Járvány az iskolában, ki hallott erről, és ehhez még egy plusz napot is kapnak a diákok? Bízom benne, hogy Audrie nem kapta el, mert akkor még azt is ki kell találnom, hogy miképpen vigyem el orvoshoz, és hogy én hogyan ne legyek beteg. Az újév mindig tartogat meglepetéseket, de én nem szeretem, ha váratlan események történnek velem. A kiszámíthatóság a legkézenfekvőbb, és örülnék neki, ha ez az év kevésbé lenne teli „váratlan” kiadásokkal, és a nyakamba szakadt problémákkal. A húgom magában egy problémakör, de mióta az öcsém elköltözött, valahogyan a határaimat feszegeti, és képtelenség, hogy szót értsek vele. A legutóbbi incidense után pedig már nem volt kérdés, hogy szobafogságra ítélem. Apa karácsony előtt adott magáról utoljára hírt, de már megszoktuk, hogy négy-öt hetente jön egy távirat, nagyjából betájolva, hogy merre járhat éppen. Anya halála után ez még nagyobb szakadékot vont közénk, de sebaj, mert mostanra megtanultam kezelni a lehetetlent, és jó úton haladok, hogy egyben tartsam a családomat. Szerda révén már az iskola edzőpályáján futnék, de ma nekem is kényszerpihenőm van, így kettesben leszek a legkisebb családtaggal. Sokan kérdezték tőlem, hogy biztosan nem a lányom-e, de már a feltételezés is abszurd. A korkülönbség nagy, de ettől függetlenül nekem Audrie kitesz három gyereket is, ha már a figyelem, az idegeskedés, és az állandó aggodalom a téma. Nem győzök fogadóórákra járni, az iskolaigazgatónál lebzselni, mert egyre több a kihágása, a kimaradt órák száma. Találékony a kora ellenére is, és ha nem tudnám, hogy hozzám tartozik, és hazudik, akkor talán beenném a történeteit. Az azték buli után szépen hazarángattam, és hallani sem akartam arról a srácról, aki képes lett volna megvenni a húgom szüzességét, mennyiért egy ötvenesért? Már most rosszul vagyok, és nem sok hiányzott, hogy a gatyájánál fogva akasszam fel az első oszlopra a pöcsöt, de még türtőztettem magam. Az öcsém jót röhögött a történeten, és elintézte annyival, hogy még próbálgatja a szárnyait. Adtam volna neki olyan szárnyakat, hogy a rácsos ablakáig repült volna. A színházi drámából kijutott az egyfős szerepleosztásban, és mily szerencse két napig nem is szólt hozzám a legkisebb Emerson, de ez nem tartott a végletekig, mert kellett az uzsonnapénz, és a pénteki vásárlás, amitől eltiltottam…persze, hogy elment. A pettyes bögrével a kezemben húzom el a függönyt a konyhában, és tekintek ki a szomszédságra. Minden fehér, a hó utolért minket is, és ha tudnék kitalálnék mára valami kinti programot, de azt se tudom, hogy hányadán állok Audrie-val. Elbambulok, és észreveszem a kukából lakmározó macskát, a szembe szomszéd kerítése mögött az öregapót, aki az utca elején élő díváról álmodik. Igen…hosszúra nyúlt a ma reggel, és mikor elmentem a sarki boltba, akkor hallottam ezt-azt. Jó a környék, és biztonságos is, ami nem utolsó szempont. A munkahelyem, és egyben végzetem is, sajnos messzebb van, de jár erre iskolabusz is, és ha éppen nem vagyunk fasírtban, akkor hajlandó vagyok elvinni a húgomat is a suliba, de a jogsival még várunk. Nem tartom jó ötletnek, hogy rábízzak egy kocsit, ha az aranyhalak is kidöglöttek mellette, ne beszéljünk a házimunkáról, amit soha nem végez el. Lustán bambulok előre, és kortyolok bele a gőzölgő italomba, melytől a szervezetem felébred. Sóhajtok egyet, és megfordulok, mert valami neszezést hallok az emelet felől, és nem csalódom, mikor megpillantom a gondolataim betöltőjét. - Szia…hétalvó. Ha már nincs iskola, akkor lustálkodsz? – mutatok rá, meg erre a nem nevezhető mamuszra. Nem értem a szőrös hozzáállását, de nem ítélkezhetem, mert én meg imádom a fehéret, és a feketét. A legtöbb ruhadarabom is ebből áll, de ma kivételesen nem gyászos hangulatban ébredtem. - Nem csináltam még reggelit, de mit szólnál a gofrihoz? – egyelőre nyugodtan közelítek, és puhatolózok, hátha megtöröm a jeget, és nem üvöltés lesz a vége. Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban, mert akkor ezerszer könnyebb dolgom lenne.
Nincs is annál fantasztikusabb érzés, mint szerda reggel azzal a tudattal ébredni, hogy nem kell suliba menni. Ami azt illeti, ez pont kapóra jött nekem, különben kénytelen lettem volna ellógni, és annak sem az osztályfőnököm, sem a bátyám nem örültek volna, arról nem is beszélve, hogy nem biztos, hogy még van hely a hiányzásaimnak. Talán gyakrabban kellene ilyen plusz napokat adniuk, és máris mindjárt izgalmasabb lenne bejárni az unalmas órákra. Hét napból 5-öt eltölteni az iskola falai között azért elég nagy kínzás, és én arról nem tehetek, hogy mindig akkor van dolgom, amikor a suliban kéne ülnöm. Ma például, ha minden jól megy, akkor röpke két óra múlva meglesz az első tetoválásom is, Em ismeretségének köszönhetően találtunk valakit, aki nem kér semmiféle szülői beleegyezést, mindössze annyi kérése van, hogy tartsuk titokba a kilétét. Az persze még kérdéses, hogy hogyan fogok eljutni hozzá, hiszen ha csak a bátyám valami csoda folytán nem ment el itthonról, akkor egészen biztosan, hogy sehová sem fog engedni. Na nem mintha szándékomban állna megmondani neki az igazat, de mivel annyira rá van kattanva erre a szobafogságos hülyeségre, valami nagyon hihetőt kell kitalálnom. Ha egy kicsivel lazábban engedne, mint ahogy Jeremy, akkor egészen jóban is lehetnénk, és nem kéne folyton kitalálnom hazugságokat. Legutóbb is tök feleslegesen pöccent be, hiszen semmi olyant nem tettem volna, amit az emberek nem tesznek minden nap. Nem győzöm hangsúlyozni elégszer, hogy nem vagyok már gyerek. Veszek egy mély levegőt, majd kifújom azt és úgy lépek ki a szobámból, magam mögött becsapva az ajtót, ami egy fajta szokás nálam, nem tudom, hogy szegény ajtó még meddig fogja így bírni. Vidáman szaladok le a lépcsőn, miközben valahol legbelül még mindig abban reménykedek, hogy Gale nem lesz itthon, és akkor anélkül, hogy kérezkednem kéne, csak könnyedén lelépek, és észre sem kéne vennie. Amint megpillantom a bátyámat ez a vágyam szerte is foszlik. Próbálok úgy tenni, mint aki csodásan ébredt, így oda szökdécselek hozzá, lábujj hegyre állok és egy puszit nyomok az arcára, mert hát mindent a jó ügy érdekében, nem? Talán ha majd azt látja, hogy jó kedvem van, akkor neki is az lesz, és könnyebben elenged. - Nem lustálkodok, csak kihasználtam, hogy végre nem kell korán keljek. - magyarázom a lehető legbarátságosabb hangomon, és bár még fogalmam sincs, hogy hogy fogok elmenni itthonról, de nagyon remélem, hogy nem akar velem megint össze veszni. Ma valóban nem vagyok veszekedős hangulatomban, de ha megint azzal a szobafogságos szövegével jön, akkor kénytelen leszek újra meg újra elmagyarázni neki, hogy attól, amitől Ő az idősebb, még nem jelenti azt, hogy dönthet helyettem, vagy, hogy bezárhat ebbe a házba. - Igazából nekem mennem kéne. - motyogom, miközben próbálom elkerülni a tekintetét, mert egyáltalán nem biztos, hogy kíváncsi vagyok arra, hogy milyen képet vág. Bár a gofri jól hangzik, de eszek belőle este. - Emily és én egy közös projekten dolgozunk, amit péntekig le kell adnunk, és azt kéne befejeznünk. - hazudom, és nagyon remélem, hogy ha a tanulás a tét, akkor máris engedékenyebb lesz. Nem esik nehezemre kitalálni egy újabb hazugságot, ha ez kell ahhoz, hogy kimehessek a házból. - És mivel szükségem lenn egy kis pénzre, majd útközben reggelizek valamit. - teszem hozzá, idegesen bámulva valami láthatatlan pontot a földön, miközben minden porcikámmal bízok abban, hogy a válasz, amit hallani fogok pont az lesz, amire most szükségem van.
