Az egyedüli dolog, amiért hálás vagyok az apámnak az az, hogy megmutatta milyen nem szabad lennem soha, amit pont azzal ért el, hogy annyira nagyon azt akarta, hogy olyan legyek, amilyen ő, és amilyenné formálta az anyámat is. Mert a családommal ellentétben én tudom, hogy mit jelent önzetlennek lenni, hogy milyen érzés úgy adni másoknak, hogy közben nem vársz cserébe semmit. Boldogsággal tölt el látni azt a sok árva gyereket, akik annyira örülnek egy lufi látványának, amit a hozzám hasonló gazdag emberek elképzelni sem tudnának. Sokan azt gondolják, hogy a gazdagságot pénzzel mérik, de valójában az emberi jóság az, ami azzá tesz. Úgy gondolom, hogy azok az elhagyott gyerekek, akiknek a szemük is felcsillan, ha meglátnak egy léggömböt, sokkal gazdagabbak, mint mi vagyunk - akik azt sem tudjuk, hogy mire költsünk még többet és többet. Mert nekik van lelkük és hitük, hogy egyszer jobbá teszik majd ezt az elromlott világot. Utálom azt az életet, amibe bele születtem, bár azt szokták mondani, hogy ilyen az ember. Mindig más kell, mint amije megvan. Ha nincs pénzed arra vágysz, ha meg van, akkor nem akarod. Elég különös, de többre nézem az olyan embert, aki kétkezi munkával keresi a kenyerét, mint azt, aki bele születik a jóba, és az egész élete megoldódik ezáltal, szinte biztos, hogy sosem kell fájjon a feje azért, hogy miből fizeti ki a villany számlát. Bár van jogosítványom, de nem szeretek vezetni, azt hiszem, hogy az apám pénze sokat segített azért, hogy használhassam az autót, máskülönben normális ember sosem adott volna nekem engedélyt rá. Havonta egyszer, biztosan be nézem a parkolást, már nem is tudom, hogy hányadik új autómat vezetem. Mióta Amerikába vagyok, távol a családomtól, egy kicsit szabadabban élek, sok olyan dolgot ki próbáltam már, amit Törökországban az apám mellett sosem tudtam volna. Például imádok buszon utazni. Az egyedüli, amit az apámtól örököltem az a a makacsságom, nehezen hagyom magam befolyásolni, kivéve persze, ha az öregemről van szó, azt valahogy már gyerekkoromban belém nevelte, hogy az ő szava az szent és sérthetetlen.

Azt mondják, hogy minden ember a saját sorsa kovácsa, hogy mindenki maga dönti el, hogy melyik úton akar haladni, gyerekként maga határozza meg, hogy mi lesz, ha egyszer nagy lesz. Mint minden gyerek én is először hercegnő, aztán varázsló, pilóta, orvos és még sok minden más szerettem volna lenni. De mi van akkor, ha valaki Gökhan Özdemir lányának születik? Abban a percben ahogy megszületsz, megpecsételődik az egész életed, mindenki hozhat veled kapcsolatban döntéseket, csak éppen neked nincs beleszólásod. Egész gyerekkorom arról szólt, hogy amíg más gyerek játszott, én illemet tanultam, mert az nem lehet, hogy Gökhan Özdemir lánya ne tudjon viselkedni, ha mondjuk valami különleges eseményre kell menni, vagy ha éppen valami puccos, elit üzletember látogat meg a családjával. Szégyent azt semmiképp sem szabad hozni apánkra, mert minden bizonnyal rossz színben tűnne fel mások előtt, mert mekkora bűn az, ha egy gyerek éppen maszatosan ül az asztal mellett. Magán iskolában tanultam, több idegen nyelvet is, mert az apám szerint, csak a török nyelv nem elég ahhoz, hogy valaki az életben érvényesülni tudjon. így aztán mára már tökéletesen beszélem az angolt, a spanyolt, a franciát, és tudok valamennyire németül is, mert ugye állítólag annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz. Tilos volt jóban lenni a személyzettel, mert mindenki kell tudja, hogy hol van a helye, a családom szerint az, aki nincs benne a felső osztályban, az nem méltó arra, hogy barátkozzunk vele. Szóval úgy gondolom, hogy Gökhan Özdemir lányának lenni elég nagy szívás.
