nyammogok majd a jövőben, mások irigy ábrázatát lesve, apró mosolyt csal arcomra.
-Föld hívja Rheát. Fél órád van, hogy odaérj.-lengeti meg kezét Cargo a szemeim előtt, mikor is megvillantja önelégült vigyorát.-Vagy, ha mégis meggondoltad volna magad, szívesen készítem ismét én a vacsorát. Ne aggódj, nem olyan keserű az a vereség.-ingatja fejét, melyre a választ immáron másodjára is könyökömtől kapja.
Jössz még te az én utcámba öcsi, ebben biztos lehetsz. Ami viszont a jelent illeti, sebesen kapom vállamra a táskám, és már iramodok is lefelé a lépcsőn. Az adott épület nincs olyan messze a lakásunktól, 4 megálló metróval, onnantól pedig már csak két sarok. Nagyjából egy 20 percembe telik, mígnem végül az ajtó előtt toporgok. Nem sok ilyen eseményben volt részem, így fogalmam sincs, mire számítsak az elkövetkező 2-3 órában. Minden esetre, amíg nem lobbantom lángra a termet, akkora gond nem lehet. Ha pedig megnyerően adom elő a rutinos szakácsot, talán mellém is szegődik majd valaki, akiről titokban leleshetem a feladatok nagy részét. A belépés pillanatától fogva egy másodpercet sem hagyok kárba veszni. Buzgón leskelődöm, hátha rálelek egy ismerős arcra, vagy éppen egy megüresedett helyre. A konyhapult jobb szélénél telepedem le végül egy ismeretlen hölgy mellett. Első ránézésre velem egyidős lehet, viszont, be kell, hogy valljam, ha ázsiai az illető, könnyedén képes vagyok, akár 5-6 évvel is félrelőni. Irigylem a génjeiket, nem tagadás. Ettől függetlenül kezdetleges bátorságom a percek múlásával kezd szertefoszlani, így egyre nagyobb szükségét érzem, hogy társat találjak magamnak erre a kis időre.
-Ne haragudj..-bökök rá párszor a mellettem álló vállára.-Egyedül jöttél esetleg?-próbálom arcomra varázsolni egyik legbarátságosabb mosolyomat, hogy ha mással nem is, legalább ezzel megnyerjem magamnak az illetőt.
Idő közben a tanfolyam is elkezdődött, az oktató pedig úgy kezdte hadarni az alapokat, mintha minden jelenlévő már legalább egy évet dolgozott volna konyhán. Ha időközben válaszol is az idegen, szavai az elkövetkező percekben nem igen jutnak el agyamig, hiszen, mint valami őrült, próbálom követni az utasításokat, melyek villámgyors tempóban követik egymást. Gőzöm nincs, miért számítottam egy komótosan haladó órára, ahol majd mindenki szépen kibontakozhat a maga tempójában. A tény pedig, hogy rajtam kívül szinte mindenki úgy kezeli az eszközöket, mint a profik, nem sokat segít helyzetemen.
„-Elnézést Mr…-édes istenem, a nevét sem tudom- de szerintem már most odaégett a darált húst.”
Nem a legokosabb döntés ezzel nyitni a képzést, így inkább megpróbálok kezdeni valamit az ételem jelenlegi állapotával. Gyorsan lejjebb veszem a gázt, és mintha mi sem történt volna, áttérek a többi alapanyagra.
A fogás maga egyszerű, de nagyszerű. Lasagne eredeti olasz recept alapján. Áldom az eget, hogy az adott étel terén rendelkezem némi tapasztalattal, hiszen az egyik kedvencemről beszélünk. A problémát gyorsaságom jelenti. Otthon általában egy esti filmnézéssel kötöm össze a főzés rituáléját, így nem hiszem, hogy szükséges tovább részleteznem, miért gyorsabb nálam még egy 12 éves kölyök is. Minden esetre, szívem lelkem hajlandó vagyok ebbe a pár órába beleölni, ami remélem, az eredményen is meglátszik majd.

- | ⚶

count the memories not the calories.

