Kellett egy hely. Nem csak, mert pénz szűkében vagyok, hanem, mert félek nappal a városban. Ez nem paranoia. Követ. Látom, tudom, hogy követ a Halál. Talán megszokta, hogy nappal mozgom, talán kifigyelte mikor hagyom el a lakást, de jó pár alkalommal keresztezte az utam. Nem, nem én az övét. Nem vagyok paranoiás. A Kalapos is elmondta, hogy a Vörös királynő vér díjat tűzött ki a fejemre, és a legvérszomjasabb harcosát küldte, hogy megöljön. Magát a Hóhért. Szóval a nappalaim éjjelekre váltottam.
Az épület falán most éppen pihenőben lévő, sötét neon feliratra pillantottam, mielőtt beléptem volna, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jó helyen járok. Nincs bajom ezekkel a helyekkel, de ahogy sok másik ilyesfajta szórakozási tevékenységgel, az ilyen helyek nyújtotta lehetőségekkel sem szoktam élni. Persze iszom, és a zenét is szeretem, de nem vonz, hogy feszülős ruhában idegenek hada faljon fel tekintetével és invitáljon olyasmikre, amit jó részt csak a férfiak élveznének. Nincs bajom az erőszakkal, amíg az én kezem alatt vérzik a másik, de tisztában vagyok az erő viszonyokkal, így nem húzok ujjat azzal, akitől tartani kell. Kivéve, ha szükségszerű. Belépve a helyiségbe még nagyobbnak tűnik, mint odakintről, ami egyből az juttatja eszembe, hogy itt is lesz bőven mit tenni. Nem mintha büdös volna a munka... S ami azt illeti a megbeszélt bér is vonzó volt, noha fogalmam sincs mit értett az úr a kirívó dress code alatt. De mint mondtam, kell a pénz. Az üres helyiség kissé bizonytalanná tesz, merre is induljak, így nem vagyok rest segítséget kérni. Nem vagyok hangos és fülig érő vigyorgós - arra ott van Vigyori -, de igyekszem barátságos hangot megütni a takarítóval, mert nevelő anyám szerint fontos az első benyomás. Nyilván nem őt kell lenyűgöznöm, de Jack szerint az ilyen klubok főnökeinek minden beosztásban akadhat szeretője, hogy mindig mindenről tudjon. Lehet hülyeséget mondott, de inkább ebből indulok ki, mint, hogy egyből azt a következtetést vonják le, hogy flegma vagyok, noha a szó fogalmával sem vagyok teljesen tisztában, de az biztos, hogy nem szinonimája a visszahúzódó, csendes jellemnek.
Mikor a hölgy útba igazít elindulok a lépcsők felé. Igazából már most munkatársként tekintek mindenkire, mert úgy gondolom, ha rövidtávon is talán, de lesz itt helyem. Útban a lépcső felé elmerengtem a pultokat figyelve, vajon jár e ide ismerős, barát vagy ellenség. Tudom, hogy sokszor belefut az ember a klub reklámjaiba a neten, mert népszerű hely, de azért bőven akadnak verseny társai is. Csak a lépcsőfokokon kopogó cipő hangja végett kaptam oda fejem irányába, és meg is torpantam egyből, bár azt túlzás volna állítani, hogy majdnem neki mentem volna a nálam jóval magasabb fickónak. Ha így is lett volna, minden bizonnyal könnyűszerrel pattantam volna le róla és rajzfilmbe illő módon csúsztam volna végig ültemben a frissen felmosott padlón egészen az ajtóig. De nem így történt. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy a férfi egésze, még a barátságos mosolya ellenére is nos... ijesztő volt. De legalább is óvva intettem magam attól, hogy borsot törjek az orra alá. Konkrétan egy maffia vezér alakját láttam magam előtt. Pont, ahogy Jack leszokta őket írni. Öltönyben volt, sárgás árnyalatú nyakkendője pedig kritikát nem tűrve simult frissen vasalt ingjéhez. Én meg csak kihúztam feketével a szemeim, hogy még inkább kiemeljék kékeszöldjét. A hűvös időhöz öltözvén, egy sötét farmerben, fekete, bőr csizmában, egy fekete pólóban és egy szintén sötét bőrdzsekiben voltam. Nos... Talán nem ártott volna odafigyelnem a munkaügyis felvilágosítónál, mikor a megjelenésről beszéltek. Az egyedüli elegáns dolog talán az ezüst láncon nyakamban lógó Omega szimbólum volt. Nem tagadom, egy csöppet szégyelltem magam miatta, de úgy voltam vele, hogy úgy sem ezt kell viselnem, olyasmit meg nem szívesen veszek fel, amiben kényelmetlenül mozgok.
Nem vagyok pszichopata, de az itteni világban elég nehezen mennek még a társas szituációk, azon belül is leginkább az érzelmek kifejezése, vagy bizonyos dologokra helyesen reagálni. Nem azért, mert esetleg nem tudom, hogy kell mosolyogni, mint inkább annak okán, hogy tartok tőle, ha rosszkor és rosszul reagálok kinéznek, bántani fognak és előbb vagy utóbb ugyanaz lesz a vége, mint Tweedledee-nek és Tweedledum-nak. De a mosolyát látva én is ejtek felé egy halovány mosolyt. Persze ettől még tartom azt, hogy a klub mögött sötét üzelmeket folytathat és nem árt tőle megtartani azt a bizonyos néhány lépést.
- Cseppet sem. - válaszoltam tömören és a röviden. Az idegenekkel való csevegés sem erősségem, mert képtelen vagyok olyasvalakivel jó kedélyűen, bármiről is elbeszélgetni, akiben nem bízom. Amint nem könnyít bérgyilkos külleme. - Gyda Soverall. - rázok vele kezet, bár majdhogy nem el is tűnik kezem az ő markában, ettől pedig előbújik belőlem a kisebbségi érzés, és a bemutatkozást követően el is húzom a kezem. Igazából azt sem tudom, minek mutatkoztam be, mikor nyilvánvalóan már tudta a nevem a múltkori beszélgetés miatt. Igaz, ő is bemutatkozott akkor, ahogyan most is, ám, mint minden fiatal állásinterjús, már vissza sem tudnám idézni vezetéknevét. A keresztnevét is csak azért, mert ismertem egy Lazarus nevű cápát a Sötét mélységek tengerében. Igen, tudom, hogy nem ugyanaz, de jó emlékeztető példa. A fickó precíz, alapos, így felteszem ezt várja el a klub dolgozóitól is. Nem tartok a pontosságtól, az viszont kétségtelen, hogy sajnos evégett nem is leszek a leggyorsabb dolgozó. Tényszerű kijelentésére bólintok egy aprót, majd keze után sandítva a pult felé először hezitálok elfogadni, de mivel az alkoholizmus családi vonás, én sem vetem meg az italt, pláne, ha még kínálnak is vele. Újabb bólintás követte az előzőt, majd olykor észrevétlen elsandítva felé, sétáltam vele a pulthoz. Ez nem paranoia, ez óvatosság. Őszintén szólva nem gyakran ülök bár széken, így hirtelen kell rádöbbenjek, hogy ez nem olyan, mint egy étkező szék, hogy csak ráteszem a hátsóm. De nem ügyetlenkedem sokat, pikk pakk fellépek a rajta lévő fémcsőre vagy mire és ráhuppanok, remélve, hogy mind ebből ő vagy az alkalmazottjai nem láttak semmit. Nem szívesen hozom nyilvánosságra milyen szerencsétlen tudok lenni. De azt hiszem más sem. Miután pedig sikerült helyet foglalnom, a felkínált italokra sem nézve válaszolok.
