Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~

**Jesse A. Smith** · Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Pént. Dec. 23 2022, 22:50

Calvin & Jesse

“Once a brother, always a brother, no matter the distance, no matter the difference and no matter the issue.”

- Persze, tudom… - sóhajtom a tenyerembe, miközben a jégcsaphideg ujjaimmal igyekszek kidörgölni a fáradtságot a szemeimből. Ha a mozdulat nem is, a kezem hűvössége valamelyest felébreszt. Az óra szerint már fél napja görnyedezek a gép felett. Nem csoda, hogy a kisebb-nagyobb homályos vagy villódzó fényeken és foltokon kívül nem is igazán látok mást, így a telefon képernyőjén felugró nevet se kifejezetten tudtam idejében kivenni, mikor élesítettem a vonalat. Ennek köszönhető, hogy lassan huszadik perce hallgatom Trevor összefüggéstelen hülyeségét az elmúlt kemény évéről, a rengeteg munkájáról, az idegösszeroppanásáról és nem utolsó sorban a sehova se tartó, képmutató kapcsolatáról a párjával, amihez amúgy nekem mégis mi közöm? – holnap én is megyek az évzáróra, majd ott beszélünk. De ha most nem haragszol, letennélek, mert még… - homlokomat ráncolva fontolgatom a megfelelő kifogást – jelenésem van máshol is, úgyhogy… majd beszélünk még – hogy köszönösére méltatom-e? Természetesen, persze csak mértékkel és egészséges kereteken belül, ijesztően tárgyilagosan, nehogy felbátorodjon a pillanatnyi gyengeségem és tettetett kedvességem hallatán. Nem igazán rajongok érte, ezt pedig nem is titkolom. A szomorú, hogy még ő is tisztában van ezzel, mégse tud leszállni rólam és úgy vonzom őt, mint ragasztócsík a legyeket. Lerázni pedig gyakorlatilag lehetetlen.
A telefon tompán koppan a dohányzóasztalon, s még nézegetem néhány pillanatig egyfajta „ha megcsörrensz, kiváglak az ablakon” néma szidalmazással, majd visszafordulok a laptophoz és a rajta megnyitott photoshophoz. Dolgozni kéne. Legalább még egy kicsit. Hiába, hogy nyakamon az évzárás és kismillió határidős tornyosul nem csak az asztalon egy-egy post it-en nagybetűs, felkiáltójeles emlékeztetőként, de még a laptop és a telefon is fél óránként-óránként jelez a sürgős, halasztást nem tűrő feladatokra. A koncentrációm viszont már réges-régen faképnél hagyott. Nevezhetném ezt évvégi „tele a tököm” ellenállásnak vagy kimerültségnek, ami miatt képtelen vagyok teljes figyelmemet a munkának szentelni, de az igazság ennél szomorúbb, a magam szentimentalitása pedig tetszik vagy sem, győzedelmeskedik: ma gyászolok és megemlékezek. A munkának most nincs helye.
Pillantásom immáron sokadszorra téved az asztalon vázába tett két szál fehér szegfűre. Egy éve. Egy éve kellett utoljára vennem egy-egy szálat és talpig feketébe öltözni hozzá, és bár fogjuk rá, hogy „nem most volt az sem”, van, ami a hónapok, de még az évek múlásával se lesz könnyebb. Felejteni és túllépni nagyon nehéz, számomra különösen és meglehet, hogy nem ez az első olyan tragédia az életemben, amit magammal kell cipelnem, mint egy visszahúzó mázsás súlyt a vállaimon, de talán az egyik legfájdalmasabb is. Aznap nem csak a sógornőmet és a legjobb barátomat veszítettem el, de a keresztlányomat is. Ezen mégis hogyan tudnám túltenni magam főleg ilyen rövid idő alatt?
Az itt-ott hópamacsos temető sötét és csendes. Rajtam kívül csupán néhány eltévedt lélek bolyong virágokkal, koszorúkkal és mécsesekkel. Nyakuk köré vastag, kötött sálat csavartak és fejükbe sapkát húzva védekeznek a hideg ellen. A december bár sokaknak a remény és a szeretet ünnepét, a családot és az együttlétet, a karácsonyt jelenti, valahol mégis mind-mind egyfajta elmúlásként tekintünk rá. Nem véletlenül. Szemeimet le se veszem a sírkőről, a rá írt nevekről. Fáj. Szinte érzem, ahogy szorítja a mellkasomat és a torkomat a szomorúság, a gyász. Azt hiszem ideje lenne nekem is beszélni róluk, de nincsenek rá méltó személyek. A dokinak csak érintőlegesen voltam hajlandó nyilatkozni, Calvin pedig nem nevezhető partnernek a témában és nemhogy a lelki dolgokban, de úgy a komolyabb problémák megvitatásában se. Csak, ha már minden kötél szakad.
A balesetet követő egy-két hétben folyamatosan ott voltunk egymásnak. Igyekeztem a tőlem telhető legjobb tudással és együttérzéssel mellette lenni és támogatni őt. Szüksége volt rám és arra, hogy valaki olyan legyen mellette, aki képes őt a földön tartani. Nem hagyhattam, hogy a munkájába temetkezzen, mert bár érthető lett volna és számára egyfajta túlélést is jelentett, mégis ott volt a kislánya, aki teljeskörű odafigyelést igényelt. Anya és testvér nélkül maradt, egyetlen szülővel. Az apja kellett neki. Az viszont száz százalékban, nem csak hébe-hóba.
A merengésből a telefonom monoton rezgése ránt ki, s mikor már azt gondolnám, hogy nem érhet különösebb meglepetés, Jennifer anyja neve villan fel a képernyőn. Nem szokott mindennap, ráadásul ok nélkül hívogatni. Már megint?
Calvin nem az édestestvérem, de azt hiszem ez soha nem okozott különösebb problémát vagy nézeteltérést közöttünk. Mindig úgy tekintettünk egymásra, mintha születésünk óta egy vér lettünk volna. Én az ő kisöccse, ő pedig az én bátyám. Vigyázott rám, törődött velem amióta az eszemet tudom, de legalábbis amióta tudomásom van az életről és többet konyítok már hozzá, mint egy pelenkás, nyálcsurgató kiskölyök, akinek más sem számít, mint a játék, az anyja csöcsén lógás vagy az alvás. Ott volt amikor mindenki más cserben hagyott, amikor barátok nélkül maradtam vagy amikor felnőtt fejjel nem számíthattam mások segítségére és támogatására, csak az övére. Ahogy ő nekem, úgy én is a legjobb tudásom szerint voltam és vagyok ott neki mindig, mindenkor. Mégis van egy bizonyos szint, amikor már én se vagyok képes tovább tolerálni az esetleges „túlkapásait”, amit munka címszó alatt művel, és ami az apai kötelességeinek rovására megy.
- Beszélek a fejével – szabadkozok, miközben Jennifer anyja lakásában ácsorogva Maisie haját a füle mögé simítom és a fejébe húzom a sapkáját – nehéz neki mostanában, tudod.
- Persze, ez érthető is. De kezd unalmas lenni, hogy rendszerint „megfeledkezik” arról, hogy Maisie-t nálunk hagyta. Talán ideje lenne, ha végre elfogadná, tovább lépne és felfogná azt, hogy elsők között még mindig apa, és csak utána üzletember – mérges. Okkal. Ez már nem az a fajta csalódottság, amit az elmúlt hetekben láttam rajta, mikor én kényszerültem arra, hogy Calvin helyett eljöjjek az unokahúgomért. Igaza van. Ő az apja és elkeserítő, hogy még este kilenc, tíz magasságában is dolgozik, ahelyett, hogy a lányával ülnének otthon és mesét néznének míg el nem alszanak. El se tudom képzelni, hogy mikor töltött el vele utoljára több időt öt percnél?
- Beszélek vele. Csak ezt tudom mondani. Engem is aggaszt, elhiheted… Na gyere prücsök! Szerzünk valami vacsorát, aztán hazamegyünk, jó? Hozd a macidat is!
A vacsora ma kínait takar, amit a kislány torkán képtelenség leerőszakolni főleg, ha pirított tésztáról, rágós marhahúsról vagy garnéláról van szó, de ez okozza a legkisebb problémát. Manapság úgyis a színes karikás müzlire van rákattanva, az jelenti számára a teljeskörű, „kiegyensúlyozott” étkezést, így csak egy méretes adag belapátolása után tudom őt megfürdetni és ágyba dugni. Magammal kellett volna hozni a laptopot, bár nem volt a terveim között, hogy ma itt töltöm az éjszaka egy részét.
Keresztbe tett lábakkal, a Netflix műsorai között ide-oda lépdelve – és semmi érdekeset nem találva - ücsörgök a nappaliban, mikor kattan a zár, és nagysokára – mióta itt vagyok eltelt már bő két óra – Calvin magas alakja is megmutatkozik a félhomályban. Látni vélek valamiféle felismerést és ki nem mondott bocsánatkérést a tekintetében, de nem mond semmit, vagy ha akar is, megelőzöm.
- Nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy elérjem és néha felvedd azt a rohadt telefont, ha már van. A kezedhez ragasszam vagy a füledhez? Nem feledkeztél meg valamiről? Vagy valakiről? – vonom őt kérdőre érthető haraggal és csalódottsággal – megint nekem kellett elmenni Maisie-ért, megint nekem kellett megvacsoráztatnom, belé tömni jobb híján, mert mást nem óhajt megenni a müzlin kívül abból egy jó nagy adagot, megfürdetni aztán ágyba tenni. És nem azért mondom, mert nem csinálom szívesen. De még mindig te vagy az apja, Cal – szerencsétlen haza se ér, máris leteremtést kap. Beletelik néhány pillanatba, míg rendezem az arcvonásaimat és egy jó nagy, mélyről jövő sóhajjal eresztem ki a fáradt gőzt.
- Hoztam vacsorát. Kínai. Remélem megteszi.

