“Bár kiválóan el tudjuk képzelni a jövőt, azt nem láthatjuk előre, miként alkalmazkodunk majd hozzá. Hihetetlennek tűnhet, hogy idővel megszokhatjuk az életünkben bekövetkezett változásokat, alkalmazkodhatunk a sérülésünkhöz, és esetleg nem is találjuk olyan borzalmasnak, mint egykor gondoltuk.”
Sinclair fülében ott csengett üzlettársa és egyben barátja haragos szavai. "Még egy ilyen alkalmazkodásra képtelen emberrel nem találkoztam! Kezdj magaddal valamit, Robert. Nem veszed észre, hogy körülötted már mindenki idegbeteg? Nem lehetsz ennyire önző és kényes." De nem ő volt az egyetlen. Az utóbbi időkben egyre többen panaszkodtak és morogtak vele, hogy mennyire rossz a természete és alig lehet elviselni. Ezt azért sem értette, mert jó pár ember volt, akikkel márpedig igenis egész jó viszonyt ápolt. Szerinte csak barátai reagálták túl a dolgokat. Ők voltak azok, akik nehezen alkalmazkodtak, ők voltak azok, akiket minden zavart. Csak rajta akarták levezetni. Mindenki nagyon ragaszkodott hozzá, hogy keressen magának egy orvost, hogy próbáljon meg megváltozni. Persze esze ágában sem volt megváltozni, teljesen jól érezte magát a bőrében, egyedül azért jött el, hogy leszálljanak róla. Nem is volt hajlandó sokat áldozni rá, így az interneten kitett árak között nézelődött, így jött szembe vele Odette weboldala. Annyit, amennyit kért még hajlandó volt megfizetni. Feltett szándéka volt beszélni arról is a doktornővel, hogy beszélgessenek kicsit, aztán óra végén ír neki egy papírt, amin az áll, hogy teljesen normális és az égvilágon semmi baj vele. Ha nem, akkor mondja meg hány dolcsit kér érte, hogy megírja. Azt még barátai sem képzelhetik, hogy majd naponta a rendelőbe fog járkálni és fizetgetni, hogy a nemlétező hibáiról beszélgessen, holott lenne jobb dolga is. Nem. Ezt szerette volna egy nap alatt letudni. Azért annál drágább volt az ő ideje.
Egy fehér pólót, vajszínű nadrágot, sötétkék elegánsabb sportcipőt és egy ing kialakítású vékony dzsekit vett fel, mivel egész kellemes tavaszias idő járta a várost. Fájdalmas volt, hogy át kellett mennie Manhattanbe, de annyira nem zavarta, hisz pillanatok alatt ott volt. Szintén zavarta, hogy neki kellett vezetnie, de végtére is nem volt rossz sofőr, csak mindig félt, nehogy balesetben legyen része. Voltak nála milliószor tapasztaltabb sofőrök is, csak sajnos egyik ismerősét sem tudta rávenni, hogy bevállalják a mai vezetést. Viszonylag hamar oda is ért a rendelőhöz. Kis ügyetlenkedés után leparkolt. Kiszállt, magához vette a bordó válltáskát és bezárta a kocsit. Ellenőrizte tényleg zárva van-e, majd elindult fel a rendelőhöz. -El sem hiszem, hogy ezt csinálom... csak én lehetek olyan hülye, hogy behódoltam az akaratuknak. Felért, leült a váróteremben, ami nem volt valami tágas, tekintve, hogy nem egy háziorvosi rendelő volt, ahol tíz percenként megy be egy beteg. Várt, hiszen az előtte lévő páciens még benn volt, ám hamarosan távozott. Még nem mehetett be, kellett egy kis idő a dokinőnek. Gondolta, papírmunka, kis szusszanás, ha olyan volt a páciens tán Odette is bekap egy-két xanaxot. Hamarosan ő következett, bement, ám igen csak meglepődött. Első gondolata volt, hogy mit keres egy indiai nő Amerikában. A telefonban amerikainak tűnt. -Hellóka. Hát meg vagyok döbbenve. Micsoda kis indiai cica dorombol itt egy amcsi rendelőbe.-Mosolygott.-Na szia. Robert Sinclair. A telóban már dumcsiztunk.-Mutatkozott be, majd leült.-Szóval, arról van szó, hogy az üzlettársam szerint, meg a barátaim, egyes alkalmazottaim szerint, meg úgy még pár ember véleménye szerint egy alkalmazkodásra képtelen alak vagyok, sok rigolyával és rossz természettel. De jobb, ha tőlem tudja, ezek kamu dumák. Teljesen jól vagyok, semmi bajom, csak ők hallucinálják be. Szerintem nekik van bajuk, mert ők nem tudnak hozzám alkalmazkodni. Amúgyis, akinek én adom a pénzét, az mégis miért tesz szóvá ilyesmit? De most nem?-Hitetlenkedett.