- Egy vodkát kérnék. Köszönöm. - ejtek felé egy kissé erőltetett, de szélesebb mosolyt az előzőnél. Tök fura, hogy a jövendőbeli főnököm szolgál ki, és más esetben, ha udvariatlanság is - bár nem tudom, hogy ez állásinterjún kínált alkoholokra is vonatkozik e - de visszautasítanám. Jack szerint a vodka és az annál magasabb alkohol tartalmú alkoholok a legbiztonságosabbak, mert ha azokba méreg kerül, az etanol semlegesíti. Vagy valami ilyesmi... De mit tudhat ő ilyeneket, hiszen ő is alig él. Kalapos szerint viszont sokkal okosabbnak és érdeklődőbbnek tűnök, ha kérdezek, mint sem, ha bután hallgatok, szóval, hogy a pohár kitöltése alatt se ülje meg a fagyos csend a hatalmas épületet, gondoltam bedobom nem létező nyitottságom.
- Miért pont Kék Cicák? A cicák nem is kékek. - érdeklődöm, bár első hallásra elég bugyuta kérdésnek tűnik. Igazából... másodszorra is... Sőt. De azt nem merném hozzá tenni, hogy rákerestem a wikipédián, viszont az nem dobott semmit a hely történetéről.

Szégyenletes, de már pelenkásként sem volt idegen számomra az alkohol, bár sosem önszántamból fogyasztottam. Kaptam. Hogy aludjak, hogy egyek, hogy fertőtlenítsen. Anyám sosem volt odaérte, de hiába volt súlyban több apámnál, aki első ránézésre egy cingár semmirekellő volt - bár az is volt -, sosem félt megütni, ha ellenszegült vagy nem egy véleményen voltak. Anyám is ivott, bár ő inkább bánatában, s ami a legfontosabb, hogy mértékkel. Senki sem tanított meg inni, amit elláttam, azt hasznosítottam, s mivel apám vérbeli orosz volt, sokszor a víz helyett is vodkát ivott. Talán még a rumot szerette.
Nem mosolyok, de szám sarkában ott lapul az apró elismerésére szolgáló mosolyféle. Mind eközben pedig érdeklődve figyelem minden mozzanatát továbbra is. Megszokás, hogy sose érjen meglepetés. Jack szerint amúgy is jobb az óvatosság, pláne, mert a kést is elhagytam.
Már majdnem azon kezdek kattogni magamban, hogy vajon mennyire tűnhettem idétlennek, mikor babráltam a bárszékre való felüléssel, mikor a tekintetem a cseppmentesen eltörölt pohárról a szivárvány színeiben táncoló arcára siklott. Nem szokásom a hasra ütésszerű megállapítás, de a Kék Hernyó ajánlotta, hogy jelentkezzek ide, mondván, hogy a Hóhér ide nem fog utánam jönni, és egy jó szövetségesre tehetek szert. Szokott tévedni, még is csak egy hernyó, aki állandóan nyeli a füstöt, de a jelek...
- Sosem iszom munkanapokon. - jelentem ki tényként, mint valami kis katona, noha merev reakcióm inkább abból ered, hogy túl sokat merengtem a Kék Hernyó mondatain. Mivel ez a világ nem a barátom, szövetségeseim pedig szanaszét szóródva élnek, senki orrára nem kötöm azonnal, hogy tudom ki ő. A Fehér Nyúl szerint is óvatosnak kell lennem, mert a Vörös Királynő sunyi játékot űz, és képes bábjait álarc mögé bújtatni. Viszont az sem ártana, ha a magánéletbeli problémákon túl a jelenlegi célomra is több figyelmet szentelnék. Nem tudhatom mi a jó és rossz válasz, de azt igen, hogy meg kell felelnem, mert kell az állás.
- Köszönöm. - nyúlok a kis pohárért és szám elé emelem. Apám mindig azt mondta, hogy egy igazi orosz sosem iszik csak úgy, annak mindig oka kell, hogy legyen. De mivel itt én vagyok az, akinek meg kell felelnie, így inkább csak arra gondolok, hogy ezzel pecsételjük meg azt, hogy mostantól itt fogok dolgozni. Az oroszok úgy tartják, azért kell megünnepelni a sikert, mert különben nem lesz másik. Megvárom, míg kitölti magának is az italt, egyedül sosem iszom. A whiskyről viszont nem sokat tudok, így ebből nem tudok következtetni. Mielőtt vele együtt egy kortyra lehúzom, veszek előtte halkan egy szusszanásnyi levegőt, bár én nem lacafacázok, a vodkával nem lehet. Aztán halkan szusszanok egyet, de nem úgy, mint egy vérbeli piás. A pohár letétele után elsandítok a pultra, mert ha van valami rágcsa, akkor csenek belőle legalább egyet. Nem azért mert éhes volnék, egyszerűen ez is egy tipikus orosz szokás, amiről nehéz leszokni. A nasi ugyanis elveszi az vodka jellegzetes etanol ízét, illetve bizonyos rágcsák, mint a savanyú uborka semlegesíti is azt. Bármilyen meglepő, még nálunk sem a seggrészegség a főcél.
A kérdésemre adott válaszát érdeklődő  arccal, kíváncsi szemekkel hallgattam. Így utólag belátom, tényleg butaság volt, mert igaza van. Viszont ezt sem szemrehányóan teszi, ami végett szintén szimpatikusabb, mint mondjuk a Fehér Nyúl.