Boldogabb lennék a tudattól, ha már találnánk valami megoldást arra nézve, hogy Audrey ne menjen a feje után, mert idegesít, hogy állandóan szembemegy a kérésemmel. Nincsenek nagy igényeim, egyszerűen jó lenne, ha felfogná, ha már magániskolába járatom, akkor vannak kötelezettségei, és nemcsak a buli része. Mindenbe belementem eddig, mert Jeremy rábeszélt, hogy jót tenne a húgunknak, ha nagyobb gyeplőt kapna, de az aztékos húzása óta a bizalmam igencsak elszállt a kisasszonnyal kapcsolatban, és egy ideig nem is fog változni a helyzet. A konyhában teszek-veszek, a reggeli kávémmal igyekszem felébredni, de nem megy az olyan gyorsan, mint kellene, pedig így is továbbaludtam, mint terveztem. Nemsokára a kisebbik családtag is tiszteletét teszi idelent, én meg óvatosan mérem végig, de talán aggodalomra semmi ok, ha jár a puszi. Lehajolok, hogy elérje az arcomat, és ha nem is mutatom, de egy kis mosoly megbújik a szám szegletében. Kíváncsian hallgatom, hogy miket mond, ha már szünete van. - Hát nem rossz ötlet. – vonom meg a vállamat, és a mosogatóhoz sétálok, hogy beletegyem a használatos bögrémet, mikor Audrie mai napirendje felől érdeklődöm. Úgy érzem, hogy jót tenne neki is, ha kettesben lennénk, de az első adandó alkalommal áthúzza a számításaimat. Csendben hallgatom, hogy mivel áll elő a kisasszony, mert az biztos, hogy nyomos indokkal kell előrukkolnia, hogy a szobafogságot feloldjam. Kivételt képezne ez alól a velem töltendő idő, de ugye ő már nagylány, és annyi barátja van, hogy hirtelen nem is tudja, hogy melyikkel legyen, ha nem az iskolában tölti az idejét. - Miféle közös projekten dolgozol Emilyvel, ha szabadna tudnom? – érdeklődöm szimplán, és elengedem a fülem mellett, hogy szinte nem is akar velem enni, mégis nekilátok a tészta kikeverésének, és a hozzávalókat készítem elő a hűtőből, de minden figyelmem a húgomra irányul. - Megmondtam, hogy nem kapsz zsebpénzt a kis incidensed után, és úgy vélem a mi házunk nagyon is megteszi, nyugodtan hívd át, nem harapok. – tekintek rá, de máris kerüli a pillantásom, így ebből sejtem, hogy már rosszban sántikál. Miért kell, hogy minden ennyire problémás legyen vele kapcsolatban? - A reggeli amolyan kötelező program ma reggel Audrie, és velem leszel, úgyhogy légy szíves készítsd elő a sütőt. Mesélhetnél nekem arról is, hogy mik ezek a rossz jegyek, mert a matek tanár, de még a spanyol tanárnőd is jelezte, hogy közeledve a félévhez nem állsz valami jól. Segítség kellene? Fogadjak fel melléd valamilyen külön tanárt? – sóhajtok egyet, de úgy fürkészem, mint egy kiscsibét. - Légy szíves nézz a szemembe, ha hozzád beszélek. Nem olyan nehéz, ez a tisztelet jele. – mondom halkabban, és egy kis lisztet, meg tojást ütök bele a tányérba. A receptet még édesanyánk tanította meg, akinél remekebb szakács nem volt. Fájón dobban a szívem az emlékére, mert olyan gyorsan vitte el a betegség. Apának fontosabb volt, hogy a fronton maradjon, mintsem hazajöjjön, és anya mellett legyen az utolsó napjaiban. Csend telepszik közénk, és megnézem magamnak a húgomat. Sok mindenben anyára ütött, lázadó típus, de hatalmas szíve van. - Örülnék, ha ma velem lennél, de a tanulás az első. – jegyzem meg, mert ha valóban házi feladatuk van, és jár mellé a jó pont, akkor neki az nagyon is jól jönne.
Néha elgondolkodok azon, hogy mennyivel jobb életem lenne, ha én lennék az idősebb, és nekem kéne butábbnál butább feladatokat sóznom a bátyáim fejére. Megnézném akkor, ha Gale lenne az én cipőmben, meddig bírná azt, amit én tűrök már évek óta. Bezzeg Jeremy élete milyen mókás. Ő nem függ semmitől és senkitől, csak éli az életét, elég mázlista. Nekem pedig még jó pár évem hátra van addig, amíg végre kitörhetek innen, és megmutathatom a bátyámnak, hogy nincs szükségem a védelmére, sem arra, hogy folyton kioktasson. Anyu régen elment, apu pedig nem foglalkozik velem, így nem értem, hogy Gale miért érzi úgy, hogy az Ő dolga mindaz, amit az apám kéne megtegyen. Nem vagyok már gyerek, én is képes vagyok gondoskodni magamról, sőt talán ha hagyná, akkor elmehetnék dolgozni, és ott hagyhatnám az iskolát, ahová minden reggel úgy megyek be, mintha a vágóhídra készülnék. Csak a vak nem látja, hogy mennyire szenvedek minden egyes percben, amit az iskola falai között kell eltöltenem. Egy aprócska pillanatig, még azt is képzelem, hogy a mai nappal nyert ügyem van, szinte vidáman ülök fel a székre és figyelem a bátyámat, az örömöm azonban hamar elszáll. Minek kell mindenről ennyire pontosan beszámolnom? Nem mindegy, hogy milyen projekt? Mostanra már elég profin füllentek, nem okoz gondot egyáltalán kitalálnom valamit, viszont azt hiszem, hogy egy kicsit nehezebb dolgom van azóta, amióta elrontotta életem legszebb éjszakáját. Úgy érzem, hogy folyamatosan kételkedik bennem, és ezen valamilyen formában változtatnom kéne. Bár nem kéne hazudoznom, ha nem csinálna mindenből olyan nagy ügyet. Akkor vele is pont olyan őszinte lehetnék, mint a másik bátyámmal, akinek történetesen elmeséltem a mai terveimet, és egyáltalán nem ellenezte. Gale viszont, ha megtudná... tutira kiakadna. Ismét a semmiért. - A 19. századi rabszolgaságról. - felelek végül könnyedén, és próbálok olyan arcot vágni, mint akit valóban érdekel a téma. Az igazság azonban az, hogy teljesen hidegen hagy minden, ami a történelemmel kapcsolatos, hiszen kit érdekel, hogy mi volt régen? Ha jól emlékszem most épp valami ilyesmi témánál tartunk a suliban, bár lehet, hogy ez a múlt heti téma. Mindegy, a lényeg, hogy a bátyám elhiggye és magamban imádkozok, hogy ne kezdjen itt nekem telefonálgatni, hogy megtudja igazat mondok-e. Mert röpke két perc alatt kiderítheti, és akkor a mai terveimnek tényleg lőttek. A szavait hallgatva, sóhajtok egyet, majd egy a kezembe akadó golyóstollal kezdek játszani, nem nézve a bátyámra, és próbálok nyugodt maradni. Tudtam, hogy muszáj lesz bele köpnie a levesembe. - Ő nem tud átjönni, mert vigyáznia kell a húgára. - próbálkozok ismét, és meg sem hallom az előző mondatát. Úgyis tudom, hogy fog pénzt adni, most még csak makacskodik. Még mindig arról a múltkoriról beszél, és próbálja elérni, hogy rosszul érezzem magam miatta, pedig azt neki kellene. Nehogy azt higgye, hogy nem haragszom rá még mindig amiatt. Lejáratott egy csomó mindenki előtt, tök ciki volt, hogy mint egy kislányt, úgy rángatott haza. És még mindig neki áll feljebb. - A múltkori pedig a te hibád. Ne kend rám, és nem igazság, hogy engem hibáztatsz miatta. Te rontottad el az én bulimat, és nem fordítva. - Hangom még mindig nyugodt, nem akarok vele megint össze veszni. Nem mozdulok a helyemről, Ő akar reggelit készíteni mindenképp, akkor oldja meg maga. Meguntam az örökös vádaskodásait, meg azt, hogy úgy csinál, mintha én lennék a világ legrosszabb teremtménye. Nem akarok az Ő szabályai szerint élni, végre önálló életet szeretnék. Tényleg akkora bűn ez? Unottan hallgatom a következő szavait, sóhajtok egyet és a golyóstollat piszkálva várom, hogy végre befejezze a mondókáját. Már az is elég nagy szívás, hogy rá vagyok utalva a bátyámra, hogy azt tehet velem, amit csak akar, az pedig egyszerűen dühítő, hogy pont abba az iskolába járok, ahol Ő tanít. Mindig mindenről tud ami ott történik, úgy tűnik, hogy a tanári kar hobbija, hogy engem osszon. - Nincs szükségem semmilyen tanárra, a matektanárnak és a spanyol tanárnőnek meg üzenem, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal. - miért kell mindig az iskoláról beszélni? Hát ezért nem akarok a bátyámmal kettesben lenni soha. Mert mindig a jegyekről, meg a buta tanáraimról beszélünk, akik eléggé rám vannak állva, és mindent megtesznek, hogy a testvéremmel össze vesszünk. Majd elmondom nekik is a véleményemet, csak találkozzak velük. Még csak azért sem nézek a szemébe, had érezze, hogy megbántott. A golyóstollat dühösen lerakom a kezemből, majd karba fonom a kezemet. Megint sikerült feldühítenie. Miért jó ez neki? Miért nem tudta csak simán azt mondani, hogy menjek ahová csak szeretnék? - Ha nem engedsz át Emilyhez, akkor felhívom Jeremyt... Ő biztosan elenged majd helyetted is. - szólalok meg halkan, és remélem, hogy végre szabadulhatok majd.
