- Te most tényleg úgy akarsz nevelni, mint egy kutyát? – Kérem ki magamnak sértetten. Számos olyan momentumhoz volt már szerencsém, mikor a kutyagazdi a jutalomfalatot „szépen” vagy „finoman” parancsszóval adja oda a jószágának, elvárva tőle, hogy a létező legjobb modorával tegyen eleget neki, nehogy az egész karját vigye a falattal együtt.  „Eszem-faszom” megáll, folytatnám, de elnézve az arckifejezését és visszagondolva a korábbi, nevelési célzattal tett felszólítására, inkább lapítok, mint az a bizonyos a fűben. Káromkodó fajta vagyok, nincs mit szépíteni. Viszont az esetek többségében ismerem a határokat, azzal is tisztában vagyok, hogy kinek a jelenlétében jobb, ha nem állok neki szidni az Úristent is, és kikelni is valójában csak akkor szoktam magamból, amikor már minden kötél szakad és képtelen vagyok megálljt parancsolni az indulataimnak. Hogy ma ideges vagy zaklatott lennék? Nem igazán… csak túl sok olyan problémával és kellemetlen helyzettel kell szembesülnöm, ami előtudja csalogatni belőlem az árnyoldalamat.
- Naiv kislány… - jegyzem meg az orrom alatt – van olyan ajánlat, ami minden különösebb módosítás nélkül azonnal elfogadható? Én még nem láttam ilyet. De jó lenne, ha végre valahára valami olyan is történne, ami csak úgy… jó. Nincsenek kiskapuk, buktatók, nincsenek különösebb elvárások, amit az ember nem tud vagy nem akar teljesíteni – ilyennel még én se találkoztam. Nem csak a saját, de Elodie jelenlegi szerződésébe is ezer ponton bele tudnék kötni, mint ahogy többektől hallottam már – és nem csak versenyzőkről van szó – hogy a munkáltató és az adott fél között tett szerződés csak formaiság, minden különösebb dolog szóban dől el az idő előrehaladtával. Valószínűsíteni tudom, hogy Elodie szerződésében se szerepelt az, hogy kizárólag azt posztolhat és úgy, ahogy azt a csapat jóváhagyta, mint ahogy nekem se írták le, hogy nem járhatok el síelni, de utólag, mint kiderült, azt se tehetem meg, mert „veszélyes”.
- Én ebben nem lennék száz százalékig biztos. Tudod… – vakarom meg a halántékomat, miközben vonok egyet a vállamon jelezve, hogy talán butaságnak tartom én magam is a gondolatot, hogy bármiféle komolyabb problémám lesz a Mercedesnél, ha eljutok odáig, de bőven vannak nekem is komplexusaim, amin nehéz túltenni magam. – A kezdetekben, apuéknál mindig tudtam, hogy mire számíthatok, hogy milyen mentalitás az övék – kemény… baromi kemény, teszem hozzá – ott volt körülöttem jóformán egy család, aminek minden egyes tagjától kaptam útravaló tanácsokat. Bátran irányba állítottak, ha hülyeséget mondtam vagy csináltam, mert végtére is, ha elszázadolnának engem vagy még tovább osztanának, kicsit mindenkinek a fia voltam, nekem pedig mindenki apám vagy anyám volt ott. Nem vettem rossz néven az intéseket, tudtam, hogy miattam mondják és teszik. Már ebből nehéz volt felnőni és a magam útján elindulni egy teljesen más csapatnál ott, ahol a kutyát nem ismertem. De még ez is egy sokkal bensőségesebb kapcsolatokkal átszőtt banda, ahol éjjelek évadján is együtt elemzed a kocsit a srácokkal, bömbölő zene mellett, ha úgy adódik – elhúzom a számat, majd gondterhelt sóhajjal ismét rá pillantok. – Mi van, ha a Mercinél nincs meg ez a közvetlenség? Mi van, ha nem tartozok közéjük? Ha nem leszek elég jó hozzájuk? – Álljon meg a menet! Chris Deneuve mikor jutott el addig, hogy elbizonytalanodjon a jövője, a versenyzés vagy a tudását illetően? Talán csak nehéz elhinni még mindig azt, hogy kivetették rám a hálójukat és minden hiba, minden probléma ellenére is azt akarják, hogy jövőre velük versenyezzek. Vagy csak a balesetből eredő bizonytalanság beszél még mindig belőlem?
- Szerintem te bárhol kilógnál a sorból – bár furán hangzik, a hangom gyengédségén még én magam is meglepődök. Tényleg kilóg bárhonnan. Számomra legalábbis biztosan… ezer ember, ezer barát és ezer csapattárs közül is őt választanám előbb, mint bárki mást. Imádom, hogy kicsit más, mint mindenki, hogy sokkal nagyobb fejfájást okoz számomra mellette lenni, élni és létezni, mint mások esetében. Szeretem azt az izgalmat, ami átjár, mikor mellettem van, még akkor is, ha voltaképp nem tudom behatárolni, hogy miféle ez az izgalom? És őszintén? Szeretem, hogy szerethetek minden egyes vele eltöltött közös pillanatot. Igen, azt hiszem nincs még egy olyan ember, akiről ezt elmondhatnám.