- Valóban. - ismerem el tévedésem egy bólintással együtt, és ez megint teljesen új értelmet nyer. Csodaországban lehetnek kék macskák, ahogy álteknősök is, de ez a világ, olyan mereven ragaszkodik az emberek által hozott szabályokhoz, hogy ha beszélnék nekik a helyről, őrültnek néznének. Hogy bizonyosságot nyerjek magyarázatáról még el is tekintek a dolgozók felé, hátha akad már, aki felszolgálóként, puccba vágva készül a napra. De ha nincs is, hiszek neki. Azt nem tudom, hogy miért.
Az újabb ital ajánlatra megrázom a fejem, akkor is, ha nem volt nasi a közelben. Nehezen jutok el odáig, hogy berúgjak, de úgy érzem, hogyha most elfogadom az üdítőt, az olyan, mintha megtagadnám a származásom. Egy szóval míg nem muszáj, nem iszom rá mást. Viszont az szemet szúr, hogy ő igen, egy szóval vagy tart tőle, hogy kifejti negatív hatását az alkohol, vagy szokása leöblíteni. Bár még így is... Sosem hallottam még, hogy valaki ne rummal keverné a Colát. Igaz, én sem próbáltam még a Whiskyt mással.
- Semmi baj. Nem éhgyomorra jöttem. Tisztában vagyok a korlátjaimmal. Viszont a hólyagom elég kicsi... - tisztáztam magam, mielőtt azt gondolná, hogy látszatra csak egy fiatal iszákos kislány vagyok. De azzal nem vicceltem, hogy nem szokásom a vödörrel bevitt folyadék mennyiség. Kellemetlenül érzem magam, ha nyilvánosan jön rám a pisilhetnék. De a mondat végén azért félig mosolyogva, félig összeszorítva ajkaim jeleztem, hogy a viccnek szánt mondat, fél igazság.
Mikor a kiemeli a korom, egy pillanatra végig fut az agyamon, hogy annyira még sem akar alkalmazni, sőt, talán ez lesz a búcsú mondat, de szerencsére nem így lett. Szerencsétlenségemre viszont jött az ominózus kérdés. A pultra néztem, és arra próbáltam rávenni magam a másodperc töredéke alatt, hogy hazudjak, hogy megkapjam az állást, más is ezt tenné. Viszont eszembe jutott a Kék Hernyó, és hogy kockázatok nélkül jutalom sincs.
- Nem, nem igazán. Vagy is nem. - mert erre csak két féleképp lehet válaszolni, a bizonytalanság pedig nem pozitívum. - De dolgoztam már kávézóban. - pillantottam fel rá, noha azt, hogy miért távoztam, nem osztottam meg. Több oka is volt, bár a végén igazából kirúgtak. Röviden és tömören egyik nap összefutottam Hőscincérrel a raktárban, és mivel jobb társaságnak bizonyult a dolgozóknál, inkább vele töltöttem az időm. De lebuktam, őt pedig a halálba kergették rémültségükben. Szó szerint. A vendégek szeme láttára ugrott be a péksütiknek szánt sütőnek aljába, aminek a fém falára szinte azonnal ráolvadt egy része. Örültem, hogy Kalapos már nem élt, mert ezt sehogy sem tudtam volna kevésbé morbidan előadni neki. A főnök kirúgott, amiért nem szóltak, hogy rágcsálók vannak a kávézóban, de ők is bezártak pont emiatt.
- Ott is voltak tömegek, pláne, ebédkor és... tea időben. - nem ugyanaz, én is tudom, bár nem azért harapom be utána alsó ajkam, mert most fedeztem fel a különbségeket, ha nem, mert Vigyori szerint létezik a reinkarnáció, viszont Kalaposnak eddig nyoma sincs, és hát... hiányzik.
- Ahogy bunkók is. - tettem még hozzá felpillantva rá, mert, hogy gyakorta süllyesztettem le tekintetem a fényes pultra. Könnyebb volna onnan a szemeibe nézni, mint szemtől szembe. Nem tudom miért, pedig nem szokásom hazudni. Nagyot...
- Az jó volna. - bólintok egy aprót és lecsusszanok a székről, majd igazítva egyet a dzsekimen megvárom míg ő is kijön a pult mögül, ha esetleg nem onnan kezdené, és követem. Csupám akkor torpanok meg és nézek rá letagadhatatlanul meghökkenve, elkerekedett szemekkel, mikor finom utalást tesz az épület nagyságára. Nem is igazán a méret miatt döbbenek meg, hanem a szinonimán, amit a klub helyet használ. A hernyó nem mondta, hogy az a valaki már ismerne. Nyugaloom... Miután rendezem vonásaim, ami nem több két röpke másodpercnél, követem is tovább. Ha már az elején összemosódik minden, belekeveredem és az rosszul sülhet el. Az viszont eszembe jutott a pulttól távozva, hogy a Szív Királynő csak egy valakit utál nálam jobban, akitől egyúttal tart is a lovasai miatt. Az pedig a Fehér Király.

Egy röpke pillanatra eltöprengtem rajta, mi történne, ha a Hóhér itt is rám találna, de azt gondolom a Kék Hernyó nem ezt a helyet választotta volna, ha nem tudna valamit, amit én még nem. Egyenlőre pedig a hely és a jövendőbeli főnököm is szimpatikus volt. Nincs bajom Jackkel, de ő úgy viselkedik, mint egy feljebb való hatalom valami másik univerzumból és bár tanácsai hasznosak tudnak lenni, stílusa egyáltalán nem tartozik a kedvenceim közé. A szőrmés kabátjaiban, olyan, mint egy nőket futtató akármi is, és szerintem így is van, mert sosem állította ellenkezőjét. Ellenben Lazare kifinomult, elegáns és bár kinézem belőle, hogy a háttérben rosszabb, mint Jack, ezt épületen belül nem mutatja. Igazából olyan, mint egy hatalmas nagy medve Whiskyvel a kezében. A kérdés már csak az, hogy valóban egy grizzly, vagy némileg több megfigyeléssel kivehetők a részletek, a varratok, a fekete gombszemek s végül kiderül, hogy csupán egy mackó. Egy olyan mackó, aki akkor is vigyázz az álmodra, ha a lámpádat már le kellett oltanod. Hm, ez mondjuk egy grizzly medvére is igaz lehet.
Az, hogy munkaidő alatt, sőt azon a napon nem iszok, elvi kérdés. Tudom, hogy mi az a mennyiség, ami ellazít, s egyben figyelmetlenebbé tesz. Egy munkahelyen ez pedig nem elfogadható. Nem hazudok, ha azt mondom, sosem ittam munka alatt. Szerintem ilyet csak egy őrült csinál, aki nincs tekintettel se magára, se másokra.