Food before dudes

Rachel & Rhea

Tudom..pontosan tudom, milyen szándék hozott el idáig. Ugyanakkor, lassan már számon tartani sem tudom, hogy ittlétem során hányszor fordult meg a fejemben a távozás gondolata. Senkit sem ismerek a jelenlévők közül, a kurzus ára pedig már hetekkel ezelőtt elpárolgott a tárcámból. Ebből kifolyólag, akár már ebben a pillanatban hátat fordíthatnék az oktatónak, és hónom alá csapva az egy tál félkész lasagnét,-az étel mindenek felett- felszegett fejjel távozhatnék. Talán még arra sem méltatnának, hogy azt mondják „Viszlát.”, így hát miért totojáznék tovább?
„Ne aggódj, nem olyan keserű az a vereség..”
Mintha fizikai fájdalmat okozna a gondolat becsapódása, megdörzsölöm homlokomat. Nem tagadás, annak a naplopónak a megjegyzése nem kicsit visszhangzik most idebenn. Akar a fene ezekre a szavakra hazatérni, az egyenlő lenne a győzelmével kimondatlan csatánkban. Viszont ha már így sikerült több kilométeres távolságból is maradásra bírnia, kénytelen leszek előállni valamilyen túlélő taktikával. Ha netalán az előbb megszólított lány..
Nem érek a gondolat végére, mivel a felém irányuló szelíd görbület nyomban más vizekre löki hajómat azon a bizonyos eszmei tengeren. Mintha csak egy tükörré váltam volna, szinte azonnal viszonzom mosolyát, hasonló melegséggel. A hölgy könnyedén elkaphatja azt a röpke pillanatot, ahogy szavai hallatán, úgy virulok ki, akárcsak egy virágszál a friss nyári zivatar után. Hatalmas kő esett le a szívemről, most, hogy felcsillant a legkisebb remény is arra, hogy nem kell egyedül végigküzdenem ezt az ádáz csatát. Innentől fogva már csak arra kell koncentrálnom, hogy ne szúrjam el az ismerkedést, azzal, hogy..túlságosan is magamat adom. Azt a dózist sokan nem képesek megemészteni még az első percekben, ennek tudatában pedig szándékosan visszaveszek szeleburdi jellememből.
-Igen. A lakótársam szándékosan magamra hagyott, mert..-ahogy fejbevág a felismerés, miféle szavak is akarnak utat törni maguknak, nyomban összezárom ajkaimat egy pillanatra.-Túlságosan is lányosnak találta ezt a tanfolyamot.
Kénytelen voltam egy kicsit ferdíteni az igazságon, mivel ki örülne annak, ha pont egy főzőtanfolyamon a leendő társad azzal nyitná a beszélgetést, hogy azért nem tartottak vele, mert egyszer majdnem felgyújtott egy konyhát? A hír hallatán a lány talán még el is kezdené tartani az 5 méteres távolságot, amivel végleg a kétségbeesés kénköves bugyraiba taszítana. Még csak az hiányzik, hogy egyedül maradjak ezekben az órákban.
-Rhea Osbern. Hát még én!-a mosoly pillanatok alatt avanzsálódik egy széles vigyorrá, ahogy kellő határozottsággal megrázom a felém nyújtott kezet.
A későbbiekben próbálok ismét az előttem heverő -leginkább háborús övezetre emlékeztető- alapanyagokra koncentrálni, hogy az oktató villámgyors utasításait követve, kihozhassak belőlük valamit, ami talán egy kicsit is lasagnére emlékezteti az embert. Azt viszont, hogy ehető lesz, nem garantálom.
A közelből érkező „Hűha.” hallatán akaratlanul is elmosolyodom. Talán még sem szükséges annyira megjátszanom a mesterszakácsot, hiszen társammal ugyanabban a hajóban evezünk? A következő kérdése pedig igenis válaszút elé kényszerít.
Felnevetek, ahogy akaratlanul is tarkómat kezdem karmolászni.
-Fogjuk rá. –az előttem készülő csodára esik tekintetem.-Sajnos nálam még az sem elég biztosíték a tudásra, hogy konkrétan az egyik kedvenc ételemet próbáljuk éppen elkészíteni. –fakanállal egy kicsit megkeverem a lábas tartalmát, ha pedig jól figyel a lány, észreveheti azokat az odaégett darabokat, melyek galád módon megbújnak a gyönyörűen átsült alapanyagok között.
-Szóval, ha nem szeretnéd, hogy odaégjen a hajad itt mellettem, inkább tarts egy biztos távolságot tőlem.-kacajomról még a hülye is megmondaná, mennyire erőltetett, így gondolom Rachelnek sem telik olyan sok időbe, hogy felfedezze, hol a hiba.
Dehogy akarom, hogy a lány magamra hagyjon, hiszen az egyenlő lenne a komplett megsemmisüléssel! Ettől függetlenül, igenis elmondhatom magamról, hogy vigyázok mások testi –és nem utolsó sorban, lelki- épségére, így inkább még időben figyelmeztetem, minthogy aztán az én fejem legyen oda, ha megtalál a haragja.
Az elkövetkező percekben figyelmem ismét a séf utasításaira irányul, mivel sikerült ismét lemaradnom valahol egy 4-5 utasítással ezelőtt, így aztán a többiekről másolva próbálok valami elfogadhatót művelni a pulton.
Annyit azért szögezzünk le, hogy a félig odaégett húson kívül ez idáig igenis tűrhető az ételem kinézete!

Öltözet | ⚶

count the memories not the calories.