A fagyizóban eltöltött idő úgy tűnik, hogy a kellemes közjáték helyett bátran nevezhető vihar előtti csendnek, hiszen a kocsiban váratlanul robban ki belőlem minden addig elfojtott, ki nem mondott haragom vagy fel nem tett kérdésem. Ezek után szentül hiszem még én magam is, hogy ha más nem, hát tényleg megbolondultam és a baleset nemhogy nyugalmat és egy kis elesettséget váltott volna ki belőlem, nem… mintha minden haragom, sértettségem, ellenszenvem, problémám a sokszorosára nőtt volna a becsapódással együtt.
- Félre értesz! – Morranok vissza a szavaiba vágva, noha folytatni már nem tudom, olyan határozottan és ellenkezést nem tűrően pöröl. A végén már nekem is csak néhány pislogásra futja csupán, majd zavartan a kezeimre lesek, onnan a szélvédőre és újra vissza rá. – Hát…. ha nem húztad volna eddig, hanem már az elején elmondod, talán… nem lett volna belőle ilyen vita – dünnyögöm az orrom alatt. Valahol megértem, amit mond, hiszen tisztában vagyok a habitusommal. Viszont ő is tudja, sőt talán ő tudja a legjobban, hogy két dolgot utálok a legjobban: ha elhallgatnak előlem valamit, vagy a képembe hazudnak.
A továbbiakat teljes elképedéssel, némán hallgatom végig. Már nincs meg a szándék, hogy félbe szakítsam. Egyszerűen nem akarom, és nem csak azért, mert jogosnak érzem a fejmosást. Az ő szavai, az ő haragja és a tekintete az, ami végre valahára teljes mértékben nyilvánvalóvá teszi, hogy mit érzünk egymás iránt, csak épp cseszünk rávenni magunkat arra, hogy túllendüljünk azon az egy ostoba dogmán, hogy mi „barátok vagyunk”. Nem. Ha jobban belegondolok, nagyon-nagyon régen volt már az, hogy mi utoljára barátoknak nevezhettük magunkat, csak könnyebb volt így létezni és meghúzni magunknak egy biztos határt.
Ezen a ponton elfogytak a szavak. Tudnék mit mondani… nagyon-nagyon sok mindent tudnék neki mondani: azt, hogy amit barátságnak nevezek, az számomra sokkal több annál... azt, hogy egész idő alatt amíg a kórházban kínlódtam, csak azon járt az eszem, hogy vajon mi van vele? Azt, hogy talán hazudtam és azért nem vettem fel a telefont, mert nem a világ másik végéről akartam lefolytatni vele műholdak segítségével ezt a beszélgetést. Nem találkoztunk a baleset után, nem láttam őt mostanáig és ez kiborított, mégis, túl büszke voltam ahhoz, hogy egyszerűen megkérjem, hogy jöjjön ide, legyen itt velem mert szükségem van rá. Még most se vagyok biztos abban, hogy hogy fogom érezni magam, míg lealacsonyodok és szégyen szemre majdhogy’ kisírt szemekkel viselem el mellette azt, hogy képtelen vagyok fekve, vagy úgy egyáltalán bárhogy létezni… Annyi mindent tudnék mondani, mégse vagyok rá képes.
Egészen addig hallgatok, míg leparkolom a kocsit az otthonom előtt, mikor pedig szóra nyitom a számat, hangom kétségbeesettnek, elveszettnek tűnik ahogy marasztalni próbálom, vagy…fogalmam sincs, hogy miért kapaszkodok belé, ő mégis kimondatlanul mintha megértene.
- Te is hiányoztál nekem – nyögöm ki azt, amit már abban a pillanatban kellett volna, hogy betette a lábát az ajtón. Mégse tettem. Megadón, bólogatással egyezek bele az ajánlatába, és még az előtt a kezébe nyomom a lakáskulcsot, hogy én kiszállnék.
- Menj előre, mindjárt megyek én is – nem vagyok benne egészen biztos, hogy az előbbiek tudatában képes leszek azonnal kipattanni, abban pedig főleg nem, hogy a lábaim meg is fognak tartani. Túl sok minden történt röpke néhány perc alatt, és csak és kizárólag az zakatol a fejemben most is, hogy szerelmes vagyok… túl sok időre volt szükség, hogy erre rájöjjek.
Mikor kellő erőt érzek magamban ahhoz, hogy kiszálljak a kocsiból, lomha léptekkel célzom meg az ajtót, ahol nagyjából tíz perccel korábban Elodie is eltűnt. A kulcs fémesen koppan a komód közepén lévő tálon, tekintetem pedig rögvest a szemközti falon lévő órára siklik.
- Nem tudom, hogy mit fogsz találni. Van tészta, rizs és hasonlók ott – mutatok az egyik szekrényre - van zöldség-gyümölcs a hűtőben… mondjuk… nem tudom minek magyarázok, tudod te – mintha nem járt volna már itt úgy… közel százszor. - Mark este hozott valamilyen halat is, ott van még az is – mondhatjuk úgy is, hogy jóformán tele az éléskamra, mert nem igazán sikerült bármit is ennem az elmúlt napokban. – Találd fel magad, én lerendezem ezt a beszélgetést remélhetőleg húsz percben, és itt is vagyok – leszegett fejjel fordulok sarkon, az ebédlőasztalról felkapom a laptopomat és távozok a szobám irányába. Nem kell mondanom, semmi kedvem nincs ehhez a korábbiak után, viszont a kötelessége az kötelesség…
Végeredményében fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltök el a szobában, egy biztos, sikerült úgy elgémberednem és olyan kényelmetlen pózban végig ülnöm a beszélgetést, hogy jóformán úgy kell kihajtogatni magamat a fotelből. Bizonytalan, ingatag léptekkel mászok ki a magánzárkámból, s követve az illatokat, szám szélén szelíd mosollyal figyelem, ahogy Elodie sürgölődve tesz-vesz a konyhában.
