Örülök neki, hogy nem sokkal a kávézóból való távoztam után, a Kék Hernyó javasoltam, hogy nézek el a kluba. Jobb pénz, teljesen korrekt munka - nem, engem még a dress code sem zavar - és amíg a Fehér Király alatt szolgálok, a Hóhér sem bánthat. Úgy gondolom ugyanis, hogy van egy határ, amit ő sem léphet át, már pedig egy királyság bőven felér vele. Amíg viszont nem kapom kézhez az első fizum, kénytelen vagyok beérni azzal, amim van. Nem arról van szó, hogy éheznék, vagy kikapcsolták volna a villanyt, de a kalandjaim során, új hobbikra leltem. Persze menő az origami, és rajzolni is jó, mert ha úgy vesszük elég "univerzális", hiszen szinte akármivel, akárhova lehet alkotni. De a zene az más. Az nem csak a "fogaskerekeket" tartja működésben, de kényezteti a fület. Nem először, de idővel mindenképp. Szimplán hallgatni is jó, de alkotni még jobb. A hangszer viszont drága, pláne, ha nem egy tömeg számban gyártott darab. De még a gitárok közt is akad olyan, aminek az ára láttán égnek áll a hajunk. A zongorának pedig hely kell. Szóval másként oldottam meg...
Nem szívesen közlekedek busszal, viszont az egyetemre így jutok el a legegyszerűbben és leggyorsabban, még akkor is, ha hatalmas a dugó. Mikor először ide keveredtem, diáknak adtam ki magam, hogy elvegyüljek köztük és szem elől tévesszen a Hóhér. Aztán a folyosón járkálva láttam, hogy remek étkeztetőjük van, és ha elkerülöm az itt dolgozókat, még a zene terembe is be szökhetek vagy olykor az előadóteremnél is kint hagyják a hangszereket. A zongorát például el se viszik a színpad széléről. Eleinte félve léptem be a zene terembe, alig-alig hozzáérve a hangszerekhez, mert féltem, hogy valaki belép, hogy rám nyit az a szörnyeteg és én védtelen leszek, de idővel egyre merészebb voltam, most pedig már úgy járkálok föl-alá, mintha én is idejárnék. Csak az órák alatt kell meghúznom magam, mert ha elkap a diri vagy valamelyik tanár, akkor azonosítani nem fogom magam, ráadásul többé be se tehetném ide a lábam.
Egy ideig tanítottak kottát olvasni, szóval az alapok mennek is, de hiába húr a húr, hegedűről gitárra váltani a legkevésbé sem egyszerű. Talán a tartás, talán, mert vonóval más érzés lefogni a hangokat, mint pengetni a húrokat. Egyszerű dalt választottam, mert úgy tűnt amatőr szint és az nekem is menne, de borzasztóan ment. Az első néhány F, az a 3 G meg 3 A még ment, de onnantól, mindig mellé nyúltam. Először csak magamban mondtam, aztán hümmögve próbáltam felvenni egy ritmust, de belezavarodtam.
- G, g, g, a, a, a, f, f, f... vagy is g... vagy is nem. Argh! - fészkelődtem morogva a széken. Eleinte álltam, aztán inkább leültem, de volt, hogy másodpercenként változott, mert nehezen maradtam meg egy helyben, ha mellé ment egy hang. Újra elkezdtem, de idegességemben már az elején elrontottam.
- Ez egy szar... - hőbörögtem magamban, fel sem tűnt, hogy megint nyüzsögnek a folyosón. Lekötött, hogy az arcom szinte a kottában volt. Nem mintha rosszul látnék, és az sem segíti elő, hogy könnyebben megtaláljam a megfelelő húrt. Nehéz volt egyszerre ezt is és azt is figyelni. Kezdem érteni, hogy a koncerteken miért törik össze a gitárjukat azok az agyon sminkelt majmok. Mert elrontják a hangot, ráadásul egy tömeg előtt. Én is ideges lennék. Háttal voltam az ajtónak, hogy még véletlenül se zavarjon meg az ajtó ablakán lévő föl alá mászkálás.