Food before dudes

Rachel & Rhea

A lábasban rotyogó alapanyagok kavargatása közben többször is megfordul a fejében a kérdés, hogy családjának mégis melyik oldaláról örökölhette ”príma” konyhai képességeit. Apját szinte már az első pillanattól fogva kihúzta a listáról, hiszen a férfi, ha nem is ez süt le róla, meglehetősen otthonosan mozog az adott területen. Ha fel kellene sorolnia, mit hiányol a családi lakból, a volt hadnagy főztje dobogós lenne. Ami pedig édesanyját illeti, be kell, hogy vallja, kopottasak egy kicsit az emlékei. Ettől függetlenül, igenis emlékszik arra a napra, mikor apjával egyszer felelevenítették a férfi és kedvese fiatalkorát, egy bizonyos mondat pedig határozottan megragadt elméjében.
„Azt a vörös boszorkát sosem engedték a konyha közelébe..és, milyen jól tették!”
Öblös kacaj követte e szavakat, ám érezhető volt a mögöttük megbújó igazságtartalom.
Ez alapján, a lány, rá kellett, hogy jöjjön, nem csupán énekhangját és vöröses fürtjeit örökölte édesanyjától. A valóságba ezután Rachel szavai rántják vissza, melyre ismét csak viszonozza a felé irányuló halovány mosolyt.
-Gonosz hát. Nem tudja viszont, mekkora fegyvert adott ezzel a kezembe.-szorítja meg kissé a fakanalat, ahogy valamennyivel hevesebb kavargatásba kezd.-Nem küldesz egy konyha pancsert tanfolyamra, mert bizony megeteti veled, amit készített. Még ha egy tál szenet is visz haza.-nem bírja megállni, felkuncog saját szavai hallatán.-Őszintén, nem tudom, melyikünk jár jobban. Személy szerint, inkább lemaradnék, minthogy többszörös gyomorrontást kapjak a saját főztömtől.-kijelentését egyetértő bólintás követi, mikor is a türkizes szempár lassan a mellette állóra kúszik.
Elnézve, hogy a lány is hozzá hasonló módon „boldogul” ételével, sikerül végre megnyugodnia egy kicsit. Fogalma sincs, hogyan vészelte volna át az egész tanfolyamot egymaga, míg rajta kívül mindenki tökéletes pontossággal tudta követni az utasításokat. Emiatt pedig, titkon hálás is újdonsült ismerősének. Egy hosszadalmas tortúrától mentette meg.
-Jobb, ha erre a kérdésre soha nem tudjuk meg a választ.-enged meg magának egy lemondó sóhajt, ahogy tovább kavargatja lábasa tartalmát.-És most, hogy mondod..-kezdi el az ételt méregetni, ahogy, megfogadva újdonsült barátja tanácsát, lejjebb veszi a lángot.
Tagadni sem tudná, hogy okkal tartotta ilyen erős láng felett az edényt. Szeretne mihamarabb végezni, és mint tudatlan kiskukta, gondolta, ha egy kicsit megemeli a fokozatot, hamarabb a folyamat végére juthat, még ha ez egy odaégett főételt is eredményez. Hamar belátta viszont, hogy senki sem fog abból kamatozni, ha üres kézzel és korgó gyomorral megy haza. Cargótól pedig az elkövetkező hetekben hallgathatná a hitetlenkedést, hogy mégis hogy volt képes egy ilyen könnyű tanfolyamon is felsülni. Van elég baja a férfi nélkül is, nincs szüksége még több fejfájásra. Így sikerül aztán elhatároznia magát, hogy kerüljön bármibe, egy ehető főétellel fog innen távozni.
A későbbiekben szemtanúja lehet Rachel balesetének, minek alapján ő már valamennyivel óvatosabban próbálja beleönteni a paradicsomlevet a rotyogó egészbe.
-Próbáld úgy felfogni, mintha a felsőd már a kezdetektől fogva mintás lett volna.-próbálja menteni a menthetőt, ám nem tudja megállni azt a halovány mosolyt, mely ezekben a percekben előbukkant ajkai szegletében.
Ahhoz túlságosan is komikusnak találja a helyzetet.
-A vajat olvasztás után simára keverjük a liszttel, majd mindezt forró tejjel felöntjük, és kis lángon főzzük tovább.-kisebb szünetet tart, ahogy maga is gondolatban végigfut a recepten, már amennyire emlékszik belőle.-Viszont nem vállalok az elmondottakért felelősséget!-kuncog fel, ahogy neki is áll az alapanyagok előkészítéséhez.
Szemtelenül gyorsan csillannak fel szemei, ahogy a mellette álló említést tesz az alkoholról. Sosem tartotta magát egy iszákos alkatnak, viszont, mire ennek a tanfolyamnak a végére érnek majd, talán ölni is tudna már egy pohárkáért, hogy elsimuljanak fejében a kusza szálak.
-Csak eggyel?-intéz néhány kétkedő pillantást a mellette álló felé. -Várd ki a végét. Ha még akkor is egy pohárnál maradsz, megemelem a kalapom.
A továbbiakban figyelmét immáron próbálja minél inkább az előtte lévő feladatra összpontosítani, hogy minél hamarabb menekülhessen erről a helyről. Mikor végre elkészül a besamel, nyomban nekilát az utolsó alkotóelem, a tészta elkészítéséhez. Hosszas percek elteltével, több kevesebb sikerrel, de sikerül végül valami elfogadhatót varázsolnia az alapanyagokból, így most már csak annyi maradt hátra, hogy az adott hozzávalókat valahogy egymásra egyengesse. Maga elé rántva egy jénai tálat, megpróbálja úgy kikenni vajjal, hogy a tál minden szegletébe jusson egy kicsi. Ekkora erőfeszítések után, neki aztán nehogy odaégjen a remekműve.
-Most ugrik a majom a vízbe.-szavait egy nagyobb lélegzetvétel követi, ahogy aztán elkezdi először a tésztát rétegezni.
Csupán remélni meri, hogy minél hamarabb szabadul ebből a pokolból.

Öltözet | ⚶

count the memories not the calories.

