Vannak olyan emberek, akik szeretnek szerepelni és olyanok akik nem. Én belesetem a kettő közé, van ahol szívesen felveszem a központi szerepet, de nem vagyok hajlandó a tévében szerepelni. Nem érezném önazonosnak, ha a cégünk sikereiről kellene beszélnie egy hülye show-ban, holott semmi közöm nincs még hozzá. De már javában zajlik a betanításom, hogy apám helyére lépjek egyszer. Apám nagy ember, és mivel kurva jó marketingesünk, annyira éli a munkáját, hogy többször beszervezte őt a tévébe, hogy interjút tudjon adni. Most is valami üzleti dolgokról faggatják és én szerencsés vele tartottam, hogy megnézzem hogy is kell ezt csinálni. Aki ismer tudja, hogy nagyon jó a beszélőkém nem kellett sohasem tanulnom, bárkit leveszek a lábáról 5 perc alatt, és aki nézi ezeket a másokat is ellennének ájulva. Ennek ellenére a szüleim nem érzik bennem ezt a tehetséget és lerángattak a stúdióba. Tanulni…
Egyik lábamról a másikra állva, próbálom leplezni az unalmamat, egyrészt nem nagyon hallom rendesen az interjút, másrészt nem is akarom. Vannak emberek, akik megírják mit mondjon az apám és mit ne, így még csak erőlködnie sem kell semmin, minden a szájába van adva.
Semmi extra az egész és mindenki olyan fontosnak tűnik, vagyis hisz magát, rohangálnak az emberek, vajon ez élőben megy, nem tudom de most nem is érdekel. Csak nézem azt a sok rohangáló embert és abban is elfáradok. Leülök egy székre, mert már megfájdul a lábam a sok álldogálástól. Venném elő a telefonom, amikor egy nagyon ismerős arc sétál be a terembe. Az tuti, hogy nem láttam meztelenül, akkor rögtön tudnám ki ő, valószínűleg akkor nem akartam felszedni, vagy mégis? Ez az érzés,hogy már majdnem tudod amit akarsz, de az agyad visszatart egy kis információt, kellemetlen. Egy ideig bámulom őt, majd beugrik, ez a csaj eléggé érdekesnek ígérkezett egy buliban, de olyan könnyedséggel utasította el a pasikat, hogy erősen azt hiszem ő az a várjunk a szexxel házasságig lány. Nekem is volt vele pár köröm, de egy jó hosszú szópárbaj után lekoptatott. Persze pont itt kell összefutni vele, ahol nem kellemetlen egy kicsit sem.
Mégiscsak magam elé kaptam a telefont, hátha ő nem vesz észre és el tudjuk kerülni a kellemetlen beszélgetést.

   

Az a hír járta, hogy ismét magasrangú és tehetős ember tette be a lábát a stúdióba. Az egész öltöző a különböző pletykáktól volt hangos, én pedig némán hallgattam őket. Mivel picivel később csatlakoztam, ezért nem is igazán tudtam, kiről van szó elsőre. Aztán egy "Elárulnátok, kiről fecsegtek?" után kibújt a szög a zsákból: egy óriási cégvezért interjúztatnak, Mr. Woodot. Már mindenki elmondta, hogyan fogják körbe rajongani az illetőt. Még a meleg fodrász is, aki elé leültem, hogy belője a hajamat az előrejelzéshez. Megmosolyogtam ezeket a dolgokat, mert valószínűleg mindenhol így fogadják a nők Mr. Woodot, szóval mindenki elégedetlenül fogja majd figyelni a távozását. Én kíváncsi vagyok arra, hogy néz ki, de a körbe rajongás már nem az én terepem. Azt az olyan nagy hollywoodi sztárokra hagyom, akik A listás filmekben szerepelnek.
