hangulat ; outfit --

Kathy, ha csak egy kicsivel is kevesebb időt szentelt volna a locsogásnak és annál többet annak, hogy a szájceruzáját megpróbálja egyenesen tartani ajkainak ívén, akkor most nem úgy nézett volna ki, mint egy plasztikai sebészet elfuserált reklámarca, akinek inkább pénzt adnék, csak hogy levakarja az arcát, mintsem hogy elnézzem még perceken keresztül. Tudtam, hogy a pillantásom a már-már leválni készülő műszempilla sorát tanulmányozta a szemei felett és az sem segített, hogy az ötvenes éveiben járó hölgy a mai napig úgy gondolta, hogy fiatalságát és frissességét akarta megőrizni sikertelenül. Csendesen felsóhajtottam, mert nem csak, hogy a szájából kiáramló bűzén át éreztem én is az elszívott dohányának ízét, hanem azt azt igyekve elfedő parfümfelhő kellős közepébe léptem percekkel korábban. A szagok egyvelege fojtogatóan hatott rám, mert egyrészt levegőt is akartam kapni, másrészt nem ártott volna, ha arra is figyelek, amiről beszélt hozzám. Három évvel ezelőtt kerültem a látókörébe, de csak azért, mert ő a saját gyerekéhez, én pedig az unokatestvéremhez siettem be a kórházba és ugyanazon az emeleten kötöttünk ki. Két évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy a vérátömlesztés, a sugár és a kemoterápia valamelyike vagy éppen mindegyike életmentő lehet, azonban a rájöttem, hogy mindaz csak hamis remény volt és jobban akartam a gyógyulást, mint Hunter a kórnak magát megadó szervezete. A szülei helyett én voltam az, aki a kezét fogta a szobájában. Az egykor határozott, keménykötésű test nem volt több, csak árnyéka egykori önmagának. Az elnehezülő lélegzet görcsösen hörgővé vált az utolsó pillanatokban és Sloan még az előtt terelte ki onnan a fiú szüleit. Nem emlékeztem már Hunter hangjára de arra igen, hogy a bal hüvelykujjának körmén középütt hosszanti irányban megrepedt a körömlemeze. Arra is emlékeztem, hogy a sötét hajának rövidségében egy nagyobb foltban világosbarnán nőtt a haja egy gyerekkori baleset miatt. Kathy azóta is gyászolta a fiát és minden találkozásunkkor a lehető legteljesebb részvéttel igyekeztem együttérezni vele, amihez tökéletesnek bizonyult a ma is választott ruházatom.
Mr. Phillips-ért mindent. Kathy férje mindent megtett azért, hogy csak nehogy a neje közelében maradjon, amikor talál magának valakit, aki miatt megint felülhet a gyász hullámvasútjára és ezért Marc Phillipsre kimondatlanul is megorroltam. A pillantásom minduntalan valami mentőövért nézett körbe, csak hogy valaki kimentsen a beszélgetésből, mert az egy dolog, hogy a mindennapjaimat a holtak néma társasága tette ki, de olykor vágytam volna valami változásra, élő, lélegző és beszélő emberekre, akik nem a gyászukba és a túlvilág értelmét és létét kívánták volna csak megosztani velem.
- ... még mindig ki kell mennem hozzá a temetőbe minden nap. - kezdett bele elgyöngülő hangon, megakadó beszéddel, arra még volt ideje, hogy a táskáját kinyitva szinte könyékig feltúrja azt, hogy a hangos orrfújással magára terelje még a szavannán alvó oroszlánok figyelmét is. Elpillantottam róla a tapintatom jeleként, közelebb léptem, hogy a tenyerem rásimítson a felkarjára nyugtatóan.
- Ameddig érzed, hogy neked van erre szükséged, menj is. Mindenki másként éli át ezt a folyamatot. Semmi gond nincs ezzel. - halvány, mégis érzelemmentes mosollyal néztem rá, amivel bíztatni kívántam őt. Több-kevesebb sikerrel, mert a szeme sarka arról árulkodott, hogy ha most nem hagyja abba, mindenki előtt képes lenne az egereket megsiratni. - Kathy! - hajoltam hozzá közelebb, de csak addig, ameddig a hozzánk közel lépő pincér tálcájáról el nem emeltem két pohár alkoholt, de ahelyett, hogy az egyiket átadtam volna a nőnek, mindkettőt meggondolatlan hirtelenséggel húztam le és már adtam is vissza a pingvinruhásnak, mielőtt még magamra hagyott volna az anyával. Már nyúltam volna a harmadik körömért is, amiben viszont egy a hátamra simuló tenyér akadályozott meg a további terveimben, annak tulajdonosára felnézve fagyott az arcomra minden érzelmem.
