Nagyjából egy hete már, hogy dolgozom, és bár a fiú még kicsit odébb van, jól érzem magam. Elégedett vagyok. Még nem sikerült mindenkit megismernem a kollégák közül, és az interjúhoz képest negyed annyit se beszélgetünk a Fehér királlyal, de úgy érzem jó helyen vagyok. Nem is csodálom, hogy nincs ideje dumálgatnia velünk, hiszen rengeteg dolga lehet. Én pedig szeretem a pörgést, hogy folyton föl-alá mászkálhatok, hogy kiszolgálhatom a tömeget. Eleinte kicsit féltem, kicsit ügyetlen voltam, mert a kávégépekhez szoktam, de hamar ráéreztem. Igyekszem jóban lenni mindenkivel, noha nehezen találom mg a közös hangot, és ha napi többszöri alkalommal is felmerül a mellméretről való csevej, vagy hogy kivel hol és mikor, olyankor odébb vonulok. Ezekhez nem tudok és nem is akarok hozzászólni. Lehet, hogy eleven és nyitott természetű vagyok, de én nem érzek késztetést, hogy állandóan a lyukak betömködéséről beszéljek. A konditermes dolog viszont nagyon nagy ötlet. Az épület nagy, segítőkészek és Papa Lazare sem kötötte ki mit szabad és mit nem. Én így hívom, de csak a háta mögött. Szóval a futó pad és nyújtási gyakorlatok mellett, eljárok külön önvédelmi órákra is. Tény, túl sok minden még nem csináltunk, de nem baj. Próbáltam a jógát is, a lányok azt ajánlották, de nekem az túl lassú, túl unalmas. Olyan mintha éveket gyakorolnának a spárgára. Pedig az orosz módszerrel is max egy hét. Mindennap egy kis bemelegítés, nyújtás, aztán hétvégén valami 100 kilós bálna rá nehezkedik a válladra és már lent is vagy teljesen. Szóval úgy tűnt minden jól halad, és a lakbéren kívül még annyi pénzem is marad, hogy vegyek rajta hegedűt, mikor... egy este, minden szertefoszlott.
- Kilakoltatás?! - förmedtem rá a főbérlőre telefonon keresztül. Még csak arra sem volt képes, hogy személyesen elmondja, vagy levelet írjon. Sms-ben üzente, hogy azonnal hagyjam el a helyet. Na nem azért, mert nem fizettem volna ki a költségeket, és nem is azért, mert olyan hangos szomszéd volnék. Pláne a mellettem lévőkhöz képest. Azért lakoltat ki, mert szerinte amerre járok a halál jár a sarkamban. Ezzel nem is vitatkoznék, lévén, hogy a Hóhér valóban fel-fel bukkant, de itt konkrétan a gyilkossági ügyekre célzott, amiket végülis ejtettek és ártatlannak nyilvánítottak.
- De hiszen ő öreg volt! Vagy 300 éves! - ordítottam a telefonba egyszerűen azért, mert indokai ostobaságok voltak, engem viszont ezzel igen komoly helyzetbe hozott. Nem is tudom, hogy törvényes e így kitenni valakit... Kalapos valóban a szomszédom volt, és valóban elég gyakran átjártam hozzá, de már az első pillanatban is látszott, hogy a végét járta. Hozzá segíthettem volna a halálhoz, hogy ne szenvedjen, de nem tettem.
- Várjon... várjon... Ne rakjon ki, hiszen nincs hová mennem. - kérleltem zihálva, legfőképpen, mert próbáltam elfojtani a további ordítozást, s mert úgy éreztem, hogy elfogok ájulni. Kinyomta.
Úgy elhajítottam a telefont, hogyha nem a fotelnek repül, biztosan darabokra törik. De az eddig épített kis álmom szélei is kezdtek megrepedni. Egyszerre szerettem volna üvölteni és elbújni a világ elől. Csodaországban ez a helyzet semmiségnek tűnne, mert ott bárhol megtudom húzni magam, akár egy lakatlan csigaházban, akár egy fa kérgében, de ebben a városban minden ilyen kis semmiséget olyan borzalmasan nehézzé tettek, hogy hirtelen azt sem tudtam mi tévő legyek. Nevelőanyámat féltem felkeresni, mert mióta kipurcantak testvéreim, elég... őrült módon viselkedik. Sírni kezdtem, vagy is inkább pánikszerű zokogásban törtem ki. Most még a lámpa fénye is úgy bántotta a szemeim, mintha a napba néznék telibe, ezért jobb híján az ágyam alatti vaksötétbe húzódtam és ott próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Na már most ez még szavakban is igen ellentétes dolog, így kellett némi idő, hogy kitaláljak valamit, ami nem az ágy alatti kuporgás. Letöröltem arcomról minden könnyet és szomorúságot, és ezt hamar átvette a harag. Kimásztam az ágy alól és azt tettem, amit ilyenkor minden dühös ember és troll tenne. Elkezdtem törni zúzni. Betörtem a tükröket, noha csodával határos módon csak kicsit sértette fel öklöm, aztán szanaszét téptem a párnát... igen, azt, mert hát, azért mégsem vagyok egy Bromboló. A ruhásszekrények feldöntése már túl nagy falat volt, és észszerűtlen is, lévén, hogy ki kell majd pakolnom. Egy széket ugyan felkaptam, de arra nem számítva, hogy súlya is lesz, inkább le is tettem. Miután pedig kidühöngtem magam, jött a kilátástalan helyzetem elfogadása. Szusszantam párat, majd előkapva hátizsákom beledobtam a mesekönyvem, egy felbontatlan színes papírlap csomagot és a kifordítható polip plüssöm, aki volt annyira durcás, mint én, majd nyakamba tettem az ezüst omega szimbólumot jelképező nyakláncom és úgy ott hagytam a lakást, mint annak a rendje. Jack-hez akartam menni, mert ő bizonyos dolgokért cserébe mindig biztosít nekem szállást, legalábbis volt rá példa, de odáig el is kell ugye jutni, így a buszmegállóhoz indultam. Még félúton sem voltam, mikor lelassítva döbbentem rá, hogy a ruháimat meg ott hagytam.
- Baszki... - álltam meg végül, fejem lehajtva a felismeréstől. Ugye, ugye, a nagy kapkodás... Meg is fordultam, hogy legalább néhányat a táskába gyűrhessek, mikor két nálam magasabb, testesebb és... büdösebb fickó állt meg előttem. Először nem ijedtem meg, csak tök furán éreztem magam, hogy ilyen közel álltak meg és jól láthatóan szeretnének tőlem valamit. Aztán körbe sandítottam, hátha elpasszolhatom a segítség nyújtást valaki másnak, mert én nem ismerem túl jól a várost, ám hamar kiderült, hogy ők sem eltévedtek.
- Ürítsd ki a zsebeid! - förmedt rám az egyik, ami bevallom, így az éjszak közepén a sötétben, hidegben, nulla járókelővel körülöttünk picit megrémített. Mit tehettem volna, a pulóverem zsebeibe nyúltam és amit találtam benne kivettem. Nekem semmi különös reakciót nem okozott, őket viszont meglephette az arcukat látva. Egy megkezdett csomag, epres rágó, egy gyanús tartalommal bíró összegyűrt zsepi és egy cukros papír, amit mióta zsebre vágtam kiakartam dobni, csak mindig elfelejtettem. Egymásra néztek, majd az egyik felém, pontosabban a hátamon lévő hátizsákra bökött, de már akkor bizonytalanul tette fel a kérdését.
- Mi van a táskádban?
Nem vettem le, elég volt félig oldalt fordulnom, hogy lássák a szinte üreségtől kongó horpadásokat rajta. - A plüssöm, a mesekönyvem és néhány színes lap. - sorolom már-már én is kételkedve az egész szituációba, miközben ismételten zsebre vágom a markomban lévő dolgokat. A telefon is benne van, de arról el is feledkezem. Sosem voltam oda a kütyükért, nem is vagyok úgy rácuppanva, mint sok más korombeli. Ráadásul most akaratomon kívül, nagyon is neheztelek rá. Nem ő tehet róla, hogy kitettek, de általa jutott el hozzám az információ.
