“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Már a napját sem tudom annak, hogy mikor mondtam fel a hotelnél. Hogy mikor döntöttem úgy, hogy kicsit változtatok az életemen, mert egyszer bizony úgy járok, hogy a kaszás jön el értem. Szerencsére az új munkahelyem elérte azt, hogy ne kelljen hetente versenyeznem. Mostanában csak kocsik tűnnek el a parkolóhelyükről. Bár nem csak én vagyok ebben a ludas, mondhatjuk úgy is, hogy én lelépek velük, átpaszolom másnak egy garázsba, aki kicsit felpofozza őket, majd eladom őket jópénzért. Sajnos mindezt nem lehet kiölni belőlem, mindig is a pénz lesz a motiválóerőm az életben. Mindig is ez volt. Vagyis hát Maisie halála óta ez idáig fajult. Többre tartom a pénz szagát, mint a saját életemet. Bár egy kicsit mintha kipofásodtam kikupálódtam volna az elmúlt időben Joe kezei között. Apa is megemlítette, hogy pufibb lett az arcom a legutóbbi ottlétem óta. Szóval kicsit büszke vagyok magamra is. És apára is, hogy felismert az állapota mellett. Az ott létem alatt az újságban olvastam neki ezekről az autó eltűnésekről és hát magamban kicsit el is szálltam messzire. Az új munkahelyemről nem beszéltem egyik rokonomról sem. A fiatalabb bátyám tud róla, hogy már nem dolgozok a hotelnél, bár fingja sincs hogy merre bóklászok. Nem találkoztunk hetek óta és csak mobilon dumálunk pár szót napok óta. Kerülöm mindkettejüket, ez így van rendjén. Az új munkahelyemhez érve beszólok, hoy megérkeztem, parkolnék be a járművel, így az egyik kolléga beenged, szóval lazán leparkolok az autóknak fenttartott helyre. Joe autója nincs itt, az egyik kolléga van csak jelen, Charles. Beérve lekezelek vele, megkapom az új információkat és híreket és amit Joe utasításba adott. Annyit megtudtam, majd később érkezik ő is, most még dolga van. Jah, unokája született, ennyit tudok, a családi dráma nem az én köreimbe valóak. Nekem se gyerek sem szerelem nem való, Cindy is lelépett, szakított velem hónapok együtt léte után...de nem vagyok magam alatt...sajnálom a csajt, kurvára emlékeztetett Maisire, ők ketten testvérek voltak...nem akarom egyiket sem a feledés homályába taszítani. Idekint rágyújtok egy cigire, vagyis hát rögtön kettőre, hiszen ha belemerülök a munkába, akkor az isten sem mozdít ki belőle. Az épületbe érve hamar átöltözök a munkaruhába, átolvasom az új munkabeosztást, hogy a gépről mit kell tudni és mit kell ki és bele szerelni. Persze Charles is segítségemre van, még el kél a segítség ilyen téren is. Jó, persze hogy tudom, hogy mi az a hidroplán, meg hogy melyik tipusról van szó:  Savoia–Marchetti S.55. Erről kell a talpat leszerelni, kicsit felújítva pedig visszatenni, úgyanígy a vízhűtéses motorját is felkellene turbózni. De azt majd a szakik megoldják. Szóval neki is ugrok, a talppal kezdem, lefelé szerelem, mindenféle szerszámot hozzákészítek, ám olyan rozsdás szinte mindene hogy nem akar működni... A zene itt állandó, persze nem teljes hangerővel, de bele tud az ember mélyülni a munkájába...így aztán az érkezőre sem figyeltem fel azonnal. Csak mikor hangokat hallottam, akkor emeltem fel a fejem a feladatról.
- Jó reggelt Joe. - köszöntöttem az öregebbet egy mosollyal és intéssel, majd vissza is tértem a feladathoz, de aztán kicsivel később otthagytam, hogy az ajtóhoz battyogjak, hogy mérgemben rágyújtsak...

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A főnök jelenléte nem okozott bennem semmiféle kényelmetlen érzést. Engedményt adott arra is, hogy elszívhassam a napi cigiadagomat, szóval ha ő engedett, akkor úgy voltam vele, amikor hív, mert kellek, hát jövök és besegítek, vagy épp tovább maradok bent segédkezet nyújtani. Inkább ez, mint az unalom és hogy mellé nyúljak a dolgoknak. Mert az is benéz olykor. Kiléptem cigizni, ott hagyva a korán kezdés téma körét, zűrös volt a reggelem, így inkább lapozzunk. Semmi olyan dolog nem ütközött az óráimba, hogy ide ne jussak el, így eljöttem korán. Figyeltem a belső teret, míg az ajtóban pöfékeltem, majd a kialakított csikkesbe dobtam a szemetemet és visszaindultam, hiszen a főnök már ügyesbajoskodott. Ott akartam lenni, a részese akartam lenni miképp alakul a gép sorsa. Hogy a fenébe ne érdekelt!? Pont időben, hisz már halottam is a nevemet, így kissé megkopogtattam a gépet, hogy a főnök is érzékelje jelenlétemet a zene mellett. Kérésére megragadtam és figyeltem a munkát melyet Joe folytatott rajta. Figyeltem szavaira, végre érkezik az új alkatrész hozzá és ez mosolyra késztetett, hiszen régóta szenved ezzel a szarral, ráfér. Figyelni szoktam mióta itt vagyok. Ez kiterjed az alkatrészekre és a főnőkeimre is. Kellemesen telt eddig az itt létem és panaszuk sem volt rám. Nem is terveztem balhézni munkaidőben, így aztán meghúztam magam, hogy ne legyen kellemetlen más körökben is becsatlakozniuk...nem akartam, hogy úgy járjanak, mint a testvéreim, hogy a rendőrség markaiból húzzanak ki. Őket nem akartam idáig csalogatni. Ők jó emberek. Nem sodorhatom bajba egyiküket sem. Ezt pedig észben is kell tartsam. Meg hát kell a munka is... hiába mocskos, a munka attól még pénzt szór...de valami hiányérzetem akad hirtelen és fogalmam sincs honnan érkezhet, meg hogy miért. Ilyen akkor volt, mikor Cindy lelépett szinte egy szó nélkül és az üres ház maradt csak utána. Azóta sem írt és nem is tért vissza. Lezárta ezt a pár hónapos valamit kettőnk között. Már elengedtem. Őt. Maisiet a mai napig nem tudtam, hiszen számomra ő volt a nagybetűs nő, az igazi. Talán a húga sem volt képes túlszárnyalni őt semmijen téren sem. Senki más nem fogja tudni őt pótolni, a mai napig ezt érzem és ez tudatosult bennem. A megszokások rabja vagyok, hát ez van.  
- Történt valami odahaza Joe? - nem akartam túlharsogni a zenét, de azt sem akartam hogy ne hallja meg ő, vagy épp más fülébe jusson. Valami furcsa volt, csak nem láttam tisztán a dolgokat. Nem láttam bele senki életébe, gyakran a sajátomét sem láttam át. Sok szar lengett körbe azt elhittem a bátyámnak. Most azonban a légkör is másabb volt itt mint szokott. De ha nem rám tartozott, hát totálisan megértettem, nem forszíroztam tovább a témát, eleresztettem és arra figyeltem, mely valójában fontos. Lehet más miatt volt furcsa érzésem. Új szokások és érdeklődőbb vagyok a megszokottnál? Ez az új légkör hatása lenne?  
- Másik gép motorjával nem lenne kompatibilis a kicsike? - kérdezem, hátha akad olyan a leltárba, aminek jó lenne a lelke, de minden más szarkupac...