Miután Denis belőtte a hajam és kisminkeltek, a szokásos testre simuló, térd fölé érő ceruzásan végződő ruhában és a hozzá illő magas sarkúban sétálok át az interjúra, hogy a háttérből megnézzem, kitől bolydult fel a hangyaboly. Attól nem félek, hogy nagyon kitűnnék a ruhával a tömegből, itt a legtöbb nő így öltözködik, max még rávesznek egy blézert. Ilyen ez a szakma a kamerák előtt. Azt mondják, öltözzünk egyszerű ruhákba, hogy az információról ne tereljük el a figyelmet, de ha felveszek egy olyan ruhát, amely nem követi az alakomat és a térdem alá ér, akkor meg már mit képzelek, hogy fogom a képernyő elé csalni a nézőket? Nem mindig egyértelmű, mikor mi a jó és mi a sok.

A terembe érve megcsap a meleg, amely a reflektorokból árad, de mivel nincs ujja a ruhámnak így igazából még kifejezetten jól is esik. Mint egy macska osonok a magassarkúmban a díszletek körül úgy, hogy rálássak az interjú alanyra is, meg arra is, hogy ki készíti az interjút. Meglepő lehet, de azért hamar megtanul itt ilyen trükköket az ember - mármint hogy hogyan közlekedjen halkan olyan cipőkben, amit egyébként nem erre találtak ki. Tovább sétálok a díszlet körül, elveszem a szemeim érdeklődésem tárgyáról a földre, hogy az ott futó kábeleket figyeljem, nehogy elessek bennük. Igazából a szemem sarkából látom meg először az ismerős alakot, de amint kint vagyok a veszélyzónából, ténylegesen is ráemelem a tekintetem. A sötétben nem látom először jól, hogy ki az, de aztán pár másodperc után realizálom, hogy nem egy új crew-tag üldögél a széken, hanem egy kísérő. Egy olyan kísérő, akiről vagy nem tudják, hogy itt van, vagy ... nem, kétlem, hogy a lányok pont ő elé ne vetnék magukat. Szerintem nem tudják - még -, hogy itt van. Elmosolyodom és oda lépek mellé. Nem ismerem jól, sőt, semennyire sem ismerem, de anno a bárban szórakoztatott, ahogy felvette a kesztyűt a szópárbajban. Kár, hogy végül annyira viszketett a töke, hogy a végén inkább lelépett.
- Hát szia. Unottnak tűnsz. Nincs senki, akinek csaphadnád a szelet? - guggolok le mellé pimasz mosollyal, olyan halkan mondva a szavakat, hogy csak ő hallja őket. Az interjút nem akarom megzavarni, épp csak tényleg magányosnak tűnik. Egyébként sem bántóan akarok bele kötni, csupán játszom.
- Neked nem kellene ott ülnöd? - kérdezem az apja felé pillantva a reflektorok kereszttüzében. Ez a kérdés már inkább komolyabb, hiszen ha jól tudom, ő fog mindent is örökölni, amikor az örege nyugdíjba vonul, ez pedig hamarosan el is érkezhet, azt hiszem ilyesmiről is van szó, legalább is az alapján a pár szó alapján, amit ki tudok venni.

Amúgy is elég unalmas ez az egész játsszuk az agyunkat a tévében téma, persze tudom, hogy kell ahhoz, hogy minél több projektet kapjon a cég, nem mintha nem lenne állandóan elég. De ha valakinek ekkora birodalma van az építészetben, akkor valamiért még többet akar. Apám az egyetlen normális a családban, már rajtam kívül, anyám elhivatottan meg akar felelni a nagyapámnak, a nagyapám meg egy pöcs. Apám valamiért nem az apjától örökölte a habitusát, amiért hálás vagyok. Ha vele kell tartanom valahova, hogy megtanuljam mit hogyan kell majd csinálnom pár év múlva belemegyek, mert addig sem kell anyám vagy az öreg hülyeségeit hallgatnom. Még nem végeztem a sulival, ezzel is próbálom húzni az elkerülhetetlent.