Azt gondoltam akkor most végeztünk is, és mindenki megy a dolgára, de a srácok csak nem adták fel. Némi tétovázást illetően az egyik a nyakam felé nyúlt, amire persze hátra hökköltem, de így se elég gyorsan. Nem a nyakamat akarta elkapni, pedig akkor az kevésbé hatott volna meg. A nyakláncom tépte ki a nyakamból. Az egyetlen dolgot, amit eltudtam marni az oroszországi családiházunkból, miután lezárták. A kést a Hóhér kaparintotta meg. Mondanom sem kell, mintha a szívemet tépte volna ki, úgy ordítottam fel és kaptam a nyaklánc, majd a keze után. Amúgy sem voltam jó passzban, ez pedig végérvényesen betett. Míg az egyik a kabát zsebébe rakta az egyébként csak számomra értékes ékszert, a másik olyat lökött rajtam, hogyha nem esek a táskámban lévő polipkára, csúnyábban is megüthettem volna magam. Ráadásul egy pocsolyába vágódtam. Bántam is, hogy nem vettem fel kabátot. Minden bizonnyal az esetlenségemen szórakoztak olyan jól, hogy utána sem léptek le. Őszintén... nem vagyok ennyire gyenge, de ez most nagyon nem olyan pillanat volt, ahol helyt tudtam volna állni. Csak is a kétségbeesésem küzdött bennem, hogy el ne veszítsem a nyakláncot. Az, aki fellökött, utánam nyúlt, és most ténylegesen a nyakamat kapta el, úgy állított talpra. Nehéz volt úgy rá koncentrálni, miközben a mellette lévő rötyögő zsebében ott lapult az egyetlen dolog, ami még a világomhoz kötött. A falhoz szorított, így viszont alkalmam volt egyből tökön rúgni. Ő elhátrált, én pedig úgy vetettem rá magam a tolvajra, mint egy ragadozó tigris a prédájára. Annyira elhátrált a járda széléig, hogy mikor rávetettem magam egy éppen arra haladó fekete furgon motorháztetejére vágódott. Majdnem lecsúsztam róla, mert vizes is voltam, rajta is bőrdzseki volt és megkapaszkodni sem nagyon tudtam rajta dühömben. Az első dolgom az volt, hogy a zsebe mélyére nyúltam és kivettem a nyakláncom, amit jobb híján ökölbe szorított markomban tartottam, míg másik kezemmel elkezdtem csapkodni az arcát. Nos hamar rájöttem, hogy ez nagyjából annyit ér, mint amikor egy kisbaba csapkodja az apja arcát, szóval max kellemetlen, ezért aztán ököllel próbáltam tovább ütni. Az egész olyan volt, mintha egy kiscsimpánz ült volna a hasán és ütötte volna a fejét azért a megrágott fél szendvicsért. Legszívesebben kiszúrtam volna a szemét, de az ujjam nem elég erős, másom meg nem volt. Csak azért nem tudott leszedni a cimborája, mert idővel a fickó lecsúszott a kocsiról a földre, én meg vele zuhantam... megint abba a rohadt pocsolyába.

A pocsolyában való landoláskor én is legurultam a fickóról a nedves járdára, félig a pocsolyába, amibe érkezettünkkor arcomba is kaptam, így nem volt elég az unfair erőviszony, de most még a sáros vízzel is meg kellett küzdenem, ami néhány pillanat erejéig biztos szúrta a szemem, míg ki nem könnyeztem. A lélekjelenlétemmel csupán odáig jutottam, hogy szemeim újra látóképesek legyenek és a nyakláncom továbbra is a mellkasomhoz legyen szorítva öklömben, mintha a életem utolsó reményét szorongatnám. Ha a kés nálam lenne, akkor is így ragaszkodnék a kis haszontalan ékszerhez, így azonban semmi más nincs, ami a családomtól volna. Mondjuk az is igaz, hogyha a kés nálam volna, el se jutunk a pocsolyáig, de még a zsebeim kipakolásáig sem.
Még nem tisztult ki teljesen a látásom, de elmém befogadta a hangokat, azon túl, hogy olykor a szívem verésének szaporasága néha elnyomta azokat. Felismertem a hangot, még ha egészen más hangsúlyt is ütött meg. Összevont szemöldökkel és sűrűn pislogva próbáltam kivenni a homályból, hogy hol lehet. Akkor üvölthetett fel a pali a közelemben. New York több emeletes, panel rengetege egyszeriben vált Csodaország egyik kő sziklákkal borított egykori harc mezejéhez, ahol sok háborút kellett megvívnunk a Vörös királynővel, s ahol máig megfordulnak a katonái. Nem tudtam, hogy a Csodaország nemesebbik királya is megszokta látogatni ezt a por sivatagot, mely jobbára katonák temetője, mint sem életé. Már én sem tudom miként jutottam idáig, vagy milyen céllal érkeztem. Tekintetem hol a kőr kártya jelzéssel ellátott katonai egyenruhában menekülőre szegeződött, hol az itt ragadt, hozzáhasonló treff egyenruhásra, akinek a király épp ellátta a baját. Sejtettem, hogy ért a harcművészethez és talán némileg a fegyverekhez is, de azt nem, hogy ilyen jól alkalmazza azokat, tekintve, hogy jó ideje most már csak ügyeket intéz. Már-már kezdett egészen komikus látványt nyújtani, ahogy feláldozva golf ütőjét hátba dobta vele a menekülőt. Nem tudtam, hogy golfozik, noha azt igen, hogy még a béke időben, sokat játszottak a Vörössel. Maga a király rántott vissza a városba, ahol továbbra is zajlott az éjszakai élet, és szirénák hangja zengte be az utcákat. Először szólni sem tudtam, csak a földre esett táskám után nyúltam, nehogy aztán elhagyjam. Még szerencse, hogy ilyen szar műanyaggal van befedve az alja, így elázni nem ázott el, ami nagy gond lett volna a tartalma miatt, amit csak a kocsiba ültetés után tudtam ellenőrizni gyorsan. Polip, mesekönyv és a papírlapok. Huh, oké, minden meg van. Az elmúlt pár percet még fel-fel dolgozva próbáltam visszatenni a nyakláncot a nyakamba. Ez lett volna az elsődleges, hogy biztonságba tudjam. De a letépéskor tönkre vágták a két végén lévő kapcsot, így végül egy lemondó, ideges sóhajjal a vizes nadrágom zsebébe süllyesztettem. Még mindig kissé zavart voltam, és a mellkasomban is zakatolt a szívem, hogy azt hittem átszakítja a bordáim, de tudtam, hogy mostmár nem lesz baj. Legalábbis erősen bíztam benne. Ügyetlenül hátra fésültem nedves hajam, aztán egy halk szusszanást követően megszólaltam.
- Nem. - válaszoltam egészen tűrhetően, kevésbé remegő hangon, de az is csak a sokk miatt volt. Szokás mondani, hogy az első mindig a legemlékezetesebb. Hát engem sem támadtak még meg a városban, szóval ezt biztosan nem fogom elfelejteni egy hamar. De nem is baj. Dolgozom majd a hibáimon. Igaz, ketten voltak, de ez nem mentség. Én meg orosz vagyok. Elvileg jól kéne állnom az amcsi pofonokat. Némi szünetet hagyva a válasz után magam mellé tettem a táskám és előrébb csúsztam annyira, hogy belekapaszkodva a két ülés belső, háttámla részébe, előre húzzam magam és fejem kidugva köztük, ránézhessek Lazare-ra némi gyanakvó szemöldök összevonással. Nem hiszem, hogy összejárna a királynővel golfozni, hiszen halálos ellenségek, de be kell látnom, van erő a vénkakasban. Vele többre mehetnénk, mint egy konditeremhez tartozó, turmixot szlopáló edzővel, aki állandóan olyan gyakorlatokkal traktál, ahol foghatja a hátsóm vagy a derekam. Ha volna látszata, nem zavarna, de egy kicsivel sem érzem magam erősebbnek.
- Köszönöm. - válaszolom szűkszavúan, felhagyva a gyanakvó vizslatással, de továbbra sem akarództam hátradőlni. - Nincs bennem előítéletesség, amúgy is szövetségesek vagyunk, de láttam már így verekedni valakit, és nem egy ember vére tapadt már a kezéhez, hogy idáig jusson. - jegyzem meg nem fenyegetésként vagy rosszallóan, mint inkább felismerően. Ha tagadná se gondolnám másként. Nem hol mi akcióhősről beszéltem, hanem az oroszországi veterán szomszédunkról, aki még a dúvad négylábúak nyakát is úgy törte el a combján, hogy éppen ha csak egy harapás érte. Sosem tartottam szörnyetegnek, noha féltem tőle. Lazare-tól nem félek, de sosem húznék vele ujjat. Nem azért, mert erősebb. Azért, mert tisztelem.
Eztán dőltem csak vissza, ha csak nem tartott szóval, és döbbentem rá, hogy csak egy problémám oldódott meg. Az, hogy most hová menjek még nem. Nevelőanyám még utolsó opciónak sem jó, mert nincs abban az állapotban, és azt hiszem a köztünk lévő kapcsolat elhanyagolása sem engedné, hogy segítséget kérjek tőle. Elpillantottam az ablak felé, és az elsuhanó világot figyeltem agyalás közben. Talán egy hotel szoba volna most a legalkalmasabb. Drága, és valószínűleg minden pénzem elmenne rá, de ha már ott vagyok ráérek akkor aggódni ezen és a továbbiakon. Jack csak végleges opció, mert ott a természetben fizetés jöhet csak szóba, ami nekem annyira nem okés, pláne, hogy már van értelmes munkám és még nincs rossz hírnevem. Annyira rossz. Ilyenkor bezzeg sehol a Bölcselő vagy Vigyori, aki ellátna épkézlába tanáccsal, hogy miként tovább. Újfent előre küzdöm magam és ránézek, ha csak korábban rá nem kérdezett az úticélra esetleg.