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A kezemben landolt a törött darab, mely másodpercekkel ezelőtt adta meg magát. Nem rezzentem össze tőle, szóval számítottam hasonlóra a géptől. Hogy megadja magát, hogy valóban egy szarkupac. Menthetetlen, de Joe még hitt benne, hogy meg tud vele birkózni. Én már rég hagytam volna, ő viszont menteni akarta. Kérdésemre csak visszakérdezett, ám mire válaszoltam volna, máris nyomta nekem a rizsát az életről. Ezt hallva pedig biztos voltam abban, hogy valami nem oké...már akkor tudtam mikor bejött, más volt az ábrázata és hiányérzetem támadt. Meg nem mondom, mit is hiányoltam róla, belőle, de másabb volt. Hiányos valahonnan, ám nem nagyon akartam firtatni, nem tartozhatott rám. Ezért a munkával foglalkoztunk, erőnket vetettük be, próbáltuk leszedni a talpakat, a többi olyant róla, mik az állapotuk miatt lehetetlenségnek bizonyult hogy tovább fent maradjanak. Megkapta a sprayt, míg várakoztunk, addig figyeltem őt, miképpen beszél Charlieval, miképpen törölgeti magát és...az ujja. Nincs gyűrű. Mindig magán hordja, most mi változhatott? Ez miatt éreztem a hiányérzetet vele kapcsolatban? Átvettem a csavarozót és most magam munkálkodtam míg ő tartotta, hátha nekem több esélyem lesz ellene. Fiatal életerős fickóként sikeresnek kell lennem ilyen téren is, így nem vallhattam kudarcot, csak a gép makacssága számított, hogy mennyire tud túljárni az eszünkön. Figyeltem Joe-t, csak a feladatra figyelt, de tulajdonképpen máshol járt az esze és ez feltűnt a pár hetes, hónapos együtt működésünk után. Együtt dolgoztunk más mióta, de ez most eléggé feltűnt, hogy máshol is járkál fejben. Mikor végül kiment a levegőre, letettem mindent a kezemből, a zsebembe nyúlva előszedtem egy szál cigit és magam is a levegőre léptem, távolabb Joe-tól, hogy ne rá pöfékeljek. Rágyújtottam, majd úgy hallgattam a feleletét, a morcosságát. Figyeltem őt. Magyarázatot adott a gépre, hogy miért nem akar megszabadulni tőle, hogy mennyire szereti, így ezt megértem.  
- Csak egy kérdés volt...hátha. De ha így tökéletes, akkor maradjon. - nem mintha oly sok beleszólásom lenne nagyobb dolgokba, de a kérdéseimet általában nem szoktam visszatartani. Ezúttal sem volt így másodjára sem. De mivel hamar kimenekült, ez is furcsaságra ad okot, szóval biztosan történt valami. Cigivel nem kínálom, azt mondta korábban, hogy leszokott róla, így észben tartom, hogy nem akar szívni. De ha meggondolta magát, hát megkínálom, nem ügy.  
- Bal lábbal keltél. Morcosabb vagy, összeszedettlen...történt valami úton idefele? - tettem fel csendesen a kérdést, odabentről szóló zene már nem volt olyan hangos, hogy ne hallhassa és csak ketten voltunk idekint. Nem rám tartozik az biztos, ezt is tudom, de ha apró tanáccsal szolgálhatok, hát segítek neki.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

 Több minden volt a levegőben, mint amit hagyni kellett csak úgy elveszni. Valami más volt, amit még én is felfedeztem, mert ezúttal figyelemmel voltam a környezetemre és nem csak magammal foglalatoskodtam. Volt aki ráébresztette erre, ám nem voltam tökéletes, nem mindenkivel engedtem meg ezt a formalitást. Sokszor voltam vak a világra, legtöbbször még mindig tojtam mások felállított szabályaira. A hangárban azonban más volt minden. Itt leheltem majdnem ki a lelkem és itt kaptam meg az újabb kezdőlökést az élni akaráshoz. Új tempót kaptam az életemhez és bőven elég volt, mint amit annó akartam magamtól. Joe is végre magára talál, ami a hangját illeti és elmondja, hogy miért olyan más. Mert a korábbiakhoz képest ezerszer más volt. Látszott mindez a munkáján, azon, ahogyan besétált. Ahogy most is piszkálta a kezét, szinte folyamatosan. Igen, tudom, hogy az élet nem mindig bánik velünk jól, de egy válással nem számoltam. Szóval az asszonynak nem tetszett pár dolog? Vajon mi történhetett, ami idáig fajult? Hagyta kisétálni a nőt, elment a boldogsága. De túl lesz majd rajta.
- Sajnálom. Ha akarsz róla beszélni...- néztem utána, ahogy visszatért a hangár belsejébe, hogy újra dolgozhasson. Egy házasság is csak ennyi. Egy papír, egy gyűrű, aztán ha szakad minden, akkor megy a kukába. Felesleges volt az őrület hozzá, az ünnepség, az egyéb szónoklatok. Talán ez miatt sem találtam meg a nagy őt magam számára. Felesleges köröket jelentene csak. Megindultam az öreg után, követtem fel a gépbe, de nem másztam a nyakára. Figyelemmel követtem azt, ami a lehetséges munka volna. Amire kis sejtésem is volt, hogy mennyi kacattal és szarral fog járni. Nem húztam el a szám miatta, imádtam ezt a munkát, még ha akadtak olyanok is, kik nem tudtak róla. Bőven jó volt így. Joe agyára sem akartam menni a puszta jelenlétemmel, vagy a saját modorú aggodalmammal, így csendben voltam. Segítettem kihúzni a kárpitot, elhúztam messzebbre a géptől, majd lesz vele valami később. Visszaléptem a géphez, pont annyira, hogy azt is lássam, hogy miképp állnak a csavarok, mennyire vannak oda és mit tudok plusszba segíteni. Nem akartam láb alatt lenni, de azt sem akartam, hogy egymaga csinálja. Ám nem hoztam fel a témát. Egy ilyen dolog fájdalmasat üt és nem én akartam kalapáccsal a fájdalma lenni. Nem akartam okoskodni sem, mert pont én nem értettem ehhez az egészhez. Végre megadta magát a láb, mellé léptem, hogy odébb tehessük.
- Megcsiszolom, hagyd csak, intézd a többit. - ajánlottam fel, hátha gyorsabban megleszünk a problémának ezen felével. Bár fogalmam sincs mikor érkezhet a többi alkatrész, remélem hamar, hogy annyira nagyon ne zökkenjünk ki ezen munkálatokkal. Kár lenne érte. A szerszámokhoz léptem, kerestem a csiszológépet és az ahhoz tartozó szemüveget, majd azzal a lendülettel intéztem is el ezt az apró munkálatot.  