- Na még egyszer utoljára... - veszek egy mély levegőt, megadva esélyét, hogy ezt is képes vagyok megtanulni. Ha nem, marad a cselló vagy hegedű.

Nem állítanám, hogy olyan könnyen feladom, amit egyszer elhatározok. De van, amihez nem ragaszkodom foggal-körömmel és úgy gondolom, ha nem megy a gitár, az nem a világ vége, mert vannak más hangszerek is. Mindenesetre úgy gondoltam, időm még lesz idegbajt kapnom a gyakorlás alatt, így nem meglepő módon eleinte fel sem tűnt a nekem részben háttal belépő srác, annyira bújtam a kottát. Pedig a gitár akadozó húrja sem nyomta el igazán a táska földre huppanását, csupán annyira a húrok pengetésére koncentráltam, hogy egyszerűen nem létezett más csak a gitár, a kotta és én. Meg az olykori morgásos káromkodásom. A hangja az, ami teljesen kizökkent. Meg is lepődöm, mint aki totál nem számított rá, hogy bárki is volna a teremben rajta kívül. Mert hát... így is volt. Összevont szemöldökkel forogtam a székkel felé. Alapvetően számomra sem volt ismerős az arc, de a kezében lévő gitár és a hangja már annál inkább. A gond az, hogy azt még mindig nem tudtam, melyik világban ismerkedtünk meg. Kalapos szokott régebben gitározni, bár elég pocsékul, és azt is csak seprűvel. Ő viszont biztos, hogy nem a Kalapos.
- Őőő... de hát látod, hogy nem... - vágtam vissza, de hirtelen át sem gondoltam, csak nem akartam kukának tűnni. Így meg lehet bunkónak fog tartani. Az meg még rosszabb. Aztán leesett. Mármint, hogy ki ő. És eme felismerés közepette fel is pattantam a székemből, mint valami cserkésző oroszlán, aki most fog majd rárontani a kis gazellára. Vádlóan néztem rá, mert már tudtam ki ő. Ó, nem, nem az arcáról, az vezetett félre. Sosem láttam a szomszédom arcát, csak a zenéjét hallottam és, ahogy énekel. Felemeltem egyik kezem, és úgy mutattam felé gyilkos tekintettel, mintha egy struccot formáltam volna vele. Másikban addig a gitár nyaka pihent, igaz közeledő lépteimmel, olykor földet ért a gitár alja is.
- Tee... teee... TE! - léptem elé, aligha egy centi volt köztünk és nem, az sem tartott vissza, hogy legalább 10 centivel magasabb volt. Ujjam hegyével így is elértem orr hegyét és finoman megnyomtam, majd le is kaptam kezem magam mellé.
- Van fogalmad róla, hogy hétvégén, hogy tepertem, hogy 6-ig hazaérjek? - kérdeztem számonkérően, ami meg lehet így elsőre elég furcsán hangozhatott. Ám lévén, hogy 6 körül szokott leülni gitározni és sokszor dúdolni vagy énekelni, már is minden értelmet nyer. Nem tudom melyik helyiség az, ahol zenél, de pont az ágyam mellett van, így mikor elnyúlok rajta, hogy relaxáljak kicsit az éjszakázós műszak és a hétvégi pihenők miatt, mindig hallom, ahogy zenél. Néha kicsit hangosabb, máskor halkabb, de olyan nagy a csend a szobámban, hogy mindig hallom. Jó hangja van és ügyesen gitározik. Sokszor nem is igazán a szöveg a lényeg, hanem a dallam.
- Még is ki az az elmeháborodott, aki ilyen korán megy szórakozni? Otthon voltál egyáltalán? Vannak egyáltalán szokásaid? - kértem számon újfent. - Vártam, hogy a húrok közé csapj, 3 órán keresztül meredtem bámultam a plafont és miért...? A semmiért! - hadonásztam szabad kezeimmel.