- Innentől a tiéd vagyok. Mit eszünk? – Lesek át a feje fölött érdeklődve, bár, hogy mennyit fogok tudni enni, az még kérdéses.

Chris && elodie

Az újabb felháborodására már csak a szememet forgatom, hiszen tudom, hogy ha még ebbe is beleállok, akkor tényleg nagyon összefogunk ma még veszni, ami a mi esetünkben természetesen sosincs teljesen kizárva, de azért nem hajtok erre szánt szándékkal minden áron. A jelek szerint azonban ő is gyorsan levette, hogy már a tűrőképességem határán járok, így csak csendben kiegyezünk abban, hogy most nem rángatjuk tovább egymás bajszát.
Igaza van ez tényleg egy elég naív álomkép volt a részemről, de igazából én is csak eljátszottam a gondolattal, hogy milyen kellemes is lenne valamit kivételesen ilyen egyszerűen elintézni.
-Álmodozni azért még csak szabad nem?-nevetek egyet kurtán, megvonva a vállaimat.-Igazából már akkor boldog leszek ha kapásból nem kell a felét kihúznom és visszadobnom, hogy gondolják át még egyszer mielőtt újra próbálkozunk.-már az egy jó ajánlat lenne, ha csak néhány ponton nem egyeznének az elképzelések, ami még akár hasznos is lehetne, hiszen rögtön az elején ki lehetne próbálni, hogy érdekellentét esetén mennyire könnyen jutok majd közös nevezőre az új csapattal.
-Az biztos, hogy ez alkalommal mindketten átnyálazunk mindent tisztességgel. Legyen akárhány függelék..-nem csak én, de ő is átsuhant bizonyos részletek fölött,
Csendesen hallgatom végig az aggodalmait, hiszen mint mindennek, úgy ennek a csapatváltásnak is meglehet a maga hátulütője, amit még én is elismerek annak ellenére, hogy szerintem bőven több van a PRO, mint a KONTRA oldalon. Ráadásul az utóbbi részlegen kérdőjelekkel vannak csupán felsorolva azok a bizonyos kétségek, amik akár be is igazolódhatnak egy nagyobb csapatnál.
Utolsó kérdésére azonban magasra szöknek a szemöldökeim és meglepetten pillantok rá. Sosem gondoltam volna, hogy akár csak egy másodpercig tényleg komolyan megfordulna ilyesmi a fejében.
-Már előre egy olyan dolog miatt aggasztod magad, amire őszintén szólva szerintem konkrétan 5% alatt van az esély. Szerintem te remekül fogod érezni magad, hogy végre valós fejlesztésekkel fogják segíteni a munkádat és nem úgy várják el tőled az eredményeket, hogy nem biztosítják a megfelelő eszközöket. Így átgondolva.. hallottál valaha akár egyetlen Mercedes pilótát panaszkodni arra, hogy rosszul érzik magukat a csapatban? Mármint most olyan alkalmakra gondolok, amikor kötetlenül beszélgettetek, hiszen nyilván ország, világ előtt nem mondhattok ti sem akármit... de azért nem egyszer beszélgetettek ilyesmiről egymással.-veszek egy mély levegőt.
-Egyébként nem gondolom, hogy a McLaren lett volna valaha a legtökéletesebb hely a számodra mégis jól érezted magad velük, amikor éppen nem a nyakadat készültél kitörni miattuk.-én az első bakit nyeltem be nekik szó nélkül. A másodiktól már örökké csak pöröltem mindenkivel, hogy szedjék össze magukat, mert ha ez így folytatódik, akkor Chris életével fognak szórakozni. Végülis mondhatjuk, hogy igazam volt nem?
-Azt meg inkább meg sem hallottam, hogy ne lennél elég jó nekik. Ne merészeld alábecsülni a legfontosabb embert az életemben, mert muszáj leszek megverni téged.-vigyorgok rá. Azért örülök, hogy ezeket hangosan ki is mondta, mert így legalább tudunk róla beszélni. Ebben a sportban kell egy egészséges mértékű önkritika, ami miatt nem érzed azt, hogy nyugodtan hátradőlhetsz. Ez az élsport, a királykategória. Itt ha elkényelmesedsz a következő szezonban valaki rettenetesen meglephet. Mindegy, hogy egy új pilótáról van szó vagy egy komolyabb fejlesztési csomagról, ami miatt egy korábbi riválisod konkrétan szárnyakat növeszt. Valahol azonban én attól tartok, hogy ennél sokkal jobban kételkedik magában Chris ami miatt nem tudom nem a jelenlegi csapatot hibáztatni.
A rám tett megjegyzése akár lehetne bántó is, de a hangsúlya alapján nem érzem annak, de mivel nem fejtette ki jobban, így csak a homlokomat összeráncolva nézek fel rá  hevesen gondolkozva, hogy vajon mire gondolt a költő.