Apám olyan természetesen mosolyog a kameráknak és olyan könnyedséggel válaszol a kérdésekre, hogy még engem is meglep. Persze a kapott szöveg sokat segít, na meg nem értek minden szót, így lehet tök hülyeséget hord össze, bár az nem rá vallana. Egyszer majd nekem is ilyen jó képet kell vágnom ahhoz, hogy eladjam magunkat, oké, hogy minden este azon vagyok, hogy magamat táncba vigyem egy másik egyeddel, de ez megint csak más, az nekem nem nehéz, de ez lehet, hogy az lesz.
Látok egy biztató pillantást apám felől, ahogy rám néz, szóval én vagyok a téma, a nevem is megfordul pár mondat erejéig. Azért örültem volna ha nem les felém, amikor rólam beszél mert így a kelleténél több szempár szegeződött rám. Hurrá…
A helyzet így is tud kínosabb lenni, amikor az ismerős alakot pillantok meg közeledni, a telefon a kezemben nem sokat segít, mert hamar megkörnyékez. Szóval mégiscsak imponáltam neki a kis csatározásunkkal, kár, hogy nem tudtam megdolgoztatni, mert most is rohadt dögös ebben a szerelésben. Viszont most az apám szeme láttára, nem lehetek olyan, mint amilyen este szoktam, üzletiesnek, fontosnak és nagyon megfontoltnak kellene tűnnöm, annak is fogok. Most nem csapom a szelet senkinek, nem fogok flörtölni, sem adni az agyam, mert azt hiszem akkor várna egy kiadós fejmosás és arra nincsen szükségem. Nem kis megerőltetés ez nekem, de menni fog.
- Szia!- pilantok fel rá, mosolyt varázsolva az arcomra. - Érdekes, hogy itt futunk össze, ahol még véletlen sem hajthatok senkre. - biccentek apám felé, aki néha még mindig idepillant. Szóval kiszúrta a lányt, aki megkörnyékezett, nem tudom mi fut most végig a fején, de el tudom képzelni. Próbálom határozott mosolyommal jelezni felé, hogy nem leszek hülye ne aggódjon, néha én is tudok viselkedni.
- Szerencsére nem, talán ez az utolsó alkalom, hogy nézhetem kívülről ezt az egészet, és nem is hiányzik az a nagy felhajtás, amit ezek művelnek apám körül.- a legtöbben csak a pénzt látják benne, mondjuk igaz, hogy felvásárolhatná fél New Yorkot ha nem az egészet és még akkor is boldogan élne a pénzével. Ő nem olyan, mint én, nagyon hűséges anyámhoz és néha ő sem érti, hogyan lehetek ennyire szertenéző a csajok terén.
- Egész dögös vagy ha nem akarod leszedni a fejem. - ez részemről nem flörtölés volt, csak egy szimpla megjegyzés, de persze bárki bárminek veszi, tőlem ez egészen egyszerű szöveg volt.
- Ha te is apám miatt jöttél ide, akkor nagyon szívesen bemutatlak neki, bár lehet nem ő a nagy fogás a Wood családban. - na igen, a véremnek nem tudok parancsolni, pedig igyekszem. De őszintén akik itt mind rá vannak cuppanva apám pénzére, azok valószínűleg nem vettek még észre engem. Apám totál foglalt, és van egy fia, aki éppenséggel évek múlva lesz a Wood családi vállalkozások feje, ja és szingli. Csak az a baj, hogy az is akar maradni, így mindenkit el fogok szomorítani ha egyszer majd engem faggatnak a jövőmről.

   

Hát, nem tudom, mit gondoljak. Követni szoktam a hírességeket és azt, hogy mi történik ott a felső részen, remélve, hogy egyszer csak kinyílik egy ajtó, de nem tudom, miért vannak oda a lányok ezért a Mr. Woodért. Kicsit úgy néz ki, mint Steve Jobs, de ha őszinték akarunk lenni, akkor Stevet se a külleméért rajongják körbe a nők. Nem mintha ez az úriember arról volna híres, hogy yachtokon szervez bulikat prostikkal, modellekkel és már híres emberekkel. Nem, ő sokkal konzervatívabb fajta, amely már majdnem ki is lóg abból a világból, ahová tartozik.
