Őszintén szólva, nem tudom mire gondoltam, amikor ebbe az egészbe belementem. Valójában semmire. Kikapcsolt a winchester, és azóta képtelen vagyok újraindítani, úgyis mondhatnánk, bedöglött az egész rendszer. Na meg az is amelyiket a történtek után gondosan felépítettem magam köré. Elszigetelve mindenkitől. Jobb volt úgy. Azt hittem. Biztonságérzetet nyújtott. De akárhogy is, az ember társaslény, s mindazok ellenére, hogy még mindig sokat gondolok Joshra -már-már betegesen sokat-, úgy döntöttem, itt az ideje egy kicsit kiszakadnom a komfort zónámból, ami az utóbbi néhány hétben már inkább tűnt börtönnek.
Mindig is kerültem a netes randikat. Baljós érzések fogtak el, mikor a baráti társaságomból hallottam, hogy a lányok vakrandikra mennek. Volt aki sportot űzött belőle, és hetente mással beszélt meg találkozót. Izgalmasnak találta, vajon milyen arc rejtőzik a begépelt, kedves szavak, bókok mögött.
Valamiért az első perctől kezdve jó megérzéseim voltak Khaleddel kapcsolatban. Okos, intelligens, humoros. Szinte a megtestesült tökély.
Úgyis mondhatnánk, félelmetes volt a felismerés, hogy a kezdeti "szia, megismernélek, hogy vagy?" üzenetváltásoktól eljutottunk a "milyen napod volt? mit csinálsz ma?" jellegű, napiszinten lefolytatott beszélgetésekig. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy vigyorgok, mint a tejbetök, amikor a telefonom lezárt képernyőjén megláttam felvillanni a nevét valami kedves üzenettel.
Aztán jöttek a késő éjszakába nyúló üzenetváltások, amiknek rendre megvolt a böjtjük másnap az egyetemi előadásokon, amiken mindig dekoncentrált, kialvatlan voltam, mégse bántam. Egyre kevesebbet rágódtam Joshon. Khaled lassan olyanná vált számomra, mint egy jó terápia.
Nem volt kérdés, hogy meg akarom ismerni személyesen is!

-Biztos ne vigyelek el?!
-Ne anya, köszi! Megoldom egyedül.
-De hát nem is ismered.
-Anya, a nyílt utcán találkozom vele, emberek között. Nem lesz baj. Előbb-utóbb el kell kezdenem újra élni az életem. Normálisan. Mint a korombeliek.
-De ha bármi történik, ha egy kicsit is gyanús, azonnal szólj! - Unottan felsóhajtok, s közben az előszobai fogas tükrében még egyszer utoljára ellenőrzöm a sminkem, megtapogatom a számon a rúzsomat.
-Szólok. Megígérem. - Nyugtatgatom. Bár egy kicsit hezitálok, végül mégis csak megragadom a cipősszekrényre kikészített paprika sprayt, és a táskámba teszem. Jobb félni, mint megijedni.
-De te nem szólhatsz apának! Oké?! - A kisujjam nyújtom felé, várva, hogy beleakassza a sajátját, ezzel ígéretet téve. Még egészen kicsi, talán óvodás lehettem, amikor rászoktunk erre az egész kisujj esküre, azóta sem hagytuk el.
Tudom, hogy aggódik. Ha teljesen őszinte akarok lenni, ahogy közeledem a metróhoz, úgy lassan rajtam is eluralkodik a szorongás, de talán csak azért, mert tömegbe kell mennem, ahol rendre egy-két idióta fel szokott ismerni, és ujjal mutogatnak rám, vagy messziről beszólogatnak valamit. Hogy a feszültségemet csillapítsam, írok egy üzenetet Khalednek és megpróbálom elképzelni, vajon hogyan is nézhet ki valójában. Lehet, hogy egy alacsony, köpcös szemüveges kocka? Vagy inkább macsó Mr.Grey? Nem, nem lehet, hogy jó fej és még jóképű is. A kettő teljesen kizárja egymást!
