Két hónap telt el, amióta felkeltem. Azt mondták, három hónapig voltam kómában, és közel fél év után hagyhatom el a kórházat. Hiába más az épület, nem tudok elvonatkoztatni attól a hangulattól, ami hányingert kelt bennem. Amikor anyám beteg lett, három hónap alatt lejátszódott minden. Voltak napok, amikor nem mentem iskolába egyáltalán, vagy éjszaka bent aludtam a kórtermében, reggel pedig elkéstem. Sokszor megmosdattam, megetettem, vittem neki virágot, mert imádta a virágokat, és mindig jobb kedvre derült tőle. Persze a legjobb kedve akkor lett volna, ha az ezredes is ott van, de apa, ahogy most sem, akkor sem ért rá gyakran. Hetente egyszer jött be, és nála ez is buzgóságnak számít. Ilyenkor ő is egy csokor virágot hozott, mintha én nem tettem volna ugyanezt. Nem sokat beszélt anyával, legalábbis olyankor kiküldött a teremből venni valami ennivalót magamnak. 15 éves voltam, úgyhogy nem nyalókáért mentem, de hiába volt a kórház éttermében kiváló, rántott csirkemellel, francia sajttal és friss salátával megpakolt, préselt szendvics kibuggyanó majonézlávával, az íze mindig keserű volt, romlottnak tűnt, és sosem tartott tovább három falatnál az ebédem. Mire visszaértem a kórterembe, apa már nem volt ott, sosem köszönt el tőlem, azt pedig sosem tudtam meg, hogy anyától megtette-e.
Anya bőre a csontjaihoz tapadt, száraz volt, fehér, helyenként kékes, a fején hetek óta nem volt már haj. Volt az arcán egy szempilla. Mutatóujjammal felvettem, és percekig azt néztem, egészen addig, amíg az EKG visítóan sípolni nem kezdett. Akkor berohant két nővér, félrelöktek, amíg egy harmadik kirángatott az ajtón a folyosóra. Aztán a szemközti falnál álltam meg. Bent volt a táskám, benne egyhetes házi feladattal, az edzőcipőmmel és a fülhallgatómmal. Óráknak tűnt az a néhány perc, ami alatt egyszer sem csuktam be a számat, ezért egy idő után köhögés tört rám a kiszáradt nyálkahártyámtól. Mindenki anya ágya mellett állt. Kivéve engem és apát. Vajon haragudott ránk, amiért nem mi voltunk mellette, amikor elment? Állítólag a szívmegállás után az agy még képes érzékelni egy kis ideig.
A recepción megjelent apa. Papírokat kellett aláírni, tőlem pedig ezerszer megkérdezték, hogy jól érzem-e magam, és mindig bólintás volt a válaszom. Valójában soha nem éreztem magam annyira rosszul, mint akkor, a hányinger kerülgetett ismét, pedig tíz perce hánytam az egyik folyosó közös mosdójában. Az ízületeim fájtak, izzadtam is, de kitartóan törölgettem a homlokomat, persze csak akkor, amikor senki sem látta. Aztán kocsiba ültünk, apa sofőrje elvitt minket az akkori házunkba. Apa velem volt egész másnap reggelig. Egyikünk sem evett, és őt sohasem láttam ennyire szürkének, haloványnak, a szeme sosem volt még olyan száraz, az arca olyan fakó, és az egész teste olyan szilárd, mint egy kivájhatatlan sziklatömb. Azt mondják, hogy a gyász mindenkire másképp hat, de mindenkit elér, és nem szabad azt gondolni, hogy a hozzánk képest ellenkező reakciók vagy reakció nélküli állapot érzéketlenségre utal.
- Itt írja alá, kérem! – az egyik nővér elém tolja a papírt, aminek aláírásával nyilatkozom, hogy saját felelősségemre hagyom el a kórházat. – Jobb lenne, ha maradna még két hetet. - Jól vagyok – nyugtatom meg, de az én véleményem nyilvánvalóan eltörpül a doktor úré mellett. És bár újra a hányinger kerülget, pedig soha nem voltam hányós, kezembe veszem a tollat, ami ugyanaz a reklámtoll, mint kilenc évvel ezelőtt, csak más nevet és címet nyomtattak rá, és aláírok négy dokumentumot. Anya ezeket sohasem láthatta, pedig én sokkal több időt töltöttem kórházban. Furcsa és igazságtalan ez.
Elteszem a személyimet, a vállamra veszem hátizsákomat, amit az őrnagy hozott be kicsivel később, ahogy bekerültem, tulajdonképpen semmi sincs benne, csak egy törölköző, amit behozott, állítása szerint apám küldésére, két világosszürke póló és egy kulacs. Ezen kívül csak egy szürke póló van rajtam, ugyanolyan, mint a hátizsákban lévők, még kadét koromból, rajta egy vékony, zöld széldzseki, alul még mindig a tréningnadrágom van rajtam, mert nem engedtek farmert felvenni, sértené a sebet, ami egyébként öt rétegben van bekötözve a derekamon, de legyen igazuk. A karom alá veszem a két mankót, bár az egyik beleakad a nyakamban lógó dögcédulákba. Nekidőlök a pultnak, és kiakasztom, hogy aztán a botokra támaszkodva elindulhassak a kijárat felé. Beszűrődik a tűző nap az üvegajtón, és ez már most is lehangol, pedig szerettem a napot, még a keleti napot is, nem volt bajom a forrósággal, de most valahogy minden, amit szerettem, hányingert okoz.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Hivatalosan is kinyilváníthatta, segget csinált a szájából. A zöld Porsche nem csak őt cipelte el a lakásától a kórházig, hanem a mellette ülő szőkét. Fogalma sem volt, hogy csinálta, de a nő reggel is éppolyan jó nő volt, mint amikor éjjel egy órakor szinte letépte róla a ruhákat. Nem volt betervezve az, hogy Chelsea a lakásán is meglátogatja, és hogy olyan vádakat fog a fejéhez vágni, amit nem igazán tűrt jól senkitől sem. Nem kért abból, hogy megmondják neki, mit hogy tegyen. Nem a kórház falain belül volt, nem egy fehér köpenyt vett fel minden egyes nap a munkába, mert annak az életnek már vége volt. Az ujjai a borosta-fedte állán söpörtek végig, ahogy a motor zümmögését leállította a parkolóban. Chelsea határozottan halkabb volt, mint kellett volna és ezt nem szerette. A női gondolkodás maga volt a pokol, és legyen bármilyen tanult és intelligens is egy nő, valahogy képesek voltak olyan hülyeségeken agyalni, amire minden férfi szálanként tépkedte volna ki a saját testét borító szőrzetét. A szőkeség csendje sosem jelentett jót, de Lincoln várt arra, hogy mikor böki végre, mi is történt, amiért a lakásán kellett találkozniuk, hogy aztán meg szexbe fulladjon az a vita, aminek meg se kellett volna történnie. Igazából a szexnek sem. - Elárulod végre, hogy mi bánt? - törte meg a madarak csicsergését nélkülöző, állandó dudálásokkal tarkított csendet, hogy az anyósülés felé fordulva nézze meg a nőt, megint. A kórházhoz vezető húsz perc út alatt is gyakran nézett oldalra. - Nem igazán szeretném - jött a válasz, amire Shaw szemöldöke megemelkedett. Sosem volt még bizonytalan a nő. - De muszáj lesz róla beszélnünk. Nem csak a munka miatt járok a nyakadra a mai napig, Lincoln, hanem mert látni is szeretnélek. Hallani a hangodat - Chelsea ujjai kényszeres mozdulatokkal simították le a ráncmentes ruházatát. Most éppen egy testhezálló ruha fedte a tíz pontos testét. Shaw nem lett túl boldog a hallottaktól, és el is átkozta magát. - Három év, Chelsea! Három! - tett az egészhez hozzá ennyit kiszállva a kocsiból, amire sietve a szőke is követte őt, tűsarkak koppanása jelezte azt, hogy közeledett Lincoln felé. - Elhiheted, hogy én sem így terveztem. A francba is, szerinted jó érzés az, hogy folyton a fejemben jársz? Elegem van belőled! - kezdett bele a tőle teljesen idegen hisztibe, de Lincoln pillantására elhallgatott. - Bekísérsz? - témaváltás. Csodás. De jobb, mert nem akart beszélni erről az egészről. Shaw bólintott, de nem jó kedvéből, és nem is tervezte, hogy bármit is mondana a mellette siető nőnek. A kórház bejárata ismerős volt, és ahogy annak beltere is feltárult előttük, Lincoln egy ismerős arcot látott meg, akivel hetekkel korábban a véletlen sodorta össze annyi időre szinte csak, hogy nem hagyta Freyat elvérezni. Emlékezett a nevére is, és arra is, hogy akkor Jenkinsszel volt találkozója az apja végett. Az örege még mindig tiltakozott a vizsgálat ellen, aminek az lesz a vége, hogy Linc megkötözve az autóba fogja hajítani majd és akarata ellenére betolni a vizsgálatra. Idős volt már, nem szórakozhatott az egészségével. - Ha nem akarod, hogy a negyven éves seggedet felrúgjam, akkor megnézed, merre lesz a kijárat! - dohogta az öreg nagyjából tizenkét nappal ezelőtt, ami irritálta Shawt, de nem fogja megnézni, hogy az apja tényleg felrúgja-e. Még képes lett volna rá, pusztán szeretetből. Csökönyös szamár volt még mindig, és mióta a felesége meghalt, ezt tökélyre fejlesztette. Lincoln megtorpant, ahogy látta a barna hajú nőt rákészülni a nagy menetre, mire mellette Chelsea kíváncsian felpillantott a szemeibe. - Nem akarsz beljebb jönni, ugye? - köszörülte meg a torkát, a fejrázásra pedig felsóhajtott. Lincoln elé állva felnézett a kék szemekbe, ujjai pedig Shaw ingét simították végig a szegycsontja feletti gombsoron, aztán pedig a zakójának hajtókáján is, mintha koszt vagy szöszt akart volna onnan lesimítani. Semmi sem volt ott. Lincoln a nő kezeiért nyúlva elhúzta magáról, nem fájdalmat okozón. - Nem itt, és nem így. Chelsea, muszáj erről beszélnünk, de később. Kettesben, mert ehhez senki másnak nincs köze - vezette fel. - Holnap este találkozzunk, addigra te is átgondolod, mit szeretnél meg én is - a szőke nő elhúzódott tőle, végül pedig csak bólintott. - Sajnálom - megroppantotta a gerincét a lapockái mentén egy mozdulat következtében Linc, de bólintott. Egyértelmű volt, hogy Chelsea sem repesett ettől az egésztől, de felnőtt emberekként muszáj lesz ezt megbeszélniük. A szöszi hátat fordított a férfinek, hogy sietős léptekkel, már-már menekülőn távozzon, mintha gyilkosságot követett volna el. Shaw az orrnyergét dörzsölte meg lustán, kiűzve a némileg zavart gondolatokat a fejéből. Nem sikerült. Két másodperccel később már Freya felé lépve nézett a nőre, megnézve a tartását, a mozdulatait. - Ezek szerint nem tud nyugton maradni - mosolyodott el, kinyújtva a karját is - Segítek önnek. Elég nehéz ezekkel az izékkel közlekedni, főleg ha még mindig nem gyógyult meg teljesen - tippelte be, a recepciós hölgy felé csak bólintott köszönésképpen. - Van valaki, aki önért jön? Vagy hogy fog hazajutni? - érdeklődött, utat mutatva kifelé. Nem fogja felajánlani, hogy a karjaiban viszi ki Freyat, mert tudta, hogy annál több büszkeség szorult bele a nőbe.
