Magasság: 181 centi
Súly: 62 kg
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: sötétbarna
Kedvenc film: Dew, the movie
Kedvenc sorozat: Weak hero Class
Kedvenc anime: Demon Slayer
Kedvenc webtoon: Sweet home
Kedvenc szín: fehér, világoskék, barna
Kedvenc dala: Newjeans - Hypeboy
Kedvenc játék: Genshin impact
Példaképe: Yuzuru Hanyu, Nathan Chen, Cha Junhwan


figyelmes: ha valamit elmondasz neki, arra évek múlva is emlékezni fog. Megjegyzi veled kapcsolatban a legapróbb részleteket, észrevesz olyan dolgokat, amiket nem biztos, hogy tudsz magadról. Ezekre felhívja a figyelmed. Ilyen lehet az, amikor beharapod az ajkad, ha zavarban vagy, illetve ráncolod az orrod, amikor hazudsz.

édes a hangja: általában kedvesen beszél, mosolygós. Visszafogott, normál hangerővel szólít meg, viszonylag lassan formálja meg a szavakat. Ritkán emeli fel a hangját, konfliktuskerülő. Nem szeret a figyelem középpontjában lenni, alapvetően keveset szól. Ha megdicsér, azt általában komolyan gondolja. Ha nem tud valami rendes dolgot mondani, akkor általában hallgat.

nincsenek benne előítéletek: nem fog azért utálni, mert más a bőrszíned, vagy alacsony, magas esetleg nem vagy annyira vékony, mint ő. Összességében elmondható róla, hogy nem bánt másokat, amíg nem kell megvédenie magát, vagy valakit, akit szeret. Úgy gondolja, hogy az embereket a jellemük alapján kell szeretni vagy távol maradni tőlük. Nem vitatkozik feleslegesen.

hűvös: bizalmatlannak tűnik elsőre, akivel nehéz kijönni. Mivel alapvetően nem beszél túl sokan, páran arrogánsnak gondolják a környezetében. Nehezen bírja a tömeget, utálja, ha felesleges figyelemmel tüntetik ki. A rózsákat, amiket Valentin napon a lányok a szekrényébe tűznek, általában az anyukájának adta. Nehéz utat találni a szívéhez.

haragtartó: nehéz őt megbékíteni abban az esetben, ha valakivel úgy igazán összekap. Nem túl türelmes és nehezen ad új esélyt azoknak, akik összetörik a szívét. A családtagjaival és közeli barátaival kifejezetten szigorú, emiatt kevesen maradnak meg a társaságában. Magányos típus, de ez nem zavarja túlzottan, mivel nehezen beszélget a kortársaival.

lusta: mivel túl sok és komoly edzései vannak, általában a szabadidejét szimplán dögléssel tölti. Ha szabadideje van, azt mindig a négy fal között tölti és olyan dolgokat csinál, amikhez nem kell társaság. Ezzel elzárja magát mások elől, ami még jobban megnehezíti a kapcsolatépítést a számára. Nem túl jó tanuló annak ellenére sem, hogy pont olyan feje van, mint aki jól teljesít az iskolában. Mindenben ő sem tud jeleskedni.

Tompalátás: Tompalátás akkor alakul ki, ha a szemből nem érkezik az agyba megfelelő, éles, kontrasztos kép. A kép lehet homályos (fénytörési hiba, nagy dioptria különbség, szaruhártya- vagy lencsehomály miatt) vagy kettőzött (kancsalság esetén). Az agy egyik esetben sem tudja feldolgozni megfelelően az információt.

Miért fontos a kezelése?
Nagyon sok szakmához szükség van tér -és mélylátásra, továbbá a jogosítvány megszerzése is megfelelő látáshoz kötött. Egy tompalátó az erősebb, jó szemet erőlteti, ezáltal az folyamatosan ki van téve a sérülés veszélyének.