1213 szó

**Calvin T. Whitlock** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Szomb. Dec. 24 2022, 02:54

Jesse & Calvin

Fájdalmasan nyikordul fel a székem támlája, ahogy nekivetem a hátamat, és nem tudok nem azonosulni a kínlódásával. Lejjebb csúszok, csupán annyira, hogy a gerincemen véletlen se kelljen hajlítanom ahhoz, hogy a felkönyökölt kezem tenyerébe bele tudjam ejteni az arcomat, ujjaimmal pedig meg tudjam masszírozni az orrnyergemet, attól remélve valamiféle megváltást. Bármifélét, mondhatni, jelenleg most annak hogyanjában se válogatnék, csak érkezzen, amilyen hamar csak tud. Vagy inkább annál is korábban, mert ha most érkezik is már elkésett vele legalább egy évet…
Képes lennék itt, ültő helyemben elaludni -nem mondom, hogy nem volt már rá példa-, és akár komolyabban is fontolóra venném, ha nem hallanám azt az eklektikus cipőkopogást, ami máskor monoton háttérzaj, most viszont, mintha minden egyes koppanás egy tűszúrás lenne a halántékomban. Esküszöm, annak, aki kitalálta a magassarkú cipőket, ennek a piros, lakkos undormánynak a sarkával skalpolnám meg a fejét, amit Mia volt átallott reggel az ellenem való összeesküvés jegyében a lábára aggatni. Végül is, december közepe van, bárhonnan is akarjam nézni… szinte már el is késett a karácsonyra való hangolódással. Amikor ide került, a halloweeni dekorációkat rögtön a karácsonyi csillám és pompaáradat váltotta az asztalán -nem volt semmiféle finom átmenet, azonnal lenyomta a torkunkon, hogy It’s the most wonderful time of the year. Meg a nagy lószart, Andy Williams, gondolkodhattál volna, mikor megénekelted…
- Főnök?...
- Hm? -halálhörgésként rezonál a torkomban az artikulálatlan „visszakérdezés”, vagy az arra való buzdítás, hogy folytassa, lehetőleg anélkül, hogy rá kéne néznem. A csukott szemhéjamon keresztül is látom, ahogy a karácsonyi pulcsiján villognak a kicsi, piros-zöld led izzók, és nem akarom ennek a terrornak teljes egészében kitenni a szememet. Volt egy nem is túl rövid üresjárat a napban, amikor azon gondolkodtam, mennyi pénzt kéne felajánlanom Miának ahhoz, hogy megváljon ettől a hacukától. A képzelgésnek csakis az szabott határt, hogy első ízben definiálhattam volna ezzel a kérdéssel a munkahelyi zaklatás fogalmát.
- Jól gondolom, hogy mára végeztünk?
- Mhmm… -mormolom újfent, és rezignált, reszelős sóhajjal húzom ki magamat, hagyva és kiélvezve, hogy a hátam ott és úgy roppanjon, ahogy a majd egész napos ülés után ő maga jónak gondolja. – Az a vacak soha nem merül le? -biccentek Rudolf piros orra felé, de egyértelműen célzok a mögötte ábrázolt karácsonyfa izzósorára is. Nem tudom, hogy az a nagyobb barom, aki ezeket kitalálja, vagy az, aki meg is veszi. Első ízben megelőlegeznék negyven-hatvanat az utóbbi javára -sajnálom, Mia…
- Igazából… van itt neki egy bekapcsoló gombja. Na, amikor ma ültem le, és húztam magamat az íróasztalhoz, túl nagy volt a lendület, és az asztal úgy megnyomta, hogy beakadt, és azóta folyamatosan ég.
- Jóéjt, Mia!... -nem akarom többel kommentálni. Jobban mondva nem tudom többel kommentálni -olyan formában biztosan nem, amit utána a nő szívesen zsebre is tenne.
- Jóéjt, Calvin! -már szinte fellélegzek, mikor meghallom távolodni a lépteit, de ez a fellélegzés, hasonlóan az ő pulcsijához, beakad, amint azok visszafelé kezdenek kopogni. Hogy a kurva istenit már… - Cal?... -csak felnézek rá, miközben erőt veszek magamon, hogy felálljak, és elkezdjem egy kupacba rendezni a széthányt papírokat. – Megtennél nekem valamit?
- Nem egy irányba lakunk.
- Nem erre gondoltam! És én is kocsival vagyok -legyint, amivel az én gondolataimat is ábrázolja, csak részemről egy elmaradt, érdektelen legyintést szimbolizál a mozdulat. – Megtennéd, hogy holnap nem virrasztasz itt már hajnalok hajnalán? Tudom, ne kérjek lehetetlen, de… nem szeretnél pihenni egy kicsit? Biztos nagyon…
- Kilenckor mutatásom lesz, nyolcra meg viszem Maisie-t az oviba. Hét-negyvenötre, pontosabban -félbeszakítom, nem másért, mert nem hiányzik a szánakozása. Tudom, hogy tudja, milyen nap van ma, és azt is tudom, hogy nem akarom, hogy a lesajnáló pillantásán túl még gügyögjön is nekem egy sort. Tűrtem, hogy egész nap úgy nézett rám, mint egy átkozott kiskutya, annak a pofonnak viszont nem megyek elébe, hogy közel tíz óra magasságában elkezdjen érzelgősködni.
- Rendben, akkor holnap találkozunk…
- Oké. Rudolfot most hagyd otthon! -szólok még utána, ahogy már a folyosón tipeg a bizonytalan sarkain.
- Ne aggódj, van helyette Frosty!
- Kurva jó… -sóhajtom, ahogy a lehunyt szemeimet dörgölő kezeimet lassan átvezetem a homlokomra, és egy fél pillanatra megmerevedek ebben a testhelyzetben, átgondolva, mit is akartam csinálni, mielőtt Mia kéretlenül beszambázott az imént.
Egy üres, barna dossziéba gyűjtöm a holnap reggel lényeges információit, így minden papírt a lakásról, a jelenlegi tulajról, valamint az újonnan érdeklődő félről. Ezzel a paksamétával a karom alatt hagyom el az irodát, utolsónak, és ezen alanyi jognál fogva természetesen kilövöm a karácsonyi világítást, amit az előttem távozó titkárasszonyság képtelen volt megtenni. Már a kocsiban ülve szembesülök a számtalan nem fogadott hívásról, amit Carol a nap folyamán az irányomba intézett -és ahelyett, hogy bármi megbánás ébredne bennem, csak törlöm az értesítések közül, és gyújtást adok az autóra.
A kocsit a ház mélyföldszinti garázsában, a lakáshoz rendelt parkolószám alatt állítom le. Jószerint csak az én beállóm volt egyedül szabad. Úgy fest, a ház többi lakója nem maradozik ki ilyen sokáig… A liftből nem szállok ki a recepció szintjén, a mai szolgálatos már lefutotta a biztonsági köröket a parkolóba való beengedéskor, úgyhogy rögtön a hatodikig vitetem magamat, és már az ajtó nyitódása előtt előkeresem a kulcsomat, hogy ne a saját bejáratim előtt szerencsétlenkedjek annak megtalálásával.
Imádom azt, ahogy átlépem a küszöböt, és a szemközti, egész falat beborító ablakon át rögtön a High Line-t látom -azt már kevésbé, amikor ebbe a látványba nem várt emberek rondítanak bele. Megakadok a mozdulatban, ahogy felakasztani szándékoztam a kabátomat, helyette egy-két másodpercig Jesse arcát nézem, majd utána fordulok vissza, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Nem veszem magamra a kérdéseit; teljes nyugalommal aggatom a fogasra a sálamat is, kigombolom a zakómat, ledobom a cipőmet… Mindent úgy csinálok, mint egy átlag hétköznapon, amikor nincs, aki pörölne, amint betettem a lábamat a házba.
- Tudom -felelem kurtán. – Ott voltam, amikor fogant -teszem még hozzá. A nappaliban a kanapé háttámláján mellé rakom le az idő közben levetett zakót, majd a konyha felé veszem az irányt.
Nem tudom, hogy mit vár, mit mondjak? Hálálkodjak? Megtehetném, mert tényleg hálás vagyok neki… de nem erről szól a család? Ott segíteni, ahol tudunk? Ő most éppen itt tudott, majd kap egyszer kompenzálást, csak győzze kivárni.
- És most már alszik? Mert ha igen, akkor halkabban legyél, mielőtt felkelne, aztán nézhetnénk, ahogy fél másodperc múlva már a lámpáról lógna -tudom, hogy Carolnak megvan rólam a véleménye -arról meg nekem van véleményem, hogy az mennyire helytálló. De, ha ő úgy gondolja, hogy rossz apja vagyok a gyerekemnek, és nem ismerem a saját lányomat, hát annyit doszt tudok róla, hogy éber alvó, és a legmélyebb álmából is képes úgy felkelni, mintha előtte nem épp az ágyat nyomta volna. Ha Maisie most nekiáll itt nekem szaladgálni, biz’ isten kettesben hagyom Jesse-vel, és én megyek át hozzá aludni, ő meg maradjon a két lábon járó szélvésszel egy fedél alatt.
- Meg -helyeselek, ami egyidejűleg jelenti azt is, hogy „kösz”. Szedek egy adaggal, és amíg melegszik, túl azon, hogy elmormolok egy imát, hogy ez se üsse meg a kiscsaj fülét, kiveszek két sört, az egyiket pedig a hűtő takarásából kibújva meglóbálom az öcsém irányába. – Kérsz? -kérdőn vonom fel mellé a szemöldökömet, majd annak függvényében, hogy mit válaszol, egyet biztosan, de lehet, hogy kettőt bontok meg. A mikrót, bár igyekszem egy másodpercnél megállítani, kudarcot vallok, és addig visít, míg ki nem nyitom az ajtót. Kíváncsian nézek el a hálószobák irányába, de se talpcsattogást, se ajtónyitást nem hallok. Lehet, jók vagyunk; egyelőre.
A tányérommal, valamint a kísérővel megyek ki a nappaliba, ezek mindegyikét a dohányzóasztalra téve le huppanok valamivel Jesse mellé, helyette azonban a Netflix kezdőlapján megállapodott képernyőt nézem, ami mesét, meg mesét, és csodák csodájára még egy kis mesét ajánl. Félreértés ne essék, van külön „Gyerek” fiók, de ezek átszivárogtak az enyémbe is.
- Nem is tudom, mit néznék most. Kiskedvencek titkos élete; Így neveld a sárkányodat; Énekelj!, Karácsony Artúr… Ezek az új favoritok -már amennyire én tudom. Ha erről a gyerekemet kérdeznénk két különböző percben, két teljesen eltérő mesét nevezne meg. - Már a gyereknek, nem nekem.

**Jesse A. Smith** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Pént. Dec. 30 2022, 16:18

Calvin & Jesse

“Once a brother, always a brother, no matter the distance, no matter the difference and no matter the issue.”