Hogy csapongó gondoltaimat lecsillapítsam, bedugom az Airpodsomat, és max hangerőn bekapcsolom Billie Eilisht. Szemem sarkából kiszúrom, ahogy egy csapat idióta rám mutogat a metrókocsiban és röhögnek, de szerencsére csak a következő megállóig kell kibírnom. Izgatottan török a felszínre az aluljáróból, ahol a fagyos, késő őszi szél gorombán bele is csíp az arcomba. Kötött, fehér sálamat szorosabbra húzom a nyakamon. A szervezetem szinte üvölt valami jó forró italárt. Legyen az kávé, forrócsoki, bármi. Továbbra is úgy gondolom, kész őrület egy tőlem tizenöt évvel idősebb férfival közelebbi kapcsolatba kerülnöm, mégis izgatottan keresem azt a padot amit üzenetben megjelölt. Van itt néhány, ám csak az egyiken ül -egyenlőre nekem háttal-, olyan férfi, aki a személyleírásnak megfelel. Vajon kellemes, borzongató hangja van? Kék a szeme, esetleg olyan sötét, hogy szinte már fekete? Drága ruhákat hord? Minél közelebb érek, annál több kérdésem támad. A pad háta mögött, néhány méterre tőle, lelassítom lépteimet, s bár annak a veszélye, hogy valaki más ül ott  -mint egy bárd-, itt lebeg a fejem fölött, mégsem tántorodom meg. Nem is igazán hezitálok a következő tettemet illetőleg. Túl későn jut az eszembe, hogy átfagyott ujjaim érintése talán nem épp kellemes, de már késő. Tenyereimmel titokzatosan takarom el a szemeit, izgatottan hajolva a füléhez.
-Helló Khaled, meglepetés! - Fagyos leheletem cirógatja fülét, arcélét. Amennyiben nem tévesztettem el a házszámot, és a megfelelő, remélt reakciót kapom, úgy megkerülöm a padot, s elé lépek, hogy végre szemtől szemben rácsodálkozhassunk a másikra. Ó anyám! Ez a pasi olyan, mintha valamelyik férfi playboy magazin oldaláról lépett volna ide. Oké, valami gebasznak lennie kell! Az nem létezik, hogy kívül-belül gyönyörű! Vajon ő milyennek képzelt el engem, elégedett azzal a fiatal nővel aki most előtte áll?
-Amennyiben átmentem a rostán, úgy mit szólsz ahhoz a Starbuckshoz? - Kérdezem izgatottan, és már nem tudnám megmondani, hogy az orcáimon lévő arcpír a hidegnek, vagy épp lányos zavaromnak köszönhető. Egy biztos, mosolyom letörölhetetlen. Mi történik?

Az idei nyár alaposan próbára tett, több ponton is. A vele együtt járó káosz, amit magával hozott, ajtósul tört rám, nem kímélve a lelkiegészségemet, az emberi kapcsolataimat, önző módon rombolt le mindent egy szempillantás alatt. Az elmúlt években keményen dolgoztam azon, hogy megfeleljek a szüleimnek, hogy bejussak arra az egyetemre amit megköveteltek tőlem. Ezek mellett precízen ügyeltem arra is, hogy a gimis évek alatt köttetett kapcsolataimat fenn tartsam. Josh ezek ellenére istenesen feladta a leckét, és már nem voltam képes tovább egyedül megtartani a kapcsolatunk alappilléreit, melyek olyan könnyedén omlottak össze, akárcsak egy kártyavár.
Tudtam, hogy lépnem kell. Nem miatta, nem azért, mert a szüleim állandóan ezzel tömték az agyam, hanem legfőképp magam miatt. Több korombéli sráccal is chateltem, de mind egyszerű és túlságosan is közönséges volt. Többre vágytam primitív, obszcén főiskolás, agyatlan fatökűeknél, akik vonalzós képeket küldözgetnek a merevedésükről. Az elmúlt hónapok az örökös ballépéseimről szóltak. Bízom benne, hogy végre a helyes irányba tartok!