A tompalátást 9-14 éves korban érdemes kezelni, azután már szinte lehetetlen a lusta szemet rendes működésre kényszeríteni. Ha Neul esetében ez a jelenség túl későn jelent meg, ami miatt a lusta szeme hirtelen kezdett el romlani és már nem tudtak javítani a helyzetén. A tompalátása máig megvan, kontaktlencsével és szemüveggel próbálja javítani a látását, azonban ezek használata nélkül egyáltalán nem lát térben.

- a műkorcsolya volt az első dolog az életében, amit igazán élvezett
- elhivatott a sport iránt, folyamatosan újabb kihívásokat állít maga elé, ezáltal maximalistává vált és nagyon keményen dolgozik a karrierjén.
- bármikor és bármiből képes felállni egy esés után. Mindegy, hogy a pályán, vagy az életben történik meg ez vele, felszegett állal képes tovább haladni, mert tudja, hogy mindent megtett, ami tőle tellett.
- nem a legtehetségesebb műkorcsolyázó, de a kemény munkája miatt nagyon sokat fejlődött az évek során. Ez több dobogós helyezést is hozott neki a nemzetközi versenyeken, amiből kettő aranyérem.
- annak ellenére, hogy sportoló, nem falja fel az egész hűtőt, igyekszik figyelni arra, hogy a súlyát megtartsa. Amúgy se volt soha egy nagyétkű gyerek.
- a műkorcsolyázásnak hála, több külföldi versenyen is részt vehetett, ami miatt elfogadóvá és nyitottá vált, ami az embereket, a kultúrákat, vagy akár az ételeket, divatot, szokásokat illeti. Az életének ez az egyetlen olyan területe, ami igazán lelkessé és felszabadulttá teszi, leszámítva a sportot.
- szorongó, félős, félénk típus. Nehezen találja a hangot másokkal. Önbizalomhiányos, keresi önmagát, mint a legtöbb korabeli fiú. Emiatt egy ideig szekálták az iskolába, de miután összeverekedett az egyik zaklatójával és két hétre felfüggesztették az iskolából, már nem nagyon kötöttek bele.
- nem érdekli a tanulás és az iskola, ő az élsportot akarja jelenleg megélni. A jelenre koncentrál, ezért egyelőre nem érdekli, hogy mi fog vele történni, ha kiöregedik a sportból.

Magam sem tudtam eldönteni, hogy pontosan mire számítottam, amikor a pálya széle felé haladtam. Megvolt a lehetőségem a visszalépésre, mivel már a tegnapi nap folyamán is tudtam, hogy nem fog megérkezni a kontaktlencsém, amit rendeltem. Mégis úgy döntöttem, hogy vállalom a versenyt, mert jobb megcsinálni, mint megfutamodni. A műkorcsolyázás első sorban egy olyan sportág, ahol a látás sokat számít, azonban nem ritka az, amikor hátrafelé kell korcsolyáznunk. Ilyenkor előre nézünk, a tarkónkon pedig még köztudottan nem jelent meg látószerv. Biztos vagyok benne, hogy az evolúció mondjuk ezer év múlva ezt meg fogja oldani a tehetségesebbnek, azonban egyelőre csak arra tudtunk hagyatkozni, amire az izmaink is emlékeztek.
Az én izmaim talán úgy működhettek, mint a vakok egyéb erősebb érzékszervei. Megvoltak a gyengeségeim, azonban már nagyon fiatalon jól bírtam a tíz órás napi edzéseket, ami miatt lehetőségem volt összeállítani az edzőmmel egy olyan koreográfiát a mai versenyemre, amiben már elrejtettünk egy tripla Axelt is. Voltak olyan csapattársaim, akik már képesek voltak ezt megugrani, de én kissé le voltam maradva tőlük a térlátásom miatt. A dél-koreai műkorcsolya válogatott amúgy sem volt soha olyan erős, mint mondjuk a japán, de mégis igyekeztünk belerakni a szívünket-lelkünket.
Mind tudtuk, hogy meg vannak számlálva a napjaink, mivel egy olyan sportot űzünk, amiből könnyű kiöregedni. A legtöbben képesek kiüríteni a fejüket, amikor jégre lépnek és csak arra koncentrálni, ami ott történik. Én akkor realizáltam, hogy nekem mindez nem sikerült, amikor beleszálltam a pálya szélébe és már nem voltam képes arra, hogy felálljak. Ez volt az első pillanat, amikor azt éreztem, hogy számomra jóval előbb, jelentős éremszerzés előtt jött el a visszavonulás ideje. A könnyeim összekeveredtek a jeget vörösre festő véremmel, miközben tompán hallottam, ahogyan az edzőm a nevemen szólít. Sajgott az arcom, az oldalam, a tenyerem. Mindenem véres volt, de a gondolataim azzal kapcsolatban, hogy itt jöhetett el számomra a vég, túl hangosak voltak. Ezen a ponton már fogalmam sem volt arról, hogy mimet vertem be és az orrom, a szám, vagy a tenyerem sérült meg a jég miatt. Órákkal később derült ki, hogy az egyik orcámat sebeztem fel, és eltörtem a karom.