- Nem igazán mozgok otthonosan a városban, de, ha ki teszel valami hotelszerűségnél, azt megköszönöm. - talán a maiak okozta sokk, talán az ezáltal szorosabbra fűzött ismeretségünk, de fel sem tűnik, hogy letegezem. - Persze pénzzel. - teszem még hozzá, mielőtt félreértené, mert Jack is hajlamos rá. Vagy ezt csak a sárga kocsisoknak szokás mondani...? Nem tudom. Csak azt, hogy a zöld papír lapokat legyezgetve mindenki segítőkészebb.

Nem mondanám, hogy minden napos eset volt a mai, sőt, de tény, hogy voltam már kemény szituációkban, amiket végülis láthatóan túléltem. Többek között a Babakészítő megölésekor, ami sokkal... véresebb és brutálisabb volt, mint azt elképzeltem. Akkor is rohadtul filmet, ahogy ott kuporogtam csurom véresen, először azon aggódva, hogyan fogom tudni én ezt megemészteni, hogy fogok tovább lépni és jó ember maradni, de ahogy a töményvér szaga szinte már marta az orrom belsejét, utána már csak amiatt idegeskedtem, mit kezdjek a testtel és a nyomokkal. Aztán megoldottam, és nem lett semmi baj. És az ikreket is megoldottam, igaz, ennek a nevelőapám is áldozatául esett. De nekem úgy is csak a Csodaországból kirekesztett barátaimért kell aggódnom. Mint a király is, aki talán csak tudatalatt érzi, hogy ő más, mint az itteniek. Milyen örömteli pillanat lesz majd, mikor már Csodaországban vagyunk, ott áll a palotája előtt a királyi palástjában, én meg a magam kék ruhácskájában és addigra már olyan jóban leszünk, hogy az sem zavarja, ha őméltóságát meglepem egy nagy öleléssel. Végtére is, ugyanúgy dolgozni fogok neki, de akkor már nem italokat kiszolgálva, hanem kardot rántva, háborúba vágtatva. Húú, micsoda kalandok várnak ránk! El is mosolyodom lovagos, költői kérdésén. Ezeket majd jól megjegyzem, s egy nap, amikor majd a vár körül galoppozzunk felhozom neki ezt az emléket, hogy jót nevessünk rajta. Szerénykedik, pedig ő is megüthette volna a bokáját, szóval már csak emiatt is illő meghálálnom.
Azt viszont képtelen vagyok magamban tartani, amit láttam, és amit gondolok róla. De tényleg nem előítéletesség ez, mert egy percig nem gondolnék róla rosszat. Egy jó ember is tanulhat meg harcolni, és ölhet is, ha szükségszerűvé válik. Hát én magam is tudom. Ha a fickót elítélték volna, ha lecsukták volna, azért, amit tett, én sem bántottam volna. Hogy nyugodtan tudjak aludni, szükségem volt rá, hogy  bosszút álljak. Még is fura, hogy ő tagadja. Mármint... biztosan tagadja, hiszen nem egyszerűen labdának nézte a fejüket, vagy kiabált velük, ahogy két dugóba szorult autós szokott egymással. Még csak nem is karate volt, amit láttam. Kérdésén, amit én természetesen komolyan vettem, fontolóra is. Elnéztem magam mögé, mert hát azért nyoma maradt az ülésen a vizes ruhámnak, és nem akartam rontani a helyzetet azzal, hogy elől is összekenem. Biztos így is drága lesz, ami már csak azért is felháborító, mert Csodaországgal ellentétben itt még a királyok is sok olyasmit kifizetnek, amit ott nem. Csodálom, hogy ilyen jól tűri ezeket, és nem dühöng miattuk. Egy kis alsó ajkamba harapásos tűnődés után végül magamban vállat vonok a dologra, és élek a lehetőséggel. Persze előbb a hátizsákom dobom előre, mert bár a nyakláncom fontosabb, mint annak a tartalma, azért nem sok mindent hoztam el onnan, és oka van annak, hogy ezek a holmik voltak azok. A neheze az átmászáson volt. Mégha állt volna a kocsi sem lett volna egyszerű, hiába vagyok vékony és hajlékony, próbáltam... nos nem útban lenni. Nagy szusszanással huppantam végül az ülésbe mellé, majd voksomat a hotelre letéve, megkértem, hogy dobjon ki egy ilyen hely elé. Hát ezután pillogtam rá nagy szemekkel. Enyhén szólva is olyan érzés volt, mintha éppen most oktatna ki. Anyám óta nem hallottam még így beszélni velem senkit, szóval jobbára elkerekedett szemekkel néztem rá, és persze magamban próbáltam mindenre visszafeleselni. Kevés sikerrel. Oké, lehet, hogy most tényleg nem festek túl jól, de azt hittem elég a pultra csapnom a pénzt, és adtak volna egy szobát. Ami a pocsolyát illeti, hát... ha úgy vesszük valóban megforgattak benne, szóval ezzel csak egyet tudnék érteni. Ám mikor felhozza a rendőrséget előre kapom a fejem, amit eddig felé fordítottam, és most már aggodalmamban harapom be alsó ajkam. A kiesett ötletem miatt is, meg mert jelenleg az itteni rendőrség számomra egyenlőre a királynő seregével. Túl sokszor kereszteztük egymás útját, hogy egy újabb ilyen alkalomnál ne kezdenének el gyanakodni. Csak a megfizetése opciójának taglalása közben terelte el annyira a figyelmem erről, hogy megint ránéztem. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most azt akarja mondani, hogy még nagyobb értékben kell fizetnem, vagy esetleg más jellegű fizetségre vágyik. Gondoltam az utóbbi, szóval...
- De most... nincs nálam cukorka. - szólaltam meg félénken, hogy még véletlenül se érezze azt, hogy visszafeleselek. Apám ezért mindig lepofozott, mert egy idő után már magamtól meg sem mertem nyikkanni, csak ő rázta ki belőlem.
- Nem voltam szimpatikus a főbérlőnek és kirakott. - válaszolom még mindig visszafogottan, nehogy a végén annyira felidegesítsem, hogy úgy járjak, mint az a másik kettő. És még csak nem is hazudtam, mert biztos vagyok benne, hogy ez az igazság. - Az egyik barátomhoz akartam menni, de ő viszont nem fogad el pénzt, csak is azt... amiről tudom, hogy mi a véleményed, és még azon túli dolgokat. Szóval inkább fizetek, de ha kapok egy ágyat, abban egyedül és aludni szeretnék. - magyarázom, persze csak azért ekkora a szám most, mert van pénzem hotelre, még ha csak egy éjszakára is. Alapból biztos nem is vettem volna számításba mást, és akkor tarthattam volna a fenekem.
Meglepett az ajánlata, főleg, mert azt hittem a királyi palotákba maximum a testőreik pihenhetnek meg, vagy távoli, de királyi vérvonallal rendelkező rokonok. Voltak ugyan kétségeim, mit fognak szólni ehhez a munkatársak, bár nem kell tudniuk, így végülis, ahogy ő is mondta, jobban járok. Némi töprengést követően végül bólintottam egyet.
- Megfogom hálálni. - ígértem neki, kerüljön ez bármibe is.

Még mindig furcsa érzés volt a főnökömmel kocsikázni, noha tudtam, hogy ez egy másik világban teljesen természetes volna. Nem azt mondom, hogy puszipajtások voltunk már odaát is, de jó kapcsolatot ápoltunk és ha szükség volt rám egy harcban vagy valaminek felderítésében, rám mindig számíthatott. Ő tanított meg lovagolni, bár nem abban az elfuserált értelemben, mint amiben itt használják. Az viszont feltűnt, hogy az ő keze jelenleg sokkal melegebb, mint az én lábam. Nyilván a nedves ruhák miatt, de akkor is.
- Bocsánat. - szusszanok, ahogy végre ülést ér a seggem, majd a furcsa kérdésnél ránézek. Nem értem, hogy jön ez ide, de magamban vállat vonok rá.