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem zavart a szótlansága. Az éveim alatt hozzá szoktam már hogy vannak kik nem kommunikálnak úgy veled, mint egy másik személlyel. Bár itt most teljesen másról szól a dolog, nem volt részemről felháborodás vagy sértettség. Megértettem. Nem is akartam így több szót pazarolni rá. Hiszen...nem az életét jöttem kitárgyalni, csupán a munka miatt jöttem. Más magánélete nem izgatott. Bár, ez így nem volt igaz. Érdekelt, de nem voltam az, aki a másik életébe vájkál. Én se szerettem, ha az enyémet túrják fel. Joe és az asszonya a válás mellett döntöttek, ennyi elég, hogy tudjam, miért is van szétesve. Inkább dolgoztunk tovább. Bekapcsolta a csiszoló gépet, felkaptam a fülest magamra és csináltam. Figyeltem hogy mennyire és hol csiszoljak, hogy ne basszam el a dolgokat. Magamra hagyott, ám tudtam a feladatomra figyelni. Az én gondolataimban nem cikáztak rossz emlékek, azok csak éjszaka érkeznek, vagy ha drogos-ittas állapotban fetrengek a lépcsőházban, vagy a parkban. Joe végre előjött, egy pillantással adóztam felé, de folytattam a munkát. Mikor megnézte, hogy jól csinálom-e a munkát, megmutatta hol csináljak még és mit –addig leállítottam a szerkezetet- majd a vállam is meglapogatta. Elmosolyodtam, majd az utasításnak megfelelőlen megcsináltam a kért helyen is, végül leállítottam. Letakarítottam a gépet, azzal a lendülettel azt is amit megcsiszoltam, eltettem a gépet, majd Joe is visszatért. Örömködött, nekem pedig a szavai elegek voltak, hogy én is mosolyra fakadjak.  
- Na szuper! Akkor hamarosan beszerelhetjük! Mikor érkezik? - érdeklődtem azért meg, majd előkapartam a zsebemből -megint- a cigisdobozom, hogy mire meggyújtom, addigra kiérjek vele az ajtó előttre.  
- Jó lenne ha a reggel folyamán érkezne és akkor délutánra belehetne fejezni teljesen. Nem lesz olyan mint újkorában, de használható állapotban lesz. - magyaráztam, mintha olyan nagyon értenék ehhez a részéhez. De nekem is nagy öröm, ha ilyesmi érkezik, addig is elfoglaljuk magunkat. Mikor elszívtam és elnyomtam a cigit, visszaléptem melózni, Joe mellé léptem, agyja ki az újabb munkát. Jobban tudja mihez nyúljak -magamon kívül- ha munkával kapcsolatos doilog van. Mivel végezhetünk ketten előbb?
- Rendelek kaját. - kezdem. - Mit kértek? - fordulok ezzel a többiek felé is, hisz nem csak Joe, meg én magam vagyunk itt. Múltkor ők rendezték, most én jövök. Itt teljesen más a légkör, mint mondjuk otthon, szóval tudok nagyjából normális is lenni.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem tetszett neki a végeredmény. Nem a munkámban talált hibát, hanem magában a gépben. Nem lesz tökéletes, de ezt sejtettük mind. Egy ilyen rozsdaette gép sosem lesz tökéletes, csak akkor ha új alkatrészeket kap. Ezt még én is tudtam, ám mikor a két öregebb nelki állt szópárbajozni a maga módján, csak a rozsdaette gépet figyeltem, meg azt is, hogy ők miket vágnak a másikhoz. Nem voltak durvák, de élvezték az egymással való csipkelődést. Féltékenységet éreztem, csupán azért, mert egyik bátyámmal sem volt még csak hasonlóban sem a kapcsolatunk. Köszönő viszonyban sem, így aztán...nem is tudnám hasonlóképpen lerendezni velük a balhéimat. Nem menne. Nem olyan fából faragtak, így aztán még nem is próbálkoztam vele. De majd egyszer. Felhoztam a kaját s annyak rendelését, mert kajás voltam már, ám az egyszerre visszakérdezésükre nem számítottam. Mindkettejüket figyeltem, hol az egyiket, hol a másikat, ám fingom sem volt mit mondjak erre...
- Valami ehetőt...- nyögtem ki ennyit végül enyhe vállvonással, hiszen nem is vasat rendelnék, hogy leadjam és pénzt adjanak érte. Valami ilyesmiről próbálok leszokni, kisebb nagyobb sikerrel. Rám jön az öt perc úgyis kihasználom, szóval ez van. Az hogy keleti vagy nyugati kaja van, nekem olyan mindegy. Ehetünk bármit, részemről rendben is lenne. De türelmesen várakozok, hátha akad valakinek ötlete étel terén. Franciát, vagy csak pizzát, de hát az öregebbek majd kitalálják. A lihegésre és a lábamon ért farokcsóválásra nem reagáltam, itt volt mindkettő eb mellettem, éreztem ahogy megszagolnak. Óvintézkedések, hogy több olyan eset, mit én tettem korábban, ne történjen meg újból. Én se tennék már ilyet itt, szóval mindegy is. Joe megszólalására lepillantottam az egyikre, majd a másikra, majd egy mozdulattal két kézzel egy egy fültövet vakartam meg rövid ideig. Szóval miután letudtuk ki mit akart, csak utána vettem elő a mobilom, hogy elfordulva onnan telefonhívást kezdeményezzek. Rendeltem. Egy helyről több féle kaját. Olykor a telefonhívás alatt visszafordultam  a többieket figyelve, de csinálták a dolgukat. Még Joe is ott volt, toppon, mintha a korábbi nem ittléte eltűnt volna és sose létezne. Most tudta mit csinál és rajtra készen volt. Bontottam a vonalat, megnéztem az időt, majd eltettem a mobilt és visszasétálltam a többiekhez.  
- Másfél óra és itt lesz. - ütöttem össze tenyereimet, majd Joe felé fordultam, hogy agyja ki a munkát, mit csináljunk a továbbiakban. Bármit mond úgyis megcsinálom, csak ne az kelljen, hogy neki ugrok valaminek és nem is azt kellene. Átléptem a fekvő kutyákat, majd a gépet is megnéztem, hogy milyen munkát végeztem.  
- Klassz. - apró mosoly, majd megpaskoltam a gépet. - Holnap repülhetünk vele. - egyeztem ki ennyivel az egészet illetően.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A kajára várva pörögtek a gondolataim, néhol máshol jártam, de amúgy fixen a munkán járt, csak nem a jelenben....már készen akartam lenni vele. Készen, hogy a levegőbe emelkedjen a vasmasina. Nem mondom, hogy nekem csak ennyit jelent, hogy eladható kacat, hiszen a munkám van benne és Joe bizalma. Ez azért sokkal többet jelent, mint bármi ezen a világon. Mert valljuk be, ebből nem sok van. Tudom, tudom, a bizalmat ki kell érdemelni és eddig semmi sem alapozta azt meg, hogy megbízható lennék. De én igyekszem eskü. Csak mindig másképp történnek a dolgok, mint ahogy azt akarnám. Az évek alatt már hozzá szoktam ehhez, de van egy pont mikor van az a bizonyos betelt a pohár és elég gomb. Nálam most jött el. Joe a gép színe miatt volt oda, szerintem meg nem ettől fog menni egy gép. Minden a helyére kerül holnap és akkor... sóhajtok egy apró mosoly kíséretében. Nem szereti az adrenalint? Kényszerleszállás...legalább volt vér a pucájában...bennem annál több van, ám az őrültség... de aki nem becsüli eme kihívást, annak semmi sem jár. Meg kell tennem, hiszen úgy kérlel... Joe-ra pillantok a gépről, ahogy arról beszél, hogy ez helyett melyik másra felülhetnénk. Hiszen, ha elég tökös vagyok, akkor felmerem tenni a seggem bármelyikre. Vagyok olyan makacs, hogy egy rozogára is felszállok. Mint amit most alakítgatunk...  
- Válasszak... - mondtam utána és körül néztem a helyen. - Ne már... - a gépeken csillantak meg íriszeim, majd a fiúkat is figyeltem, izgatottság csillant meg szemeimben, fény gyúlt a nyughatatlan lelkemben. A gyomorgörcsöm alább hagyott, hiszen már rég feloldottam. Kell egy kicsi minden nap, hogy ne küldjem el egyiket se a búsba és se tahó, se bunkó, se egy állat ne legyek a társaságukban. Hiszen befogadtak. Joe szinte belém kötött a maga módján, amúgy sem csípem ha szerintük vannak dolgok, amiket nem merek megtenni éls a szám jártatom csak. Ilyen még amúgy sem volt, csak közlöm. Képes voltam annyi mindenen keresztül menni, hogy ide juthassak és még a tenyeremet is átlövettem, szóval hülyeségből van mit átadnom bőven. De nem vagyok gyáva, sem csak a pofám járó tagnyugdíjas, előszedtem a pénztárcám, szedtem ki belőle a kajára pénzt, melyet Charlinak adtam. Hiszen kitudja hol leszünk másfél óra múlva, addig is vegyék át, egyék meg, a többi nem izgat jelenleg.  
- Pénzben való fogadásban mennyire vagy nyerő? - teszem fel a kérdést Joe-ra pillantva, de persze csak hülyülök és el is teszem a tárcámat vissza a farzsebembe, fejet ingatok, ennyire köcsög nem vagyok és nem is leszek. Fejet ingatok, ezt vegye csak semmisnek. Velük ilyet nem teszek, ez nem az a kupaktanács, ahol ilyesmit fogok felhozni. Az más lapra tartozik, egy autóversenyzős brancsra, melyet még nem igen nőttem ki...de ezt most hagyjuk is. Összecsapom a tenyereimet, majd cinikus mosoly kerül a képemre.  
- Legyen! Kedves Joe! A Behemótra szavazok! Holnap meg... - biccentek a fejemmel az újonnan készülgető gépre. -...helyre pofozzuk és felemeljük a talajról. - szögezem le mindezt, hogy segítségére leszek ebben is. Nem a pénz miatt. Sokkal inkább a társaságuk vonz. Többet jelent jelenleg, hogy kiszakítanak a mindennapokból. Főleg, hogy ismét jelenésem lesz apámnál és sokszor már fájó már nekem is az állapota és sokszor már vonakodok bemenni hozzá. De megyek és olvasok neki a kérdései ellenére is, melyeket vagy eleresztem a fülem mellett, vagy megválaszolom őket, ha olyanom van.  

Abraham & Joe

….

Kiváncsian fürkésztem Abraham arcát, míg a többiek is vigyorogtak egy sort. Meglehet szegény fiú nem tudta mire fog vállalkozni, ám az is lehet, nem csak a szája jár, és tényleg olyan nagylegény, mint amilyennek tartja magát.
-Igen. Válassz! Bármelyiket!- karbafontam karjaim, hisz mindegyikhez megvolt a magam trükkje.Jó néhány lerepült kilóméter van a hátam mögött, vagy épp alattam, és mostanàban egyre kevesebb pánikrohamom is volt, amit persze mindig igyekeztem valahogy eltusolni, a míg el nem múlik egymagam maradni. Bár ez mostanában egymagamban ért odahaza.
Valahogy kedvem is egyre jobb lett, hisz ez az egész vàlassz egy gépet dolog, jobban lefoglalta elmémet, mint azt bármikor is gondoltam volna.
Várakozás közben egyik lábamról másikra helyeztem a súlyom.
-Hét éve nem fogadtam semmiben, de te vagy olyan tökös, hogy ezt elbukjam. Kivéve, ha nem fogadok.-mosolyt villantottam, Charles legyintett, nevetett.
-Jól figyelj, mert nem tudod mire vállalkoztál Abraham!-jegyezte meg, letéve mafát az egyik szerelő dobozra, én meg egy ”hogy mondhatsz ilyet” pillantást vetettem felé.
Aztán végül csak kibökte. A Herculest választotta, nekem elsőre lehervadt a mosolyom, mintha csak nem örülnék a választásának, ám tipikusan az a ”fogd meg a söröm” pillanat volt.
Ami a hidrót illeti, egy kicsit szkeptikus voltam, hisz nem gondoltam, hogy egy ilyen átalakítás után olyan könnyedén a levegőbe emelkedne.
-Azt majd meglátjuk! Ez a dög már cserbenhagyott egyszer! Amíg nem tökéletes, nem ülhetsz mellém!-ebből nem akartam engedni. Úgy éreztem, jobb lenne még várni vele.
Charles lassan felkelt, elballagott az irodába, elhozta a behemót kulcsát, majd a tenyerembe ejtette, aztán elindultam kifelé.
-Gyere Abe! Izgalmas lesz! -közben párszor megpiszkáltam a kezem, ott, ahol a gyűrűmnek kellene lenni, ahonnan nem hiányozhatna, ám még is valahogy nem volt ott. Hiányzott. Mintha a karom vágták volna.
Átvágtunk a nagyobb hangárig, kitártuk az ajtaját, majd miután leegyeztettük, hogy tele a tank, felmásztam, s elfoglaltam a pilóta helyét.
Felkattintottam minden műszert, ellenőriztem a berendezést, feltettem a fejemre a fejhallgatót, majd a másikat Abe felé nyújtottam, ha akkor már mellettem ült.
Szép lassan kigurultunk a szabad ég alá, el a kifutóig. Ott egyeztettem, felszállási engedélyt kértem a toronytól, majd mikor megkaptuk, előbb lassan, majd egyre gyorsabban gurultunk, hogy a megfelelő pillanatban elemelkedhessünk a talajtól, és mehessünk egyre feljebb.
Szerettem a Hercules-el utazni. Annyival másabb volt, mint az aprónak ható magángép, s annyival több emléket is hozott magával. Minden annyira közel volt még.
Mikor elértük a kellő magasságot, feltettem a napszemüvegem, majd a mellettem ülőre pillantottam.
Kaján mosoly ült képemre.
-Készen állsz?