Meglepődtem, hogy a honlapomon talált rám egy új páciens, eddig a betegeim mindig csak ajánlás révén jutottak el hozzánk. A meglepettség mellett persze örültem is neki, hogy nem feleslegesen adok ki a fenntartásra annyi összeget. Ezek szerint mégis van értelme. Furcsa volt különben elkészíteni a honlapot, előadni, hogy milyen profi szakember is vagyok... Az utóbbi időben ráadásul egyáltalán nem éreztem annak magam, a Rachellel történtek jócskán nyomot hagytak az önbecsülésemben, azóta valahogy gyakrabban kérdőjeleztem meg magam, ami nem segített a terápiákban, egyáltalán nem. Kicsit tartottam ettől a mai új pácienstől, aki a telefonban olyan szórakozottnak tűnt. Egyből éreztem, hogy nem lesz vele egyszerű dolgom, de közben kihívásnak is éreztem, ezért vállaltam el, noha év végén épp azt fogadtam meg magamnak, hogy idén majd több időt szánok magamra, és kevesebbet a munkára... Hát, ennyit az elhatározásokról. Egész nyugodt nap volt különben a mai, mára csak két betegem volt beírva, és Carollal épp végeztünk is. A tisztaságmániája az utóbbi időben szépen javult, már kezet is csak ötször mosott napközben, a kezdeti tizenöt alkalom helyett, ami hatalmas javulás volt. Szóval a mai ülés után kicsit jobb kedvvel, és nagyobb önbizalommal vártam új páciensemet, aki időben érkezett. Köszönése eléggé meglepett, abból, hogy letegezett, megbizonyosodtam róla, hogy korábban még sosem járt pszichológusnál. - Jónapot Mr. Sinclair. Dr. Mirror vagyok. Kérem, ha lehet maradjunk a magázó formánál, a túl nagy közvetlenség nem segíti elő a terápia sikerét - feleltem tartózkodó félmosollyal. Kissé meglepett a viselkedése, hogy olyan szavakkal illetett, mint "indiai cica". Ez több okból sem volt politikailag korrektnek nevezhető. Ám erre most nem reagáltam. Édesanyám volt indiai származású, apám viszont tősgyökeres New-York-i volt, és én is itt születtem, szóval mindig is félig amerikainak, félig indiainak vallottam magam, bár erről a honlapon nem ejtettem szót, nem tartozott a tárgyhoz. Ugyanakkor a bemutatkozó részben volt rólam fénykép, ezért meglepett, hogy ennyire újdonságként éri a külsőm. Ezek szerint lehet, hogy csak az árakat nézte meg a honlapon... ami annyira nem lepne meg, így első ránézésre. - Nos, Mr. Sinclair, kérem foglaljon helyet - mutattam a kényelmes azúrkék fotelre, s ha helyet foglalt, én is leültem a saját szürke fotelembe, és feltettem az első kérdésem. - Elmondaná, hogy miért is jött el hozzám? Miben van szüksége segítségre? - néztem rá érdeklődve, majd figyelmesen hallgattam a szavait. Érdekes volt, hogy ezek szerint nem önszántából jött el, és láthatóan feleslegesnek tartja a terápiát, vagy legalábbis úgy érzi, ő így van