Willow & Baek-ah

Nem vagyok olyan, mint a barátaim. Eljárok edzőterembe, megeszem a feleségem főztjét anélkül, hogy azt komolyabban kritizálnám, de összességében soha nem éreztem késztetést arra, hogy az ízlésesnek mondható testemet jobbá akarjam varázsolni. Ennek nyilvánvalóan az is volt az oka, hogy rengeteget dolgoztam, és mellette szülővé is váltam, lassan már kétszeresen. A munka mellett a családomról is nehéz volt gondoskodni, de ennek ellenére igyekeztem megőrizni az erőmet és az egészségemet. Egyrészt nem akartam, hogy a fiam számára valaki más lehessen a jövőben példakép csak azért, mert nagyobb és erősebb apánál. Mivel ő egy törékeny, kis félénk gombócka volt – az én gombóckám – bíznia kellett bennem és éreznie azt, hogy meg tudom védeni bármitől. Amióta apává váltam, lényegében életcélom lett az is, hogy szuperhős lehessek, ezzel pedig a saját gyerekkori álmomat váltottam valóra. Ha egyszer unokáim lesznek – amitől még baromi messze vagyok, tudom – akkor fogom tudni, hogy jól neveltem fel Marcelt, ha ő is hozzám hasonlóan fog gondolkodni. Magam sem tudom, hogy mitől érzékenyültem el ettől egy pillanatra, de miközben az autómban várakozok a zöld lámpára, addig ezt megengedhettem magamnak. Nem hittem benne, hogy a szülőség csak a nők életét változtatja meg, mert bennem is elég sok mindent elindított az, hogy végül apává váltam. Még annak ellenére is, hogy voltak nálam sokkal jobb apukák, akik többet törődtek a feleségükkel, lejjebb adtak a karrierből és az időt a családjuknak szentelték. Esetemben egyáltalán nem arról volt szó, hogy én mindezt ne szerettem volna megtenni, szimplán csak hittem abban, hogy egyensúlyba tudom hangolni az életem majd egyszer.
Jelenleg, mivel otthon volt valami időszakos béke köztem és Karen között, gyakorlatilag csak arra tudtam gondolni, hogy ezt ne rúgjam fel, és igyekeztem visszadobni minden ügyet, ami nagyobb falat lehet. A bandatámadás épp elég volt jelenleg, hittem benne, hogy abból győztesen tudok majd kijönni anélkül, hogy a házasságom azelőtt véget érjen, hogy megszületne a kisebbik fiam. Nem akartam őt elveszíteni még azelőtt, hogy egyáltalán a karjaimban érezhetném, illetve abban sem hittem, hogy a pártalálás annyira könnyű és magától értetődő lenne, hogy boldogan élnék valakivel Karen után. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akarnám ezt. Jelenleg nehezen képzeltem el másként az életem.
Mikor az irodához értem, összeszedtem a megfelelő papírokat, hiszen egy ügyet hoztam át tőlünk, amivel nekünk már nem volt kapacitásunk foglalkozni. Összességében nem támogattam azt, hogy mindenféle csontot odahajigáljunk az ügyészjelöltjeinknek, hiszen azok, akik hozzánk jönnek bojtárkodni, minden bizonnyal inkább képzelik el magukat abban, amit én csinálok, minthogy bármi más jogi terepre lépjenek. Azért nem volt sok jelölt az ügyészségen, mert a jogi tanulmányok ahhoz éppen elegendőek, hogy felmérjenek egy-egy pályát. Úgy gondoltam, hogy az egyetem elsősorban a választásban segített.
Befelé haladva, egészen meglepődve vettem észre az ismerős fejbúbot a váróterembe, ugyanakkor nem tudtam hova tenni a nő megjelenését ezen a helyen. Próbáltam felidézni vele kapcsolatban azokat az emlékeket, hogy vajon volt-e gyűrű az ujján, vagy rászorulna-e egy ügyvéd segítségére. Azért, amit a fiamért tett, hajlandó lettem volna szólni néhány jó szót az érdekében és úgy rábízni a barátomra, aki biztosan gondját viselné.
A tartásából arra tudtam következtetni, hogy nem érzi magát jelenleg jól. Ahelyett, hogy a dolgomat gyorsan intéztem volna, inkább írtam egy üzenetet a főnökömnek arról, hogy akadt némi elintéznivalóm és a papírokkal az ujjaim között, óvatosan foglaltam mellette helyet.
- Willow? – azt láttam a legjobb megoldásnak, hogy megszólítom, néhány másodperc után pedig a tenyeremet a vállára csúsztattam – Mondja, jól van? Kér egy pohár vizet?
Amikor megpillantottam, hogy mennyire sápadtnak tűnik, ezer meg egy forgatókönyv futott végig az agyamon azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett vele. Amikor utoljára találkoztunk úgy nézett ki, mint aki kicsattan, most pedig köze nincs ahhoz az állapotához. Ezen a ponton már inkább azon kezdtem el gondolkozni, hogy ő most remek színész-e, akinek segítségre lenne szüksége, vagy pedig bántották őt.