Az egyik dolog, amit a legjobban utálok, talán anya halála óta, talán mindig is így éreztem, az a tehetetlenség és kiszolgáltatottság. Amikor anya beteg volt, bármit megtettem volna, amire csak ember képes, talán annál többet is, és mégis ő volt az, akit természetfeletti energia lengett körül még akkor is, amikor már csak fakó, baljós árnyéka volt önmagának, mint agy atomrobbanás után hátramaradt sötétszürke folt. De nem tehettem semmit. Ahányszor apa bejött a kórházba, vagy hazajött a házba, mindig arról beszélt, hogy anya betegségéről senki sem tehet, és sajnos ellene sem sokat, próbált felkészíteni arra, hogy anya már sosem lesz a régi, ameddig lesz is nekünk, én mégis azt éreztem, hogy ez nem a valóság, ilyen mértékű csapás nem érhet olyan embereket, mint mi, igazságtalan volna anyát büntetni bármiért, hiszen csodás ember volt, különleges, hibátlan feleség és anya, mindig megértette apát, hogyha nem volt otthon, hogyha a dolgozószobájában akart ülni órákig vagy napokig, tudta, hogy éppen magányra vagy simogatásra volt szüksége, rólam úgyszintén, és egy olyan angyal, mint anya, nem válik túl hamar leégett gyertyacsonkká, majd nyomot sem hátrahagyó, hideg köddé.
Remélem, hogy anya sosem érezte úgy magát, ahogy most én, nem érdemelte meg, mert ez az állapot borzasztóan fojtogató, ellep, leláncol, őrjítően csendes és barátságtalan létezés, egyedül rengeteg ember között. Hónapok teltek már el, ami alatt feldolgozhattam volna, hogy megbénultam, legalábbis ideiglenesen, de isten tudja, fizikailag leszek-e még a régi valaha, mert odabent biztosan nem. Bevallom, türelmetlen vagyok, de ez a türelmetlenség csupán annyiból fakad, hogy félek. Elindulni, szembenézni bármivel és bárkivel, felállni, körültekinteni, gondolkodni, pszichiáter ide vagy oda, eddig a diazepám volt hatásos bármire is, de az is csak pillanatnyi ál-nyugalom, inkább csak kikapcsolás, mint amikor Mózes kettéválasztotta a tengert, aztán újra összecsaptak a hullámok. Azt hiszem, abban sem vagyok biztos, hogy tovább akarok-e lépni.
Az ajtó irányába egyre inkább szűnni látszik a steril fehérség, a recepciót elárasztó betegség- és kétségbeesés szaga, egyre puhább a padlóburkolat, az én testem pedig egyre súlyosabb. Úgy képzeltem el, hogy könnyű lesz elmenni innen, sőt, vágytam rá sok mindennél jobban, olyan dolognak tűnt, amiért tehetek valamit, csak küzdenem kell, és eljön a várva várt eredmény, most pedig itt állok alig néhány méterre a kijárat előtt, és szorító érzés tör rám. Hova mehetnék? Egy üres, poros lakásba, ahol alig néhány napot töltöttem az elmúlt évek során? Ami tele van csodás emlékekkel, amelyek most keserűbbek bárminél?
Felnézek az arcodra, amikor megszólalsz előttem. Nem számítottam rád, ami azt illeti, nem gondoltam, hogy valaha is találkozunk még, hiszen mi keresnivalód volna itt neked mégis, ha nem dolgozol itt, vagy egyáltalán előttem, olyan állapotban, ami – bár csak arcodon látszik – jobban hasonlít egy csomag WC-papírt széttépett kutyáéra, mint egy felelősségteljes orvosére, még ha esetlegesen nem is tartottad annak magad. De ki vagyok én, hogy megítéljem bárki pórusainak és ráncainak a rezgését, biztosan szenvedsz te is, valamivel mindenkit kínoz ez az istenverte élet, de őszintén akarom azt hinni, hogy az enyémhez hasonló nyomorból kevesen részesülnek. Bár a gondolataimba roskadva indultam el a pulttól, kizökkentettél annyira, hogy egy kicsit elmosolyodjak. Megleptél, talán jobban is, mint legutóbb, csak most kellemesebben, karodat elfogadva egyik mankót átveszem a másik mellé, és rád támaszkodok. - Üdv, Mr. Shaw – még mindig megtartva a sápadt mosolyt, kicsit lesütöm szemeimet, vagy egyszerűen csak a lábam elé figyelek, nézőpont és aktuális lelkület kérdése. – Köszönöm! Bárki is gondolta, hogy itt várom meg a teljes gyógyulásomat, ami talán sosem következik be, hatalmasat tévedett. De te biztosan nem ezt gondoltad. Jobban ismersz, mint a kórház bármelyik dolgozója, pedig mindössze csak néhány percre találkoztunk. De van benned valami, amitől elhiszem neked, hogy megfoghatom a karod. - Taxival megyek – válaszolok kedves érdeklődésedre, ahogy idillien lépkedünk (botladozok) egymás mellett. – Apám még nem tudja, hogy elhagyom a kórházat – azt kellene mondanom, hogy haza, de a korábban említett okokból ez a megnevezés nem lenne helytálló. Már ha bármire is helytálló lenne mondani. A bicegés lehet az oka, hogy halk, de igazán halk csörrenéssel kicsúszik a nadrágzsebemből egy fémdarab. - Miss Falcon! – egy ápolónő szólít meg, aki többször vett vért tőlem, és felém nyújtja kezét, tenyerében a dögcédulámmal. – Ezt elejtette. Egy röpke pillanatig csak nézem, olvasom, elolvasom, hogy Falcon, alatta a keresztnevem, egy sorral lejjebb egy kilencjegyű szám, a vércsoportom és a vallásom. - Köszönöm! – biccentek, kiveszem a kezéből, és zsebre teszem. Most csak arra van szükségem, ami a nyakamban lóg, amin Connor McBright neve szerepel.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Gyűlölt a temető sorai közt kullogni, nézni a holtak sírkövein szereplő neveket, évszámokat és azokat a visszaemlékezéseket, amiket a hozzátartozók véstek fel a szeretteiknek. A maga részéről az anyjának nem emelt volna fel akkora követ, mint amekkorát az apja húzatott fel és rendelt el, de megértette, hogy a közel negyvenöt évnyi házasságot követően egy szerelmes férfi mindenre képes a szeretett nőért. Shaw nem akart belegondolni abba, hogy az apja és az ő életútja mennyire különböző volt, és mégis teljesen azonos, egy valamit kivéve. Lincoln életet akart volna menteni, tanulmányokat olvasni, konferenciákon részt venni, szakmai cikkeket írni olyan feltörekvő és nívós múlttal rendelkező újságokba, amiket számos másik orvos olvasott és tanulmányozott. Ezzel szemben egy középszerű, abszolút nem kiemelkedő munkát tudott felmutatni, amivel ha nyugodtabb élete is volt, kevesebb stressz, kevesebb idegesség is párosult, még vágyhatott némileg egy olyan ott hagyott lehetőségre, amivel nem csak karriert tudhatott volna magáénak, hanem megalapozhatta volna a következő generáció jövőjét is. Oktathatott volna, figyelhette volna a kiemelkedő sebészeket, a rezidenseket, ezzel pedig gyakran álmodott. Mindhiába. Ahogy a lottó nyereménye sem landolt a markában, úgy az álmai sem váltak valósággá. Ugyanúgy az íróasztala mögött ült, ugyanúgy a könyvespolcokon rogyásig telepakolt könyvek közt szelte a sorokat, és ugyanúgy hasonlított a középszerű munkája ahhoz, amivel az apja is rendelkezett, csak ő asztalosként ténykedett. Lincoln egyik hobbija, a mitológiai alakok faragása onnan eredeztethető, Arielle Pearson, Linc titkárnőjének asztalán pedig kérésre egy tíz centis bagoly foglalt helyet, folyamatosan szemmel tartva a nőt, ha épp az asztala mögött ült. Vagy csokit nassolt a fiókjából. Igyekezett nem szentimentálisan viszonyulni a kórházhoz, de úgy tűnt, hogy gyakoribb vendég volt itt, mint kellett volna, viszont legalább Chelsea az éjszaka során még csak meg sem említette azt a folytonos tervet, miszerint Shawnak a kórházban volt a helye, Dr. Pool irányítása alatt. Hogy újra szikét vehetne a kezébe és újra vagdoshatná az embereket kedvére. Egy része imádta volna. Egy másik viszont teljesen elégedett volt azzal az élettel, a körülményekkel, amelyet magáénak tudhatott. És ha már a kórházban tengette a mindennapjainak egy kis hányadát, akkor képtelen volt elkerülni a korábbi ismerősöket, az ismerős idegeneket, és