Ezzel szemben a fia, akit megpillantok tőlem pár lépésre szöges ellentéte. Érdekes nem? Jó, talán nem szöges. Ennyire nem ismerem őt, de abban biztos vagyok, hogy minden ujjára van egy telefonszáma, ha nagyon unatkozik. És nem a kanhaverjaira gondolok, hanem a lányokra, akik őt is körbe rajongják. Ó mi lesz itt a stúdióban, ha lekapcsolják a reflektorokat és kiderül, hogy ő is itt volt, csak kivételesen meghúzta magát. Ez a halászok gyöngye el lesz árasztva, úgy érzem. Oda lépve hozzá köszönök és a rám jellemző pimaszsággal kezdem a beszélgetést, ő pedig rögtön az apjára fogja, hogy nem flörtölhet.
- Szegény, akkor már értem, miért unatkozol ennyire. - kiemelték a megszokott közegéből és még csak nem is viselkedhet úgy, ahogy az természetesen jönne neki. Már majdnem sajnálom szerencsétlent! De csak majdnem. Egy interjú idejét azért bárki kibírja. Mennyi idő, egy óra? A reggeli műsor max ilyen hosszú szokott lenni. Ha unalmasabb az alany, akkor van, hogy kevesebb is. Azt azért nem igazán értem, hogy ő miért itt ül, és miért nem ott, szóval rá kérdezek, ő pedig úgy fogalmaz, hogy "szerencsére nem". Meglepetten vonom fel a szemöldököm és hallgatom őt arról, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy nem kell megjelennie sehol. Azt közben észre veszem, hogy néha összenéznek az apjával, bár hogy miféle metakommunikáció megy kettejük között, azt nem tudom ebből kiolvasni.
- Azt hittem szereted a rivaldafényt. Annak a típusnak tűntél, aki élvezi, ha a figyelem központjában van. - vallom be a térdemre könyökölve és a tenyerembe fektetve az állam, a sarkamat megtartja a magassarkú, így kényelmesen tudok mellette guggolni és ilyesmi kitekert pózokat felvenni. Amúgy mi az, hogy szerencsére? Ha híresebb lesz, csak több hal akad a hálójába, nem? Vagy csak én látom rosszul?
Amikor a semmiből nekem szegez egy bókot, ismét megemelkednek a szemöldökeim, de elmosolyodom.
- Köszönöm szépen. Munkahelyi követelmény. - viccelődök egy kicsit egy kicsit megvillantva a gyöngysoromat az ajkaim mögött, aztán felajánlja a lehetőséget, hogy bemutasson az apjának, mire a mosoly egy kényszerített grimaszba megy át. Nem azért, mert azért nem tudja önmagát meghazudtolni és már megint célozgat, hanem mert az apjáról van szó.
- Áh, ne, köszi. A lányok már eltervezték az öltözőben, hogyan fogják körbe rajongani, nekem nincs kedvem hozzá, csak kíváncsi voltam, mit vernek akkora dobra. Meg egyébként is nagyobb szükségem lenne egy producerre, rendezőre, vagy híres színészre. - árulom el halkan, de aztán visszavarázsolom azt a bájos mosolyt is a fejemre.
- De azért kösz a felajánlást. Nem felejtem el, hogy jó fej akartál lenni. Meg azt se, hogy ki a "nagy fogás", bár azt hittem, hogy magadra vadászként tekintesz, nem vadként. - teszem hozzá meglepett mosollyal, nehogy azt higgye, hogy ignorálni akarom a magára tett utalásait. Nem ignorálom őket, csak épp a kedvességet köszönöm meg először, ezt nevelték belém. Jó, lehet, hogy szoknyapecér, de nézzenek oda, még is túl tud lendülni az alaptermészetén.

Amikor úgy érzem apám figyel, próbálok érdeklődő arcot mutatni, mintha valóban tanulni akarnék, de szerintem menne nekem jobban is,mint neki ez az egész és sokkal jobban elvarázsolnom a sok embert, aki kíváncsi ránk. Vagy csak a csajokat, ár azzal sokra nem mennék, mert ők nem fognak szerződést kötni a céggel, így nem vinné előrébb a vállalkozást, vagy mégis, gha az a valaki egy nagymenő lánya, ki tudja, mit hoz a jövő, de határozottan nem erre fogok alapozni majd.