- Hééé... hallottad amit mondtam? - gondolataimból a húgom hangja riaszt fel, aki az egyetlen ember a családból, akivel hajlandó vagyok beszélni minden nap, bár a szüleimnek sikerült sok ostobaságot belé nevelniük, mégis hozzuk képes egészen normális. - Férjhez fogsz menni! Kadirhoz. - minden szót tisztán és érthetően, majdhogynem sikoltva mond ki, mintha nem értettem volna már először is, amit mond. Mintha meglepne egyáltalán bármi is, ha a családomról és a döntéseikről van szó. Kadir és én akaratunk ellenére kellett jóban lennünk, mert a szüleink üzlettársak, azt hiszem, hogy másképp sosem álltunk volna szóba egymással. Ő tipikusan az az ember volt mindig, akit a hátam közepére sem kívánnék, nemhogy össze kössem vele az életemet. Egy beképzelt, faragatlan tuskó, aki azt hiszi, hogy pénzzel bármit és bárkit megkaphat. Gyerekkorunk óta azt szajkózzák a szüleink, hogy majd egyszer össze házasodunk és akkor büszkén hagyják ránk a céget, amibe annyi munkát fektettek, csak közben azt felejtették el megkérdezni, hogy mi mit szeretnénk. Meglepő? Egyáltalán nem. Előbb ő ment egyetemre valahová Amerika másik felébe, nem igazán érdekelt, aztán én jöttem el New Yorkba tanulni - azt hiszem, hogy az apám álla le fog esni, ha megtudja, hogy szembe mentem az akaratával, és teljesen más irányt választottam, mint amit ő szeretett volna. így az elmúlt hat évben nem találkoztunk, abban is bíztam, hogy a családom is lemond erről a nevetséges elképzeléséről.
- Én biztosan nem megyek férjhez. Főleg nem ahhoz a tuskohóz. - válaszolok a lehető leghiggadtabban, habár egyáltalán nem vagyok nyugodt. Tisztában vagyok azzal, hogy, ha valamit az apám a fejébe vesz, akkor abból nagyon nehéz őt ki billenteni.
- Ne már... tudod milyen jó pasi lett? - hallom a húgom hangján a csalódottságot, ami tudom, hogy nem azért van, mert ellenkezek a házasság gondolatával, sokkal inkább azért, mert nem ő az idősebb, azt hiszem, hogy boldogan mondana igent, erre a fantasztikus ötletre. - Le kell tennem, mert jön valaki. Megölnek, ha megtudják, hogy elmondtam neked. Hamarosan indulnak Kadirral együtt hozzád New Yorkba. Készülj. - mielőtt bármit is mondhatnék, szembe nyomja velem a telefont, én meg ott ülök magam elé bámulva és azon gondolkodok, hogy hogyan másszak ki ebből a helyzetből. Nem csak az esküvő, hanem az egész New Yorki életem is, ami mind idáig egy hazugság volt számukra. Nem azt tanulok az Egyetemen, amit ők gondolnak, nem abban a lakásban élek, amit az apám bérel nekem, és nem is azt a pénzt költöm, amit ő küld minden hónapban, azt hiszem, hogy ha kiderül, hogy hol dolgozok, világ háború lesz.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Első körben kérlek hadd jegyezzem meg, hogy mennyire imádtam a jellemzésed. Nem csak Zeynep csodálatos személyét ismerhettük meg benne, hanem a világról alkotott képét is. Nagy dicséret azért, amiért fiatal kora ellenére látja és felismeri azt, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Ez a hozzáállás nem sok olyan fiatal felnőttről mondható el, aki arany kanállal a szájában született. Azt a benyomást keltette a jellemzésed, hogy veled szívesen tölti bárki a szabadidejét.
A családját az ember nem válogathatja meg, így sajnos te sem változtathatsz azon, hogy milyen családba születtél. Nem tehetsz arról ahogy a szüleid neveltek, hogy milyen élet szemléletet adtak át nektek. Azért viszont igenis felelős vagy, hogy milyen életet élsz, és szerintem te igazán jól teljesítesz Jót tett neked a távolság, amit a csaladodtól töltesz el, igazán talpraesett és kitartó személy vagy.
Az életed a hirtelen házassági ajánlat révén teljesen felborul, nehéz kihívás előtt allsz, de ahogy az elmúlt években a saját életed élted úgy ebbe a kérdésbe se hagyd beleszólni az apádat.
Kívánom, hogy a New York-i életed olyan legyen amit mindig is álmodtál magadnak, házassággal vagy anélkül
Szint és rangot admin ad majd, de addig is foglalózz nyugodtan és mehetsz játszani

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!