- Nem, nem lesz jó jövő hét elejére! - csattantam fel, mire a vonal túlvégéről mély sóhajtást hallottam meg. - Amit kér, az lehetetlen, Ms. Dasher. - a kocsi hangszóróiból enerváltan szól vissza a férfihang. Csak nem hiszi, hogy beveszem ezt?! Egy hétvége alatt meg lehetne csinálni, amit kérek, ez a seggfej meg CSÜTÖRTÖKÖN itt picsog nekem. Ráadásul a nevemet sem képes megjegyezni. - Ducharme! És ha maguknak nem megy, akkor találok mást, aki készen lesz vele addigra. - jelentem ki határozottan, mire újabb sóhajtás jön a vonal túlvégéről. Esküszöm, idegesítőbb, mint szálka a köröm alatt. Dühös vagyok, hogy az utolsó pillanatban jut eszébe szólni, hogy a megrendelést majd hétfőn akarja befejezni. Dühös vagyok, de azért figyelek az útra, még ha közben ezerfelé is cikázik minden gondolatom. A zöldön áthajtok, aztán átmegyek a kereszteződésen. Jobb kezes kereszteződésekből jön három, és habár a másik autó balról érkezik, nem lassít. - Mère putain! - káromkodok egyet ahogy bele taposok a fékbe, de a Fordom orra már kint van, amit csodálatos módon le is húz a balról érkező. Az, akinek elsőbbséget kellett volna adnia nekem. Gyakorlatilag rátámaszkodok a dudára, a vonal pedig kínos csendbe burkolózik arra a percre, amíg én kikáromkodom magam. - Hétfőn visszahívom. - mondja a vállalkozó, mire szó nélkül kinyomom a telefont. Behúzom a kéziféket, kirakom a vészjelzőt, leállítom a motort, aztán a telefonnal a kezemben szállok ki az autóból, hogy megnézzem a kárt. - A francba... - dörzsölöm meg az arcomat, mikor látom, hogy a másik autó nem csak végig húzta a kocsim orrát, hanem le is fejtette azt. De legalább el nem hajtott, hanem megállt ő is, így ha együttműködő lesz, akkor rendőrt sem kell hívni, csak kitölteni a biztosítási papírokat. Mire a másik kocsiból kiszáll a másik nő, én már a fotót készítem a járművekről és a helyszínről. - Heló. - köszönök rosszkedvűen a nőnek, miközben a hajamba túrok és azon tanakodok, vajon van-e elég powertape nálam, amivel addig a helyén tudom tartani a kocsi orrát, amíg eljutok vele egy szerelőig. Pedig erre most pont nem kellene költenem...
Idegesen ülök be a sötét piros Volvomba, ami az ötödik autóm, amit apámtól kaptam mióta Amerikában vagyok. Csak a jó ég tudja, hogy miért döntöttem úgy, hogy autóval megyek be a vizsgáimra, minden bizonnyal biztonságosabb lenne le inteni egy taxit, de valahogy úgy vagyok most vele, hogy annál rosszabb, hogy a családom nemsokára megérkezik hozzám, hogy rám nyomják a bélyeget, nem igazán történhet velem. A tegnap is épségben eljutottam autóval az Egyetemre, bízok magamban annyira, hogy tudjam: ma is sikerülni fog. Elvégre csak tizenöt percet kell vezetnem, még pár perc az, amíg be centizem a parkolást, és még így is időben leszek, hogy utoljára átnézzem a vizsga anyagot, mielőtt elkezdődnek az óra. Veszek egy mély levegőt, kifújom az, majd be indítom az autót. Nem is olyan nehéz ez. Végig lassabban haladok az úton, mint a legtöbb sofőr, többen is megelőznek, olyan is van, aki idegesen rám dudál, de én mit sem törődve az ideges emberekkel, igyekszem tartani ezt a tempót, mert ahogy a közmondás is tartja: lassan járj, tovább érsz. Az olyan gyenge vezetőknek, mint amilyen én vagyok, szigorúan tilos a megengedettnél gyorsabban menni, mert nem csak, hogy utálok vezetni, de a reflexeim sem a legjobbak. Csodálkozok is, hogy még nem vették el a jogosítványokat, valahányszor vezetek rájövök, hogy közveszélyes vagyok a társadalomra. Fél szemmel a telefonomra pillantok, csak, hogy meggyőzzem magam arról, hogy még időben vagyok, de csalódottságomra rá kell jönnöm, hogy ebben a tempóban, ilyen