Calvin Whitlock volt az utolsó, akire számítottam és ezt láthatta a vonásaimon is. Összevontam a szemöldökeim nem tetszően a szavaira, jelezve, hogy eszem ágában sincs menni, de Kathy nem így gondolta.
- Ó! Persze, elrabolhatja őt tőlem. Csak butaságokkal traktáltam eddig is. - zavartan kezdte összeszedni magát, kelletlen mosollyal bólintva indultam meg arra, amerre Calvin mutatta, azt sem vártam el, hogy ő nyisson ajtót, de odakint a teraszon a nyitott hátú ruhámnak annyira nem örült a bőröm, amin azonnal lúdbőr szánkázott végig. Nem voltam túlöltözve az időjáráshoz, annyi bizonyos. Míg én ezzel voltam elfoglalva, a kérdőrevonásnak is beillő kérdése meglepett, annyira, hogy a válaszom helyett elnéztem az ugyancsak kint hűsölő páros felé, akiktől hallótávolságon kívül estünk. Szerencsére ők sem egymás szájában jártak, de azt hiszem, ettől nekünk sem kell tartani, hogy ez bármikor is előfordulna kettőnk közt.
- Neked is szép estét, Calvin. Örülök, hogy látlak. Vagy mi. - őszintén, nem tudtam igazán, hogy tényleg örülök-e neki. Ha megvált a poharától a korlát mentén, akkor mégis közelebb léptem, de csak hogy a kezembe vegyem azt és anélkül, hogy megkérdezném, szabad-e, annak tartalmát is felhörpintettem. Elutasítóan billentettem a fejem a cigaretta felajánlására, helyette megváltam a pohártól, lehelyezve a korlát felületére azt, csak akkor néztem el a férfi arcára, amikor az újabb kérdésével talált meg. Mondanám, hogy nem értettem, miről hadovált, és nem akartam mindezt betudni annak, hogy ő is elvesztette a feleségét. Már megint itt tartottam valakivel. - Te aztán nem fecsérled az idődet, ahogy látom. - a szavaimban némi felháborodás rejlett és annál több gunyorosság. - Miért foglalkozol te a pénztárcámmal? De ha tudni szeretnéd, akkor itt van nálam, ebben benne. Szeretnéd, ha meg is számolnám, mennyi készpénz van nálam? - emeltem meg a borítéktáskámat, csak hogy ő is lássa a két szemével, némileg arrébb lépve, mielőtt még az arcomba fújta volna a füstöt, csak mert megvetette az egykori szomszédot. - Elkérhetem a zakódat? - fordultam én is meg, a fenekemmel nekitámaszkodva a korlátnak, fázósan átölelve magam. Imádnék egy tüdőgyulladást Calvin miatt. - Vagy ennyire nem vagy úriember, ha kettesben vagy valakivel?