- Nem. De tapasztalatból tudom, hogy a spárgához nem kell évekig egy tükör előtt pirouette-ni. - az árvaház, ahol rövid ideig voltam, lehetőséget nyújtott minden gyerek számára, hogy... ó, nem, nem azt, hogy kiélhessék kreativitásuk, hanem, hogy szarrá szadizzák egymást. Az egyik rá nehezkedett dupla súlyával egy nálánál kisebb éppen terpeszben ülő kisebbikre, és már meg is volt a spárga. Fájdalmas, orosz módszer, de jóval lecsökkenti a tanulási idejét. Igaz, utána, jó, ha eltudsz állni. Még mindig nem értettem, mire fel a kérdés, de nem kérdeztem vissza. Feltűnt, hogy mások is szoktak feltenni alapból teljesen normális, de totál nem a témába vágó kérdést. Ha tudok, válaszolok. Ha nem, akkor csak sokatmondóan pislogok párat.
Viszont a téma messzire terelődött, mikor rátértünk az "édesebb" témákra.
- Sajnálom, de most tényleg nincs. - válaszolom, mert hangszínéből és kérdéséből úgy veszem ki, ez némi vigasz díj volna számára. Általában van nálam, de most a mai este után nem volt alkalmam bepakolni.
- Bepótoljuk, majd veszek. Ott hagytam őket a lakásban. - teszem hozzá bűnbánó tekintettel. - Tudtam én, hogy te is jobban szereted az édességet, mint a pénzt. Hát még is csak egy csónakban evezünk... - csóválom fejem mosolyogva. Igaz, ő és Kalapos sosem voltak igazán jóban a személyiségük és talán a rangjuk miatt, ami ugye Kalaposnak nem volt, ezért soha nem is hívták meg a tea partira, de attól még a királyi lakomáknál mindig volt sütemény, csokoládés és minden, amit egy édesszájú megkívánhat.
Mikor kétségei támadtak a lakásomból kirakás indokánál csak zavartan összevontam szemöldökeim, de szerencsére győzködnöm nem kellett. Főleg, mert csak félig volt igaz. - Ez így van. - bólintok egyetértően, visszagondolva erre az egészre szám elhúzva, miközben kipillantok az ablakon. - Talán jobb a rosszoldalra állni. Kevesebb a csalódás, az igazságtalanság. A gonoszok boldogabbak, mert ők nem csak a maguk boldogságának örülnek, de mások fájdalmának is. - állapítom meg nagy bölcsen. Csak azért tartom távol magam attól az oldaltól, mert egyszerűen nem tudok szemet hunyni a Vörös királynő tettei felett és nem akarok arra a szintre süllyedni, mint ő. De egyébként... biztos jó dolguk lehet, ha ilyen sok rossz ember van a világban.
Csak Jack felhozatalakor néztem rá. Egyet értettem vele, de abban is lehet valami, amit Jack mondott.
- Azt mondta neki is kell valamiből élnie és fent tartania a... őőő... - vakarom meg tarkóm, ahogy próbálom meg nevezni a helyet, ami az övé. - Nem tudom, hogy hívják ezeket a helyeket, mert ott nem csak inni, enni, meg táncolni lehet, hanem dugni, üzleteket kötni meg csíkokba rendezett porcukrot szipákolni. Kánaán a neve. - pillantok rá, majd mosolyogva még hozzá teszem. - Ő nem bánik olyan jól a lányokkal, mint te, de ő is nagyon megválogatja kiket vesz fel és nagyon komolyan végzi a munkáját. - utalok arra, hogy vannak közös vonásaik.
Mikor furcsán félbeszakad mondata, értetlenkedve pillantok rá, egyik szemöldököm felvonva a kíváncsiságtól. Megjegyzem én teljesen másra asszociáltam, de értem, mire akar kilyukadni.
- Kedves tőled, de tök fura volna, ha más ruhájában aludnék szerintem. Mintha egy nyalókán osztozkodnánk, pedig még a kezemet sem fogtad meg... - nevetem el magam az ajánlata abszurditásán. - Való igaz, vizes ruhában nem lehet aludni, meg ez nem is alvó ruha. De nem gond, amúgy sem szoktam mindig ruhát húzni. Nem tesz jót a bőrnek a pizsama. Ráadásul sokkal kényelmesebb pucéran aludni. - pillantok fel rá ismét, csak, hogy ezt ő is az eszébe vésse. Talán jól néznek ki a mai pizsamák és elég... sok féle divatirányzatban lehet kapni, de egyik sem lehet olyan kényelmes, mint azok nélkül. Nekem senki ne mondja, hogy egy full csipke fehérneműben, ami jobb esetben is olyan anyagból készül, ami nem irritálja a bőrt, jobb aludni. A kellemes és tanulságos témát egy kellemetlen négykerekű zavarja meg. Na ne már. Legszívesebben megütögetném a vállát, hogy hajtson tovább, mert hogy... De akkor kiderülne, hogy hazudtam a kilakoltatásról és, hogy igazából tök rossz embernek tartanak, pedig semmit sem azért tettem, mert akartam.
- Baszki... - suttogom magam elé, és próbálok nem vacogni, bár hamar rá kell jönnöm, hogy ez nem olyan leinthető dolog. Majd a vizes ruhámra fogom. Nem hiszem, hogy mások szeme láttára bántanának, de azt sem szeretném, ha felismernének és valami olyasmit mondanának, ami miatt nekem kéne magyarázkodnom.
- Okéé... - bólintok Lazare-ra, és komolyan minden bizalmam belé fektetem, csak intézze el, hogy tovább gurulhassunk. Idegességem azonban képtelen vagyok leplezni, ezért inkább elfordítom fejem az ablak irányába és ujjaim rágcsálva imádkozom, hogy ne kerüljek se intézetbe, se börtönbe. Még a zár felé is elsandítok, hogy vajon, ha futásra kerülne a sor, milyen gyorsan tudnék ki ugorni a kocsiból. Gondoltam elterelem figyelmem addig valamivel, de így sem tudtam nem hallani és figyelni. Ennek ellenére még is megszeppent fejjel pillantottam oldalvást Lazare-nak. Azt mondta kihagy belőle...
- P-persze... - egyenesedem ki és kell egy röpke pillanat, mire rájövök mi az a kesztyű tartó. Ki is veszem a papírokat, már ami bent van és átnyújtom neki, majd addig is a nyitva hagyott kesztyűtartót nézem és próbálom kilogikázni, hogyha ez kesztyűket tart, hol vannak a kesztyűk, és miért van tele papírokkal. Fel sem tűnt, hogy néhány mondattal később már a kitalált mesénk hangzott el. Csak a Fehér király felháborodását hallva kapom fel a fejem, majd nézek a rendőrök irányába, akik nyilván tőlem vártak valami reakciót. Az arcom vissza se adta azt a rettegést, amit remegő porcikáimban éreztem, de sikerült átvennem az ő felháborodását, így én is akként reagáltam.
- Még is mi a fenéről beszél?! - csattantam fel, mint, aki havibajos. - Csurom víz vagyok, az ablak nyitva, én meg széjjel fagyok! - és ez még csak nem is teljesen hazugság, ugyanis a vizes ruhák és a kintről bejövő késő esti hideg fuvallat rohadtul nem okoz kellemes érzést. Fújtam még egyet mérgesen, aztán karbatett kezekkel megint eltekertem a fejem. Közben meg majd kiugrott a szívem, nem csak az előadott színjátéktól, de attól való félelemben is, hogy lebukok. De ha nem így történt, akkor bizony nagy kő esett le a szívemről és nagyot szusszanva temettem arcom a kezeimbe egy pillanatra.

Különös, de pont annyi közös vonásuk van Lazare-nak és Jack-nek, mint ahány ellentétük. Még is mindkettő teljesen más oldalon áll, már ha Jack egocentrikusságát nevezhetjük oldalnak, mert jónak semmiképp. Szerettem Lazare-val beszélgetni, még ha túl sok alkalmunk nem is nagyon volt rá, de akkor általában mindig több okossággal a fejemben távoztam az irodájából vagy a várából.
- Szeretem a sportot. Régebben, még a középsuliban légtornászatra is eljártam, de csak rövid ideig. - meséltem el neki mosolyogva, majd ahogy visszaidéztem, szép lassan el is komolyodtam, mert rájöttem, hogy az nem is volt olyan régen. Ettől függetlenül szerettem, bár néha még a matracra esés is fájt. De végül kicsaptak a suliból és így már oda sem járhattam tovább. Na de se baj, mert legalább kondibérletem van, szóval, ha túl vagy töltődve, ott lemozoghatom a fölös energiám.
- Ó, hát nem igazán, de azért köszönöm, kedves tőled. - mosolyogtam, de jobbnak is láttam, ha se én, se más nem megy oda vissza. Mikor bevágtam magam mögött az ajtót, még a helyéről kimozdított szekrény is az ajtó elé dőlt, szóval belépni sem volna egyszerű, ha nem is látnának meg. Másrészről, olyan kupit hagytam magam után a nagy dühöngésben, hogy jobb, ha azt ő nem is látja.