- Ha Neul! – ezen a ponton az edzőm már jóval erélyesebben szólt rám, gondolom nem szórakoztatta a felajánlásom, miszerint aláírhatná a gipszet és minimum hozhatott volna nekem egy zacskó chipset, ha már három hónapra el lettem tiltva a korcsolyától. Suliba kellett járnom, miközben a sportorvosom folyamatosan a fülemet rágta, hogy milyen módon tudom magam formában tartani, és ha mentálisan megterhelő a jelenlegi kényszerpihenőm, akkor azt egyszerűen jelezzem felé, és elküld egy pszichológushoz. Ez szerintem nem ennyire egyszerű, mivel nem szokásom segítséget kérni. Ha hibát követek el, azt általában kijavítom anélkül, hogy valakinek közben kelljen járnia.
- Remélem tisztában vagy vele, hogy ami két hete történt, az nem volt egy átlagos baleset. Egyenesen beleszálltál a pálya szélébe – nagyon is tisztában voltam vele, de attól, hogy elbőgöm magam, még nem fognak a dolgok megváltozni. Emellett egyszerűen már annyira szerelmes voltam ebbe a sportba, hogy képtelenségnek gondoltam azt, hogy csak úgy kiszálljak belőle. Talán jó edző lenne belőlem idővel, de nem akartam úgy gondolni magamra, mint valaki, aki egykor ígéretes volt az élsportban, aztán valamilyen körülmény miatt nem tudott kiteljesedni. Tartottam magam ahhoz, hogy a műkorcsolya attól gyönyörű, hogy biztonságban érezzük magunkat a bizonytalanban és olyan akadályokat vagyunk képesek legyőzni, amik emberfelettinek tűnnek. Hogy én is lehetek valaki, aki elkápráztat másokat. Hogy én se egy vagyok a szürke tömegből és talán van bennem valami, ami miatt felnézhetnek rám mások. Hogy ha már elkezdtem valamit és kitartó voltam a végsőkig, akkor nem szabad feladnom azért, mert… Mert nem látok. Vagy nem úgy látok, mint mások. Annyi ideig mondogattam magamnak azt, hogy a térlátásom hiánya nem befolyásolja negatívan az életemet, hogy a végén már én is elhittem, erre most itt vagyok és azon kell gondolkoznom, hogy visszavonulok. Ebbe pedig egyszerűen bele akarok halni.
- Ha kivizsgálják az ügyet, akkor el is tilthatnak a sporttól – ezen a ponton már nem tudtam mosolyogva hallgatni a szavait, a szempilláim végén megjelent egy könnycsepp, én pedig meglepő erővel szorítottam rá a kezére. Beleszálltam a falba, de az nem jelenti azt, hogy ebből nem fogok tudni felállni. Mikor sikerült összeszednem a gondolataimat azzal kapcsolatban, amit mondani akartam, az arcom már teljesen elázott a könnyektől, de képtelen voltam nekik megálljt parancsolni.
- Nem láttam a pálya szélét – az ujjaim vége már elfehéredett a férfi karján, miközben a kezem remegett, akárcsak a hangom. Próbáltam egymás után pakolni a szavakat, de valójában csak a nyakába zúdítottam a káoszt, amit éreztem – Nem láttam, azért mentem neki olyan sebességgel. Nem mértem fel jól a távolságot. Nem használtam a kontaktlencsémet.
Nem tudtuk csak úgy elhallgatni előle anyával a szemeimmel kapcsolatos problémákat, ugyanakkor látást segítő eszközökkel orvosolható volt a tomaplátásom. Az ép szememre igyekeztem még jobban vigyázni, de arról, hogy valaha lesz jogosítványom, már rég lemondtam. Nem is érdekelt se a vezetés, se az autók világa valójában.
- Edzőtáborba fogunk küldeni, ha felépülsz. Nem helyezhetünk vissza úgy a csapatban, hogy nem kapunk arról szakmai visszajelzést, hogy folytathatod a sportot – nem kellett feszegetnie az ujjaimat azért, hogy azok maguktól hullottak az ölembe. Ezen a ponton nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit kellene tennem, csak összegömbölyödtem az ágyamon és sírni kezdtem. Nem tudtam megmondani, hogy ezek a könnyek minek szóltak pontosan, de mielőtt komolyabban elgondolkozhattam volna rajta, a fejem az anyukám combján volt már és éreztem, ahogyan a hajamat simogatja, miközben ismételgeti, hogy nem lesz semmi baj. Ő ugyanúgy sírt, mint én.