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A behemótot a legelső itlétemkor néztem ki magamnak. Amikor a bohóc ellátta a bajomat és itt húztam meg magam. Joe talált rám. És megmentett. Fogadni meg mindig szeretek, általában győzök is, de ez most...nem érzem fairnek. Itt vagyok néhány nagyágyú között, kik értik a dolgokat itt és tudják mit csinálnak, szóval inkább nem... nem akarom elveszteni a játszmát. Charlesra pillantottam és nem tetszett a nevetése. Ezzel mindent elmondott, de még nem voltam berezelve. Ennyitől nem szoktam, több kellett ide. Nem tudom mire vállalkozom.  
- Valóban...de szeretem a kihívásokat és a tudatlanság hajt előre. - néztem rá kicsit szigorúbb pillantással, noha nem voltam dühös és szétverni sem akartam egyiküket sem, egyszerűen csak a modoromon volt még mit csiszolni. Nem volt aki megneveljen az éveim során. Ez van. Ezért is választottam a nagyobbat. A nagy nem mindig jobb, de ez most más. Joe arcára volt írva minden, s talán ezzel elszúrhattam a programját mára, de ez még nem volt ok arra, hogy megálljt parancsoljak magamnak. A legvégsőkig szoktam hajtani, most is ekképp teszek majd. A hidrót még nem akarta a levegőbe jutatni, ha meg igen, azt egyedül tenné meg. Ahhoz meg lesz egy két szavam nekem is. Igaz, fingom sincsen hogy miképpen kell beindítani, de majd az óriásnál eltanulhatok ezt azt és akkor nekivágok!  Nem, nem nagyon tudom mit jelent az, hogy nem. Szóval tényleg csak az elpicsázás segít olykor, ahogy Jude bátyám is szokta mondani néha. Bár az is csak a berendezésemen segítene, nem máson. A kulcsot megkaptuk, így Joe ballagni kezdett, követtem magam is. Bár az fix, hogy mindketten más izgalomhoz szoktunk az évek alatt, bár róla halvány lila fingom sincs hogy hol szolgált, bár sose kérdeztem. Ő sem tudja az én életemet, csak úgy nagyvonalakban...annyit tud, hogy nem kaptam megfelelő nevelést. Hiányzik belőlem némi apróság, de ez van. Átmentünk a másik hangárba, Joe-t követtem, figyeltem a járását, azt ahogy lépett, ahogy maga mögé taszított szinte mindent. S felnéztem rá. Most először az életben, volt valaki, akit méltó volt arra, hogy fölém kerekedjen és tiszteljem. Feltártuk a nagy gép lelőhelyét, mosollyal adóztam a látványának, majd ahol kellett ott nyújtottam ezek után segítséget az öregebbnek. Végül bemásztam a gép másik oldalán, hogy bejussak a fülkébe, a látvány még engem is magával ragadott. Nagyon menő belső tere volt. Az irányitó panel is...megérdemelt egy füttyöt, amolyan nők után fordulóst. Megkaptam a fejhallgatót, amit magamra vettem, majd úgy igazítottam, hogy sehol se zavarjon. Kényelembe helyeztem magam, figyeltem közbe Joe mozdulatait, hogy mivel babrál a panelon, meg hogy mit közöl a rádión. Figyelemmel kísértem a kigurulást is, ahogy a levegőre is megérkeztünk, úgy fordultam, hogy kilássak a mellettem lévő ajtón le a talajra. Jó helyen voltam. Megindultunk, Joe felém nézett és kérdezett, magam is felé fordultam, figyeltem magam a szemüvegben. Ez nem tántorított el ettől az egésztől. Voltam már gázabb és meredekebb helyzetben is, mindet végig csináltam.  
- Nincs vissza út Joe! - villantottam a magam szigorú pillantását, ám nem voltam haragos semmiért. - Vágjunk bele...- ez csak egy kis repülés, mi baj lehet a magasban? Előre pillantottam, most még nem feszengtem, békésen tűrtem ahogy elhagytuk a talajt.
- Mióta repülsz Joe? - még talán sosem kérdeztem meg, de azért érdekelt. Jó, azt tudom, hogy nem ma kezdte, de egy konkrét szám azért érdekelt. Mert nekem rohadtul ez az első levegőbe emelkedésem. Sosem hagytam még el a talajt... max autóval pár métert, de az egész más, mint a Góliát.  

Abraham & Joe

….