Megboldogult édesanyám ódákat volt képes zengeni arról, hogy Calvin és én mennyire hasonlítunk egymásra és nem csak emberileg, de mentálisan is, főként pedig a hivatásunk iránti megszállottság tekintetében. Akkortájt nem láttam ennek a valóságalapját. Sőt mi több, senkihez nem is akartam hasonlítgatni magam - mert minek? - de valamilyen oknál fogva mégis hittem neki és büszkeséggel töltött el, hogy egy olyan emberrel mér össze érdemeimben, akire felnézek.
Amióta ismerem, Cal volt számomra az élő- és a követendő példa, és önmagában a sokat jelentő példakép is, akinek nem mellesleg az apámnak kellett volna lennie. Ő viszont nem tudott és mind a mai napig nem is képes akkorára nőni a szememben, hogy különösebb tisztelettel legyek irányába. Több nyilvánvaló és általam nehezen tolerált hibája van, volt és lesz is, mint amennyi erénye valaha. A mai napig teljes bizonyossággal tudom állítani, hogy soha nem próbált meg jobb ember lenni annál, mint amennyit minimum szinten produkálnia kell. Ez pedig nem többet, csak a nagy szavakat és az évek alatt valósággá váló, maga köré új személyiséget építő hazugságok egészét jelenti. Az emberek hitegetése a saját személyének milyensége felől már-már a speciális képességévé vált.
Hogy mekkora jótevő ő valójában? Micsoda csupaszív, szerető apa és gondoskodó férj vagy szorgalmas üzletember? Egy példaértékű vezető, ember és képviselő? Amilyennek mutatja magát és amilyennek lennie kellene egy jobb világban. De mind ezek csak felszínes magamutogatások, őszintétlen hazugságok amit ő elhisz, mások viszont alig. Kicsinyes, becsvágyó, narcisztikus, smucig alak, akinek a pénzhajhászás lett a védjegye, hogy minél több és több legyen belőle, amin pedig ülni kell és nem osztozni rajta, sőt, még a sírba is magunk mellé temetni, nehogy másé legyen. Ezt pedig sajnos - vagy sem - én is megörököltem tőle. Erre volt képes az évek alatt. Ennyit tudott átörökíteni a bivalyerős külső jegyeken kívül.
Ami talán jobban fáj, hogy a "nagyra becsült" családja is csak addig szent, amíg a jó hírnév kötelez, amíg szépek, kedvesek, jólneveltek és mutogathatók. De amint egy kis homokszem kerül a gépezetbe, máris jön a problémák szőnyeg alá söprése, a nemtörődömség. Mintha a saját családja nyűggé válna a számára és nem óhajtana foglalkozni vele és a gondjaival, hiába az övéi azok is. Lásd, édesanyám lassú lefolyású betegségéből is kivonta magát amint lehetett, vagy itt van az én, Cal által észrevett mentális betegségem, ami nem érdemelt többet, mint egy legyintést és az igen velős véleményét: Te lehetsz még ennél hülyébb is? Meglepne.
Mondhatnánk, hogy Calvin se egyszerűbb vagy sokkal szerethetőbb jelenség, mint az apám, – egyikünk se az - de nem volt ez mindig így. A történtek és főleg a siker áldozatává vált, amit nevezhetünk családi betegségnek is. De nyugodt szívvel merem állítani, hogy belé messze több lélek és szimpátia szorult, mint apámba. Viszont hozzá hasonlóan ő is bumfordi, kellemetlen és sokszor kiismerhetetlen alak, aki különös módon mutatja ki az érzéseit. Ám mégis… sokkal többet tett már az élete során nem csak értem, de másokért is, ami miatt szerethetőbbé és tiszteletreméltóbbá vagy példaértékűbbé vált az öregemnél.
Összeszűkített szemekkel mérem végig az előtérben kotorászó, mozgásában megfáradtnak és lelassultnak tűnő magas alakot. Hiába szeretek vele egy légtérben lenni és eltölteni x órát akár üres beszélgetéssel vagy csak csendben, egymás mellett üldögélve, most mégis lehangol a látványa. Mai napig megtud lepni, hogy milyen mérhetetlenül idegennek képes hatni a bátyám egész lénye. A sokszor pajkosan csillogó szemei, amiket valószínűleg a családja halála óta csak én láthattam teljes őszinteségében, most egészen lélektelennek hatnak. Nyoma sincs a gyermeki, jókedvű vigyornak, vonásai szigorúak és kemények, mintha nem is hazatérne egy hosszú, munkával telt nap után, hanem egy újabb nem kívánt feladattal kellene megmérettetnie magát. Anyunak igaza volt és voltaképp nem sokban különbözünk egymástól: egyikünk se kifejezetten szeret hazajárni, ki-ki a maga démonjai miatt. A munkánkban élünk, vagy éppen annak élünk és valószínűleg abban is halunk majd. Állandóan túlórázunk csak épp őszinte dicséret nem jár érte. A veszteségeink felemésztenek és csak nehezen látjuk meg a jót, a szépet bizonyos dolgokban, helyzetekben vagy lehetőségekben. Nem vagyunk túl kellemes, szerethető emberek, ellenben szeretünk kötözködni, csendben ülni és ítélkezni. És ezek ellenére mégis úgy ragadnak ránk a kéretlenül érkező emberek, mint a ragacsos szalagra a legyek.
A kezdeti dorgáló hangnem és a Carolról rámragadt szigor aztán csakhamar eltűnik a hangomból, elvégre… elvégre ez egy olyan nap, amikor mindent el lehet neki nézni nem? A nemtörődömséget… az elveszettséget… a magányosságot… azt, hogy – megint – a munkájába temetkezett. Hogy a tulajdon lányáról is elfeledkezett. Jó, ez utóbbira soha nincs mentség, de minden más megbocsájtható.
Horkantok egyet a megjegyzésére, ami egyszerre tűnik morgásnak és egy elnyomott nevetésnek. Ő meg értelmezze ahogy kívánja.
- Tudod, ha engem kérdezel, bár sejtem a választ és nekem nem osztottak lapot, mégis inkább számít az, hogy az életében is ott vagy a gyerekednek, nem csak a fogantatásakor. Az bárkinek menne – vonok vállat és kényszeresen megigazgatom a zakóját, miután lehajítja mellém, majd egyszerűen belekapaszkodok és míg ő a konyhába megy a vacsoráját begyűjteni, én a helyére akasztom a súlyos anyagot.
- Mint a tej – vágom rá csendesen, ügyelve, hogy Calnél ne legyek hangosabb. Na nem, mintha menne úgy, hogy az elmúlt két napban alig beszéltem valamit - Fogalmam sincs, hogy mit csinált a nagyanyjánál egész nap, vagy az mit adott neki, de a kocsiban végig dumálta az egész hazafelé vezető utat, bár meg nem mondanám, hogy miről hablatyolt és csicsergett össze-vissza. Aztán evés és fürdés után úgy kidőlt, mintha leütötték volna – elgémberedett tagjaimat kinyújtóztatva ácsorgok még egy ideig a televízió és a kanapé között, hogy aztán egyszerűen csak visszadobjam rá magam az előre jól felmelegített helyemre. Nem azt mondom, hogy Maisie volt az, aki ilyen mértékben lestrapált, volt ennek bőven előzménye, de ő is közrejátszott benne.
- Kösz – hasonlóan hozzá, én is kurtán válaszolok egy arcdörzsölés mellett. Egynéhány napos borostám halkan serceg a tenyerem alatt, ami jól tükrözi, hogyha csak rövid ideje is, de nem volt „díszegyenruhás” megjelenésem és más haknin való tisztelettevésem.
Elhúzott szájjal gondolok a fekínált sörre. Nem vagyok nagy sörös. Volt időm és lehetőségem hozzászokni a nívósabb italokhoz, de jelen állás szerint épp elég „kikapcsoló erő” lesz ez is – na! – mutatok rá – még, hogy én ébresztem fel? – utalok a csilingelő mikróra, hangomat belefojtva a maró gúnyba. Olyan ez, mint amikor a gyerekek csendben akarnak kotorászni hajnalok hajnalán odahaza, nehogy felébresszék a szülőket, de csodák csodájára ilyenkor borulnak a tervek és olyan hangzavarral vannak, hogy nem csak a szobában alvókat, de a két házzal odébb lévőket is felverik a legédesebb álmukból.
- Nincs karácsonyi hangulatom, úgyhogy én semmi karácsonyit – milyen meglepő – amúgy… nem azért, hogy kritizáljak bármit is, na jó talán egy kicsit… de nem akartál legalább egy fát Maisie miatt? - talán negyedik éve, hogy én se állítottam odahaza se kicsit se nagyot, mert minek? De még egy megnyomorodott gömböt se szedtem elő a helyéről. Belegondolva, abban se vagyok biztos, hogy nem hajítottam ki őket a költözés alkalmával.
- A kiskedvences amúgy nem egy kiemelkedő darab, a bugyuta humort nem értékelem – legyintek nemet. Hatalmas filmkritikus vagyok, de ezek a kritikák általában hangulati szempontból szoktak megnyilvánulni. Amúgy meg nem is áll távol a valóságtól, és ezért se nézek túl sok vígjátékot, hiszen mi megy manapság a szélesvásznún vagy a kisképernyőn? Fingás, böfögés, disznólkodás vagy éppen furcsán dugás, az apu-és fekete vicces ostobaságok. Hol ebben a színvonal? És nekem ne mondja senki, hogy inkább kikapcsolódás céljából keressek filmet, mintsem „minőségi szempont” alapján – Fogatlan jó. De mutattad már neki a régi klasszikusokat? – a válasz valószínűleg nemleges lesz, és még mielőtt ezt megkapnám, benedvesítem az ajkaimat és a sört magamhoz véve amennyire a hely engedi, keresztbe teszem a lábaimat.
- Voltam kint Náluk…

1235 szó

**Calvin T. Whitlock** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Pént. Dec. 30 2022, 18:20

Jesse & Calvin

December 13-a cseppet sem megvétózható okokból balszerencsés napként vonult be a családi köztudatba -vagy leginkább olyanként, amikor mindenki, aki ilyen-olyan módon ismeretes a személyemet illetően, tudja, hogy még annál is finomabban létezzen körülöttem, mintha tojáshéjon kéne járkálnia. Legalábbis bárkin, akihez ma szerencsém volt, ezt láttam, és bár bosszantott, mert természetes, hogy bosszantott, nem tettem szóvá. Hogy miért nem? Fogalmam sincs, talán, mert ahhoz is fáradt voltam… Nem fizikálisan, inkább mentálisan, avagy lelkileg -feltéve, ha az ördögnek van lelke. Az elmúlt napokban nehezen jött álom a szememre, mondhatni úgyis, hogy szinte egyáltalán nem, de gyakorlott vagyok abban, hogy hogy kéne túlélnem zsinórban a negyedik napot alig három, legfeljebb négy óra alvással. Elárulom, a három duplapresszó, és a fél doboz cigi a megoldás. Az ok azonban, amiért nem tudtam aludni volt az, ami nem csak az estéimet, de a napjaimat is keservessé tette, különösen a mait, ami már a reggeli órákban el volt átkozva. A Mercedes tulaja, aminek elálltam az útját, ő viszonzásul pedig majdnem áthajtott rajtam, szerintem mostanáig emlegeti a nevemet, ha le nem gyártotta már a woo-doo babát; megmagyarázná, hogy miért érzem egész nap, hogy hasogat a hátam. Bár az akár még a többszöri cigiszünet rovására is írható.
Nem voltam jó hangulatomban, cseppet sem, és most se vagyok, amikor belépve Jesse-t látom a kanapémon tespedve. Félreértés ne essék, máskor örömmel látom, ha jobb pillanatomban kap el, talán még rá is mosolygok. Most viszont, amíg lehet, próbálok úgy tenni, mintha itt se lenne, mintha nem pörölne attól a pillanattól kezdve, hogy elfordítottam a kulcsot a zárban.
Mélyet sóhajtok, és noha nem ez volt a terv -ő pedig úgyse hinné el, ha az ellenkezőjét állítanám-, lesújtóan nézek rá, mikor megállok mellette, csupán azért, hogy leeresszem a kanapé támlájára a zakómat.
- Nem unod, hogy már lassan tizenegy magasságában is ilyen baromi okos vagy? -kérdezem, és szeretném úgy folytatni, hogy „lődd le magad!”, mégse teszem, mert ne adj isten még az érzékeny (művész)lelkére venné. Nagyon sok kéretlen tanácsot kaptam már az elmúlt egy évben, és ez, amit most ő címez nekem, akár Carol száját is elhagyhatta volna, csak ő még rákontrázott volna azzal, hogy gondoljak Jennie-re: ő se szeretné azt látni, hogy a kislányát elhanyagolják. Én pedig tüntetőlegesen maradnék csöndben egy ilyen szembesítést hallva, mert mikor, kérdem én, mikor eshetne meg az, hogy nem Jennie-re gondolok?
- Helyes -konstatálom ennyivel. Persze ez nem jelenti azt, hogy így is fog maradni -mondjuk úgy, hogy Maisie esetében bármi kapcsán csak ideiglenes állapotról beszélhetünk, ami felől senki nem vállal garanciát. Ha most alszik, de két perc múlva már itt fog szaladgálni, hát nem vethetem Jesse szemére. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy nem is fogom. – Ha Carol nem is adott neki semmit, szerintem Maisie maradandó fejfájást okozott nem csak a nagyanyjának, de a nagyapjának, és a szomszédság minden tagjának. Amilyen éles hangon tud visítozni… -sóhajtom, felvont szemöldökkel rázva meg a fejemet, ahogy óvatosan próbálom a papírdoboz falán leütögetni a kanálról a ráragadt pirított tésztát. – Remélem azért nem ütötted le ténylegesen -csak futtában, sanda mosollyal pillantok rá. Apjaként elmondhatom, teljes mértékben megérteném, ha így lett volna, de pont ezen alanyi jogomtól fogva ki kéne, hogy lógassam az öcsémet a teraszról, mert egyedül én vagyok az, aki elfantáziálhat ezzel a gondolattal. Viszont, ha Maisie felébredve azt látná, hogy a nagybátyja fejjel lefelé himbálózik Manhattan felett, még megkívánná, és egész álló éjjel játszhatnánk azt, hogy a lábánál fogva emelem fel, ő meg csüng, mint valami kevésbé jól szituált krumpliszsák. Nesze neked, apa, fitness!
Kurta válaszára a második üveg sör is a kezemben marad, és míg hallgatom a mikró búgását, felpattintom mindkettőről a kupakot; jobb szerettem volna whiskyt inni, de tudva, hogy Jesse-nek még haza kell vezetnie -már, ha haza fog vezetni, és nem itt fog horpasztani a kanapén-, talán a sör az, ami hamarabb kiszáll belőle, én pedig szolidaritást vállalok vele. Mert én ennyire jó testvér vagyok!
- Fogjad be! -mutatok rá én is, életre keltve az egymásra mutogató Pókember-mémet, majd rögtön fordulok, hogy a nyitógombba tenyerelhessek, hátha meg tudom előzni, hogy mind az ötöt végigpittyegje; az elképzelés és a valóság azonban csak ritka esetekben találkozik. Most például pont nem.
Pincéreket megszégyenítő ügyességgel -nem- galoppolok át a nappaliba, hogy ott költhessem el a vacsorámat. Ha Jennie itt lenne, azután, hogy megszólná, hogy „nem ez az étkező”, és „le fogod enni a szőnyeget”, az lenne a második haragvó megjegyzése, hogy „ilyenkor, ha eddig nem ettél semmit, már nem is nagyon kéne!”. Az egyikben ténylegesen igaza volt -volt, hogy leettem már a szőnyeget, de nemes egyszerűséggel beforgattam a kanapé alá. Majd egyszer, ha lesz hozzá ingerenciám, felgörgetem, és elviszem tisztítóba. Addig pedig nekem tökéletesen megfelel a problémamegoldóképességemet tökéletesen reprezentáló megoldás.
- Utoljára kölyökkoromban volt karácsonyi hangulatom, ma meg már azt se tudnám megfogalmazni, hogy mi az, ami a karácsonyi hangulatot karácsonyi hangulattá teszi -rántok egyet a vállamon, és rálapátolva egy nagy adagot a villára elkezdem felőrölni a kiszedett mennyiséget. Hiába van egy kölyköm, aki él-hal a karácsonyért, én, mint Grincs maga létezek mellette. Meg volt áldva az anyjával -ha valaki, hát Jennifer pontosan tudta, hogy a karácsonyt mi teszi karácsonnyá, és ahogy lezajlott a nagy halloweeni hacacáré, és jött utána a hálaadás, onnantól mást se lehetett hallani, minthogy a Whitlock rezidencián dübörög a karácsonyi egyveleg. – Te ma mindenbe bele fogsz kötni?! -némi feszült éllel a hangomban, a számban bukfencező pekingi kacsától artikulálatlanul fordulok felé, és lendületből suhintom a kezemet, ami rögtön a combomon csattan, melyen számonkérően meg is támaszkodok. – Lesz fa, nyugodjál meg! Addig meg nézegesse a nagyanyjáéknál, ott már Hálaadás óta minden tiszta Karácsony… -volt kiktől örökölnie Jennie-nek a karácsony iránti szürreálisan nagy rajongást. Nekünk pedig ez a második karácsonyunk Nélkülük… a tavalyi az feleannyira se volt annak mondható, mint az idei, mégis, bár szeretnék nem egyetérteni Jesse-vel, valahol igaza van; véletlen se próbálok olyan látszatot kelteni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha legalább a karácsony szentségét nem borítaná be mindaz szürke, sűrű köddel, ami tavaly ilyenkor történt. Pedig valahogy le kell küzdenem, hogy Maisie-nek jó legyen… majd egyszer a bűntudat se fogja keserű epével marni a torkomat.
- Jesse… -mélyen szívva be a levegőt, azt pedig hasonló intenzitással fújva ki nézek rá, és a hatás kedvéért a tányért is leteszem a kezemből. Lassan, elnagyoltan felé fordulok, összekulcsolt kezeimet az ölembe ejtem. – Sajnálom, hogy tőlem kell ezt hallanod, de… -fél levegővételnyi szünetet veszek, mintegy hatás gyanánt. - …az a mese a bugyuta humorával azért született meg, hogy a gyerekek igényeit elégítse ki, ne egy majd' harminc éves felnőtt férfiét -közlöm vele halk, komor hangon. Pár pillanatig elnézem az arcát, majd kaján félmosollyal helyezkedek vissza, és minden mozdulatomat felpörgetve annak alapállapotára, elnyúlok, és ráfogva kortyolok a sörömből. – Az az igazság, hogy szerintem te többre becsülöd a meséket, mint én valaha, úgyhogy ez a feladat majd rád vár -erőből meglapogatom a vállát, míg a kezemben a sört a tányérra cserélem vissza. – De, ha listára kerül a Barbie mesék mindegyike, kezdve a Hercegnő és a koldustól egészen a bűvös Pegazusig, szólj, és akkor két hétig nem jövök haza. Elég volt elszenvednem őket… Katie-vel… -a hangom váratlanul nyúlik el, Katie nevének említése pedig szinte égeti a szám. Még egy néma, csöndes „igen” kikívánkozik szinte önmegerősítés gyanánt, majd, miután pár pillanatig csak turkálom a tányér tartalmát, felszúrok egy elenyésző adagot a villára, és leküzdöm. Apránként kezd elmenni az étvágyam, de a fenének se hiányzik, hogy azt hallgassam, hogy „enned kéne!”. Tény, hogy lejjebb adtam az évek során felszedett izommennyiségből tavalyhoz mérten, de, hogy időközönként megkelljen hallgatnom ettől-attól, hogy magamba vagyok szakadva, azért már enyhe túlzás. Véletlen se tragikus a helyzet, az orvos is megmondta az éves szűrésen, hogy bőven az egészséges értéken belül vagyok, minden szegmens szerint.
A kezem a tányér és a szám közti félúton áll meg, ahogy Jesse újból megszólal. Összezárom az ajkaimat, az állkapcsom pedig szinte sajog, ahogy erővel összeszorítom. A villa csilingelve koccan a porcelánon, ahogy azt a dohányzóasztalra csúsztatom, a szemeim pedig lélektelenül merednek előre, mintha néznék, de nem látnék… Szóval, ha ő volt kint, azt is tudhatja, hogy én viszont nem voltam.
- Én is ki fogok… -mentegetőzök már előre, mintha bármit is számítana, hogy mit gondol. Tudom, hogy ki kell mennem, és ki is fogok menni, de ma nem tudtam. Elég volt a reggel, elég volt az akkor elmorzsolt könnyekből. Elég minden nap azt látnom, hogy Maisie egyre jobban hasonlít Katie-re, hogy ugyanazokat a szokásokat veszi fel, amiket a nővére az ő korában, és nem hibáztathatom érte, mert nem direkt csinálja. Elég tudnom azt, hogy ha igyekeznék is, hogy jobb apa legyek, negyed annyira se lennék jó szülője, mint amennyire Jennie az volt -pedig nem, hogy apának, de anyának is kéne lennem. Mégis, egy nyamvadt harisnyát nem tudok rászuszakolni a gyerekre! Ő persze ettől ordít, amitől én is. Csoda, hogy a copfcsinálás közben még nem téptem ki az összes haját az indulattól…
- Kimegyünk, elszívunk egy cigit? -nézek rá a szemem sarkából, és ha megmozdul, ha nem, én felpattanok, és szipogva egyet fordulok el tőle, majd indulok meg a kabátom, vagy a kabátjaink után.