forgalomban, minden bizonnyal el fogok késni. Én pedig szeretek pontos lenni, sőt, általában mindenhol ott vagyok tíz perccel hamarabb a megbeszélt idő előtt. Egy kicsit erősebben taposok rá a gázra, úgy vagyok vele, hogy ha már eddig el jutottam, akkor tovább is menni fog, semmit sem számít egy kicsit gyorsabb tempó. Próbálok közben nem figyelni a körülöttem levő autókra, csak az úti célra koncentrálok és ebben a pillanatban bánom meg, hogy volán mögé ültem. Hangos csattanással ütközök neki egy másik autónak. - Basszus... - kell néhány másodperc mire egy ennyit ki tudok préselni a torkomon, miközben idegesen nézek ki az ablakon. Az egész testem remeg az idegességtől, úgy próbálom ki kapcsolni a biztonsági övemet, hogy ki tudjak szállni a kocsimból, közben pedig újra megfogadom magamnak, hogy soha többé nem vezetek. - Én nagyon sajnálom. Remélem nem sérültél meg. - szólalok meg, amint a lányhoz lépek, aki szemmel láthatóan ideges a kár miatt, amit okoztam. Fél szemmel rá nézek az én autómra, is ami szintén nem fest túl jól, de jelen helyzetben valahogy nem érdekel. Sokkal jobban bosszant az, hogy figyelmetlen voltam, mert ebben a percben tudatosul bennem, hogy elsőbbséget kellett volna adnom. Emiatt pedig le késem a vizsgámat, és ha a lány mindenképp rendőrséget fog hívni, akkor nekem annyi. Főleg most, mire jön a családom. Ha az apámra gondolok, akkor tudom, hogy mit tenne ebben a helyzetbe. A zsebébe nyúlna, és megírna egy akkora csekket, ami egészen biztos, hogy be fogja a lány száját. De én nem vagyok olyan, mint ők. Én vállalni szoktam a tetteimért a felelősséget. - Figyelmetlen voltam. - teszem még hozzá, és közben reménykedek, hogy nem egy olyan valakivel ütköztem épp, akivel képtelenség lesz szót érteni. Szeretném minél hamarabb le tudni a dolgot, hogy a vizsgámra is be érjek. Bár ennek az esélye jelen állás szerint igen csekély.
Rettentő idegesítő volt a telefonbeszélgetés az alvállalkozóval, mivel láthatóan nem akarta elvégezni a munkát hétvégén, pedig a megrendelő rendesen perkált is volna érte, ráadásul előre szóltam, hogy bizonyos részeket túlórában kell megcsinálni, és eleinte semmi baja nem volt ezzel. Talán ha nem húzom fel magam, hamarabb tudok megállni a szabálytalanul közlekedő autó okán, de már mindegy. A baj megtörtént és szinte letépi az ő Volvója oldala az én Fordom orrát. Épp ez nem kellett volna nekem! Kiszállva az autóból azonnal lefényképezem a helyzetet és az autókat, mert amerikában szeretnek az emberek pereskedni, én pedig jó hamar megtanultam, hogy itt be kell biztosítani magamat. Az enyhít a dühömön, hogy a nő kiszáll a kocsiból és nem úgy tesz, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt, hanem bocsánatot kér és még be is vallja, hogy figyelmetlen volt. Mély levegőt veszek és nagyot szusszanva adom ki magamból, a düh nagy részével is. A szemeimet a nőre függesztem. Láthatóan riadt és tényleg bánja, elég fiatalnak tűnik. - Semmi bajom, nem kell aggódnod. Csak a kocsim orra tört le. - bökök fejemmel az említett jármű felé, immár nyugodtabban. - Eleonore Ducharme. - nyújtok kezet neki és mutatkozom be. Ha elfogadja, határozottan megrázom a kezét, aztán elengedem. - Van biztosítós papírod? - kérdezem, miközben újra a kocsikra pillantok. Ha van neki, biccentek. - Akkor egyeztessünk elérhetőséget és írjuk meg. De még előtte kirakom a háromszöget. Neked se ártana. - indulok el hátra a csomagtartómhoz. Persze, ha nincs biztosítós papírja, majd használjuk az enyémet. Igazából mindegy kié, a károkat az ő biztosításából kell fedezni. Ha kiraktam a háromszöget, már veszem is elő a laptoptáskámból a tollat, megyek vissza előre.