Food before dudes

Rachel & Rhea

Ittléte óta nem egyszer elgondolkozott azon, kinek szeretné majd felajánlani az itt elkészült csodáját, mert, hogy ő nem akar ételmérgezést kapni, az biztos. Megfordul a fejében, hogy legjobb esetben Cargo lesz olyan bátor, hogy önkéntesen jelentkezzen egy falatra, így pedig elérkezne az édes bosszú pillanata is. Foglalkoztatja ebben az esetben egy cseppet is, hogy a férfi szinte gyerekkori barátja, akivel, törődő „nővérként” jól kellene bánnia?
A legkisebb mértékben sem.
Magára hagyta ebben az ádáz küzdelemben. Szenvedje is hát el döntése következményeit.
-Szívemből szóltál.-ereszt meg egy közel ezer wattos mosolyt a mellette álló irányába, ahogy aztán csak bólintani képes egyetértése jeléül.-Mintha csak mérget kevernénk. Annyi különbséggel, hogy erre mi sem tudjuk az ellenszert.-bök rá párszor az edényében lévő ételre fakanalával, mintha attól tartana, hogy egyszer csak életre kel az adott fogás, és megbosszulja, hogy így elcsúfították.
A félig odaégett húsból összeállított étel láttán talán egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy ezt tényleg fel szeretné-e kínálni lakótársának, tekintve, hogy lassan már a legádázabb ellenségeivel sem etetné meg mindezt. Pedig egy 10 perccel ezelőtt még olyan büszkén állította, hogy a kezdeti nehézségek ellenére mégis, milyen jól összetákolta már a művét!
Vajon ilyen érzelmi hullámvasútra ül fel minden művész, míg el nem készülnek az alkotásukkal?
Nem irigyeli őket, egy pillanatra sem.
-Sajnos, tisztán emlékszem még a poszterre, ami ezt a kurzust hirdette.- kezd halk hümmögésbe, míg megpróbálja továbbra is követni az elhangzott utasításokat.-„Konyhakezdő lennél? Itt a helyed!”-vékonyítja el kissé a hangját, megadva a plakát szövegének azt a stílust, amilyennek azt valószínűleg szánták, viszont az elkövetkező másodpercekben, tónusa ismét elmélyül.-Esküszöm, már csak annyi hiányzott a végéről, hogy „Hozd magaddal az óvodás gyerkőcödet is, garantáljuk, hogy ő is tanul valami újat!”.-mosolyába keserűség vegyül, majd inkább el is hessegeti ezeket a gondolatokat, mivel tanulni jött ide, nem siránkozni.
-Pontosan erről a hozzáállásról beszélek!-biccent állával a foltos ruha felé, míg figyelmét továbbra is az előtte heverő ételre fordítja, hogy ennél jobban már ne rontson annak állagán.
Ami pedig az összekoszolt ruhadarabokat illeti, nem egy írható már az ő számlájára. Bármennyire is tartja nagy becsben gönceit, bizonyos alkalmak adtán –mikor például Cargóval művésztermet avanzsált a nappaliból- képes annyira belefedkezni elfoglaltságába, hogy csak órákkal később éri a felismerés, hogy művészi kirohanásait mindig öltözéke bánta. Így nem is csoda, hogy rohamtempóban volt képes előállni a korábban elhangzott nézőponttal.
Mosolya kiszélesedik a későbbiekben, mikor a nő is egyetért felvetésével, mely szerint egy pohár nem lesz elég egy ilyen tanfolyam után. Ő az igazat megvallva, már egy üvegnél tart, ezt viszont egyelőre nem szeretné a másik orra alá dörgölni.
Nem sokkal Rachel után, ő is bevágja, szinte már lendületből az edényt a sütőbe, hálát adva az égieknek, hogy legalább erre a kis időre megszabadult tőle.
-Nagyon remélem. Nem szeretném a tanár után visszaismételni, hogy egy ostoba szendvics vagyok, mint az a csajszi tette Gordon Ramsay-nél.-enged meg magának egy megfáradt sóhajt, ahogy Rachel mellé telepszik a pulthoz.
Esküdni merne rá, hogy, igaz hellyel közzel, de mindent úgy csinált, ahogyan azt az oktató elmagyarázta nekik, annyira a recepttől sem tért el. Ezért éri kellőképp váratlanul, mikor a sütője egyszer csak úgy dönt, ideje berobbannia. Csak nem volt még elég nyomorult sorsa a vörösnek. Rachel-hez képest viszont ő egy leheletnyivel alpáribb módon reagálja le a helyzetet, egy pillanatra megfeledkezve arról, hol is van.
-Szakadna rád az ég, te szutyok!-tör ki belőle ebben a másodpercben az eddigi 1 óra alatt felhalmozódott frusztráció, melyhez ez a robbanás tökéletes szikrának bizonyult.
Ahogy viszont az adott, acélos felkiáltással kiadja magából minden dühét, percek múltán fejbe is csapja a felismerés, hogy nem pont egy üres teremben kezdte el a sütőt szidalmazni. Nem meri viszonozni egyik rászegeződő pillantást sem, így lesütött szemekkel várja a végítéletet, mikor is egy, már ismerősnek hangzó férfihang csendül fel egyenesen mellőle.
-Kérem távozzon. A bájcsevejük mellett még szemet hunytam, viszont ez már több a soknál. Kollegáink a napok folyamán keresni fogják Önt a kártérítés gyanánt.-bosszúsan csendül fel az oktató hangja, érezni lehet rajta, hogy még így is, megannyi kikívánkozó szót lenyel, a csoportra és saját imidzsére való tekintettel.
-Esélyt sem ad arra, hogy megmagyarázzam, ugye?-próbálkozik még egyszer utoljára, hátha nem kell majd végül mélyen a zsebébe nyúlnia, hogy visszafizesse az okozott károkat –amiben mellesleg nem is 100%-ig biztos, hogy ő a ludas-,  ugyanakkor a tanár ellentmondást nem tűrő tekintete megválaszolja a kérdését.
A vöröshajút pedig többször már nem is kell tovább kérlelnie, elnézést kér az okozott kellemetlenségekért, majd mielőtt elhagyná a termet, még utoljára, sután kuktatársára pillant.
-Ha gondolod, megvárlak odakint. Egy pohár ezek után már nem lesz elég.-a második mondatot már csak duruzsolja, majd a nő válaszához mérten, elhagyja végül a helyszínt.
Ha Rachel igennel felelt ajánlatára, pofátlan módon foglal helyet a folyosón kihelyezett padok egyikén, és csupán remélni meri, hogy a tanfolyam végeztével nem az oktató arcát fogja először megpillantani a távozó alakok közül.

Öltözet | ⚶

count the memories not the calories.