A váratlan társaságom, nem esik olyan jól, főleg, hogy nehezen tudok koncentrálni, de ki hibáztatna érte a csak dögös, nem kicsit és visszautasított, talán csak ez az oka, hogy meg tudom állni, hogy rögtön flörtöljek vele. Soha nem megyek bele kétszer ugyanabba a vitába, felesleges köröket nem futok minek is, ha egyszer nem hagyta magát másodjára majd fogja? ettől függetlenül könnyen beszélgetek vele, figyelve, hogy a testemmel ne adjak egyértelmű jeleket delé, mert azt apám is kiszúrná, és már így is méreget, amikor alkalmam adódik rá. Jó fiú vagyok, pedig nem szoktam, de most nem akarom hallgatni hazafele, hogy még itt sem bírok magammal. Már dolgozok azon, hogy jobb legyek, ne csak a farkam irányítson, mert tudom, hogy nemsokára az én időm jön, amikor az agyam is nagyban szerepelni fog, addig meg nem akarom teljesen kicsinálni.
- Egész érdekes itt a színfalak mögött üldögélni, és nézni milyen roppant érdekes témákat feszegetnek odabent. - biccentek feléjük, bár nem sok mindent értek, de lehet, hogy ez volta céljuk, ki tudja lehet a jövőmről beszéltek ennyit azt meg valóban nem akarom tudni, mik a tervei velem apámmal, még nem akarok készen állni rá, pedig tudom, hogy már nem sok választ el a nagy belépőmtől a vezetői székbe.
- A rivaldafény szeret engem, de nem ebben a stílusban. - kacsintok rá, amit azonnal megbánok, de már mindegy, elengedem magam egy kicsit. - Azt hiszem tudod, milyen az én világom és ez határozottan nem az. - de őgy kell tennem, mintha az lenne. - Neked viszont egész biztosan jól állna. - mint a ruha is, ami tökéletesen kiemeli az alakját.
Amikor az itt dolgozó lányok terveiről beszél, elnevetem magam, kicsit hangosan is kacagok fel, mert több isszegést kapok, mint vártam.
- Próbálkozhatnak nála, de szerintem egy kedves mosolyon kívül mást ne várjanak tőle. - mégis mit akarnak tőle a fiatal csajok, okés, hogy nem olyan rossz bőr, elvégre az én apámról van szó, aki ilyen nagyszerű géneket örökített, de már nem egy mai csirke.
- Igen tudom, hogy neked nem az én fajtám a nyerő, ezt már megkaptam korábban is. - nevetek fel zavartan, értem, tisztázta megint, hogy nem sok esélyem van nála, nem mintha nagyon próbálkoznék most, ez csak a szimpla megnyilvánulásom minden nőnemű egyed felé.
- Itt én inkább áldozatnak tekintem magam, de nem a nők miatt, inkább a helyzet miatt. - mutatok a vigyorgó apámra. - Amikor majd nekem is meg kell játszanom a szimpátiát valaki iránt, akit nem kedvelek, akkor majd meglátod mennyire el tudok veszni néha még én is. - vallom be a gyengeségem.
- Van itt valahol automata, éhen halok és szerintem ez még el fog tartani egy darabig. - nézek az órámra, még alig vagyunk itt fél óra az interjú meg alig, hogy elindult, nem akarom itt tölteni a  fél napom és igazán korog már a gyomrom.

   

Mondhatnám, hogy számítottam az ifjabb Wood jelenlétére, de akkor hazudnék. Nem igazán tudom őt ezekben a berkekben elképzelni, ahhoz túlságosan Casanova stílus. Még is, amikor meglesem a jelenlegi interjú alanyunkat csak bele botlok a magjába is, akit láthatóan kevéssé érdekel az interjú - valahogy nem meglepő módon. Fel is emlegetem, hogy láthatóan unatkozik, mire talán szarkasztikus hangnemben felemlegeti, hogy mennyire izgalmas itt a színfalak mögött.
