November végétől megsokasodott a telefonhívások száma. Minden nap, legalább kettő, és minden nap legalább két órán keresztül kerestem a kifogásokat,a kegyes hazugságokat arra nézve, hogy a karácsonyt miért kell megint külön tölteni. Gyakran beszélt arról, hogy igazi hajas babát szeretne venni karácsonyra Iris-nek. Lenszőke hajút, világítóan kék szemekkel, puha pocakkal, ami altatódalt játszik le, ha megnyomják a szíve környékét. Hatalmas fenyőfát akar, csillagos díszekkel, papírmasé angyalkákkal, óriási vörös gömbökkel, és körbetekergőző flitteres girlanddal. Millió tervet készített, legalább húsz képeslapot megírt olyanoknak, akik nem akarnak hallani róla többé. A szívem is belesajdult.Sunira nem fogta fel továbbra sem a valóságot, ahogy nem fogta fel azt hiszem a valódi idő múlását. Számára még mindig élt a lánya, és még mindig annyi idős volt, amennyinek utoljára látta. Talán azt sem tudja hamarosan, hogy milyen évet írunk, ahogyan minden bizonnyal tökéletesen belesüllyed a saját kis világába, mint egy védelmező, puha takaróba, ami alatt nem fázik majd többé.Mindig is nehéz időszak volt ez a számomra, de amíg volt mellettem valaki, aki támogatott, akiről tudtam, hogy ha este hazamegyek, ha végre leteszem a telefont, ha egy kicsit önmagamra, a kapcsolatunkra is tudok időt fordítani, akkor ott lesz nekem. Könnyű volt elviselni, ameddig tudtam, hogy támogatnak. De azzal is tisztában vagyok, hogy a végtelenségig nem lehetnek elvárásaim egyetlen férfival szemben sem, ha cserébe nem tudok mást nyújtani, csak az örök bizonytalanságot. Aki nem fogja soha átvenni a szívemben az első helyet, amelyet az ikertestvérem foglal el. Tony türelmes volt. Az utolsó pillanatig, de azt hiszem tudtuk mindketten, hogy jövőt építeni erre az életre nem lehet. Hát hagytam, hogy elmenjen.
Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Mindenkinek joga van, hogy legalább az illúzióját megteremtse annak, hogy az élete akár normális is lehetne. Ha csupán pár óráig, ha csupán egy kis időre is, de mégis. Hiszek abban, hogy talán létezik valaki, aki hozzám hasonló, kissé kicsavart élettel a háta mögött pontosan ezeket a gondolatokat fogalmazza meg. Hiszek abban, hogy egy napon majd besétál az életembe, vagy én az övébe. Esetleg belezuhan, vagy talán észre sem veszem? De addig az esélyét szeretném megadni annak, hogy kis időre ennek az illúziónak éljek. Éppen ezért fogadom Margot állandó törekvését arra nézve, hogy mozduljak ki. Bár közvetlen meghívásokat így is diszkréten, és nagyon udvariasan utasítok el.Néha azt érzem, hogy felkészültem arra, hogy Tony után tovább lépjek, néha meg azt, hogy ha egy olyan jó és csodálatos emberrel, mint amilyen ő volt, nem működött, akkor miért működne mással?
Múlt héten szinte megállás nélkül csörgött a telefon. Sun millió alkalommal mesélt a karácsonyi terveiről, könyörögött, hogy még szenteste reggelén menjek érte, hogy hozzam el neki azt a lila ruhát, amit olyan nagyon szeret, és amit akkor viselt utoljára, amikor elújságolta, hogy várandós. Karácsonyi csomagolókat kért, és még több képeslapot. Számtalan színes papírt, és temérdek műhavat. Még rá se szántam magam arra, hogy egyáltalán elmondjam neki, hogy nem csak nem tudom ezeket bevinni, hanem egyszersmind felesleges is, hiszen karácsonykor, éppen úgy mint tavaly, nem jöhet haza. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hazajöhet egyáltalán valaha?