**Jesse A. Smith** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Pént. Dec. 30 2022, 23:33

Calvin & Jesse

“Once a brother, always a brother, no matter the distance, no matter the difference and no matter the issue.”

Nemet intek.
- Az elmúlt két napban ma szólaltam meg először, még a hangom is idegen, úgyhogy légy olyan jó és hadd okoskodjam ki magam! – van egy alapvetően nagy hibám: könnyen átveszem más emberek éppen aktuális hangulatát, és az a kellemetlen, zavaró okoskodás és nyilvánvaló harag, amit jelen állás szerint táplálok Calvin nevelési módszere iránt, az Carolnak tudható be. Gyakorlatilag az ő feszültsége él bennem azóta, hogy átvettem tőle a kislányt.
- Nem hinném, hogy pont Carol törne meg egy visítozó unoka egész napos pesztrálásának a súlya alatt. Ha velem szemben emelné meg a hangját, amiért nem eszem meg a főztjét, biz’ Isten úgy ennék, mint a kisangyal, még ha utálom is, amit elém rakott – Carol ijesztő. Kedves is tud lenni, ha akar, hozzám például soha nem volt keresetlen szava, csak, ha a bátyámat kellett szidnia. És abban is biztos vagyok, hogy nagyon jó nagymama, amikor én nem látom. De pont elég belőle az az egy-két alkalom, ha nekem kell Maisie-ért elmennem hozzájuk és közben istenkáromlások közepette, vérben forgó szemekkel szapulja a bátyámat. Igazi sárkány. Az érdemeiből viszont nem vehetünk el, és igaz, hogy Cal ő nélküle már régen megbolondult volna.
A nem várt megjegyzése hallatán magasba szökik a szemöldököm. Inkább fel se teszem a kérdést, hogy komolyan gondolja azt, hogy leütném a lányát, nyilván látja a fejemen az értetlenséggel vegyülő döbbenetet. Az a baj, hogy ezen a ponton nem vagyok benne biztos, hogy hülyéskedik vagy sem?
- Hát… - találós kérdés lenne? – talán a fa? – soha nem voltam jó az ünnepekben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem volt olyan jeles alkalom az életemben talán gyerekkorom első néhány évében a karácsony, ami lázba tudott hozni és amikor még úgy éreztem, hogy van értelme a hacacárénak. Szerettem ajándékot kapni, de melyik gyerek nem? Viszont sokakkal ellentétben nekem nem jelentett nagy gondot ajándékot venni. Nem kellett kiüríteni senkinek a pénztárcáját vagy leszívni a bankkártyáját az éppen aktuális menő játékokért, mert jól elvoltam egy udvarban összeszedett bottal, vagy egy régi mamusszal is. Azt hiszem Calvinnél és nálam inkompetensebb embert keresve se találhat az ember, amennyiben a karácsonyról vagy a díszítésről és a hangulatról van szó – de talán mondhatnánk még Mariah Careyt … tudod, last christmas I gave you my heart… vagy a pulykát.
Mit sem számít, hogy a karácsonyi zenék és az azt éneklő személyek tekintetében rohadt nagy kuszaság van a fejemben, azt viszont büszkén vállalom. Azt már kevésbé, hogy Cal mozdulatát látva még a szar is megfagy bennem, hogy kapni fogok tőle egy átszállóst, de helyette csak saját magát veri kékké és lilává, én pedig kishíján a kezdeti ijedelem után képen röhögöm a szájában bukfencező falat miatt eltorzult hangjától és az arckifejezésétől.
- Amúgy – köszörülöm a torkom – mindenbe, ami él és mozog. De azért kérlek legközelebb nyeld le a falatot, mielőtt röppályára állítod azt a madarat, jó? – vigyorgok bele a sörbe – ühm… jut eszembe, néhány sarokra innen van egy fenyőfaárus. Kis fa, nagy fa. Kicsilány nagyon élénken érdeklődőt amikor ma megálltunk mellette a pirosnál. Ha pedig a hétvégéd legalább két óráját szabaddá tudod tenni, menjetek ki a Central Parkba. Van korcsolyapálya, karácsonyi kirakodóvásár. Biztos élvezné. Utána átveszem őt szívesen, szabaddá tudok tenni most néhány napot – ezek már nem a korábbi kioktatás jellegű szavak és tanácsok. Még a furcsa, csipkelődő éle is eltűnt a szavaimnak. Egyszerű ötletek, amiket vagy átgondol, vagy sem, döntsön a belátása szerint, de hiszem, hogy neki se ártana egy kis kikapcsolódás.
Abban persze nem vagyok teljes mértékben biztos, hogy én mit fogok csinálni a kislánnyal, amennyiben Cal rajta kap a felajánlott lehetőségen, főleg akkor, ha mesét óhajt majd nézni.
- Tessék? – kérdezek vissza hasonló komolysággal, még a sört is leengedem az ölembe. Nehéz felfognom a tudásgyarapítást és felérni a tényhez, hogy a mai világban tényleg készülnek olyan mesék is, amik gyerekeknek íródtak, nem pedig burkolt üzenettel a felnőtteknek – igazad van. De akkor miért a „családi” filmek/mesék között vannak? Az nem mindenkinek szól? Kicsinek és nagynak? – némi hatásszünet után cinikusan elvigyorodok, majd a keresztbe tett lábaim baljával megbökdösöm a tányérja peremének alját – inkább egyél és ne okoskodj, mert kihűl, aztán megint csilingeltetheted a mikrót – arra már nem is teszek megjegyzést, hogy villával eszi a kínait.
- Persze. És mire észhez térek az énekelgetésből, tüllszoknyában és tiarával a fejemen fogom végig ülni az összes rész másfél óráját mi? Ennyire jó fej nagybácsi még nem vagyok – négy fal között talán mégis az vagyok, amíg nincsenek szemtanúk és kettőnk között marad az elharapózó incidens. És olybá tűnik, hogy tényleg én leszek az erre legalkalmasabb személy, legalábbis Cal szavaiból erre engedek következtetni. Jogos, teszem hozzá. De abban is biztos vagyok, hogy ezer másik Barbie részt elszenvedne Katievel, csak kapja őt vissza.
Nem is meglepő, hogy a kislány neve kiejtésével elkomorodik. Érzem, hogy az én állkapcsom is összeszorul. Nem sűrűn szoktunk beszélni az egy éve történtekről. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez idő alatt talán kétszer került szóba Jennifer és Katie halála. Egyszer közvetlenül a temetést követően, mikor úgy döntött, hogy otthagyják a házukat és egy másik lakásba költöznek, mert képtelen volt megmaradni a családi fészket jelentő otthonban. Másodszor pedig, amikor Calvin az istenért se tudta megnyugtatni Maisiet egy hisztirohama közepette, mikor az anyját és a nővérét kereste egy egész éjszakán át. Sírt, zokogott, hisztériázott amiért nem találta anyut, és az se elégítette ki a hiányt, hogy az apja ott volt neki. Soha az előtt nem láttam annyira tanácstalannak és elveszettnek a bátyámat, mint amikor éjjelek évadján, hajnali kettő után áthívott magukhoz, ő a kanapén ült verejtékezve, kisírt, felpöffedt szemekkel, Maisie pedig torka szakadtából, teljesen berekedő hangon ordított a szoba másik végében, a hisztitől pedig összehányta még a jövőhetet is. Fogalmam sincs, hogy mi tört el benne akkor és, hogy mi változott meg azon az éjjelen, de azóta mintha elzárt volna magában valamit, ami az őszinte érzelmekért felelt. Többet nem láttam őt könnyeket hullatni akkor se, ha teljesen összetörtnek és kilátástalannak érezte a helyzetét.
Talán ezért is érint meg annyira, ahogy reagál a szavaimra.
- Hé! – válik a hangom határozottá, mert tudom, hogy jelen állás szerint csak ezzel tudom őt visszarántani a jelenbe – tudod, hogy nekem nem kell soha magyarázattal szolgálnod semmivel kapcsolatban. Ugye? – nem hibáztatnám őt azért se, ha nem tudna még egy ideig kimenni a temetőbe. Hozzáteszem bár szentimentális ember vagyok, mégse hiszem azt, hogy az oda való kijárkálás lenne az egyetlen módja, hogy megemlékezzünk a halottjainkról, vagy tiszteletünket tegyük előttük. Csupán formaiság és ki-ki a maga módján intézi ezeket a dolgokat. Én kimentem, mert minden évben, minden ilyen évfordulón ott a helyem az anyám, és így Jennifer és Katie sírjánál is. Engem így neveltek, erre tanítottak. De ez nem jelenti azt, és soha nem is fogja, hogy számomra fontosabbak lennének, vagy Calvint nem érdekelnék, ezért nem ment még ki. Ő máshogy éli ezt meg, máshogy dolgozza fel. És másként érintik az évfordulók is.
Vele együtt tápászkodok fel a kanapéról és automatikusan simítom a hátára a kezemet. Más. Nem csak emberileg, de fizikailag is össze van zuhanva ahhoz mérten, hogy milyen volt „fénykorában”. De azt hiszem, hogy ez mindannyiunkra igaz. De, mint mindenkinek minden tragédiából, idővel nekünk is fel kell majd állnunk és ráébredni arra, hogy így vagy úgy, de az élet az megy tovább a szeretteink hiányában is.
Vállamra lendítem a kabátot s míg ő hasonlóképpen tesz, kinyitom előtte az erkély ajtót. Látom a feszülő állát, hogy szorítja a torkát valami. Öt másodperc. Ennyit várok, majd előhúzom a cigisdobozt és megkínálom őt. Erős. Erősebb, mint amit eddig szívtam. Ha elfogadja, tüzet is adok neki, majd a számba helyezek egy szálat és azt is meggyújtom.
Kékjeim a messze elnyúló házakat, a tökéletesen fekte égboltot kémlelik. Odalent a város zaja pont olyan élénk és hangos, mintha nappal lenne. Autók tülkölnek, emberek zsizsegnek, a szomszédos házakból és lakásokból még a beszélgetések is ki-kiszűrődnek. New York tényleg soha nem alszik. Nehézkesen, reszelősen fújom ki a sokáig bent tartott füstöt, majd fél szemmel a bátyám felé pillantva halkan, már-már gyászosan szólalok meg.
- Beszélnél róla? – csak bízni tudok abban, hogy megérti mire gondolok. Egy év. Kicsit kevesebb. Ennyi ideje volt arra, hogy eméssze a történteket, hogy élvezze a néma törődésemet. Azt, hogy nem zaklattam őt a felesleges hülye kérdésekkel, hogy hogy érzi magát, hogyan tovább? Miben segíthetek? Akar beszélni róla? Csendben ott voltam mellette, amikor kérte és akkor is, ha nem mondott semmit. Elvittem Maisiet amikor egyedül akartam lenni, vagy én jöttem át hozzájuk, ha ugyan ki nem is mondta, de társaságra vágyott. Igyekeztem mindig erőmön felül teljesíteni, és megmakacsolni magam, nem hagyni, hogy a depressziós időszakok túlságosan elhatalmasodjanak felettem és elnyúljanak, mert nem tudtam volna mellettük lenni. Ez az év hiába tett próbára, nem rólam szólt, hanem róluk és tisztában voltam vele, hogy ha készen áll rá, akkor úgyis beszélni fog. Most viszont ismételten érzem, azt feszültséget, amit azon a hosszú, átvirrasztott éjszakán is, amikor a gyereket és őt is vissza kellett rángatnom a jelenbe… akkor nem beszélt. Ma viszont nem fogom hagyni azt, hogy csendben elsikkadjon a dolog és ismét a bánatába feledkezzen.