hangulat ; outfit --

Menekülni vágytam a kellemetlennek ható szituációból, de nem szerepelt terveim közt, hogy Calvin képzeletbeli markában kötök ki. Abban a pár hosszúnak tűnő másodpercben, amíg kivontuk magunkat a kíváncsi pillantások kereszttüzéből és a remegő hidegnek adtuk át magunkat a teraszon, azon gondolkodtam, hogy inkább Kathyt választanám. Vele ha el is tudtam beszélgetni, irányítani is tudtam az érzelemvilágát, megregulázva a gyengeségét és erőt adva neki arra, hogy itt és most ne kezdjen nekem pánikolni. Ne adja át magát a gyász gyöngyödző savának. Akkor is Kathyt választanám, ha a férje és közte váltogatnám a pillantásomat, mert Mr. Phillips minden volt, csak nem emberi érzelmekre tervezett érző lény és ezt úgy mondom, hogy a munkámban holtakat érintek és készítek fel a valódi túlvilágra, a föld porhanyós hantjai alatt, mintha csak Khárón lennék. Nem voltam különleges, nem éreztem magam jobbnak, csak másnak. Az ő csendjüket üdvözöltem, élőtől viszont a síri csendet nem kedveltem, ha nem én magam voltam az, aki gyakorolta mindezt. Most viszont, a terasz lúdbőrös hűvöse és Calvin nekem támadó hangja tett arról, hogy ne érezzem magam egyedül. Csak annyira vettem el a férfitől azt, ami kijárt, amennyi ő fosztott meg a harmadik pezsgőmtől odabent, ezért is engedtem a kísértésnek és martam rá a borszármazékra és tettem azt magamévá. Már-már belemosolyogtam a karcsú pohár szájába is, ahogy minden őszinteségtől megfosztva csöpögött a gúny a szavaiból. A biztonság kedvéért lassan végigcsúsztattam a nyelvemet ajkaimon is, ha pedig vágytam arra is, hogy mint elhidegült szomszédok két irányba megyünk innentől kezdve, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem válaszoltam a felpaprikázott szavaira. Nem, mert azzal az igazát igazoltam volna, ám ahogy folytatta a mondandóját, összevontam nem tetszően a szemöldökeimet. Nem értettem. Kivételesen tényleg nem tudtam, hogy mire gondolhatott és láthatta is az arcvonásaimon a férfi, hogy a megoldásért, a válaszért kutakodtam az elmémben.
Kivel kellett volna itt lennem? Mintha választ vártam volna az idegenektől, elpillantottam az irányukba, de talán azért, hogy időt nyerjek. Magamnak. Hogy Calvin ne úgy nézzen rám, mint aki menten felkoncolna és a világ négy tájára száműzve szakítaná szét a testemet. Ennyire csak az a hozzátartozó gyűlölt, akinek a holt szerettét nem elhamvasztottuk, hanem koporsós temetésre ítéltük. Nem tehettem róla, a halálával érvénybe lépő végrendeletében a feleségével ki akart szúrni még utoljára, hogy a temetése több pénzt nyeljen el.
Nem én voltam az, aki megcsalta a feleségét, Calvin!
- Igazán bájos, ahogy bele akarsz taposni a lelkembe - a hangom nem is lehetett volna ridegebb. Elnyújtva fújtam ki a levegőt a tüdőmből, a számból kiáramló meleg levegőjű fehér pamacs pedig az ég felé igyekezett. - Miért érdekel ennyire az, hogy egyedül jöttem-e? Én sem kérdezem meg, hogy neked kik a prioritásaid a mai estén - a szemeim végigkövették a feszültségtől terhes alakját. Nem feltétlenül kívántam volna vele kettesben maradni egy légtérben és hiába is volt egykor Jennie férje, a nő választása volt, hogy kivel akarta leélni az életét. Úgy tűnt, hogy amikor mellettem éltek sem osztoztam a feleség meglátásaiban, noha sosem akartam lebeszélni őt a férjéről. Whitlockot nem ismertem, ha nem számoljuk ebbe bele azt, hogy szökőévente egyszer, ha épp ugyanakkor hagytuk el a saját házunkat vagy lakásunkat, akkor odaintettünk egymásnak, mintha jó szomszédok volnánk. Annak ellenére, hogy nem rég még a benti kellemes levegő lengte körbe a testem, idekint nem éreztem azt a meleget, ezért is érdeklődtem a férfi zakója iránt, amint helyet foglaltam a korláton, egyetlen oszlopot magunk közé engedve, részint azért, hogy a füst ne egy az egyben engem érjen utol, másrészt úgy tűnt, hogy Calvin tényleg nem örült nekem. Ezért pedig pláne, hogy a zakójáért nyúltam, amikor hitetlenül horkant fel, nem csak azért mosolyodtam el, mert csak megkaptam az anyagot, hanem azért is, mert nyertem. Annak ellenére is, hogy a szavait ismételten tőrként mártotta volna meg az önérzetemben. Lehet indok nélkül valakit annyira gyűlölni és megvetni, mint amennyire ő tette ezt velem? Nem tudtam, mert soha nem voltam haragtartó. Én csak.. kirekesztettem.
