Hiába állunk nagyon közel egymáshoz a bátyámmal, hiába lenne képes bármikor kiállni értem, és hallgatja meg a dolgokat, amik engem érdekelnek, őt pedig leginkább untathatják, attól még úgy érzem soha nem leszek képes olyan mértékben megérteni a sport iránti szenvedélyét, hogy felfogjam miért éri meg neki a teste fizikai határait feszegetni, korán kelni mindenki előtt, vagy éppen akkor is edzésre tartani, amikor mások már hazafelé indulnak a nap végén. Nem beszélve a sérülésekről, a meghúzódott izmokról, a sajgó ízületekről, a végtagjaiba költöző hidegről, vagy arról, hogy akármilyen jó már abban amit csinál, mindig lesz aki azt mondja neki, hogy tovább és tovább kell gyakorolnia, próbálkoznia, ha még jobb akar lenni. A minimum amit megtehettem Daniért tehát az volt, ha én is meghallgattam, minden alkalommal, amikor a műkorcsolyáról akart beszélni, próbáltam megjegyezni a kedvencei nevét és őszintén elmondtam neki, hogy mit gondolok egyes rutinjairól, amelyeket a lelátóról néztem végig.
Korábban azonban soha nem volt társaságom, aki elvonta volna a figyelmemet a testvéremről. Nyilván néha voltak mások is a lelátón, szponzorok, vagy különleges esetben szülők, esetleg idegenlégiós sportolók. Egyikük társasága sem vonzott viszont, mert ők nem akarták előttem kidobni az ezüstérmüket. Ezen a ponton tényleg azt gondoltam, hogy erről szól az egész. Egy furcsa helyzetről, amit azóta sem tudtam megmagyarázni magamnak és amiről a testvéremet sem kérdeztem meg. Nem azért, mert titkolni akartam előle, hogy szóba álltam egy fiúval, igazából ez megtörtént az iskolában is, mióta újra egy osztályközösség része lettem. Inkább csak úgy éreztem, hogy ez az egész érmes sztori olyasmi, ami jobb helyen van kettőnk között, mintha szét akarnám kürtölni minden részletét másoknak.
- Hetekbe telt megtalálnom azt a helyet, ahonnan a legjobb a kilátás, nagyon igazságtalan lenne tőled, ha elfoglalnád. - Magam sem tudtam miért engedem meg magamnak ezt a hangnemet egy idegen fiúval szemben, de a tény, hogy Dani csapata fogadta őt be - még ha ezt nem is lehetett minden értelemben elmondani, elvégre nem velük lógott most sem odalent -, valamiért engem is megnyugtatott annyira, hogy egyáltalán képes legyek szóba állni vele. Teljesen jogos lehetett volna az ő hűvös hozzáállása is, elvégre nem ez volt az első eset, hogy beleütöttem az orromat a dolgába.
- Nem, tényleg nem - megvontam a vállaimat, miközben leraktam a közöttünk lévő egyik székre a táskámat. Előre dőltem, miközben a két kezemmel a saját ülésem szélébe kapaszkodtam, és meglóbáltam a levegőben a lábaimat, miközben a pillantásom végig a pályára szegeződött. - De nagyon sokat vagyok itt egyedül. Szokatlan, hogy van társaságom. - Ezúttal mosoly jelent meg az arcomon, rövid ideig még felé is fordítottam a fejemet, de nem próbáltam a szemébe nézni.