- Lehetne az is, de ahhoz többet kéne látnod és nekem többet magyarázni. - mondom az interjú felé pillantva, majd vissza rá. Arról fogalmam sincs nekem se, hogy mi is a téma jelenleg, de az biztos, hogy tudnék néhány érdekes "behind the scenes" dolgot mutatni neki. Nem mintha egyébként nem illene hozzá a figyelem.
Amikor rám kacsint mosolyogva forgatom meg a szemeimet. Próbálja visszafogni magát, de azért nem tudja megtagadni a valódi stílusát. Valahol azért meg is lepődnék, ha ne kacsintana ki az unalom és a kelletlenség függönye mögül a macsó Casanova.
- Féljek rá kérdezni a stílusra? - kérdezem már majdnem kihívóan mosolyogva. Aztán bele is kezd egyfajta magyarázkodásba, mire kicsit félre biccentem a fejemet. Nem illik hozzá, bezzeg hozzám.
- Nem feltétlenül kell ugyan azt csinálnod, mint neki, nem? - kérdezem az apja felé pillantva, aztán vissza rá a bókra.
- Jó lenne igazi reflektorfénybe kerülni, de az... nem egyszerű. - mondom végül egy savanyú mosollyal. Elég zárt és bensőséges az a kör sajnos.
Azt finoman elutasítom, hogy lehetőséget kapjak az apjával találkozni, megemlítem, hogy a többi lány inkább rajong érte, mint én. Persze ez annyira szórakoztatja Maximot, hogy felnevet, én pedig a széles vigyoromat az ajkamba harapva próbálom leplezni. Persze a rosszalló pillantásokat már megkapjuk a crewtól a hangok miatt, de én bocsánatkérően intek nekik, míg azt hallgatom, hogy a lányok szarva bizony le lesz törve.
- Két nap és túl teszik magukat rajta. Minden hírességgel ezt csinálják. - válaszolom az orrom alatt mosolyogva. Aztán megint jön a "nekem más jön be" dolog, a zavara pedig már majdnem édes. Hát mindjárt megcsipkedem az arcát.
- Nincs baj a "fajtáddal" Maxim, egyszerűen csak nem érezném biztonságban magam anélkül, hogy ne lenne nálad egy friss orvosi igazolás arról, hogy nincs STD-d. - mondom ezt a szokásos pimasz, kissé kötekedős hangnememben, amit szerintem már abból a bárból is felismer. Aztán megjegyzem, hogy egyébként ő a vadász, nem?
Némán hallgatom, ahogy áldozatnak nevezi magát, kicsit meg is emelem a szemöldökeim, mert erre aztán végképp nem asszociáltam róla. Aztán elmagyarázza, hogy miért, én pedig automatikusan az apja felé pillantok, majd vissza felé.
- Sajnálom. - mondom komoly együtt érzéssel.
- Tudom milyen az, amikor túl sok és túl nagy elvárásokat állítanak eléd, ha pedig nem teljesíted, te vagy az ördög. - nyílok meg egy kicsit én is, kelletlen fintorral gondolva a családomra és az egész helyzetre, amelyben még mindig benne vagyok. A pillantásom ismét ráemelem, amikor automata után érdeklődik, én pedig épp hogy nem nevetem ki.
- Automata? Ugyan kérlek, ez a Fox News HQ! Ha enni akarsz, nagyon finom melegszendvicset csinálnak a büfében. Gyere! - invitálom meg, ezúttal én kacsintva, mint valami lelkes idegenvezető, aztán ha jön, elindulok előre, mutatva az utat. Miután kilépünk a forgatás terméből a folyosóra, már nem is kell halkan beszélnünk, mert innen már nem fognak beszűrődni a hangok.
- Amúgy készülj fel, hogy a lányok által te is olyan elbánásban részesülsz majd, mint az apád. - nézek rá, határozott kopogású lépteim közben.