Margot ott állt velem szemben, és arról érdeklődött, hogy ugye nem tervezem lemondani azt a randevút, amit hosszú napokon át szervezett nekem? Előkarácsonyi ajándék. Nekem. Mondta nevetve, amikor az apropója után érdeklődtem, és mert persze tudja, hogy magamtól nem szánnám rá magam még csak hasonlóra sem. Hogy mit kell tudnom arról, akivel találkozni fogok? Adam-nak hívják és egy esküvőszervező cég társtulajdonosa, két évvel fiatalabb nálam, és Margot szerint hozzám hasonlóan nem túl gyakorlatias a párkapcsolatokat illetően. Vannak fenntartásaim, elvégre minden bizonnyal oka van annak, hogy ő is kerüli az efféle helyzeteket. Kissé erőltetett és meglehetősen kínos. Két, alapvetően ismeretlen ember, akik megkísérelnek kihozni valamit az estéből, úgy, hogy meglehet az utcán simán elsétálnának egymás mellett.
Lágy, balzsamos, mégis kissé csípős volt az este. Nagyjából három órán keresztül tördeltem a kezeim, a tükör előtt felpróbálva legalább tíz ruhát, hogy eldöntsem, melyik lenne az alkalomhoz illő. Nem szerettem volna sem túlságosan kihívó lenni, sem túlságosan szemérmes. Igyekeztem egy aranyközép utat meglelni, ami mégis én vagyok, de mégsem süt rólam messziről, hogy igazából magányos vagyok, mint egy elhagyott fél pár kesztyű a huzatos metrólépcsőn.
Zavarodott voltam, és hosszú idő óta először éreztem azt, hogy ennyi mégis jár nekem. Miért ne mehetnék el valakivel egy vacsorára? Miért ne lehetne legalább egy nyugodt estém, amelyen esetleg megvan annak a lehetősége, hogy nem csörren meg a mobilom? Miért ne lehetne esélyt adni valaminek, ami lehet, hogy nevetséges, elavult, régimódi, porlepte, ugyanakkor van valami varázslata. Talán még jól is fogom érezni magam, még akkor is ha a végén udvariasan kezet fogva elválunk majd egymástól, ahogy az lenni szokott az esetek döntő többségében. És ezek azok a helyzetek, amikor csodával határos módon néma maradt a telefonom egész álló este. Valahogy mégsem tudtam feloldódni, volt bennem valamiféle görcs, valamiféle megfelelési kényszer, mintha bizonyítani akarnám a jóég tudja kinek, hogy képes vagyok a normális emberi kapcsolatokra.
~Könyörgöm, Snow! Csak erre az egy estére legalább némítsd le a telefonod!~
Margot kitartó volt, és reménykedő pillantásokkal nézett rám, a megszokott espresszóját szürcsölve a tíz órás váltásnál. Én azonban éppen ilyen kitartóan feleltem, hogy nem tehetem. Karácsony jön. Lehet, hogy az év bármelyik szakában még el is gondolkodnék a kérésen, de most nem lehet. Egyszerűen képtelen vagyok rá.
~Áldozatot hozol a semmiért. Ugye tudod?~
Tudom. De nem akarok és nem is tudok küzdeni ellene. Ez vagyok én. A kissé nehézkes múltammal, az alapvetően nyugalmas természetemmel, az érdeklődésemmel, a bakelit lemezeimmel, a mobilommal, és két hetente a temetőlátogatásokkal, amit soha, senkiért nem lettem volna hajlandó lemondani.
Taxival mentem. Kivételesen nem a tömegközlekedést választottam, jogosítványom ugyanis nincs.Saját döntés. Úgy hiszem mindenkinek jobb, ha én csupán utasként vagyok jelen a forgalomban.Nagyjából tíz perces gyaloglásra voltam az étteremtől, és amiért korábban szálltam ki, annak az volt az oka, hogy az utolsó pillanatban megcsörrent a mobilom. Az órámra nézve láttam, hogy késni fogok. Legalább öt percet,ami talán még bele is fér, de nem szeretek csupán azért megvárakoztatni bárkit, mert ezt egy nő megengedheti magának. Való igaz, mégis udvariatlan gesztus.