- Akkor muszáj végig nézned a többieket is? - Persze Dani is volt már edzőtáborban, de ő belőle amúgy sem lehetett kiszedni a napjai minden részletét. Jellemzően nem szerette percről percre elmesélni a rutinját, csak beszámolt a legfontosabbakról. A fiú következő szavai pedig még inkább megerősítenek abban, hogy ha a bátyám mesélne is ezekről az apró részletekről, az nem lenne összehasonlítható Haneul rutinjával. Daninak nem volt még annyira komoly sérülése, hogy önálló időbeosztást kapjon. - Sajnálom a sérülésedet. Biztosan nehéz így látni a többieket és nem ott lenni. - Ezt azt hiszem én is teljesen, az egész lelkemmel át tudtam érezni. Hosszú hónapok óta mindig volt bennem egy apró hang, ami azt súgta, hogy én mindig csak az a kislány leszek, aki a kirakatnak nyomja az orrát és kívülről figyeli, ahogyan mindenki más éli az életét és élvezi is azt. Nekem ezzel szemben kellemetlen gondolatok és millió szorongás nehezítette meg a mindennapjaimat, amelyek ellen küzdöttem ugyan, de mégis voltak pillanatok, amikor egyszerűen úgy éreztem, hogy maguk alá temetnek, én pedig ezekben a szorongásokban egyszerűen csak megfulladok.
- Rendes tőled. De ha egyszer felidegesít, nyugodtan áruld be. Csak ne mondd el, hogy tőlem tudod. - Szélesedett a mosolyom, ahogyan fejben már teljesen ki is találtam azt az ördögi tervet, amivel kordában tudnám tartani a bátyámat. Kettőnk közül határozottan ő volt az, aki kevésbé tudta betartani a szabályokat, én pedig csak azért nem nehezteltem rá emiatt, mert soha nem csinált még semmi illegálisat.
Meg kellett volna lepődnöm, hogy ennyire komfortosan érzem magamat Ha Neul társaságában, de ami azt illeti annyira természetesen jött az egész, hogy nem is kellett ilyesmin gondolkodnom. Lehet, hogy állandóan elkaptam róla a pillantásomat, de nem éreztette velem, hogy ez fura lenne. Valójában ő sem bámult engem, mint valami csodabogarat, ami jól esett azok után, hogy Dani néhány csapattársa mindent tudott. Képtelenség lett volna eltitkolni a dolgot, ők pedig mindig olyan szánakozóan néztek rám, hogy attól kedvem lett volna láthatatlanná válni. Most egyáltalán nem vágytam ilyesmire.
- Nem, hazafelé akartam megkérni Danit, hogy egyen velem valahol. - Ami volt, hogy úgy nézett ki, hogy én ettem, ő pedig nézte, mert számára tök fontos volt, hogy néha a barátaival egyen együtt. Akiknek én inkább kerültem a társaságát.
- Mikor ettél utoljára ilyet? - Tettem fel őszintén kíváncsian a kérdést. Én tudtam ugyan, hogy Daninak nem lenne szabad, mégsem beszéltem le soha az édességről. Egyrészt mert ez már egy kis rutin volt számunkra, másrészt mert annyi mindenről mondott le a sport miatt, hogy néha megérdemelt egy kis kicsapongást. Azt pedig nem gondoltam, hogy Haneul ne lett volna legalább ennyire áldozatkész valamiért, ami gyakorlatilag a hivatásának tekinthető. - Hidd el, nem fog megharagudni. Majd veszek neki másikat. - Újra megvontam a vállaimat. Még csak hazudnom sem kell. Dani amúgy sem az a haragtartó típus. Velem legalábbis soha nem volt az.
- Na és mióta csinálod? - Megemeltem a szemöldökeimet, de csak a szemem sarkából pillantottam felé, félve, hogy túl hosszú ideig akad össze a pillantásunk. - Úgy értem a műkorcsolyát.

ruha ⋄ azt te döntöd el ⋄ 919 szóban

„Hogy vagy, Kincsem?”