-Ha ezt most beszólásnak szántad, akkor kapd be, ha bóknak, akkor köszönöm.-vigyorgok rá végül, hiszen végső soron igaza van. A mi kis duónk az egyetlen a világon, ahol nem éreztem soha azt, hogy tizenkétszer át kellene gondolnom, hogy mit mondok vagy teszek. Mármint sokszor vagyok impulzív és adom ki magamból azt, ami éppen a fejemben van, de utána mindig forognak azok a bizonyos fogaskerekek, hogy vajon hány ember lelkébe sikerült belegyalogolnom. Chris-sel pedig ezen sosem kellett izgulnom. Ha túlzásba estem akkor ő legalább egyből helyre is tett és biztos lehettem benne, hogy nem bántottam meg a nem túl megfontolt szavaimmal.
A lakása felé haladva hirtelen és váratlanul csapnak le újult erővel az indulatok, amikor már azt hittem, hogy ezen a témakörön túl vagyunk. Második nekifutásra viszont már fortyogott annyit, hogy hevesebben essen nekem, amire egyenesen arányosan reagálok én is. Minden arról árulkodik, hogy végül én lettem idegesebb, hiszen ő hallgat el, amíg a kiskocsim gyakorlatilag zeng a hangomtól. Mérhetetlen indulattal szakad ki belőlem minden, még olyan dolgok is, amikről jobb lett volna bőszen hallgatnom, hiszen saját magamat is csak még jobban összezavarom ezzel és engedem olyan irányba tévedni a kis szívemet, amitől eddig erőnek erejével tartottam távol. Hiába próbál a szavamba vágni épp csak addig vagyok csendben amíg lefutja ezt a tiszteletkört, mielőtt újból nekiesek, hogy végre megértessem vele. De mit is?
Ahogy a mondandóm végére érek már a felét meg is bánom annak, amit kimondtam, hiszen így összegezve be kell lássam.. túl bátran beszéltem. Csak reménykedni tudok benne, hogy a férfi agy nem lát majd át ezeken a nem is túl apró morzsákon és nem látja meg a nagyobb igazságot a szavaim mögött.. azt, hogy mennyire szeretem őt.
Igazából hálás vagyok neki, hogy nem mond semmi más a kocsiban hiszen ha ennél egyértelműbben kellett volna fogalmaznom, akkor tényleg bajban lettem volna. Nem mintha most nem lennék. Egyszerre van bűntudatom, hogy ilyen érzéseknek zöld utat adtam ráadásul ennyire nyilvánvalón másrészről pedig mérges vagyok rá, hogy ezt kikényszerítette belőlem még akkor is ha nem erre játszott.
Nem gondoltam volna, hogy megállít, amikor majd igyekszem kimenekülni az esetleges folytatás elől. Az érintésére mintha azonnal minden méreg elillant volna az agyamból és én magam is totális visszavonulót fújok miközben a tekinteteink egymásba kapaszkodnak.
Hosszú percek óta először húzódnak újra mosolyra az ajkaim, hiszen végre túl vagyunk a vitán.
-Jól van, édes.-nem tudom, hogy azért küld előre, hogy egyedül szenvedhesse ki magát a kocsiból vagy szeretne egy kicsit szellőzni még mielőtt ténylegesen visszatérünk a "normális" kerékvágásba, de végül nem is kérdezek rá csak átveszem tőle a kulcsot egy bólintással és a bőröndömet magamhoz véve célzom meg a lakását.
Mire ő megérkezik a csomagom a vendégszobában pihen én pedig éppen a konyha felé veszem az irányt, hogy felmérjem a lehetőségeket. Aranyosan kezdi el magyarázni, hogy mik a lehetséges összetevők, de már most tudom, hogy úgyis végig fogok túrni majd mindent, mert szerintem a feléről fogalma sincs annak ami a hűtőjében vagy a konyhájában bujkál.
-Intézem, te ezzel ne foglalkozz. Tudd le a kötelezőket..-egy biztató mosolyt küldök felé. Ahogy hallom, hogy magára csukja az ajtót halk zenét indítok, hogy semmiképp se zavarjam az interjút.
Nagyjából fél órát töltök egyedül és éppen kortyolok egyet a fehérborból amikor meghallom a hangját a hátam mögött. Széles mosollyal pillantok rá a vállam fölött. Úgy tűnik nem rontották el a kedvét, hiszen egészen simák a vonásai.
-Helyes. A rizs már elkészült, a párolt zöldség még a gőz fölött pihen, a zöldfűszeres kéregben sült halnak még kell néhány perc a sütőben.-mutogatom neki végig a dolgokat.
-Addig teríts meg, hogy ne legyél itt nekem láb alatt a csöpp kis testeddel.-már tessékelem is ki onnan nevetve.
-Kérsz bort?-kérdezem miközben már keresem a hőálló alátéteket és a sütőkesztyűt felhúzva teszem ki a köretet és a halat is az asztalra. Amennyiben kért bort azzal is megérkezem a következő körben.
Én szeretem azt gondolni, hogy kifejezetten jól főzök, hiszen ritkán panaszkodnak az általam készített ételekre, bár az is benne van, hogy ritkán kell más számára is alkotnom. Most pedig már olyan éhes vagyok, hogy szerintem bárminek örülne a pocakom, ami meleg. Mindkettőnk tányérjára szedek egy-egy nem túl nagy adagot. Majd ha kér még akkor majd kiszolgálja még egyszer magát.
-Remélem jó lett.-mondom neki annak ellenére, hogy ez a jól bevált "gyorsan dobjunk össze egy vacsit" receptem, ami egészséges és még diéta biztos is.