Food before dudes

Rachel & Rhea

Sohasem tartotta magát felettébb vallásosnak, ugyanakkor hazudna, ha azt állítaná, az itt eltöltött idő alatt egyszer sem támadt kedve imában az égiekhez fordulni, és a segítségüket kérni, hogy legalább egy kicsit is ehető legyen az étel.
Nem is, ő tulajdonképpen már azzal is megelégsedne, ha nem köpik vissza 2 másodpercen belül.
-A mentális egészségünk és a büszkeségünk megőrzése érdekében, mondjuk azt, hogy igen. Ők már konyhatündérként születtek.-fújtat idegesen, ahogy már vagy negyedjére túr a vöröses tincsek közé, összeborzolva kicsit hajkoronáját.
Ha az a gondolat alapján haladna, hogy testi adottságaink mellett képességeink egy részét is felmenőinktől örököljük, akkor kétség kívül édesanyját okolná mindezért. Nem egy emléke nyúlik vissza egészen pisis koráig, mikor egyszer kétszer a haja bánta az aznapi ebédet. Okkal nem is engedték azt a vörös ördögöt a konyhába, hiszen nem akartak hetente új berendezéseket venni. Édes istenem, mit meg nem adna, hogy ezen a téren inkább apjára üssön! Már csupán egy gondolat is elég a férfi főztjéről ahhoz, hogy összecsorduljon a nyál a szájában.
-Úgy látszik akkor, sikerült összehordaniuk egy teljes óvodás csoportot.-kuncog fel halkan, ahogy állával a tőlük nem messze álló párosra bök, akik, noha hozzájuk képest mesterien bánnak az alapanyagokkal, mégis úgy tűnik, küzdenek, de rendesen.
Nem tagadás, határozottan megnyugtatja a gondolat, hogy nem ő az egyetlen zöldfülű ezen a tanfolyamon. Fogalma sincs, mihez kezdett volna abban az esetben, ha egyedül, támasz nélkül kellett volna vennie ezeket az akadályokat. Valószínűleg a világból is kirohant volna, nem hogy a teremből!
-Na, nincs már olyan messze a vége, erre gondolj!-böki oldalba könyökével a nőt egy bíztató mosoly kíséretében.
Rá kellett, hogy jöjjön, bármennyire is nyújtottak szánalmas teljesítményt, összességében mégsem mondhatná azt, hogy nem érzi jól magát. Talált maga mellé egy rátermett hölgyeményt, és szégyen, nem szégyen, amit produkáltak, azt szarul tették, de büszkén! Mindenek előtt pedig derűsen telt el ez az óra, ami fontosabb minden másnál.
..Nem, nem szándékosan próbálja szépíteni a helyzetet, hogy jól érezze magát. Egyáltalán nem.
-Kérlek szépen, a szendvics a specialitásom!-fonja össze karjait nagy büszkén mellkasa előtt, és a második mondatot, mely szerint a tudása nagy valószínűséggel sokkal tovább nem is terjed, már inkább nem teszi hozzá.-Ha tehetném, szabadalmaztatnám azokat a műalkotásokat, amiket néha kiadok a kezeim közül.
Szavait már rég nem éri a felsőbb cenzúra, úgy löki a sódert, ahogy nem sajnálja. Ugyanakkor, a következő hangos robajból ítélve talán mégis jobban tette volna, ha a bohóckodás helyett inkább az ételére figyelt volna. Meg is lesz az eredménye figyelmetlenségének, mivel a következő percekben már odakint találja magát. Mivel Rachel igent mondott az ajánlatára, ezért a padoknál foglal helyet, és próbálja valahogy elütni azt a kis időt, míg a másik odabent ügyködik. Hol észveszejtő tempóban malmozik –tagadni sem tudná, hány óra gyakorlás áll már emögött- hol pedig halkan dudorászva pásztázza az ablakon keresztül az utcát és az arra járókat. Úgy érzi magát egy pillanatra, mintha csak egy kisiskolás lenne, aki az iskola folyósóján várakozik a szüleire, kiknek épp az igazgató tartja az irodában a fejmosást. Meg is mosolyogtatja ez a gondolat.
Legnagyobb szerencséjére Rachel sem húzza sokáig az időt, ő hagyja el leghamarabb a termet, majd egy olyan tervvel áll elő, mely hallatán úgy virul ki, akárcsak egy kisvirág eső után.
-Hogy mi miért nem találkoztunk még eddig!-csóválja a fejét kételkedve, viszont előbújó vigyorát le nem tudná törölni az arcáról, ahhoz túlságosan is zsong a boldogságtól.-Tudok egy remek helyet, ahol tisztességesen meg tudnánk ünnepelni ezt az alkalmat. Mutatom is az utat!
Ismételten lenyeli a számára nem éppen kedvező mondatokat. Nem szeretné már az ismeretségük elején azt taglalni a lánynak, hogy ezen a helyen ő már szinte törzsvendégnek számít, és ha megígéri, hogy semmit sem tör el, talán még árengedményt is kapnak. Mondjuk, a korábbi robbantása után már kétli, hogy bármi újat is tudna neki mutatni.
-Ha emberbarát az ismerősöd, és hajlandó értünk vállalni a felelősséget, ezer örömmel.
Véleménye szerint, jól kijön ő bárkivel, akivel kénytelen egy levegőt szívni, ugyanakkor akadnak olyan személyek, akik rendre megnehezítik a dolgát, bármennyire is próbál mosolyogva állni a témához. A korábbi „kiképző tisztjük” tökéletesen erősíti ezt a tábort.  Azt pedig egyelőre még nem hajlandó beismerni, hogy talán, ha a szüntelen trécselés helyett inkább az ételre figyeltek volna, az uraság is békésebben kezelte volna a helyzetet.
Az út további részében –hál’ istennek, nem kell olyan sokat baktatniuk- egyszerű kérdésekkel bombázza még csupán a másikat, mint például, hogy ő hogyan keveredett erre a tanfolyamra, vagy, hogy elázott-e idefelé jövet az esőben, ami megtalálta a városnegyedet. Legközelebb pedig már arra eszmél, hogy meg is érkeztek.
-Ha az enyém lenne a placc, most mondanám, hogy érezd magad otthon.-hümmög az orra alatt, ahogy, előre engedve Rachelt, másodikként lép be az ajtón, és célozza meg szinte már azonnal a bárpultot.
Amint aztán találkozik a tekintete az üvegekkel ügyködő férfiéval, már hallja is az apró, megfáradt sóhajt a másik részéről.
-Ez esetben miféle bánatodat szeretnéd elinni?-vonja fel a szemöldökét, majd a rikítókék szempár a vörös ciklon mellett ácsorgó hölgyre siklik, nyugtázva magában, hogy az ő arca egyáltalán nem ismerős a számára, egyszer sem látta még Rhea társaságában.
-Ezt úgy mondod, mintha minden egyes alkalommal az asztal alól kellene összekaparni.-forgatja szemeit.-Viszont most szó sincs bánatról, ünnepelni jöttünk! Életünk első kulináris tanfolyama, pipa! És mindössze egy sütőt sikerült berobbantanom, nem többet!
A férfi szemei az utolsó mondat hallatán résnyire szűkülnek, és kérdő „Ezt most jól hallottam?” üzenetű tekintetével Rachelt célozza meg. Igen régóta ismeri már ezt a boszorkányt, így nem lepődik meg a legtöbb hülyeségén, viszont a sütőrobbantás még számára is újnak számít
-Remélem, nem melletted robbantgatott. Tudtam, hogy érdekesen barátkozik a kishölgy, de úgy látszik, tudja ezt még tetőzni.-ingatja a fejét, ahogy aztán egy féloldalas mosoly kíséretében nyújtja karját a pult felett Rachel felé.-Aiden Barrows. Örvendek.

Öltözet | ⚶

count the memories not the calories.