Tisztában vagyok vele, hogy nem szép üzeneteket olvasni, aztán nem válaszolni rá, emiatt sokszor csináltam azt, hogy előre felkészültem egy-egy válaszra. Az utóbbi időben erre extra szükségem volt, mivel utáltam azokat a dolgokat, amik felől érdeklődtem. Anya aggódott értem, mivel szűkszavú válaszokat adtam neki, és nem vettem fel a telefont. Ugyanakkor egyértelműnek gondoltam azt, hogy pontosan mi jár a fejemben azok után, hogy a csapatom gyakorlatilag ki tudja mennyi időre, de lemondott rólam és ahelyett, hogy mondjuk arról tárgyalnánk, hogy miként készülök a versenyeimre és kezdek el gondolkozni az olimpiai szereplésemen, edzőtáborokban szórakozom olyanokkal, akik annyira nem jók, mint én. Mindenki számára frusztráló lenne a helyzet, ugyanakkor feleslegesen néztem le másokat magam körül, mivel én sem voltam elég jó. Az ezüstérmeim nem fognak olimpiai dobogóra felrepíteni. Talán fiatal voltam, de sokan jobbak nálam, emiatt maximum a top 10-re van esélyem és a bronzérem is elérhetetlen álommá vált. Ez pedig baromi frusztráló tud lenni egy élsportolónak, aki az eredményekért él.
„Hazajössz ebédre?”
Nabi üzenetét egyszerűen oldalra húztam, nem ez volt az első eset, hogy a nővéremet ignorálom. Az, hogy ő én és apa egy asztalhoz üljünk, számomra teljesen elképzelhetetlen volt. Egyálaltalán nem akartam együtt tölteni velük több időt, az évek során ugyanúgy apát okoltam egy csomó olyan atrocitás miatt, ami engem ért. Ő persze valószínűleg azzal jönne, hogy gyerek vagyok, aki túlságosan haragszik rá, de a valóság ennél jóval bonyolultabb volt. Mérges voltam rá, mert elvált az anyámtól, ugyanakkor haragudtam az anyámra is, amiért hazavitt. Mind a ketten tudták, hogy nem lesz könnyű dolgom elvált szülő gyerekekeként egy ázsiai országban. Innentől kezdve meg is volt a felmentésem arra, hogy miért úgy nőttem fel, ahogy, tehát van okom nem válaszolni emberek üzeneteire. Még akkor is, ha ez az egész helyzet baromira bagatellnek tűnik elsőre, én úgy éreztem, hogy a családomat ignorálni normális, mert a kapcsolatom velük már nem az. Más emberek pedig nem kerestek engem, mégsem éreztem magam magányosnak. Rendben voltam egyedül, tudtam magamról gondoskodni.
- Akkor is el fogom foglalni, ha ráírod a neved – nem is pillantottam fel egy darabig a mobilomból – Nem a tiéd a lelátó.
Talán nem ez a megfelelő módja az emberek üdvözlésének, a hangom mégis lágyabban csengett, mint amilyen erős szavakat használtam. A szám sarkában bujkált egy kis mosoly, de nem vittem túlzásba a vigyorgást. Mindig oda ültem, ahova akartam, alapvetően az emberek nem kérdőjelezték meg a reputációmat bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Otthon sokkal inkább az volt a jellemzőbb, hogy a lányok át akarták adni nekem a helyüket, ha túlságosan tömve volt az ebédlő. A sportolók és az énekesek a gimiben mindig népszerűek.
- Nem, én más menetrenddel edzek, mint a többiek – emiatt gondolhat arrogánsnak, hiheti azt, hogy kivételeznek velem. Nem igazán érdekelt a dolog, mivel tudtam, hogy mi az igazság, de ettől függetlenül folytattam és a fejemmel böktem a lábaim felé – Sérülésem volt, még más a menetrendem.
A legtöbb korcsolyázóval ellentétben én nem azért vagyok itt, hogy az edzéseimet növeljék a nyári táborral és nagyobb fizikai megerőltetésnek legyek kitéve. Az én esetem a rehabilitációról szólt. Nem akartam szakmázni és elmagyarázni, hogy hozzánk is sérülések után érkeznek más egyesületekből műkorcsolyázók, mivel valószínűleg a testvére miatt belelát abba, ami velünk van. Semmi szükségem nem lett volna arra, hogy idejöjjek, ha nem sérültem volna meg. És ez valahol zavaró volt, ugyanakkor az is igaz, hogy nem igazán tudom befolyásolni az ilyen eseményeket. A szemem volt jelenleg a legnagyobb probléma, amit magam sem tudtam, hogy hogyan mondhattam volna el apámnak és Nabinak. Mondjuk hasonlókat egyáltalán nem is terveztem.