Freya egy volt közülük. Ha hetekkel korábban segített is rajta, akkor most sem mehetett el anélkül, hogy egy-két jó szót szólt volna hozzá, pusztán felebaráti szeretetből, vagy csak mert a lelkének egy eldugott szegletében még magának is Dr. Shawként mutatkozott be, ezért nem is volt rest odaszegődni mellé, felajánlva a segítségét. Meglepte, hogy a nő elutasításmentesen karolt belé, mert alapvetően és eredetileg csak a táskát akarta volna magának, viszont ez a kis módosítás nem osztott, nem szorzott. Ahogy elindultak a nő kálváriáján, türelmesen sétált a sérült mellett, hogy a feltett kérdésre a választ meghallva csak biccentsen. - Saját felelősségre hagyja el a kórházat - állapította meg, kérdések nélkül. - Hadd áruljak el egy szakmai titkot - mindannyian gyűlöljük, ha ezt csinálják a betegeink, de nem tarthatóak bent megfigyelésre, terápiára, további vizsgálatokra - épp, hogy csak befejezte, ahogy az a csörrenés utánuk jelezte a tárgy koppanását a padlózaton, amire a nővérke úgy ugrott, mintha az élete múlt volna rajta. Shaw úgy gondolta, hogy Freya jelenleg bármire képes lett volna, csak fegyvert rántani nem, de hát az egyenruhát viselő nő ezt nem tudhatta. Hagyta, hogy a két nő lerendezze a dögcédula mizériát, miközben a szemeit a bicegő nőn tartotta, és mielőtt újra elindultak volna, egészen közel lépett hozzá. - Még mindig csak segítek. És talán úgy könnyebb lesz, ha nem terheli le magát - a vállán átvetett táskáért nyúlt, lefejtette a nőről azt, hogy a kezében vigye a további métereken, hagyva, hogy Miss Falcon ott botorkáljon mellette minden siettetést nélkülözve. Mélyet szippantott a szmogtól átitatott város levegőjéből, ahogy kiértek a főbejáraton, hagyta, hogy a két autó és a mentőautó is elcsorogjon maguk előtt. - Szerintem az én kocsim is tökéletes lehet és ráaggathatjuk a taxi jelzőt is akár. Ha elfogadja persze, és ígérem, nem fogok felszámolni útiköltséget - nézett el a nő felé, mert igazából ez félig-meddig ajánlat volt a részéről és nem könyörgő élt megütő kérdés. Ráadásul jobban is vezetett, mint a csak városi forgalomhoz szokott taxi sofőrjei, akik ismeretlen nyelveken voltak képesek szitkozódni és törni az angolt. - Úgysem dolgozom ma, szabadnapos vagyok, mert odabent azt mondták, hogy elegük van abból, hogy a seggükben vagyok állandóan - engedett meg magának egy mosolyt, Pearson nagy örömére pedig főnökmentes napot tarthatott. Senki nem fogja leszúrni, ha éppen a csokik papírjai az asztalán két órát lébecolnak. Ha Freya nem ellenkezett, megindult a Porsche felé, hogy mielőbb maguk mögött hagyják az épület emlékeit is. Shaw pedig még csak gondolni sem akart arra, hogy Chelseavel milyen elcseszett beszélgetésre kellett felkészülnie.
Voltak olyan pillanatok, amikor csak a kórterem falát bámultam, azon a részen, ahol nem volt rajta semmi, még egy steril repedés vagy dudor sem, fehér volt, talán egy kicsit koszosfehér, és eszembe jutott, hogy szinte évek óta nem láttam ilyen fehér falat. Keleten a gyakori homokfúvásoknak köszönhetően egy ilyen fal jó, ha percekig megtartja a színét, vagy éppen színtelenségét, ezért kevés területen, inkább a sziklás partoknál próbálnak meg egyáltalán meszelni. Ott csak a pára teríti be megszokott penésszel a sarkokat, máshol alig találni egy csepp nedvességet, ezeken a helyeken a falak egybeolvadnak a környezettel, vagy egyszerűen nincsenek is falak, csupán berendezett romok vagy takarókból és lepedőkből felállított sátrak, por és szemét, orrfacsaró csatornavíz az út szélén, szennyezett ivóvíz csöpög a megmaradt nyilvános kutakból, és csontsoványra fogyott kreolbőrű gyermekek, gyakran sebekkel tele rohannak oda minden idegenhez nyitott tenyérrel, mert azt remélik, hogy Allah jött az emberek közé, hogy megmentse őket. De te csak egy fél szelet csokoládét tudsz elosztani kilenc gyermek között, és elmagyarázhatod, hogy a fegyverek veszélyesek, a cigaretta öl, az apátok meg már rég egy természet kreálta tömegsírban rothad valahol a városon kívül, de közvetlenül segíteni nem tudsz, csak azért vagy ott, hogy a purgatóriumból ne váljék pokol, vagy a pokol ne terjeszkedjen tovább.
Elmosolyodok, amikor kioktatsz, úgy sejtem, jobban jártam, hogy nem vagy az orvosaim között, különben heteket tölthetnék még a fehér börtönben, és elnézegethetném a gyűlölt járókorlátot, hallgathatnám negédes és érdektelen kérdéseiteket, hogy hogy vagyok ma, hogy megy a mozgás, és szűnt-e a hasító fájdalom a derekamban, ahova a golyó fúródott, esetleg újra belázasodhatnék, hogy feldobjam a mindennapjaitokat, vagy nyomtalanul kiszökhetnék a tetőre végignézni a napfelkeltét, mint Kabulban a kiteregetett rongyok között, fejemet Connor vállára hajtva. - Ígérem, nem hagyom ki a kontrollvizsgálatokat – fakó mosollyal nézek az ajtó felé. – És lehet, hogy újra műteni kell. A terápiát pedig megoldom – sóhajtok, és amikor kis idő múlva, talán véletlenül, hozzáérsz a karomhoz, hirtelen rád nézek, nem tudom, hogy riadtan vagy meglepetten, rezzenésem olvasható bárhogy, és minden, ami láthatatlanul átfut a tudatalattimon abban az egy pillanatban, azonnal köddé is válik, mint egy kósza kísértet. Szavaid könnyítenek rajtam egy kicsit, és belegondolva, valamicskét nevetséges is a túlzott elővigyázatosságom és gyakori pillanatnyi ijedtségem, képtelen lennék okot keresni rá vagy akár magyarázatot, mert ilyen még nem volt korábban, és teljes bizonyossággal el kellene fogadnom, hogy minden megváltozott.
Engedem, hogy átvedd a hátizsákom, aminek a külső zsebére a nevem van varrva, bár egyáltalán nem volt nehéz azzal a néhány ruhadarabbal és az üres kulaccsal, amit elmulasztottam vízzel megtölteni, de egy kicsit talán csökkent a nyomás a derekamon, vagy csak be akarom magyarázni magamnak, hogy a folyamatos kiszolgáltatottságom csupán választás kérdése. Jól esik a friss levegő. Más, mint a teraszon, ugyanaz az olajos szmog, de ebbe már nem keveredik hordágyak, riasztók és kétségbeesett hozzátartozók zaja. Hónapok óta vártam erre a pillanatra, bár időnként inkább csak a végleges csendre, mert ez az illanó szabadságérzet csak addig fog tartani, amíg át nem lépem a kongó lakásom évek óta nem használt küszöbét. Talán apa előkészíttette, el tudom képzelni, és talán megfordult a fejemben, hogy meglátogat majd, sőt, biztosan meglátogat, de lehet, hogy azzal csak rontani fog a helyzeten, mert képtelen leszek elengedni. - Hm? – elmélkedésemből kibillentve nézek rád, amikor hozzám szólsz. – Öhm… Köszönöm, de nem akarom feltar… - és már érkezik is a magyarázatod, amibe nem tudok belekötni. Kissé zavartan elmosolyodok, és biccentek, elfogadva az ajánlatodat. Furcsa ez az egész, gyakran szürreálisnak tűnik, mintha valójában nem is történne meg. Nem rég még a sátorban vacsoráztunk, és a frászt hoztátok Zachry-re a hangtölcséres „Happy Birthday”-jel, aztán Abbott a nyakába zúdított egy vödör hideg vizet, nekem pedig meghasadt a rekeszizmom a nevetéstől. Semmi jel nem utalt arra, hogy hónapok múlva így fogok itt állni. - Biztos, hogy nem okoz gondot? A taxi is tökéletesen kielégítő – nézek rád még egyszer, aztán tekintetedből értve beülök feltűnő autód anyósülésére. Odabent női parfüm illata terjeng, nem kérdéses, hogy nem rég szállt ki innen egy különleges hölgy, hiszen ha nem az lenne, nem engedted volna, hogy az üléshuzat és a kárpit így átigya a megkülönböztető illatot, vagy többször is ült már a kocsidban, és ez is az elméletemet támasztja alá. Mit keresek én itt?