Hangjától, főleg ahogyan a nevemet ejti, kellemes, cirógató borzongás kúszik fel a gerincemen. Szégyenlősen összepréselem ajkaimat, magamban azt remélve, ő is legalább annyira elégedett, mint amilyen én is vagyok. Annak a bizonyos első benyomásnak, úgy, mint a kémiának, igen is fontos szerepe van. Ha ezek nem működnek, francba az egésszel!
-Azt még meglátjuk! - Pimaszkodom, s még a szemeimet is összeszűkítem, mintha épp ki akarnám őt elemezni, ám hangomban fellelhető játékosság könnyen elárul. Érintése a vállamon nem rémiszt meg, inkább valamiféle különös oknál fogva megnyugtat. Mintha már ezer éve ismernénk egymást.
Izgatottan lépek be az oldalán a kávézóba. Olyan érzésem támad, mintha megannyi irigy szempár vizslatna minket, pedig mindenki el van foglalva a saját dolgával, vagy épp a partnerével. Csupán egy alacsony, szemüveges, szőke, lenyalt hajú, köpcös pasasnak szúrt szemet a párosunk.
-Tökéletes! Imádok az ablaknál ülni. Legfőképp télen, amikor havazik. Olyankor úgy érzem, mintha egy teljesen más kontinensen lennénk, pedig a padok, az emberek, és a belváros felhőkarcolói amik még itt is látszanak, mind ugyanazok. - Merengek el egy pillanatra, s egy finomkodó mosollyal köszönöm meg udvariasságát, amint a széket kihúzta. Nem tudnám megmondani mikor volt utoljára ilyen gesztusban részem.
Az idebent fölöslegessé vált ruhadarabjaimat a táskámmal együtt székem támlájára akasztom. Már pontosan tudom mit fogok rendelni, az őszi szezonban a Pumpkin spice latte számomra verhetetlen, mégis úgy teszek, mint aki teljesen belefeledkezik az itallapon szereplő kínálatba. Periférikus látásom azért elég sok mindent elárul, legfőképp Khaled vizslató tekintetét, amitől azonnal mosolyognom kell. Azért néha én is fel-felpillantok abba a rajongástól csillogó fekete szempárba, képtelen vagyok megállni.
A kellemes melegség azonban hamarosan úgy önt el, mint a láva. És ez nem az a jóleső forróság. Inkább olyan érzése, mint amikor állsz a zuhany alatt, és a meleg vízsugár hirtelen égetően forróvá válik. Kérdezni akar. Vajon mit? Látta az interjút? Hallott a botrányról? Egész biztos!
-Oh, hogyne! - Cincogom egy igen erőltetett mosollyal, igyekezve fenntartani az álcát, ami meglehetősen nehéznek bizonyul. Úgy érzem forog az egész világ, szívem vadul lüktet a dobhártyáimon. Biztos csak az új antidepresszáns mellékhatása!
Kérdése hallatán megkönnyebbülten felsóhajtok, az eddig vadul kalapáló szívem visszatér a normál ütemére, hallásom ismét kiélesedik.
-Szeretek rajzolni, kikapcsol. Amikor leülök a vászon elé, kezemben a szénceruzával, olyan mintha egy teljesen másik világba csöppennék. Ez kicsit amolyan terápia, nem kötelezettség. Egyszerűen jót tesz a lelkemnek. - Vonok vállat. Ennyire nyíltan, őszintén rajta kívül talán csak egy embernek beszéltem eddig arról, milyen érzéseket indít el bennem ha alkothatok.