jól, ahogy van. - Ha úgy érzi, hogy az Ön viselkedésével nincs semmi gond, akkor miért jött mégis el? - kérdeztem rá a lényegre. Valahogy nem állt össze a kép, mert tényleg nem olyan alkatnak tűnt, aki másoknak akart volna megfelelni. Ha erre felelt, akkor feltettem még egy kérdést. - Elmondaná, hogy kik nehezményezik az Ön természetét, és pontosan milyen rigolyákra panaszkodnak? - Először ezekre szerettem volna választ kapni, majd még egy fontos kérdést akartam tisztázni. - És hogy érti azt, hogy akiket Ön fizet, azoknak nincs joga szóvá tenniük a viselkedésével kapcsolatos gondjaikat? Maga szerint a pénz mindenre megoldás? Azzal bármilyen konfliktust meg lehet oldani? Bár közvetlen viselkedésétől érthető okokból kifolyólag tartottam, egy részem örült is neki, mert így gyorsabban juthatunk el a gyökérproblémáihoz. Miközben beszélt, igyekeztem a nem verbális jelekre is figyelni, hogy hogyan ül, mennyire veszi fel a szemkontaktust, és milyen gesztusai vannak.
“Bár kiválóan el tudjuk képzelni a jövőt, azt nem láthatjuk előre, miként alkalmazkodunk majd hozzá. Hihetetlennek tűnhet, hogy idővel megszokhatjuk az életünkben bekövetkezett változásokat, alkalmazkodhatunk a sérülésünkhöz, és esetleg nem is találjuk olyan borzalmasnak, mint egykor gondoltuk.”
Robert leült és engedelmesen válaszolgatott Odette kérdéseire. -Azért, hogy adjon majd nekem egy számlát, amit be tudjok mutatni, hogy voltam itt. Bizonyíték. Ha csak azt hazudnám, hogy voltam itt, lehet senki sem hinné el.-Nevetett. -Hát panaszkodott már Alex. Ő a barátom és egyben a cégem másik vezetője. Akkor Claire. A fotósunk. És panaszkodtak már a beosztottak, ismerősök, idegenek, stb. Azt mondják nem lehet velem kijönni, mert bunkó, kötekedő tahó vagyok, akinek semmi se jó, mindig van rosszmájú megjegyzése, mindig bele tudok kötni valamibe, tiszteletlen vagyok és még lehetne sorolni. Pedig ez azért nem teljesen igaz. Szerintük képtelen vagyok a kompromisszumra, de én ezzel sem értek egyet... Mikor visszakérdezett, meglepetten nézett felé. -Nem. Persze, hogy nem megoldás mindenre. Halottat nem tudok csak úgy ötezer dolcsival visszahozni az életbe. Mondjuk jobb is. De figyeljen már dokinéni... nem nekem kell velük szembe alkalmazkodni. Én vagyok a főnök. Az a dolguk, hogy csinálják, amit mondok és vágjanak hozzám jó képet. Nem azért fizetem őket, hogy véleményt mondjanak rólam, hanem, hogy csinálják a ruhákat. Ha én kötözködöm az rendben van, mert én vagyok a főnök. De a katonaságon is ilyesmi a szitu. Az őrmester beszólhat meg szenyáskodhat a kopaszokkal, de ez visszafelé nincs így. Na jó, ez erős volt, mert én nem szenyázok, de na. Ne szóljon már be nekem az, aki alattam van.