Nem volt visszaút. Odafent voltunk, s ezzel a madárral nem volt olyan egyszerű csak úgy visszafordulni. Nem akartam csalódást okozni, sem túltolni, de le akartam törni kicsit a szarvait, hogy tudja hányadán is állnak ezek a dolgok.
Vezetni egy autót, nem épp ugyan olyan, mint a levegőben tartani egy ilyen gépet.
-Rendben!- elmosolyodtam, aztán emelkedni kezdtünk még magasabbra, s közben azért figyeltem arra is amit Abe mondott.
- Jó régóta. 19- 20 éves korom óta. Eleinte csak oktatóval, aztán szép lassan egymagamban, és jöttek a különböző kiképzések. A haditengerészet légi erejénél szolgáltam. - tettem még hozzá, ám ezúttal nem pillantottam rá.
Elérve a megfelelő magasságot, megdöntöttem lefelé a gép orrát, s zuhanni kezdtünk, majd némi idővel később rántottam fel, nagyobb sebességet adva emelkedtem újfent, függőlegesig, majd magam felé húzva a kart, a tetejére fordítottam a gépet, míg leírt egy kört, mit szépen egyenesítettem ki annak vége felé.
Elégedett mosoly ült arcomon, s persze figyeltem azért a srác reakcióira is.
-Bírod még? - kérdeztem széles mosollyal képemen, s közben ráemeltem tekintetem. Ha igenló választ kaptam, akkor magasabbra emelkedtünk, majd oldalra döntöttem a gépet, s úgy szálltunk kis ideig.
Részemről élvezetes volt, s ha neki sem volt ellenvetése, akkor írtam még le pár bukfencet a géppel.
Természetesen ha kiadott magából mindent, vagy jelezte, hogy nem tetszik neki a dolog, és nem bírja, akkor letettem a gépet a finálé előtt.
Imádtam a testem elöntő adrenalint, ahogy fűtötte a szívem, s mind hevesebben dobbant. Ezzel a behemóttal rég csináltam ilyesmit. A helikopterrel többet is mutathattam volna, de ő a behemótot akarta, így megkapta.
Nem gondoltam szájhősnek, ám az is igaz volt, hogy eddig nem igen repült élete során, főleg nem ilyen tempóban, s efféle technikával.
Annyira hiányzott az a sebesség, a vadászgépek, az izgalom, vajon sikerül e letenni a gépet, és nem pedig a tengerben landolni. A kihívás, hogy tartani tudjuk a köteléket, kísérni az elnök gépét, és hasonló apróságok is a csomag részét képezték, ám valahogy a többi is hiányzott. A bevetések, az adrenalin. Az a fajta, mit az előbbi hurok közben is átéltem.
Az utolsó trükk bemutatása után, lassan csökkentettem a sebességet, s megkezdtem a landolást.
-Nem olyan egyszerű repkedni, trükköket végrehajtani. Rengeteg tanulás, és gyakorlás van mögötte.- ám azt nem ajánlottam fel, hogy megtanítom repülni. Arra még nem éreztem késznek.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A levegőbe emelkedtünk és fent is maradtunk. Nem zuhantunk le, Joe értett a dolgokhoz, bár láttam már miképpen emel fel repülőket és kíséri az útjára az embereket. Bár ez annyiban más volt, hogy én ültem mellette. Totálisan más volt. Feszült végtagokkal ültem mellette, hozzáteszem soha a büdös életben nem repültem még, így aztán totál életidegen volt az egész jelenet. Próbáltam nem túlaggódni magamban és inkább témát terelni, ezért is jött képbe az ő repülési tudása. De amit mondott, nah arra nem számítottam. Meglepődve néztem felé.
- A haditengerészet légi ereje? - kérdeztem vissza, majd tovább figyeltem visszafogott csodálattal a képemen a fickót. Én elbasztam az életemet ott ahol csak tudtam, de Joe-nak megadatott egy olyan lehetőség, hogy egy légierőnél szolgáljon. Én sosem akartam babérokra tőrni, nekem megfelelt az, amit az utca és az élet adott számomra. Megelégedtem az autók lopásával, az eladásával és a versenyzéssel és azzal, hogy negatívan álljak hozzá mindenhez. Magam elé fordultam, ahogy a gép megmoccant, irányt változtatott és egyenesen látni véltem azt a pontot, ahová majd becsapódunk. A kapaszkodóhoz nyúltam és olyan erősen fogtam rá, ahogyan csak tudtam, szinte belepréseltem magam az ülésbe, ám a tekintetemen és az arckifejezésemen mosoly csüngött. Egyáltalán nem féltem az extrém helyzetekben, igaz, az autóval teljesen más trükköket lehet villantani, mint egy ekkora bazi döggel a levegőben. De ez...Joe felhúzta végül a gép orrát és nyugiban voltunk. Ám én még mindig meredten ültem a helyemen. De aztán egy újabb trükk érkezett, a feje tetejére állította az egész monstrumot, nah ekkor adtam ki némi hangot is, összeszorítottam az álkapcsom, de szerencsére hamar helyre billent a gép, mintha tényleg csak egy pillanat lett volna. Kérdésére egyből ráemeltem a pillantásom.
- Joe... - szemet forgattam, majd letekintettem a városra, meddig a szem ellátott. Még sosem láttam ennél szebbet. És most elősször véleményem is van a városról. Idefent tényleg minden annyira kicsinek tűnt. De a fényviszonyokkal pontosan olyan szép volt, mint ahogy sokan képeken azt rögzítik. Puha mosoly telepedett arcomra, majd bólintottam.
- Mindenre készen állok Kapitány. - az apámat hívtam még nagyon réges- régen kapitánynak. Egy pillanatra elmerültem a múltam emlékeiben, hiszen apám egyszer rég olyan ígéretet tett, melyet nem váltott be a mai napig. Elvisz repülővel valahová. De úgy tűnik ez már csak egy álom marad... hacsak... képes lennék rá? Apa egykori kívánsága volt, ő nem tudott sosem repülőre ülni, sem pénze, sem olyan kapcsolatai nem voltak és most, hogy régóta kórházban van az Alzheimer-kór miatt...nem valósulhatott mindez meg számára. A gép az oldalára billent, s ezzel zökkentett ki az extrém gondolataimból, újabb kapaszkodás követett az előző, megkellett tartanom magam némileg, hogy ne préselődjek neki semminek sem. Nevetni kezdtem kínosan, no nem azért, mert félnék, hanem ez valami baromi extrém helyzet. Baró lenne, ha én tehettem volna meg mindezt a géppel, akkor még örömujjongás is érhetné Joe-t.  
- Ez az baby! - kiáltottam el magam mégis csak, hiszen az adrenalin bennem égett és magával ragadott a hév és a lendület is. A gép a helyére billent vissza, majd a kiinduló hely felé fordultunk vissza. Némileg enyhítettem a kapaszkodáson és a testem is lazább lett. Egy ilyen monstrum vezetéséhez évek kellenek és mellé még trükközni is... vajon nekem is menne pár nap alatt mindez? Joe-ra pillantottam, majd a keze járására ahogy a gépet vezényelte, irányította, leadta a rádióban a leszálláshoz szükséges információkat. Hamar tanultam, ám a gyakorlatba áthelyezni biztos nehezebb mindezt. Mondjuk olyan balga sem vagyok, hogy elcsenjek egy ilyen monstrumot. Hiába, a farkast kivenni az otthonából és megszelídíteni...mindig is farkas marad, hiába házasítod meg.  
- Majd kérdezni szeretnék valamit... - pillantottam magam elé, ám most nem arról szól a dolog, hogy megakarom tanulni a dolgokat. Van ennél fontosabb is jelenleg. Még ha nem is tehetném meg, mert a bátyám simán a nyakamra hívná a rendőrséget. És ezzel Joe is gyakorlatilag faszulna...  

Abraham & Joe

….

Csodás volt hallani a kérdést, s talán a benne bujkáló elismerést. Jólesett a gondolat, hogy talán egy kicsit felnéz rám azért a szolgálatért, vagy mert képes vagyok egy ilyen gépet elvezetni, s talán még fent is tudom tartani.
A trükköket minden baj nélkül hajtottam végre, s még Abraham sem dobta ki mindazt, amit megevett, s meglepő módon, még pánik sem ütötte fel fejét, bár reakciói mindennél beszédesebbek voltak.
Igaz nem akartam megkockáztatni, hogy tovább fokozom a tétet, de tény, mikor kijelentette, hogy mindenre készen áll, s kapitánynak hívott, mosolyom kiszélesedett, s jöhetett a folytatás.
Hangjában örömöt véltem felfedezni, s mikor felkurjantott, elnevettem magam, de mégsem vittem túlzásba, hisz egy idő után csak feladná a gyomra, és nem volt kedvem gépet takarítani.
Letettem a gépet, lekapcsoltam a műszereket, aztán felkelve helyemről, elindultam kifelé.
Kérdezni akart valamit, én meg álltam elébe.
-Rendben kölyök! - igaz nem olyan sokkal volt fiatalabb nálam, de helyénvalónak éreztem ezt a fajta megszólítást.
Közben visszamentem Charles-hoz.
-Tökéletesen szárnyalt! Figyelted, milyen finoman vette az ívet? Egyre jobban megy! - rácsapott a vállamra, aztán átnyujtott egy adag kaját, mi időközben megérkezett, szóval annak társaságában telepedtem le valahová a Hidro közelébe, már ami megmaradt belőle, s enni kezdtem.
-A tapasztalat teszi barátocskám! - rákacsintottam, majd kibontottam a kajásdobozt.
Nem vesződtem kézmosással, hisz nem a kezemet használtam evőeszközként.
-Gyere Abe! Mit szeretnél kérdezni? - tekintetemmel a srácot kerestem, hisz kíváncsi voltam, vajon mi az mit szeretne tőlem, vagy éppen tőlünk.
Meglehet, az elmúlt időszakban túlságosan megkedveltem a kölyköt s valahogy az egész kezdett átfordulni oda, hogy szép lassan a bizalom is kirajzolódni látszott közöttünk, legalábbis ami az én részemet érintette.
Hogy ő hogyan, s miként áll a bizalom kérdésével, arról nem volt információm.
Jó választás volt az olasz konyha. Szerettem a tésztát, és sokat jártunk oda régebben Kat-el, és a gyerekekkel. Egy fuvar ide, egy pedig oda, s olykor családi kiruccanás lett mindennek a vége.
Az emlék kellemes, ám még is fájó volt a részemről. Hisz az az átokverte csík, a gyűrűm helye az ujjamon, emlékeztetett arra, hogy valamit piszok mód elszúrtam az utóbbi időkben, s a kötelék, mi közöttünk volt, végleg felbomlott.
-Hősiesen viselted a repülést! A legtöbben már a bukfenc közben kidobják a gyomruk tartalmát. - jegyeztem meg, miután lenyeltem az aktuális falatot.- Legközelebb, megpróbálhatjuk, milyen érzés a súlytalanság… már ha van hozzá kedved. - direkt nem bátorságot mondtam, hisz a végén képes lett volna visszaszállni a gépre, s akkor bizony a munkából nem lett volna semmi, csak a repkedés marad.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem éreztem semmi borzalmat repülés közben. A hirtelen mozdulatok során kaptam kapaszkodó üzemmódba, semmi egyéb. De örültem, hogy leszálltunk végül...első alkalommal egész jól tűrtem odafent. Odalent azonban a kaja várt, jómagam éhes piranjaként csaptam le rá. De nem feledkeztem meg a kérdésemről sem, persze Joe egyből emlékeztett rá. Bólogattam, miközben betömtem a kaját a számba, megrágtam jó alaposan, majd miután lenyeltem, egyből kérdeztem.  
- Az apám egy nagyon régi vágya, hogy repülhessen. Még sosem ült be repülőbe, ez meg tőlem egy jó minősítésű gesztus lenne. Szóval mit gondolsz Joe? Részt vennél egy ilyenen? Melyet én fizetek ki teljesen? - körítés nélkül dobom fel a kérdést, azt azonban nem mondhatom el, hogy az apám beteges és a kórházban dekkol rég óta. Akkor tuti hogy visszautasítja. Persze ezután egyből faltam tovább, üdítőt is rendeltem mellé, így azzal öblítettem, s figyeltem a többi falatozó társamat. Barátomat. Lehet őket már barátoknak nevezni? Nekem lehetnek barátaim? Hallgattam Joe válaszát, bármit mondhatott, ugyanúgy lelkes maradtam. Joe megdicsért, megakadtam a falat rágásában és felé emeltem a pillantásom. Kedves tőle és még a mellkasomat is melengeti mindezzel. A súlytalansággal viszont nem tudtam mihez akar kezdeni, de nyilván a munka része lesz, így benne voltam. Beburkoltam a kaját. A maradékot a 2 kutya 1-1 táljaiba öntöttem, majd a kukába a maradékot. Persze az ebek egyből rárontottak a plussz kajára, így egy mosollyal és egy óriás böfögéssel adtam jeléül, hogy a kaja remek volt...ittam még rá pár kortyot, majd letöröltem a képemről az étlapot.
Összecsaptam a tenyereimet és visszatértem a szerelős munkához. Amit tudtam magamtól, azt elkezdtem csinálni, persze ha kellett akkor lecsiszoltam az egész gépet, hogy megkapja a kellő festést majd a végén. Tudtam már hogyan kell be és felszerelni egy alkatrészét, nem először bajlódtunk ezzel a csotrogánnyal, szóval ha időben itt leszek reggel, akkor betudom szerelni Joe-val és ha nem figyel, akkor felrepülök vele. Nincs időnk tétlenkedni, vagyis hát nekem nincs sok, nem szeretek sokáig egy valamin bütykölni, amolyan hamar legyünk kész vele...bár most türelmesebb voltam. Égett bennem a tettvágy, hogy holnap egymagamban lehetek...megsem fordul a fejemben, hogy kiporolják majd a hátsómat. Hát jól van...adrenalin függő voltam, ez ezzel jár. Meg velem. Szóval sötétedés után kezet fogva a srácoktól köszöntem el, hogy majd délelőtt érkezem, hiszen elég akkora jönnöm, mikor a kütyüket ígérték, így aztán a hangárból kilépve egyből cigire is gyújtottam...órák óta nem volt rá lehetőségem, nem is nagyon agyaltam a cigin...elterelte a meló a figyelmem.
Otthon lefürödtem, egy gyors erkélyes cigi után vágódtam be az ágyba és TV nézés nélkül húztam is a lóbőrt. Elfáradtam...általában szoktam még híreket nézni, de most nem...elnyomott az álom egy pillanat alatt.
A reggelt egy feketével indítottam, egy órával korábban keltem, hogy rendesen magamhoz térjek, így volt időm hideg zuhany alá vergődni, jól átmosatni magam, hogy mindenem ébredni kezdjen. Megnéztem a mobilom, nem keresett senki, így azon voltam, hogyha beérek a melóhelyre kikapcsolom...ne zavarjon senki sem. Bár mostanában a kutya se teszi és jól is volt mindez így. Nem baszogattak.
Felöltöztem, s megindultam a kocsihoz, onnan pedig be a területre, hogy véghez vigyem a tervemet. Mindent szabályt betartva haladtam a másodiknak is mondható otthonomhoz, ahol aztán a bejelentkezésem után az udvarba parkoltam, a másik ülésre dobtam a mobilom és kiszálltam onnét.
Befáradtam a hangárba, hogy szemügyre vegyem a többieket, kik már jelen voltak, lekezeltem velük, fültő simogatást kaptak az ebzetek és afelől érdeklődtem, hogy megérkezett-e már a csomagocska.  