- Ó, egyébként a szomszédod vagyok, Gyda. - nyújtottam kezet visszább véve a hangerőből. - Tudom, hogy nem egyedül élsz, mert a barátaid elég hangosak, bár a zene jó, de az összehangolódáson még dolgoznotok kell egy kicsit. - magyarázok, mint valami szakértő, és közben még az ujjaimmal is babrálok, akár egy varázsló vagy, mint akinek valami idegi problémája van és nem tudja fékezni ujjai értelmetlen mozdulatait. Nem csak szólni szerettem volna, hogy aktivizálja magát odahaza, hanem a kirohanásommal próbáltam elvonni figyelmét arról, hogy esetleg beáruljon, hogy nem is itteni diák vagyok. Mondjuk ő honnan is tudhatná...? Vagy lehet, hogy tudja... Szóval nem kérdek rá, nem kísértem a sorsot.
- Tudod, én vagyok az a csajszi, akit a haverod véletlenül nyakon öntött üditővel, mikor egy kanyarnál az emeletünkön egymásba mentünk. Te kértél helyette bocsánatot... - motyogom el pillantva a kellemetlen emlékre. Akkor sem maradt meg az arca, sőt, akkor is az tudatosult bennem, hogy ő az, akinek a legjobb a hangja a többihöz képest.

Mondanám, hogy a lebukásom okozta félelem, vagy zavartság beszél belőlem, de valójában én mindig is ilyen voltam az olyanokkal, akik nem Csodaországból menekültek át ebbe a világba, vagy még nem tudom róluk. Mindegy, hogy az illető fiú vagy lány, idős vagy fiatal, úgy vagyok vele, hogy velük ellentétben én nem ide tartozom, ergo mindegy milyen kapcsolatot ápolok velük, mert úgy sem tart sokáig. Báár... volt egy olyan érzésem, hogy a szomszédoláson túl is ismerjük egymást, de ami nem adta jelét, hogy így volna, úgy kell kezelnem, mint az itteni embereket, nehogy őrültnek tartson. Kérdésére, ami a jelen pillanatot illeti, magam mögé néztem. Igazából nem oszt nem szoroz, mikor folytatom, ha folytatom, ő rá meg ráfér a gyakorlás, szóval vállat vonok.
- Felőlem... - fektetem el a padlón a gitárt, és lábbal odébb lököm, mintha csak egy útban lévő koszos zokni volna. A padlótól baja nem lesz, csak csúszik egy fél métert, így pedig útban sincs. Nem az enyém, szóval nem érzek érte felelősséget, pláne, mert a gazdája sem tudja, hogy használom.
- Hát... először nem akartam, de a falak vékonyak, ti meg hangosak vagytok, szóval... ja. - egyenesedek fel a gitár száműzetése után és úgy nézek fel rá, választ adva, majd gyorsan össze is vonom szemöldökeim és hozzáteszem: - De nem vagyok a rajongótok vagy ilyesmi.
Ezt fontosnak éreztem tisztázni, bár talán az előző hozzáállásomból is leesett neki.
- Jobb, mikor csak egyedül gitározol, mert akkor nincsenek mellette értelmetlen kiabálások és egyet nem értések, amik kizökkentik az embert a zene hallgatásából, de igazából nem baj, hogy többen vagytok. - vonok vállat ismételten, miközben megfordulok és visszasétálva a székhez és a kottához, felkapom a földről a zsákom. Már-már sértve érzem magam, hogy be sem mutatkozik, csak finoman sürget a sorok között, hogy lépjek már le, de ezen biztos nem fogok fenn akadni napokig. Egy pillanatra el is gondolkodom rajta, miközben lecsekkolom, hogy minden a táskámban van e, hogy nem-e ismerem én már korábbról is. Kalapos sem olyan emberként tért vissza, mint amire számítottam, aztán időt töltve vele, később rádöbbentem, hogy ő bizony az a bolond. Isten nyugosztalja.