Egy részt zavarba ejtő, másrészt viszont nagyon is örülök, hogy vicces megjegyzésem komolyan veszi. A föld alá süllyednék, ha csak szimpla poén lett volna, de igazság tartalma miatt, örülök, hogy még a mosdó helyét is felfedi. Közel van, és hamar elérhető, ami jó, mert még ha nem is a túl adagolt folyadék bevitel okoz gondot, én is nőből vagyok, és tetszik vagy sem, sajnos nekem is ki jut a "jóból". Kicsúszva kicsit törzsemmel, pillantok az általa mutatott irányba, hogy a későbbiekben még véletlen se tévesszem el a helyiségeket.
- Nagy kár. - értem itt ez alatt, hogy a tea time itt nem opció, ami érthető, így nem is szánom komoly megjegyzésnek, mint inkább egy enyhébb viccnek. Szeretem a teát, jobban, mint az alkoholt, tény, ami tény, ez a hely és a tea nem igazán összeegyeztethető. - Bár valóban furcsán néznének ki a virágos, arany szegélyű csészék a boros poharak és sörös korsók közt. - pillantok a szekrény soron sorakozó italokra és poharakra.
Mikor a munkahelyi dolgokra, és bunkókra terelődik a szó, majdnem közbe vágok, hogy igen, megtudom védeni magam, törtem már el orrokat és egy kart is, de mikor kiejti az udvarias szót, nagyokat pislogok, mint, aki egy csöppet meglepődött rajta, vagy éppen teljesen másra számított. Mert hát... teljesen másra számítottam. Tudom, hogy a legtöbb helyen, vannak őrök, amolyan harcos félék, akik megvédik a védtelen felszolgálókat, de én is csak látszatra vagyok törékeny. Mármint persze nem vonnám kétségbe, hogy ő úgy roppantaná ketté a karom, mint egy fogpiszkálót, de pont a hátrányaimból igyekeztem előnyt kovácsolni. Apró és vékony vagyok, emiatt az erőnlétemre nem számíthatok, ha férfiak vagy nő kinézetű, fütykössel rendelkezőkkel kell harcolnom. Viszont az interneten sok olyan dolgot látni, ami a hozzám hasonlókat is megtanítja, miként védjék meg magukat. Gondolok itt a krav magára. De nem is erre specializálódtam, mint inkább megismerkedtem az emberi test anatómiájával. Egy fejet betörni távol a földtől nehéz, de egy orrot még az én öklöm is eltörhet. A torokra mért legkisebb ütés is okozhat fulladást és bizony az érzékeny pontokba való ütés és rúgás is elég kellemetlen tud lenni. Ha pedig végre hozzájutok a késemhez, még a Hóhér sem fog tud legyőzni. Pechemre viszont pont nála van.
- Ó, öhm, természetesen. - bólintok az általa nyújtotta lehetőségre, ha lehet ezt így mondani. Azért titkon kíváncsi vagyok, vajon mit kezdenek egy alkoholtól túl bátor fickóval, ha esetleg még a kamerák se látják. Korábban már hallottam a szemmel verésről, de az elmúlt pár percben kezdtem csak sejteni, hogy ez nem biztos, hogy mindenkinél csak átvitt értelemben értetendő. Különös egy fickó, és bár volt sejtésem, hogy ő az oka, azért, amiért itt vagyok... a pénzen túl, de az ebben a világban kötelezően hordott álarc miatt eddig nem tudtam ki lehet. Az elhintett, apró jelek tették világossá. Ahogy azt is, hogy a Kék Hernyónak igaza volt. A Hóhér kegyetlen és alattomos, de egy királyságba még ő se lépne be csak úgy. Tudtam, hogy ismerem! Emiatt a felismerés miatt, míg haladunk el is engedek egy halovány mosolyt. Hetek óta talán most először érzem, hogy kicsit eloszlanak az aggodalmaim, a félelmeim. A Fehér Király jól képzett őrein sem juthat át egyszerűen a Hóhér, szóval itt nincs mitől félnem. Érdeklődve hallgatom, miközben sétálok mellette és figyelem mi merre, hol van. Egyrészt meglep, másrészt tiszteletre méltó, hogy noha ő itt a mindenség, a király, még is ad az udvariasságra, a tiszteletre és méltóságra. Jack szerintem konkrétan a női öltözőben él... Tetszett, hogy volt külön szekrénye mindenkinek, mert a kávézóban osztoznunk kellett. Láttam a Fehér Nyúl által ismert egyetemen is, hogy ehhez hasonlóak a szekrények és hogy mindenki kedvére díszíthette, ami tetszett. Kreatív és mégis elárulja, hogy kié melyik. Mindig is akartam egy ilyet. Valamit, ami a lakáson kívül is az enyém. Pláne, hogy a lakást is csak bérlem. Rá is teszem az egyik szekrényre a tenyerem egy visszafogott mosoly kíséretében, miközben magamban meg örülök a fejemnek. De persze mind ezalatt is figyelmesen hallgatom.
- Van zuhanyzó? - kérdek vissza meglepődve, mert ilyesmi a másik helyre nem volt jellemző, pedig ott se ártott volna olykor. Én ugyan meg vagyok nélküle, mert sose voltam az az izzadós vagy kevésbé higiénikus, de balesetek mindig történhetnek, és egy zuhany fülke sose árt. A a cicaharcos megjegyzésén én is jót mosolyogtam. Legfőképpen azért, mert egy pillanatig sem hiszem, hogy bármelyik fölém kerekedhetne verekedésben, ha úgy van. Szóval enyém lesz az első hely, ez tuti.