Food before dudes

Rachel & Rhea

Mindig is köztudott volt róla, hogy könnyedén képes megtalálni az összhangot akár egy vadidegennel is. Mondhatni ez volt az ő sajátos, olykor nemkívánatos bája. Kerülni az értelmetlen bájcsevejt és rögtön valami érdekesebb témára térni, ez esetben például, hogy mégis mit keres két „konyhatündér” egy efféle tanfolyamon, ahol egyedül csak azt képesek demonstrálni, hogyan lehet perceken belül tönkretenni az eléjük pakolt alapanyagokat.
Viszont, hogy Rachelt milyen gyorsan a szívébe fogadta, még számára is meglepő volt. A tanfolyam alatt a nő annyira jól vette a keserédes viccelődéseit, mintha már évek óta ismerték volna egymást, ez pedig határozottan pozitív visszhangot keltett a vörösben. Nem csak, hogy megmentette egy holtunalmas órától, még arra is rábólintott, hogy ezután tisztességesen eltemessék mindennek az emlékeit valamiféle szíverősítő társaságában. Hát mi ez, ha nem hatalmas mázli?
Apró, jóleső sóhaj hagyja el ajkait, ahogy, amint elhagyják az épületet, cirógatni kezdi arcát a hűvös esti szellő. A benti szauna után szüksége volt már erre, így aztán akaratlanul is lassít tempóján. Idő közben a téma átterelődött Rachel, egyelőre anonim ismerősére, akiről annyit már mindenképp megtudtunk, hogy remekel a konyhában. Elkapva pedig a pillanatot, mikor a mellette baktató arcára halvány mosoly ül ki, a vörösnek további információ már nem is szükséges. Megkockáztatja a tippet, hogy jó kapcsolatot ápol a két személy, számára pedig nem is kell több, hogy ő is pozitív képet fessen az idegenről. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy ő vajon milyen arcot szokott vágni, mikor kedves kisöccséről esik szó. Hasonlóan mosolyogna, mint Rachel? Netalán még fel is kacagna?
Mikor viszont ténylegesen is megjelenik lelki szemei előtt annak a féleszűnek a vigyorgó képe, ahogy azt mondogatja neki, nem olyan szégyenletes a vereség, akaratlanul is ökölbe szorul jobbja.
..Kacagás, a francokat.
-Nem is kell többet hallanom! Ha szívesen fogad minket, mindenképp ott a helyünk!-a záró mondatot már valamivel halkabban teszi hozzá, ugyanakkor egy széles vigyorral az arcán.-Az ő konyhájában semmi sem fog robbanni, a szavamat adom.
Valljuk be, olyannyira komikus helyzetet sikerült kreálnia az elmúlt fél órában, amit csak filmekben lát az ember. Mondjuk, ha ez a gondolatmenet szerint haladnánk, akkor mellette egy olyan személy állt volna, aki csak úgy sziporkázott volna a tanfolyam alatt, ezzel téve elég egyértelművé a kontrasztot. Legnagyobb szerencséjére viszont Rachel nem ezen emberek táborát erősítette, így, eltekintve a kisebb balesettől, mégsem érezte annyira szerencsétlennek magát.
-Mondhatjuk így is.-ingatja fejét a kérdés hallatán, majd már pontosít is.-Visszagondolva az első találkozásunkra, nem sok választása maradt. Azóta is sajnálom szegényt, ki tudja milyen lelki sérelmeket szenvedett miattam.
Nem bír magával, ajkai elé kapva kezét, halkan felkuncog, ahogy felidézi magában az emlékeket -már ami megmaradt belőlük- néhány évvel ezelőttről. Kétség nem fér hozzá, szerencsésebbnek érezné magát, ha a bár tulajdonosával való ismeretsége nem egy „A legütősebb frissítőtökből kérnék, ha lehet, egy üveggel!” kezdetű párbeszéddel indult volna. Nehéz egy napja volt, ami már csupán abból is meglátszott, hogy másnap reggelre Aidennek valóban az asztal alól kellett felkaparnia, társaival együtt. A későbbiekben pedig mondhatni, kötelességének érezte, hogy igenis megmutassa a férfinek, ő valójában egy érett, felelősségteljes hölgyemény. Próbált a lehető legmesszebb lőni a róla kialakult kezdetleges képtől, hogy ne essen akkora csorba a nevén, ahogy pedig mondani szokták, a többi már történelem.
Visszatérve a jelenbe, ahogy Aiden megkapja a választ, hosszas sóhaj szakad fel torkából, míg szinte már ösztönösen is homlokát kezdi masszírozni. Észre sem veszi, mennyire általánossá vált számára ez a mozdulat, mióta az ismerősei között tudja az adott vörös ördögöt.
-Feltételezem, hogy nem akaratod ellenére ráncigált el ide, szóval úgy látszik, mégsem szenvedtél akkora kárt mellette, mint hittem.-enged meg magának egy elfojtott kuncogást, már csupán az ismételt szemforgatás láttán a vörös részéről. –Minden elismerésem.
Ami a későbbi kézfogást illeti, szorítása finom, ám kellően határozott.
-Ez attól függ, milyen gyorsan szeretnéd magad mögött tudni azokat a hibákat.-kúszik halvány mosoly a férfi arcára, mikor is elmerengve kezd dobolni az alsó ajkán mutató ujjával.-Ugyanakkor, olvastam Rhea üzenetét, szóval készültem rátok.
Ahogy tekintete összetalálkozik az említettel, nyomban széles vigyor kúszik a lány arcára. 5 perc sem telt bele, hogy kicsapták a tanfolyamról, előkapva a telefont, máris jelzett társának egy rövid, ám sokatmondó SMS formájában: „Olaszok, vörösbor. Érkezünk.”
Kisebb kutakodás után elő is kerül egy formás palack két üvegpohár társaságában.
-Bardolino, 2015-ös évjárat. Az elmúlt 10 év legjobb szüretéből.-tekintetét a két hölgy között váltogatja a pult mögött álló.-Rubinvörös száraz bor, fűszeres jegyekkel, nem utolsó sorban pedig, mint elsődleges aroma, cseresznye, eper, és málna egyaránt megtalálhatók benne. Szerintem ez remek választás lenne az olaszok előtti tisztelgés gyanánt.
Nem egyszer hallotta már Aident az italokról prédikálni, viszont a férfi továbbra is, ugyanúgy lenyűgözi, mint az első alkalommal. Olyan tapasztalt leírásokat ad bármelyik italról, ami megtalálható a kocsmában, hogy nincs olyan ember, akinek ne jönne meg a kedve a bemutatott darabhoz. Ez alól pedig ő maga sem kivétel, így hát egy széles, biztató mosoly kíséretében fordul Rachel felé, kérdő tekintetét emelve rá. Szavak sem kellenek hozzá, hogy leessen a másiknak, ő már meghozta a döntését. Abban az esetben, ha újdonsült barátnője is beleegyezik az ajánlatba, már fordul is Aiden felé nagyokat bólogatva.
-Hány deci lesz? Másfél?-nem tudja, mire fel a vörös hirtelen szemöldökhúzogatása, ugyanakkor, kérdésére hamar választ talál.
-7,5.-biccent állával az üveg felé, világosan utalva rá, hogy nekik nem csupán néhány decire, hanem az egészre szükségük lesz.
A csapos néhány másodpercig még habozik, majd végül megadóan emeli kezeit mellkasa elé. Nem biztos, hogy minden vendégnek fejet hajtana egy ilyen kérés esetén, viszont a vörös ciklonnal talán kivételt tehet, elvégre a nő nem egyszer bizonyított már, hogy képes használni az eszét, nem pedig fejjel rohan a falnak.
-Legyen. Aztán csak okosan.-csúsztatja az üveget a poharak mellé, majd még sebtében megtoldja a kis csomagot egy tál földimogyoróval.
Le sem tagadhatná, hogy szeret odafigyelni a vendégeire.
Még mielőtt Rachel bármit is reagálhatna, előkapva kártyáját, pillanatok alatt le is csippantja azt, majd, mint aki jól végezte dolgát, megköszönve Aiden nagylelkű segítéségét, már veszi is magához a hőn áhított üveget és a két poharat. Még odakint kinézte magának a megfelelő ülőhelyet, így, invitálva társát, meg is indul kifelé.
Nincs az az Isten, hogy ilyen kellemes időben odabent kuksoljanak.
Alighogy beleolvad a kinti tömegbe, már baktat is tovább határozottan, egészen végcéljáig, mely ez esetben egyenlő a vakító fényekben úszó fa tövében elhelyezett kipárnázott ülésekkel. Egy csendesebb pontja a terasznak, hol a különféle társalgások zaja eggyé olvadva csillapodik neszeléssé. Az egyik kedvenc helyéről beszélünk, nem is csoda, hogy célirányosan erre tartott.
-No, ide is elértünk hát!-foglal helyet az asztalnál, lepakolva a kis csomagját, mielőtt még bármit is elejtene, mikor aztán jólesően felkacag.-Remélem, nem bántad meg azóta, hogy igent mondtál az ötletemre! Mivel az este csak most kezdődik igazán~!