A "színpadot" át is adom neki, de azt egy szóval sem mondtam, hogy lelépek. Legalább lesz közönsége, bár se paradicsomom, se másom nincs, amivel kifejezhetem miként vélekedek zenéje felől. De majd megoldom, kreatív vagyok. Szóval fogom magam és ledobom holmim a székek egyikére a sorok közt, majd én is levágódom egy másikba és feldobom a lábam az előttem lévő háttámlájára.
- Na, rajta, Mr. Senki. - bököm fejemmel a terem közepére, már, ha előtte nincs mondanivalója, amire azért még válaszolok.
- Lássuk mire mész csapat nélkül. - teszem még hozzá összekulcsolva kezeim, hasamon pihentetve őket. - Remélem nem vagy szégyenlős kislány. - jegyzem meg szélesedő mosollyal, minek a végén, hogy elfojtsam gunyoros nevetésem, beharapom alsó ajkam, aztán, hogy addig is lekössem magam - mert hogy a lelépésem nem opció, ha már így megzavartak - a tatyómba nyúlok és előhúzok egy papír lapot, aminek hajtogatása addig is leköt, míg ő túl teszi magát az esetleges hisztin és elkezdi pengetni a húrokat. Ha nem, akkor sem lépek le, papírom meg van még elég. De megváratni a nézőközönséget nem egy jó ötlet. A székben ülve, akaratlan is a tenger mélyén lévő Dreary Lane nevű színház jutott az eszembe. Bár elég sok helyen belepte a korall és a hínár, azért meg volt a maga szépsége. Ha pedig előadások is voltak, igazán bájossá tették a helyet. Kivéve az utolsó előadással.

Felvonta szemöldökkel, értetlenkedve figyelem, ahogy az általam lábbal száműzött hangszer után nyúl és veszi óvó szárnyai alá, legalábbis míg helyére nem teszi.
- Ha valamit nem tudok megszelídíteni, ne várja, hogy ekkora óvatossággal bánjak vele. De ahogy a példa is mutatja, talán te is hasonlóan vélekedsz. - állapítom meg, míg végig követtem útját, amíg helyére illeszti a gitárt. A gitárral úgy bánik, mint egy szent dologgal, ellenben velem, aki jelenleg csupán egy idegen a szomszédból, simán odébb lökne fél kézzel. Lábbal... Igazából mindegy. Nincs joga elítélni emiatt.
- Sejtettem. - válaszolom egy apró bólintással, kis szemforgatással az egyértelműt ,miszerint nem a kísértetekkel zenél együtt. Egy néhányan alkalommal én is eljátszottam a gondolattal, hogy megosszam kicsike lakásom másokkal, hogy kevesebbet kelljen fizetni, de a barátaimon kívül senkivel sem osztozkodnék, nekik pedig van hol élniük.
- Bár a konfliktus kreativitást csihol, a ti esetetekben inkább hátrány, semmint előny. Talán külön utakon többre vinnétek. - vonok vállat, de nem hagytam megjegyzés nélkül, építő kritikának szánva mondadóm, noha úgy látom, ahogy eddig most sem nagyon ad a szavamra. Nem is kell. Talán pont a kitartás hozza az áttörést, talán gondolkodóba ejti s végül úgy is szétmennek. Az ő megjegyzésére azonban előbb felvonom szemöldökeim, majd egyből össze is.
- Akkor ne játszatok olyan helyen, ahol jobbról balról titeket hallgatnak... - vonok vállat finoman, mert a célzása ezen a ponton értelmét is veszti. Ha én nem akarom, hogy halljanak, olyan helyre megyek, ahol nem is hallanak. Bár az valóban merész húzás, hogy albérletben, a szomszédok megkérdezése nélkül kísérletezgetnek, sokszor... elég hangosan. Ha volnék olyan elvetemült, mint a Vörös királynő, biztosan megfenyegetném, hogyha nem bánik velem úrihölgyként, akkor panaszt írok és még a többi szomszédot is rászedem, hogy dobassák ki őket. De így is épp elég kihívás előtt állhatnak, és nem én leszek az a fekete macska, aki útjuk keresztezi. Eztán válaszra sem méltatom, már csak azért sem, csupán sértődöttséget színlelve- vagy nem annyira színlelve - elindulok a cuccaimért. Na nem azért, hogy lelépjek, csupán, hogy helyet adjak őfelségének. Kérdésére ismételten válasz nélkül hagyom, mert úgy gondlom a székre huppanásom is elég egyértelművé teszi szándékaim, miszerint eszemágában sincs lelépni.