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Sosem volt kétséges a számára, hogy milyen pályán szeretne elhelyezkedni a tanulmányait követően, és erre akkor jött rá, amikor a harmadik nyalókát kapta meg a véradó központban, amikor csupán öt évesen az apja mellett ülve végignézte, ahogy az a fél liter vér hogyan és miként csapolódik le az apja testéből. Már-már rendszeres vendégnek számított ő is akkoriban a kórházban, név szerint ismerte azokat a nővéreket, akik az apjával foglalkoztak akkoriban. Ha megerőltette volna magát Lincoln, fel tudta volna azt is idézni az emlékeiből, hogy Judynak milyen kitűzője volt, hogy mennyire szívesen nevetett és hogy milyen rejtett rajongással figyelte az apját. Akkor még nem fogott fel semmit sem a flörtből, akkor még nem tudta, hogy a kapcsolatok két ember közt hogyan és miként működtek. Több, mint harminc év elteltével sem próbálta meg kiismerni jobban a női nemet, mert ha megpróbálkozott az évek során eggyel is, mind kudarcba fulladt. Amikor rendszeresen találkozgattak Chelseavel évekkel ezelőtt, azt gondolta, hogy van olyan nő, akinek a rigolyáit képes lenne elviselni, akinek megengedné, hogy a fogkeféjét a fürdőszobájának tartójában lássa viszont, még ha az mályvaszínű is volt. Most, amikor reggel kikecmergett a szőkeség az ágyából, egy világoskék fogkefe várta, amit aztán Linc ki is dobott a kukába, ahogy leváltotta Chelseat a fürdőben a reggeli zuhanyzást követően és befoglalta a helyiséget nem több, mint tíz perc erejéig. Próbált nem arra gondolni, hogy ez a vallomás, így a sok év távlatából neki mit jelentett, hogy mindezzel mennyire kavarta fel az álló port a nő, mert Shaw mindig csak az adott problémákra szeretett fókuszálni és mielőbb megoldani azokat. Gyűlölte a várakozást, a nem tudást, de ameddig a nőnek dolgoznia kellett, addig Lincoln tudta, a munkát nem fogja keverni a magánélettel. Ezt pedig tisztelte és kedvelte is a nőben. Annak ellenére, hogy a gyors megoldások híve volt, nem siettette a mellette sétáló nőt, miközben megállapította távozásának motivációját. A szája félmosolyra görbült, bólintással kísért szavakkal válaszolt a nő szavaira. - Van, amihez idő kell, hogy rendbe hozzák azt, ami sérült. De remek orvosok kezében van és ezt mindenféle seggnyalás nélkül állíthatom - nyugtatta meg a nőt anélkül, hogy példákkal sorolta volna fel a volt kollégáit. Volt, akivel a mai napig találkozott olykor, egy vacsora, egy borgőzös este, egy teljes mértékben teoretikus témákat illető estet tartva. A döntésével, a botlásával pedig nem csesztették őt, amiért hálás volt. A tisztelet volt az egyike annak, amit Lincoln nem csak megkövetelt maga felé, de ugyanazt is adta viszonzásul mindaddig, ameddig hátba nem támadták. És még akkor is emberként tekintett mindenkire, ha éppen könyékig túrta fel a műtőasztalon kiteregetett belekben. A Freya reakcióiban beálló változásokra Lincoln reagált és nem erőltette azt, hogy további érintésekkel felzaklassa a nőt, mégsem szabadkozott. Türelmes volt, és kivárt addig, ameddig Miss Falcon képes volt némileg felengedni a görcsösen pánikszerű érzéseket illetően, hogy aztán a táskát a továbbiakban már ő vigye és ne a nő terhelje le magát, még ha annak tartalma nem is volt nehéz - egyáltalán. Nem volt lovagtípus, de azt nem engedhette, hogy a még mindig sérült nő olyan kezekbe kerüljön, akikben nem bízott és nem csak amiatt, mert külföldi állampolgárok voltak, zöld kártyával a kezükben. - Ha valamit kimondok, Freya, azt nem szoktam meggondolni, sem pedig.. visszaszívni. Ha lenne dolgom, nem ajánlottam volna fel, hogy segítsek önnek hazajutni - összegezte a nő kételyeit immár az autója mellől, aminek az ajtaját kinyitotta neki, és megvárta, hogy kényelembe helyezze odabent magát, csak azután csukva be az anyósülés melletti ajtót, amikor már bent volt Freya mellett a két mankó, és át is adta neki a táskát is, ölébe pakolva fájdalommentesen. A Porschet a faránál kerülve meg csúszott be a kormány mögé a barna bőrülésre, gyújtást adva a kocsira. - Bármennyire is fantasztikus pilótának tartom magam, kedves hölgyem, megkérném, hogy csatolja be a biztonsági övét, mert addig egy centit nem mozdulunk - szórakozott oldalpillantással nézett a nőre, aki ha a biztonsági övet maga elé húzta, akkor Lincoln segített neki becsatolni, ha igényt tartottak rá, a magáéval is ezt tette. Kicsorgott a parkolóból, és anélkül, hogy tudta volna, merre is kell indulnia Manhattan szívéből, a Central Park mellől, balra fordult, hogy az Ötödik sugárúton. - Hova megyünk pontosan? Mert igazából bárhol kitehetem, de annak nem lenne értelme azt gondolom. Feleslegesen pedig nem szeretném megsétáltatni, sem pedig arra rávenni, mégis vegye igénybe a tömegközlekedést - a soron következő piros megállította őket, Lincoln pedig ezt kihasználva halászta elő a telefonját az öltönynadrágja zsebéből, hogy a GPS-t megnyissa rajta. Mert hiába tudta Freya, hova is kell menni, a program jelezte a dugókat, a torlódásokat és azt is, ha valahol baleset történt.
Elhittem neked, hogy remek orvosok a volt kollégáid, és egyébként is remek orvosok vannak New Yorkban, különösen Manhattanben, különben nem hozatott volna át apám Kabulból. Pedig meg kell mondanom, bizonyára ott is remek orvosok vannak. - Mit gondol azokról a sérülésekről, amelyek nem hozhatók rendbe még idővel sem? – rád nézek, de csak egy kis időre, amíg rá nem jövök, hogy a kérdésem hangozhatott volna költőibbnek is, mert semmivel sem fogom magma jobban érezni attól, hogy te még hiszel a helyrehozhatatlan dolgok megváltásában. De nem is tisztem kérdőre vonni bárkit a meggyőződései és hitvallása miatt, nem is áll szándékomban, talán csak megfordult a fejemben, hogy a te véleményed (a legutóbbi találkozásunkból kiindulva) valamivel felemelőbb, mint az enyém ebben a pillanatban, és egy nagyon apró részem vágyik az illúzióra, amit esetleg adni tudsz, ha csak rövid időre is. Én képtelen vagyok arra gondolni, hogy ez el fog múlni, minden a régi lesz, de legalábbis nem lesz rosszabb, mint korábban, tulajdonképpen nem is emlékszem már, hogy milyen érzés volt előtte élni, vannak érzésfoszlányok, általában akkor, amikor órákig ülök csendben az ágyban, és az ablaküveget nézem, ilyenkor eszembe jutnak a közös vacsorák a sátorban, a fiúk tréfálkozásai egy vödör vízzel, homokkal, sárral, kifeszített madzagokkal és hangos dudákkal, az izgatott csomagbontogatás a posta érkezése után. Néhányszor el is mosolyodtam, azt hiszem. De aztán homlokon ütött a valóság, mint egy makacs elvonási tünet, amit már semmivel sem lehet enyhíteni. Mosollyal köszönöm meg felajánlásodat és megnyugtatásodat, majd beülök a kocsiba, és ölembe veszem a hátizsákom, és amíg te is beülsz, a zsebemből kivett dögcédulát besüllyesztem az egyik zsebébe. Lazán és rutinosan kerülsz a kormány mögé, gyakran vezethetsz, és valószínűleg szereted is, ha ennyit költesz egy kocsira, amennyinek ez kinéz, de az is lehet, hogy egyszerűen csak megengedheted magadnak, és szereted a feltűnést. Eszembe jutottál néhányszor, mióta találkoztunk az udvaron. Időnként elgondolkodtam, hogy valóban megtörtént-e, mert se előtte, se utána nem éreztem olyan nyugalmat, még ha illékony is volt, mint amit melletted a padon, csendben. Nem tudnám megmagyarázni, nem is igazán akarom, mert szükségtelen, de megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha újra találkoznánk. Vajon ugyanezt érezném? Vajon emlékeznél rám? És egyébként is, miért gondolok még rád… De amikor rád gondolok, akkor kevés dolog jár a fejemben melletted, és egyik sem zaklató és felforgató. Kivéve ezt a tényt, hogy magamhoz képest furcsán reagálok rád. Talán eddigi legszélesebb mosolyommal fordulok feléd, amikor megkérsz, hogy kössem be magam. - Máris – felelek halkan, és egy elfojtott szisszenéssel az öv felé fordulok. Lassan kihúzom, majd engedem, hogy becsatold nekem. A hasamon, ahol a kötés van még, egyik kezemmel kicsit távolabb tartom az övet, hogy ne szorítson. - Brooklyn. Cobble Hill – egy ideig még mosolyogva nézek az arcod fele, aztán mint aki meglátja a tükörben, mennyire idiótán néz ki, lehajtom a fejem. Biztosan jó orvos vagy. Vagy voltál. Nem is tudom, mivel foglalkozol most, felhagytál-e végleg a hivatásoddal, vajon az volt-e az álmod, hogy orvosként éld le az életed, és eszedbe jutott-e valaha is, hogy te egyike leszel azoknak, akiket egy tragédia félreállít. És minden hasonló gondolatomnál önmagam kerül a helyedre, akinek feltehetném ugyanezeket a kérdéseket most és hónapok múlva is, és nem tudom, hogy ezek után jogom van-e téged faggatni. - Hol dolgozik most? – egy újabb piros lámpánál mégis rád nézek, bár talán látható a bizonytalanság a szememben, de igyekszem teljesen elrejteni előled folyamatos kételyeimet és zavartságomat változékony és ingatag önképem miatt. Én csak egyszer voltam ilyen, anya betegsége alatt, az előtte és utána lévő időszakok énje fel sem ismerné jelenlegi önmagamat. Kényszerített szellemnek érzem magam, akinek joga sem sok van, gyűlölöm a kiszolgáltatottságomat, a sebezhetőségemet, a gyengeségemet, most gyűlölöm magamat, és kétségbeejtő, hogy nem látom ezt a helyzetet változni. - Lincoln – nem tudom, hogy feltegyem-e a kérdésemet, leginkább attól félek, hogy a válaszod hogyan hat majd rám, de a késztetés végül dönt. – Sosem akart újra orvos lenni?
