A helyzet az, hogy abszolút nem könnyítette meg McCarthy a helyzetet azzal, hogy elkezdett tényleg úgy viselkedni a lányok előtt, mintha a férjem lenne. Igaz, enélkül nehéz előadni bármit is hitelesen, de mikor Charlienak szólított, a hideg is kirázott. főleg, hogy még közben hozzám is ért. A kollégáim -bár igaz, McCarthy még közel sem tartozik ebbe a csoportba-, sosem szoktak így hívni. A „drágám” megszólításról pedig már ne is ejtsünk szót.
Fogalmam sem volt, mi zajlhatott a fejében, mikor az italokért indult a szőkével és otthagyott engem a másik nővel, és habár legszívesebben az ingujjánál fogva rángattam volna vissza, mégis hagytam, hiszen a pult itt van, nem messze.
Én hülye.
Mikor már úgy tíz perce sehol nem láttam őket, kezdtem egy kicsit pánikba esni. Rám van bízva, Blacksmith kinyír, ha szem elől tévesztem és esetleg valami olyat csinál, amit nem kellene. Azt mondanom sem kell, hogy fogalmam sincs, miről beszélgettem a velem szemben ülő nővel, de csípőből válaszolgattam neki mindenfélét, közben azon aggódva, hogy merre lehet Theo?

Közel húsz perc múlva elnézést kértem a hölgytől és a keresésére indultam, de nem találtam sehol. Tényleg kezdtem roppant ideges lenni.
„Ajánlom, hogy tíz percen belül legyen a bár kijáratánál, különben nagy bajba kerül!”
A szöveget pillanatok alatt pötyögtem be és küldtem el neki SMS-ben, mert fogytán volt a türelmem. Mikor fizetni indultam volna, a kabátomban hűlt helyét találtam a kártyának. Ekkor kezdett körvonalazódni bennem, vajon merre járhat az emberem... Hogy az a... Tudtam, hogy az volt az elsődleges célja, hogy kettesben maradhasson egy nővel végre az évek után. Nem is értem, hogy nem jutott ez eddig az eszembe.
- A férjem fizet majd, azt hiszem, a kolleganőjével lehet odafent – mosolyodom el most már határozottabban, aztán a kijárat felé megyek és megállok odakint.
Nyolc perce van.
Hét. Hat. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.
Összefont karral állok a bár kijárata előtt, meglehetősen morcos tekintettel fogadom, ahogy megérkezik. Kezdetben nem szólok egy szót sem, csak ha már elindultuk a bár közeléből, oldalra nyújtom a kezem, várva, hogy visszaadja a hitelkártyát.
- Nagyon remélem, hogy nem költött róla sokat, csak az italokat fizette – mondom halkan, de belül kissé ideges vagyok, amiért így átvágott. – Ugye? – fordulok oldalra, miután eltettem a kártyát.
- Mondtam, hogy teljesen felesleges idejönnünk. Gondolom, azért jól érezte magát – pillantok rá szúrós tekintettel a kocsiba ülve. Nagyon remélem, hogy ha fel is ment privát szobára a szőke nővel, nem az FBI kártyájával fizette ki, mert tuti biztos, hogy kinyírom és most nem haza viszem, hanem Blacksmith-hez, hogy megmondhassam neki, én többet nem vállalok felelősséget érte...

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

A lány szavai még mindig a fejemben csengtek, mikor újra az asztalokkal és boxokkal tűzdelt terembe léptem. A színpad felől érkező zene összefolyt a háttérben zümmögő beszélgetésekkel, az érzékeim perifériáján táncoló színes, nyüzsgő foltok, a vendégek, táncosok és az italokkal egyensúlyozó alkalmazottak egyetlen távoli, képlékeny masszává olvadtak össze előttem. Egy utolsó mustra erejéig végighordoztam rajtuk a tekintetem, mintha csak a hallottak igazságtartalmát akarnám ellenőrizni, vagy inkább cáfolni, majd elindultam a kijárat felé.
Az ösztöneim azt súgták, hogy baj van, méghozzá olyasmi, amire nem is számítottam. Az ittlétem okától, Charlene-től és az egész rubinos ügytől teljesen független, komor balsejtelem áradt szét az ereimben. Ha igaz, amit ez a Puerto Rico-i nő mondott, Mariával történt valami. Ami elsőre nagyjából épp olyan lehetetlenül hangzik, mint hogy engem terrorizmus vádjával juttattak börtönbe. Ő még nálam is ügyesebben forgatta a kártyákat, és ami ennél is nyilvánvalóbb: nem tűnt volna el csak úgy, egyik napról a másikra arról a helyről, ahová a saját várát építette. A sztori, bár hihetőre színezett, számos ponton vérzik, de csak annak gyanús, aki veszi a fáradtságot, hogy mélyebbre tekintsen. És aki igazán ismeri őt.
A gondolat, hogy mostanra már talán nem is él, ólomsúlyú nehezékként süppedt a mellkasomra, forró, karcos barázdát marva a torkomra. Éreztem, hogy a hír hallatán a figyelmem beszűkült, a légzésem megváltozott. Ez az erős érzelmi hullám engem is meglepetésként ért. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy nem vagyok már a régi, az elmúlt évek nyomot hagytak rajtam, de ettől sokkal jobban kell uralnom a reakcióim. Különben esélyem sem lesz végigjátszani a játékot.