Először a kezében tartott édességre, majd rá vetettem egy pillantást. Akaratlanul is elnevettem magam, aztán megráztam a fejem, mert magam sem tudtam mit kezdeni a kérdéssel.
- Kedves vagy – nem igazán terveztem megindokolni azt, hogy miért mondom ezt, és attól függetlenül tettem meg, hogy én sem voltam biztos, hogy elfogadhatom-e az édességet – Cserébe nem fogom beköpni Danit, amiért annak ellenére nassol, hogy nem kellene neki. De csak miattad nem teszem meg.
Nem tartottam rajta hosszú ideig a pillantásom, mert udvariatlanságnak gondoltam valakit bámulni, aki szintén kerüli mások tekintetét. Könnyen észrevettem ezt, mivel általában én is ilyen voltam. Most pont emiatt volt könnyű kicsit lejjebb csúszni a széken és kényelmesen beszélgetni vele annak ellenére is, hogy látott egy rossz pillanatomban, ami talán a legrosszabb volt. Utáltam azt az érmet, amit nekiadtam, emiatt pedig nem akartam vele túl jóban lenni. Bűntudatom lenne, ha egy olyan dolgot kellene őriznie, amitől még mindig távol akarok lenni, holott a legértékesebb érmemről volt szó. Külföldön szereztem.
- Ez a mai ebédem – amikor kivettem az éthordó dobozt, hogy felpattintsam annak a tetejét és megmutathassam neki, újra a kezében tartott édesség felé pillantottam – Te ettél már?
Nyilván én ehettem volna a többiekkel is, de nem akartam túlzottan beilleszkedni közéjük, mert nem valószínű, hogy megint találkozni fogunk. Ők sem nézték jó szemmel a jelenlétem, én pedig rendben voltam vele, hogy ha nem kell folyton másokkal lennem magamon és a gondolataimon kívül.
- Azt nem tudom elfogadhatom-e – húztam el végül szám – A bátyád a végén megharagszik rám, amiért lenyúlom a nasiját.

831 szó ⁝ öltözék ⁝ akkor te hercegnő vagy?   ⁝ Enhypen - Blockbuster (ft. Yeonjun) ⁝ S.

Ami azt illeti, az elmúlt időszakban annyira megszoktam, hogy a bátyámmal megyek haza, hogy rutin lett belőle, ösztönné vált. Nem okozott fáradtságot, hogy rá kellett várnom, mert pár nap kellett csak, hogy kitaláljam, mivel üthetem el az időt abban a pár órában, amíg Danira várok. Nem volt tudatos a félelem, ami elfogott, ha felmerült, hogy egyedül kell hazamennem. A történtek mély nyomot hagytak bennem és mai napig ráhatással vannak a mindennapjaimra. Nem csak azért, mert a szüleim ragaszkodnak hozzá, hogy mindig a bátyámmal menjek haza, hanem mert bizonyos dolgoktól igenis féltem. Kellemetlen volt, ha valaki sokáig néz, vagy hozzám ér, amikor nem szólt arról előre. Voltak napok, amikor nehezen küzdöttem meg a torkomat szorító érzéssel és a könnyeimmel, amelyek azért gyűltek a szemeimbe, mert nem éreztem magamat normálisnak. Nem hibáztattam magamat a történtekért, a családom és a pszichológusom is tettek róla, hogy így gondolkozzak. Inkább az fájt, hogy mennyire nem tudom elengedni az egészet. Ha lenne rá módszer, hogy törölni lehessen bizonyos emlékeket, hát én lennék az első, aki igénybe veszi a szolgáltatást.
- Lehet, hogy ma kicsit tovább fog tartani.
- Tudom, hatszor elmondtad idefelé. - Tényleg hatszor elmondta és én mind a hatszor biztosítottam afelől, hogy nem okoz gondot a várakozás. És hogy van mit csinálnom - nálam van ugyanis a házim, amit etika órára kell megcsinálnom.