Sun hangja a vonal túloldalán kétségbeesetten csendült, én közben a taxis kezébe nyomtam a papírpénzt, és jeleztem, hogy nem kérem a visszajárót. A figyelmem immáron a testvéremé volt.Elmondták neki, hogy nem jöhet haza karácsonyra, elmondták, hogy valószínű látogatót sem fogadhat, mert gyógyszereket kap majd előző nap. Elmondták, hogy az új évet is bent kell majd tölteni, ő pedig teljesen kiborult. Nem értette hogyan választhatják el tőlünk, hogyan választhatják el a családjától, a férjétől….a lányától.Nyugtatni próbáltam, de azt hiszem a gyógyszerek, amelyeket a kialakuló depressziójára kapott, éppen úgy mint tavaly ilyenkor, valahogy nem hatottak. Kiborult. Szépen lassan emelte a hangját, és az apró koppanásokból a háttérben sejtettem, hogy a nővérpulton a fém irattálcát ütlegeli meg néhányszor. Tudtam, hogy még negyed óra minimum és elveszik tőle a telefont, ha így folytatja.És jó ideig nem is kapja vissza. Akkor pedig még jobban maga alá kerül. Nem tudtam mit csinálhatnék, mert közben már az étterem irányába fordultam, és felsejlett előttem a bejárat.Oda kellene mennem, de azt is tudom, hogy felesleges. A portánál beljebb nem jutok, hozzá sem engednének most be.
Pedig annyira kérlelt, könyörgött, hogy menjek. Hogy magyarázzam el “ezeknek az istenverte barmoknak”, hogy neki joga van a kimenőhöz, főleg karácsonykor.
Megtorpantam, nem mertem közelebb menni az étteremhez. Torzuló vonásaim szinte átfeszültek a jól sikerült sminkemen. Pára gomolygott az ajkaim közül, amint szaporábban vettem a levegőt. A sírás határán voltam, amikor a háttérben egy határozott női hang jelezte, hogy el fogja venni a telefont, majd pár másodperc múlva meg is szakadt a vonal.Vettem egy mély lélegzetet és megráztam a fejem. Fújtattam, lenyeltem a gombócot a torkomból és sűrű pislogások közepette még egy mosolyt is igyekeztem az arcomra rajzolni. Megszoktam, hogy a hétköznapokon szinte egyik pillanatról a másikra kell elrejtenem a problémáimat. Elvégre a gyerekeknek nem tűnhet fel semmi. Persze mindig feltűnik. Különös kis érzékelőik vannak.
A zsebembe csúsztattam a telefont, miközben láttam, hogy valaki mintha felém integetne a bejárat felől.Hunyorogva néztem, próbáltam felismerni azokat a vonásokat, amelyeket Margot a telefonján tárolt nem éppen a legjobb minőségű fotókon mutatott. Kellemes benyomást tett rám, még akkor is ha a képeken leginkább kerülte őt a kamera fókusza.Kissé sután emeltem fel a kezem és integettem vissza, de eddigre már oda is értem, és meghallottam a hangját. Őszinte és érdeklődő lett a mosoly az arcomon amikor meghallottam a hangját. Kellemes volt, nyugodt és volt benne egy csipet vidámság. Most azt sem bántam, ha esetleg a kezdeti zavarodottság okozza. Szükségem volt arra, hogy kicsit visszahúzzon a jelenlegi helyzetbe.
- Hello. Igen, elvileg én. Meg gyakorlatilag is. Általában Snow, ha anya ideges valamiért, akkor Snowira Reeves, a morcosabbaknak pedig “nemáááárrrr óvónéni”!- utánoztam a gyerekek elnyújtott könyörgő nyafogását, még ingattam is a fejem hozzá. Viccnek szántam, bár a humorom állítólag nem éppen a legfényesebb, mégis kitartóan igyekszem alkalmazni, hátha valakinek mégis bejön.
Udvarias volt, Végtelenül figyelmes, ami meglepett. Őszintén szólva, noha több férfival is találkoztam, és Tony is meglehetősen kifinomult volt, leginkább azzal lepett meg Adam, hogy lesegítette a kabátomat. Egy pillanatra láthatóan meg is lepődtem amikor rákérdezett, hogy segíthet esetleg, majd egy lágy, nyugodt mosollyal bólintottam.
- Hogyne. Igazán kedves tőled.
Hasonlóan fogadtam amikor segített helyet foglalni, majd ő is leült végre velem szemben. Megnyerő és nagyon barátságos volt a mosolya. Ez mindenképpen feltűnt szinte az első pillanatokban. Ez némiképp oldotta a kezdeti feszültségemet, mert attól féltem egy alapvetően visszahúzódó, magának való emberrel lesz dolgom, aki elsősorban szintén egy másik fél, Margot barátnőjének a nyomására mondott igent erre a találkozóra.