- Végül is semmi se tilos, álmodozni meg főleg nem. De azok alapján, amit eddig láttak tőled és valószínűleg ténylegesen számítanak rád, egészen biztos vagyok benne, hogy közös megbeszélés alapján fog működni a dolog, nem pedig random levágnak eléd az asztalra egy paksamétát, hogy tessék olvasgatni, jó szórakozást hozzá, ott a toll, férceld alá, ha tetszik, ha nem – magyarázom az általam tapasztaltakat velük kapcsolatban. Talán még nekem sincs meg a szerződésem, az utolsó finomításokat végezzük, de az, ahogy menedzselik a helyzetet, messze szimpatikusabb annál, mint amit eddig tapasztaltam. - Aztán ha kapsz egy tervezetet, szólsz és együtt átnyálazzuk – emelem ki határozottan az együtt szót. Talán nem én vagyok a leginkább hozzáértő, de azt elvárom, hogy tisztességesen bánjanak vele és úgy, ahogy tényleg megérdemli. Szeretném, ha tisztelnék és teljes jogú csapattagként kezelnék, s én leszek az első aki hangot fog adni annak, ha úgy vélem, kihasználják őt. Egy dolgon viszont kénytelen lesz ő is tovább lendülni: nincs olyan, hogy mit tart vagy mit nem tart etikusnak velem kapcsolatban, mi az, amit szeretne, ha látnának a rajongók vagy mi az, amit nem. A média mocsok és szemét világ, manapság pedig olyan képekkel, olyan megjelenésekkel hozunk pénzt a házhoz, ami nem mindig kellemes nekünk, vagy egy-egy hozzátartozónknak. Változik a világ és sajnos nem jó irányba. Hiába vagyunk sportolók, valahol mégis csak egy-egy odahajítható hús vagyunk, akik egyre több és több nézőt és pénzt hoznak a házhoz.
Őszintén meglepődik a mindeddig meg nem fogalmazott félelmeimen. Világéletemben híres voltam az önbizalom és a magabiztosság terén, nem kellett kétszer kérni, hogy higgyek jobban magamban és a tudásomban. Viszont a királykategória hiába, hogy lendített mindkettőn, ugyanakkor egyre több és több aggódni valót is okozott, melyekről ugyan nem sűrűn szoktam beszélni és nem is akárkivel, de ez még nem jelenti azt, hogy nem léteznek. Markon kívül pont Elodie az egyik, akinek rendszerint kiteregetem a szennyesemet, erről mégse beszéltünk talán soha.
Nagyot nyelek, majd szusszanok egy aprót, hogy az addig bent tartott levegőt kiengedjem.
- Igazad van. És az a baj, hogy ezzel én is tisztában vagyok – világéletemben az a fajta voltam, aki ismeretében volt a saját hibáinak és a nehézségeinek, változtatni viszont nem, vagy csak nagyon nehezen tudott. - A Mercis srácokról… - szünetet hagyok, hogy megtaláljam a tökéletes kifejezést – leginkább maga a márka jut eszembe, mintha ahhoz idomulnának… annyira… „mercisek”. Nem olyan lazák, nem olyan könnyedek, mint a legtöbben, van bennük egy kis kivagyiság, "a tökéletesség" érzése... Viszont kicsit talán… németesek – mondhatnánk, hogy németesen karót nyeltek. – De tényleg nem az jut eszembe az eddigiek alapján, hogy despota módon uralkodik felettük valaki, ők pedig zabszemmel a seggükben közlekednek a gyárban vagy a pálya körül és hatszor átgondolják, mit merjenek mondani – ettől még nem aggódok kevésbé attól, hogy mi van, ha a hangulat közel se lesz olyan laza és könnyed, mint amihez szokva vagyok és amilyen közegben én működni tudok. Tudom, ahány csapat, annyi munkamorál és csapathangulat, csapatszellem. Egy a lényeg: így vagy úgy, de alkalmazkodni és teljesíteni kell!
Szidalmazására fülig érő vigyorral szegem le az államat.
- Jól van, jól van, nem becsülöm alá magam… mielőtt még átmész nekem törpeterroristába – fürkészem fél szemmel az arcát. Volt belőle részem épp elég, bár sejthető, hogy az, hogy két pillanat erejéig fegyverszünetet tartunk még nem jelenti azt, hogy annyiban is marad a dolog és mindketten kihátrálunk a magunk sérelmeit illető témákból. Ritkán veszekszünk igazán, őszintén, de akkor tényleg úgy, mint a házasok. És mi, ha nem ez a vita és a mögötte megbújó érzelmek ébresztenek rá arra, hogy mit is érzek Elodie iránt, és arra, amivel rajtam kívül talán mindenki más tisztában volt már...
A szerelem számomra mindig egy olyan megfoghatatlan érzés volt, amit kötöttem valakihez, amit éreztem valaki iránt, viszont elnyomtam, mert tartottam tőle, hogy a barátságunk is rámehet. Nagyon-nagyon ritkán kötődök másokhoz igazán. Viszont azt, akit megszeretek, feltétel nélkül, mindennél jobban, s halálosan félek, már-már rettegek az elvesztéstől, legyen az bárminemű is. Talán ezért is éreztem mindig úgy, hogy tartózkodnom kell a valódi érzelmeimtől Elodieval kapcsolatban. Eltemettem azt a szeretetet és kötődést, amit valójában mindig is éreztem iránta, csakhogy a barátságunk, az a kényelmes és egészen otthonos érzés, ami általánosságban összeköt minket és amiben komfortosan mozgok, soha ne szűnjön meg létezni. Talán tényleg igaz, hogy férfi és nő között nem létezik csak barátság...