Audrey-val szélviharos a kapcsolatom, de szeretem őt. Minden nyűgje ellenére úgy hiszem, hogy a negatív irány, amibe elindultunk még visszafordítható, ha ő is akarja. A szüzesség és egyéb témakörök mostanában nagyon is érdeklik, amit megértek, mert abban a korban van, hogy felfedezi a másik nem szépségeit, de bizonyos határokon belül. Jeremy még uszítja is, mert anya engedte neki, hogy kirúgjon a hámból, de mostanra felnőtt, és vannak kötelezettségei. Apa messze van, és én vagyok az egyetlen biztos pont mindkét testvérem életében. Audrie most van abban a korban, hogy a rossz utat is választhatja…talán engedhetném, hogy tanuljon a saját hibáiból, de erre sajnos nem lesz lehetősége, ha rajtam múlik. Nem mindig móka és kacagás az élet, és neki még nagyon sokat kell tanulnia ahhoz, hogy megbízzak benne, és a fajlagos döntések meghozatalát rá bízzam. A huszonegyedik születésnapja még messze van, és addig el kell viselnünk egymást, mert az öröksége részét is csak akkor fogja megkapni. Még szerencse, hogy az öcsém esetében ezt a korhatárt kitoltam a huszonhetedik fordulóig, de elgondolkodom a húgomnál is, hogy az is kevés lesz még, ha így folytatja, és állandóan kihúzza nálam a gyufát. A reggeli puszi csak álca, és sejtem, hogy megint kibúvót keres az alól, hogy itthon maradjon, mert mehetnékje van, és túl nehéz lenne, ha egyszer nem kellene nyomkövetőt rászerelnem. Az egyik munkatársam tanácsolta, ha nagyon elszabadulnának az indulatok otthon, akkor vigyem el egy pszichológushoz, vagy jelentkezzem be páros terápiára, hogy együtt oldjuk meg. Az ő helyzetében még oké is lenne, de én nem fogok csak úgy elmenni egy hasonló lélekbúvárkodásra. A húgom az én felügyeletem alatt és pont. A döntés joga még az én kezemben van. - Az nem rossz témakör. Talán elő tudom szedni a könyveket róla, és választhatnátok egy svéd időszakot. Szerintem az bejönne a történelem tanárnak is, ha engem kérdezel. – kacsintok rá, ha már a felmenőink nem amerikaiak. Audrie emiatt is kitűnik a suliban, mert menő, hogy európai, és minden nyáron hazautazunk a szünetben, és ez alól az öcsém sem kivétel. A panzió nem mehet állandóan a vezetésem nélkül, és nem ártana egy kis otthoni levegő. - Akkor hozza át a húgát is. Nem fog gondot jelenteni, ha eggyel többen vagytok. Minek ez a nagy ellenállás? – vetem rá a kékjeimet, de a harmadik szemem már nyitva van, és félek, hogy a belső feszültségem nem alaptalan, ha a tizenhat éves húgomról van szó. Bárcsak tudnék olvasni a gondolataiban, mert akkor rájönnék, hogy milyen turpisságra törekszik ezen a csodás tanítási szüneten. - Na vegyél vissza a hangnemből. A szobafogság érvényes még mindig. – fenyegetem meg, és korántsem tetszik, hogy emelgeti a hangját velem szemben. - Az osztálytársaiddal beszélhetsz így Audrie, de velem nem. Mit gondoltál, majd egy bulin fogod elveszíteni a szüzességedet? Megőrültél?! Jeremy is megkapta a büntetését. Ha így folytatod, akkor nyáron is iskolába fogsz járni, és nem jössz Malmöbe. Unom a szájalásodat. – mérgesen pakolok ki a hűtőből, a jókedvem tovaszállt, és így látok neki a gofri elkészítésének. Két perc is elegendő, hogy felpumpálja az agyamat. - Azzal foglalkoznak. – veszek egy mély levegőt, mert afelé sodródunk, hogy az asztalra csapjak, de nincs kedvem megijeszteni. Nem ütöttem még meg, és nem is áll szándékomban, ahhoz olyasmit kellene tennie, amivel végképp elvágná azt a kis bizalmat is, amit belé fektettem. A zsarolás már jól megy neki, és tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de előveszi a másik testvér kártyát. - Jeremy ma dolgozik, és az ő szava semmit sem ér az enyémmel szemben. A gyámod nem ő, hanem én, és ha szeretnéd még apát is felhívhatjuk, hátha hazajön, és megízleled, hogy nálam is van rosszabb. Emily átjöhet ide, de te nem mész sehova, pénzt meg végképp nem adok. A legutóbb egy kisebb vagyont hagytál ott a ruhaüzletben, mert neked éppen rossz kedved volt egy letolás miatt. Szedd össze magad Audrey…mert folyton. – elharapom a mondat végét, és erősen keverem fel a tésztát, majdnem habos lesz. - Miért kell állandóan ellenszegülnöd nekem? Nyögd ki az igazságot, mert senki nem fogja elhinni neked, hogy tanulni akarsz ma. Gondoltam elmehettünk volna síelni, vagy korcsolyázni, de már nem is hozom fel a témát. – sóhajtok egyet, és magam üzemelem be a sütőt, ha már a kisasszonynak nehezére esik.
Annyira fárasztó a család legkisebbjének lenni. Gyerekként talán még élveztem, hogy minden figyelem rám irányul, de mostanra már kicsit túlzásnak tartom. Úgy bánnak velem, mintha porcelánból lennék, és elveszik tőlem a döntések jogát. Mintha valami idióta lennék, aki nem képes a józan gondolkodásra. Gale pedig gyakran túlzásokba esik. Mindent túlreagál, mintha Ő nem hibázott volna életében. Én pedig egyáltalán nem érzem úgy, hogy rossz felé haladnék. Nem lehet akkora bűn az, hogy kihasználom a fiatalságomat. Nincsenek nagy terveim a jövőre nézve, sőt nem is nagyon szoktam gondolkodni előre, jobban szeretek a mának élni, azt azonban tudom, hogy nem úgy akarom leélni az életemet, hogy mindig a könyveket bújom. Nem akarok érettségizni, úgysem sikerülne majd, egyetemről meg szó sem lehet. Na még az hiányozna, hogy a sok év szenvedés után, amit az iskolában töltöttem el, tovább kezdjek tanulni. Egyetem nélkül is el lehet csodákat érni, már régóta gondolkodok azon, hogy talán modellkedni fogok. Na még csak az hiányozna, hogy a bátyám fülébe jusson. Tuti, hogy azt is felfújná, és mindenfélét bele képzelne a dologba. Nem is értem, hogy hogy nem unja még a gonosz nagy testér szerepét. Azt hittem, hogy ha a tanulásra fogom az egészet, akkor könnyedén elenged majd, de úgy tűnik, hogy okosabb, mint hittem. Hát persze... hiszen világéletemben gyűlöltem a tanulást. Unottan hallgatom, ahogyan tanácsod ad, és szinte felnevetek a lelkesedésétől, aztán persze türköztetek magamon, hiszen muszáj lesz elhinnie, hogy tényleg tanulni akarok. Ma így vagy úgy, de muszáj lesz elmennem itthonról. - Oké, majd meglátjuk. - válaszolok, és egy halvány mosolyt is megengedek magamnak. Megkönnyebbülök, hogy nem kezd itt telefonálgatni, hiszen kitelik belőle még az is. Tudom, hogy én tehetek arról, hogy nem bízik bennem, de arról meg Ő tehet, hogy a dolgok így alakultak. Egy kicsivel kéne engedékenyebb legyen, és akkor lehetnénk pont olyan jóban, mint a másik bátyámmal, aki minden döntésemet támogatja. Ha Ő lenne az idősebb és nem Gale, akkor egészen király életem lehetne. Hát ez van. Talán egyszer eljön annak is az ideje, hogy Gale is belássa, hogy nem jó az, amit csinál. - A húga lebetegedett. Nem jöhet ki a házból. Mindenképpen nekem kell átmennem. - hazudom még mindig könnyedén, és remélem, hogy végre feladja, és beletörődik, hogy igenis muszáj elmennem itthonról. Sosem szerettem ezt a bezártságot, de ilyenkor mindig el tudtam intézni a dolgaimat iskola közben is. Most viszont, hogy ma szünet van, nem bírok idebent maradni. Különben sem szeretem kifordítani a szavaimat, ha egyszer megígértem, hogy ott leszek ma a srác lakásán, és bevállalom azt a tetoválást, akkor annak úgy is kell lennie. Tök ciki lenne azt mondani, hogy a bátyám nem enged el. Mondjuk oda, biztosan nem is engedne, de talán a tanulás elég indok lesz ahhoz, hogy szabadulhassak itthonról. Az az igazság, hogy gyűlölök itthon lenni. Úgy érzem, mintha megfojtana a négy fal, ami körül vesz. Azt szeretem, ha szabad lehetek. Meglepődök a bátyám felcsattanásán, és dühös leszek tőle. Miért kell veszekednie megint? Ma kivételesen jól ébredtem, és neki sikerült megint felbosszantania. Csendben várom meg, hogy befejezze a mondandóját, miközben szívem szerint felállnék és itt hagynám őt. Utálom, amikor ezt csinálja, ok nélkül veszekedik. Tényleg nem kértem tőle olyan sokat, csak szeretnék elmenni itthonról. Nem vagyok kisgyerek, hogy szobafogságokra ítéljen. - Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok a szüzességemmel. Azzal fekszem majd le akivel én akarok, ebbe nem szólhatsz bele. Sőt, ha nagyon tudni akarod, akkor hamarosan sor fog kerülni rá, és nem akadályozhatod meg! - csattanok fel, mert nem fogok megijedni tőle, csak azért, mert Ő a nagyobb. Úgysem bántana, csak parancsolgatni tud. - Ha engednéd, hogy azt tegyek amit akarok, akkor nem kéne szájaljak. De te semmit nem engedsz! Észrevehetnéd végre, hogy felnőttem. - tudom, hogy mindent azért tesz, mert szeret engem, és én is szeretem Őt, de néha olyan igazságtalan velem. Nem lehet saját életem, mert neki mindig muszáj beleszólnia mindenbe. Csak azért, mert Ő azt akarja, én nem fogok másmilyen lenni. Ilyen vagyok és kész. A tanáraim is azért szálltak rám, mert én képes vagyok kiállni az igazamért, és ezért árulkodnak folyton a bátyámnak is, mert azt képzelik, hogy megijedek egy kicsi fejmosástól. - Az apa véleménye még annyira sem érdekel, mint a tied. Tartsd meg a pénzedet is, majd én szerzek magamnak. És ma el fogok menni, ha tetszik neked, ha nem. Úgysem tudod megakadályozni. - mondom morcosan, bár ez is csak amolyan fenyegetés, annak reményében, hogy így talán elenged valahogy. Nagyon is tudom, hogy ha nagyon akarja, akkor bizony meg tudja akadályozni. Bár mit tudna tenni? Bezár a szobámba? Próbálja csak meg. - Min változtatna az igazság? Akkor sem engednél el, mintha élveznéd, hogy parancsolgatsz nekem. - kérdem, ezúttal a szemébe nézve, mert azt akarom, hogy lássa, hogy mennyire mérges vagyok. Eszem ágában sem volt veszekedni vele, de megint feldühített. - Nem megyek veled sehová. Sőt a gofrid sem kell! - mondom duzzogva, majd a telefonomért nyúlok, ami már legalább 10 perce rezeg a zsebemben. A tetováló fiú írt, hogy reméli, hogy áll még a mai nap, én meg türelmetlenül rakom le a készüléket az asztalra, és fogalmam sincs, hogy hogyan vehetném rá a testvéremet, hogy elengedjen. Talán ha bocsánatot kérnék... de az ki van zárva. Miért kérjek bocsánatot, ha semmit sem követtem el? Azt inkább neki kéne. - Figyelj... tényleg el kéne mennem. - szólalok meg végül, ezúttal egy kicsit nyugodtabb hangon, miközben legbelül még mindig forr bennem a düh.