Öltözet | ⚶

count the memories not the calories.

Food before dudes

Rachel & Rhea

Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar, ismét jóbarátja fogadójában fog kikötni, mint visszatérő vendég. Ha jól számolja, pont egy hete járt itt Cargo, és a férfi barátainak a társaságában, mikor is érkeztek megünnepelni egyéni sikereiket.
Jó tanács: Nem mész úgy dorbézolni, hogy kettőnél több ok akad az ünneplésre. Nincs annak jó vége, ha minden egyes csoporttárs miatt inni kell, mindezt pedig tökéletesen alátámasztja az adott összejövetel, melynek úgy igazából csupán egy részére emlékszik. Nyíltan állítja pedig, hogy teleportált. Minden ott kezdődött, hogy immáron a második üveg bort bontották, legközelebb pedig már egy asztal tetején találta magát a fogadó udvarában.
Ebből adódóan, okkal csodálkozhat, hogy a tulajdonos továbbra is megtűri őt maga mellett. Acélosak a férfi idegei, az egyszer már biztos.
-Előre is köszönöm, mindkettőtöknek. Mintha csak fognátok a kezem a mesterséffé válás útján.-akaratlanul is felkuncog, hiszen még számára is elég abszurd a korábban említett gondolat.
Ő, mint mesterséf? Majd talán, ha piros hó esik.
Noha, pontosan tudja, mennyit is tudna fejlődni, ha rendesen odatenné magát, valamiért egyszerűen nem viszi rá a lélek. Egyszerűbb Cargo fülét rágni, vagy elnyúlni a fél méterrel odébb heverő telefonért, és tárcsázni a névjegyzék legelső számát. Olykor, ha a lustaság fájna, ő már a legközelebbi korház intenzív osztályán feküdne. Érdekes, egyes témák mennyire megmozgatják az érdeklődését, és mi mindent meg nem tesz értük, míg a többi terület gyanánt a kisujját sem képes megmozdítani.
Lehet, változtatni kellene kicsit a saját értékrendjén?
-Dehogy volt a mi hibánk!-beszél úgy, mintha nem egy órával ezelőtt robbantott volna be egy sütőt az oktató szeme láttára.
Ugyanakkor szentül hiszi, hogy nem az ő hibájából történt az eset. Legalább is, nem teljesen. Hány olyan cikket olvasott már -alig kettőt-, ahol arról írnak, hogy belső meghibásodás miatt, vagy egyéb problémák miatt durrant el az adott berendezés, nem pedig emberi mulasztás miatt! Kikéri magának, tudja ő, hogy nem a világ legjobb szakácsa, de azért van egy határ.
Ahogy aztán a téma ismét visszaterelődik kedves ismerősére, már-már ösztönösen nyúl tarkójához és vakarja azt meg egy keserédes kacaj kíséretében.
-Nem. Rosszabb.-hasonlítja össze fejben a két esetet, és be kell, hogy lássa, az Aidennel való ismeretsége még csacskább módon indult, mint Rachellel.-Maradjunk annyiban, hogy ritkán szoktam teleportálni, itt viszont sikerült.
Csupán remélni meri, hogy nem ijeszti el magától a lányt ezzel az információval. Nem egy ember tartotta már őt szégyentelennek néhai életmódját és stílusát ismerve, ugyanakkor, amíg ezek a vélemények olyan emberek szájából hangoznak, kikhez semmilyen szál nem köti őt, addig nem is igazán foglalkozik velük. Mikor viszont már olyan személyről van szó, mint például Rachel, ki előtt, nem szeretne rossz színben feltűnni, így az ismeretségük elején, már jóval óvatosabban bánik ezekkel a témákkal. Tartja annyira szimpatikusnak beszélgetőpartnerét, hogy bánkódjon miatta, ha netalán emiatt rossz véleménnyel kezd róla bírni a nő.
Miután megérkeznek a fogadóba, ő pedig letudja Aidennel a már megszokottá vált csipkelődő köröket, átadja a terepet a férfinek, hogy ismertesse az általa választott italt. Viszonozza Rachel mosolyát, tekintete pedig úgyszintén árulkodó. Ha az olaszok tudnák, kik isznak az egészségükre, kitérnének a hitükből. Mielőtt pedig még magával vinné az üveget, találkozik Aiden sokat mondó pillantásával, mely szavak nélkül is tökéletesen átadja az üzenetet.
„Ésszel.”
Nem lepődik meg intő jelzésén, hiszen a helyében ő is féltené a saját tulajdonát, mely ez esetben egy egész fogadót jelent. Így aztán csak, felmutatva hüvelykujját, vidáman veszi magához az üveget és a poharakat, majd már meg is indul az udvar felé.
-Bármikor! Nem tudtam, mennyire passzol a hely az ízlésedhez, viszont úgy látszik, megérte akkor kockáztatni.-a másikhoz hasonlóan ő maga is úgy csapódik le az asztal melletti székre, minta már egy éve talpon lett volna. -Kérlek, tekintsünk is úgy rá, mint egy kellemes emlékre, amin majd évek múlva is jót nevetünk. Nem szeretnék belegondolni, milyen számlák várnak majd a postaládában.