1478 szó

**Calvin T. Whitlock** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Szomb. Dec. 31 2022, 01:17

Jesse & Calvin

- De ez nem azt jelenti, hogy most be kéne pótolnod! -figyelmeztetem annak teljes tudatában, hogy ez nem lesz neki elég ahhoz, hogy tényleg lakatot tegyen a szájára. Ha kell, ha nem, ő beszél. Főleg okoskodik, mert abban mindketten baromi jók vagyunk -mondanom se kell, néha olyan, mint egy „mini-me”, csak ténylegesen érzelgősebb, szentimentálisabb, művészetkedvelőbb, és… egyebek, amik bőven elég támadható felületet jelentenek egy-egy vitánk során. Nyilván ez annak idején nem mutatkozott meg, bár az anyja egyre többször és többször fogta ránk az általa felismert hasonlóságokat, amikre mi azután, hogy fintorral egymásra néztünk, csak legyintettünk Rachel felé, ő pedig mosolyogva ránk hagyta. Viszont, amíg Jesse híján volt a népszerűségnek nagyjából egész kölyök- és fiatalkorában, addig én ennek ellenkezőjéről adtam tanúbizonyságot -majd, mint ahogy manapság is látszik rajta, jócskán sikerült beérnie, így is-úgy is.
- Na de épp ez az. Carol olyan, mint egy kiképzőtiszt. Lehet, hogy bármely katona haptákba vágná magát, de az én gyerekem… na ő egészen máshogy van huzalozva -ha pedig neki nem tetszik valami, akkor sír. Vagy, ha nem is sír, mert csak annak látszatát kelti, ugyanis az ordítástól vörös arcán egy könnycsepp nem sok, annyi se szokott lenni, akkor csak kajabál és raplizik. Hogy ezzel Carol mit kezd? Nem igen tudom -általában, ha ők ketten egy légtérben tartózkodnak, akkor én igyekszem nem ott lenni, mint harmadik fél. Csak azt adja már valaki az értésemre, hogy ha Carol ennyire… hogy is mondjam… Carol, akkor Jennie hogy nem vette át az anyjának ezt a karakán, „mindenki azt csinálja, amit én mondok, mert különben…” hozzáállását? Jennifer talán a világ legkedvesebb embere volt, akit két kedves szóval kenyérre lehetett kenni, és ő is hasonló szépeket ígért másoknak. Fegyelmezni is úgy tudott, hogy a hangját se kellett hozzá megemelnie -a lányok egyszerűen érezték, ha elvetették a sulykot.
Mi lehet kevésbé meglepő annál, mint, hogy két felnőtt férfi próbálja megfejteni, mi állhat a karácsonyi lelkület mögött? Nagyjából semmi.
- Ezt most kérdezed vagy mondod? -kérdezek vissza teliszájjal. – Neked… -feltartom az ujjamat, időt kérve, hogy lenyeljem a falatot. – Neked nem kéne ezt tudnod? Mármint, érted… A művészek nem tudnak mindenhez társítani legalább egy elvont eszmét, amire mindenki azt mondja, hogy „hű”? Én, mint racionálisan gondolkodó ember, oké… de neked mi a mentséged? -tudom én, hogy ez nem így működik, de… a művészetekkel foglalkozó emberek eleve absztrakt dolgokkal buherálnak éjt nappallá téve, nem? Márpedig annál, hogy karácsony estéjén egy dagadt, piros ruhás pacák leereszkedik a világon minden olyan háztartás kéményén, ahol gyerek van, nem sok elvontabb kell. – Az nem Wham! szám? -indítom meg a kérdést már-már magabiztosan, de a végére én is elgondolkodok; elképzelem, és el is fogadom a képzeletbeli taslit, amit most Jennie adna. Annak idején épp, hogy nem vasalta be rajtam még azt is, hogy a Do they know it’s Christmas?-ben éppen ki énekelte az elhangzott versszakot.
Combomon támaszkodva, nagyokat rágódva nézem, ahogy jót mulatva örül a sörének. Csak elégedetlenül préselem ki a tüdőmből a benne maradt pár kortynyi levegőt, és a szememet forgatva meredek vissza a tányérra, így hagyom szó nélkül az élcelődését.
- Biztos -támasztom alá, amit ő maga már megfogalmazott; Maisie egészen biztosan élvezné. Csak én nem tudom, hogy mennyire élvezném… - Lehet megfogadom -válaszolom, és részemről ennyiben is hagyom a kérdést. Nyilvánvalóan érzi, és tudom, hogy még tudja is, hogy a „lehet” nem véletlenül került oda. Nem tudom, hogy mi lesz… azt se, hogy hogy. Tudom, hogy dolgozom hétvégén, több mutatásom is lesz, de, hogy miként követik egymást, és egyáltalán, míg az egyik lakástól átbumlizok a másikhoz, mennyi szabadidőm lesz, arról fogalmam sincs. Ha nálam lenne a határidőnaplóm, biztosan tudnám -vagy Mia, aki szerintem az én időbeosztásomat jobban fújja, mint a sajátját. Meglehet, hogy még így, munkával határoltan is izgalmasabb életem van, mint neki valaha is volt.
- Talán a "családi" az anyukákat és apukákat jelenti, nem a… fura nagybácsikat -célzok rá, a lehető legnagyobb szeretettel -vagy mivel- illetve őt a „fura” jelzővel. Soha nem használnám ezt a szót rosszra, főleg nem vele kapcsolatban. Mondjuk tegyük hozzá, néha tényleg az… - Tudod, azokat, akik a gyerek mellett már évek óta a legbénább, leglogikátlanabb gyerekmeséken szocializálódnak. Olyanokon, amiknek már ők is tudják minden vacak zenéjét, és álmukból felkelve is az jut először eszükbe, és mást se dúdolnak fogmosás, vagy kávéfőzés közben. Na, az ilyeneknek megváltás az is -furcsán specifikusnak tűnhet a körbeírás -véletlen lenne? Nem hinném. Akkor viszont minden mesével kapcsolatos képzelgésem megszűnik létezni, mikor az ő külső ráhatásával megbillen a tányérom széle, és kis híján kislisszol belőle a tészta. Még szerencse, hogy vissza tudom rántani a széléről. – És ha kiborul te veszel nekem új szőnyeget?! Nincs annyi holmim, amivel a sokadik oldal sokadik foltját is el tudnám tussolni! -világosítom fel, egyidejűleg beismerve, hogy történt már hasonló baleset. Nyilván, mint jó, igazán tapasztalt szülő, ráfoghattam volna a gyerekre. Bár, tegyük hozzá, a gyerekek ritkán isznak kávét, és esznek hozzá avokádós-tükörtojásos pirítóst. Nem nulla az esélye, ugyanis ez megmagyarázná, hogy Maisie mi a fenéért pörög null-huszonnégy, de azért mégis relatíve kevés.
- Ülni? -hőkölök hátra. – Neeem, nem! Végig fogod táncolni az egészet! Ezek olyanok ám -biccentek a fejemmel Maisie szobája felé. Hogy láthatott-e a postás lábujjhegyen, fejem felett összefogott kezekkel pörögni a nappali közepén még odahaza Queens-ben? Esélyes… És hogy tőlem nem látta a gyereket, ergo azt hitte, hogy önerőből vagyok pszichiátriai eset? Az is lehetséges.
A kikívánkozott többesszám azonban véletlen se segít azon, hogy feledtetni tudjam magammal a hirtelen támadt gyomorgörcsöt, amit már önmagában Katie nevének említése is előhozott. Sokat szoktam rá gondolni, ez csak természetes… de kimondani nem szeretem, mint ahogy hallani se. Egyedül Maisie-től vagyok hajlandó zokszó nélkül elfogadni, hiszen ő még csak gyerek, Katie pedig a nővére, akire töretlenül, szíve minden létező szeretetével felnézett. Imádtam nézni, amikor Maisie még csak négykézláb tepert a padlón, Katie pedig a szalagjával rohangált, de a kicsi mindig ott volt a nyomában. Legalábbis imádtam nézni, amíg egy idő után nem csak esténként beosonva egy jóéjt-puszira láttam őket… Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít; épp csak arról nem esik szó, hogy mennyi időnek kell eltelnie, és hogy milyen mélyek a sebek. Egyre mélyebb, és egyre gyorsabb levegőket veszek úgy, hogy az szinte fel se tűnik. Milyen mély lehet az a seb, amit folyton a só mar? A só, amit jelen esetben úgy nevezhetünk, hogy önhibáztatás; mi van, ha mindennek én voltam az okozója? Én nem ezt akartam…
Meglehet, nem is tudatos volt az, ahogy hirtelenjében pattantam fel a kanapéról, hisz Jesse következő szavára önkéntelenül is összerezzenek -ha nem is nagyon, de valóban meglepett, hasonlóan a kezének érintése a hátamon. Szívem szerint leráznám magamról, de illemtudóan hagyok egy kis időt, mielőtt ellépnék tőle.
- Persze -a vállam felett erőtlen mosollyal kísérve nézek hátra, és lódulok meg a kabátokért. A következő pillanatban, miután az övét átnyújtom neki, már a sajátomat penderítem magamra. A picsáért nem tudta megvárni, hogy legalább a szaros kajámat megegyem?! Pont, amiért a kamikaze pilóták se jelezték előre, hogy berepülni készülnek, mi?
Még azelőtt tűzöm a Jesse-től kapott cigit a számba, mielőtt a terasz ajtaját akárcsak elhúzhatná. Elmormolok egy „kösz”-t, és újból megteszem, amikor meg is gyújtja azt. A szövetkabátom két szárnyát összefogom, de nem teszek különösebb erőfeszítést rá, hogy úgy is maradjon, és a következő pillanatban már megint a garbóm az, ami kilátszik alóla. Hasonlóan az öcsémhez, elfordulva tőle a manhattani panorámát nézem; az alattunk húzódó utcát, az előttünk végigfutó High Line-t, a távolban folydogáló Hudson-t, a rajta épített új parkot, a Little Island-et. Valahogy megnyugtató, hogy egy valami van, ami mindig örök -Manhattan pörgése.
Itt állva szinte megelevenedik előttem a kép, mikor én, már egyetemista bagós koromban meginvitáltam az akkor mindössze tizennégy-tizenöt éves Jesse-t egy szál cigire. Csak, hogy ne maradjon ki semmiből bevett szokásához híven, és különben is, inkább olyan társaságában próbálja ki, aki szívfájdalom nélkül pofozná fel, ha beszédülne a füsttől, semmint olyanokkal, akik hasonlóan hozzá még „pályakezdők”. Na, az ő pofonja végül az én tarkómon csattant, amikor Rachel, aki azzal a gondolattal se volt kibékülve, hogy én dohányzom, megneszelte, hogy az ő fia is rágyújtott egyre, pláne olyannal, amit tőlem, az én kezemből kapott. Nem az volt a kapcsolatunk csúcsa a mostohaanyámmal, az egyszer biztos. Most pedig, ennek margójára én szívok Jesse-től kapott dohányt.
A kérdése visszaránt a jelenbe. Csendben fújom ki a tüdőmben tartogatott füstöt, nézve, ahogy a párával dúsított szürke pamacs szép lassan elkezd az ég felé emelkedni. Azonban még így se sürgölődök azon, hogy válaszolni tudjak a kérdésére; miután lekönyöklök a korlátra a szám elé emelem a szinte teljesen egyenes füstcsíkot eregető szálat, és mélyet szívok belőle. Lehetőleg olyan mélyet, hogy érezzem, karcolja a légcsövemet.
- Nem hiszem -felelem aztán elcsigázottan, fojtott hangon, mely csak a visszatartott levegőtől erőtlen és eltorzult. – Ha akartam volna, bármikor megtehettem volna… Az év minden napján fáj, nem csak ezen az egyen -persze, ezen az egyen különösen -már az is csoda, hogy ezt be merem ismerni. De mindezt nyilván ő is tudja. Csak ahogy neki fáj, az egészen más, mint ahogy nekem -nem több, nem kevesebb, csak szimplán más.
A bentről érkező halk puffanásra felkapom a fejemet. Nem fordulok oda, csak a vállam felett nézek az üvegajtó irányába, majd Jesse-re sandítok.
- Te is úgy hallottad, vagy csak az én fülem rossz? -mert amit én hallottam, az egy szinte egészen jól kivehető ajtócsukódás volt. Ugye nem most akar felébredni? Ugye nem?...