Mélyet szippantok a hűvös, éjszakai levegőből, a jeges oxigénlöket józanító kortyként oszlatja szét a belső feszültségem. A kidobók pillantását még mindig a hátamon érezem, de a belőlük áradó, tompa ellenszenv semmi ahhoz képest, ami Charlene metsző tekintetéből árad. Nos, erre igazán számíthattam.
A pillantásunk egy másodpercre összevillan, de szerencsére nem szólal meg addig, amíg be nem ülünk az autóba. Hogy az inkognitónk védelmében késlelteti a fejmosást, vagy mert ahhoz is túlságosan dühös, hogy megszólaljon, egyelőre fej-fej mellett versenyeznek egymással. A kártyát előhúzom a zsebemből, majd a mutató és a középső ujjam közé csíptetve, hang nélkül a kinyújtott keze felé kormányozom. Ahogy összetalálkozik a pillantásunk, a vonásaimra halvány, bocsánatkérő mosoly telepedik.
A sok végül is relatív, biztosan olcsóbb volt így, mintha lefizetéssel próbálkoztam volna, sejtéseim szerint az ellen még több kifogással élt volna. Sosem értettem igazán, hogy lehet ennyire csőlátása a zsaruknak. Nehéz lehet úgy nyomozni, ha minden lépést a törvény szent betűihez igazítasz, mintha saját maguk ellen dolgoznának.
Hogy pontosan mekkora összeget hagytam ott, inkább meg sem néztem, így legalább nem kell hazudnom.
A morcosságáért nem tudom hibáztatni, nem volt túl elegáns tőlem, hogy csak úgy faképnél hagytam, ez tény, de valami azt súgja, nem rajongott volna az ötletért, ha előre prezentálom. Nem volt más választásom. Ettől függetlenül eszemben sincs bocsánatot kérni.
- Maga talán nem? – pillantok felé, a hangsúlyom és a tekintetem titokzatos, olvashatatlan. – Ne vegye zokon, de néha magára is ráférne egy kis lazítás. – Ezt éppenséggel komolyan is gondolom, még ha nem is ez a legfelelőbb pillanat, hogy előhozakodjak vele, és vélhetően kicsit sem kíváncsi a véleményemre, de ahogy eszembe jut az asztalnál elsütött mondata, bujkáló mosoly költözik az arcomra, nem tudom megállni, hogy ne tegyem hozzá. – Elvégre épp az ön szájából hallottam az előbb, hogy „muszáj lenne egy kicsit ellazulnunk a szürke hétköznapok okozta stressz miatt” - idézem szó szerint, tisztában vagyok vele, hogy hergelem, egy amúgy is kiélezett szituációban, de az FBI-osoknak állítólag kötélből vannak az idegeik, én pedig túlságosan szeretném kibillenteni ebből a hűvös merevségből. Nem természetes. És mellesleg ki nem állhatom.
- Ezek szerint nem tudott meg semmit, amíg fent voltam? – puhatolózom, ha már azt mondta: felesleges volt idejönnünk. Ennyit a híres és makulátlan nyomozói módszerekről. Nekem éppenséggel van valamim, és alig várom, hogy prezentálhassam, de nem akartam túlságosan hamar lelőni a showt.  Míg el nem érjük a lakásomat övező másfél mérföldes sugarat, úgysem szabadulhat meg tőlem. Van időnk.