- Hű, ez nagyon tuti! - rontok a kényelmes ülő alkalmatosságok szélesebbikéhez és egy kicsit levágódom rá, csak, hogy megnézem valóban olyan kényelmes e, mint amilyennek látszik. Nem az ital, inkább a tudat, hogy a Hóhér ide nem teheti be a lábát okoz némi nyugodalmat, hogy lazábbra vegyem a dolgokat. De csak annyira, hogy ezzel azért lehetőleg ne táncoljak a palota uralkodójának idegszálain. Nem mintha odahaza ne volna kanapém, de az más. Az előző munkahelyemen álltunkban tartottuk a szüneteket. Mint a lovak. Csak egy szusszanásnyi időt töltöttem a bútoron, nehogy félbeszakítsam túlzottan, és egyből fel is pattanok, majd még lecsekkolom a sminktükröket is. Jó látni, hogy ennyire odafigyel az alattvalói igényeire. Jack példát vehetne róla. Ahogy pedig a tükör elé állok, már nyilvánvaló, hogy az épületről fel szállt a köd, és már a teljes valójában tündököl, kétségeket félretéve, hogy ez itt már Csodaország alapjaira épült. A valóságom nézett vissza a tükörből, ahol a világ nem titkolta kilétét. Én ugyan nem vedlettem le az utcai stílust, mert mindig álruhában járok, hogy elvegyülhessek, de a túl oldalt lévő fejedelem már nem öltönyben állt mögöttem, hanem selyemszövetből készült, hófehér palástban, aranyozott, vékony szegéllyel és szőrmével. Az alatta lévő tábornoki díszegyenruha szinte egybe folyt a palásttal, noha gombjai, a zsinórozása és a címer is úgy csillantak meg rajta, mint érintetlen hó takarón az elejtett arany érmek. Még a korona is egyenesen pihent kobakján, rajta a világ legdrágább kék gyémántjaival. Félmosolyra húzom ajkaim, aztán persze vígan követem tovább, elvégre utunk még nem ért végett. Visszaérkezve az öltözőből a pultokhoz, már az épület sem olyan, mint előtte volt. Mintha csak ő is most bizonyosodott volna meg róla, hogy nem ellenség vagyok, hanem barát. A középkori ruhákban takarítók már távolról sem egy nightclub szorgos munkásait tükrözi vissza, mint inkább az uralkodó palotájának, megbecsült tagjait. Mert, hogy a Vörös Királynővel ellentétben, Őfelsége nem lefejezéssel jutott hatalomra. Kiérdemelte népének tiszteletét és szeretetét. Az utóbbit pedig nem sokan mondhatják el. Mondják, hogy kétféle vezető létezik: az, akit követni kell, és az, akit követni akarunk. Apró különbség a két fogalom közt, még is teljesen más értelemmel.
- Nem, az hülyén is nézne ki... - somolygom, bár lelki szemeim éppen, hogy ezt láttatják velem. A báli ruhákat, a cilindereket, és a palota varázslatos és jellegzetes vonásait. Tudom, hogy a világ, amibe kényszerültünk ellenséges velünk, ezért kell a lepel, a titok, hogy nekik ne engedjük látni, amit mi is. Amit pedig látunk, arról ismerjük fel egymást. Vigyori szokta mondogatni, hogy a képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát. Nem tagadom Csodaország megjelenése után már kissé szelektívé válik a hallásom, de nem annyira, hogy ne csípném el a fontosabb dolgokat. A többit meg majd arra fogom, hogy túl sok volt az információ. A színpadot látva az is eszembe jutott, hogy minden bizonnyal itt tartja a beszédeket is, mikor a lovagjait küldetésekre küldi. Tök egyértelmű. Igazából még a kék szín is teljesen logikus és ami azt illeti, viccesen kreatív. Ugyan nem komplementer színe a pirosnak, de eléggé ellentéte, és az alap színek közé tartozik, mert egy színből sem lehet kikeverni, tehát egyedülálló, akár csak a Fehér királyság. Már-már szinte büszkén lépkedek a lépcsőfokokon, mintha mindig is ide születtem volna, és most végre haza találtam. Talán így is van. Amikor pedig felérünk, elnevetem magam kijelentésén. Lebuktál! Ez már csak akkor volna viccesebb, ha egy városi ütődött nevetne azon, hogy mi ezt a helyet trónteremnek hívjuk, miközben tényleg az, csak ő ezt nem látja.
Megadom a tiszteletet, mert, noha én is harcoltam az oldalán egykor, ő nem csak, hogy idősebb, de nemesi vér csörgedezik ereiben, plusz, ha nem így volna, akkor is egy király, így nem volna illő a bohóckodás, akkor sem, ha immáron majd kicsattanok a jó kedvemből. Így meg, hogy kettesben vagyunk, úgy érzem előbb vagy utóbb eljutunk arra a szintre is, hogy nem kell rébuszokban beszélnünk, vagy több értelműen fogalmaznunk. Hanem az asztalra csapva ki mondjuk, hogy le a Vörös Királynővel! Ha háborúba kell menni, én tuti, hogy csatlakozom hozzájuk. Elnézelődnék még, lévén, hogy nem sok ember juthat el egy trónteremig, maximum a Szívek Királynőjének trónterméig, de ott is meghurcolva, hogy aztán lefejezhessék, de a király kérése akkor is parancs, ha nem tűnik annak. Szóval gyorsan le is csüccsentem és figyelmesen hallgattam mik azok az "apróságok". A szerződés fölé magasodom, és már félúton nyúlnék is az egyik tintába mártott tollért, mikor mondandójával megállít. Félbe szakadt mozdulattal emelem fel fejem és figyelem őt, mint aki csak a "Go" felkiáltásra várna, hogy aláfirkanthassam. Nem olvasom át. Nem szükséges, mert megbízom benne.
- Kondibérlet? - kérdek vissza egyik szemöldököm kérdőn felvonva. Tudom mi az, csak azt nem, hogy itt erre miért van szükség. Az feltűnt, hogy a lányok vékonyak, és a táncosoknak elkél a mozgás, hogy fittek maradjanak, de ilyet még nem hallottam, hogy egy klub vagy étterem kondibérletet adjon a dolgozóinak. Mintha a gyári munkások kapnának masszőr bérletet. Akaratlan is mosolyra húzódnak ajkaim ismételten. Ő aztán tudja, hogy kell kényeztetni a szolgálóit. Na meg hamar választ kapok a bérletes dologra is. Fel is kelek, mert úgy sem bírnék a seggemen maradni, és közelebb sétálok, hogy átvegyem a dobozt. Először egy gyanakvó grimaszt vágva, a fülemhez emelve megrázom, bár meglepne, ha valami tik-takolna benne. Aztán kibontom, míg beszél. A dobozt leteszem a székre, hogy szabaddá váljanak a kezeim és kiveszem belőle a felsőt szét hajtogatva.