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
- Előfordul, többször is, mint gondolná. Bármennyire is fejlett az orvostudomány, még mindig vannak szürke foltok, orvosi hibák sajnos, újabb gyógyszerek tesztelése, kiaknázatlan területek, újabb betegségek és szimptómák. Sokszor már az megkönnyebbülés az orvosok számára, hogy a betegek állapota stagnál és nem azon kell gondolkodniuk állandóan, minden páciensnél, mikor kell életmentő műtétet elvégezni rajtuk, mert nem csak egy beteg jut egy orvosra. Ha mindenkire levetítjük ezt, igencsak megnehezítené a dokik életét mindez - válaszolta meg a nő feltett kérdését, ugyanakkor nem gondolta volna, hogy átcsúszott volna a magánvélemény területére. A saját anyja is egy elcseszett orvosi döntés következményében halt meg, amiért a mai napig egy másik pályát volt kénytelen választani, és nem azt csinálta, amire valójában és ténylegesen is született. De az élet ment tovább. Ha megkérdezték volna tőle, hogy életigenlő volt-e, a válasza maradéktalanul igenként hangzott volna el. Mégis elismerte az eutanázia érvényességét, de elutasította az élet feladását jelentő öngyilkosságot és az arra tett kísérleteket. Mert gyáva volt az, aki a halálba menekült. Amennyire hiányzott neki az élet, annyival könnyebbnek élte meg mostani jelenét, de az életútja nem volt egyedi. Sok kollégája amiatt hagyták el az orvosi pályát, mert képtelenek voltak feldolgozni a műtőasztalon bekövetkező halálokat, esetleg a terhelést nem tudták már a továbbiakban eldönteni, de értelmes figurák voltak, biztos volt abban, hogy mindenki ezerszer átgondolt és átrágott gondolatok után hozta meg a döntést. Neki kicsit elgyorsították ugyan, de végtére is nem bánt meg egyetlen döntési fázist sem. Vezetés közben általában csak arra koncentrált, hogy a közlekedési szabályozások többségét betartsa, ám a háttérben általában hagyta, hogy a zene töltse be az ülésteret, ám most, hogy vendége akadt, elvetette ennek ötletét, a biztonságét azonban nem. Segített Freyának a becsatolásban, és abban is, hogy a kötések környékén ne szorítson és váljon kényelmetlenné az öv biztonsága, és ha már felajánlotta, hogy a pilótája lesz, akkor tudnia is kellett, hogy hova is mennek. - Egészen távol került az otthonától, Freya, de akkor értem, Cobble Hill az úticélunk - ha Brooklyn, akkor vagy a Carey alagútra, vagy a Brooklyn hídra kellett ráfordulnia, ami baráti alapon is nézve baromira forgalmas volt a nap minden szakaszában. Nagyjából a bőrét lenyúzhatta a dugókban, de semmi kedve nem volt Queens-en átvándorolni, még ha arra gyorsabb is lett volna az útjuk. Az útvonaltervezőt még csak meg sem kellett nyitnia a hídig, tudta, merre viszi a majdnem egy órás autóútjuk - amennyiben nem kell kerülniük az esetleges balesetek miatt. Nem sajnálta a motort, az autó minden egyes váltásnak, gyorsításnak és lassításnak engedett, megállt a zebrákon áthaladni vágyó emberek előtt, hogy átjussanak biztonságban, a piros viszont az útjukat állt, Freya pedig ezt a pillanatot választotta a kérdése elhangzására. Shaw futólag nézett csak oldalra rá, ujjai végigsimítottak a kormánykeréken, le, hogy a combjai felett fogjon rá aztán arra, ameddig álltak és vártak. Előtte még legalább öt autó várta a zöldet, de türelmes volt. - A New York Academy of Medicine könyvtár igazgatója vagyok már lassan két és fél éve. Levy-nak ideje volt nyugdíjba mennie, a kisöreg már amúgy is húzta-halasztotta, mindig is azon a véleményen volt, hogy nem akar hazamenni a házsártos macskájához és a sárkány nejéhez - mosolyodott el, ahogy visszagondolt Harryre. Kedvelte az öreget. - Még az egyetemi tanulmányaim során ismerkedtem vele össze, és ugyanúgy kóválygok a sorok közt most, mint ahogy ő tette, amikor a beadandóimhoz kerestem szakirodalmat és ugyanúgy segítek a diákoknak, rezidenseknek is, ha kell, ahogy egykor ő tette velem - adott talán hosszabb választ, mint amire valójában kíváncsiak lettek volna az anyósülésen, de orvosként hozzászokott, hogy lyukat beszéljen a betegei hasába, tényszerűen, ha láttuk rajtuk az igényt, arra volt szükségük. Miss Falcon következő kérdésénél már kicsorgott lassan a kereszteződésig, hogy azon agyalva haladhasson tovább aztán a 96. utcán, hogy onnan pedig ráfordulhasson majd a majdnem tizenhat kilométer hosszú FDR-re. Talán időt hagyott magának, mert sokszor gondolkodott már ezen ő maga is. - Úgy gondolom, hogy bármi is történt, orvos vagyok a mai napig, és ezen semmi sem változtat - csúszott fel a keze az egyezményes két óra helyett háromhoz a balja, a jobbja pedig a váltón maradt, még akkor is, ha nem volt szüksége váltásokra az autónak. - A hölgy, akivel a kórházba érkeztem, mielőtt összefutottunk volna, azóta próbál meggyőzni, hogy menjek vissza praktizálni, mióta felmondtam. Neki nem számít az, hogy nemet mondok, hogy folyamatosan elutasítom, bármennyi pénzt is ajánlanak fel. Nem vagyok megvehető, sosem voltam az, aki elájult volna a zöldhasúaktól - osztotta meg a gondolkodását, az elveit, türelmesen bevárva, hogy egy anyóka becsorogjon elé jobbról. - Vagyonos családból származom, apám kemény munkája által sosem voltam nélkülöző, de az nem azt jelenti, hogy én ne dolgoznék meg a saját pénzemért, hogy ne lettek volna álmatlan éjszakáim vagy most ne akarnék bárkire ráüvölteni, ha lehetne, amennyiben nincs elegendő forrásunk az állományunk növelésére - sok nehézséggel kellett szembenézniük,de a nőt nem akarta untatni, ezért nem is folytatta. - Áruljon el nekem valamit. Egy nő miért szeretne katona lenni és frontvonalra kerülni? Említette az apját, ez olyan örökség a részéről, amibe belekényszerült, vagy ez olyasvalami, amivel szeretett volna az apja nyomdokaiba lépni és egy kicsit hasonlítani is rá? - érdeklődött, de folytatta is gyorsan. - Rengeteg videót látni a katonák hazatéréséről családi közegbe, háziállathoz. Miért ment mindig vissza? - pillantott oldalra, engedve, hogy az autó ismételten lelassuljon.
Mosolyogva hallgatlak, sokat beszélsz, sokkal többet, mint én tudnék, legalábbis most már, és ki tudja, mikor leszek újra önmagam, ha ez egyáltalán lehetséges. Objektivitásod olyan érzés, mintha egy kis időre megengednéd, hogy eltávolodjak önmagamtól, és én elfeledkezem a bilincseimről, úgy érzem, levegőt hagysz, amikor fojtogat a valóság, és mindehhez semmit sem kell tenned, egyszerűen csak ilyen vagy, legalábbis velem, egy kitágult kerítés, ami kizárja a borzalmakat, és beengedi a fényt és a friss levegőt. Nem kényszerítesz hangos vallomásokra, hogy olyasmiken gondolkodjak, aminél még a fizikai fájdalom is ezerszer könnyebb, hosszú mondataid kanyargós menekülőutak, és tekinteted a mankó hozzá, nem tudnám biztosan megmondani, hogy mi van benned, amitől megnyugszom. Talán egy ritka paradoxon, amiről az ember általában csak álmodhat, de nekem egyszerre biztonságos és szörnyen fájdalmas, mert egy olyan érzés vagy, amit elvesztettem: ismerős idegen. - Hát…azt hiszem, kikészítettem volna, ha az orvosom – somolygok a szélvédő felé fordulva, majd meglazítom egy kicsit az övet. – Csak egy lakás – javítalak ki. – Keveset laktam ott. Csak a képzés alatt – az oldalsó ablak felé fordulok, mert magam sem tudom követni érzelmi változásaimat, neked pedig egyáltalán nem is kell, hiszen hálás vagyok, hogy segítettél és segítesz most is, eszem ágában sincs egy kicsivel is több gondomat terhelni rád, már ettől is szánalmasnak érzem magam, még ha te orvosként ezt kérdés nélkül is csinálod. Kellemesen vezetsz, biztonságosan, bár lehet, hogy csak miattam teszed ezt, mert aki egy ilyen autót tesz a hátsója alá, nem azért teszi, hogy az óvatos vezetést illusztrálja, de az is lehet, hogy csak megengedhetted magadnak, a fegyelem szűnését viszont nem, hiszen mindketten tudjuk, hogy életünk legnagyobb részében egy kicsit sem engedhetünk a gyeplőn, mert életek és sorsok forognak kockán a kezünkben. A kínzó emlékek mellett gyakran eszembe jutnak olyan esték, amikor veszély és következmények nélkül önmagunk lehettünk a tengerentúlon, amikor órákig nevettünk egymás szívatásán, vagy amikor eltöltöttünk egy-egy röpke éjszakát a helyi bárokban. Önfeledt és múlandó pillanatok voltak, mindenki tisztában volt vele, hogy ezek az órák nem a valóságot tükrözik, de