- Ez sajnos... pontosan így van. - bólintok egy nagyot egyetértően, mégha szomorú is ezt hallani. Ebben a világban a pénz jelent mindent. Sok esetben még a szépséget is felül múlja. Akinek van pénze, hatalma is van, és aki túl sok hatalommal rendelkezik, egy idő után rosszá válik. Kivéve Lazare. Ő se itt, se Csodaországban nem okozott még csalódást.
Figyelmesen hallgattam meglátásait a jó és a rossz oldalról, és eltöprengtem szavain. Bár azt valamiért roppant vicces elképzelésnek találtam, mikor arról beszélt, hogy ellátta volna a két srác baját. Mondjuk el is látta. Golf ütőkkel! Lehet azért kezdtem vigyorogni.
- Hm, ugyan. Az ember egy idő után hozzászokik a fizikai fájdalomhoz, egyszerűen lesöpri válláról az érzést, hogy fáj. A lelki sebek már más tészta... de szerintem egy időn túl azokat is képesek vagyunk lesöpörni a vállunkról. Mint egy sértő megjegyzést. - pillantottam rá, majd tovább hallgatva kicsit elhúztam a szám, mert akaratlan is arra gondoltam, hogy kicsit olyan, mintha rólam beszélne. Én még is úgy gondolom, hogy a terapeutám vére és halála, enyhített a fájdalmon, amit okozott. Szóval gyilkos vagyok, de jó szándékú. Egy jó szándékú gyilkos. - És ha valaki tényleg csak jót akart tenni? - kérdeztem kíváncsian, legfőképpen a magam vigaszára. - Hogy döntöd el, hogy ki a jó vagy a rossz? Egy alkoholista férj, aki veri a feleségét, aki végül megöli, közülük melyikük a rossz? Vagy egy anya, aki ételt lop a szomszédból, hogy legyen mivel etetnie a gyerekeit, de a szomszéd tolvajnak hiszi és lelövi? Ott ki a rossz?
- Kokain? Sosem használtam még, és látva, hogy a túladagolása elég... rossz mellékhatással jár, nem is szeretném, de biztos oka van, hogy annyian élnek vele, hiába okoz ennyi rosszat. - motyogtam, bár egy pillanatra megszeppenve nyeltem egyet, ahogy szinte rám parancsolt, hogy verjem is ki a fejemből a még meg sem született gondolatot, hogy használjam. - Igen is, kapitány! - emeltem homlokomhoz kezem, mint, aki tisztelegne.
- Hiszek neked. - mosolyodtam el már leengedett kézzel. Még szép. Az ő szava szent. Ezt nem én találtam ki. Ezt ő bizonyította sok száz éves királyi címével.
Furcsának hangzott a szájából, de jól esett, ezért jót mosolyogtam.
- Túl kedves vagy velem. Ha nem volnál az, aki, azt hinném olyan szándékokkal teszed, mint Jack, aztán másnap vese nélkül ébredek. - nevettem el magam, noha minden részlet igaz volt. Szerencsére nekem még mindenem meg van. Már éppen rá akartam kérdezni, hogy mit fog hozzám szólni a fehér királynő, de megzavartak, még hozzá annyira, hogy néhány percre még a nevem is elfelejtettem. Szerencsére nőként volt mire fognom ideges reakcióm, szóval megúsztuk őket, meg a rendőrséget, meg a kórházat és mindent, ami a kínzással járna. Miközben tovább mentünk, nem tettem visszaegyből az iratait, hanem kíváncsiságból megnéztem őket. A nevén kívül és, hogy mi a munkája, úgy sem tudtam róla semmit.
- Hűűű, te nem is itt születtél? - pillantottam rá meglepődve, noha a keresztneve valóban egyedi volt, és biztos nem amerikai, de akkor is. - Végül aztán miért jöttél el onnan? - kíváncsiskodtam tovább.
- Jaa, micsoda seggfejek. - válaszoltam én is mérget grimaszolva, megpróbálva az ő hangsúlyát utánozni. - Még is miért akarna elrabolni egy idős ember egy fiatal lányt...? - puffogtam, persze azért voltak ötleteim, de sanszosan nem egyre gondoltunk. Mert én arra gondoltam, hogy azért, hogy legyen társasága, és alkalomadtán beszélgessen a bútorokkal, akik néha táncra perdülnek vele.
- Meg sem érdemellek... - hajtottam a fejem az ülésnek és úgy néztem rá mosolyogva. - Hé, de ez lehetne kölcsönös is, mert én is megtudlak védeni. Mondjuk csak akkor, ha épp védtelen vagy, nekem meg mondjuk van egy késem, vagy pisztolyom. Vagy egy telefon zsinórom. - soroltam a lehetőségeket, bár több nem jutott az eszembe.
- Uuh, el is felejtettem megkérdezni. Nem lesz morcos a királynőd... a-akarom mondani a feleséged, hogy kóbor embereket viszel haza? - pillantottam rá.

Még egy félórája sincs, hogy kiakartak nyírni, de Lazare mellett már is sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Talán azért, mert tudom, hogy ő is Csodaországból pottyant ide, és persze az is közre játszhatott, hogy szépen elintézte a két palit.
- Fellépni? - kérdeztem kíváncsian, hirtelen nem is tudva hová tenni a kérdést. Aztán leesett, ahogy folytatta. - Ó, ja a klubba! Hm, nem is tudom. Jó móka lenne, ráadásul kevésbé fárasztó így látszatra, de egyszerre annyi mindent nem tudnék csinálni. És ha csak táncos leszek, mi van, ha a pultos lányok onnantól kiközösítenek? - nézek kissé kétségbeesve Lazare-ra, hiszen ez simán megtörténhet. Tudom, hogy így sincsenek oda értem nagyon. Legalább is gondolom, mert sokat nem beszélek velük, de nem akarok senki ellensége se lenni. - A ruha nem számít. Amíg nem akarnak miatta... megszeretgetni, addig nem zavar, mi van vagy nincs rajtam. - csóváltam fejem, hogy az volna a legkisebb problémám.
- Rendben, köszönöm. - bólintok egyet ajánlatára, bár valószínűleg nem fogok élni vele. Ruhám még akad a nevelőszüleimnél is, az előző lakásomhoz pedig még kísérővel sem mernék vissza menni, mert tuti a nyakamra küldik a zsarukat.
- Szomorú, hogy a pénz ilyen hatással... ilyen rossz hatással van az emberekre. Ennyire feledékennyé teszi őket. - állapítom meg, de igaz, ami igaz, amit mond, az teljesen úgy van. Magam is mindig ezt tapasztalom. Jack szemei is csak úgy csillognak, ha zöldhasút lát. A további kérdéseimre konkrét választ nem kapok, de elmosolyodom, mikor elismeri tudásom, mégha van is mit tanulnom. A pénz engem nem köt le, de az embereket szeretem figyelni.
-Zhiznennyy opyt! - mondom büszkén mosolyogva, mélyebb hangon, ahogy édesanyám mondta mindig nekem, mikor tátott szájjal hallgattam, miket nem tud. Közben meg feltartottam kezeim, mint azok a betegesen kigyúrt emberkék a magazinokban. Csak nekem még nem voltak puklik a felkaromon. De így van ez, csak is az élettapasztalatnak köszönhetem, hogy olyasmiket is tudok, amit a korombeliek nem. Igaz, ők is tudnak olyasmi, amit én nem. De most, hogy itt van nekem a fehér király, mint bölcs szövetséges, őt úgy is bármiről meg tudom kérdezni.
Kíváncsian hallgattam őt a kokainról, bár ezen megállapítások alapján sem értettem, hogy valaki, hogy válik ezeknek függőjévé. Miért nem mondják egyszer csak, hogy kösz nem. Az pedig, hogy ilyen dolgokkal próbálják meg elkerülni, hogy szembe nézzenek a problémáikkal... elképesztő. Mintha lusta lennék megkeresni a kést és a vonatot, és hagynám, a fenébe. Még is milyen hozzáállás ez? És akkor majd kifogja megoldani a problémájuk?
- Igazad van. Aki lényegében az életétől menekül, az tényleg csak is buta lehet. - bólogatok, mert ezekben a dolgokban még logika sincs. Ha félnek a gondolataiktól, az érzéseiktől és mindentől, minek élnek?
Vicces kijelentésére elnevetem magam, bár gondolatban azért felteszem a kérdést, hogy létezik e ilyen étel, és ha igen, vajon milyen íze lehet? Lehet pont olyan büdös, mint a tüdő, de attól még lehet finom. Elmosolyodtam, mikor a segítőkészségről beszélt. Egyetértek vele abban, hogy tényleg jó szándékú, és hogy segíteni tényleg jó érzés. Kár, hogy ezt jobbára csak mi ketten gondoljuk így. Már csak ezért is járna neki egy cukorka. Így helyette, csak feljebb tornáztam magam annyira, hogy hozzá közelebb lévő kezemmel meg tudjam simogatni a buksiját, ha már édesség nincs.