- Adeul-ah, boldog születésnapot! – elmosolyodtam, mikor megéreztem az édesanyám karjait a nyakamban, ugyanakkor nem lepődtem meg azon, hogy az általa készített hínárleves mellett, egyetlen ajándék volt az asztalon. Talán egy picit reménykedtem abban, hogy időben meg fogom kapni a családom másik felétől az ajándékot, de tudtam, hogy apám nem figyelt oda a finomhangolásokra. Az, hogy mennyire voltam ezzel elégedett már másik kérdés volt. Maradjunk annyiban, hogy én általában elfelejtettem megköszönni a dolgot egészen addig, amíg a nővérem vagy apám meg nem keresett és szóba nem került a dolog. Valójában annyira nem szerettem a születésnapomat, hogy mindenáron meg akarjam azt ünnepelni állandóan. Onnantól kezdve, hogy csonka családban nőttem fel, apa nélkül úgy, hogy gyakorlatilag van egy apám, aki elérhetne, a születésnapok mindig arról szóltak, hogy anya összekente az orromat a torta krémjével, én megettem az általa készített ételt, majd elvonultam a szobámba és a konzolos játékok világába temetkeztem… Leszámítva azt, ha fel kellett készülnöm valamire. A mai nap hasonlóval nem kellett szórakoznom, anya pedig nem szórakoztatott engem a tortámmal. Csendesen fogyasztottam el a levesem és ötször nem vettem fel a telefont Nabinak. Hatodjára már gyakorlatilag én hívtam vissza őt, szigorúan a szobámból, ahol anya nem hallhatta a beszélgetésünket.
- Nem kell miatta magyarázkodnod – még mielőtt a nővérem bármit mondhatott volna, én talán túlságosan is keményen kezdtem el azt, amit meg akartam fogalmazni. Foghattam volna mindezt arra, hogy depresszióban szenvedtem a visszavonulásom miatt, de nem akartam senki mást felelőssé tenni magam helyett – Kösz a semmit, megint.
Mielőtt bármit kinyöghetett volna a testvérem, egyszerűen rányomtam a telefont, majd kikapcsoltam azt. Nem akartam arról beszélni vele, ami velem történt, így egyszerűbb volt azt tettetni, hogy berágtam rájuk, amiatt megint nem érkezett meg időben a születésnapi ajándékom. Éreztem, ahogyan a bűntudat mardossa a torkomat és ismét könnyek gyűlnek a szemembe. Valójában a balesetem után jelentéktelenné vált a tény, hogy születésnapom lesz és bárki meg akar ajándékozni.