Egyáltalán nem vagyok ideges a közelgő vizsgám miatt, elég felkészültnek érzem magam ahhoz, hogy tudjam: sikerülni fog. Sokkal inkább zavar az, hogy a békés, csendes életem abban a percben véget ér, ahogy a családom be teszi a lábát Amerikába s mindent a feje tetejére állít majd. Egészen hozzá szoktam már a szabadságomhoz és ahhoz is, hogy itt bárki lehetek, aki csak lenni szeretnék. Nem ismernek fel az utcán az emberek, nem jár a sarkamban a sajtó, és nem kell megfelelnem senki elvárásainak. Boldog vagyok. Vagyis voltam addig a pillanatig, amíg a húgom nem közölte velem, hogy férjhez fognak adni. Mintha ilyen egyszerű lenne ez az egész. Miközben megborzadok a házasság gondolatától, megpróbálok gyorsítani a Volvomon, hogy véletlenül se késsek el az Egyetemről, aminek következtében sikerül is össze ütköznöm egy másik járművel. Ebben a pillanatban bánom meg, hogy volán mögé ültem. Aki ismer az pontosan tudja, hogy utálom a vezetést, az autókat és szinte mindent, aminek kereke van és nekem kell vezetnem. Bár az apám sosem dörgölte az orrom alá, de szinte biztos vagyok abban, hogy évekkel ezelőtt a pénze volt az, ami segített, hogy megszerezzem a jogosítványomat, hiszen épelméjű ember biztosan sosem engedett volna át a vizsgán. Elég felháborítónak tartom, hogy egy ilyen mocskos világot élünk, ahol pénzzel bármit elérhet az ember. Dühös vagyok. Nem a lányra, akivel koccantam, hanem saját magamra, amiért gyorsítottam a csiga tempómon, amiért nem figyeltem jobban, és azért is mert egyáltalán eszembe jutott vezetni pont akkor, mikor a legnagyobb a forgalom. Aggódva szállok ki az autómból, hogy meggyőződjek arról, hogy emberi sérülést nem okoztam, közben pedig ismét megfogadom magamnak, hogyha innen el szabadulok, soha többé nem fogok vezetni. Ön és közveszélyes vagyok. Ez egyértelmű. Megkönnyebbülve sóhajtok amikor a másik sofőr közli velem, hogy jól van, majd elszörnyedve veszem tudomásul, hogy elég nagy kárt okoztam az autójának. Félve pillantok az enyémre is, ami az övéhez hasonlóan szintén nincs túl jó állapotban, most majd magyarázkodhatok ismét, hogy hogyan törtem össze egy újabb járművet. - Óh... - csak ennyit tudok ki préselni a torkomon, miközben átkozom ezt a mai napot. Miért pont most kellett ez történjen? Ha hamar le is zárnánk az ügyet, biztosra veszem, hogy ezzel a kocsival ma már túl messzire nem fogok jutni, nem, hogy a vizsgámra. De legalább nem egy olyannal ütköztem, aki az amúgy is rossz mellett még jobban rá tenne egy lapáttal a kiabálással. Legutóbb amikor ilyen történt velem, akkor pont egy ideges természetű nőt sikerült ki fognom, aki sokkal nagyobb felhajtást csinált a dologból, mint amekkora lett a kára. - Zeynep... Özdemir. Örvendek. - nyújtom felé a kezem egy barátságos mosoly kíséretében, és mivel azt látom rajta, hogy nyugodtan kezeli a helyzetet - legalábbis látszólag -, ismét bizakodni kezdek abban, hogy hamar túl esünk a dolgon. A biztosítás kérdésre felvonom a szemöldökömet, szükségem van néhány másodpercre, amíg el jut a tudatomig amit kérdez. Bólintok, majd ki nyitom az autómat, be nyúlok a kesztyűtartóba és elé halászom a papírokat, amiket át nyújtok neki. Szerintem a biztosítóm már a fejét fogja, annyi kárt kellett vissza térítsen, amit okoztam. Néha komolyan jön, hogy kacagjak a saját nyomoromon. - Ha a biztosítom nem is, én ígérem, hogy ki fizetem a károdat. - mondom miközben én is ki rakom a háromszöget, és bár nem szeretek olyan lenni, mint a családom, hogy pénzzel oldjak meg mindent, de valahogy az tűnik a könnyebb útnak. Ismét be nyúlok az autómba ezúttal az anyós ülésen lévő táskámért, amiből elő kotorászok egy írószert és a noteszem. Le írom a számomat, ki tépem a papírt belőle, majd Eleonore felé nyújtom. - Itt a számom. Figyelj... én tényleg nem akartam. - próbálok ismét magyarázkodni, ami elég hülyén is hangzik, mert ugyan ki az, aki szándékosan akarna balesetet okozni. - Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet egy bocsánatkéréssel elintézni, de én mégis bocsánatot kérek. Ritkán szoktam vezetni, fogalmam sincs, hogy mi történt. - vonok vállat és próbálok nem túl mártírnak tűnni, véletlenül sem szeretném, hogy azt gondolja, hogy azt hiszem, hogy néhány kedves szóért el lehet felejteni mindent. Én általában vállalni szoktam a tetteimért a felelősséget és pontosan tisztában vagyok azzal, hogy van akinek igen is számít és nehézséget jelent egy autót a régi állapotába vissza rakni.
Kezdőlap
× 