- Köszönöm - akaratlanul is az orrom felé szökött a kölnie, ahogy a zakót a hátamra terítettem anélkül, hogy a karjaimat annak ujjába csúsztattam volna. Az illat is a gazdagságáról árulkodott, s be kell valljam, ez egyáltalán nem volt taszító. Legalább ez nem. - Én pedig ugyanezt mondhatnám el rólad. Ha képes lennél egyszer az életben

mosolyogni is, bent legalább három nő dobná le miattad a ruháit - most mégis miattam vetkőzött le, nekem kedvezve. - Biztos vagy benne, hogy folytatni akarod? - pillantottam felé, az oszlop a korlát síkjában volt, így nem zavarta a kilátásomat a férfire. A táskámat a combjaimhoz szorítva forgattam meg a kezeimben, csak hogy a férfiről elvezessem a tekintetemet a benti fényárban mozgó árnyak felé. Akkor sem néztem vissza a füstölgőre, amikor újra megszólalt. Hagytam, hogy az újra kettőnk közé ülepedő csend vészterhessé váljon és csak annyira hagytam magam elsodródni a némasággal, amíg úgy nem gondoltam, hogy a következő pillanatban nekem rontana. Csak azért szólaltam meg végül, mert nem akartam jelenetet. Mert nem akartam, hogy a láthatóan felbőszített állapota miatt szívinfarktusa legyen.
- Sajnálom, ami velük történt, Calvin - nyeltem egyet. Éreznie kellett a hangomban a komolyságot. - Nem tudtam neked sosem elmondani ezt, mert nem tűnt úgy, mintha érdekelt volna téged, mások mit gondoltak erről az.. egészről. Nem akarlak sajnálni és mégis azt teszem, amiért elvesztetted őket - hüvelykujjam simított végig a táskám anyagán, mintha attól reméltem volna választ bármire, mindenre akár. Holott nem így volt. - Nem tudom, hogy ez neked hogy segíthetne, miért akartad ezt a vallomást tőlem, hogy szükséged van-e ezekre a szavakra. Akár tőlem, akár másoktól - megköszörültem a torkomat, de csak azért, hogy feltolva magam a korlátról a férfi elé lépjek, a szemeimmel jelezve, hogy talán mégis szükségem volt egy cigarettára. Nem voltam odáig az ízéért. Nem szerettem, mert tudtam, hogy a nikotin, a kátrány mire képes az emberi tüdőben: elrothasztani azt. A kezéről a szemeibe néztem.
- Kiviszed néha hozzájuk Maisie-t? - a magam részéről nem voltam sokszor a sírjuknál. A baleset óta eltelt egy évben összesen kétszer látogattam meg Jennie-t és a kislányát. Sosem beszéltem a holtakhoz. Nem kérdeztem tőlük, csak tettem a dolgom, esetükben egy-egy szál fehér színű virággal emlékeztem meg rájuk.

hangulat ; outfit --

A házasságuk előtt nem ismertem egyikőjüket sem és annak sem lenne igazságtartalma, hogy utána is akár meg tudnám határozni, hogy milyen jellemmel bírt a Whitlock család, de abban szinte biztos voltam, hogy Calvin a felesége és kislánya halálával olyan jellembéli változáson ment keresztül, amit igazán nem foghatnék a gyászra és annak szakaszaira. Mégis valahogy anyámat juttatta az eszembe a viselkedése és nem jó értelemben. A szüleim közül anyámat viseltem el a legkevésbé és mindig is úgy gondoltam, hogy vele semmiféle kapcsolódási pontom sincs. Csak azért tűrt meg, mert túlságosan hasonlítottam Sloanra, akit a tenyerén hordozott. Valahogy mindig is ő volt anyuci kicsi lánya és én pedig az, aki csak úgy... volt. Talán ezért is kerültem azokat a helyzeteket, amikor velük kellett lennem. Sloannal ellentétben az első adandó alkalommal leléptem otthonról, hogy a tanulmányaimra fókuszáljak, hogy azt csináljam, ami érdekelt is. Anyám a diplomaosztómra sem volt hajlandó eljönni, csakis az ikertestvéremmel küldetett egy borítékot. Naivan azt gondoltam, hogy végre pénzügyileg is támogat, nem csak a gunyoros megjegyzéseivel, de amikor az ünnepi asztal mellett ülve kibontottam csak Sloan és egy pohár fehérbor társaságában a borítékot, a Gratulálok! képeslapra annyit nem volt hajlandó ráírni, hogy "anyád". Abban a pillanatban tudtam, hogy ráadásul nem is anyám, hanem a nővérem vette a lapot - mert ha ráírt volna bármit is, tudtam volna, hogy az tényleg anyám aláírása lett volna. Sloan elégedettséget várt tőlem, de csak a csalódottság és a kirekesztettség érzete öntötte el a gondolataimat, amit azóta sem sikerült levetkőznöm, ha az Ashfordok női tagjaival hozott össze az életem. Nem irigykedtem azért a szeretetért, amit Sloan kapott meg egyedül, mert vele ellentétben egy olyan életet képes voltam kialakítani magamnak, amit ő keveslett, amire mindig is másokat igényelt, hogy megadják neki azt, amire ő képtelen lett volna mindenféle támogatás nélkül.