-Egyik télen kijöttem ide a Central Parkba. Akartam csinálni egy skiccet a korcsolyázó gyerekekről, otthon pontosítottam volna, ehelyett lerajzoltam egy idős, kalapos hölgyet, ahogy a padon ülve eteti a körülötte nyüzsgő galambokat. Észre se vettem, hogy rám esteledett. - Ha becsukom a szemem, még mindig előttem van a bordó szövetkabátja, a fekete, kis híján térdéig lógó sálja. Magányos volt. Talán ez volt a legszomorúbb portré amit eddig csináltam. Észre se veszem mennyire belefeledkeztem az emlékbe, csak akkor eszmélek fel legközelebb, amikor a felszolgáló mellénk lép. Khaled után én is leadom a rendelésemet, s hogy izgalmamat leplezni tudjam, egy, az asztalon maradt kósza poháralátéttel kezdenek matatni az ujjaim.
-Ömm egen! Eltaláltad. Ijesztő, hogy ennyire ismersz, közben alig tudunk egymásról valamit. - Harsányan elnevetem magam, mire a fickó, aki még akkor kiszúrt magának, amikor beléptünk az ajtón, és aki a Khaled mögötti asztalnál ül, felém kapja a tekintetét, majd rám kacsint. Rossz érzésem támad, és visszább veszek a felhőtlen jókedvből.
-Franciaországból költöztünk New Yorkba. A húgom már itt született. Az apám nyomozó az NYPD-nél, anya jogot tanít valami no name elit suliban, a bátyám már elköltözött, Ohioban él, pszichológus, saját praxisa van. Ennyiből már biztos összeraktad a képet. - Unottan megforgatom szemeimet mielőtt szemléltetném a családom sablonos történetét.
-A szüleim szerint az egyetem és a diploma elengedhetetlen az életben, így ami a jövőmet illeti, túl sok döntési jogot nem hagytak abban, hogy mit kezdjek magammal. Azt mondták, hogy a mai világban egy művész nehezen tud érvényesülni, és szerintük nagyon érzékeny vagyok -ez náluk annyit takar: nem vagy elég rátermett-, ahhoz, hogy végig tudjam járni azt a bizonyos ranglétrát, hogy elismert művész váljon belőlem. Ettől függetlenül ők persze támogatnak a rajzban, de szerintük fontos, hogy legyen egy papír a kezemben amivel helyt tudok állni az életben. - Unottan kifújom a levegőt, meglebegtetve egy, épp az arcomba lógó vörös tincset, ami valahogy kiszabadult a fonatomból.
-Gimiben jó voltam biológiából, később anatómiából is. Egy időben sokszor bejártam apával az őrsre, érdekesnek találtam egy-két ügyet, így az Igazságügyi orvosszakértő karra jelentkeztem. Maximális pontszámot értem el a felvételin. - A nagy színvallások közepette azért büszkén kihúzom magam a széken. Azt mondta a dékán, hogy ritkán születnek ennyire kitűnő felvételik.
-A következő félévben kezdődnek a gyakorlataim, remélem nem fognak kikészíteni a hullák, mert akkor fölösleges volt ennyire tepernem. - Nevetem el magam szórakozottan, tekintetem akarva akaratlanul is megakad a Khaled válla mögül egyenesen engem fürkésző fazonon. Kavarogni kezd a gyomrom attól ahogy szájával csücsörítve puszit imitál. Pislogok párat, hogy visszazökkenjek az egyébként egészen kellemes kis társalgásunkhoz.
-Kiterítettem a lapjaimat. Most te jössz! - Csicsergem játékosan, izgatottan kulcsolva egymásba ujjaimat az asztalon, s dőlve kissé előrébb, Khaled felé.
-Nagyon érdekel a származásod. A Khaled nem épp egy tipikus amerikai név. - Kíváncsian csillannak fel jégkék szemeim mialatt férfias sármmal megáldottt vonásit fürkészem.  
-Fedd fel magad! Már nincs veszíteni valód. - Izgatottan beharapom alsó ajkam. Vajon ki ő valójában? Lehet valami híres cégalapító? Vagy csak egy szélhámos, akinek családja van, és állandóan a nyakába liheg a depressziós felesége, s az olyan hiszékeny, naív kis csitrik karjaiba rohan egy-egy éjszakára a házisárkány elől, mint amilyen én is vagyok?! Rajta, kivele!