Ha valaki azt mondta volna még anya életében, hogy egyszer nekem kell átvennem a helyét, akkor jót nevettem volna, és átölelve egy csókot nyomok az arcára. Egyre biztosabb vagyok, ha Audrie eléri a megfelelő kort, akkor elutazom egy hosszabb időre, és a hátam mögött hagyom a rengeteg átaggódott éjszakát, és nappalt. Az életem végéig a vérem lesz, és óvni fogom, de egyszer eljön az idő, hogy elengedjem a kezét…sajnos ez még nem jött el, így a nyakába lihegek, és ott leszek azokban a pillanatokban is, amikor nem akarja. Nem szeretném, ha olyan hibát követne el, ami rányomná a bélyegét az egész hátralevő életére, mert akkor sérült lesz. Legyen dacos, és élettel teli, csak ne kelljen úgy látnom, mint az átlag fiatalokat. Drogosan egy sikátorban, megerőszakoltan egy kórházi folyosón…mert ez nem történhet meg az én testvéremmel. A szexuális kíváncsisága nem jelent gondot, de az igen, hogy féktelen, és nem gondolkodik. Az impulzusok embere, nem hátrál meg, és megy a feje után, sőt természetesen a társai biztatása most a legnagyobb kincs. Féltem, és nem a buliktól, hanem az annál sokkal rosszabb eseményektől. Meghallgatom, hogy mire kell készülnie Emilyvel, és már ötletelek is, jó arc akarok lenni, aki nem ront el mindent, de félek, megint valahol elbeszélünk egymás mellett. A lerázó szöveg már jól megy neki, de én se most jöttem le a falvédőről, és tudom, hogy jönnek majd a kifogások. - Igen, hogyne. – egy sanda szájrándulással jegyzem meg, hogy Em testvére beteg, és valami csoda folytán pontosan ők vigyáznának ketten rá, miközben leckét írnak. A legrosszabb rémálmomban sem valósulna meg az, hogy Audrey felelősséget vállaljon egy másik élőlényért. Képtelenség, hogy ennyire ostobának nézzen, és bevegyem ezt a maszlagot a tervéről. Ó, kisanyám nem most ébredtem fel, és ennél erősebb mesével kell előállnod. Némileg kikelek magamból, és elmondom neki, hogy erről szó sem lehet, nem vállalom be, hogy ő menjen át. Elhozom őket, talán még azt is felvethettem volna, hogy átmegyek, hogy ne legyenek egyedül. Merészen egyeztetnék még Emily anyukájával is, ha erről van szó, de abban biztos lehet a drága húgom, hogy ma innen csak az én engedélyemmel mehet bárhová is. A szüzesség témakör vészes terület kettőnk között a buli óta, és nem is firtattam volna, ha nem kell emlékeztetnem, hogy a szobafogsága még tart. - Hát azt majd meglátjuk, és hidd el, ha szükséges még erényövet is kapsz. Ha esetleg nem tudnád, hogy mit jelent, akkor keress rá, mert nemcsak arra lehet használni a netet, hogy képeket töltögess fel magadról. Ne szájalj, mert rosszabbul is járhatsz, mint a szobafogság. – fújom ki a sárkányra emlékeztető füstömet, pedig csak egy nagyobb levegőadag távozik a tüdőmből. Mérgesen készítem el a közösnek szánt reggelinket, és már érzem, hogy ezzel nem ért véget a mostani kis diskurzusunk. - Te felnőttél? – hangosan nevetek fel, mert ennél jobb viccet régen hallottam már. - Akkor nőttél volna fel, ha az iskolán járna az eszed, és nemcsak a lógáson, és a bajkeverésen. Pénzt sem kapsz, és ott a pont. Szeretnél többet? Keress magadnak állást az iskola mellett, és megtudod, hogy mennyit ér a pénz fogalma. Ha egy kicsit is együttműködőbb lennél, akkor több minden lenne megengedve, kezdve a jogosítvánnyal. – sóhajtok fel, mert belefáradtam, hogy állandóan a rossz zsarut vigyem, de nem fogok leállni. - Apa ne érdekeljen, de megnézem, hogyan jutsz át rajtam. Még nem zártalak be rendesen, és ne tegyél próbára Audrey. – figyelmeztetem, miközben az első adagot sütöm meg a gofriból. - Mert jobban örülnék, ha nem találnál ki olyat, ami nem igaz. Szerinted elhiszem, hogy te meg Emily vigyáznátok a beteg húgára, és még tanulnátok is? Hahó, azért még nem lágyult meg a fejem. – tárom szét a karomat gesztikulálva, és sikerül odaégetnem az egyiket. - Akkor nem eszel…mit bánom én. – vonom meg a vállamat, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy a telefonjáért nyúl, és állandóan rezeg. - Megbeszéltük, vagy velem jössz, vagy nem mész sehova. Nem érdekel, ki hívogat, mert nyugodtan lemondhatod. – ez az utolsó szavam, és el is fordulok tőle, mert kikészít. A saját reggelimre tejszínhabot nyomok, és bele is harapok, mert már kopognak a szemeim az éhségtől.