- Nem, azt nem is. Bámulni csak olyat szoktam, ami arra érdemes. - kezdek el a táskámban kotorászni papírlapokért. Csupán kérdésére pillantok fel rá, visszább véve arcomból, némi lemondó sóhajjal válaszolva.
- Nincs pénzem hangszerre. Hangszer kölcsönző pedig nincs. - válaszolom, majd vissza is fordítom tekintetem a táskám felé, amiből aztán elő is szedek néhány színes lapot. Le sem esik, hogy ezzel talán el is árultam magam. De, ha neki igen, akkor sem most fogok ezen aggódni. Most, hogy van munkám, jól fizet, és tető is van a fejem felett, azt hiszem idővel sikerül majd annyit összespórolnom, hogy vehessek egy csellót vagy hegedűt. A zongora már necces volna a mérete miatt.
Kérdésén nem sokat töprengek, csupán azért késik pár pillanatig a válaszom, mert egészen belemerülök az origamiba. Megállva a mozdulatban pillantok rá fel ismét.
- Vonós hangszereken, csellón és hegedűn. Na meg zongorán is. Szerettem volna megtanulni a gitáron is, mert azt gondoltam egyszerűbb, de a kezem hozzászokott a vonókhoz. A zongoránál pedig nem kell két felé figyelnem, milyen hangot ütök le éppen. - magyarázom el annak egyszerű okát, miért vagyok itt, és mihez akartam kezdeni. Az más kérdés, hogy a kezdetekben mindig volt tanárom, aki tanítson, de azt gondoltam, hogy a gitár egyszerűbb, hiszen olyan sokan használják. A választ követően újra a hajtogatásnak szenteltem nagyobb figyelmem. Amíg nem hallom zenélni, jól gitározni, nem tudom minden figyelmem ráfordítani. Így csupán egy kissé ellenséges idegen, akivel beszélgetni is unalmas kicsit. Az origamiban is több kihívást látok.

Velős kijelentésére meglepetten vonom össze szemöldökeim. Okés, akkor nem. Csak tippeltem, de még így sem tartom teljesen hihetőnek a válaszát. Mert láthatóan akadnak dolgok, amiket egyszerűen nem vesz tudomásul. A kritikát viszont rosszabbul viseli, noha meg lehet ez azért van, mert már jó néhány perce nyúzom kissé rosszindulatú megjegyzéseimmel.
- Ez igaz. - állapítom meg, majd finoman oldalra döntötte fejjel figyelve őt teszem hozzá. - De azt tudom, hogy mázlisták vagytok, hogy ilyen szomszédaitok vannak, akik nem dörömbölnek át hozzátok a ricsaj miatt, vagy küldik rátok a rendőrséget, esetleg az ideges tulajt, akinek azért fizetnek, hogy nyugiban élhessenek, lehetőleg csendben. - vonom fel egyik szemöldököm. Kicsit több tiszteletet Miszter. Mondjuk ez rám is vonatkozhatna.
- Okés. - válaszolom nemes egyszerűséggel, na nem azért, mert annyira megijesztett volna, hanem mert elfogadható indokkal jött. De attól még ugyanaz a helyzet. Lehet sosem lesznek kész. Egy pillanatig sem terveztem elmenni, de kíváncsi voltam egyedül mire megy. Gyakorolhat, vagy akár... újat is írhat a barátai nélkül, akiket felváltva fogad be, mint valami kis állatbarát.
Lehuppanok hát egy székbe, és táskámból kotrok elő néhány papír lapot, jó részt színeset, és nekiállok hajtogatni, amíg ő ráveszi magát a zenélésre, ha már ki akart túrni.