- Hm, szeretem ezt az árnyalatú kéket. Jobban, mint a világosat, vagy a vöröset... - fintorodok el a gondolatra. A kávézóban nem volt ilyen puccos a ruházat. Úgy értem, ott csak egy mellényt és egy mindenkire is jó kötényt kaptunk. Nem is nagyon szoktam fejben tartani, mik a méreteim, pláne, mióta kiderült, hogy még országonként is változóak. Azt viszont tudom, hogy kellően kellemetlen, mikor cipő méretről kérdeznek és kiderül, hogy a 35-ös még kamasz méretnek sem feltétlen nevezhető. Jó, hát nem mindenki születik Nagylábnak. A gyerekcipők meg amúgy is kényelmesebbek. Szóval megkeresem a felső címkéjét, mintha konyítanék a dolgokhoz, de végül úgy vagyok vele, hogy akkor a biztos, ha felpróbálom. Szóval olyan tipikus, most nem érek rá még rakosgatni is a ruháim, ledobom magam mögé a bőrdzsekim, egy pillanat alatt a felsőm, és magamra kapom a kapott felsőt. Tükör híján az üvegben próbálom kitalálni mennyire passzentos a méret. Kényelemre jó, s talán egy ujjnyit szélesebb, mert nem simul úgy a felsőtestemhez, ahogy egy ilyen ruhánál elvárt lenne. Viszont most áldom az eget, hogy nincs tetkóm.
- Igazából ez se olyan rossz... - nézegetem magam a tükörben, ha csak idő közben le nem állít, hogy valamit rosszat tettem, vagy nem szabadott volna még felvennem, mert tele van vegyszerrel meg ilyenek. De ha nem szólt, még azt is lecsekkoltam benne, hogy a melleim hogy néznek ki benne. Nem szorít, ami jó, mert úgy nem tudnék dolgozni, hogy közben megfulladok. Mondjuk szerintem senki... Viszont valami kevésbé extra, nulla csipkés melltartóra lesz szükség, mert ezen az anyagon minden átlátszik. De a sportmelltartó sem játszik, mert hát itt azért fontos a kinézet is. Végül pedig dobolok egyet a hasamon és felé fordulok. De mondom, csak akkor, ha félidőben rám nem parancsolt.
- Szerzek néhány kockát a hasamra és szuper passzentos lesz. - bólintok magabiztosan, hogy egy percig se aggódjon, jó lesz a felső. Most még lapos a hasam, de ezen változtathatunk, ráadásul még előnyömre is, mert ha kigyúrom magam, akkor már nem csak orrokat törhetek el.
- Na nézzük csak azt a szoknyát... - sétálok vissza a dobozhoz.

Tréfás megjegyzésén jót mosolyogtam, s bár valóban bolondos dolog volna, én vizuális típus vagyok és még a kontrasztok ellenére is tetszene az ötlet. Kár, hogy Kalaposnak nem volt esti klubja, nála biztos szokássá válna a tea idő. Külön kis vitrinben állnának a ritkábbnál ritkább, de annál finomabb tealevelek. Egészséges klub lenne, nyuszilányokkal és egér fiúkkal.
- Ó, igazán? - lep meg ötletével, ami leginkább az itt dolgozók javát szolgálná, semmint az övét, és ez is azt mutatja, hogy nemesebb, mint a többi klub vezető. Vagy főnök...
A tea témát kivesézve tovább folytattuk utunkat a mosdó és öltözőbe vezető folyosó felé. Tetszett, hogy minden helynek meg volt a maga helye, arra gondolva, hogy például a dolgozók öltözőjét és mosdóját még véletlenül sem mondjuk a vendégek mosdói mellé tették. Oké, a kávézóban is lehetett zárni, így nem nagyon fordult elő, hogy illetéktelenekkel találkoztunk a mosdóban, de voltak, akik nem zárták az ajtót, és akkor bárki bejutott oda. Itt ilyen nincs. Mert azért elég szemet szúró volna, ha egy vendég a pult mögé sétálna. Mintha egy küldönc akarna bejutni a királyi hálóba. Tagadja csak, de én biztosra veszem, hogy aki a tilosban jár és elkapják, a palota ura sem kíméli. Nagyon helyes!
Az öltöző az eddigi helyeimhez képest maga volt a paradicsom. Tény, hogy a sminktükör és asztal nem minden helynek szükségszerű, de egy kanapé, egy asztalka igen is elkélhet a szünetben. Szívás a pult mellett állni és úgy telefonozni mondjuk, miközben a vendég, aki ott áll előtted és már vagy 5 perce fikszíroz, hogy megszólítsd mit szeretne, elítélően megjegyzi majd félhangosan a mellette lévőnek, hogy milyen lusta, szar dolgozó vagy. Pedig valójában csak kivetted a 15 perces szünetedet 10 óra után.
Bár még sok mindenről nem beszéltünk, engem már most lenyűgözött a Fehér Király és az alatta működő palota. Tudtam, hogy itt a helyem. Talán ezért is vált könnyebbé minden. Nem feszengtem, mert kezdtem "otthon" érezni magam. Azok közt, akikkel megértem magam. Pedig néha már kezdtem beletörődni, hogy egyedül maradtam. Vagy, ha a Kék Hernyó tett is felém egy látogatást, ő is csak akkor, ha kiakart oktatni. A palota uralkodója azonban kedves. Komoly, határozott, de kedves. Nem is kérdés, miért szeretik annyira. A bálra tett elképzelésére is elmosolyodtam. Nyilván nehezen nyitna új dolgok felé, így is épp elég különös alakkal ossza meg uralmának helyét. Nem árt az óvatosság. Viszont ettől függetlenül örülök, hogy ennyire nyitott az ötletekre. A Vörös Királynővel ellentétben, ő mindenkit szívesen fogad, és csak annyit vár el tőlük, amennyire képesek. Ha jól emlékszem Dodó is jó ideig szolgálta a király, ám az országa nem volt egyenlő a természetes helyével, így végül távozott, de szép emlékekkel. Azt hiszem idővel elkapta a királynő és kibelezte, ahogy végül az összes rokonát, kik most is szerte lógnak a fákról a birodalma körül.
- Nem kell, hogy teljesen átépítsék a helyet ezekhez, hiszen az ilyen fajta eseményeket az emberek teszik azzá, amivé. Egy farsangi bálhoz is elég volna csak jelmezt húzni. - állapítom meg, no persze nem egyből rábeszélni, inkább csak tovább motiválni, hogy ugyan macerásnak tűnhet, igazából szerintem nem az. A hangulat nem helyfüggő. A hely viszont hangulatfüggő.