Egyszerűen nem értem meg a testvéremet. Miért jó az neki, ha szigorú? Csak mert Ő az idősebb, nem jelenti azt, hogy jól is áll neki a főnök szerep. Néha egészen könnyű vele jól kijönni, máskor pedig egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megértessem vele, hogy nem jó ez így. Nem bírok bezárva lenni, szinte alig lehet levegőt kapni ebben a házban. Ha tudnám, hogy hibát követtem el, akkor nem is ellenkeznék a szobafogság ellen, de az istenért! Mi rosszat tettem? Nem loptam, nem csaltam és nem is öltem. Csak a szüzességemet szerettem volna elvetetni, de neki abba is bele kellett rontania. Ha egy órával később jön, akkor már valószínűleg régen túl lennék rajta, és nem kéne még most is szégyenkeznem mindazok előtt, akik jelen voltak azon a bulin. Talán a bátyám fel sem fogta, hogy milyen helyzetbe hozott engem, és még most is úgy tesz, mintha joga lenne ide bezárni engem. Pedig én kéne haragudnom rá, de mit számít az én szavam az övével szemben, nem igaz? Ha én haragszom, törődjek bele, bezzeg, ha Ő haragszik, akkor egyből jöhet a szobafogság. Hol van az igazság? Egy aprócska pillanatig pedig azt hittem, hogy elhiszi majd mindazt, amit kitaláltam. De az az aprócska reményem is szerte foszlik abban a pillanatban, ahogyan rá nézek és látom rajta, hogy kételkedik minden egyes mondatomban. Lehetnék vele őszinte is, ha egy kicsivel megértőbb lenne, és nem várna el tőlem olyan dolgokat, amikhez egyáltalán nincs kedvem. Befejezhetné végre az aggodalmát is miattam, mert tizenhat évesen azt hiszem, hogy képes vagyok gondoskodni magamról és mindig tudom, hogy mit csinálok. Nem akarok valaki olyan lenni, aki mindig a könyveket bújja, és akinek nincsenek barátai, mert a tanulás mellett nem engedheti meg magának. Én szeretek az lenni, aki vagyok, és előbb vagy utóbb a bátyámmal is meg fogom értetni, hogy ne szóljon bele az életembe, mert én sem szólok bele az övébe. - Te pedig ne fenyegess! Ne hidd, hogy bármit megtehetsz, csak mert idősebb vagy!- csattanok fel durcásan. Valóban dühös vagyok, legszívesebben felpattannék és magára hagynám. De nem akarom, hogy még dühösebb legyen. Nem mintha félnék tőle, de a szobafogságomat nem szeretném még nyomorúságosabbá tenni. Így is elég kínszenvedés, hogy nincs iskola, és nekem még így is veszekednem kell vele, csak azért, mert nem képes kiengedni néhány órára. - És képzeld csak. Tudom, hogy mi az az erényöv. - teszem hozzá, majd megforgatom a szemeimet. Amint azonban nevetni kezd, még dühösebb leszek, mint voltam. Mindig ez van, ha arról beszélek, hogy nem vagyok gyerek és, hogy felnőttem. Bárcsak érteném, hogy mi olyan vicces ebben. Mérgesen pillantok rá, miközben a szavait hallgatom. Nem tudom, hogy a bátyám mégis melyik világon él. A fiatalság ugyanis arról szól, hogy kipróbálj mindent, amit csak lehet. Az enyémnek is erről kéne szólnia, ha nem lenne egy bátyám, aki élvezettel ront el mindent, ami nekem jó. - Gyűlölöm az iskolát, és egyáltalán nem érdekel az sem, ha kicsapnak onnan végre. Sőt... ha nem adsz pénzt, akkor majd kerítek munkát, de vagy dolgozok, vagy pedig iskolába járok. Nem fogom mindkettőt csinálni! És, ha pénzem lesz, akkor jogosítványom is. Majd meglátod. - egyszerűen nem is értem, hogy ezt mégis hogy gondolja. Ha csak dolgozok és tanulok, ahogyan Ő elvárná tőlem, akkor mikor lesz szabad időm? Mikor fogok a barátaimmal lenni? Teljesen ki van zárva. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha pedig azt akarja, hogy suliba menjek, akkor kénytelen lesz nekem pénzt adni. Amúgy is az Ő dolga. - Nincs jogod ahhoz, hogy bezárj ide. Nem érdekel, ha nem hiszel nekem, de majd a te lelkeden fog száradni, ha rossz jegyet kapok. - azt hittem, hogy a tanulás elég indok lesz majd arra, hogy feloldja a szobafogságomat, de tévedtem. Úgy tűnik, hogy képtelen arra, hogy felhagyjon az ostoba szabályaival. Elég unalmas fiatal évei lehettek, hiszen egyáltalán nem tudja, hogy ebben a korban, amelyikben én vagyok, tiszta kínszenvedés bent ülni a házban. Bár egy kicsit éhes vagyok, de még csak azért sem fogok vele enni. Addig nem, amíg bocsánatot nem kér és el nem enged. Morcosan nézem a telefonomat, amit az asztalra tettem, közben pedig idegesen dobolok a lábaimmal. - Ezt csak te beszélted meg, nem megbeszéltük. Nekem soha nincs beleszólásom semmibe. - felelem, majd sóhajtok egyet. Eszem ágában sincs lemondani a mai napomat, így vagy úgy, de el fogok menni. Ha kell elszököm, de akkor sem ülök itthon tovább. - Akkor sem mehetek el, ha megígérem, hogy utána veled leszek? - próbálkozok ismét, és oda lépek hozzá, mert zavar, hogy háttal van nekem. Annyira jó lenne, ha ezúttal engedne egy kicsit.
Audrey régebben sokkal kezelhetőbb volt, de ez a lázadása már kimerítő, és roppant bosszantó. Nem tudom, hogy mit vár tőlem, de az biztos, hogy nem egy buliban fogja elveszíteni a szüzességét. Az én időmben még nem volt akkora szenzáció, hogy áruba bocsájtsuk ezt a valamit, és én még abban a szellemben nőttem fel, hogy a nőknél ez intimebb, és nem a világnak való információ, de tévedtem. Manapság újra divatba jött, hogy mindent megosszunk magunkról…borzalmas, és kiforgatott nemzedék ez. Hallgatom a felvetését, eleinte még úgy voltam vele, ha kedvesebb lenne, ha hajlandó lenne kompromisszumot kötni, akkor én is engedékenyebb lennék, de nincs így. - Akkor fenyegetlek meg, amikor akarlak, és igen én vagyok az idősebb, meg a pénzkereső is. Ebben a házban laksz, az én felelősségem alá tartozol drága húgom, és ha a fejed tetejére állsz, sem fog változni a kép. – a paprikás hangulat csak fokozódik, és már látom magam előtt, hogy az eltervezett reggelinkből nem lesz semmi, mert őnagyságának mindenképpen szembe kell szállnia velem. - Jé ez nem újdonság? Akkor azt is tudod, hogy megteszem, ha kell. Egyáltalán nem gondolsz komolyan…fogalmad sincs arról, hogy milyen jó dolgod van. Mit szeretnél Audrie…küldjelek vissza Svédországba, keressek neked egy bentlakásos iskolát…vagy még jobb, ott van az a kis katalógus a szobámban, van az Államokban is olyan hely, ahol megnevelnének. Egy kis vallás, és a fiúkra sem gondolnál többet. Kihúzod a gyufát, és be fogjuk fejezni ezt a párbeszédet. Őrület, hogy mennyire makacs vagy. – kinevetem az abszurd kijelentésre, hogy nem gyerek. Amennyiben felnőttesen viselkedne, akkor nem akaratoskodna velem. Az érdekeit tartom szem előtt, nem tettem kárt benne, és szilveszterkor is elmehetett a barátaival síelni. Apa megmondta, hogy eszem ágában se legyen engedni a húgomnak, mert el van kanászodva. A múltkor még skype-on se akart a saját apjával beszélni, mert fontosabb volt egy ostoba vásárlás az osztálytársakkal. Két kezével szórja a pénzt, mint egy ostoba fruska. Nem erre tanítottam, és anya sem lenne túl boldog, ha most látná, forogna a sírjában. - Érdekelni fog, ha nem lesz pénzed, ha a jövődet elbaszod egy pasi miatt. Mi vársz, hogy szerelmes lesz beléd az első adandó fiú? A lyukadra játszik. Fájni fog, nem lesz kellemes, ki fognak használni, még soroljam? Mi lett volna, ha megerőszakolnak, mert egy olyan férfi nyeri a licitet, aki jobban szereti a keményet? Ó, elsőre biztosan ment volna, ez a világ nincs tele kibaszott Mr. Grey-ekkel, akik elvesznek feleségül…bizonyítsd be, hogy érdemes vagy a bizalmamra. – fújtatok a végére, és közel állok ahhoz, ha még egy szó elhagyja az ajkait, akkor egy pofonnal lesz gazdagabb. Szemem köpném magam, ha megütném, de olyan könnyedén hoz ki a sodromból. - Ahhoz van jogom, amihez akarom. Még a pincébe is becsukhatlak. Nem miattam kellene tanulnod…és nem kényszernek kell megélni az iskolát. Nagyon jó dolgod van. – teszem mellé, és már enni sincs úgy igazán kedvem a történtek után. A telefonja kikerül a pultra, néha arra sandítok, de közben elkészítem a gofrit is, és egyet meg is eszek. Mi lenne, ha valóban éhes lennék? - Lenne Audrie, ha nem lennél pokróc, és hazudnál a szemembe. – elfordulok tőle, de a telefonja állandóan csörög, és a gyanúm már nemcsak az, hanem teljes bizonyosság, hogy rosszban sántikál a kisasszony. Mögém lépve már ellágyul a hangja, és ha haragtartó lennék, nem engednék neki, de könnyen az ujja köré tud csavarni. - Hát… - úgy teszek, mint aki fontolóra veszi a kérését, de csak a törzsemet fordítom ki, és a hosszú kezeimnek hála megszerzem a telefonját. A magasba emelem, mert biztos vagyok benne, hogy ezt nem hagyja ennyiben majd. - Mondd meg, hova készülsz, különben elzárom a telefonodat. – most már komor a tekintetem, és a végét járja az idegrendszerem.