Sokféle választ kaptam már arra a kérdésre, hogy miért is jött el hozzám egy-egy páciens, de ilyen választ még sosem. Erre nem számítottam, és a döbbenet láthatóan ki is ült az arcomra egy pillanatra. De csak egy pillanatra. Aztán összeszedtem magam, és a rám jellemző kimért, mégis ironikus stílusban reagáltam. - Nos, szerintem Ön is sejti, hogy ebben sajnos nem fogok tudni segíteni. Mármint számlát mindenképpen adok, ez természetes, de az, hogy egy terápiás alkalommal "letudja" a környezete részéről elvárt változást, kizárt dolog. Egy alkalom csupán annyira elég, hogy megtörténjen a bemutatkozás. Fejlődés és komoly változás aligha várható ettől... - finom mosollyal zártam mondandómat, majd érdeklődve hallgattam a többi kérdésre adott válaszát. Valahogy egyből az a akép alakult ki bennem, hogy olyan ő, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki mindent megkapott az élettől, és cserébe el is várja, hogy minden az ő elképzelései szerint alakuljon. Persze ebben tévedhettem. Lehet, hogy koránt sem ilyen volt, hisz most még nagyon csak a felszín legfelső rétegét kapargattam. - Értem... Nos, ha Ön úgy véli, hogy a hierarchia szerint bármilyen stílust megengedhetne magának a beosztottaival szemben, akkor miért nem cseréli le egyszerűen őket? Biztosan találna olyan kollégákat, akik szó nélkül engedelmeskednek, és nem róják fel a viselkedését... - jegyeztem meg érdeklődő tekintettel, mert kíváncsi voltam, erre vajon mit felel. Ha szerinte az embereket ennyire könnyű irányítani pénzzel, akkor bátran kirúghatta volna valamennyi alkalmazottját, biztosan nem kételkedett volna a saját döntésében egy pillanatra sem. Az viszont, hogy a kérésükre hajlandó volt eljönni ide, akár csak a látszat kedvéért is, nekem épp a szavai ellenkezőjét mutatta... Hiába tett úgy, mintha nem érdekelné a környezete véleménye, a tettei homlokegyenest ellentmondtak ennek. - Viszont mint üzletember, feltételezem nem akar feleslegesen pénzt kiadni valamiért, ezért ha már itt van, ezen az egy alkalmon nyugodtan beszélhetünk olyasmiről, ami érdekli Önt. Nincs esetleg kérdése, akár önmagával, akár mással kapcsolatban? - tettem fel a következő sarkalatos kérdést.
“Bár kiválóan el tudjuk képzelni a jövőt, azt nem láthatjuk előre, miként alkalmazkodunk majd hozzá. Hihetetlennek tűnhet, hogy idővel megszokhatjuk az életünkben bekövetkezett változásokat, alkalmazkodhatunk a sérülésünkhöz, és esetleg nem is találjuk olyan borzalmasnak, mint egykor gondoltuk.”
-Nem, nem, nem, kisasszony, ön félre értett engem. Nem várok segítséget. Nincs is szükségem segítségre. Mondtam, egészséges vagyok mentálisan is és fizikailag is. Csak azt mondom kell egy számla, hogy igazolni tudjam, hogy itt voltam és majd azt mondom nekik is, hogy maga szerint sincs semmi bajom, nem kell kezelésekre járnom. Oki?-Pillant rá kérlelően. A következő kérdés viszont célba talált. -Nem cserélem le őket. Ezek az emberek már ismerik a céget, profin dolgoznak, jól bejáratott munkaerő. Ismernek engem is, a stílust, amit a divatház képvisel, a munkamorált, stb. Szakmailag minden téren megfelelnek. Most rúgjam ki őket, álljon le a termelés, szerezzek új embereket egyik percről a másikra és járassam is be őket... neeem. Istenkém, nem kell nekem ez a macera, nem. Mire ráéreznek a dolgokra, mire betanulnak hozzánk, megszokják a dolgokat, engem, stb. Jaj.-Jelentette ki kissé kényeskedően.-Nem hiányzik nekem a macera, nyugodalmat szeretnék, hogy minden flottul menjen, ahogy eddig. Kis szünetet tartott, majd ivott a magával hozott vízből. Elgondolkodott a feltett kérdésen. -Mmm... nem tudom. Elégedettnek érzem magam. Szerintem ismerem magam. De fene se tudja. Maga a pszichomókus. Meséljen nekem, mit lát? Valami jó tanács az életre? Ha már itt vagyok és fizetek lásson el engem az élet nagy bölcsességeivel, elemezgessen kicsit, stb.-Kérte érdeklődő mosollyal.
Kezdőlap