**Jesse A. Smith** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Szomb. Dec. 31 2022, 17:19

Calvin & Jesse

“Once a brother, always a brother, no matter the distance, no matter the difference and no matter the issue.”

- Már csak egy kérdésre válaszolj kérlek! Kire ütött igazából ez a gyerek? – mondhatnánk, hogy temperamentumban, akaratosságban és állhatatosságban teljes mértékben az apjára ütött, de Calvin még hozzá mérten is szelídnek tűnik. Soha nem láttam őt üvöltve őrjöngeni, hogy érvényesüljön az akarata. Megfontoltabb, kimértebb, ellenben Maisie-vel, aki időzítettbombaként robban, ha valami nem úgy van ahogy ő akarja. Nyilván mondhatnánk, hogy egy gyerek nagy valószínűséggel még csak így tudja kifejezni magát, mintsem leüljön és értelmes vitát folytasson valakivel azzal kapcsolatban, hogy miért nem óhajtja megenni a rendes vacsorát, miért csak a műzlit, azt is a tálkából csipegetve öt kör rohangálás között.
Jennifer hozzájuk mérten maga volt a megtestesült nyugalom, gyengédség és báj. A nő, aki bárkit képes volt magával ragadni és első beszélgetés alkalmával elbűvölni. Nem volt olyan ember, aki ne szerette volna őt, arról már nem is beszélve, hogy talán ő volt az első olyan nő az életemben, akit igazán szeretni tudtam volna önmagáért. Egy olyan titka, egy olyan szegmense ez az életemnek, amiről nem szívesen nyilatkoznék…
- Belőletek kiindulva csakis arra tudok következtetni, hogy a nagyanyja háza tája felől fúj a szél. Akkor viszont nagyon megfogjuk baszni, mert rohadt nehéz életünk lesz vele, ebben már most biztos lehetsz – nem elég, hogy Carol olyan amilyen. Kemény, szigorú és ahogy Cal is mondja, mint egy kiképzőtiszt. Ha még Maisie is ilyen lesz… egészen biztos, hogy hamar keresgélhetjük majd egymás fején az ősz hajszálakat.
Nagyot kortyolok a keserű italból, a kikívánkozni vágyó grimaszt csak azért nyomom el mely a nemtetszésemet óhajtaná kimutatni, mert ismét felém fordulva próbál kiszedni belőlem valamit a szájában ide-oda bukfencező falattal.
- Az, hogy átkozottul ki van sülve az agyam, és inkább szuperálok egy ideje Oscar-díjas Ebenezer Scroogeként, mint karácsonyi hangulatfelelősként – nézek az sörösüveg aljára felmérve, hogy meddig kell még vedelnem ahhoz, hogy még nagyobb hülyeségeket mondjak? - Bocs, hogy csalódást kell okozzak. De, ha szeretnéd, mondhatnám, hogy amíg a szívedben nincs karácsony, amíg nincs meg a várakozás és a vágyakozás érzése, vagy a késztetés, hogy csak egy kicsit díszesebbé tedd ezt az amúgy… nagyon… - torkomat köszörülve nézek végig a személytelen, berendezési bútorok igencsak szegényes felhozatalával büszkélkedő helyiségen – nagyon tiszta lakást, vagy nem éled fel benned újra a gyerek, aki mindig várta a Télapót, az ajándékokat vagy magát a havat, addig nincs karácsonyi hangulat se. Ezen segíthet egy-két karácsonyi film, mondjuk nézd meg az Igazából szerelmet. Hallgass zenét… tervezz meg egy karácsonyi napot a lányoddal. Talán megoldja a problémát. Vagy nem. Na meg – legyintek a gyerekszoba irányába – ha magadban nem is, de a gyerekedben talán elkezdhetnéd felébreszteni a karácsonyi várakozást, és így, rajta keresztül talán te is egyenesbe érsz. Vagdossatok hópelyheket papírból, vagy tényleg csak válasszatok egy fát és díszítsétek fel… – akkorát sóhajtok a végén, mintha az összes energiámat, de még a tüdőmben lévő levegőmet is fel kellett volna használnom ahhoz, hogy ez a temérdek ostobaság kijöjjön belőlem – elérte a „hű” faktort? – jómagam is érzem, hogy van valamiféle gúny a hangomban, amit, ha akarnék se tudnék elrejteni. De egyszerűen képtelen vagyok valódi jókedvvel és jó szájízzel beszélni a karácsonyról, amiről azt se tudom lassan, hogy mi fán terem? Az elmondottak alapján karácsonyfán. Szeretném szeretni. De évek óta időm sincs arra, hogyha csak egy kicsit is, de ráérezzek arra a bizonyos ünnepi hangulatra, ami nagyjából hálaadáskor kezdődik és egészen újévig tart. Nem csigáznak fel a díszek, a műtermekben női mikulásjelmezbe öltözött lányok, vagy akik inkább angyal és krampusz díszegyen mellett döntenek. Vagy, legalábbis nem a karácsony szelleme miatt. Minden évben kérik a barátok és azok ismerősei a karácsonyi fotókat tőlem kisebb-nagyobb családjukról, kiskutyájukról, kismacskájukról. De ez mind-mind csak nekik jelent örömöt. Én ilyenkor is dolgozok, nagy esetben egész álló nap, hosszú éjszakákba nyúlóan. És csak az az egy nap karácsony, vagy valami olyasmi, amikor Calvinékkel együtt leülök néhány órácskára, ebédelünk vagy vacsorázunk, megiszunk egy-két pohár alkoholt, a gyerekek…most már csak Maisie kibontja az ajándékokat, majd elköszönünk egymástól és minden visszatér a szokásos kerékvágásba. Hazamegyek, egyedül tengődök abban a bazinagy, üres lakásban, ami jóformán visszhangozza a ki nem mondott gondolataimat is. Dolgozok, talán alszok is és így tovább minden egyes nap.
- De az. Wham! – ennyit a karácsonyról, amikor még Mariah Careyt is összekeverem George Michaellel.
- Helyes! Aztán majd nyilatkozz, hogy igazam volt-e, és tényleg a fa teszi a hangulatot, avagy sem?
Az okfejtése hallatán viszont zavart ráncba fut a homlokom s kérdőn, már-már értetlenül pillantok rá, míg magyarázza a meglátását. Ugyan értem mire gondol, azért mégis felszakad belőlem:
- Tehát nem elég, hogy fura vagyok, de még a családhoz se tartozok. Értem – nem veszem véresen komolyan, magamra pedig főleg nem, gyaníthatóan nem úgy gondolja ahogy hangzik, de azért merész dolog egy depresszióval küzdő embernek ilyen, és ehhez hasonló dolgot ilyen lazán kijelenteni. Gépiesen fordulok el tőle.
- Van elég pénzed, veszel magadnak.
Ha teljesen olyan lennék, mint ő, ahogy azt anyu állította, az én szőnyegem is hasonlóan tele lenne foltokkal. Csakhogy belém szorult még némi jóérzés, és ha enni kívánok akkor kivonszolom a seggemet a konyhába vagy az étkezőbe, és ott bonyolítom le a látszólag egyesek számára nehézséget okozó feladatot.
- Akkor leszel kedves és szólsz, amikor el kell kezdeni balettórákra járnom – egy gyerek kedvéért bárhol és bármikor képes lennék hülyét csinálni magamból. De azt azért mégse tudom elképzelni ahogy tüllszoknyában, balerina cipőben, szoros konttyal a fejemen pörgök feltartott kezekkel és rogyasztgatok meg pörgök-forgok, mint egy párzásitáncot járó díszmadár. Na nem azért, van az az alkohol vagy szer mennyiség...
Katie nevének említése ahogy Calben, úgy bennem is elindít valamit. Nyilvánvaló, hogy teljesen mások ezek az érzések, viszont én csak a sajátjaimról tudok beszélni. Katie a keresztlányom volt. Ő a keresztlányom, amíg élek. Az én feladatom lett volna, ha esetleg a szüleivel történik valami, hogy magamhoz vegyem, felneveljem és vigyázzak rá. Én voltam a második apja, a nagybátyja és a keresztszülője, az elsőszámú csatlósa a hülyeségekben, és aki vele írta a házifeladatát, mert apu nem ért rá a munka, anyu pedig a kistestvére és a főzőcskézés miatt. Velem rajzolt, velem aludt amikor nálam voltak, vagy én náluk egy-egy éjszakát. Tőlem kért kiskutyát, mert én egészen biztos szereztem volna neki pont olyat, amilyet szeretett volna. Különös kapocs volt közöttünk, ez a kapocs pedig elveszett. Talán nem meglepő ezek után, hogy Maisie ha nem is fogja soha átvenni a helyét, de ezek után szeretnék nem csak ugyan annyi, de kétszer annyi időt fordítani rá. Mintha a nővére előtt is tisztelegnék ezzel az odafigyeléssel és odaadással. Csak az a baj, hogy nehéz. Nagyon nehéz.
Szinte azzal a lendülettel ahogy egy pillanatra belefeledkezek a gondolataimba, a fájdalmas múltba és a feszengő, szorító kétségbeesésbe, ki is pofozom belőle magam, hogy némi támogatásul tudjak szolgálni Calvin mellett. Legalábbis szeretném őt a legjobb tudásom szerint támogatni, de érezhetően az izmai feszüléséből, nem kér belőle.
Hideg van. Mondanám, hogy csontig hatol, de hazudnék. Inkább az idegességtől és a bizonytalanságtól, az elveszettség érzésétől reszketek, még a fogaim össze-összekoccannak, miközben újabb füstötpamacsokat engedek az amúgy is szmogos, párás levegőbe. Halk hümmögéssel veszem tudomásul a tagadást. Fejem a vállaim közé esik, egy pillanatra az alattunk elterülő mélységet pásztázom, ami az utca szint és az erkélyterasz között tátong. Azt hiszem ezen a ponton értem meg azt, hogy hiába voltunk mi itt három muskétás egy éven át…hiába jöttem és hiába hívtak, hiába volt rám szükség, mégse vagyok még elég közel. Persze, elfogadom, ha egyszerűen nem látja értelmét beszélni, mert úgy érzi nem lesz tőle jobb. De, amikor nyilvánvaló, hogy van valami a felszín alatt, valami, amit talán nem érthetek de mégis dekódolok, amikor ordít a másikról, hogy talán megkönnyebbülne, ha beszélne, akkor már én is azt mondom, hogy jobb, ha elrugaszkodik, mielőtt tényleg belebolondul. Vagy már ezzel elkéstünk? Hozzáteszem nekem is lenne mondanivalóm, amit inkább kerülök. Már felesleges szócséplés lenne.
- Jól van – ennyire futja csupán, arra is halkan, reszelősen, ércesen. Az újabb slukk közben hallott tompa puffanásra összerezzenek, mintha csak rajtakaptak volna valamin. A levegőt bent tartva féloldalasan fordulok az üvegajtó irányába, s igyekezve kizárni az azon megcsillanó new york-i fényeket, a gyerekszoba vélt helye felé fókuszálok. Az attól nem messze lévő fürdőszobából narancssárgás fény szűrődik ki.
- Szerintem csak mosdóba ment – suttogok, na nem mintha elhinném, hogy ha emberi füleknek is tisztán hallható hangot ütnék meg, azzal felhívnám magunkra a gyerek figyelmét. De az ördög nem alszik.
- Ugye oda ment? Mióta ilyen önálló? Múltkor majdnem összecsináltam magam tőle, amikor az éjszaka közepén átcsattogott hozzám és addig állt felettem halkan szólítgatva, hogy pisilnie kell, amíg észre nem vettem. Komolyan, mint egy lidércnyomás… olyan volt, mint azok az ijesztő ázsiai gyerekek a horrorfilmekben.
Alig telik el fél perc, Maisie újra előcsattog. Néhány pislogás erejéig csak álldogál a két helyiség között. Néz ide, néz oda, s mint aki alva jár, lassan, komótosan visszaballag a szobájába. Felvont szemöldökkel nézek az apjára.
- Ez így... normális? Nem kellene megnézni?