Mennyivel könnyebb lenne az életem, ha Jeremy lenne az idősebb és nem Gale. Ha ő lehetne a gyámom és nem az idősebbik bátyám, akkor sokkal szabadabb lennék. Ha bárki is azt hinné, hogy jól érzem magam a lázadó szerepében, akkor téved, hiszen egy idő után ebbe is bele lehet unni. Ha egy kicsivel is megértőbb lenne a bátyám, akkor nem kéne minden áron vitatkoznom vele, hogy bebizonyítsam a magam igazát. Néha úgy érzem, hogy ha mi választhatnánk meg a testvéreinket, akkor ő gondolkodás nélkül elcserélne valaki másra. Erről persze részben én tehetek, hiszen minden bizonnyal nem könnyítem meg a dolgát, de mégis, ha az ő szabályai szerint élnék, akkor egy unalmas könyvmoly lennék, akinek nincsenek barátai, mert folyton a könyvtárban ül és előre megtanulja azt az anyagot is, amit még fel sem adtak. Valóban ilyen életet akar nekem? Inkább örülnie kéne annak, hogy népszerű vagyok, amit csakis magamnak köszönhetek, és nem neki. Fogalmam sincs, hogy az ő fiatal kora hogyan telhetett el, de ha olyan volt, mint amilyennek engem akar nevelni, akkor elég unalmas társaság lehetett. Unom a fenyegetéseit és azt, hogy mindig hazudnom kelljen neki annak érdekében, hogy elengedjen. Még meddig kell szobafogságban lennem? Nem volt ez elég neki? Mert én eléggé meguntam már, főleg, hogy tudom, hogy ártatlanul vagyok ide bezárva. Semmi törvény elleneset nem csináltam, csak ő csinál nagy ügyet belőle. - Miért nem költöztél te el Jeremy helyett? Akkor nem kéne többet egy házban laknod velem. – csattanok fel morcosan, mert meguntam, hogy mindig a fejemhez vágja, hogy neki kell eltartania. Mintha én kértem volna ezt így. Persze tudom, hogy mindig hozzá megyek, ha pénzre van szükségem, vagy ha bármi más bajom van, Ő pedig általában segíteni is szokott, de mióta volt az a buli, amit egyébként ő rontott el, úgy kezel mintha valami bűnöző lennék. A legrosszabb pedig az, hogy a szavai mögött nem csak üres fenyegetést érzek, hanem úgy beszél, mintha valóban komolyan gondolná amit mond. Képes lenne apácát neveltetni belőlem, csak azért, hogy ő győzzön és neki legyen igaza. A probléma viszont az, hogy ezt nem Ő dönti el. Sosem mennék bele egy ilyen ostobaságba, erőszakkal pedig nem tudna elküldeni, mert megszöknék a legelső alkalommal. - Jó dolgom? Neked ez a jó dolog? Semmit sem engedsz! Most is inkább mindenféle hülyeséggel fenyegetsz, ahelyett, hogy kiengednél pár órára. Úgysem küldenél el sehová, csak mondod. Én pedig nem is mennék olyan helyekre soha! – egyre dühösebb vagyok rá és csak reménykedek abban, hogy nem lenne szíve ilyesmit tenni. Oké, nem én vagyok a világ legszófogadóbb kistestvére, e egy bentlakásos iskola azért már túlzás. Jeremy úgysem engedné ezt soha, és én pedig nem bocsájtanék meg neki, ha elküldene. Ha zavarom, akkor csak szóljon, és elköltözök, de olyan iskolákba soha sem megyek! Emily egyszer azt mondta, hogy mázlista vagyok, amiért két bátyám is van, de én inkább úgy gondolom, hogy elég nagy szívás, ha az embernek nagy testvére van, főleg, ha azok fiúk. Idegesítő, hogy kötelességüknek érzik megvédeni engem még a széltől is, mintha én nem lennék képes rá. Nincs szükségem senki védelmére, sem kioktatására, én magam is tudok helyes döntést hozni. Arról pedig igazán nem tehetek, hogy ami számomra jó, az a bátyámnak sosem tetszik. - Nem kéne bolhából elefántot csinálnod! Mégis miért erőszakoltak volna meg, ha én is benne voltam? Csak te fújsz fel mindent ennyire. Szerinted nem tudnának engem szeretni? nem mindenki csak arra megy, hogy megfektessen, talán ha nem rontod el, akkor eddig komoly lenne a dolog. Én nem akarok neked bizonyítani semmit. Ha nem bízol bennem, hát a te bajod. – vonok vállat unottan. Amikor felébredtem, még egészen vidám voltam, igazán nem állt szándékomban veszekedni a bátyámmal, de annyira dühít ahogyan viselkedik. Atyáskodik felettem, én pedig ki nem állhatom ezt. Nem az Ő dolga eljátszani azt a szerepet, amit az apámnak kéne, aki a távolból tesz arra, hogy van egy lánya. Nehezen szoktam meg a távollétét, de ahogyan telik az idő, már nem is érdekel, hogy haza jön-e még egyáltalán. Sosem bocsájtom meg, hogy elhagyott, csakúgy, mint anya. Bár Ő még él, de mindez mit számít, ha mégsincs itt? - De kényszernek élem meg. Mert minden egyes nap, amit az iskolában töltök el, az maga a pokol. – tudom, hogy a pincébe azért mégsem zárna be, ezért figyelmen kívül is hagyom azt a megjegyzését, mert azért nem szívesen kockáztatnám meg. Néha nem igazán tudok eligazodni rajta, de azért a pince az mégis túlzás lenne. Ott hideg van, meg tele van egerekkel. Inkább a szobámat választom akkor. Ott legalább van wifi is. Hangosan sóhajtok fel, meguntam már vele vitázni, úgysem jutunk közös nevezőre. Ő elvan a saját elveivel, én pedig nem fogok azok szerint élni. Akkor sem, ha bezár a pincébe, vagy ha megkötöz, hogy ne tudjak elmenni itthonról. Végül mégis csak megadom magam és én nyújtom fel a fehér zászlót, annak reményében, hogy elenged, ha barátságosabb leszek. Közelebb érve hozzá pedig úgy tűnik, hogy jó úton haladok, szinte biztos vagyok abban, hogy el fog engedni. Reménykedve nézem őt, de a reakciója meglep. Elveszi a telefonomat, ami nélkül képtelen vagyok élni. Dühösen nézek a bátyámra, majd nyújtózok egyet, de esélyem sincs elérni a telefonomat. Idegesen fújom ki a levegőt, és próbálom kitalálni, hogy mit csináljak. Tudja jól, hogy a telefonom a legféltettem kincsem. - Add vissza a telefonomat, Gale! – kiáltok rá, majd dühösen taszítom őt meg, aminek valószínűleg nem sok értelme lesz, hiszen nem hiszem, hogy jó ötlet össze mérnem vele az erőmet. Átvert engem. Azt hittem, hogy el fog engedni, úgy beszélt... aztán áztvert, és elvette a telefonomat. - Hallod?! Azt nem veheted el! Nem engedem! – nem elég a szobafogság, még a telefonom is kéne? Még mit ne!
Nem mindig volt ilyen a kapcsolatom a húgommal, még időszámításunk előtt egy másik életben ragaszkodott hozzám, nem tudott elaludni, ha nem űztem el az ágya alól a szörnyeket. Anya és én tanítottuk meg úszni, és ezáltal megszüntettük a fóbiáját is, mert nem akart sokáig olyan helyre nyaralni menni, ahol nagy volt a víz. Megértettem a lelki világát, de mostanra ez átalakult, és már az is csodaszámba megy, ha egyáltalán szóba áll velem. A reggelek nyűgösen indulnak, titkolózik, és követeli a jussát, amihez semmi joga nem lenne. A szememben visszafejlődött, és bosszant, hogy nem érti meg, én nem szeretnék neki ártani, csak biztonságban tartani. Megígértem anyának, amikor utoljára beszélgettünk, hogy vigyázni fogok Audrie-ra, és ha utálni is fog érte, akkor kettőnk helyet szeretem majd. Jeremy még kisfiú, fejben talán ott van a szeren, de még mankóként rám támaszkodik, és cseppet sem bánom, hogy én vagyok a legnagyobb testvér az Emerson családban. A kötelezettségek megérik, ha mosolyogni látom őket, vagy egy pillanatra boldognak, de ma reggel a húgom túllépett minden határon. A türelmem is elfogy egyszer, nem fogja fel, hogy amit csinált, az nem normális, és nem áruljuk a szüzességünket egy buli keretein belül. A bátyjának az volt a szerencséje, hogy kinyögte még időben, hogy merre találom, mert ha nem tette volna meg, akkor megfosztom a golyóitól, és a húgomat is egy zárdába küldetem. Borzalmasan hisztis, egy menstruáló nővel is könnyebben elbírnék , de Audrey hajthatatlan, és az eszemre akar hatni, meg a szívemre, ha bújik, de sajnos megkeményedtem. A büntetése alól nem vontam ki, mégis abban a hitben él, hogy szabad kijárása van a barátai felé. Hahó, kislány ébredj fel, mert ma innen nem mész sehova, és hogy tetézzük a jókedvemet, még felesel is. - Ez az én házam Audrey, és nem fogom még egyszer elmondani neked, ha nem veszel vissza ebből a stílusból, akkor súlyos következményei lesznek a viselkedésednek. – fújom ki az eddig bent tartott levegőt, és a félkész gofrira tekintek, meg a sok mosatlanra. Milyen jó lett volna, ha belemegy a programba, és most arra készülnénk, hogy elvigyem síelni, de még egy mozi is belefért volna ebbe a napba, ha nem tervezné úgy, hogy megszökjön előlem. - Ha azt gondolod, hogy csak fenyegetőzök, akkor nem ismersz eléggé. A te kis álomvilágodban talán megengedett, hogy elmenjél pár órára, de erre nem kaptál tőlem jóváhagyást. Miért kell neked állandóan kardoskodnod? Ha nem hazudnál, még meg is gondolnám, hogy kiengedjelek, de így…Audrie nálam nem érsz el semmit azzal, ha toporzékolsz, vagy úgy simulsz hozzám, mint a bazsarózsa. – rázom meg a fejemet, és kikerülöm őt, mert lassan felrobban, és nem marad belőle csak egy méregzsák. A kisebbik énem abban legalább rám hasonlít, és az apánkra, hogy a saját igazát hajtsa, aminek a végeredménye csak egy lehet…hogy soha nem békülünk ki, mert én nem fogok meghajolni az ő akarata előtt. Tizenhat évesen azt hiszi, hogy a lába elé borul a világ, és kénye-kedve szerint irányíthat bárkit. - Nem is fogok bízni benned, mert nem szolgáltál rá, hogy megtegyem. Kiszöksz az éjszaka közepén, a képembe hazudsz arról, hogy milyen jegyeid vannak, és még másokat is felhasználsz hozzá. A te bajod is lesz hosszú távon, hidd el nekem… - a hangom még a normális szintet üti meg, de nem sok kell, hogy leüvöltsem a fejét, mert a kisasszony már annyira elviselhetetlen, hogy legszívesebben bokán lőném magamat egy nyíllal. - A veled egykorúak ezt mind annak élik meg, de más dolgod még nincs, csak az, hogy tanuljál. Szórakozni akarsz? Majd azután, ha letettél valamit az asztalra, mert nem aranykanállal a szádban születtél Audrey. Az apáddal szemben meg tisztelet jár, mert minden egyes nap kockára teszi az életét, mint a bátyád, aki történetesen lassan leteszi a vizsgáját, és teljes jogú rendőr lesz. – miért kell, hogy eljátssza a kényes hercegnőt? Mások a testvérei levetett ruháit hordják, még kaját se kapnak, ő meg a barátaival megy nyaralgatni a téli szünetben, és még szilveszterkor is engedélyt kapott tőlem a bulira. Taktikát vált, és megpróbál lekenyerezni, de akkor igazodom ehhez az elképzeléshez, és ha már odajön, akkor lehetőségem nyílik, hogy elvegyem tőle a telefonját. A magasba emelem, és azon vagyok, hogy megnyissam az üzeneteket, de még kap egy utolsó esélyt, hogy bevalljon mindent. Agresszívan reagál a mobilra, én meg annál kíváncsibb vagyok. Meg sem érzem, hogy fel akar lökni, így szépen feloldom a zárat, és megjelenik előttem az elrejtett üzenet. Végigfutom a kékjeimmel, és élesen szívom be a levegőt. - Tetoválás? Te normális vagy? MIT GONDOLSZ MAGADRÓL? MÉGHOGY BETEG LÁNYTESTVÉR? – elfogyott a türelmem, és torkom szakadtából üvöltök fel, így érzékelem is, hogy kicsit visszavesz, és rájön, hogy ez már korántsem vicces.