Az üvegablakokon át a város fényei úgy hullámoztak, mint egy aranyból és vörösből szőtt karácsonyi fényfüzér.Akkor fordultam vissza amikor a pincér meghozta az étlapokat és én zavarodottan böngésztem át. Rengeteg féle bor volt a választékban, de fogalmam sincs melyiket kellene kérnem. Nem értettem a borokhoz. Igazából semmiféle alkoholhoz nem értettem.Zavarodottan néztem először Adam-re, majd a pincérre az italok közül.
- Én….ugyanazt kérem.- adtam le végül némi bizonytalankodás után a saját rendelésem, és amikor a pincér távozott az asztalunktól, és egy kissé előrehajolva árultam el magam, és a sutaságom a mai randevú partneremnek.
- Igazából fogalmam sincs a borokról. A papa minden bizonnyal meglehetősen szúrós szemekkel méregetne most, és szerintem csípőből sorolna fel legalább nyolc féle bort, de ezeknek még a nevét sem hallottam soha, amik ezen a lapon voltak. Sajnálom.- tettem a kezem mentegetőzve a mellkasomra, bár a gyenge mégis jelen lévő mosolyom elárulhatta, hogy igazából beszélgetés oldásnak hoztam fel ezt az apró kis momentumot.
- Őszintén? Rábeszéltek.- adom meg a választ a kérdésre, és ez az igazság.Aztán lehajtom a fejem, megrázom és kuncogok egy aprót. Végül megint felemelem és ránézek.
- Van egy kolléganőm, Margot. Ha jól tudom, ő a te nővéred barátnője. És ők ketten úgy gondolták, hogy nekünk meg kellene ismernünk egymást.Minden bizonnyal a fejükbe vették, hogy számtalan hasonlóság lehet bennünk, így aztán ebből egy remek randevú kerekedhet. Csapnivalóan homályos képeket láttam rólad a telefonjában, szóval nem ez volt a döntő, de amit láttam kellemes benyomást tett rám, így most itt vagyok.- vontam meg a vállam, és tulajdonképpen teljesen őszintén válaszoltam. Feleslegesnek gondoltam, hogy mindenféle udvarias választ adjak neki.
- És nálad mi volt az ok? Amiért úgy döntöttél egy ilyen meredek dologra adod a fejed? És ha már itt tartunk, ha esetleg mégis úgy gondolod nem olyan vagyok, akivel szívesen eltöltenél egy kellemes beszélgetős vacsorát, nyugodtan kihátrálhatsz. Még akkor is ha talpig úriember vagy az első másodpercektől fogva. Csak azt a bort kóstoljuk meg amit rendeltél. Kíváncsi vagyok az ízlésedre. A papa szerint sokat elárul egy férfiról.- tettem hozzá, és a két kezem az asztalra helyeztem, majd lágyan simogatni kezdtem a jobb kezem mutatóujjával a szalvétát. Zavarodott pótcselekvés. Marad vagy menekül?

   

Sun imádta a karácsonyt mindig is. Én kevésbé. Nem azért mert ne kedveltem volna a meghittséget, amely ilyenkor valahogy szinte magától értetődő módon körbeölel bennünket, vagy a fényeket, a lágy ragyogást, a havat, amely néha még New York betonrengetegébe is belopakodott időnként. Hanem mert úgy véltem, hogy a szeretetnek jelen kell lennie mindig. Akkor is ha éppen rossz passzban vagyunk. Akkor leginkább.Mert olyankor van rá a leginkább szükségünk. Mindig is szerencsés embernek véltem magam a családom miatt. Azért mert olyan gyerekkorom lehetett, amelyben mindig éreztem, hogy szeretnek. Noha mindig is apa volt a szigorúbb, a következetesebb, anya az álmodozó, szabad lélek, tökéletesen kiegészítették egymást.