1485 szó

**Calvin T. Whitlock** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Vas. Jan. 01 2023, 01:39

Jesse & Calvin

– Saját magára -adom meg a legkézenfekvőbb választ; valóban nem tudnám kihez hasonlítani. Magamhoz véletlen se akarnám, Carol bevallása szerint Jennie pedig földre szállt angyal volt. Ő volt a „bezzeg” gyerek, akit a többi szülő példaként szolgáltatott a saját pulyájuk számára, ha az éppen rossz fát tett a tűzre, vagy egyest vitt haza az iskolából. Később pontosan ilyen „bezzeg” feleség lett; tökéletes volt, talán már túlontúl is az. A tökéletes pedig sokszor nehezebben szerethető, mint valaki, aki egyik hibáját sorakoztatja a másik után…
- Ha egyszer arról kell majd döntenie, rajta hagyjanak-e a lélegeztetőn, vagy kapcsolják ki, szerintem mindketten tudjuk, mit fog választani -vetem oda foghegyről. Onnantól lesz muszáj észnél lennem, ha változókorba lép… addig is feltétel nélkül szeret.
Minden mondatával egyre magasabbra és magasabbra kúszik a szemöldököm, olyannyira, hogy valahol a hajam tövében éri el végső határát. Olykor teli szájjal hümmögök egyet -csak, hogy lássa, nem kapcsolt ki -teljesen- az agyam, és odafigyelek rá. Apám is minden alkalommal elhiszi, valóban beszélget velem, amikor néhanapján megemeli a telefont, én meg úgy gondolom, hogy felveszem, mielőtt gyanút fogna, hogy folyvást kinyomom, zsinórban már harmadik hónapja.
- Nem fogod tudni megmagyarázni nekem, hogy ezt a szöveget nem tanultad be -rosszul gondolta, ha azt hitte, tényleg változtatni akarnék a karácsonyhoz való hozzáállásomon. Ha ennek ellenére is meg akarnék nevezni bármit is a monológból, az az lenne, amiben talán igaza is van… igaza lehet, mégpedig a Maisie-t illető kérdésekben, de többet nem írok a neve mellé; bár, ha valamit, azt becsülöm, hogy a kérésem ellenére ténylegesen megpróbálta.
Nem tudom mindezek ellenére se, hiába mondja, hogy majd bevasalja rajtam a választ, hogy mi jelenthetné, és annak idején mi jelenthette a karácsonyi idillt -pedig tudom, hogy én is voltam olyan kölyök, aki sürgölődött az anyja körül, mikor az éppen csinálta az ünnepi vacsorát. Ugyanúgy, mint apám lába körül, mikor faragta a fát a talpba, vagy tette fel a házra az égőket. Szerettem fát díszíteni, az otthoni dekorálásban, az iskolai csecsebecse készítésben remekelni; meg persze mindennél jobban imádtam rohanni, hogy kiválaszthassam, vacsora előtt melyik ajándékot bontsam fel, majd teli hassal, megállás nélkül fel-alá pattogva estem neki a maradéknak. Felnőttként azonban már több nyűgöt, mint örömet hoz a házhoz. És így, amikor mindent kiöl az emberekből a nyomás és a kényszer, legyünk képesek hangulatba hozni a gyerekeinket? Jó vicc…
- Mintha nem egészen ezt mondtam volna -felhúzom a fél szemöldököm, mégse firtatom, inkább csak ráhagyom. Fogalmazhattam volna másképp… vele kapcsolatban mindig lehetne kicsit másképp fogalmazni. De így éjszaka már meglehetősen nehezemre esik, hogy disztingváltan, Jesse-kompatibilisen válogassam meg a szavaimat. Ez a mi nagy bajunk: hogy képesek vagyunk a pillanat tört része alatt megorrolni a másikra, csak, mert az valami oknál fogva figyelmetlen volt velünk, vagy nem úgy forgatta a lapokat, ahogy az nekünk megfelelő lett volna. Hogy utána helyreáll-e a lelkibéke? Helyzete váltogatja.
- Én azt javaslom, minél hamarabb kezdd el; sose lehet tudni, mikor köszönt be a nagy Barbie-láz -úgy tippelném, akkor, amikor az oviban valaki behozza a mesék létezését a köztudatba. Korábban Katie is hasonlóképp robbantotta ki a „nagy Barbie őrületet”, és onnantól nem győztünk leszámolni vele. Persze, nem is különösebben akartunk, Jennie legalábbis nem. Ő aranyosnak találta, hogy van, ami iránt ennyire lelkesedik; kezdetben osztottam a véleményét, egészen addig, amíg bosszantónak nem kezdtem találni, hogy amikor elmentem otthonról, és mikor hazaértem, szintúgy Barbie mesevilága fogadott. Már több rózsaszín és lila dekor volt a házban, mint bármi, ami azt sejtette volna, egyébként két felnőtt is lakja az épületet, nem egy hadseregnyi, alig ötéves kislány. Nem egy, nem kettő baba esett a talpam áldozatául, amikor belépve rögvest a küszöb után ott hevertek -mintha várták volna, hogy végre végéhez érjen az a kínzás, aminek Katie tette ki őket. Ezt menetrendszerűen követte egy apa-lánya adok-kapok, mely végére a pontot a "menj a szobádba" ikonikus felszólítás tette ki. Ha lenne akárcsak egy napom is vele, másképp tennék. Mindent másképp tennék...
Akarom, hogy képes legyek nélkülük élni. Mégis Jesse az, aki mintegy szánt szándékkal sodorta efelé a beszélgetést -ha ténylegesen nem is ez lett volna a célja, nekem ez a meggyőződésem, és nem tágítok tőle. Ő, ha én nem tudnék dönteni, majd megteszi helyettem; fogok rájuk emlékezni, mert ezt akarja, mert ő azt hiszi, tudja, mi kell nekem. Vagy nem? Erre akarna megoldást találni? Egy olyat próbálni, ami eddig még nem volt? De nem véletlen, hogy nem volt… Gondterhelten fújom ki a füstöt, mintha azzal akarnék megválni az, úgy érzem, lassan az egész lényemet szétszaggató problémáimtól. Haza akartam jönni… csak végezni a munkával, enni, amit találok, leülni megnézni egy filmet, elnyalogatni egy whiskyt, ledőlni pihenni. És most, mintha megint ott tartanánk, mint egy évvel ezelőtt pont ilyenkor. Nagyjából tizenegy volt, mire beértünk Miával a kórházba, ahol, mint ahogy most mellettem van, úgy akkor is Jesse várt a hírrel, ami minden szülő legrosszabb rémálma. Egy afféle rémálom, amire mindenki csak úgy gondol: „velünk ez úgyse történhet meg”. És mégis…
Csendben konstatálom az enyémre adott válaszát, és mint ő, csak a távolba meredek.
- Valahogy annyira szürreális, hogy mindenki azt várja el, hogy, mintha a haláleset előtti élet nem is létezett volna, a veszteséget szenvedők visszaintegrálódjanak a társadalomba, nem? -csupán a szemem sarkából nézek rá. - Persze, gyászolják meg a szeretteit, szükségtelen mennyiségű hamis támogatással még próbálják is helyrepofozni, míg azt nem gondolják, ennyi már elég volt. Minden, ami a mások által megszabott tűréshatáron túl esik, már önsajnáltatás, és "tedd már túl magad rajta" -elmosolyodok, tisztán látható keservvel. - Ha pedig nem járta végig a mindenki által természetesnek vallott, látványos utat, akkor azt hiszik, valami baj van vele -ezúttal nem egy lopott pillantással fordulok felé; a vártnál hosszabb ideig tanulmányozom a profilját. Nem lehetek benne egészen biztos, hogy ő is így gondolja... de nem akarná, hogy beszéljek róla, ha nem azt sejtené, valami gáz van. Márpedig az van, csak nem biztos, hogy kell róla tudnia.
Finoman fordulok, hogy átlássak az üvegen. A folyosó felől felvillanó lámpafény némi megkönnyebbüléssel áraszt el; annak mentén sóhajtok, és fél kézzel a korlátra könyökölök. Az ujjaim között járatom a már lassan teljesen elszívott cigit.
- Próbálkozunk -vonom meg a vállamat. Mikor mekkora a siker -akadnak balesetek, de szerencsére egyre kevesebb. – Ne is mondd! Különösen, amikor sikerül úgy elaludnia a haját, hogy mást se lehet látni belőle, csak a minden irányba ágaskodó loboncát -mint ahogy most. A rózsaszín pizsamája ide-oda elmozdulva lóg rajta -sikertelen hadjárat jelét nem látom-, a hajából pedig több lóg a szeme előtt, mint a vállára simulva. A körbehordozott tekintete a terasz ajtajáig azonban nem vezet -nem véletlen, hisz lámpát se kapcsoltunk, csak a nappali világításának félhomályában ácsorgunk kint.
- Nincsen baj -jelentem ki meggyőződéssel, mikor az utolsó slukkot szívom. – De megnézem. Becsukod majd rendesen az ajtót? -kifújom a füstöt, és már fél lábbal bent állva fordulok vissza. – Nehezen kattan be, gondolom a hőtágulás miatt. Múltkor majd megfagytam, úgy vacogtam el magamat a termosztátig, miután nem záródott be jól -mondom, majd a kezeimet dörgölve indulok vissza; nem meglepő, hogy Maisie ott áll a nappaliból a hálószobák felé nyíló kisebb folyosó szájában a szemét dörgölve, nyuszijának a fülét szorongatva. A kabátom egyszerűen a kanapéra hajítom.
- Hát szia, manócskám! -mosolygok rá, kitartva felé a kezeim. Álmos vigyorral köszönt, de szinte el se lát idáig, mégis úgy iszkol az irányomba, mintha üldöznék. Karjai alá nyúlva kapom fel, és zárom az ölelésembe, hagyva, hogy arcát belefúrja a nyakamba. A szeméből legjobb tudásom szerint próbálom kiegyengetni az elszökött hajszálakat.
- Hideg vagy…
- Tudom, kincsem, most jövök a teraszról.
- Meg büdi is.
- Az pedig majd elmúlik, ha letusoltam -nem, vagy nem mindig szoktam itthon cigizni, akkor is azután, hogy elaludt. – Mit szólnál, ha visszadugnálak az ágyba? Odatesszük melléd Nyuszót, jól betakargatlak, kapsz sok jóéjt puszit, aztán lehet is aludni! -ajánlom, de abból, ahogy a vállaimat szorongatja, nem gondolom, hogy beleegyező választ fogok kapni.
- De nem tudok aludni! -panaszolja a világon talán a legfáradtabb hanggal, amit valaha hallottam.
- Áhh, nem hiszem én azt! Te elhiszed neki, Jesse bácsi? -úgy fordulok, hogy ne csak Maisie, de én is rálássak az öcsémre; közben valami régről maradt beidegződés gyanánt egyik lábamról a másikra rugózok. Mint amikor kicsiként próbáltam őket altatni.
- Veletek szeretnék maradni! -a panasz már sokkal jobban emlékeztet követelőzésre. – Kérlek… -tűzi hozzá átformált hangon.
- Na Jesse bácsi, mit gondolsz? Szabad ilyen kicsi lányoknak ennyire későn velünk dorbézolnia? -szórakozottan csikizem meg az oldalát, mire horkantva kuncog fel. – Csak próbáld meg, jó? A kedvemért. Ha nem megy, utána ígérem, kijöhetsz hozzánk egy picit -szinte ki se lát a fejéből, de ő azért még ébren maradna. Nem sok esélyt adok neki az ellenkezésre, máris megindulok vele a szobájába; a szobába, ami tökéletesen helyt állna, mint játékáruház. Ide-oda lököm a földön hagyott kacatokat, hogy eljussak az ágyig, ahova máris lefektetem a kishölgyet, külön csatát vívva vele abban, hogy a nyakam körül lehámozzam a karjait. Máris, bár dacosan, de öleli magához a nyulát, a takarót pedig azonnal az álláig húzom, megcirógatva a nyakát.
- Aludj szépen, jó?
- De ha nem megy, kimehetek, ugye?
- Becsszó! -mondom, majd lehajolok, hogy puszit nyomjak a homlokára. Kifelé menet a szobájának ajtaját résnyire nyitva hagyom, hogy beszűrődjön némi fény, majd a tarkómat vakarva lépdelek vissza Jesse-hez.
- Mibe, hogy fél perc múlva már itt fog ugrálni a kanapén?