Meddő és teljesen felesleges vitakezdeménynek éreztem mindazt, amibe Calvin most szándékosan és meglehetősen eredményesen akart volna belerángatni, de az arcomon megjelenő érzelmek nem tükrözték azt a belül fellobbanó idegességet, amelyet éreztem. Nem gondoltam, hogy bármit is adnom kellene neki azok után, amit Jennie-vel művelt. Ha olyan tökéletes lett volna a házassága, akkor nem csalja meg azt a nőt, akit mások előtt nyilvánvalóan szeretett, de az otthonuk falain belül pedig megvethetett. Felfordult a gyomrom attól, hogy most mégis számon kért, hogy úgy gondolta, joga van ítélkezni felettem azok után, amit ő tett. Míg én? Az egyetlen bűnöm az volt, hogy Calvin feleségét a lakásomba engedve hallgattam végig, ahogy különféle teóriákat gyártott azt illetően, hogy a férje lehet, hogy félrekacsintgatott. Pusztán szórakozásból.
- Világosíts fel kérlek, hogy mégis mit tettem azon túl, hogy megjelentem itt? Mert szólhatsz, merre nem kellene járnom New Yorkon belül, hogy elkerüljelek és örömmel megteszem. De ezt az utalgatást feldughatom magamnak is és neked is - a magamra erőltetett nyugalmam lassan távozni kényszerült és kezdtem elengedni a türelmes énemet azt illetően, ahogy viselkedett velem szemben, noha ténylegesen nem voltak vele szemben lefektetett elvárásaim, mert nem ismertem. De talán annyit megérdemeltem, hogy ha nőnek már nem is, emberi lénynek még tekinthetett volna.
A hideg idő ellen igényelt zakó sem segített túlzottan abban, hogy ne szánkázzon végig a testemen a lúdbőr, s a lábamra húzott könnyű szandál sem óvott meg attól, hogy azt gondoljam, ha még akár öt perccel tovább is a férfi társaságában maradok, akkor nem fagyok át és meg teljesen, de a rám kényszerített vallomás akkor is kicsúszott. Tartoztam, legalább ennyivel neki, biztosan. A szavaim ellenére érkező merő gúnytól azonban nem éreztem magam jobban. Szerencsére ő sem.