tökéletes menekülő hadműveletek, rövid fellélegzés, gyógyító illúzió és hatékony fájdalomcsillapító. Kérdésemre újra özönlenek belőled a szavak, kedves történetek, mintha igaz se lenne, amit mesélsz, miközben mosolyunk találkozik. Évek óta észre sem vettem, hogy mennyire eltávolodtam ettől az élettől, ettől a kontinenstől, ezektől a mindennapoktól, elfelejtettem, mennyire más minden ebben a világban, ahol felnőttem, ahol elkezdődött minden, ennek az univerzumnak a fájdalmait és örömeit újak váltották fel, és isten tudja, mennyire cserélődtem ki én magam, és mit tudnék kezdeni magammal újra itt. Érdeklődve, tényleg kíváncsian hallgatom legutóbbi kérdésemre adott válaszod, de ez a kíváncsiság bizonytalansággal és félelemmel vegyül, tartok a mondataidtól, tartok az én válaszomtól, az a rövid csend, ami eltelik, mielőtt beszélni kezdesz, nem vetít előre semmi pozitívat számomra, mert bármi is legyen a kimondott feleleted, egyértelművé tetted, hogy neked sem könnyű. Pedig nagyon szerettem volna magamra erőltetni a te erős és egyenes életed képét, legalább kis időre, addig sem kell a saját mocskaimban kapálóznom, de minden drognak a hatása véget ér egyszer. - Ha mindennél jobban szerette, amit csinál, miért nem megy vissza? – tulajdonképpeni kérdésemre nem adtál választ, inkább csak kitértél, és világossá válik, hogy különböző helyzetünk helyenként érintkezik, a körém vetett kerítésed tágul egy kicsit, és teret engedsz nekem körbejárni, bár még nem tudom, hogy biztonságos-e. – Nekem jó orvosnak tűnik – futtában rád nézek, aztán vissza az ablak fele. – Talán többet tehetne a műtőasztalnál, mint a polcok között. Mi az, ami valójában számít, ami… - megköszörülöm a torkom, és veszek egy mély levegőt. -…nem engedi tovább lépni? Vagy vissza. Újra téged nézlek, amikor ezúttal te teszel fel nekem kérdést, és eszembe sem jut, hogy ezek a kérdések bármi nehézséget okozhatnának, csak akkor esek vissza a földre, amikor mindegyik elhangzott. Nyitva van a szám, ajkaim nem érnek össze, elfelejtem levenni rólad a tekintetem, és elfelejtek pislogni, hangosan sóhajtok, leszegem a tekintetem, és előre fordulok. Nyelek néhányat, mielőtt megszólalok, kijjebb húzom a biztonsági övet a mellkasomon, aztán a hasamon is, és fészkelődök még egyet. - Öhm… - össze kell szednem magam, nem is értem, miért nehéz beszélnem azokról a dolgokról, amik már régen elmúltak, amiket az idő már befoltozott, és most mégis csíp, ahogy hozzáérsz. – Az édesapám őrnagy volt, amikor megszülettem. Kint szolgált mindig a tengerentúlon, keveset volt itthon. Testvérem nincs, édesanyám… - újra megköszörülöm a torkom. – Édesanyám beteg volt. Aztán katonai akadémiára mentem. Nem maradt itthon senkim, szóval nem kötött ide család sem – végig magam elé bámulok, néha az útra, néha pedig az övet szorongató kezeimre. – Egy részét láttam annak, amit apa csinál, amikor kicsi voltam és hazajött, történeteket mesélt, később valóságosabb dolgokat is. Aztán kiderült, hogy jó vagyok abban, amire végül elszántam magam, és az akadémiát nagyon szerettem. Onnan mindenki szétszéledt, időnként újra találkoztunk. De úgy tűnik, nem megyek már vissza sehova – rekedten fejezem be, lehajtom a fejem, és mindkét kezemet felemelve megdörzsölöm az arcom. – Háziállatom nincsen – ügyetlenül próbálom elterelni a témát, de zavart lettem és nyugtalan, szaporábban emelkedik a mellkasom, és most finoman szorít az öv az ülésbe. Végül egyik karomat az ajtó karfájára támasztom, a másik tenyeremet pedig a sebemre simítom.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
Lincoln felelősségteljes férfi volt mind az életben, mind a hivatásában, amit olykor megtörtek a lazább percek, az ujjai közt forduló, borostyánszín itallal megtöltött poharak, az ugratásokkal teli órák, az apjával való kapcsolata. Kiegyensúlyozott jellemét csak egyetlen egyszer veszítette el egy olyan pillanatban, amely kihatással volt az azutáni életére. A mellette ülő hölgy a többiekkel ellentétben nem beszélt sokat, a megjegyzésére viszont Shaw szája a füléig ért. Na igen, vele vitatkozni kész káosz tudott lenni, és a legtöbb esetben nem Lincoln volt az, aki igazat adott másoknak. - Attól még egy otthon, ami arra vár, hogy belakja addig, ameddig lábadozik, és ha lehetőség van rá, akkor utána is - kötötte az ebet a karóhoz. Kétségkívül, neki más elképzelései voltak és lehettek az otthonról, mint Freyanak, de nem vetette a szemére. Két teljesen más életet éltek ők ketten, hiába volt köze mindkettejüknek emberéletekhez. Doki nem akart belegondolni mindabba, ami megnehezíthette a nő életét odaát. Nem akarta hallani a fülében visszacsengő lövedékek hangjait, a halálsikolyok robajló élettelenségét, és azt sem, hogy ezek a katonák hogyan birkóztak meg valójában az elmúlással, az ölés tényével, mert a címek ugyan hangzatosak voltak, a hős megnevezés pedig olykor múlandó. Mert egyetlen valódi hős sem ünnepeltette volna magát, mindezt pedig a rengeteg veterán mentális betegségei bizonyították. Shaw könnyedén vezetett, olyan koncentrált türelemmel, amiből a forgalom nem billenthette ki, és ha kérdezték, akkor beszélt magáról, mert nem tehetett mást. Egyenes férfi volt, a megértetés és a megértés pedig légfontosságú részét képezte életének. Miss Falcon érdeklődésére felsóhajtott egészen halkan, egyetlen hosszú másodpercre eleresztve a kormányt, ameddig a homlokán végigfutó hajtöveken végigsimított. - Hibáztam, Freya. Elveszítettem a fejem és egy sebész ezt nem engedheti meg magának, bármilyen helyzetbe is kerüljön. Lehet, hogy műtőasztalon betegem még nem halt meg, de nem fogom megengedni magamnak, hogy előforduljon mindez még egyszer. A tudás éppolyan fontos, mint a műtét, mert a tudás által fogják tudni megmenteni a doktorok a betegeiket. A kutatások, tanulmányok, értekezések és kiváltképp a konferenciák segítik a doktorok, rezidensek munkáit és a tapasztalat. Ha nem kapnak megfelelő tudást, akár szablyával is felvághatnak valakit, akár csontkukaccal is tisztíthatnák a gennyező sebeket. Nem vagyok kevesebb azzal, amit most csinálok - vetett egy pillantást oldalra, mert ha valamiben biztos volt, azok az elvei, a gondolatai. Ha valamit eldöntött, azt csak nagyon kemény érvekkel tudták megdönteni és meg is változtatni benne. Nos, talán ebben hasonlított az apjára. Mert a vezetéknévhez a makacs elgondolás is ugyanúgy hozzátartozott, és mielőtt még túlságosan beleélte volna magát mindebbe, vagy abba, hogy talán nem ott, a könyvespolcok közt a megannyi lexikon és szakirodalom közt kellett volna rónia a sorokat, a vezetés mellett a nő életére és a hivatástudatának szentelte a gondolatait. Mert hiába volt férfi, több felé volt képes megosztani a figyelmét. Hallotta a fészkelődést, látta azt a perifériában, és akkor is, amikor oldalra nézett, hogy a viselkedése megváltozott a nőnek, mintha bezárt volna, és csak lassan kaparászva próbálta volna újra kinyitni a kapukat. Lincoln nem hibáztatta és nem is siettette őt, kivárt, lassan, csendben, haladva a hömpölygő forgalommal hallgatta a nőt. - Gyerekkorában nem szeretett volna mást tenni? Állatorvos lenni, hercegnőnek öltözve - ráncolta a szemeit, fogalma nem volt a kislányok vágyairól. - Biztosan akad olyan, ami érdekli és szívesen csinálná. Az ember nem csak egy valamiben tökéletes és semmi másban sem jó. Mindig változunk, mindig fejlődhetünk és mindig tanulhatunk. A változás nem feltétlenül rossz, és meg lehet találni bennük a lehetőségeket, az új kihívásokat - az autó halk dorombolással csúszott az aszfalton, Linc pedig eldöntötte, hogy nem fog engedni Freya letargiájának, mert a depresszív gondolatokat sosem preferálta. Az index némán villant fel, ahogy jobbra kanyarodott az FDR-re, és miután a kocsi egyenesbe állt, hogy továbbra is szelje és falja a kilométereket, Shaw megengedett magának egy oldalpillantást. - Tudja, hogy mire vágyik a háborún túl? Mi az, ami mindig is foglalkoztatta? Mert ha most azt meri válaszolni, hogy semmi és nem fontos, esküszöm elveszem a mankóját és anélkül kell felmennie a lakásába - vigyorodott el, mert ha ő tudta is, hogy ilyet soha nem tenne meg, Freya aligha. - Emberek vagyunk, vágyakkal, mindenkinek van egy-kettő. Olyan is, amit soha nem mertünk meglépni.