- Ahhoz képest, milyen sok áldozattal, pénzzel jár ez a birodalom, nem úgy néz ki, mintha bármiben is szűkölködnének. - nézek körbe megjegyezvén, mikor a kondibérletre terelődik a szó. Persze mondhatnánk, hogy ez a természetes, hisz ezt kívánja meg a munka, de a természetes ebben a furcsa világban egyáltalán nem azt jelenti, mint mondjuk Csodaországban. Csodaországban a tisztesség az, amikor a kocsmás nem hígítja fel a drága italt semmivel, a vendég pedig nem keresi, hogy mivel tudná megspórolni az árat, hanem kifizeti. A hűséget sem lehet megfizetni, mint itt. Ha egy lovag örök hűséget fogad a királyának, féljen bármennyire is a haláltól, nem futamodik meg, ha végül vele kerül szembe. A király pedig megtiszteli azzal, hogy szót emel érte, és míg él, ellátja mindennel, ami arra szolgál, hogy a lovag maximálisan eltudja végezni a rá kiszabott feladatokat.
- Maga jó ember. - bököm ki végül összevont szemöldökkel, mintha ez egy ritka és titkokat övező megállapítás volna, mikor kézhez kapom a szerződést, noha amazt még nem sikerül alá írnom. Ha nem tartoznak Csodaországhoz, ha nem ő volna a Fehér birodalom jelenlegi egyetlen uralkodója, csak gyanakvást kapna tőlem és biztosan óvatos volnék vele. Így viszont úgy érzem, megbízhatok benne annyira, hogy őszinte legyek.
Sosem értettem igazán ezeket az íratlan szabályokat, melyek a társadalomba való elfogadáshoz szükséges. Mikor pedig rákérdeztem egyes dolgokra olyanoktól, akik ebben a világban élik életüket már jó ideje, szintén nem tudták megválaszolni. Példának okáért nem értem, ki mi alapján látja vagy érzi egy másikon, hogy az prostituált. Csodaországban is akadnak szép számmal, de őket nem ruha alapján ítéljük meg, hanem, hogy elárulják magukat. Ha nem tennék, nem is tudnának dolgozni. Ráadásul a mi országunkban ez nem szégyenletes, vagy titkolni való dolog. Bár való igaz, nem is dicsekvésre méltó. De nem tartjuk kevesebbre, mint egy utca seprőt vagy akár egy virágost. Pláne a férfiak. Mert, ha nem volnának ilyen nők, nem volna ilyen szórakozási lehetőségük. Nem mindenki kedveli a gyógyfürdőket, és olykor többe kerül az ital, mint egy ilyen hölgy megfizetése. Így hát nehéz is megértenem, miért illetik ezzel a szakmával azt, aki mondjuk büszke arra, hogy szépek a lábai, hogy jobban érzi magát egy smink álarc mögé bújva, mint nélküle, hogy valaki lemeri venni a ruháját. A nagy melegben a férfiak is szégyenérzet nélkül ledobják a felsőt, és nekik is van cicijük... Így aztán gond nélkül kezdem ellenőrizni, hogy jó e a ruha méret vagy sem, illetve, hogy milyen kényelmes a darab. Mert őszintén szólva, azt hittem, hogy kényelmetlen lesz benne a mozgás, bár logikusabb, hogy minél kevésbé fedi az embert ruha, annál könnyebben mozog, de vannak kivételek. De a felső jó, méretben és kényelmi szempontból is. Még az ő véleménye alapján is, amire többet adok, mind a sajátoméra, lévén, hogy ő már tudja mi az, ami elfogadható és mi az, ami nem. Ha a szolgálatába akarok állni, olyannak kell lennem, amilyen az elképzelése. Már mennék a dobozban lévő nadrághoz is, mikor ellát egy jó tanáccsal, hogy megspóroljuk a felpróbálás idejét.
- Ó, tényleg! - teszem vissza a székre a dobozt, s csak most tűnik fel, hogy a póló is a támlára van terítve. Tudom, hogy én nem vagyok annyira rendezett, hogy levevésekor egyből a helyére tegyem, és sanszos, hogy az ő szemét szúrta. Legközelebb jobban oda figyelek, mert nem szeretném, ha kétségei támadnának. Nem vagyok egy rend mániás, de ha már elég nagy a zűrzavar, képes vagyok rendet teremteni. Szóval megpróbálok úgy fordulni derékból, hogy rálássak a címkére, de még a farmer anyagát sem tudom annyira odébb húzni, hogy rátudjak sandítani. Nem vagyok egy önállótlan dolgozó, de, ha valamit nem tudok megoldani, nem félek segítséget kérni. El is tekintek felé, mikor már háttal van, hogy megkérjem, nézze már meg, hogy mi van a címkén, de végül elvetem az ötletet. Nem azért, mert szerintem szégyellni való, volna, hogy tőle kérek segítséget, hanem mert látom, hogy nagyon el van merülve a klubját figyelve. Én is odasétálok mellé és letekintek a most még nyugodt galériára. Újfent mosolygásra sarkall, ahogy az általa kiharcolt országáról beszél, ami sok áldozattal járt, de úgy gondolom és mondata alapján ő is, hogy megérte.
- Ó, higgye el, én tudom. Egy álom felépítése sokszor még a folyamatában is lehetetlennek tűnik, de az ember, ha igazán kitartó, ha foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, eléri. Persze előtte, közben és utána is mindig lesznek, akik őrültnek tartják majd emiatt és leakarják beszélni róla, de talán pont ebben rejlik a legnagyobb kihívás. Ellenállni nekik. Túl lépni a félelmeinken, hogy mi van, ha nekik van igazuk? Mi van, ha a harc, amit folytatok csak egy elérhetetlen álomkép? Mi van, ha az alagút végében lévő fény csak egy kamion? Előfordulhat, hogy az, de ha meg sem próbáljuk, egy lehetséges reménytől fosztjuk meg magunk. - válaszolom inkább saját magamból kiindulva, őszintén, semmint bölcsességnek szánva.
- Szóval igazán megtisztelő, hogy elfogadja szolgálataim. - szélesedik mosolyom, mert noha nap elején, érkeztem kor csak egy pénz forrási lehetőséget láttam benne, most egy boldogabb jövőnek nézek elébe. Oda is libbenek az asztalhoz, és aláírom a papírokat, hogy aztán ezzel is hivatalossá tegyük a dolgot. Alig várom, hogy el újságolhassam a Kék Hernyónak. Érzem, hogy ez a szövetség nem csak egy gyümölcsöző barátság kezdete, de egy hű fogadalomé is, ha eljönne a vész. Még Vigyoriban sem vagyok biztos, hogy számíthatok e rá, ha harcra kerülne a sor, de a Fehér Király a mai nap alkalmával bebizonyította, hogy aki vele van, az hűségét élvezheti. Szeretném, ha idővel, ő is ezt érezné velem kapcsolatosan. Így hát a felsőre visszaveszem a sajátomét, majd a dzsekim is, mielőtt kézhez venném a dobozt, hogy lecsukhassam, de akkor tűnik fel valami apróság.