Az ujjaim között forgatva nézegettem az ezüstérmet, ami jó ideje nem volt a birtokomban. Egy olyan lánynak adtam, aki fontos volt nekem, de ő mielőtt New Yorkba repültem volna, a kezembe nyomta azt és kegyelemdöfésként közölte, hogy nem jó velem a szex. Nem állítom, hogy a férfi önbecsülésem most a földön lenne, mivel gyakorlatilag annak ellenére, hogy úgymond megszabadultam az ártatlanságomtól, még mindig csak fiúnak éreztem magam. Ettől eltekintve, viszont rosszul esett mindaz, amit mondott nekem, mivel soha nem kényszerítettem rá semmire őt, mégis azt éreztette velem, hogy erőszakos voltam vele, és nem elég jó hozzá. Valószínűleg mindez benne volt a szememben, mert szánalomból egyszer még megölelt, aztán közölte velem, hogy kettőnk között marad a dolog, mert tudja, hogy nem akartam neki rosszat. Képtelen voltam sírni a szakításunk miatt, inkább visszatartottam a könnyeimet, mert jobban sajnáltam magam, mint a kapcsolatunkat. Olyan, mintha a szavai után értéktelenné vált volna az együtt töltött idő és az első szerelem varázsa. Már nem is feltétlenül hittem a szerelemben.
Arra készültem az almalevemmel, amit immáron a meggyógyult kezemben tartottam, hogy egyszerűen megszabadulok az éremtől. Nem beszélgettem túl sokat az itteni fiúkkal, mivel amúgy sem könnyen találtam a hangot azokkal a srácokkal, akik velem egyidősek voltak. Elég kicsi korom óta edzettek, ami miatt soha nem illeszkedtem be könnyen az osztálytársaim közé, ez pedig idővel zárkózottá tett.
Le kell zárnom bizonyos dolgokat, emiatt az ujjaim közül lassan kezdtem el kicsúsztatni az ezüstérmet. Az utolsó pillanatban mozdítottam meg a mutatóujjam, amin fennakadt, ezáltal nem landolt a kukába. Egy vékony, túlságosan is lányos hang állított meg abban, hogy megszabaduljak tőle, aki ezt mondta nekem:
- Ugye nem akarod kidobni? – bevallom, több olyan fiú is volt ebben a táborban, akiknek fogalmam sincs, hogy milyen lehet a hangja de a nyakamat tettem volna rá arra, hogy nem ilyen. Pont emiatt rántottam egyet a szalagon, amin az ezüst korong lógott, ezáltal az újra a tenyeremben volt, biztonságban. Hideg volt a fém, mégis perzselte a tenyerem. Gyűlöltem, mert egy olyan embertől kaptam vissza, akit nagyon szerettem valaha, most pedig nem tudtam feldolgozni a tényt, hogy egyszerűen kiüresedtem érzelmileg iránta.
- És ha igen? – talán provokatív volt a kérdés, de nem foglalkoztam vele – Ne haragudj, de megkérdezhetem, hogy ki vagy? Kétlem, hogy a pályán találkoztunk volna.
Voltak lányok a táborban, akikkel sosem találkoztunk, mivel semmi értelme nem volt közös edzéseket tartani a csajokkal. Teljesen másféle teljesítményt vártak tőlük, mint tőlünk, ezáltal pedig egyszerűbb volt minket külön tartani. Engem egyáltalán nem érdekeltek annyira, hogy bánjam azt, hogy nem találkozunk sokat.
- Kár lenne érte – persze, hogy így gondolta. Talán pont ezért léptem közelebb hozzá és akasztottam a nyakába, miközben szemügyre vettem az arcát is. Érzékeltem, hogy kényelmetlen neki a pillantásom, ezért inkább hamar kimásztam az aurájából és elfordítottam az arcom.