Nem tudom elengedni a gondolatot, hogy a kómából való felébredésem óta te vagy az első, aki megmosolyogtatott, és ez azért jelentőségteljes tény, mert előtte nagyon sokat nevettem. Van benned valami, ami arra emlékeztet, aki voltam, és közben másképp, de lényegiségét tekintve hasonló dolgokkal küzdesz, mint én most, de amikor beszélsz hozzám, amikor mosolyogsz, nyugalmat kínálsz, kiszakadást az emésztő gondolataim közül, és még akkor is képes vagy itt tartani, amikor a fájdalmaimról kérdezel. Hasonlót éreztem Connor társaságában, és amikor ő eszembe jut, keserűség és szorító űr áraszt el. Ilyenkor két pólust látok benned, amik nem ütik, hanem felerősítik egymást, egyszerre önt el biztonság és fájdalom, közelivé és elérhetetlenné válsz, mindenféle érzés átfut rajtam, és érzem a kisülés közeledtét, de valahogy mindig visszarántasz a szélekről. Talán ezért vagy kiváló orvos, talán mindezt csak a hivatásod miatt teszed, ösztön vagy remek berögződések, nagyszerű képesség, amit nem lehet tanulni, te ezekkel születtél, és ez az, ami nagyon sok emberből hiányzik. Emlékszem, mennyire rettegtem, amikor a diplomaátadó után este Connor közölte, hogy egy hét múlva megy Irakba. Ordítottam vele, aztán üvöltve zokogtam, akkor még nem volt tapasztalatunk ilyesmiben, nem tudtuk felmérni a valódi veszélyét, a potenciális forgatókönyveket, mert a valóságban minden más volt, mint papíron, és én azt hittem, hogy soha többé nem látom. Hogy én leszek az, akihez nem tér vissza a szerencse, hogy elveszítem, és ez nem kerülhetett ki a lakás küszöbén túlra, mert nem voltunk egy pár, nyíltan legalábbis, és soha nem is lettünk, de a legjobb barátom volt éveken át, ő volt az első, aki kirángatott az anya halála okozta elnyomott depresszió gödréből, miatta nevettem újra és szerettem meg az életet, amire mindig is vigyázni akartam. Ennek lassan fél éve végeszakadt. Őrület… Közel fél éve, hogy egyedül vagyok, és hónapok teltek el úgy, hogy nem voltam ezen a világon. - Talán igaza van – halványan megmosolygom a kitartásod, sőt, kívánom az erődet, a magabiztosságodat, pedig biztosan ért már téged is csapás. Az arcodat figyelem, miközben kérdésemre mesélni kezdesz, nagyon is érdekel a válaszod, bár félek, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fogsz, félek, hogy megerősíted bennem azt a vágyat, hogy felálljak, vagy éppen azt, hogy feladjam, mert nincs visszaút és nincs másik út, vagy egyszerűen csak nem akarom azt az utat járni. Válaszod mögött sok minden láttam, azt, hogy csak valami igazán személyes dolog tudja eltántorítani az embert a lételemétől, hogy a megváltozott munkád egy racionális döntés volt, és nincs benne a szíved, hogy képes vagy előtérbe helyezni az elveidet az érzelmeid kárára, sőt, talán ezt szoktad tenni máskor is, mert a racionalitás ad neked biztonságot, elfogadod és magadévá teszed a tényeket, saját magadnak adsz parancsokat, amiket nem tagadsz meg, mert a világodban nincs helye személyeskedésnek és önérdekeknek. De nem ezt akarod csinálni. - Én is hibáztam – ezúttal nem térek ki a tekinteted elől, ha rám nézel, adtál egy kis bátorságot az őszinteséghez, és ebben a pillanatban elhiszem neked, hogy most és itt a kocsiban ez a közel egy óra kiváltság. – Nem gondolom, hogy kevesebb lenne, amiért nem praktizál. Sosem rónám fel, hogy nem tesz meg mindent, amit tehetne, mert azzal egy kicsit is jobbá tenné a világot. De a kórházban is taníthatna és kutathatna – egy pillanatra megállok, ahogy kimondom az utolsó mondatot, mert hát ki vagyok én, hogy megítéljek bármit is az életedről, nem is tudom, hogy mit történt veled, és főleg nincs jogom meggyőzni arról, hogy amit csinálsz, az helyes és előremutató, de csinálhatnád azt, amit igazán szeretsz, és ezzel fokoznád mindazt, ahova most menekültél. De egyáltalán nem is határozhatnám meg ezt menekülésnek, hiszen amit én csinálok, az valószínűleg sokkal, de sokkal szánalmasabb és elítélendőbb. – Elnézést – halkan nyelek, és lehajtom a fejem. Csendben maradok, bár érdekel, hogy miben bicsaklott meg a kórházi karriered, és talán egyszer lesz alkalmam megkérdezni, ha a sorsnak újra lesz kedve közbelépni ismeretlen oknál fogva. Elmosolyodok a kérdéseidre, egy kicsit kellemesen is, mert felidézem az anyáról szóló gyermekkori emlékeimet. - Orvos akartam lenni – kicsit nyugodtabban nézek előre, a szemeim sarka is mosolyra fordul. – Anya ápolónő volt. Sokat játszottunk kórházasat, és gyakran voltam bent vele vagy a kollégáival, mert nem volt, aki vigyázzon rám otthon. Gyerekként nem gondoltam, hogy valaha is ennyire irtózni fogok a kórházaktól – az oldalsó ablakon nézek ki, amikor bekanyarodsz az úton. Halkan felnevetek „fenyegetésedre”, és feléd fordulok. – Ez aztán a hivatástudat, doki – észre sem veszem, hogy nyitott ajkakkal mosolygok. – Hát orvos már nem leszek – alább hagy a vigyorom, ahogy újra előre pillantok. – Úgy tűnik, nem mehetek már vissza a tengerentúlra, de azt nem tudom, hogy hova fognak beosztani – elmerengek, de ezúttal miattad nem hagyom magam újra az önszánalom autója alá becsúszni. – Tényleg nem tudom, hogy…mit fogok csinálni. De – mélyet sóhajtok, hogy összeszedjem magam – még fél évig biztosan nem kell ezzel foglalkoznom. Gondolom, tárgyalások lesznek és felelősségre vonás, aztán…meglátjuk – ezzel, azt hiszem, nem válaszoltam a kérdésedre, pedig megesküszöm rá, hogy tényleg igyekeztem előhalászni egy számodra is elfogadható választ, de magam is erőteljesen küzdök a kérdéssel és a választással, hogy van-e egyáltalán értelme ezen gondolkodni.
My money's in that office, right? If she start giving me some bullshit about it ain't there, and we got to go someplace else and get it, I'm gonna shoot you in the head then and there.
A magánemberként őt érő kritika teljesen másként csapódott le benne, mint a hivatásának 9 to 5 időszakában most, vagy mint amikor még sebészként praktizált. Amikor dolgozott, nem engedhette meg magának az érzelmeket, a megérzéseire, az adatokra, a felkínálkozó lehetőségekre kellett koncentrálnia és olyan gyorsan megoldani a felmerülő problémákat, hogy az a működési egységükben ne lehessen érezhető, különösen nem úgy, hogy a könyvtárba betérő tagok ne károsuljanak. A nő közbeékelt szavaira egyetlen pillantással reagált, mert noha nem kérdezte, hogy ugyan mit - gyanította, Freya nem is lenne vele olyan nyílt, mint fordítva - értékelte azt az őszinteséget, amellyel viseltettek irányában. A gondolatait egyáltalán nem fékezte meg, az elveit pedig könnyedén osztotta meg a megváltozott körülményeiről, a munkájának hajtűkanyaráról, és arról a gondolatról, hogy lehet, most nem a fehér köpeny és a szike volt életének egyetlen mozgatórugója, még ő maga is fontosnak tartotta azt, ahol volt. Mert a megszerzett tudás nélkül nem érhette volna akkora szerencse, hogy emberéleteket mentsen, hogy jó hírrel járuljon a hozzátartozók elé az életmentő műtétek következtében. És hogy ne legyen része egy-egy temetésnek, amely a szeretett páciensei életének végítélete után történt meg. Mert a halál ugyanúgy elkísérte az életútját, mint a mentés. Közbeékelt szó nélkül hallgatta végig Miss Falcon szavait, hagyva, hogy azok lecsapódjanak a gondolataiban, némi mosolygást előcsalva a ráncosodó vonásaiban, amit most enyhe borosta fedett. A kutatás, az egy helyben ülés és a nyugodt életvitel sosem volt az ő része, mindig ott volt az a bizonyos zabszem a seggében, mindig mehetnékje volt és beleőrült a tudatlanságba. A lassú lefolyású majd lesz valami ügyekbe, mert ott ő nem tehetett semmit, ott nem segíthetett, semmilyen téren sem. Éppen ezért, amikor a nő elnézést kért, Lincoln összevonta a szemöldökeit, a tenyere pedig a kormány érdességmentes felületén csúszott végig, meghagyva a követési távolságot az előtte lovaskocsi tempójú kalimpáló sofőr mögött. - Nem fogom letépni a fejét, csak mert vállalja a saját maga véleményét, mert ahány ember, annyi opció, annyi meglátás van, amit vagy elfogadunk, vagy pedig napestig vitatkozhatunk róla vagy ésszel, vagy ész nélkül - megmozgott az ülésben, a visszapillantóba előbb, aztán az oldalsó tükörbe nézve kitette az indexet, hogy az előtte vánszorgó autót sikerüljön megelőznie. A váltó a tenyerébe csúszott ismerősen, a váltás pedig könnyed volt, az autó nem ugrott meg alattuk, miközben folytatta a szavait. - Publikálni bárhonnan tudnék, kutatni is akár, a tanítás pedig a napjaim részét képezik, csak nem műtőasztal mellett teszem, hanem a megmunkált fabútorzat felett görnyedve lexikonok és tanulmányok hasábjait követve - ahogy a hátsó kerék is elhagyta a megelőzendő autót, úgy lassan visszasorolt a külső sávba, nem kihasználva a Porsche száguldásra termett adottságait, hagyva, hogy a magáról való elmélkedést felváltsa az érdeklődése a nő múltját érintően. Ha már a frontról nem beszéltek és nem beszélhettek, akkor megpróbált egy alapvetően semleges témát érinteni. Aminél a nő nem zárkózott be a csigaházába. Nem lepte meg mindaz, hogy a nő is orvosként akarta volna magát elképzelni még gyermekkorában, de hagyta, hogy a múltat megidézze a mellette lévő. Lincoln nem volt türelmetlen, hagyta, hogy azt és úgy osszanak meg vele, ahogy az a legkényelmesebb volt Freyának. - Irtózik a kórházaktól? Miért? - igen, ez az egy részlet ragadta meg a figyelmét, és nem is rejtette véka alá a kíváncsiságát. Olykor egy rossz élmény elég volt, de a felnőttkori körülmények már nem befolyásolták az embereket általában. Ezek a berögződések mind gyerekkorban jöttek elő, ami, ha már itt voltak a két ajtó között egy méternyi távolságon belül, Shaw elég intimnek érezte ezt megkérdezni. Maximum behúzzák a kéziféket és borulnak egyet. Orvos létére pedig megmenthetné a nőt! A fenyítése bejött úgy tűnt Miss Falconnak is, ezért egy mosolyban kiforrt biccentéssel reagálta le mindazt, hogy aztán a további tervek felől érdeklődjön, miközben a métereket az autó gumija maga alá gyűrte. A szélvédőn kibámulva Lincoln hallgatta végig mindazt, amit mondtak neki, egy kézzel megigazítva és húzva a mellkasán átvetett biztonsági övet is, csak hogy a következő pillanatokban már megint egy piros állja útjukat. A távolsági busz mögé csorgott be, balról pedig csak három Ford, egy Honda, mellette viszont egy olyan BMW állt meg, amit korábban még ő is nézegetett, mielőtt a zöld Porschénál állapodott volna meg. Csak egyetlen pillantást vetett a benne ülő szőke műnőre, hogy aztán inkább előre forduljon megint, a busz seggét bámulva a továbbiakban. - Illetve nem csak a tárgyalását kell várnia, hanem a felépülését is szorgalmaznia. Kiutaltak maga mellé már fizikoterapeutát vagy gyógytornászt? Mert ha az izmok letapadnak, akkor azt csak nagy fájdalmak után lesz képes megint olyan szintre felfejleszteni, hogy az mindenkinek, de önnek leginkább jó legyen - pillantott el Lincoln jobbra, a nőre, mielőtt még elfelejtett volna magára is gondolni, mert úgy tűnt, hajlamos volt rá. - Én azt mondom, hogy időt kell hagynia arra, hogy rájöjjön, mi az, amit tényleg szeretne és nem csak alamizsnaként szolgálná az életét. A változást pedig jobb elfogadni, mint akár tudat alatt is ellenállni neki, Freya. Az csak felőröl minket és utána kezdődik a mélyrepülés, ami megint csak nem jó - a fejét a támlának döntötte maga mögött, és amikor a lámpa zöldre váltott, könnyedén gurultak előre az ujjainak engedékenyen mozduló autóval maguk alatt, lassú ritmusban kicsorogva a lámpa alatt, hogy utána a Porsche felgyorsuljon. - Nem feltétlenül jó az mindig, ha ugyanott marad, ahol a problémák megnehezítették az életét. Van egy kollégám. Volt kollégám, mert ő sem a kórházban dolgozik már, helyette felhagyott az orvoslással, hogy Peruban járja az Andokat, csinált egy blogot és ennyire boldog mosolyt még sosem láttam az arcán megülepedni, mint amit ott él át. Nem zargatja senki, nincsen felesleges stressz és a hegyek jelentik számára azt a békét, amit a vér, az idegpályák és a szervek képtelenek voltak neki megadni. Nem kell félni a drasztikus döntésektől, mert utólag belátva és rálátva, azok sokszor jobbak, mint hogy szenvedjünk, feleslegesen. Hogy olyat akarjunk, ami már elmúlt - fejezte be a gondolatmenetét, igazából mindenkire és senkire értve, a maga keleti nagybölcsek énjével és a harminchét évével a háta mögött. Nem volt már suhanc, már rég átértékelte a saját életét és vágyait. Az a BMW pedig? Hagyta, hogy átlépje a sebességkorlátozást, Shaw sehova sem sietett, mert addig az asszisztense is nyugton lehetett.