Izgalmas, új energiákkal tölt el, hogy végre van valaki, aki nem ismeri a történteket, ha hallott is róla, nem emlegeti fel, nem aláz meg érte. Valaki, aki hasonlóképp látja a világot, mint én, szinte majdnem egyforma érdeklődési körökkel. Vajon akkor is ennyire meglenne ez a bizonyos összhang közöttünk, ha nem történt volna ami történt? Vagy a régi Lory egy teljesen más világot képviselne a szemében? Ezt már sose tudjuk meg. Azt hiszem.
-Köszönöm! - Pironkodva, félig-meddig jóízűen, halkan nevetve reagálok az egekbe magasztaló szavaira. Nem, egész biztosan nem tudja, valójában mennyit jelent a dícsérete, hogy már milyen rég nem mondott nekem senki még csak hasonlót sem. Hogy már az idejét se tudom annak, mikor éreztem utoljára annyira őszintén bármit is, mint amit a szavai elindítottak most bennem. Ahogyan zavarodott nevetgélésem lassacskán alább hagy, úgy csöppenek vissza a valóságba, próbálva megfeledkezni az engem vizslató, idegen szempárról. Khaled észrevétele hallatán némileg komorrá válok, hezitálok mit is mondhatnék, így ameddig a válaszon elmélkedem, pulcsim ujjait egészen ráhúzom kézfejeimre, mintha csak fáznék. Majd egy lélekszakasztó sóhaj, és megpróbálom úgy megfogalmazni a mondani kívántakat, hogy ne nézzen komplett őrültnek.
-Elmenekülni néha a saját magad által teremtett kis világodba, ahol nem kell figyelned arra, mit ejtesz ki a szádon, ha akarod, lehetsz kócos, flangálhatsz fel-alá egésznap pizsamában, a kutya se fog számon kérni érte, sokkal kényelmesebb, biztonságosabb, mint mindennap szembe nézni a valósággal, kimenni a világba emberek közé, akik bántanak és kritizálnak, pedig nem is ismernek. Igen, akkor már inkább az elszeparálódást választanám. - Mondandóm végén határozottan bólintok egyet, mintha nem csak Khaledet, de saját magamat is meg akarnám győzni az imént felsoroltakról.
-Na jó, azért ritkán, de előfordul, hogy egész... khm kellemes embereket sodor az utamba a sors. Csak időre van szükségem, hogy észre vegyem... - Remélve, hogy kellőképp titokzatos voltam, de azért leesett neki az a bizonyos tantusz, egymáshoz préselem ajkaimat, izgatottan kezdve kissé mocorogni a székemen.
-És te eddig mire jöttél rá? - Bukik ki belőlem féktelen kíváncsiságom. Egyszerűen vágyom rá, hogy tudjam, vajon mit gondol rólam. Vajon én is annyira megnyerő vagyok számára, mint amilyen ő is nekem?! Elégedett azzal a nővel, akivel hetekig csak arctalanul chatelt, és most itt ül vele szemben, hús-vér valójában, kitárva elé titkai egy részét, rettegve közeben az elutasítástól, egy újabb csalódástól?!
Kékjeim érdeklődve követik az asztalon tett, meglehetősen precíz mozdulatait amikkel a tárgyakat igazgatja. Perfekcionistának tűnik. Olyannak, aki mindent pontosan megtervez előre. Mellette talán rám is ragadna valamennyi ebből a szokásából, és végre talán időben beérnék az egyetemre.
