Azt mondják rólam, hogy munkamániás vagyok, és voltaképpen ez volna a legfőbb jellemzőm. Szenvedélyesen szeretem a szakmámat, izgalommal tölt el, és valósággal felvillanyoz a bűnözőelmék színfalai mögé bepillantani, üldözni és levadászni őket. Még akkor is, ha mindez kialvatlansággal, és a nullával egyenlő magánélettel jár. A maga nemében kellemetlen, ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy a munkám az életem. Nekem a munka körül forog minden. A terapeutám szerint a házasságomnak is ez vetett véget, hogy jobban lelkesedtem a bűnüldözés iránt, mint a férjem iránt, akinek igent mondtam az oltár előtt. Mondják, hogy a szerelem idővel elmúlik, utána pedig nehezen lelkesedik már az ember lánya. Ilyen vagyok én, hamar ráunok mindenre; talán ezért is választottam ezt a hivatást, mert sokrétű és izgalmas, váratlan fordulatokat ígér, sosem lehet megunni, mert sosem történik ugyanaz.
Maximalista vagyok, a precizitás a mindenem, és sosem alszom ki magam, mert az agyam állandóan pörög, akár egy nyughatatlan ragadozóállat. Heti öt napot töltök az edzőterembe, ha nem hatot, de vasárnap azért megpihenek; olyankor lovagolni járok. Szeretem magamat testileg és szellemileg is lefárasztani. Amennyiben marad egy kis extra szabadidőm, akkor állatmenhelyen végzek önkéntes munkát. Rendkívül szeretem az állatokat, és ha megtehetném, akkor magam is tartanék, már amennyiben nem laknék szinte a rendőrsőrsön. Szerintem az ember számára az állat a tökéletes társ. Sokan kérdezik persze, többek közt az anyám, ha évente egyszer méltóztatok hazalátogatni, hogy miért nincs gyerekem. Valószínűleg ugyanazért, amiért háziállatom sem lehet – nincsen rá időm és alig tartózkodom otthon. Megváltozhattam volna, valóban, ám gyerek helyett inkább úgy döntöttünk a férjemmel, hogy elválunk. Így aztán teljes egészében átadhatom magamat a legnagyobb szenvedélyemnek: a munkámnak.

New York fagyosabb, mint amihez eddig hozzászokhattam; bár a gondolataimban elevenen élt a kép erről a jeges pokolról, ahová száműztek. Száműzetésbe kényszerültem, amikor a felettesem, a hadnagy úgy döntött, hogy áthelyeztet egy másik város gyilkossági osztályára, ahol éppenséggel pont most üresedett meg egy pozíció. Az elődöm nyugdíjba vonult, és neki rám esett a választása, lévén, hogy az elődömmel ellentétben az én partnerem nem nyugdíjazás miatt került ki az állományból. Meghalt. Megölték. Szolgálat közben érte a vég, én ott voltam vele, de semmit sem tehettem. És azt mondják, hogy ez engem megviselt – legalábbis a kötelező terápiás ülések után így nyilatkoztak az okosok. A szakértők. A hadnagyom, miután az konzultált a rendőrök számára kihelyezett pszichológussal. Vagy pszichiáter? Igazából lényegtelen, szerencsére pirulákat nem írt fel; nem tudom, hogy azért, mert a doktori cím nélkül ezt nem teheti meg, vagy mert annyira rémes állapotban meglátása szerint azért mégsem vagyok. Mindenesetre az áthelyezésem ellen mit sem tehettem.
New York egy hideg, istenverte jégverem Los Angeles és Miami után, ahol az életem nagy részét leéltem, de nem panaszkodom, minden bizonnyal itt még izgalmasabb ügyek kerülnek majd elém. A jégveremben sokkalta nagyobb a mocsok, azt mondják, persze rossz alakok, gyilkosok mindenütt akadnak. Amit pedig magam mögött hagyok a szeretett városomban, lássuk be… a nagy semmi. Egyedül a várost hagyom hátra, még ha szeretem is, de semmi egyéb nem fűz oda. Ami valahol nagyon, nagyon szomorú. Úgyhogy lényegében mindegy hol élek, hol dolgozom, hol oldok meg gyilkossági ügyeket, leszámítva azt, hogy közben megfagyok. Majd megszokom. Legalább most kiderül, amit mindig előszeretettel hangoztattam ezidáig, hogy a jég hátán is megélek-e.