- Akkor ígérd meg, hogy nem mászkálsz el. - A bátyám átölelte a vállamat, ami sosem volt olyan kellemetlen, mintha bárki más tette volna meg - ráadásul ez volt a rutinunk, mielőtt ő eltűnt volna az öltözőben, én pedig megtettem volna azt a rövid utat a lelátóig, ahol egyébként Danilo bármikor ellenőrizhette azt, hogy épp elmászkáltam-e vagy sem.
- Nem fogok. - Ígértem meg legalább ezredjére az elmúlt egy évben. Nem jöhettem neki azzal, hogy sosem tettem, mert egyszer igenis megtörtént. Akkor nem ebben a sportcsarnokban voltunk és nem is szimpla edzésről volt szó, hanem verseny nap volt. Meg akartam szidni magamat, amiért megint erre gondolok, helyette azonban a bátyámat kellett megszólnom, amiért még megborzolta a hajamat, mielőtt mindketten mentünk volna a saját dolgunkra - ő az öltözőbe, én meg a lelátóra.
Nem az enyém az épület, épp ezért nem lett volna jogom azt érezni amit, amikor megpillantottam valakit a széksorok között. Kíváncsiság és némi izgalom mart belém, ahogyan a lépteim a nemrég megismert fiú felé vittek. Óriási kérdőjel volt ő a fejemben. Nem azért, mert új tagja volt az edzőtábornak, vagy mert pont emiatt nem ismertük egymást egyáltalán. Inkább az ezüstéremre gondoltam, amit ő eredetileg ki akart dobni. Amikor a szobámban felakasztott érmet nézegettem, sokat gondolkoztam azon, hogy miért akarhatta, hogy egy szeméttelepen végezze az apró tárgy. Megfordult a fejemben, hogy talán épp ez a baja vele, hogy a második hely eltörpül a fényes arany mellett. A sportolókban általában túlteng a versenyszellem és soha semmi nem elég jó. Még ha nekünk naiv külső szemlélőknek úgy is tűnt. Tudom, mert a bátyám is ilyen. Ha Neul esetében mégsem mondhattam azt, hogy eléggé ismerem, hogy ilyen következtetéseket vonjak le, épp ezért próbáltam türtőztetni is magamat.
- Elfoglaltad a helyemet. - Rövid ideig pillantottam rá, miközben helyet foglaltam tőle nem messze, de nem a tövében lévő ülésen. - Legközelebb rá fogom írni a nevemet. - Ezt már jóval szórakozottabban, a szám sarkában bujkáló mosollyal mondtam.
- Te nem edzel ma? - Csak egy pillanatig néztem őt, attól tartottam, hogy ha felém fordítja a fejét, nem fogom bírni a pillantását. Nem azért, mert frusztrálna a közelsége, vagy a figyelme, inkább csak nem akartam rá rossz benyomást tenni. Az én viselkedésem valahol értékelte azokat is, akik itt vannak és részesei az edzőtábornak. Nem azért húztam elő a Starbucksban szerzett sütinyalókák zacskóját, mert le akartam őt kenyerezni. Azt hiszem egy műkorcsolyázót amúgy sem azzal lehet levenni a lábáról, hogy édességeket kínálgat neki az ember.
- Kéred az egyiket? - Felé nyújtottam a logóval ellátott papírtasakot, hátha akkor jobban látja, hogy mire gondolok. Megtehettem volna, hogy távol tőle, a lelátó egy teljesen másik felében ülök le és végig egy szót sem szólok hozzá. De akármennyire is féltem mások társaságától és közelségétől, ki akartam bogozni azt a nagy kérdőjelet vele és az ezüstéremmel kapcsolatban. - Egy nem fog megártani. Dani is állandóan ezeket eszi, és nem tűnt még fel senkinek. Most még választhatsz - ránevettem, majd finoman oldalra billentettem a fejemet, várva, hogy mit felel az ajánlatomra.

ruha ⋄  szia Jégherceg ⋄ 711 szóban