- Hé, de hol vannak a cica fülek és a cica farok? - pillantok rá némi csalódottsággal, függetlenül attól, hogy ő megfordult e már.

Csodálom, hogy Kalapos még ellenszenves volt a királlyal, pedig jól láthatóan remekül fogadja az ötleteket, amik a népe és az ő javát szolgálják. Bár ha jól emlékszem, a vitát nem is a király indította el, hanem az egyik lovagja. Vagy Vigyori? Igazából már nem számít, mert itt vagyok és én majd rendbe hozom ezeket, hogy aztán mindenki békével visszatérjen Csodaországba. Velem együtt. De ha Kalapos egy nap nőként térne vissza, biztos idehozatom macseknak. Vigyorit nem, lehet, hogy macska, de kövér, repül és állandóan lehurrog.
Felvont szemöldökkel, meglepődve hallgatom, mert azt nem tudtam, hogy ennyire friss a hely. De ezek szerint, ő sem olyan rég érkezhetett a semmirekellők világába. Nem csoda hát, hogy ilyen könnyen egymásra leltünk, mégha a kék hernyónak noszogatnia is kellett.
A kondibérlet pozitívum és nem csak nekünk. Ha a király jó kondiban tartja a várát védő katonákat, az mindenkinek előnyös. Én biztosan élni fogok a lehetőséggel, s nem csak azért, mert szép akarok maradni és esetleg megvédeni őket a vörös királynő paklijától, hanem mert szükségem lesz az erőmre, ha szembe szállok a Hóhérral. Mert, hogy a késem nem lesz nálam, azért kell harcolnom.
Nem babráltam sokat az öltözködéssel, miután kizökkentett a dologból, mert végülis igaza van, majd otthon meglesem. Ránézésre amúgy is jónak tűnik, olyan vészes különbségek nem lehetnek. Helyette mellé csapódom és hozzá hasonlóan én is szemügyre veszem a birodalmát, amit ezek szerint itt is felépített. Mindig is elkápráztatott, hogy egyes uralkodók milyen türelmesek egy egész birodalom felépítéséhez. Arról nem is beszélve, hogy ezer felé kell figyelniük, hogy minden klappoljon, és a fogaskerekek is rendben működjenek. Ehhez tuti nem elég az általános iskola, de még a diploma sem. Erre születni kell. Ha kicsit közelebbi ismerősök lennénk már, biztos megveregetném a hátát elismerésül, vagy a vállát, ahol épp elérem.
- Nem, dehogy. Nem is nagyon szoktak a vezetéknevemen szólítani. - csóválom fejem, hogy még jobb is, ha így hív, bár egyik sem a valódi nevem, de olyan régen használtam már az eredetit, hogy már-már el is feledkezem róla. - Persze, hogy van. Álmok nélkül mit sem ér az élet. Én az álmaimban élek. Nem is lehetne másképp, de így még biztosabban tartom magamnál. Az egyetlen dolog, amiért érdemes küzdeni. - válaszolom az üveg falon túli világot kémlelve. - Mert azok nem mennek el, a barátokkal, családtagokkal és mindenki mással ellentétben. Azokat csak mi engedhetjük el. - teszem még hozzá, leginkább saját tapasztalataimra alapozva.
- Egy nap pedig én is pontosan így fogom elérni! - fordulok meg a plafon felé tárva kezeim széles vigyorral képemen, noha ő azt talán nem is látja, lévén, hogy háttal állok neki. - Na jó, nekem nem kell palota. Eltévednék benne. Jelenleg pedig beérem a lakásommal, és az első fizumból egy hegedűvel. Aztán magasabbra teszem a lécet... - libbenek az asztalhoz, hogy mielőbb aláfirkantsam a szerződést, mert a végén még meggondolja magát.
- Ugyan... - nézek fel rá mosolyogva, mert tudom, hogy csak azért mondja, hogy motiváljon, pedig én tényleg örömmel jövök ide. Ami egyedül szemet szúr, az a dobozban való kotorászáskor sem megtalálható kiegészítők. Először azt gondoltam elfelejtették, de mikor közli, hogy nincsenek is, meglepődöm. Ellenvetései viszont elég jók, bár kérdésére, hogy mi történne, ha valaki rálépne, igazából azt tudnám válaszolni, hogy valószínűleg ugyanaz, mint, amikor a fiúkéra lépnek rá.
- Meggyőzött. - bólogatok beadva derekam, bár igazán nem is kellett mire, hiszen csak én említettem meg, hogy nincs.
- Nem lesz baj... - legyintek az előző munkahelyemet említve, mert, hogy az már egy fél hónapja nincs is meg. Közben pedig átveszem és el is pakolom a szerződést, ami általában a táskámban pihenve van a legnagyobb biztonságban, ugyanis, amint hazaérek és kiveszem, lába kél. Ki érti ezt...? Az, hogy a zokni néha elmászik egy dolog, na de egy szerződés...
Egyik szemöldököm felvonva hallgatom, mikor arra kér, hogy ne öltözködjek figyelmeztetés nélkül az irodában. Először nem is tudom hová tenni. Aztán másodszor sem, szóval jobbára csak hullámzik a két szemöldököm fel le, hogy vajon mire akar kilyukadni.
- Okéé... - válaszolom pont olyan furcsán, mint amilyen furcsán hangzott ez a kérés is. Otthon minden bizonnyal lefog esni mire gondolhatott, de most inkább nem kérdek rá, mert a végén még megharagszik az értelmetlenségemen és... hát ki tudja... szerintem ő is tud olyan szigorú lenni, mint a vörös királynő. Mindenesetre, odahajolok és kezet nyújtok, ahogy illő ilyenkor elbúcsúzni ebben a világban, majd el is indulok az ajtó felé, mikor megszólalására, széles vigyorral a képemen hátra nézek rá.
- Ohó... Köszönöm, de független, erős lány vagyok. Senki segítségére nem szoktam rá szorulni. - kacsintok oda, és csak a lépcső végett nem dobok cigánykereket örömömben, mikor kiérek az irodából. Hát el se hiszem, hogy munkát és egyben szövetségest is sikerült találnom! Annyit azért megengedek magamnak, hogy felszabadítva félkezem a doboz miatt, felugorjak a lépcső korlátjára és lecsúszak rajta. Jó, hát majdnem hátra vágódom a végén, de végül túlélem és tovább örülök a fejemnek. Eszembe is jut, hogy erre anya mindig azt mondta, hogy a túl nagy öröm után mindig jön valami, ami ellensúlyozza azt.