- Az segített volna, ha úgy fogalmazom meg, hogy elhunyt a családod fele? Ha tényként közlöm, hogy a földben milyen bomlási folyamatoknak lettek kitéve mindenféle érzelmet nélkülözve? Apátia... ahogy te is jelezted korábban.. lett volna értelme? - dühös voltam. Olyan hirtelen öntött el a felé érzett haragom és megkérdőjeleztem még azt is, hogy valaha is akartam-e róla tudni bármit is. Megráztam a fejem, és a kezemmel jeleztem is a levegőbe rajzolva, hogy nem várok tőle választ erre. Ha csak tényközlést óhajtott, le tudtam választani az érzelmeimet és objektíven elmondani, mindenféle részvétnyilvánítás nélkül, mi várt Jennie-re és Katie-re a földben, de vele ellentétben, nekem voltak érzelmeim. Érzelmi intelligenciám és együttérzés is szorult belém, amivel éltem is akkor, amikor elmondtam, mit gondolok a veszteségéről, a fájdalmáról, és ha már itt jártam, muszáj volt tudnom, hogy ő hogy dolgozta fel a gyász stációit. Hogy mennyire volt képes együttélni azzal, hogy az idősebbik lánya és a felesége már nincs többé köztük. Mindenki másképp gondolkodik. Vannak olyanok, akik feketébe burkolóznak, minden áldott nap sírnak a veszteségük következtében. Vannak, akiknek arra van szükségük, hogy a temetőben leróják a kegyeletüket, gyertyát gyújtsanak vagy imádkozzanak az elhunytak lelki üdvéért. És vannak olyanok, akik egyszerűen csak megfeledkeznek róluk és minden további nélkül továbblépnek az elhunytak felett. Nem volt jogom tudni, hogy Calvin ezek közül melyik csoportba tartozik, mégis elé lépve erről érdeklődtem. Hiba volt.
A közeledésére lelkem mélyén távolodni akartam. Ellépni a közeléből, mert a személye egyértelműen beindította a vészvillogót a fejemben, de csak annyit ért el, hogy a testem megfeszült a közelségére. Még lélegzetet sem vettem akkor, amikor az intimszférámba betolakodott - már odabent is megtette, amikor megérintett. Feszes vonásokkal mértem fel a mozdulatait és a hangjának zöngéjét engedtem visszhangot verni a gondolataimban. A mondandója egyre zűrösebbé változtatta a róla alkotott elképzeléseimet. Nem értettem, mire utalt. Nem értettem, mire gondolt, nem tudtam, hogy mégis mit várt tőlem úgy igazán, de egy valamiben biztossá kezdtem válni: mindenki más hibás volt a felesége halálát illetően, de ő, köszöni szépen, mosni akarta a mocskos kezeit. Az undor vonása egyértelműen jelezte az arcomon, hogy valahogy.. nem éreztem vele kapcsolatban sem sajnálatot, együttérzést, de még csak osztozni sem kívántam a gyásztól csöpögő, háborgó lelkéből. Talán ezért sem vettem a fáradságot, hogy az engedélyét követően én is rágyújtsak. Sokáig csak mereven bámultam, taglalva magamban, hogy mit is kellene mondanom neki. Hogy jogom van-e kiosztani őt és elhordani mindennek, amiatt, amit ő művelt a házasságában.
- Gondolkodtál már azon, hogy pszichológushoz fordulj? Mert zseniális ez az üldözési mániád és az, hogy azt hiszed, rajtad kívül mindenki hibás azért, amiért a feleséged és a kislányod meghalt - jó, döntöttem. Kiteregettem a kártyáimat és vele ellentétben nem csak az utalásokkal éltem. Tudtam, hogy olyan vizekre evezek, amiből nem biztos, hogy jól fogok kijönni, de megelégeltem mindazt, amivel vádolt. - Először a saját házad tájékán kellene söprögetni, Calvin.. mondd csak, tiszta a lelkiismereted amiatt, hogy megcsaltad a feleséged? Neked az kijárt? Ha annyira szeretted volna, mégis minek másztál más nő lábai közé? Mit nem kaptál meg Jennie-től? - ha többen is voltak, nem tudott érdekelni ebben a pillanatban. Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, sarkon fordulva hagytam magára őt és a bűnbak keresését, hogy elhúzzam az ajtót és szinte úgy vágjam be azt magam mögött. Sietős léptekkel indultam meg a mosdók felé, hogy levezessem a feszültségemet és a kezemet a forró víz alá húzva átmelegedjek egy kicsit. A zaklatottságom és a vele járó idegességem - és talán némi félelemérzet Calvin pillantása és tartása miatt - hányingert vont magával, ezért még sürgősebb volt, hogy találjak egy istenverte mosdót, mielőtt még sikerül bárkit tarkón hánynom.
Ebben a pillanatban egyetlen gondolat futott át a fejemen: Calvin Whitlock vajon érzelmi zsarolással élt a felesége irányában? Jennie ezért volt annyira odaadó egy ilyen ember felé?
Mégis mit látott benne a nő?