- Ha sajnálod, akkor őrizd meg nekem. Ha készen állok rá, majd visszaveszem tőled – ez talán egy mind a kettőnk számára megfelelő deal volt – Gondolom tudod ki vagyok és már azt is, hogy hol találsz, ha vissza akarod adni nekem. Addig gondolhatod azt, hogy már nem elégszem meg azzal, hogy örökké második legyek.
Egyébként ez nem volt igaz. Volt tippem arról, hogy kihez érkezett, mivel akadt pár edzőtársam, akire hasonlított, de nem láttam szükségét annak, hogy kiszedjem belőle az információkat. Legalábbis mindezt nem úgy akartam megtenni, hogy még egy lány erőszakkal és nem odafigyeléssel vádoljon meg. Utána képtelen lennék leállítani az agyamat – Mi járatban vagy errefelé?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nincs is rosszabb annál, amikor olyan körülmény befolyásolja a sportolói karrieredet, ami ellen nem igazán tehetsz. Nem ismerem részleteiben a tompalátás okait és gyógymódjait, de a történetedből egyértelmű volt, hogy ez a hátrány akár el is veheti tőled mindazt, amiért egészen eddig dolgoztál. Azt pedig valljuk be, hogy ilyen fiatalon nagyon sok áldozatot hoztál a megérdemelt sikerért. Kevesen mondhatják el magukról, hogy olyan kitartóak voltak és olyan sikereket értek el, mint Te is. Legyél büszke magadra, függetlenül attól, hogy épp a dobogó hányadik fokán állsz! Szép dolog nyerni, de gondolj csak bele, hogy sokan még csak a nemzeti szintig sem vitték el, Te pedig nemzetközi versenyekre jutsz el, külföldre küldenek edzőtáborba - még ha büntetésként is fogod fel -, az edződ odafigyel rád és azt szeretné, ha egészséges maradnál, amíg versenyzel. Ezért csak arra tudlak biztatni, hogy fogadd meg a környezetedben lévő emberek tanácsait. Gondolj bele, hogy hány versenyző közül lettél Te az ezüstérmes, és hogy hiába kaptad vissza azt a medált az első szerelmedtől, az mindig is a Te érdemed és díjad volt. Nem más tölti meg tartalommal, vagy ha már itt tartunk érzelmekkel mindazt, ami az élet maga.
Lehet, hogy vannak, akik az ice prince becenevet aggatták rád, de én úgy gondolom, hogy sokkal aranyosabb a megjelenésed annál, mint hogy elfogadható legyen ez a megnevezés. Vannak napok, és napszakok, amikor jogos lehet így hívni bárkit a világon, de talán az új környezet, amibe belecsöppensz ráébreszt majd arra, hogy ha Te nyitottan állsz másokhoz, akkor ők is hasonlóan tesznek majd veled szemben. Nem véletlen szólított meg az a bizonyos lány, aki mostantól tovább hordozza a Te érmedet. Kíváncsi vagyok, vissza fogod tőle kérni? Találkoztok még egyáltalán?
Tetszett a jellemed kreatív megoldása, az egyes információk egyvelege pont olyan fiatalos volt, mint Te magad (atyaég, hát születtek emberek 2006-ban is? ). Öröm és egyben élmény volt téged olvasni, és akár cikinek tartasz engem is a nővéreddel együtt akár nem, szerintem is nagyon cuki vagy.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!