Távolodó alakján felejtem a pillantásomat, s csak nagyon hosszú percek elteltével, mikor már az ülés is kényelmetlenné válik tudom rávenni magam arra, hogy kikászálódjak végre az autóból és kövessem őt a konyháig. Nem túlzok, ha azt mondom, fingom nincs, hogy mi van itthon. Kezdve azzal, hogy a versenyhétvégét megelőzően jó néhány héten át meg se közelítettem a lakást, mióta pedig itthon vagyok, nem különösebben tettem annak érdekében, hogy valami értelmes ételt juttassak a testembe. Mintha megszűnt volna az éhségérzetem és néha úgy kell magam rákényszeríteni arra, hogy egyek néhány falatot.
- Igen is! – Szalutálok, és még mielőtt eltűnnék a szobában, ahol nagyjából fél órát, kicsit talán több időt töltök, még a lelkére kötöm, hogy ha talál spenótot vagy kelbimbót a hűtőben, fagyasztóban, bárhol, legyen olyan kedves és hagyja ki a vacsorából.
Tartottam tőle, hogy az előre leegyeztetett interjúban kellemetlen témákat fognak majd feszegetni, de szerencsére minden különösebb gond és bökkenő nélkül letudom a kötelezőket, így mire egyáltalán lehetőségem van felfogni, hogy miféle kérdés-válasz, adok-kapok csevej zajlik közöttünk, már kint ácsorgok Elodie nyakában kíváncsiskodva.
- Hogy mi van? – Pillantok rá döbbenten. – Zöldfűszeres kéregben sült hal? Michelin csillagot is osztogatnak érte? Kéreg… - ismétlem meg szórakozottan ingatva a fejemet, és utasításainak eleget téve előveszek két tányért, hozzájuk poharakat, valamint evőeszközöket és szalvétát. Az én főzőtudásom, bár nem merül ki szerencsére a rántottában vagy a palacsintában, mégis boldog vagyok, már-már büszke, ha tökéletesen eltudom készíteni azokat az ételeket, melyeket Mark receptjei előírnak. Francia létemre talán szégyenletes, hogy csak evészeti élvezetként tekintek a gasztronómiára, de… azt hiszem sehol nincs kőbe vésve, hogy minden franciának jól kell tudnia főzni, mint ahogy az olaszok esetében se elvárt, hogy mindenki megtudjon gyúrni egy tökéletes házi pastat.
Megdöbbenésemre két pillanat alatt sikerül éttermi vacsorát rittyentenünk némi jónak ígérkező étellel, csendes háttérzenével és terített asztallal, amit a lakás amúgy is elegáns berendezése csak még tovább tetéz.
- Maximum két kortyot. Nem tudom mennyire rúgná össze a port odabent a bor és az a három marék gyógyszer, amit szedek, de talán jobb nem kockáztatni. Kölyökpezsgő meg hasonló ugyebár nincs, úgyhogy… - vonok vállat vigyorogva, miközben segítek neki elrendezgetni az asztalt, hogy mindennek jusson hely.
- Biztos vagyok benne. Nem emlékszek, hogy valaha kinyírtál volna a főztöddel – pedig kifejezetten finnyás vagyok, ami a kajákat illeti.
Grimaszolva nézem végig az adagot, amit elém rak, s nem annak illatával vagy külsejével van problémám, annál inkább a mennyiséggel. Ugyan nem sok, normális esetben annak a dupláját eszem hiába, hogy rémesebb kalóriaszámlálók vagyunk mi versenyzők, mint egy-egy nő, most mégis tartok tőle, hogy gyerek üzemmódba kapcsolva csak lökdösni fogom ide-oda. És nem is tévedek túl nagyot. Sokadszori nekifutásra se sikerül kiüríteni a tányért, hiába küzdök, hiszen kölyökként anyám a fejembe verte, hogy "a hasamra lesz kötve", ha nem eszem meg mindet… és „ki van fizetve”.
Végül reszelősen, reszketősen fújom ki a levegőt és dőlök hátra a székben, elhúzott szájjal jelezve, hogy nem megy.
- Elodie, én esküszöm, hogy feleségül veszlek, ha ilyeneket főzöl nekem minden nap – meg amúgy is. Főzés nélkül. – De ne haragudj, nem fogom tudni most megenni – mintha említette volna a doki, hogy az egyik gyógyszer csökkenti az étvágyat, de azzal nem számoltam, hogy ennyire. Ráadásul az sincs segítségemre, hogy a nyelés és a levegővétel is, mintha az egész bensőmet próbálná meg összeroppantani. – Tudom, tudom a fagyi bezzeg jól csúszott – nézek rá bocsánatkérőn. – Mondtam már, hogy egy nagy gyerek vagyok?