Öltözet

Abraham & Joe

….

A gép remekül ment, a fiú is helytállt, s csak reménykedni tudtam benne, hogy a rosszra való hajlama, elmarad majd a hátunk mögött.
Nem megjavítani, vagy épp megváltoztatni akartam, egyszerűen csak tudni, hogy minden rendben lesz vele, és képes változásra.
A röpködés után leültünk enni, s mivel nem voltam egy feledékeny fajta, rá is kérdeztem mit szeretne tőlem.
Persze rossz volt maga a gondolat, s a hely sem nyujtott olyan biztonságot, hisz Kat rengetegszer megfordult itt a gyerekekkel, s mindenfelé emlékek garmadája tartott sakkban.
Persze megjegyeztem a sulytalanságot is, ám nem volt rá vevő legalább is elsőre, szóval hagytam a levegőben lebegni, míg várakoztam, még is mit gondolt ki.
Az apjával hozakodott elő, kit nem sűrűn emlegetett.
Míg beszélt, letettem magam mellé az edényt, egy rongyban megtöröltem a szám, aztán elgondolkodtam.
Nem gondoltam bele, mi a háttér, hisz csak egy fiút láttam, ki az apja kedvében akart járni, s mivel én magam sem voltam sokkal másabb, és mindig megakartam felelni az öregemnek, hát nem mondhattam nemet.
-Beszélj meg vele egy időpontot, a többit meg elrendezzük! Lesz egy nagyobb fuvarom Floridába a napokban...eljössz velem, és kvittek vagyunk! Te nem tartozol, én meg jól járok, ahogy Charles is, mert nem kell majd élveznie csodás társaságom!- közben ráemeltem pillantásom, majd villantottam egy mosolyt, ő meg eltátogta, hogy akkor is velem tart, ha belegebedek is.
Kaja után visszatértem a dolgaimhoz, majd távoztam, hisz le kellett vezetnem egy gyűlést, mit szerintem Jack már csak azért is bíz rám egyre több alkalommal, hogy ne legyen se időm, aztán meg se kedvem a pohár fenekére nézni, pedig nem voltam a helyzet magaslatán.
Másnap, nagyon korán beértem. Mondhatni az első voltam.
Megetettem a kutyákat, a kifutón dobáltam nekik néhányszor, majd mire a többiek megérkeztek, már nyakig benne voltam a munkában. Olajosan, morcosan másztam le a létráról, Charles a papírmunkát intézte, én meg morgolódtam, s próbáltam rájönni, hogy a büdös francba kezelhetném a helyzetet. A barátom kórházba került, s erre nem is derűlt volna fény, ha nem ütközök a lányába a folyosón.
Most pedig a gép motorja sem akar olyan lenni, amilyen eddig volt.
Meghallva az érkező hangját, amolyan ez már volt egyszer érzésem támadt.
-Ha minden igaz, hamarosan érkezik, én addig szépen agyonvágom ezt a csotrogányt...-ledobtam a rongyot, majd bemásztam a pilótafülkébe, kiszedve onnan a megfelelő szerszámokat.
-Ha kész vagy Abe, lenne egy feladatom a számodra! -szóltam kimászva onnan, majd megfogtam a gép rotorját.-Gyere, segíts ezt a helyére illeszteni!Ott a kapcsoló a csörlőhöz!- közben a srácok mellém lépve készen álltak arra, hogy segédkezet nyújtva visszategyük az egészet.
-A multkor gyanús volt, hogy túlságosan köhög, szóval most szétkaptam...és betettem a helyére egy másik dugattyút. Szóval ma...ma megreptetjük a kicsikét, ha teljesen egyben lesz...
-Joe...
-Nyugalom! Tudom mit csinálok.
-Szerintem nem...
-Charles kérlek inkább írd fel a naptárba, hogy rendesen fogsz viselkedni!- ő elküldött finoman melegebb éghajlatra, én pedig csak villantottam egy mosolyt -Ne aggódj! Viszek ejtőernyőt!-kacsintottam, aztán meghúztunk pár csavart, s mikor épp mentem volna be, hogy akkor ráindítok, jólvégeztük e a dolgunk, mikor dudaszó harsant, s begördült a rég várt autó az alkatrészekkel.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Apámat a levegőbe vinni...el sem hagyhatná a kórházat, de már bennem van a dolog, hogy segítek neki az egyik álmát megvalósítani. Még akkor is, ha már rég nem emlékszik rá. És sok minden másra sem, de ez mellékes. Joe persze tökre benne van és el is vinne minket egy kisebb túrára, amelyre persze hogy kapható vagyok. Csak apám is bírja ki idegekkel.  
- Floridába? - lepődök meg elsőre, majd el is mosolyodok örömittasan.
- Csúcs. - nem volt még terven arrafelé elmenni semmilyen eszközzel, bele sem gondoltam, hogy akár arra is elmehetnék, vagy vihetne a fene...küldtek már melegebb éghajlatra, de....ez más volt, így otthon sem kellett sokkal többet agyalnom rajta. Ehelyett máson törtem az agyam...de ezt már másnap akartam megvalósítani a hangárnál. Szóval máris munkába álltam, Joe-n látszott a morcosság, melynek okéra kíváncsi voltam, mégsem kérdeztem rá egyből. Hagytam kicsit, hiszen lehet családi baja van. Persze kérésére máris mentem, akasztottam a csörlőt. Persze megtudtam az okát annak is, hogy miért szedte szét és miért kapott új dugattyút. Elmosolyodtam, hiszen ez klassz észrevétel volt és nekem eszembe sem jutott volna ilyesmi. Persze azért kell pár év tapasztalat ehhez is, hogyha tudja hogy gebasz van, akkor azt is tudnia kell, hogy hol a hangok alapján. A repülést nem hiszem hogy jó ötletnek vélte a másik társunk, hiszen a megszólalása is úgy hangzott, azonban Joe biztos volt a dolgában. Nem néztem rá egyik fiúra sem.
- Ne aggódj Charles... az árnyéka leszek. - hiszen ha azt veszük, akkor ő az én napom! Vigyázni fogok rá, hogy ne sérüljön ennél jobban, hogy tovább mutassa az utat ebben a paradicsomban. Behajoltam magam is, hogy lássam mit húzkodott meg, melyik csavarokat, mikor aztán a dudaszóra azonnal felkaptam a fejem, de pórul jártam, mondjuk nem foglalkoztam sokéig a bevert fejemmel, annyira nem volt vészes. A törlőért nyúltam és ha Joe is biztonságosan kimászott a gépből, akkor hagytam ott magam is az egészet, hogy lemeózzam az új alkatrészt. Segítettem azt átvenni és bevinni a célállomásig, majd ott várakoztam arra, hogy a többiek a papírmunkával is végezzenek. Elengedhetetlen volt a lepapírozás, hogy minden remekül csússzon, így aztán ehhez már nem volt “részesedésem”. Inkább az alkatrésszel voltam elfoglalva, hogy addig is megnézzem magamnak és kicsomagoljam, hiszen olyan szinten be volt csomagolva, hogy eszméletlen! Előveszem a mobilom, megnézem a napokat, az sms-ket, de senki semmit nem írt egy esetleges versenyről, így jók vagyunk. Nem arról van szó, hogy beszerelnék egy ilyet valamelyik földönjáróba...hanem hogy 2 időpont nem-e ütközik nagyon. De semmi. Ami meg Jude-t illeti...nagyon a tesók háta mögött kell intézkednem. Meg ugye úgy kell alakítanom, hogy mikor elhozom onnan, akkor senki ne legyen a folyosón, mert ha egy ápoló is megneszeli mindezt, értesítik Jude-t. Nem kellene púp a hátamra, de az utolsó kívánságok teljesítésében jó voltam. Apa már nem lesz a régi és csak mi vagyunk neki. Szüksége van ránk és talán ez kizökkentheti majd a mindennapokból. Ha pedig kicsit is jót tewsz majd neki ez...megérte, akármi is legyen a következménye. Az érkezőkre pillantok, a csomagolást eltüntettem róla, átnéztem, minden rendben, nem sérült, szóval mehet a helyére. Készen állok jobb és bal kezet nyújtani ehhez is.  