- Hah? - pillantok fel rá az origamizásból a kérdése hallatán, majd vissza az elkezdett műremekre. - Az origami nem csak kreativitást, de készségek tömkelegét fejleszti. Többek között a precizitást, az összpontosítást, az ujjak aprólékos mozgását, és még a logikát, gondolkodást is serkenti. - válaszolom jó részt a hajtogatásba merülve. Mert annak ellenére, hogy hajtogatok, mellett figyelemmel tudom kísérni őt és a zenéjét is.
Eleinte az origamizás az, ami jobban leköti figyelmem, de idővel, ahogy telnek a percek és ő is elmerül a zenében, megtetszik ujjainak játéka a húrokon. Hosszú perceken keresztül figyelem, leginkább keze játékát, és azt, amilyen könnyen találják meg ujjai a húrókat mindkét kezén. Mintha mi sem volna egyszerűbb, pedig próbáltam, és szerintem nehéz. Sajnálatos, hogy ennyire ellenségessé vált köztünk a levegő, amit belátom, leginkább én gerjesztettem akarva, akaratlan, viszont eljátszom a gondolattal vajon mennyit számítana neki most a bocsánat kérésem, hogy aztán egyből meg is érdeklődjem mennyire szívesen tanítaná meg csupán az alapokat, semmi többet. Nem akarok zenész lenni, csak otthon zenélnék, vagy itt, vagy, ahol épp van hangszer és szükségem van egy kis relaxra, arra pedig elég, ha megértem a pengetés lényegét, a hangok játékát. Elkészülök a hajtogatással, miközben ezen töprengek, majd munkám végeztével, halkabban kelek fel a székből és sasszézok ki a sorból, hogy irányt vegyek felé, majd csendes léptekkel beállva elé, hajolok lejjebb, hogy majdnem szemmagasságba legyünk, de legalábbis
közel annyira, hogyha eddig nem sikerült magamra terelnem figyelmét, most biztosan megtörténjen.
- Bevallom, kissé döcögősen ment a dolog. - amit ismerkedésnek sem neveznék, éppen ezért nem is teszem. - Szóval szeretnék bocsánatot kérni. Nincs rá mentségem, egyszerűen csak kizökkentem a megszokott ritmusból, miután rám nyitottál és felismertelek. - válaszolom, de ezt sem mentségképp, inkább őszintén. Aztán gitárja szélesebbik felére teszem neki a kihajtogatott apróságot, ami sokkal nagyobb erőfeszítésbe került, mint az elsőre látszik.
- De lenyugodtam. Te pedig szépen gitározol. - tettem hozzá, már közben azon agyalva, hogy hozzam fel a lényeget, anélkül, hogy ne hallatszódnak tolakodásnak. - Nem volna kedved megtanítani az alapokat?
Hm, oké, ez talán kicsit váratlanul jött ki, és nem fűzök hozzá túl sok reményt, de azért legalább lényegre törő volt. - Csak annyit, semmi több. Aztán nagy eséllyel többet nem is látsz majd... itt. Mert attól még szomszédok maradunk persze...

A rosszul kezdődő ismeretségünk borús felhői jó darabig fejünk felett keringenek, ami épp úgy köszönhető neki, mint nekem is. Még, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Még két zenekedvelő sem fér meg egymás mellett egy zene teremben, pusztán a stílus különbségük miatt. Hol ott szomszédok, bár az koránt sem jelenti azt, hogy ismerik is egymást. Mint kiderült, ő sem emlékezett rám, és lemerném fogadni, hogy most sem tudja igazán hová tenni melyik szomszédja is lehetek, noha csak két oldal van. Mindenesetre mivel nagyrészt én kezdeményeztem a zene termi háborút - bár mentségemre szóljon nem szándékosan - így jobbnak láttam, ha a békét is mielőbb megkezdeményezem. Na nem azért, mert beárulhat az igazgatónak, aki meg majd "randalírozás" címén a rendőrségnek, hanem mert a srác tud gitározni és mint már odahaza is kiderült, egymagában sokkal tetszetősebben. Elég eszelős ötletnek tűnhet, pont tőle, pont most segítséget kérni, ám mivel sosem tudtam megérteni a viták utáni szünet lényegét, pláne, ha pontosan tudtam, hogy örökké úgy sem haragudhatunk egymásra, így nem féltem közbe lépni.