Anya hírneve valamikor kilenc éves korunk környékén ért utol bennünket, ekkor futott be az első könyve. Akkor is karácsony volt, és azt hiszem senki nem számított arra, hogy az a mesekönyv ekkora népszerűségnek fog örvendeni, anya a legkevésbé. Kaotikus ünnepek voltak. Hozzánk költözött Reeves nagyi, aki ekkorra már a demencia elég komoly, előrehaladott állapotát mutatta,és akit szinte soha nem lehetett magára hagyni.Anya könyvbemutatókra járt, apának számtalan utolsó pillanatban befutó tárgyalása volt, és gyakran ránk maradt Reeves nagyi felügyelete. Két kilenc éves gyerekre. De imádtuk, mert azon a  karácsonyon szám szerint öt fát díszítettünk fel, a lakás szinte mindegyik jelentősebb helyiségébe jutott egy. Sun élvezte, hogy számtalan égősorral dekorálhatja ki a házat, és azt is, hogy azon az estén semmi másról nem szólt számunkra az ünnep, csak hallgattuk Reeves nagyi történeteit a régmúlt időkről, és díszítettük szépen sorban a fákat. Még a gyerekeknek máskor tilos tojáslikőrt is megdézsmáltuk, mert a nagyi szerint nem karácsony a karácsony tojáslikőr nélkül, és ugyan mi bajunk lehetne egyetlen kortyocskától?Másnap fáradtak voltunk, de azt hiszem hosszú idő után először igazán boldogok. Aztán még öt ilyen ünnep következett, amikor is Reeves nagyi itthagyott bennünket, onnantól pedig nem volt semmi a régi.Mindössze hat karácsonyt töltött velünk, ez mégis annyira meghatározó volt, hogy utána hosszú ideig nemhogy öt, de egyetlen fát sem akartunk feldíszíteni. Végül három évvel a halála után Sun és én újra kezdtük a hagyományt. Minden évben újra öt karácsonyfa volt feldíszítve a házban, egészen Iris haláláig. Két éve megint egyetlen fa sincs a házban, ahogyan az utcában a mi házunk az egyetlen ahol nem gyúlnak immáron két éve fények.Valahogy nem vitt a lélek rá senkit a családban, hogy elővegye a padlásról újra a régi díszeket, a régi, kopott bakeliteket, amelyek még Reeves nagyi kedvencei voltak, és bár gyakorlatilag manapság már DVD-t sem nagyon hallgat senki, nemhogy bakelitet, képtelenek voltunk megválni tőlük. Ott vannak a papírmasé angyalkák, a tengernyi fényfűzér, a régi képeslapok, amelyek arra várnak, hogy egyszer majd újra ékességei lesznek a háznak. De hogyan is lehetne ott ünnepelni, ahonnan egy piciny lélek távozott, és aki a lenyomatát, olyan kitörölhetetlenül maga után hagyta? És hogyan lehetne ünnep az ünnep Sunira nélkül?
Ő mindig készül. Lelkesen, szinte pontosan olyan lelkesedéssel, ahogyan gyerekkorunkban, és ahogyan azon a karácsonyon is készült, amikor Iris megszületett.Bodog volt. Mi annak hittük, és azt hiszem nem vettük észre a fáradt csillogást a tekintetében. Nem vettük észre a kimerültséget, nem vettük észre, hogy bár mosolyogni próbál, ott rejtegeti a magányát a megszokott édes mosolya mögött. Nem vettük észre, pedig kellett volna. A bűntudat nem szűnt meg soha. Ráment a jegyességem, néhány barátságom, és a lehetőségeim arra, hogy talán mégis megtalálhatom az utam az életben. Sun nélkül olyan volt minden mint egy félbevágott szöveg, amely nem nyer többé értelmet.
De próbálkozom, noha tudom, hogy minden ilyen helyzet egyszersmind hordozza magában a kudarcot is. Mert alapvetően a remény és az optimizmus hajtja előre a világot, nem?Ha nehéz, akkor is.
Ezért hagyom magam rábeszélni minden alkalommal ha valamelyik barát, barátnő, vagy éppen pont anya próbál számomra bármiféle randit leszervezni. Igen, anya is.Azt hiszem mindenki próbál segíteni nekem, bár nem szorulok rá. Meg tudom szervezni az életem, még ha éppen nem is a legegyszerűbb a helyzetem.
A kényszeredetten összehozott randevúk többsége feszengéssel szokott indulni. Legtöbbször az örök klasszikus időjárás, a rémes new york-i tömegközlekedés, vagy éppen az aktuális tüntetések, netán a közbiztonság javulása vagy romlása kerül néhány mondat erejéig megemlítésre, és az esetek zömében el is szokott akadni a társalgás. Roppant nehéz felvenni a fonalat, főleg mert sokszor olyan helyzetben zörren meg a telefonom, amikor éppen megtalálnánk a közös témát, és lenne miről beszélgetni, mint az udvariassági körök.És sokszor itt meg is szakad a történet. Elvégre órákig tartó telefonálást nem igazán tolerál még olyan sem feltétlenül, akivel az ember hosszabb ideje van együtt. Margot szerint meg kellene válnom egy időre a mobiltól, vagy lehalkítani, ha nem is kapcsolom ki, de nem tudom megtenni. Egyszerűen képtelen vagyok. Úgy érzem elárulom Sun-t ha nem veszem fel. Mert szüksége van rám, csak én tudom őt megérteni.