Öltözet

Abraham & Joe

….

A Floriai fuvar elég nagynak számított. Rengeteg holmit kapunk, amit majd fel kell pakolni a gépre, onnan le, majd visszajönni. Igaz nem napokba fog telni, de legalább cserébe jól fizet, s ezt meg is mondtam a srácnak.
Igaz mást is vihetnék magammal, de valamiért úgy gondoltam, vele jobban járnék, mint egy magam fajta „ronccsal”. Fiatalabb és tettre készebb volt, meg aztán talán képes voltam így tanítani neki valamit arról, milyen is a kötelességtudat, s az egész nem csak a versenyekből, és fogadásokból állt.
Nem akartam megnevelni a kölyköt, hisz pusztán az öcsém lehetne, meg aztán vannak saját rokonai, akik talán foglalkoznak vele annyira, hogy legyen belőle valaki.
Tisztán emlékeztem a napra, mikor összekapartam a srácot idebent. Hogy azóta változott e valamit, nos azt nehezen tudnám megmondani. Ami azonban biztos volt, hogy tudott dolgozni, ha valami érdekelte.
Reggel időben érkezett, s neki is látott velünk a munkához. Segített, s hamarosan már arra indulhatott volna az egész, amerre tegnap ácsingózott, ám tisztában voltam vele, nem leszünk meg olyan hamar azzal az összeszereléssel, hisz le is kellett ellenőrizni, hogy minden megérkezett, megfelelő e a minőség, s nem kaptunk e selejtes árút.
A papírozás után közelebb létem, s leguggoltam a cuccok mellé.
-Mi a helyzet? Mindent megtaláltál a listáról? - kezembe vettem azt, s végignéztem mindegyiket, aztán felkeltem, majd Charles társaságában átbeszéltünk mindent, s nekiveselkedtünk a munkának.
Igaz annak a híve voltam, hogy vagy teljesen megcsinálod vagy sehogy, de amíg nem voltam biztos abban, hogy repülni is fog újra, addig nem akartam a festéssel bajlódni, mit tuti biztos nem fogok kiadni alvállalkozásba senkinek sem.
Mindent megvettem már a kezdetekkor ehhez a művelethez, s rendszeresen karban tartottuk a szerszámokat is, nem csak a gépeket.
-Abe! Elöbb a talpakat tegyük fel, és ha stabilan áll a lábain, jöhet a többi, de elöbb… - előszedtünk egy hatalmas teknőt, mit megtöltöttünk vízzel. - Az új talpat belemerítjük. Lebeg nem lebeg… megy e bele a víz, vagy sem. -azzal köré tekertem egy vastagabb kötelet, felakasztottam a csörlőre, majd az egészet a medence felé irányítottam, mi tulajdonképpen nem is medence, hanem sokkal inkább egy hatalmas fémkád volt, mit még érkezése előtt megtöltöttünk vízzel. Nem lett volna kötelező mozzanat, de én ragaszkodtam hozzá, mielőtt még élesben vízbe raknánk a kicsikét a felszállás előtt.
Ha azzal megvoltunk, jöhetett a párja, s a munka folytatódhatott tovább.
Szerettem ezekkel elbíbelődni, s volt, mikor csak az éjjel sötétje volt az, mi felszólított, ideje lenne hazamennem, főleg azóta, hogy Kat nem volt az életem része, és Martin sem otthon lakott.
Aztán megcsörrent a telefonom. Megtöröltem a kezem, majd bementem az irodába, magamhoz vettem egy vaskos borítékot, aztán kimentem kívülre.
Elakartam intézni a dolgot, s meglehet nem itt kellett volna, s nem így, a nő háta mögött ,de tudtam, ha nem teszem meg, talán az apja húzza a rövidebbet, hanem éppen ő vagy az anyja, csak azért, mert az összeg bizony hatalmas volt.
Miután végeztem, és megállapodtam vele, hogy innentől ennyi volt az ismeretségünk, elhatároztam, hogy majd valamikor felkeresem a nőt, és beszámolok neki a dolgokról. Akkor még nem tudtam, hogy azok a napok majd hetekre fognak rúgni.
-Abe!! Ott kicsit jobban húzd meg! Stabilan kell tartania! - odalépve hozzá megmutattam melyikre gondoltam, meglapogattam hátát, majd vettem fel egy másik szerszámot, s némi segítséggel a srácoktól rögzítettük a lábakat, min majd a talpak kapják meg az őket megillető helyet.
-Beszélték Apáddal Abraham? - kérdeztem mint egy mellékesen, miután kivettem a csavart a zsebemből, s beillesztettem a helyére.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Láttam előnyöket abból, hogy elutazhatok az otthonom mocskos poros kényelméből Floridából. Jó persze, csak pár óra, de akkor is. Egy kis levegőváltozás sosem ártott így aztán nem is mondhattam nemet. Még akkor is, ha elösször utaznék hosszabb távon Joe mellett egy géppel.  
- Csak mond hogy mikor és összeszedem magunkat... - vontam vállat, hiszen ezt már elrendeztem magammal, nekem ehhez nem kellett senkitől sem engedélyt kérnem. Az apám az enyém is volt, hiába nem hozhatnám el a kórházból...nos neki is kell egy kicsit kimozdulnia a 4 fal közül. És jobb volt nekem is, mert kimozdulok kicsit a hülyeség mögül, vigyázhatok majd apára és érdeklődhetek Joe munkájáról... De mivel megérkezett az alapanyagunk, melyre vártunk egy cseppet, szóval míg ők lepapíroztak mindent, jómagam bementem a cuccal, hogy átnézzem, hogy mivel mi a helyzet, rendesen megjött-e minden mit rendeltünk. Alaposan átnéztem a dolgokat, mint verseny előtt szoktam a versenyautómat, vagy épp az eladásra szánt autót...alapos voltam, hiszen tudtam mit jelent ez. Én is szarban leszek ha semmi sem lesz jó a gépben és ez által más is veszélybe kerülhet. Felelősséget tanultam ezáltal magamért és másokért és Joe mellett ez csak erősödött.  
- Minden jól néz ki, semmi gebasz nincs egyiken se...a csavarok is rendre megjöttek, az az egy doboz...100 db. - pillantottam rá Joe-ra, miközben ő is elkezdte átnézni mindet. Több szem többet lát alapelv, nem sértődtem meg rá az miatt, hogy ne bízna meg a szemeimben és tudásomban. Ami jelenleg egy kezdői szint. Végig hallgattam Joe-t hogy mi legyen a talpakkal, majd a teknőt is előszedtük, hiszen azzal is kell valamit végre hajtani, utasítás alapján megcsináltam, víz került bele és ellenőríztem a talpakat...semmi gyanús nem volt egy teljes perc után sem és három után sem, nyomkodhattam lefelé a víz alá...nem adta meg magát, így elmosolyodtam.
- Kiállta a próbát. - jelentettem ki, míg ők mással voltak elfoglalva, le ellenőriztem rendesen, szemfülesebb voltam, mint bármikor máskor. Büszke nem vagyok magamra, azért ennyire önimádó sem voltam világéletemben, de jó volt hallani mástól a dicsérő szavakat. Azt sem sokszor kaptam, hiszen nem volt miért. Meg kitől sem igazán... a bátyók nem számítanak bele ebbe a keretbe. Végül Joe-t elhívta a mobilja, így Charlessel ténykedtem tovább, igyekeztem a keze alá dolgozni neki is, csavartam ahol tudtam, tartottam, hol kellett és magyaráztam arról, mit csak én láthattam az én oldalamról. Persze művolt hogy kimosolygott, mert szakzsargon nyelven még nem értek, szóval a saját szótáramból adtam magamból ki valamit, amit ő megértett szerencsére. Olykor Joe felé is elnéztem, vajon mi tarthat ennyi ideig, nem mintha nem volnánk meg nélküle, csak furcsa volt a lelépése és a hívás is...nem megszokott. Pont belemerültem a csavar meghúzásában, ide oda izegtem mozogtam, hogy jobban rálássak, de Joe érkezése és szavai is megerősítettek abban, hogy erősebben, szorosabban kell meghúzni. Az ő szeme többet lát, mint az enyém ilyen helyzetekben, szóval örültem, hogy tanítani kezdett.
- Máris. - szólaltam meg és húztam még rajta párat, szemmel látható volt a tartása. Jobban behúzta és ez megmosolyogtatott. Kérdésére miközben beállt segíteni, csak megszívtam magam levegővel és kiengedtem azt. Beszéltem-e?
- Az apámat csak személyesen tudom ez ügyben megkeresni, szóval majd ma ha haza érek elmegyek hozzá, vagy holnap reggel. De biztos hogy nem fog nemet mondani az ajánlatra. - válaszoltam csendesen, belemerülve a munkába, le sem véve a pillantásom a dologról. Úgy beszéltem az öregemről, mintha napi szinten kapcsolatban állnánk és semmi baja nem lenne. Ezer meg egy baja van ugyan, de ezt az egy lehetőséget nem veszem el tőle. Lehet ez lesz az első és utolsó alkalom, mit adhatok neki.  
- Milyen színt gondoltál ki rá? Gondolom nem az eredeti lesz... valami extrát is vigyünk bele. - léptem hátra a dolgom végezte után, hogy rálátást biztosítsak a teljes gépre és nagyjából képzeletet adjak magamnak, hogy mely szín lesz a nyerő ennek a gépnek.