- Igazán megválaszthatnának a város legjobb főnökének. - mosolygom neki, miután vissza ejtem hátsóm az ülésre.
A rendőri jelenet kissé ugyan kimozdított a komfort zónámból és belátom, hogy picit túl reagáltam, de meg volt rá az okom, csak még beavatni nem akartam a királyt. Nem akarom, hogy rossz dolgokat gondoljon rólam. Már kedveltük egymást, és jelenleg csak rá számíthattam, ha védelemről volt szó. Ha elítélne a tetteim miatt, el is áshatnám magam. De ezen dolgokon hamar túl teszem magam, miután visszakapom tőle iratait, és mielőtt még visszatenném, meglesem őket.
- Bevándorló? - kérdeztem vissza, bár meg lehet a suliban már hallottam erről a dologról, csak jobban lekötött az origami. Őszintén szólva nem hangzott túl jól, kicsit olyan ,mintha idegenek lennénk. Bár én annak is érzem magam ebben a világban, szóval jogos.
- Miért nem volt már szükség a munkádra? - kíváncsiskodtam tovább, miközben visszatettem iratait. - Csak nem bérgyilkos voltál? - szöktem magasba szemöldökeim, mert hirtelen ez jutott eszembe, aminél elég fiatalon nyugdíjba vonulnak az emberek. Meg a vetkőzős tánc, de az tudtommal csak lányok űzik, szóval... Jack is valami ilyesmi szakmát űzött. Csak aztán olyan sérüléseket szerzett, ami miatt nem folytathatta, és kilépett vagy kirúgták, nem tudom, de azt mondja nem bánta meg. A végére viszont újfent elmosolyodtam és bár a feje búbjáig nem nyújtózkodtam már el, azért a vállát megsimogattam.
- El se hiszed, hogy én mennyire örülök neked. Néhány éve élek csak a városban, de ezen az undi helyen, egyenlőre te vagy az egyetlen, akiről bátran állítom, hogy jó ember. Még, ha néha meg is versz embereket... - legyintettem a végén, mintha az semmiség lenne. A macskák is megtépik egymást, még dugci közben is, de attól még nem rosszak ők.
- Kezdem azt hinni, hogy te nem is a vesémre pályázol, hanem a szívemre... - nevettem el magam elpirulva, noha nem szántam ennek semmi mögötte tartalmat, mint, hogy szerintem a szív drágább áru, mint a vese. Amikor viszont felhozza a vacsorát és a főzést, már is támad egy jó ötletem, mivel hálálhatnám meg, hogy segít. Nyilván mindent nem fedne le, de kezdetnek ez is megtenné.
- Héé! Tudom már, mivel kárpótoljalak, ha már nincs nálam cukor! Főzni én is tudok. Amerikai ételeket nem sokat, de értek az orosz és a norvég konyhához is. - mosolyogtam, s egyúttal fel is ajánlottam a lehetőséget. - Mester ugyan én sem vagyok, de mindkét anyámtól tanultam a nemzeti ételekről, meg azokról, amit a turisták is szívesen megesznek, akik kicsit válogatósabbak. Szóval gond egy szál se. - néztem rá mit szól hozzá. Nyilván a főtt bárány fejhez nekem sincs gusztusom, soha nem is volt, de igazából így is sok mindenből választhat, ha vannak hozzá alapanyagok.
Ártalmatlan kérdésnek indult, de a múlt időből tudtam, hogy valószínűleg nagyon beletenyereltem egy fájó emlékbe.
- Ou... nagyon sajnálom. - motyogom, és ezt arra is értem, hogy felhoztam, noha ő viccel üti el a végét, de attól még biztos fájó emlék. Már korábban is azt gondoltam, hogy ezek az itteni orvosok nem gyógyítanak, csupán pusztítanak. Elhitetik az emberekkel, hogy segítenek, mert értenek hozzá, hiszen van köpenyük, meg piruláik, de mikor a kaszás a válladra teszi a kezét, ők is csak a fejük tekerik. Nem tudnék olyan vigasztaló szavakat mondani, amivel könnyíthetnék ezen a seben, de bízom benne, hogyha végre visszajutunk Csodaországba, a felesége életben lesz, és egészéges.
- Juhúú! - emeltem én is magasba a kezeim, majd visszább véve a hangerőből ránéztem. - Nagyon messze laksz a munkahelyedtől. Bár... - nézek vissza az épületre. - Szebb is ez a hely, mint a város belsőbb részein lévők. - jegyzem meg. Majd mosolyogva bólintok és ismételten a magasba emelem kezeim örömködve, mintha épp az általam kedvelt foci csapat lőtt volna gólt. - Forró zuhaaany, juhúúú!

M-mi? Mi, dehoogy! - csóválom fejem, bár hirtelen nem merném ezt biztosan állítani. Fene tudja, hogy amikor épp nem vagyok ott, mi zajlik ott. - Csak hát, nem is tudom. - vonok vállat előre nézve, elgondolkodva a jó kis lehetőségen. - De jól hangzik, igazából benne vagyok. Mozogni jó dolog, táncolni meg még annál is. - mosolyogtam lelkesen, legalább is míg fel nem hozta Barbie-t és az ő elhivatottságát, mert onnantól kérdőn néztem rá.
- Pedig ő is nagyon ügyes. Látszik mennyire odateszi magát. Szó szerint mindent belead. - vigyorodtam el, ahogy felidéztem leutóbbi műsorát. Meg is lepődtem, hogy egy kis popsi, cici villantás milyen eszméletlen hatással van a férfiakra. Mintha nem látnának máshol ciciket és popsikat. Nem azt mondom, hogy nincs szép, kerek, formás hátsója Barbie-nak, de én például inkább egy corgi popsijától tudnék elájulni, ahogy illegeti billegeti séta közben. Hm, de hát ízlések és pofonok ugye. - Bár azt nem értem, hogy minek neki az a két csillag a cicijeire... így is minden látszik... - nevettem el magam, mert legutóbb még a könnyem is kijött, ahogy ugrált a színpadon.
- Aham. Megszeretgetni. - bólintok nagyot, és hozzáhasonlóan én is elmosolyodok, aztán szemeim forgatva elmagyarázom, mint, ahogy ő is kiszokott okosítani, ha valami nem tiszta.
- Tudod, amikor két ember összegabalyodik odalent és összeilleszkednek a kukijukkal és a nunijukkal. - magyarázom, és, hogy legyen róla elképzelése, ha esetleg vizuális típus, megmutatom neki a két kezemmel is, ahogy még az egyik lány mutatta a bárban, noha nem tudtam, mennyire tud figyelni vezetés közben Lazare. - Vagy a popójukkal... vagy a szájukkal... attól függ. - vonok vállat, aztán kíváncsian figyelem, hogy érti e mire céloztam.
- Naná! - vágtam rá nevetve. - Te nem láttad a múltkor, hogy csápoltak a fiúk a színpad körül Barbie-nak? Mintha valami híresség lett volna. Na meg, sosem értettem ezt az egész pucérkodás dolgot... Baba korunkban is pucérak vagyunk, sőt együtt fürdünk a testvérekkel vagy a szüleinkkel. És sokszor a strandokon is pucér mindenki. A fiúk meg állandóan kiteszik a cicijüket. Nem igazságos, hogy a lányok ezt nem tehetik meg. - csóválom fejem morcos fejet vágva az igazságtalanságon. - A lányoknak is melegük van nyáron. Rájuk is ráizzad a ruha. A dzsungelben sem foglalkoznak ilyenekkel, és az ősemberek sem csináltak belőle problémát. Nekünk sem kellene, mert ez szerintem nem azt jelenti, hogy valaki buta vagy sem. Szóval, éljenek a pucér napok! - emeltem magasba kezeim egy pillanatra, majd vissza is engedtem őket magam mellé. A pénzt érintő témában egyet kellett vele értenem, mert bizony nekem is az a tapasztalatom, hogy a pénz általában rossz hatással van az emberekre.
- Pedig kinéztem volna belőled. - vigyorogtam. - Azt jelenti élettapasztalat. Anyám mondogatta mindig, mikor bölcs dolgokról beszél nekem, én meg csak hüledeztem miket nem tud. A kor is sokat számít persze, de aki születésétől fogva egy kis arany kalitkában él és ott is öregszik meg, aligha szerez annyi tapasztalatot, mint egy kóbor macska. - magyarázom még mindig lelkesen és mosolyogva. Így, hogy hátra hagytuk a főbérlőt, a támadókat és a rendőröket, már is jobban érzem magam, boldog vagyok, pláne, hogy még tető is lesz a fejem felett és ráadásul megbízhatóbb szállásadóm nem is lehetne nála. Úgy is kíváncsi voltam rá milyen helyen lakik, hogyan él. Csak nyilván eddig lehetőségem nem volt megismerni, mert hát... hogy nézne ki, ha néhány hét után megkérdezem tőle, hogy hé, felmehetnénk hozzád?