Téged nézlek egy kis ideig, amíg az útra figyelsz, valószínűleg nem veszed észre, legalábbis remélem akkor, amikor én viszont feleszmélek a bámulásomból, és újra a szélvédő felé fordulok. Furcsa érzéseket okozol, és már az első találkozásunkkor is így éreztem. Képes vagyok figyelni rád, és valahol az is jól esik, hogy el tudok mondani olyat, amin egyáltalán nem gondolkodnék önszántamból ebben a helyzetben. Miután felkísértél az udvarról a kórterembe, aznap este eszembe jutottál még, de többet nem gondoltam rád. Most, amikor újra egy helyen vagyunk, olyan érzésem van, mintha vártalak volna. Mintha vártam volna azt, hogy kérdezz, hogy beszélj, hogy hallgass, hogy mosolyogj, pedig akkor csak egy rövid kis intermezzo voltál keserű önsajnálatom ódájában. Valahol bizarrnak és képtelennek tűnik most ez a helyzet, hogy a sportkocsidban ülök, és te éppen hazafurikázol, közben pedig a gyermekkori álmaimról érdeklődsz, mert hát valljuk be, valószínűleg egyikünk sem látott sok esélyt az újra találkozásra. Átfut az agyamon, hogy milyen lett volna, ha nem most, nem itt és nem ilyen helyzetben találkozunk, ha te nem vagy orvos és én nem vagyok katona, aztán átsiklik a gondolatom sokkal régebbre, ha nem ismerem meg Connort, ha apa velem van, amikor felnövök, ha anya nem hal meg. Hangodra ocsúdók fel a melankóliából, elmélázva rád nézek, majd előre az útra. - De orvos akart lenni, és feladta egy kudarc miatt – nem értem, mit csinálok és miért, semmi közöm az életedhez, beleszólási jogom pedig főleg nincs, és ettől zavarba is jövök, sőt, kínossá válik az egész helyzet, csakis én tettem azzá, és valószínűleg csak számomra. – Elnézést – szólok ismét, de ezúttal nem hagylak rögtön szóhoz jutni. – Nem akartam ítélkezni, és biztosan jó oka van rá, hogy azt teszi, amit. Csak… - csak mi, Falcon százados? Visszatért a régi pofázhatnék? – Öhm – lehajtom a fejem, és halkan, röviden nevetek, miközben ingatom a fejem. – Biztosan jó könyvtáros – felnézek rád mosolyogva. – Ha egyszer újra praktizál majd, küldjön egy névjegykártyát. Mondhatnám, hogy nem ismerek magamra, de hazudnék, mert nagyon jól ismerem ezt a viselkedést, csak olyan távolinak tűnik, hogy szinte már el is felejtettem, milyen érzés. Keserédes. Most már az. Rettenetesen hiányoznak a társaim, azok az évek, amikor még nem volt jobb dolgunk, mint robbanó gyerekjátékokkal megviccelni egymást, vagy jeges vizet önteni valakinek a nyakába, és közben borzasztó hálás vagyok, hogy ezek a pillanatok már az enyémek, nem veheti el senki és semmi, de nem lesz több ilyen, és még nem tudom, hogy képes vagyok-e élni nélkülük. - Hát…azt hiszem – kicsit meglepett a kérdésed, a válasz pedig számomra egyértelmű és mégis bonyolult, tekervényes, és ha már említettem anyát, talán elmondhatom a többit is, úgysem ismerjük egymást, jó eséllyel nem találkozunk többé, és nincs olyan, aki kellemetlenséget tudna okozni, ha tovább adnád neki. – Az apám mindig keveset volt otthon. Általában kiküldetésen volt valahol külföldön vagy egy teljesen más kontinensen. Én tizenöt éves voltam, amikor anya beteg lett. Pár hónap alatt lezajlott az egész, és az alatt az idő alatt általában a kórházban voltam, amikor nem iskolában – megköszörülöm a torkom, és nyelek egyet. – Most pedig - sóhajok – kómában voltam. Három hónapig. A golyó, aminek a bemenetét ellátta, a gerincem mellett állt meg, úgyhogy… - a többit biztosan ki tudod találni, mert jó orvos vagy, én pedig kicsit sem érzek ingert arra, hogy elmeséljem azt a két hónapot, amíg nem találkoztunk. Meg is könnyíti a további válasz előli kitérést, hogy az előzésre figyelsz, én pedig már folytatom is a következő válaszommal, amire te következel, mint egy normális beszélgetésben két normális ember között, és ilyen beszélgetésben nem volt részem hónapok óta, mert a fiúkkal sosem csevegtünk ilyesmiről, Connor pedig mindent tudott rólam. Teljesen kiestem ebből az életből, nem ismerkedtem meg új emberekkel évek óta, csak munka szintjén, az pedig egyáltalán nem érintette a személyes életemet, most pedig azon kapom magam, hogy már majdnem egy órája mesélek neked, te pedig nekem, és időnként kényelmetlenül érzem magam, amikor ezt észreveszem, de máskor olyan könnyűnek tűnik megfeledkezni minden szörnyűségről, ami történt. - Akartak, de nem kértem – válaszolok a terapeutás kérdésedre, de nincs is időm mentegetőzni, hogy én meg tudom oldani, majd elkezdek edzeni, mert egész életemben ezt csináltam, már folytatod is szünet nélkül, ölik belőled a szó, és kezd felgyűlni bennem az inger, hogy elmondjam, mi az, amit nem tudok magam mögött hagyni, és minél tovább tart a monológod, annál kényelmetlenebbül érzem magam, egyre feszíted a gondolataimat, mert el akarom neked mondani, hogy érts engem, közben pedig eszem ágában sincs még több szart rád zúdítani, mert az én életem tényleg nem tündérmese, pedig tudtam örülni, nagyon tudtam örülni bárminek, ha olyan dolog volt, és most… - Meghaltak – teszem hozzá rögtön, ahogy egy mondatod végére érsz. Mélyet sóhajtok, és úgy folytatom, ha már kibukott belőlem. – A társaim – nem tudok rád nézni, csak mélyeket lélegzem, hogy az egyre szorítóbb mellkasom biztosan táguljon, kavarog a gyomrom, és mantrázom magamban, hogy nyugalom, most el lehet mondani, ha már belekezdtél, és legfeljebb annyi történhet, hogy kitesz a lakás előtt, majd soha többé nem találkoztok. – Volt egy… - összeszorítom az ajkaimat egy pillanatra, és zavartan mozgatom az ujjaimat, vigyázva minden szóra, amit kimondok. – Volt egy nem várt támadás, amiben… – megköszörülöm a torkom - …mindenki meghalt – nagyot nyelek, és erőteljesen megszorítom a biztonsági övet mindkét kezemmel. – A következő utcán jobbra, és a harmadik épület – irányítalak anélkül, hogy feléd néznék, és nem is tudnék rád nézni, nem akarom látni az arcodon sem a sajnálatot, sem a részvétet, igazából nem akarok látni semmit, lehet, hogy téged sem, ha csak a zavarodottság következménye is, mert sarokba szorítva érzem magam, pedig te nem tettél semmit, és már meg is bántam, hogy elmondtam. Csak érjünk már oda, hogy magamra zárhassam az ajtót, és emészthessem magam a sötétben – egyedül.
Kezdőlap