A sütő kijelzőjén világító órát látva ujjbegyeimmel megkocogtatom az asztal lapját. – Gondolom holnap időben kint kellene lenni a pályánál – vagyis korán, ha ma már nem jutottunk el addig a nagy hajtépések közepette. – Mit szólnál, ha lecsapatnánk magunkat, utána megnéznénk valami filmet? Gondolom neked is jól fog esni egy kis pihenés ennyi vezetés után.. – De, hogy nekem az lenne az egyetlen vágyam, hogy megint fekvő helyzetbe szenvedjem magam? Dehogy! Már attól is halálfélelem kerülget, hogy idővel nem ártana aludni is... vagy legalábbis valami olyasmit csinálni. Az viszont kecsegtetőbb, hogy a szokásos közös programjaink egyikének hódolva letudhatunk egy újabb olyan filmet, amit talán még egyikünk se látott.
- Menj nyugodtan. Majd ezt elpakolom. Törülköző a vendégszobában.

Chris && elodie

-Merem remélni, hogy lesznek olyan kompromisszum készek, mint eddig. Egyébként is szerintem azzal, hogy ennyire hajtottak az elmúlt időszakban neked akartak kedvezni, szóval szerintem mindenképpen az lesz a céljuk, hogy komfortos feltételekkel várjanak.-vonom meg a vállaimat alig láthatóan. Sokszor a kommunikáció bármilyen formája nélkül létezünk egymás oldalán, hiszen azt hiszem mindkettőnknek akkor van meg a lelki békéje, ha a másik nincs távolabb néhány karnyújtásnyi távolságnál. Az, hogy ezzel kapcsolatban még én is eljutottam a felismerés és az elfogadás szintjéig azt jelenti, hogy a kapcsolatunkon kívül állók már réges rég észrevették.
-Jó. Ezzel a lehetőséggel mindenképpen élni fogok.-bólintok néhányszor. Jobb ha ő maga is tisztában van azzal, hogy az irányomba milyenek az elvárások, hiszen mint az elmúlt években úgy most is én fogom megjeleníteni őt a közösségi médiában. Annak ellenére, hogy tisztában van azzal, hogy mennyire merev sokszor morális iránytűm, főleg vele kapcsolatban, nyugodtabb vagyok, ha olyan szerződéshez adom a nevem, aminek a kitételeivel ő is teljesen ki van békülve. Na meg persze a közös ellenőrzés másik hatalmas pozitívuma, hogy ha én esetleg rágörcsölök egy alapvetően szerinte elfogadható részletre, amit nekem túldramatizál az agyam, akkor mindenképpen jobb belátásra bír majd.
Mindenkiben vannak kételyek a saját munkájával, teljesítményével, az összképbe való illeszkedésével kapcsolatban, de azt gondoltam, hogy ha ezek valaha jelentősebb mértéket öltenek majd Chris fejében akkor arról tudni fogok. Mindeddig azonban még a gyanú sem merült fel bennem, hogy az ilyen kérdések már ennyire a feje fölé tornyosultak és egyszer még mindenképp el fogom kapni ezért, hogy miért nem beszélt erről korábban, most viszont támogatásra van szüksége. A szidás még ráér.
-Elismerem, hogy valahol egy kicsit ijesztő az a németes vaskalaposság, de szerintem ennek is meg van a maga előnye. Megértem, hogy miért szeretted a légkört a McLaren-nél mégis azt gondolom, hogy az a lazaság szerintem rengeteg fronton ártott a teljesítménynek és valljuk be.. a feszültséged és az elégedetlenséged nagy részét ez generálta. Ha jó lett volna az autó, de cserébe egyszer egyszer belenyúltak volna olyan fejlesztési hibába, ami növelte a veszélyfaktort, akkor éppen velük írnád alá a szerződésed meghosszabbítását.-azt hiszem már csak egy kanapé hiányzik amin elterülhet, nekem meg a fotel, szemüveg és egy jegyzetfüzet, hogy konkrétan terápiás beszélgetésnek nevezhessük az ilyeneket.
-Egyébként meg lehet, hogy meg fogsz lepődni. Honnan tudod, hogy ez a fajta atmoszféra nem jön be neked jobban? Még sosem dolgoztál ilyenben.-kérdőn pillantok rá kicsit megemelve a szemöldökeimet. Sajnos persze az is benne van, hogy nem ez lesz a kedvence eleinte és mindenképpen időre lesz szüksége az alkalmazkodáshoz, de szerintem erre maximálisan fel vannak készülve. Mindkét oldalról szükség lesz némi rugalmasságra, hogy könnyen és gyorsan lemenjen az akklimatizálódás.
-Helyes. Rettegj, óriás!-egy pici mérges ember mindig ijesztőbb lesz, mint bármi más a világon, ő pedig már nem egy totális kifakadásomat asszisztálta végig, így tisztában van vele, hogy azokban a pillanataimban mennyire valós a fenyegetés.
Időről időre elgondolkozom, hogy vajon azért vagyok-e képtelen másokhoz igazán kötődni, mert titkon és sokszor tudat alatt mindenkit megpróbálok hozzá hasonlítani. Ez igazságtalanság a részemről, hiszen hogyan lenne bárki képes arra, hogy felvegye a versenyt egy ilyen mély szimbiózissal? Mégis ez mindig az akaratomon kívül és minden jó szándékom ellenére történik meg, így egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ezt elnyomjam magamban. Christ minden hibájával együtt,  a nehézségek ellenére feltétel nélkül szeretem. Másoknál meg amikor az agyam egyszerűen el kezd ellenállni azon kapom magam, hogy lezárom az egészet már az ismerkedési fázisban nonszensz indokokkal. Például az egyik srác az idegeimre ment, hogy milyen emojikat használ chatelés közben. Ez persze nem volt más csak kifogás, hogy beszüntethessem a párbeszédet... de persze ehhez jelentősen hozzájárulhat az is, hogy egyszerűen francia vagyok. Ha valamit nem vesz be a gyomrom.. akkor ahhoz nem vágok jó képet.