Teleszívom a tüdőmet, majd bekopogok az új hadnagyom irodájának ajtaján. Rövid de határozott kopogás, amelyet egy „szabad” címszóval ellátott beinvitálás követ.
Belépek hát az ajtón, ahol szemben találhatom magamat az új társammal. Új város, új hadnagy, új társ. Majd megszokom őt is, ahogyan a várost, és ezt az újonnan kialakult szituációt is. A férfi magasabb, mint az előző társam volt, pedig az előző – az, akit eltemettem és meggyászoltam – is hímnemű egyed volt. Nőket nem igen kapok társnak, azt mondta az előző hadnagyom, hogy túl nyers a stílusom, ez a férfiak mellé való. Ráadásul kevés nő dolgozott a gyilkossági osztályon rajtam kívül, ők is inkább az irodai részlegen voltak, és a back office teendőket látták el. Itt mondjuk egyelőre nem tudom, hogy áll a fáma, mindenesetre nem is mérvadó; valószínűleg leadta a drótot az előző hadnagyom, hogy milyen habitussal rendelkezem, és női társat mellém aztán ne rakjanak. Vagy egészen egyszerűen csak ennek a férfinek ment nyugdíjba a társa, és mellette szabadult fel a hely. Ennyire egyszerű ez, csak én látok bele mindenféle egyebet. Fejben azért nagyon is nő vagyok, és amit csak lehet, azt tovább gondolok.
Nem várom meg, míg az új – friss és ropogós – hadnagy bemutat minket, célirányosan a magas férfi felé nyújtom jobbomat, miután egy határozott mozdulattal kisimítottam szőke tincseimet a szemem elől.
- Silva nyomozó. Örvendek. – Kézfogásom erős és határozott, pont olyan, mint amilyen egy férfinak lenne. Ebben a férfiak uralta szakmában férfivá kell válni, még ha gondolkodásban nem is, de viselkedésben és erőben mindenképp. Ugye? Itt a válasz a soha fel nem tett kérdésre, hogy miért járok heti öt napot gyúrni.


- Két rossz hírem is van számodra – jelentem ki, sőt egyenesen belemondom a képedbe. Meglehet, hogy nem régóta vagyunk társak, de a nyers stílusomat a kezdetektől nem titkoltam. Én nyílt lapokkal játszom, még ha az kellemetlen mások számárra, vagy sokszor fájdalmas és sebeket tép fel. Mint ahogyan most is…
- Exhumálnunk kell a holttestet, és elrendelni egy boncolást, amit már akkor meg kellett volna tenni, amikor megtalálták. Olyan mintha túl gyorsan, kapkodva akarták volna lezárni ezt a hosszan elhúzódó ügyet, és kapva kaptak a lehetőségen, hogy egy ismeretlen, korban és testfelépítésben hasonló kisfiú holttestére bukkantak, akit fogak és ujjlenyomat híján nem tudtak azonosítani, a kis arca pedig felismerhetetlenségig roncsolódott, hogy a szülők se tudják beazonosítani. A szülők, akik eleve sokkos állapotban voltak.
Még mielőtt feltennéd a kérdést, hogy mégis honnan jött nekem az isteni szikra egy eltemetett kisfiú testét előásatni, valósággal beléd folytom a szót és folytatom a monológomat.