- Óóó, igazad van! Ott tényleg nincsenek drogosok. Pedig mindenhol máshol igen. De fura. És... és mit csinálnál, ha kiderülne, hogy valaki drogozik? - néztem rá nagy kíváncsi szemekkel. - Nem mintha én ezt tervezném, mert már attól rosszul vagyok, ha porcica megy az orromba, vagy ha vitamint kell bevennem, de érdekel... Kirúgod őket? Vagy elviszed őket a rendőrségre? Vagy esetleg... - és itt kicsit közelebb hajoltam hozzá, kezem a számhoz téve, bár aligha hallaná más is. - ...lefejezed őket?
- Nem. - vágom rá fejem csóválva. - Tudom. - helyesbítem. Nem sok helyen dolgoztam, de ott a főnökök általában mindig magukat nézték, nem a dolgozókat és nem is a vásárlókat. Lazare pedig mindenki kedvére tesz. El is gondolkodtat, hogy vajon neki ki tesz a kedvére, hogy ne szakadjon meg ez a kör.
- Óu! - döbbentem le a magyarázaton. Annak ellenére, hogy nincs semmiféle negatív jelentése, valahogy még is olyan rosszul hangzik. - Akkor én többszörös bevándorló vagyok. - nevettem, ahogy ki matekoztam a dolgot. - Mert Oroszországban születtem, onnan pedig Norvégiába költöztem, aztán meg ide. - hadonásztam egyik kezemmel, hogy egyik helyről a másikba, aztán a harmadikba mentem. - Eleinte tökre bántam, mert elég szar itt élni, főleg egyedül, de, most hogy már van egy szuper jó munkám, egy még szuperebb főnököm, sokkal elviselhetőbb az élet. - vigyorogtam, mint a tejbe tök. Igazából már most alig bírtam nyugton maradni, mert a visszatérő életkedvemmel mindig sajtkukaccá válok. Ez mindig is így volt. Egy kocsiban azonban nincs nagy mozgás tér, és nem is ajánlatos ficánkolni, de szerencsére Lazare érdekes történetei és válasza kellően lefoglaltak míg megérkeztünk.
- Aztaaa! Ez tök jól hangzik! - csodálkoztam, milyen menő munkája volt. Lelki szemeim előtt pedig láttam, ahogy megszervezi a királyi esküvőket, megparancsolja a szolgáknak, hogy a Fehér királyságban csak is fehér rózsák lehetnek. Hogy kiossza Kalaposékat, amiért ekkora rumliban teáznak. Úúú, ilyen munkának én is örülnék. - Hm, elég kegyetlen főnökeid lehettek. Látod, látod, ezért mondom én neked, hogy nálad jobbat keresve sem találnál... - bólogattam ismételten csak megerősítve magam.
- Ahww... tudtam, hogy te megértesz. - mosolyogtam enyhén el is pirulva, mikor ő maga mondta ki, hogy szövetségesek vagyunk. A szervkereskedős poénon pedig csak nevettem. Örülök, hogy ő érti ezeket a poénokat, mert sok más ismerősöm olyan furán néz rám ilyenkor. Mintha még sosem hallottak volna ezekről, vagy nem tartják viccesnek. Pedig pont olyan humorosak, mint a disznó viccek, vagy kissé bántó poénok. - Egye fene, mehet mindkettő... - intettem nevetve, aztán felajánlottam a lehetőséget és hálából főzök én. Nem vagyok profi, de az alapok simán mennek, és értek egy-két érdekes recepthez, szóval szerintem ennél több nem is kell, hogy éhen ne haljunk.
Bár a véletlenek folyamán, de csúnyán beletenyereltem a családi tragédiába, amit sajnálattal hallottam. Pedig megismertem volna azt a mázlista nőt, aki elcsavarta Lazare fejét. Ám az érkezésünk hamar elterelte mindkettőnk figyelmét e szomorú témáról.
- Ne viccelj! Végre valaki, akivel nem csak poénkodni lehet, de még tanulok is tőle! - mosolyogtam szélesen, és helyette is büszkén. - A feletteseid nagy hibát követtek el, hogy lemondtak rólad, de éljen a hülye fejüknek, mert így legalább találkoztunk. - vontam vállat nevetve.
Míg le nem állította a motort, kifele nézelődtem. A nevelő szüleimmel mi nem tömbházba laktunk, viszont ahonnan kidobtak igen, de ott nem volt hozzá ilyen parkoló helyiség. Elég para így este, még ha égnek is a villanyok. Teljesen kihalt. Bár nem hiszem, hogy bárkit is megakarnának itt támadni, hiszen itt laknak egy csomóan, de attól még elég hűha. Aztán Lazare-ra néztem.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá szélesen, és csak azért nem ugrottam ki, és álltam meg a mozdulatban, mert feltűnt, hogy elindult a kocsi másik oldalára, amit először nem is tudtam hová tenni. Pedig Csodaországban is gyakoriak voltak az ilyen apróságok. Csak hát... itt minden olyan más.
- Ó, mily nemes, gesztus! - mosolyogtam, miközben magamhoz véve hátizsákom kipattantam. - Csodálom, hogy még egy cica sem próbálkozott be nálad! Csuda jó dolguk lenne. - vigyorogtam, de teljesen komolyan gondolva. Vajon mi oka lehet annak, hogy nincs senkije? Nyilván a gyász is hozzájárul az ilyen dolgokhoz, de úgy vettem észre, sokszor könnyebben túl teszik magukat rajta az emberek, mint mondjuk egy hattyú a párja elvesztésén. Ők konkrétan belehalnak, ami nagyon szomorú, de valahogy még is meghatóan szép. Na persze azt nem szeretném, ha Lazare-val történne valami, de azt sem, hogy boldogtalan legyen. Így is sokat ad másoknak, szinte állandóan lesi mindenki kívánságát, aztán mit csinál...? Este haza jön, és egyedül ül a foteljében, miközben talán vanília fagyit majszol. Hát még szerencse, hogy most itt vagyok vele! Majd én jól felforgatom az életét... persze jó értelemben...
Már alig vártam, hogy végre forró víz érje a bőröm, és legfőképpen, hogy száraz és tiszta legyen, és igazából ezektől már nem is sok minden választott volna el, ha nem jelenik meg előttünk az a furcsa egyenruhás fickó. Én hirtelenjében nem is értettem miről zagyvál, ezért Lazare-ra is kérdőn pillantottam, mikor visszaszólt a fickónak, majd a nyújtott kulcsokra pillantottam, és átvettem. Mi folyik itt?
- Wow! - szeppentem meg a Fehér király abszurd, vicces és kifejezetten imponáló akcióján. Át is karoltam a nyakát arra a kis időre, majd elpillantva még a morcos képű fickó felé, kiöltöttem rá a nyelvem.
- Egy tündér királylány vagyok, látood? - kiáltottam még oda neki, ahogy szépen becsukódott a lift ajtó, majd nevetve tűrtem el hajam, mikor Lazare letett. - Pedig igazán hozzá szokhattál volna. Ez a város tele van velük... - kacagtam, no persze bosszantó volt tényleg, de mivel már csak méterek választottak el a felhőtlen zuhanyzástól, így nem hagyom, hogy néhány idióta elrontsa a kedvem. Lazare-nak sem kellene hagynia. Mikor másodszorra felvett a karjaiba, már készültem, így nem ért meglepetésként. Ismételten átkaroltam a nyakát és oldalról figyeltem az arcát. - Szirént kellett volna mondanom. - állapítom meg. - Mert akkor legalább magyarázatot adtam volna, hogy miért vagyok csurom víz. Te meg kifogtál, és most hazaviszel, hogy meg... főz. - kuncogtam, bár ahogy elnéztem mögé, már sehol sem láttam a portást. Idáig biztos nem rohant fel. Nem is bírta volna szerintem szusszal. A futkorászás nem a portások sportja. Az ajtó kinyitása már piskóta volt, és mikor letett egyből be is lépkedtem és körbenéztem, bár vizesen nagyon nem mentem beljebb, mert azért más így koszos, esős vizesen, és tiszta vizesen is föl alá mászkálni egy lakásban. Pláne, hogy nem is az enyém.
- Hű, hát neked sokkal nagyobb lakásod van! Simán elférne még itt néhány cica. - teszem csípőre kezeim, mert még mindig nem értem miért él egyedül, hiszen láthatóan bőven van itt még hely. Megakartam kérdezni, de a fürdőszoba említésére egyből odapattantam az ajtóhoz, ám mielőtt kinyitottam volna, felcsillant szemekkel fordultam után, amit ő csak azért nem látott, mert közben elosont valahová. Én meg száguldottam utána.