- A büfés nagy pletykagép, szóval a szendvics után jobb, ha menekülsz. - vigyorodok el.
- Már ha nem akarsz halászni. - pimaszkodok megint a szemem sarkából rá sandítva. A büfé tágas, dizájnos. Most a forgatás miatt üres, de a jöttünkre a pultos felkel a székéről és a helyére áll. Oda állok a pultba épített hűtő elé és megnézem, miből van még. Szalámis, sonkás szendvicsek, hidegek, süthetőek, sütik, csokik, italok...
- Egy islert és egy melange-ot kérek, Mary. - mosolygok rá a pultos asszonyra, aki széltében kb kétszer akkora lehet, mint én. Már ki is veszi a süteményt egy tálkára, aztán felteszi a kávét, majd Maximra pillant, hogy választott-e.

Én tényleg igyekeznék megfelelni annak a világnak, amiben apám él, egyszer majd nekem kell mosolyognom ott és a semmiről is áradozni, mert ezt várják el az emberek. A embereknek fogalmuk sincs mennyi munka van abban, amit apám csinál, ők csak a pénzt látják mögötte, be kell vallanom én is azt tettem sokáig. Aztán amikor bepillantok a hátterébe, akkor esik le, hogy igen ez melós, főleg nekem. Ő szereti ezt csinálni, neki könnyebb, én nekem nem ez lenne az életem célja, mégis valahogy a kijárt utat kell megkeresnem és csak rálépni. Mennyire könnyű nekem, mondják sokan, már megvan az életem előre tervezve. Igen de nekem más terveim vannak, más céljaim, mint apámnak az én koromban, mégis az övét kell újra élnem.
- Szerintem még leszek itt egy párszor, majd egyszer úgy jövök, hogy a túra szerelésem veszem magamra és megiszok pár kávét, hogy ne aludjak el itt. - kicsit pimaszul fogalmaztam és beszólásként érthette, de végül is az is volt, csak nem neki címezve, hanem ennek az egész felhajtásnak.
- Nekem pontosan ugyanazt kell csinálnom, mint neki. - fújok ki egy mély levegőt. - Wood vagyok, így a céget nekem kell továbbvinni, itt nem nagyon van választási lehetőség. Amúgy nem nem feltétlen akarok a reflektorfénybe lenni, elvagyok én a szobámba is, vagy egy gép előtt és úgy letenni valamit az asztalra. - szeretek a középpontban lenni, de megvagyok nélküle. El tudom magam képzelni máshogy is, nem csak mindenki által kedvelt vagy éppen utált személyként, engem nem kell, ismernie annyi mindenkinek, mint apámat, hogy közkedvelt legyek, valamiért a sznob világ elutasításával sokkal jobb fej lettem, mint ők, és megértem a korombelieket, akik egyszer majd a lehetséges ügyfeleim lesznek.
- Azt hittem ennél azért igényesebbnek tűnök. - biggyesztem le az ajkaimat, szomorúságot színlelve, de igazából nem nagyon zavart sosem ki hogyan vélekedik rólam ilyen téren. Azért megvannak a magam szabályai is ebben az életben, és soha senkivel, semmilyen körülmények között, még ha nagyon be is vagyok állva, nem fekszek le megfelelő védekezés nélkül, ennél azért több eszem van. Persze nem fogok magyarázkodni neki, nincs is miért, hiszen régen nem akarom magamnak befogni ezt a lányt, mert tudom, hogy semmi esélyem, és most amúgy is túl sok minden van körülöttem ezen a helyen, hogy itt álljak neki. Az meg, hogy legközelebb is összefutunk annak igen csekély az esélye, de ha megfelelő helyen és időben látom majd, akkor nem kizárt, hogy megint csillogtatok egy kicsit, de nem olyan erősen, mint legutóbb.