-Hogy bekerüljek az úgynevezett "nagyok" közé, azért sokat kellene küzdenem, addig pedig muszáj valamiből megélnem, szóval, egy B tervnek jó lesz ez az orvososdi. Aztán a többit meg majd meglátjuk később. Lehet, hogy emellett nem is lesz már több időm a rajzra. Az is lehet, hogy ha a megélhetésem miatt kellene csinálnom, valahogy elszállna az egésznek a varázsa, vagy nem is tudom... Nem szeretem, ha korlátok közé szorítanak, és a rajzolásnak, festésnek nem erről kell szólnia. Így most, amikor épp kedvem tartja, vagy megszáll az ihlet, mondjuk havonta megcsinálok egy-két portrét, de hát ennyiből nem lehet megélni. Én nem akarok munkaként, kötelező feladatként tekinteni a művészetre. Ja, és nem, még soha nem voltam holttest közelében. - Épp időben fut be a latteém, lassacskán szivacsot köpök, annyit jár a szám. Bele is kortyolok hát egy jó nagyot, s csak remélni tudom, hogy nem lett tejhabos még a fülem töve is.
-Ha elmondok valamit, nem fogsz kinevetni? - Tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, átgondolom, hogy tényleg jó ötlet-e megosztani vele, ami az eszembe jutott, de innen már nincs visszaút.
-Már hónapok óta nem volt ceruza, vagy ecset a kezemben. Akkor fogtam neki egy újabb rajznak, amikor elkezdtem veled beszélgetni. - Ettől a vallomástól úgy érzem magam, mintha anyaszült meztelenül állnék most előtte. Szóval itt az ideje, hogy ő is neki vetkőzzön a dolgoknak.
-Neked van valami hobbid? - Kérdezem őszinte érdeklődéssel. Nem is tudom mi lenne testhezálló kikapcsolódás a számára. Lehet, hogy amikor egyedül van, verseket szaval, vagy éppen ír, de lehet hogy nincs is hobbija.
Bár nem illik, de annyira belemerülök abba, ahogy vágyódással beszél a szülőhazájáról, hogy észre se veszem, mikor könyököltem fel az asztalra, ujjaimat egymásba kulcsolva, államat így fektetve rá kézfejeimre.
-Váó! Mindig is kíváncsi voltam a piramisokra, szarkofágokra, a szfinx szobrokra. Egyszer nagyon jó lenne meztelen lábbal belegázolni a sivatagba. És nem belehalni közben egy futóhomokba, vagy skorpió csípésbe. - Idilli vágyódásomból azért lassacskán felocsúdom, mihelyst rádöbbenek, annak az arab földről származó homoknak azért vannak veszélyei is.
-Én is kevés időt töltöttem csak Franciaországban. Úgy költöztünk el, hogy egyszer sem láttam a várost az Eiffel torony tetejéről. - Sóhajtok sopánkodva, majd újabbat kortyolok a kávéból, két kezem közé fogva az egyszerű, letisztult bögrét, hogy melege átjárja a kezeimet.
-Nagyon titokzatos vagy! - Csipkelődöm egészen addig ameddig elő nem áll a szokatlan kérésével. Ilyet első randin még egy pasi sem kért tőlem. Először csak értetlenkedve pislogok rá, végül leteszem a bögrét, s jobbom mutató, középsőujjával a csuklójához érek. Csúsztatom őket kicsit feljebb, majd egy kicsit lejjebb is, de isten az atyám, hogy a saját begyeim szapora lüktetésén kívül semmi mást nem érzek. Döbbenten kapom el kezemet az övétől, kérdőn járatva közte, s csuklója közt a tekintetem, majd újból próbálkozom.
-Na jó. Vámpír, zombi, egyéb természetfeletti lény biztosan nem lehetsz! A Raynaud-szindróma inkább az ujjakra terjed ki. - Ha engedi, bátorkodom megemelni kézfejét, ami egy-két tényezőt leszámítva egészen igazinak, élőnek tűnik. Pedig pulzus nélkül nem lehet az. Kizárt!
-Művégtag? - Kérdezek rá kissé bátortalanul, engedve, hogy visszahelyezze kezét az asztalra, ha akarja. Ettől függetlenül a babrálását még nem hagyom abba. Ujjammal végig simítok a kézfején, majd megfordítom, s begyeimmel aprólékosan lekövetem a tenyerében futó vonalakat, amik egy az egyben olyanok, mintha igaziak lennének.