Egyáltalán nem örülök annak, hogy veszekednem kell a bátyámmal, de egyre idegesítőbb ahogyan viselkedik velem. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy nekem akar jót ezzel a viselkedésével, mert ha egy kicsit is érdekelném őt, akkor hagyná, hogy éljem az életemet úgy, ahogyan szeretném és nem úgy, ahogyan Ő azt elvárja. nem fogok csak azért hallgatni és eltűrni mindent, csak azért, mert idősebb nálam. Nincs joga így bánni velem. Nem értem, hogy miért esik nehezére azt mondani, hogy menjek csak ahová szeretnék. Még annyi időnk lenne, amit együtt tölthetnénk el, de már utálok itthon lenni vele. Mindig muszáj veszekednünk, mert egyszerűen nem látja be, hogy tudok önálló döntéseket is hozni. Én pedig igenis kiállok magamért, még akkor is ha neki ez éppen nem tetszik. Minden egyes vitánknál úgy érzem, mintha két teljesen különböző dolgon veszekednénk. Amíg Ő fújja a maga igazát, addig én is próbálom megértetni vele, hogy nem minden úgy van, ahogyan Ő elképzeli. Bezzeg Jeremyvel sokkal egyszerűbb. Ő is idősebb nálam, mégsem próbál atyáskodni felettem, hanem inkább támogat mindenben, és nem látja úgy, hogy ostobaságot cselekednék. Ő sokkal lazább, és bár már nem lakik velünk, én mégis úgy érzem, hogy még mindig közelebb állok hozzá, mint az idősebbik bátyámhoz. hazudnék ha azt mondanám, hogy ez nem bánt, de nem én tehetek róla. Ő az, aki mindig mindenbe bele kell szóljon, mintha gyerek lennék még mindig és nem tudnám eldönteni én magam, hogy mi a helyes és mi nem. Nekem egyáltalán nem lehet szavam semmihez, mert ha szólni merek, akkor mindig jönnek ezek a veszekedések, amik szerintem mindig feleslegesek, hiszen ahelyett, hogy megoldanánk a problémát, inkább csak még jobban marjuk egymást. Mintha olyan rossz lennék. Pedig sok osztálytársam drogozik, meg iszik minden nap, ellentétben velem. A bátyám mégis engem tart a világ legrosszabb kishúgának. Pedig ha tudná, hogy az én koromban mik vannak... - Nem unod még, hogy itt fenyegetőzöl? Nem félek tőled! Neked kéne egy kicsit vissza venned magadból! Bár én vagyok a hülye, mert közöltem veled, hogy el akarok menni, holott egyszerűbb lett volna, ha csak simán kisétálok innen, anélkül, hogy arra várnék, hogy elengedj. – valahányszor próbálok a jó testvér szerepébe bújni, mindig ez történik. Pedig ma azt hiszem, hogy elég szépen próbáltam rávenni, hogy elengedjen, de neki az sem tetszett. Hazudni pedig nem jó kedvemből hazudtam, hanem azért mert ha az igazat mondom, akkor minden bizonnyal életfogytiglanra ítél. Pedig a 21. században élünk, könyörgöm! Újabban már az a ciki, ha valakinek nincs tetoválása. Az pedig nem hiszem, hogy bűn lenne. Sokkal nagyobb bűnözök azok, akik öltönyben járnak és szépelegnek a világ előtt, mint azok, akik tetoválásokat varratnak magukra. Mégis, ha őszinte lennék, akkor az lenne a baj. Néha igazán nem tudok kiigazodni a testvéremen. - Nincs szükségem az engedélyedre ahhoz, hogy bárhová is menjek. Szabad világot élünk, ahol mindenki azt csinál, amit akar. Te pedig nem vagy sem az anyám, sem az apám. Mert ha elfelejtetted volna, anya meghalt, apának pedig fontosabb a munkája. Úgyhogy ne gyere nekem azzal, hogy Tőled kell engedélyt kérjek, bármihez is! – a hangomból talán kihallatszik a düh és a keserűség, amit a szüleim hiánya vált ki belőlem. Annyira elegem van már belőle. Egy kicsit sem ért meg, és ez egyre jobban bosszant. Talán igazából az apánkra haragszom ennyire, és mivel rajta nem tudom levezetni mindezt, így a bátyámmal éreztetem, ami igazából nem az Ő hibája, viszont az, hogy szigorú velem, anál is inkább. Mert nem muszáj ilyennek lennie, mégis így érzi magát jól a bőrében. Nem elég, hogy az iskolában rám vannak állva a tanárok, amiért ki merem mondani mindazt, amit más nem, de itthon is azt kell hallgatom, hogy a bátyám minden egyes szavával próbálja a véremet szívni. Mintha nem lenne egyéb dolga, csak az, hogy velem foglalkozzon a saját dolga helyett. - Ez mind mind miattad van. Ha elengednél, nem kéne elszökjek, és ha nem fújnál így fel mindent, akkor őszinte is lehetnék veled. De neked könnyebb vádaskodnod, minthogy magadba nézz. – továbbra sem hagyom magam, mert szeretném ha végre belátná, hogy igazam van, de ez azt hiszem, hogy sosem fog bekövetkezni. Talán még 40 évesen is arra kell majd várnom, hogy a bátyám mikor ad engedélyt valamihez. Legszívesebben felhívnám a másik testvéremet, hogy jöjjön ide és mentsen ki valahogy, de tudom, hogy vele sem sokat érnék el. Gale túl makacs, ha valamire azt mondja, hogy nem, akkor azt nem változtatja meg. - Nem érdekel a tanulás. Nem készülök sem ügyvédnek, sem doktornak. Csak az életemet szeretném élni. Miért olyan nehéz ezt felfogni? És nem fogok tisztelni egy olyan embert, aki elhagyta a gyerekeit csak azért, hogy más embereket védjen meg. – mindig vegyes érzelmek törnek rám, amikor az apánk szóba kerül. Szeretem Őt, meg talán valahol fel is nézek rá, ugyanakkor még a mai napig nem tudtam megbocsájtani, azt, hogy elment. Már idejét sem tudom annak, hogy mikor beszéltem vele utoljára, arról nem beszélve, hogy mikor láttam. Nagyon régen az biztos. Sóhajtok egyet, aztán megpróbálok áttérni a barátságosabb énemre, látszólag ez hatásosabb is, bár igazán nem számítok arra, hogy elveszi a telefonomat, miután úgy csinál, mintha gondolkodna az ajánlatomon. Hátba szúrt. Dühösen próbálom vissza szerezni tőle azt, ami az enyém, miközben ordibálok vele, de úgy tűnik, hogy mindez Őt nem igazán zavarja, úgy olvas bele, mintha lenne hozzá joga. Érzem, hogy elsápadok, és a mint ordibálni kezd velem – sokkal hangosabban, mint ahogyan eddig tette -, érzem, hogy itt a vég. Nyelek egyet, aztán hátrálok két lépést, közben pedig próbálom kerülni a tekintetét. Haragszom rá amiért elolvasta az üzenetemet, mégis úgy érzem, hogy nem ez a megfelelő idő, hogy számon kérjem érte. - Én... – kezdek bele, bár fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Kitalálhatnék valami újabb hazugságot, de félek, hogy azzal csak még jobban felbosszantom. - Csak egy kicsike tetoválás lenne, a bokámra. Nem is látszana... – kezdek bele a magyarázkodásba halkan, és bízok abban, hogy nem zár be örök életemre a házba, hanem végre megért majd egy kicsit.