**Jesse A. Smith** · Re: Calvin&Jesse ~ sad anniversary ~ Hétf. Jan. 02 2023, 11:50

Calvin & Jesse

“Once a brother, always a brother, no matter the distance, no matter the difference and no matter the issue.”

Nem kívánom sokáig ragozni a Maisiet illető kérdéseket. Egyszerűen el kell fogadni, hogy mindkét szülőjére megfelelő mennyiségben ütött. Ez a kettősség pedig pont a minap mutatkozott meg igazán „Jesse, megparancsolom neked, hogy...!” – olyan határozott volt, mint amilyen az apja szokott lenni, majd így folytatta „ölelj meg engem nagyon, nagyon szorosan amíg azt nem mondom, hogy elég.” – mindezt olyan bájos, kedves és csicsergős hangon, ahogy az anyja beszélt életében. Lehet mondani, hogy zsivány és túlontúl élénk gyerek, nem utolsó sorban pedig vad, hangos és kicsit talán elkanászodott, mióta Jennifer nincs velünk, de azt nem tagadhatjuk, hogy imádnivaló, végső soron pedig rengeteg szeretetre vágyik.
- Úgy ismersz engem, mint aki szövegkönyvvel a farzsebében mászkál? Ne félj, egy büdös szót nem tudnék belőle most visszaidézni, ha belegebednék akkor se – hogy mindent igaznak tartok belőle? Meglehet. De az is lehet, hogy a fele csak üres hablaty, amit a környezetemtől sikerült fél füllel hallanom. Minden esetre én hasonlóan képzelem el a „teremtsünk magunknak karácsonyi és ünnepi hangulatot” challenget, függetlenül attól, hogy soha nem kezdenék bele.
Amit és ahogy azt mondja, csak részben veszem magamra. Valójában – hiába a ridegnek tűnő külső - nagyon vékony jégrétegen jár az, aki a személyemet, vagy úgy alapjáraton az egész lényem létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ezen pedig nem segít a bipoláris zavarom se, sőt mi több, főleg az vágja haza a probléma- és konfliktuskezelési módszereimet is. Az, hogy milyen időközönként és milyen mértékben váltják egymást a különböző epizódok. Soha, senki, még én magam se lehetek biztos abban, hogy mikor, mire, hogyan fogok reagálni és hogy melyik adott helyzetben talál és ér engem kritika vagy másmódú támadás. Az pedig, hogy mikor érkeznek el ezek az időszakok és epizódok, igazság szerint csak annyiban függ tőlem, hogy milyen szorgalommal – és mennyiségben - szedem a felírt gyógyszereimet és azok mennyire képesek szinten tartani. Pozitív hatásuk még így se bizonyított teljes mértékben.
- Jól van. Azért nem árt tudni, hogy mikor kell a „szombat esti láz-t” „Barbie mese lázra” cserélni. Talán azzal fogom eltölteni a nemlétező karácsonyi szünetet, hogy ráedzek a vádlimra meg begyakorlom a pukedlizést – a kezdetekben, mikor Katie megszületett úgy gondoltam, hogy egyszerűbb dolgom lenne, ha fiúgyermek keresztapja lennék, mintsem egy lányé. Mire aztán Maisie is a beleszületett a furcsán diszfunkcionális családunkba, fogjuk rá zsenije lettem a lánygyermekeknek és azok működési szokásainak. Az viszont mindmáig kérdéseket vet fel bennem, hogy tényleg én lennék a legmegfelelőbb ember arra, hogy tütüben és egyéb hercegnős hacukában parádézzak?
Újabbat majd még egyet szívok a cigarettából. Mélyet, amilyen mélyet csak a tüdőm engedi. Karcolja. Fojtogatja, az pedig ellenkezni szeretne, de nyüstölöm még egy kicsit, szokja és bírja csak a gyűrődést. Kemény napok és hetek jönnek és gyanítom, hogy nem ez lesz az az időszak, amikor egyről a kettőre megint megfeledkezek arról, hogy létezik ilyen kikapcsoló „csodaszer”. Szükségem van arra a kis pluszra, amit ad… vagy épp arra, amit el tud venni. Arra, ahogy az idegeimre hat. Talán kicsit többre is… sokkal többre. Erősebbre. Ennél többre. Fogsoromat összeszorítva feszítem meg az állkapcsomat, ahogy ebbe belegondolok. Tekintetemet a vöröslően égő apró körre emelem. Alaposabban szemügyre veszem a parázsló dohányt, miközben Cal hangja nyomja el mellettem a város halk, monoton zaját. Megrázom a fejem.
- Senki nem várja el Tőled, hogy úgy lásd a világot és úgy éld tovább az életedet, mint az előtt. Szerintem azzal, hogy valaki feleségül vesz valakit vagy férjhez megy, megszűnik az azt megelőző élet, azt pedig évekre visszamenően nem lehet újrakezdeni amiatt sem akik egymás mellett lettetek és amit együtt felépítettetek. Ami előtte volt, az már csak történelem - vállvonással, elhúzott szájjal meredek ismét a város irányába – a közös életeteket mikor is kezdtétek meg? – teszem fel a költői kérdést. Tudom én a választ nagyon jól, én is ott voltam.
- A hülye is tudja, hogy lehetetlen. De egyszerűen ilyenek az emberek. Segíteni akarnak, tanácsot próbálnak adni akkor is, ha fingjuk nincs arról, hogy mit él át a másik mert nekik nincs tapasztalatuk a kérdésben. Valódi okosat viszont emiatt nem is tudnak mondani… mert nem éltek át hasonlót. Azt az egyet viszont – megköszörülöm a torkomat, halkan szipogok egyet sokkal inkább a kinti-benti hőmérsékletkülönbségnek, mintsem a szomorúságomnak vagy meghatottságomnak köszönhetően. Lassan fordítok hátat Manhattannek, könyökeimmel a korlátra nehezedve támasztom meg magam – azt az egyet soha ne felejtsd el, hogy egyedül csak és kizárólag te vagy képes megítélni, hogy mikor, vagy egyáltalán túl tudod-e tenni magad rajta annyira, hogy képes légy, ha nem is továbblépni, de újra felvenni a kapcsolatot úgy a világgal, hogy az méltó legyen az ő emlékükhöz is – először nézek rá mióta a légből kapott bölcseleteimmel fárasztom őt. A szám sarka apró és alig észrevehető mosolyra görbül.
- Engem csak az az egy érdekel, hogy – újabb szipogás – hogy boldognak vagy önmagadnak lássalak téged – engem nem a boldogságra vagy a felhőtlen életre terveztek és biztos vagyok benne, hogy nekem soha nem is fog megadatni az, ami neki igen. Se a tökéletes szerelem, se a tökéletes társ, se a boldog család és az idilli élet. Én egyszerűen be vagyok oltva ellenne, ez már gyerekkoromban is nyilvánvaló volt. Nekem egy irány és egy út van: a munka, a siker és vele együtt a magány. Talán ezért is tartom olyan fontosnak, hogy őt boldognak lássam és olyannak, amilyen Jenniferrel volt. Mert én a környezetemből nyerem az erőmet és ha ő boldog, akkor én is az vagyok.
- Nincs senkivel semmi baj. Mindenki másként dolgozza fel a tragédiákat és különböző helyzeteket – ki így, ki úgy. Anyu halálakor én gyógyszereken éltem és azoktól függöttem. Stresszoldók, altatók, antidepresszánsok és különbözőféle nyugatók tették ki az amúgy is elégtelen étrendemet. Nem tudtam és jóformán képtelen voltam összeegyeztetni a gyászt a munkával vagy a való élettel. Egybefolytak a napok, munka közben ért az éjjel majd a hajnal is, ha pedig éppen nem, akkor anyu házába zárkózva igyekeztem az élet síkján tartani a testemet. Jennie és Katie halálakor csak azért voltam képes nagy kínkeservek árán elkerülni az újabb őrületet, mert tudtam, hogy egyenes háttal, teljes vállszélességgel kell Cal és Maisie mellett állnom.
A kislány napról napra többet változik. Míg egyik nap ott kell állni a mosdó ajtajában és megvárni míg pisil, másnap már ő az, aki elzavar minket onnan és fennhangon kiabál az ember alá pirítva, hogy „egyedül is menni fog!”. Harmad nap pedig egyedül megy ki éjjel is, ahelyett, hogy megtenne egy hosszabb utat az éppen ott lévő felnőtt szobájáig, hogy az kikísérje és megvárja. Talán azért lep meg annyira a kis kitérője és az önállósága, mert ilyet még nem tapasztaltam az elmúlt hetekben.
- Be – válaszolok csendesen. Nem sietem el. Lassan, megfontoltan szívok még annyit a cigarettából amennyit lehet és csak nagy nehézségek árán küzdöm le a késztetést és az érzést, hogy elővegyek még egy szálat. Ez a baj velem: hamar képes vagyok ráfüggeni különböző szerekre, legyen az bármiféle is.
Apja-lánya egymás győzködésére hagyom magam mögött az erkélyt és küzdöm be helyére tökéletesen az ajtót. Igaza van Calvinnek, tényleg nagyobb erőfeszítés kell ahhoz, hogy a hideget teljes mértékben kizárjuk.
- Ha nem akarsz egyszer kint éjszakázni a repkedő mínuszokban, akkor jobban teszed ha meghúzod egy kicsit – állapítom meg, s mégegyszer megrángatom a kilincset, hogy ténylegesen a helyén van az ajtó, nem fog kinyílni, vagy pedig nem enged be a kinti hidegből többet a kelleténél. Csak ezután fordulok feléjük.
- Hogy tessék? Ja! Neeem, én se hiszem el. Ott tanyáznak az álommanók a szemeiden, ide látom! – nehezen veszem fel a fonalat, de sikerül, amint pedig eltűnnek a gyerekszobában, én a konyha felé veszem az irányt. Kabátom belső zsebéből előkotrom az apró, néhány rekeszre osztott gyógyszeradagolót, és a ma esti pirulákat kibillentem a tenyerembe. Nem rajongok értük. Egyik lelassít és elálmosít a másik a vérnyomásommal babrál ki, de olyan is van, ami a gyomromat készíti ki. Soha nem fogom megérteni a gyógyszeripart. Ha már van valami, amivel segíteni akarnak az embereken, miért kell, hogy más téren kárt okozzanak? Mint egyes fájdalomcsillapítók: nem elég, hogy beledöglessz a fejfájásba, még legyen keserű is, hogy rókázz is hozzá.
Kezemben a tetemes mennyiséggel és egy jókora pohár vízzel fordulok Cal irányába.
- Ne legyen igazad. Ideje lenne rászoknod az estimesékre… van néhány igazán jó könyv a szobájában, ajánlom őket a figyelmedben. Még te is elaludnál tőlük – féloldalas mosollyal veszem be a kisebb-nagyobb gyógyszereket, majd fintorogva beteszem a poharat a mosógépbe - Talán indulnom kellene. A végén beleéli magát, hogy kijöhet csiripelni, mert pizsipartit tartunk. És gyanítom, hogy neked se én vagyok ma a legélvezetesebb társaság – arról már nem is beszélve, hogy jobb lenne hazaérni még az előtt, hogy az a bizonyos „álmosító” gyógyszer elkezd hatni. Nem szeretek félálomban vezetni.

1406 szó

Ajánlott tartalom

» Jesse & Calvin - Arabian Nights
» Calvin & Brooke - Unpleasant encounter
» Hugo and Jesse
» Brooke & Calvin - What's next?
» Nevaeh & Calvin - Not today