öltözék || 619 szó || kang - gone || ne tessék izgulni!! || ☐

Baek-ah & Willow

Ismeretlen érzés szorította a mellkasomat, amelytől percek - talán órák - óta képtelen voltam szabadulni, pedig másra sem vágytam, csak hogy a rám nehezedő súly eltűnjön és tudjak újra normálisan levegőt venni. Hiába próbáltam levegővel telíteni a tüdőmet, hogy regulázni tudjam a magasra ugró pulzusomat, valami megakadályozott, egyre inkább pánikot keltve bennem. Foghatnám pusztán a történtekre, a boltban átélt fegyveres rablóval való összetalálkozásra és arra, hogy hiába látunk mindannyian a tévé képernyőjén, a hírekben, vagy épp a sorozatokban ilyen szorult helyzeteket, senki nem tudja milyen, amíg nem tapasztalja meg a saját bőrén. Nekem pedig azt gondolom egy életre elég volt ez a tapasztalat ahhoz, hogy minden másodperccel egyre inkább küzdjek a rosszullétemmel.
A rajtam egyre inkább elhatalmasodó pánik másik felét az okozta, hogy nem tudtam beszélni róla senkinek. Apáékat nem akartam feleslegesen megijeszteni, a rendőrség valamiért meg sem fordult a fejemben, Tylart már nem hívhattam ilyesmivel, Hailee pedig nem vette fel nekem a telefont. Egy pillanatra talán megfordult a fejemben, hogy felelőtlen döntést hoztam, amikor az irodájához jöttem és megkértem a titkárnőt, hogy amint a barátnőm elérhetővé válik szóljon neki, hogy sürgős ügyben keresem. Önző döntés lenne a nyakába zúdítani az érzéseimet és az egyébként is stresszes életébe még több aggodalmat hozni. A várakozás helyett csak az az opcióm maradt volna, hogy taxiba ülök, hazamegyek és miután magamra zárom a lakásom ajtaját, egyszerűen szabadon engedem azokat az érzéseket, amelyek bennem kavarognak. Nem tudom milyen közel voltunk Kristine-el ahhoz, hogy a mai napon vége legyen az életünknek, de ha csak belegondolok, hogy talán megtörténhetett volna, még inkább érzem a nyomást a mellkasomon.
Ha számítottam is rá, hogy valaki meg fog szólítani, váratlanul ért, amikor egy kéz landolt a vállamon és össze is rezzentem tőle, ami nem bizonyult a legillendőbb reakciók közé, ha figyelembe vesszük, hogy kinek a szemébe néztem, miután megemeltem a fejemet. Az, hogy előtte a nevemen szólított, gyakorlatilag el sem jutott a tudatomig, a pillantásom pedig legalább annyira zavart lehetett, mint az egész lényem.
- Elnézést, én... - Elhalt a hangom, nagyot kellett nyelnem, hogy folytatni tudjam. - Ne haragudjon, nem akartam így reagálni. - Szegényes mosolyt sikerült csak odaerőltetnem a szám sarkába, aminek a sikerét illetően csak a férfi tehetett volna csak tanúvallomást. Lassan fújtam ki a levegőt, amikor elfordítottam a fejemet, hogy egy biztos, nem mozgó pontra tudjak koncentrálni, amíg visszanyerem a lélekjelenlétemet. Szerettem volna értelmesen kommunikálni vele, mint az első alkalommal, de a bennem kavargó érzések átvették az irányítást és fogva tartották minden porcikámat, olyan szédülést okozva, ami még ülve sem hagyott nekem nyugtot. Az ujjaim a hajamba csúszta, a sötét tincseket talán nem a számomra legelőnyösebben rendeztem át, ahogyan végig futtattam bennük azokat.
- Az jól esne - bólintva feleltem a második kérdésre, amíg összeszedtem a gondolataimat az elsővel kapcsolatban. Mint ahogyan Haileere sem szabadna rázúdítanom mindazt, ami történt, valószínűleg Baek-ah sem érdemli meg, hogy szinte ismeretlenül lerohanjam mindazzal, ami történt. Az valószínűleg csak rám és a terapeutámra fog tartozni, amikor eljutok hozzá.
- Ami azt illeti, nem indult jól a napom, azt hiszem. - És akkor fegyvereket és bolti rablókat még nem is emlegettem. - De kérem, ne aggódjon. Egy barátnőm itt dolgozik, most csak épp tárgyal, vagy... irodán kívül van. - A zavarodottságom egyértelmű jele volt, ahogyan tanácstalanul pillantottam a recepció felé, próbálva visszaidézni, hogy mit mondott nekem a titkárnő, amikor Hailee után kérdeztem.
Más esetben talán még jól is esett volna a rám irányuló figyelme, hiába tudom, hogy gyereke és felesége van. Szerintem csak azért, mert valaki mellett épp nincs ott a párja vagy felesége, még felnőtt emberekként tudunk viselkedni, mindenféle hátsó szándék vagy túlgondolás nélkül. Valószínűleg pont olyan segítségre szorultnak tűnhettem én most, mint ő a síró kisfiával és csak a véletlen műve, hogy épp egyszerre tartózkodunk itt, semmi több.
- Nem szeretném feltartani... - Bizonytalan volt a hangom, miközben felé fordítottam a fejemet. Valójában cseppet sem éreztem magamat jobban, a mellkasomban ugyanúgy ott volt az a korábbi nyomás, és ami azt illeti sokkal nehezebb volt megpróbálni fenntartani egy beszélgetés félét, mint gondoltam.