Talán ideje lenne beismernem, hogy az én másik felem már megvan és éppen azon veszekszünk, hogy miért nem kommunikálunk normálisan egymással. A sors fintora.. ugye?
Szerintem a mi legnagyobb erősségünk az, hogy akármennyire is essünk egymás torkának a lezárás mindig ugyanaz. Gyakorlatilag csak a tekintetünkkel kérünk bocsánatot egymástól miután levezettük a feszültséget és akármilyen keményen, hosszasan szidtuk egymást a végén két szóval elengedjük miután a lelkünk is megbékélt, majd a további bántalmazás helyett egyszerűen csak a másik által nyújtott komfortra vágyunk.
A konyhájában már rutinosan mozgok. Szerintem egy két dolgot még én pakoltam el, hiszen amikor itt töltjük az időnket versenyen kívül, akkor a főzés egyértelműen az én terepem, így bizonyos ehhez szükséges eszközöknek nekem kell kézre esniük.
Amíg ő interjúzik és sürgök, forgok, egyszerre legalább 3 dolgot csinálok, hogy minden egy időben legyen kész. Szeretem, ha forrón tudok tálalni és nincs szükség az újramelegítésre.
-Mit mi van?-pillantok fel rá halkan nevetve.
-Azt is mondhattam volna, hogy összekentem mindenféle zöld cuccal. Ennyiért azt hiszem még nem osztanak díjakat, de majd mindenképpen utána olvasok.-vigyorgok rá az orromat kissé összeráncolva mielőtt belekortyolok a borba.
Mire megterít én is elkészülök minden mással és miután az ételek az asztalra kerültek még hozok neki egy nyalintásnyi bort.
-Majd egyik nap elszaladok és veszek, hogy ne egyedül igyak örökké.-kuncogok egyet miközben szedek mindkettőnknek. Tényleg csak annyi italt kapott, hogy kicsit megkísérje vele a vacsora ízét.
-Ami késik, édes...-kacsintok rá majd elhelyezkedek a széken.
Néha fel-fel pillantva figyelem szenvedését, hogy próbálkozik a gyerek adag legyűrésével még akkor is, amikor az én tányérom szinte tisztább, mint amikor az asztalra került. Felnőtt ember. Tudja, hogy mikor elég, bár a végére már elgondolkozom, hogy jelzem neki, hogy hagyja nyugodtan, de csak feladja magától is.
Kijelentésére nevetve ingatom meg a fejemet mielőtt megiszom az utolsó kortyot a poharamból.
-Egészen kézenfekvő lenne nem? Én legalább már ismerem minden hülyeségedet.-vonom meg a vállaimat, mintha semmiség lenne holott egy pillanatra felcsendül a lelki füleimben a bevonulózene.
-Miért haragudnék. Legalább ettél valami normálisat.-a fene se tudja, hogy eddig milyen kajákon élt, mert hogy ő nem főzött magának ilyesmit az biztos.
-Legközelebb majd figyelek, hogy jó anyuci legyek és csak evés után kapsz desszertet.-nevetek kicsit.
-Még azt hiszem ilyen szépen sosem ismerted be, úgyhogy ezt megjelölöm a naptárban.-én már biztosan a fejéhez vágtam nem is egyszer.
Elgondolkozva pillantok hozzá hasonlóan az órára majd bólintok is neki válaszként.
-Igen az nem ártana..Tökéletesen hangzik. Úgyis valahogy kedvesebbre kell aludnom magamat holnapra.-forgatom meg a szemeimet mielőtt újabb mosolyra húzom az ajkaimat. A holnapi nagy beszélgetés még mindig hajszálon függő kardként lóg a fejem felett, de igyekszem most már egy kicsit pozitívabban gondolni erre. Valahogy megoldom, hogy még ezt a szezont végigcsinálhassam velük.
-Jó, de ha nagy szenvedés, akkor hagyd majd a fenébe majd én megcsinálom.-még az kéne, hogy ő meg azért ne tudjon aludni majd mert a hajolgatás meg pakolászás miatt újra meggyötri a testét.
Magára hagyom, hogy legalább békében fújhasson egyet, hiszen van egy olyan tippem, hogy eddig azért kifejezetten tartotta magát előttem.
A zuhany tényleg nagyon jól esik főleg azután, hogy mennyire sikerült összezördülnünk. A víz kilazítja azokat az izmaimat, amiket észre sem vettem, hogy jól megfeszegettem az indulatok hevében. Fél óra elteltével már a pizsamámban jövök elő a puha plédemet szorongatva, amit a legutóbbi látogatásom alkalmával hagytam a szekrényben. A hajam csak egy kócos kontyban pihen a fejem tetején kissé talán el is csúszva oldalra. Bevackolom magam a kanapéra és már most érzem, hogy ebből baj lesz, hiszen rövidesen azon fogok majd küzdeni, hogy a fejem lebillen a helyéről.
-Milyen filmhez lenne kedved?-kiabálok egyet, mert fogalmam sincs, hogy merre jár a lakásban de közben már a távirányítóval pörgetem az egyik streaming szolgáltató kínálatát.