- Nekem még olyannak is meg kell felelnem, akinek még azelőtt sem tettem meg, mielőtt otthagytam egy időre az egyetemet, amikor még viszonylag példás életet éltem a szemükben. - legalábbis a példás életemről tudtak a nagyapámmal, és az anyámmal együtt. Akkor még tanultam, nem lelkesen, de bejártam az építészmérnöki szakra, minden órára, a jü agyamnak hála majdnem kitűnőre vizsgáztam, de besokalltam. Én csak azóta vagy igazán a pokol ura a fejükben, addig csak tényleg egy kis ördögöcske voltam.
A büfé felé vesszük az irányt, és már érzema hátamon apám megvető pillantását, de nem sokáig, mert neki nem felém kel nézelődnie, hanem az interjúztatóra. Majd jönni fognak a kérdések, hogy megint nem bírtam magammal, még itt is sikerült megfektetnem valakit. Jó lesz végre azt mondani neki, hogy nem csak enni mentünk és vigyorogni. Mondjuk ami késik nem múlik, még nincs vége a napnak és ha Sarah nem is vevő rá, lehet ha nagyon felbosszant az apám keresek egy csajt, akit el tudok vinni egy gyors körre a mosdóba.
- Ilyenre fel vagyok készülve mindig. - kacsintok rá ismét, tudja, hogy nekem nem az a gond ha sokan akaszkodnak rám, mert azzal még tudok is valamit kezdeni, sőt. Ki is használnám ha többen ostoroznának, ameddig apám el van foglalva, de most nem vagyok biztos benne, hogy ennyire nyíltan megtehetem, ahhoz túl sok a szem rajtam még itt is.
Felhúzom a szemöldököm, amikor egyenesen a szerinte igen pletykás büfés néni felé tartunk, ha gonosz lennék bevetném magam és valami igen kihívó dolgot tennék, hogy legyen miről pletykálni, de csak köszönök, amikor belépek.
- Van itt valami iható energiaital? - kérdezem kicsit pöcs módjára, majd mosolygok mellé, hogy kicsit árnyaljam a bunkóságom. Amikor ennyire unatkozok hosszú ideig, képes vagyok kikelni magamból ls egy olyan stílust felvenni, ami amúgy nem is én vagyok, így megemberelem magam és kedvesebb beszédet veszek fel. - Mary, ugye? Lenne olyan kedves és adna nekem a maga szerint legjobb ízűből? - csak egy grimasz a válasza és elém csapja a dobozt, szóval van neki és még fel is rázza, ez az, megérdemlem, de azért na. Kérek még két szendvicset, magamnak mert tényleg éhen halok már és miután fizetek gyorsan hagyom el a büfét, azt hiszem itt sem lettem kedvenc.
- Szerinted kedvelt engem? - nézek rá boci szemekkel, miközben tömöm is magamba a szendvicset.
- Maxim, neked odabent kellene ülnöd fiam! - hallom apám hangját a folyosóról, nem dühös, ami meglep, viszont nem is boldog, hogy itt lát megint a másik nem társaságában. Sarahnak csak egy gyors mosolyt küld, kedves gesztusként, majd megint felé fordul és szerintem a magyarázatot várja, amire akkor eszmélek rá, hogy ez részéről egy kérdés volt máshogy megfogalmazva.
- Éhes voltam. - vonom meg a vállam félig még tele szájjal. Elveszi a kezemből a másik szendvicset és végre én is kapok egy mosolyt, majd elkezdi enni.
- Még van fél óra minimum, nem muszáj vissza jönnöd, de kérlek ne hívd fel magadra a figyelmet, csak próbálj meg viselkedni. - mutat a mutatóujjával fenyegetve én csak bólintok neki, hogy fogtam amit mondott.
- Hölgyem! - inti Sarah felé a fejét majd hátat fordít nekünk és elindul vissza.
- Ezt megúsztam. - nevetek fel, apám egészen jó fej tud lenni, ha nincsen költötte az anyám vagy az apja, szóval egészen nem lepett meg az előbbi, mert sokkal keményebb szavakra számítottam.
- Így viszont, nem kell visszamennem, van most dolgod, vagy megejted azt a túrát nekem?