Csupán most vágták úgy igazán fejbe az oktató szavai, miszerint, napokon belül fel fogják majd keresni a szervezet tagjai, mivel igenis szándékukban áll kisajtolni belőle az utolsó fillérjét is, ha kártérítésről van szó. Ő pedig nem éppen áll olyan biztos lábakon, mióta eldöntötte, hogy egyedül fogja a kenyerét keresni. Családjában két olyan személy található -egyáltalán családtagként tekint rájuk?-akikről biztosan tudja, hogy egy ilyesmi komplikáció nekik semmit sem jelentene, egy nap alatt elintéznék az egészet. Talán még egy új sütőt is beszereznének a szervezet számára, hogy még véletlenül se maradjon a nevük a tanfolyam fekete listáján.
Olykor igenis elgondolkozik rajta, mi lett volna, ha nem úgy alakult volna a múlt, ahogy. Ha az említett családtagoknak, fogadott nagyszüleinek, nem jelentett volna olyan sokat akkoriban az anyagi jólét, hogy édesapját mártják bele egy olyan zsarolási ügybe, melyhez tulajdonképpen következő szívfájdalma is köthető. Szíve legmélyén talán egy kicsit örökre hálás marad nekik, mivel nekik köszönhető, hogy igaz, rögös indítással, de találkozhatott Isaac-kel, ki mellett csodálatos egy és fél évet tölthetett el.
Elkezdett viszont igazán veszélyes vizekre evezni, mihez képest viszont tökéletes időzítéssel érkezik Rachel következő felszólalása, mely visszarántja őt a valóságba.
-Megjegyzem, amennyire életveszélyes vagyok a konyhában, annyira jól bánok az efféle üvegekkel.-biccent a már felnyitott boros flaska felé.-Nem igazán kérkedésre méltó tulajdonság, viszont több mint a semmi, és olykor igenis jól jött.
Hagy néhány percet, hogy levegőzzön a bor, mindössze utána fogja kezei közé az üveget és tölt mindkettőjüknek.
-Korábban ugye említettem a teleportálást.-hatalmas sóhaj szakad fel ajkai közül, ahogy, miután az üveg ismét az asztalon koppan tompán, az egyik közeli asztal felé mutat.-Látod ott azt a standot? Nos, a második üveg után Isten se tudja hogy, de felkeveredtem oda táncolni egy sort. Viszont mentségemre szóljon, jó zene szólt éppen.-karjait, mintegy védekezőn fűzi össze mellkasa előtt, ahogy fejét kezdi csóválni.
Fogalma sincs, hogyan képes a zeneszámra emlékezni, míg az, hogy az asztalra miképpen is keveredett fel, teljesen kimaradt. A második üveg bor és néhány shot után a legközelebbi emléke már az, hogy odafent prezentálja még így ittasan is, tökéletesen a Single Ladies koreográfiáját..már amíg Aiden meg nem jelent a teraszon. Ő próbált vele tüneményes lenni, még fel is hívta magához, hogy legyen a második szingli hölgy az újonnan alakult táncos csapatában. Ugyanakkor úgy tűnt, a férfinek más tervei vannak vele.
-Az olaszokra.-ismétli végül el Rachel szavait, ahogy a lányhoz hasonlóan, először maga is megízlelgeti kicsit az éltető nedűt, mielőtt lenyelné.-Tudtam, hogy ráhagyhatom Aidenre a választást.
Mikor aztán a téma Cargóra terelődik, ő maga is elgondolkozik egy pillanatra. Olyannyira magukkal sodorták az események, hogy azt is elfelejtette, mennyire a férfi orra alá akarta dörgölni legújabb főztjét, hogy tessék lássék, ő bizony ilyet is tud. A sütő robbanásával, viszont, ha mást nem is, maximum csak 1-2 üvegszilánkot tudott volna hazavinni magával és egy jókora széndarabot, mely korábban még a lasagne-je volt.
-Kénytelen lesz a képzelőerejére támaszkodni.-ingatja meg fejét keserűen felkuncogva.-Annyira jó vacsorát sikerült összeütnöm, hogy helyben már meg is ettük mindet.-mondja mindezt olyan határozottan, mintha a színtiszta igazságról beszélne.
Nincs az az Isten, hogy Cargo tudomást szerezzen róla, milyen csúnyán elbukott ebben a csatában, szóval kénytelen lesz majd valami elfogadható hazugságot kitalálni.
-No, de elég is arról a naplopóról!-csapja össze kezeit, mintegy lezárva az előző témát.-A te részed következik, Rachel Doan. Miféle kínos történetek rejtegetsz előlem?
Nem gondolta volna, hogy ilyen jól fog kijönni egy végzetesnek hitt programból. Ha pedig, egy étel teljes odaégése kellett ahhoz, hogy egy ilyen jó ismeretségre tegyen szert..
Hol tud ismét robbantani?

Öltözet | Folyt köv. csajszi | ⚶