Ami talán legelső pillanatban meglep, és amelyben nem nagyon volt részem mostanság, az a különös, szinte régimódi, de nagyon imponáló úriember attitűd, amely érezhetően természetes velejárója a viselkedésének. Magától értetődő egyszerűséggel segíti le a kabátomat, vagy éppen udvariasan megvárja amíg helyet foglalok. Nem tagadom, hogy ez amennyire tetszetős éppen annyira zavarba ejtő. New York-ban a férfiak többsége kedves ugyan, de hiányzik belőlük ez a fajta régi korokat idéző férfias jellemvonás.
- Még sosem jártam Californiában.Mi legtöbbször Pikes Piek-ben töltöttünk sok időt amolyan családi nyaralások alkalmával. Ez nyugaton van a Sziklás Hegységben. Imádtunk elveszni az erdőkben. Volt egy régi lakókocsi, amit apa kipofozott, és azzal sokszor egy egész hónapra is nyakunkba vettük a vidéket. Nem volt feltétlenül komfortos de együtt voltunk, és azt hiszem ez a legfontosabb.- magyarázom, mintha meg kellene indokolnom még inkább, hogy miért is nem ismerem Californiát, vagy talán az alapvető kedves közvetlensége okozza, hogy én is az leszek egy pillanatra vele szemben.
- Nem….nem….nehheeem…- mentegetőzöm sietve, még a kezeimmel is hadonászom kissé idétlenül, aprót nevetek is zavaromban, amikor felajánlja, hogy esetleg kérhetek mást is, ha szeretnék.Majd megmozgatom csuklóból a jobb kézfejem, és ezzel a gesztussal fejezem be a mondanivalómat.
- Mármint….igen…mármint nem kérek mást, jó lesz tökéletesen amit kértél. Megkóstolom, aztán majd elmondom a véleményem.- vonom meg a vállam mosolyogva. Elvégre valóban sokat el tud mondani valakiről, hogy milyen ételeket szeret, milyen könyveket olvas, olvas egyáltalán, és az is, hogy milyen zenét hallgat, milyen bort iszik….már ha iszik egyáltalán. Hogy rólam mit mesélnének ezek a dolgok? Valószínű azt, hogy még mindig nagyon keresem a helyem a világban.Talán egyszer meglelem.
- Öhm….nem tudom. Némelyik kép tényleg homályos volt….de most hogy mondod….- ráncolom meg a homlokom, láthatóan gondolkodóba esem. Jobb kezem mutatóujját az ajkamra illesztem és még hümmögök is hozzá néhányat. Nagyon komoly ábrázattal nézek vissza Adam-re, a homlokomon még mindig tengernyi ránc, amely nem lehet tudni, hogy a komolyságot hivatott tükrözni, vagy azt, hogy mögötte bújtatom a somolygásomat.
- Nem tudom….ha arra a képre gondolsz, amelyen vállalhatatlan figurában, kitekeredve táncolsz éppen az egyik lufidíszítéssel akkor lehet azt a képet nem kellett volna látnom….mégis igent mondtam erre a találkozóra….jesszuuuuussss!- nevetem el végül magam jóízűen még a fejem is lehajtom és megrázom, majd apró bájgödörrel az arcomon, és a mosolyom maradványaival nézek vissza rá.
- Ne aggódj, nem volt ilyen kép! Csak tréfálok! A képek minősége volt rossz, de Magot csapnivaló fotós. Kivéve persze, ha valamelyik közösségi felületre kell magáról feltölteni fotót.Akkor órákig piszmog vele. De a szíve aranyból van.
Őszinte vagyok vele, hogy miért jöttem el. Felesleges lenne bármit is szépíteni, főleg mert nem az a cél, hogy minél jobb színben tüntessem fel magam, hanem, hogy jól érezzük magunkat ezen a vacsorán. Hogy a barátaink megnyugodhassanak, hogy ezen is túlvagyunk, sikeresen rábeszéltek bennünket, bár van egy olyan gyanúm, hogy heteken át fogom hallgatni a “Mikor fogtok újra találkozni?” kezdetű örökbecsűt, de nem számít, addig is időt nyerek.