- Hogy miiii?! El se hiszem! Annyira jófej vagy, Lazare! - pattogtam izgatottan egy helyben, mint egy kis gyerek, akinek végül megengedik, hogy bevihessen néhány játékot a kádba. Össze is kulcsoltam magam előtt kezeim, miközben alsó ajkamba haraptam.
- Még soha senki nem ajánlotta fel, hogy együtt zuhanyozzunk! Pedig sokkal jobb együtt, mint egyedül! Eszembe sem jutott volna megkérdezni, mert tudom, hogy mindenki olyan előítéletes és egy ilyen kérdés hallattán csak föl le mozgatnák a szemöldökeiket, de tudtam én, hogy te nem ilyen vaagy! - rugóztam lábaimmal még mindig majd kiugorva a vizes ruháimból, fülig érő mosollyal. Igazából együtt mindent jobb csinálni, mint egyedül, csak hát ő annyira magányos, ezért lehet nem lett volna illő ilyet kérdezni, de hát nem is kellett, mert ő maga megtette. - Ha kád lenne, az még jobb lenne, de a zuhany is menő! Még gumikacsa sem fog kelleni, mert ott leszünk egymásnak mi! Huhúúú! - tapsoltam vidáman, aztán egy hátra arccal elsuhantam a fürdőbe.
- De siess! Különben lehúzom magam a wc-n! - vicceltem, mert arra biztosan nem lennék képes, közben meg kicsit megkínlódva a testemre tapadt ruhákkal, elkezdtem vetkőzni. Úgy is összekoszoltam és vizeztem, ahogy felvett, szóval igazából még jól is jár, mert nem kell egymásra várnunk.

Ahogy emésztgettem az ajánlatot egyre jobban meg is tetszett. Én, mint táncos. Szerintem menne, és jobban is élvezném, mint a futkorászást, bár abban is van némi kihívás mikor kerülgetni kell a vendégeket egy tálca koktéllal.
- Éljenek az előléptetések! - ujjongtam, mert magamban már elkönyveltem a dolgot, és amúgy sem szokásom félvállról venni a munkát. Itt meg pláne, még is csak róla van szó. A táncról tértünk át a táncosokra, ott is inkább Barbarára, akinek bár különleges módszere van a férfiak megfogásához, ugyanakkor még most sem látom benne a logikát. Még Lazare magyarázatára is fejem csóválom értetlenül.
- Hát de mi más lenne ott, ha nem a cicije? Lila felhők szivárvánnyal?? - pillogtam rá még mindig összezavarodva, bár meg lehet, erre gondoltak a lányok, amikor azt mondták ne próbéljak meg férfi aggyal gondolkodni. Az ember azt gondolná nem vagyunk ennyire különbözőek, de ha egy férfi tényleg azt hiszi, hogy a nők cicijein a csillagok mögött hold vagy felhőcske van, hááát... Abban viszont egyetértünk, hogy a táncos lány különc, és hogy ezzel nincs semmi baj.
Elmosolyodtam felé, mikor felnevetett. Jól esett, főleg, mert még sosem hallottam nevetni. Nem, még Csodaországban sem. Szép finoman tértünk egyik témáról a másikra, de fontos dolgokat boncolgattunk, így nem bántam, hogy mindezt kiveséztük.
- Oké. - bólintok, mint egy elfogadva a feltételt, majd egyből el is kezdtem helyesbíteni, mielőtt félreértésekbe keverednénk. - Na de várj! És ha a vendégek is leakarnak vetkőzni? Vaagy mi van akkor, ha egy fiú és egy lány jön hozzánk és a fiú akar levetkőzni? Akkor én felöltözöm, te pedig levetkőzöl? - kíváncsiskodom, mert hát azért nem mindegy, és a végén még mindenki össze vissza veszegeti a ruháit. Sőt! Össze is keverjük egymásét a kupacban! Hát igen, komoly problémák lehetnek ám ezek.
Itt vettünk egy éles fordulatot, és rátértünk a származásra és a családra. Jól esett, amiket mondott, mert egyet kell értenem vele, anya bölcs, okos asszony volt. Sajnálom, hogy nem maradhattam vele, mellette könnyebb lett volna itt is. - Ha én anya lennék, bár nem akarok, akkor én sem mondanék hülyeségeket a kisbabámnak. Más úgy sem lesz vele jó és kedves hátsószándék nélkül. Szóval legalább bennem bízzon meg. - motyogom, addigra már kifele bámészkodva. Sosem gondolkodtam az anyaságon, szerintem nem is volnék jó szülő, pláne, mert sokszor kellene egyedül hagynom, míg én harcolok a sárkányok és a Vörös királynő ellen. De azért... furcsa lenne egy kis klón.
- Ez igaz. - mosolygom vissza rá, addig ficánkolva a biztonsági öv mögött, míg el nem értem majdnem teljesen kopasz buksiját és meg nem simogattam neki. - Te jó szívű vagy. Kár, hogy mások már nem annyira. Akkor nem volnának kóbor állatok. - sóhajtom visszaülve a helyemre. Nehéz egy helyben maradnom, s nem csak azért, mert vizes és koszos vagyok, hanem, mert alapból is nehezen maradok meg a seggemen.
Lassan elkerekedő szemekkel pillogtam rá, hogy tényleg megfogadja-e  a tanácsot, de végül leesett, hogy nem. Nem mintha akkora baj lenne, mármint ő még is csak egy király, nekik meg joguk van fejeket lecsapkodni...
- Igazad van. Ilyen helyre nem is kell. A női ellenségeket legyőzik a cicák, a férfiakra pedig ott van Barbara és a csillagai. Nincs szükség itt többre. - csóválom fejem mosolyogva, bár ettől függetlenül én ezt komolyan is mondom. Még ha ebben a világban nem is tudok ágról ágra ugrani, lebegni vagy pillangókká válni, azért ütni, rúgni és harapni is megtanultam.
- Nekem mondod?! Én tökre elhiszem neked! Szerintem a legtöbb itt lakónak fingja sincs róla, hogy mennyit küzdöttél vagy küzdesz most is. Elvégre egy egész birodalmat kellett felépítened a semmiből, rengeteg ember dolgozik a kezed alatt, és mindenkivel jó kapcsolatot ápolsz, meg még víz forralót is szereztél, azért ez már elég durva, én úgy gondolom... - bólogatok nagyokat elismerően. Nem csak itt állt helyt, de Csodaországban is szépen rendet tart, anélkül, hogy bárkit lefejezne vagy ne kedvelnék. Közben háborúkat vív, fejleszti a birodalmat, jó kapcsolatot tart a birodalmon kívülre esőkkel is, kivéve ugye a királynővel.
Idővel hazaérünk... de fura... haza... Hm, ezt még szoknom kell. A lényeg, hogy a portás bácsin kívül egész kellemes volt a hely, hát még a lakás. Igaz, nem volt akkora, hogy az összes cica elférjen, de ha nagyon összehúznánk magunk, a fél csapat azért elférne. Nem sokat nézelődtem igazából, mert ilyen sárosan nagyon nem is volna túl szép dolog, csak összekoszolnék mindent, de azt nem gondoltam volna, hogy még a közös zuhit is felajánlja. Általában néhány óra múlva már elegük szokott lenni az embereknek a közvetlenségemből, amit én csak lelkes barátságosságnak hívok, kevésbé hangzik nyomulósnak, de a lényeg, hogy ő még bírta szusszal, és ennek örültem. Szóval beviharzottam a fürdőbe és elkezdtem megszabadulni a felesleges ruháktól, amiben csupán annyi kihívás volt, hogy vizesen, elég nehéz volt levenni őket.
- Köszönöm! - motyogom, miután besegít, és bár nedves ruhában sem volt épp melegem, most kezdek csak igazán fázni, szóval első szóra be is vonulok a kabinba, persze miután a sáros ruhákat berakom a csapba és engedek rájuk egy kis vizet és szappant, hogy addig is ázzanak a szappanos vízben és amíg ő is letudja a ruhákat magáról, addig megpróbálom beállítani a vizet egy fokkal melegebbre, mint a langyos. Nem babrálok vele sokat, addig talán már ő is belép, szóval felé is fordulok mosolyogva. Így néhány centire egymástól tűnik csak fel, hogy hozzám képest nem is olyan magas. Talán még fél fejjel sem. Átkaroltam nyakánál, a hely miatt előbb utóbb, úgy is közelebb kerültünk volna egymáshoz, és gondoltam őt sem zavarja.
- Ha kicsit több hajad lenne, akkor most tudnék neked frizurát csinálni samponnal... - kuncogtam, miközben mellette élveztem a meleg vizet is, és azt, hogy lassan lemossa rólam a zuhany a sarat is.