Szóval bedobtam amim van, és tettem felé egy próbát. Még "bocsika" ajándékot is kapott, ami nálunk odahaza bevett szokás volt, ha békét akartunk kötni. Az meg, hogy mi volt az ajándék változó volt.
- Kösz. - húztam hátra ajkaim szélét valamiféle mosolyra, ami leginkább annak szólt, hogy még nekem is tökre kellemetlen a szitu, de igyekszem alkalmazkodni és jóvá tenni az előző hisztim. Nem valóban, ő sem volt igazán nyitott a jelenlétemre, ami abból a szempontból érthető, hogy mindkettőnknek más tervei voltak, mikor belépett a terembe, abban a tudatban, hogy egyedül lesz. Ezt bárkit felidegesítene, pláne, ha igazán nyomós okkal menekül ide.
- Fátylat rá. - legyintettem. - Mindenkinek vannak az életében ilyen napok... pillanatok. - vonok vállat, és őszintén szólva én már tényleg el is engedtem ezen negatívumokat, ami köztünk próbált kialakulni. Nyilván nem leszünk öribarik, sőt biztos vagyok benne, hogy ő sem fog nyitni felém eztán sem, legalább nem kezdjük el agyonverni egymást a hangszerekkel, és ez mindenképp jó dolog.
Visszaismételt kérdésemre kissé zavartan bólintok. Talán hülyeséget mondtam? Az eddigi hangszereken is meg voltak az alapok, aztán úgy csavartam rajtuk, ahogy kedvem támadt.
- Oh... - vakarom meg kelletlenül tarkóm, mert mivel számomra a pénz sosem tartozott az igazán fontos dolgok közé, így el is felejtem, hogy más esetben - érthető okokból - a világot még is ez az, ami főként hajtja. Én beérném egy sajtburgerrel, vagy egy nagyobb kívánságért cserébe egy doboz fánkkal, esetleg valami szép hajba-valóval, de pénzt sosem kérnék. De ez én vagyok, és abban is igazuk van másoknak, hogy csattal még senki sem fizette ki a számlákat. De végül így is beadja derekát, aminek végén még el is mosolyodok kicsit, leginkább azért, mert örülök, hogy végül csak bejött ez az őrült ötlet. Tény, hogy sokszor egyáltalán nem úgy reagálnak az emberek bizonyos dolgokra, mint azt gondolnánk. Nyilván a nagylelkűségéről sem fogok megfeledkezni és, ha nem is teszem szóvá, idővel kifizetem, vagy valamivel kimutatom hálám felé, amiért segített, pedig nem lett volna muszáj. A jó szokásokat meg kell tartani, és mint a tanított házikedvenceknél csak akkor rögzülnek ezek a szokások, ha megjutalmazzuk érte őket. Ez így van, mindig is így volt. Én is ilyen vagyok és mindenki más is. Nem csak adni, de kapni is jó.
- Szuper köszönöm! - mosolyogtam szélesen, egy pillanatra lábujj hegyre állva örömömben, aztán meg is fordulok, hogy szerezzek egy széket és egy gitárt is. Legalább is elindulok, de félúton megállok szavaira és megfordulok.
- Igenis, kapitány! - szalutálok neki, majd folytatva begyűjtő utam, hamarosan vissza is térek hozzá, ahol előbb a széket pakolom le, majd ráülve az ölembe teszem a gitárt is.
Vicces megjegyzésem nyomán bele sem gondolok, hogy túl sokáig már nem leszünk szomszédok, ugyanis a főbérlőnek szemet fog szúrni egy-két dolog, és végül kénytelenek leszünk elköszönni egymástól.