Öltözet

Abraham & Joe

….

Örültem, hogy mindent megkaptunk hozzá, és semmi sem hiányzott. Szerettem arról a helyről rendelni, hisz mindig pontosan érkeztek az alkatrészek, s eddig semmiben sem kellett csalódnom.
Nekiveselkedtünk a munkának, mikor is megcsörrent a telefonom, s ott kellett őket hagynom némi időre, hogy elintézzek valamit. Igaz nem az én dolgom lenne, még is ragaszkodtam hozzá, hisz tudtam Jason-nek nem lenne rá valója, s talán ezzel a tiszta lappal kap egy esélyt arra, hogy ne essen többet vissza.
Aztán visszatértem után adtam némi tanácsot mit kellene még jobban meghúzni, s a kölyök már neki is veselkedett.
Egyre jobban kedveltem. Okos, és tanítható volt, így láttam rá esélyt, hogy egyszer majd feljebb léphessen, és ne csak műhelysegéd legyen, hanem valami sokkal több, ám ezt még megtartottam magamnak.
Aztán rákérdeztem az apjára is, hisz érdekelt az este tudott e vele beszélni, ám válasza egy cseppet meglepett. Igaz csendesen csendült a hangja, még sem volt ugyan olyan mint általában szokott lenni.
-Rendben!- bólintottam, hogy tudomásul vettem, s többet nem kell róla beszélni, aztán kérdésére a gépre pillantottam. Pillanatig gondolkodtam, vajon milyen színt is szeretnék, aztán válaszoltam.
-Sárgát biztos nem akarok. Valami hasonlót, mint az eredeti színe volt. Talán ugyan olyannak szeretném látni. - morfondíroztam a gépet figyelve.
Lehet túl földhözragadt voltam, de ezeknél a gépeknél jobb szerettem a hagyományos színeket.
Oké, persze a Herculesnél szívesen festettem volna cápát, hogy aképpen fessen, ha felnyílik a raktér, de elvetettem a gondolatot, s maradt a hagyományos színvilág.
-Majd egyszer talán változtatok rajta, de most úgy gondolom valami hagyományos színvilág jó lesz hozzá… - ejtettem zsebembe kezem, míg előszedtem belőle az anyacsavart, mit oda tettem, csak azért, hogy ne vesszen el.
Miután minden csavart kellően meghúztunk, és a talp is a helyére került, ráadtam a gyújtást, s vártam néhány pillanatot, s mivel nem akarta megadni magát, így fogtam a rotort, picit feltoltam, majd lerántottam amilyen erősen csak tudtam.
Ütemesen búgni kezdett a motor, a rotor pörgött, én meg elégedetten álltam előtte, egészen addig, míg puffogva le nem állt.
-Mi a…. - elfojtottam egy káromkodást, felnyitottam a motorházat egy létra tetejéről, aztán belevesztem a belsejébe miután leszedtem róla a gyújtást, hisz mindkét kezemre szükségem volt. - ABE!! Gyere ide!! Hozz egy létrát! Szükségem van a kezedre!! - emeltem fel a hangom, miközben farzsebemből kiszedtem egy csavarhúzót a szabad kezemmel.
Ha felmászott mellém, megmutattam hová tegye a kezét. - Azt fogd oda! Meleg cseppet, de nem égető! Ne engedd el! Oké! Tartsd ott! - azzal nekiveselkedtem a munkának, hogy aztán meghúzzam alaposan, hisz eddig kimaradt  valami úton módon az egész. Ebből is látszott, hogy még nem voltam százalékig jelen, bár cseppet talán egyszerűbb volt, és visszatértem fejben, miután kifizettem amit akartam.
Ha helyére került minden, és leellenőriztük a motort, a gyertyákat, és megnéztük a rotort is, már bíztam benne, hamarosan teljesen készen áll majd az indulásra, s arra, hogy fussunk vele  egy kört.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Apámról kérdezni nem fair dolog. Meg sem tudnám mondani már, hogy mikor beszélt utoljára mobilon bárkivel is. Nélküle is sokszor nem a földön jár legtöbbször, szóval nehéz dolog nah. Szóval elferdítem az igazságot és nem említek semmi lényegeset róla kapcsolatosan. Jobb ez így. Még én is elviselhetőbbnek találom magam és a hazugságom. De legalább így Joe sem kérdez többet, csupán az én adott kérdésemre válaszol. A színek fontossak az életben, már csak a láthatóság miatt is és ha boldogságot okozna egy gyerek seregnél, hát akár valami mókásabb színek illenének be. Persze ő az alapoknál marad, nem ragad le az olyan helyzeteknél, mint én, pedig engem aztán nem kellene, hogy érdekeljen. A színek világa nem az én terepem volt, ez az öltözködésemen is meglátszott. Terepminta, fekete, fehár, vagy csak szürke. Mint azéletem maga. Nem a szín számított, ezért sem volt okom színek terén kijavítani pont őt. A gépet beindította, ám az puffogva leállt. Nem vártam többet tőle hirtelen, sejteni mertem, hogy kár lenne ide örömujjongást rendezni, hogy elsőre beindul...leállt. Hozzá szoktam már hogy az életben semmi sem könnyű és főleg nem elsőre egyszerű. A Főnök puffogva hajolt be a gépbe, várakoztam, hogy vajon mit talál ki, mi a probléma a géppel. Van e bármi probléma, ami megoldhatatlannak tűnik.
Szüksége van a kezemre...cinikus mosoly húzódott a képemre, fejet ingattam, majd egy emelvényt toltam hozzá, hogy magam is kényelmesebben rálássam és elérjem.  
- Egyedül már kiverni sem tudod? - kérdeztem közben, persze nem akartam bunkó lenni, egyszerűen csak kicsúszott, hiszen a kezemre volt szüksége...ez pedig kicsit perverzül hangzott. Így is mellé keveredtem, nem féltem a hülyeségtől és bármitől, ami belőle fakad...túlzottan is bírtam a fejét...ez pedig arra következtetett, hogy bíztam benne. Pedig ilyenre nem volt régóta példa, hogy bízzak valakiben. Olykor a saját családtagjaimban nem bízok...de ez most mellékes. Végig hallgattam az utasítást és tettem azt, amit tőlem kért. Valóban nem volt fájdalmas ez a meleg, így el sem kaptam a kezem onnan, vártam, míg ő is neki ugrik a dolgoknak, figyeltem, hogy mit művelődik. Előzőleg kimaradhatott valami? Bármi is volt, most már tudja a dolgok menetét, fejben lehet máshol van, de tudja mi a móka helyzet itt. Szóval ha megszorította, ahogy azt kellett már engedtem is el, hogy a földre másszak, hogy az indítást ezúttal én kezdhessem. De csak a jelzésére. Azt már tudom, hogy mivel kell kezdeni...folytatni meg nem fogom.  
- Mutassd mit tudsz bébi! Nem vagy te olyan atyaszomorító, ugye?

Öltözet