Próbálok dűlőre jutni Audrey-val, de mintha a falnak beszélnék, és kezd elpattanni az a bizonyos húr nálam. Nem hiszek neki, már régen elveszítette a bizalmamat, és ezzel a fellengzős magatartással, meg fölényes beszédkészséggel csak azt éri el, hogy a kelleténél is bunkóbb legyek vele. A felfogása megüti a korosztályát, nem tagadom, hogy vannak nála rosszabb, és zűrösebb fiatalok is, de nekem most ő a legnagyobb problémám, és nem kérdezek át a szomszédba. Az iskolában nem sok időt töltünk együtt, de hozzám is elérnek a pletykák, hogy mennyire felvitte az isten a dolgát, és hogy mennyien felnéznek rá, mert bejátszotta ezt a szökést, és licitre bocsájtotta a szüzességét. Nem tudom felfogni, hogyan nőhet valakinek a népszerűsége azáltal, hogy ostobán cselekszik. Jeremy még adja is alá a lovat, de egyszer meg fogom elégelni, és akkor megtapasztalják, hogy milyen, ha én vagyok a gonosz nagytestvér. Audrey határozottan el van kényeztetve, már korábban látszottak ennek a jelei, és olyan természetesnek veszi azt is, hogy mindene megvan, mintha ő kereste volna rá a pénzt. A szobájához saját fürdő tartozik, a telefonja sem egy régi darab, de mindig panaszkodik. Miért nem mehetek el a buliba? Miért nem találkozhatom a barátaimmal? Most a héten ez egy különleges alkalom, hogy nem kell iskolába mennie, de úgy tűnik, hogy még erre a napra is szervezett valami programot, amit nem nézek jó szemmel, és meg is említem neki. A hangulat kezd elharapózódni, és nem tudom, hogy miképpen jutottunk el ide, mikor csak megkérdeztem tőle, hogy kér-e reggelit, és milyen tanulmány miatt kellene összeülnie az osztálytársával, de erről is hazudott. Lassan már az is hazugság, hogy felkelt, vagy szívből köszönt nekem. - Audrie elég lesz. – rivallok rá, hogy végre felfogja ebben a házban én viselem a nadrágot, és nem ő, de azt hiszi, hogy körülötte forog a Nap, és mindenki az ő kedvére akar tenni. Micsoda pofára esés lesz ebből, még húzogassa az oroszlán bajszát. - De, tőlem kell, mert apa rám bízott, és anya halott. Most szembe mehetsz velem, de ettől még nem élünk egy szabad világban. Törvények vannak, meg egyebek, de megint nem látsz tovább a kis álomvilágodnál. Szerinted nem lenne következménye, ha kisétálnál azon az ajtón drága húgom? Mi ez szerinted, egy verseny, hogy miképpen húzzál fel? – tárom szét a karomat, de már érzem a mellkasomat szétfeszítő érzést. Ma reggel el kellett volna mennem futni, vagy mit tudom én hova, de nem így indítani, mert nincs türelmem a felesleges hisztikhez. Az öcsém se volt könnyű, de a legkisebb Emerson kezelhetetlen, és egyre jobban befészkeli magát egy terv a fejembe. - Nem vádaskodom, de képtelenség, hogy bízzak benned. Eljátszottad, és nincs tovább. Most sem voltál őszinte, és kezdem unni Audrie, nagyon, de nagyon. – rázom meg a fejemet, és abba is hagyom a sütést, mert a békejobbom nem kell neki, akkor ezzel kell beérnie, mert nem fogok ellágyulni az irányába. Minden másképpen történt volna, ha nem ilyen balfék, vagy kiismerhető. Vele nőttem fel, a karomban ringattam, mintha a sajátom lett volna. Az életemnél is jobban szeretem, de jelenleg nem tudom elviselni, és szűk ez a tér kettőnknek. - Nem azért tanulsz, hogy ügyvéd vagy orvos legyél. Egyszerűen megízleled, hogy milyen lesz a felnőtt lét. Vannak kötelességeid, és az élet nemcsak játék és móka. Az apád ilyen lett, nekem sem tetszik, hogy mások fontosabbak neki, de ez van, ezt kell szeretni. A tisztelet jár neki, mert nem lennél se te, se én…szóval ajánlom neked, ha mégis hazalátogatna valamikor, akkor vegyél vissza ebből a stílusból. – enyhülök meg egy pillanatra, de a homlokomon már barázdák mélyülnek el. A tinédzserkor pokoli, nem hiszem el, hogy két külön csatornán kommunikálunk. A mézes hangvétel csak ürügy, én tudom, csak ő nem, hogy átlátok rajta. Már régen nem válnak be ezek a trükkök, és mikor nem figyel, akkor elveszem a legféltettebb kincsét. A telefont a magasba tartom, aztán elhúzom a képernyőt, és meglátom a titkos üzenetet. Nem is tudom, hogy eleinte mi játszódik le bennem. Megőrült, vagy szimplán elment az esze? Most van tele az a pohár! Idegesen üvöltöm le a fejét, és innen már nincs visszaút. Végre megszeppen, és veszi az adást, hogy nem éri meg velem szájalnia, mert képes leszek megütni. - Egy kis tetoválás? Mégis mit gondoltál? Befejeztük…ennyi volt Audrey. – szépen a zsebembe csúsztatom a telefonját, és elfordulok tőle. Lüktet a fejem, és muszáj lehiggadnom, hogy ne képeljem fel. A hajamba túrok, és a tarkómon feszítem meg a tenyeremet, és ha elszámoltam magamban háromig, akkor visszafordulok felé, és a szeme közé nézek. - Ha ki mered tenni a lábadat azon az ajtón, akkor a rendőrséggel hozatlak vissza. Ha kell, rád állítom a fél várost. Az öcséd ebben segíteni fog, és most jött el az az idő, hogy a szobafogsággal együtt mindent elvegyek tőled. A telefonod nem kapod vissza, az iskolába én foglak vinni, és el is hozni. A netet lekorlátozom, és jelszót változtatok. Nincsen laptop, sem bulik, de még barátok sem. A héten oldottam volna fel a büntetésed, de ezzel csak még jobban elástad magad. – közlöm vele szárazon, de a hangom még mindig remeg. Kikerülöm a pultot, és jó ívben őt is ezzel együtt, de még a lépcső előtt hátrapillantok. - Jövő héten pedig szépen ellátogatunk Dr. Riggshez. Igen Audrey…ez már nekem sok. Pszichológushoz viszlek, remélem most boldog vagy, mert a saját hazugságod vezetett ide. – csalódottan meredek a kis szőkeségre, aki a világomat jelenti, de mélyen belül csak az üresség kong. Felsétálok az emeletre, és bevágom az ajtót.
Kezdőlap
redit
Nincs is annál fantasztikusabb érzés, mint szerda reggel azzal a tudattal ébredni, hogy nem kell suliba menni. Ami azt illeti, ez pont kapóra jött nekem, különben kénytelen lettem volna ellógni, és annak sem az osztályfőnököm, sem a bátyám nem örültek volna, arról nem is beszélve, hogy nem biztos, hogy még van hely a hiányzásaimnak. Talán gyakrabban kellene ilyen plusz napokat adniuk, és máris mindjárt izgalmasabb lenne bejárni az unalmas órákra. Hét napból 5-öt eltölteni az iskola falai között azért elég nagy kínzás, és én arról nem tehetek, hogy mindig akkor van dolgom, amikor a suliban kéne ülnöm. Ma például, ha minden jól megy, akkor röpke két óra múlva meglesz az első tetoválásom is, Em ismeretségének köszönhetően találtunk valakit, aki nem kér semmiféle szülői beleegyezést, mindössze annyi kérése van, hogy tartsuk titokba a kilétét. Az persze még kérdéses, hogy hogyan fogok eljutni hozzá, hiszen ha csak a bátyám valami csoda folytán nem ment el itthonról, akkor egészen biztosan, hogy sehová sem fog engedni. Na nem mintha szándékomban állna megmondani neki az igazat, de mivel annyira rá van kattanva erre a szobafogságos hülyeségre, valami nagyon hihetőt kell kitalálnom. Ha egy kicsivel lazábban engedne, mint ahogy Jeremy, akkor egészen jóban is lehetnénk, és nem kéne folyton kitalálnom hazugságokat. Legutóbb is tök feleslegesen pöccent be, hiszen semmi olyant nem tettem volna, amit az emberek nem tesznek minden nap. Nem győzöm hangsúlyozni elégszer, hogy nem vagyok már gyerek.
/