Hallgatom az ő indokait, és közben időnként elmosolyodom. Nem gúnyos, sokkal inkább megértő a mosolyom.
- És eddig azért nem nősültél meg, mert egész egyszerűen még nem toppant be az igazi az életedbe, akinek fel akarnád tenni azt a bizonyos kérdést, vagy mert esküvőszervezőként tudod, hogy a házasságok zöme úgyis válással végződik, vagy egész egyszerűen nem érzed magad felkészültnek arra, hogy elköteleződj?- érdeklődöm őszintén, mert valóban érdekel a válasza. A férfiak többsége fél. A kisebb százalék nem akarja feladni a függetlenségét.Tony fel akarta értem. Nem miatta nem sikerült. Igazából nem is miattam. Az élet hozta így.
- Én egyszer már közel jártam hozzá.Még mindig hordom a gyűrűjét. Nevetséges tudom, de fontos volt a számomra.- emelem fel a bal kezem, rajta a csillogó, zafír köves gyűrűvel.Kissé fanyar mosollyal, de láthatóan már sikerült valamennyire feldolgozni az egy évvel ezelőtti szakítást.
- Időnként az életben meg kell hozni olyan döntéseket amelyek nem feltétlenül tűnnek akkor jónak, de lehet valami más kezdete lesz. Időnként elengeded azt akit szeretsz. Mint te, aki megszervezted az esküvőjét annak a lánynak.- persze biztos, hogy a két dolog nem hasonlít egymásra, de talán mégis van benne valami közös. Az elengedés.
A megérkező italt egy mosollyal és némán formált szavakkal köszönöm meg a pincérnek. Adam elfordul, az ablakon néz kifelé, én a poharam után nyúlok, és megszagolom a bort. Kellemesen fagyos illata van.Visszafordul felém, és a tekintetünk néhány pillanatra találkozik.
- Egészségünkre!- emelem meg felé én is a poharam és belekóstolok az italba. Kicsit valóban fanyar, össze is húzza a számat egy pillanatra. Újabb korty, ezúttal már tudom mire számítsak.
- Kicsit mintha a telet kóstolná meg az ember.Mint egy téli reggel:havas, hideg, de mégis ha megszokja az ember bele tudna burkolózni.- teszem hozzá őszinte elismeréssel, majd ahogy leteszem a poharat magam elé, nevetek egyet halkan a megjegyzésére.
- Ének-zene? Én geometriával álltam mindig hadilábon. Egyszerűen képtelen vagyok mit kezdeni vele.- vonom meg a vállam egyszerűen, az ajkaim is picit lebiggyednek, aztán ujjaim közé veszem a pohár nyakát és ide-oda forgatva beszélni kezdek.
- Igen, óvónő. A véletlen hozta így. Igazából grafikusnak készültem, vagy legalábbis olyasminek.Az édesanyám gyermekkönyveket ír lassan húsz éve, bár csak az utóbbi tizenhárom évben vált ismertté.Én készítettem minden könyvéhez az illusztrációkat.Sokáig ezzel akartam foglalkozni, aztán egy közönségtalálkozóra elkísértem az édesanyámat. Az a rengeteg gyerek….látni a szemükben az őszinte, tiszta csillogást, amikor feltétel nélkül szeretnek téged…azt hiszem ez olyan érzés volt, amire mindig is vágytam. A tiszta szeretet amire csak egy gyerek képes. Szóval azt hiszem ez volt az oka végül, hogy ezen a pályán kötöttem ki.Szeretem csinálni…..nem is hiszem, hogy bármi mást szeretnék…ebben megtaláltam mindent amire szükségem van.- jegyzem meg végül és annyira sikerül belemerülnöm a beszédbe, hogy zavarodottan emelem fel az étlapot és nézem végig.
- Öhm….ez a spenótos, tejszínes tagliatelle egészen finomnak ígérkezik.Kóstoltad már? Vagy te mit ajánlanál? Ne aggódj, az ének-zenés malőr köztünk marad, ha a geometriás bénázásom is a mi titkunk marad örökre.- hajolok előre, ajkaim elé emelve az étlapot, és annak pereme felett nevető szemekkel nézek Adam-re. Végül hátradőlök és a boros poharam után nyúlok. Tényleg csak meg kell szokni az ízét. Most már egész kellemes.