- Kedves kollégáink nem csak ebben jártak el hanyagul, ugyanis picivel később jelezték egy hasonló korú fiú eltűnését Kansas Cityben, miután a testre ráakadtak itt. A kisfiú azóta sem került elő, de ami különös, hogy nem a szülei jelezték az eltűnését, hanem távoli rokonok, miután a kisfiú sosem volt velük, mindig találtak valami kifogást rá, hogy éppen merre van. Barátnál, iskolában, táborban… Tehát a szülők az elsőszámú gyanúsítottak ebben az ügyben, ugyanakkor ez az ügy a kansasi kollégáké. Viszont a test itt került elő, és nem kizárt, hogy nem a mi, hanem az ő ügyükkel áll összefüggésben. Szerencsére ezt könnyedén kideríthetjük a boncolással, a kansasi kisfiú rokonai szerint a fiúnak született szívrendellenessége volt. És ha a holttesten ugyanezt meg tudják állapítani, kizárja azt, hogy a mi városunkban eltűnt fiút találták meg akkor, ugyanis neki nem volt ilyen jellegű betegsége. Makk egészséges volt a szülei és az orvosa szerint is. A rossz hír ebben az, hogy a szülőktől engedélyt kell kérni ahhoz, hogy a testet exhumálhassuk. Miután végre elkezdték elfogadni és feldolgozni a traumát, most újra fel fogjuk tépni a sebeket, és ha ne adj isten mégis beigazolódik, hogy tényleg az ő gyerekük teste fekszik a boncasztalon, akkor csak egy felesleges tortúra lesz az egész. Hogy győzzük meg őket, hogy szükségszerű ez? Nem hiszem, hogy okos volna elhinteni a reményt, hogy talán a fiuk mégis életben van valahol.
Hosszas tépelődés és egymással folytatott szájkarate után végül kinyögöd a leglényegesebb kérdést.
- És mi a másik rossz hír?
- Az, hogyha a fiú még életben van, mert tegyük fel, hogy így van, belegondoltál már abba, hogy három év alatt mi mindent tehettek vele és miket élhetett át? Az ilyen traumák lelki töréseket okoznak, mentális sérüléseket, amire egy élet sem elég, hogy rehabilitálják belőle. És… – (…) így születnek a sorozatgyilkosok is. Azok, akiket már jól ismerek, mert szenvedélyesen tanulmányoztam őket az egyetemista éveimben, azzal az elszánt céllal, hogy majd egyszer a karrierem során lesz szerencsém szemtől szemben is találkozni egy ilyen példánnyal.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Bevallom, nagyon tetszik a név, amit választottál, a Dulcia szóról nekem az "édes" jelző jut eszembe, de a lapodat olvasva rájöttem, hogy sokkal inkább a magabiztos és céltudatos jelző áll a személyiségedhez a legközelebb. Én pontosan tudom, hogy mennyire fantasztikus, ha valaki abban a szakmában dolgozhat, ami igazán a szenvedélye, olyankor nem is tűnik igazán munkának a dolog, ezért sokszor előfordulhat, hogy elszalad velünk az idő és észre sem vesszük. Milyen könnyű rá aggatni valakire a munkamániás kifejezést, pedig a háttérben azért ennél sokkal több van. Elhivatottság, vakmerőség, önfeláldozás. Mindezek keveréke pedig igazán jó nyomozót alkot belőled.
Nem tagadom, hogy az előtörténet részt olvasva végigszaladt hátamon a borzongás, de nagyon nagyon imádtam, hogy a nyomozó élet ezen sötét és cseppet sem kellemes oldalát mutattad meg nekünk. Biztosan nagy erőt igényel az, hogy ilyen nyomozásban részt vegyél, nőként talán még érzékenyebben is érint a téma
Nagyon tetszett ahogyan felépítetted a karaktert és a történetet, nagyon szemléletes és igazán élvezhető olvasmányt írtál nekünk, köszönöm az élményt amit a szavaid által nyújtottál

Nem is szaporítom tovább a szót, foglalózz és fedezd fel ennek a jeges pokolnak a szépségeit, mert a hideget leszámítva akad az is bőven
Színt és rangot admin ad majd, én már csak jó játékot kívánok neked


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!