-Akkor ezt sem érzed, igaz? - Teszem fel félve a kérdést, egy pillanatra felsandítva az arcára.
Habozok, hogy megtegyem-e, önzőnek tűnik az én apró, szinte semmis kis defektemet az övéhez hasonlítani, végül csak feljebb tűröm pulóveremet a jobb karomon, feltárva ezzel előtte az alkaromon lévő, nagyjából öt centiméteres, másodfokú égési sérülésemből maradt hegemet.
-Tizenegy éves voltam. Palacsintát sütöttem, kifröccsent a forró olaj. Nem nagy dolog. - Aprót vonok a vállamon, majd ép kezének egyik ujját -ha hagyja-, az évek alatt szépen elhalványodott hegvonalra simítom.
-Ezen a kis részen nem érzek semmit. - Nézek fel a szemeibe egy szolid, visszafogott mosollyal egyetemben.
-Mi történt? Köze van a munkádhoz? Szoktak lenni fantom fájdalmaid? Már, ha szeretnél beszélni róla. - Nem tudom, hogy hajlandó lesz-e megosztani velem a történetét, de szeretném hallani. Igazából mindent tudni akarok, ami vele kapcsolatos. És hogy elengedtem-e már a kezét? Abban nem vagyok biztos...

-Én úgy gondolom, ha valakinek vannak érzései, és felvállalja azokat, az nem a gyengeség a jele. Azt is mondhatnám, hogy a gyengeségeink tesznek erőssé minket, de az már túlontúl költői és mesterkélt lenne. - Visszafogottan elnevetem magam, tekintetem arcát mustrálja, mintha szánt szándékom lenne belelátni. Egészen a lelkéig. Tudni akarom milyen ember valójában. Mik a gyengeségei, mik az erősségei. Mit szeret, és mit nem. Mi a kedvenc étele, filmje, könyve. Már az első pillanattól kezdve -amikor elkezdtünk beszélgetni-, valamiféle furcsa, megmagyarázhatatlan érzésem volt vele kapcsolatban. Olyan kellemesen bizsergető, meleg. Amikor egyszerűen csak tudod, hogy ti ketten valahol összetartoztok. Persze benne van a pakliban, hogy a rózsaszín köd felszállta után valaki csúnyán megégeti magát, de egyenlőre nem akarok erre gondolni, helyette elégedetten, megkönnyebbülten melengetem átfagyott kezeimet a tűznél... Néha ennyi pont elég.
Egyetértő sóhajjal reagálok a világról alkotott, s az emberek álnokságáról szóló nézetei hallatán.
-Te olyan embernek tűnsz, akit az ilyen nem renget meg. Mármint, mások véleménye. - Talán a kor előrehaladtával ebben is, mint minden másban, valahogy bölcsebbé válik az ember. Talán hamarosan én is eljutok arra a szintre, hogy figyelmen kívül hagyjam az egyetemen, metrón, vagy épp a nyílt utcán, a hátam mögött összesúgó tömegeket, akik ujjal mutogatnak rám és fennhangon röhögnek, kifiguráznak. Hiszek abban, hogy a Karma dolgozik.
Nagyjából a kávénk megérkezésével egy időben izgalmasabb, derűsebb téma irányába terelődik a beszélgetés.
-Egyszer megtudhatom? - Kíváncsian, már-már izgatottan előrébb hajolok. A titokzatosság, ami körül lengi az auráját, feléleszti gyomromban azokat a bizonyos pillangókat. Nem tudom, hogy ez mennyire jelent jót rám nézve. Hogy az elmúlt nyár eseményeit figyelembe véve, képes lennék-e odaígérni a szívem újra valakinek, hogy aztán ismét egy csúnya pofáraesés legyen a vége. Merthogy benne van a pakliban. Ahogy Joshval, az "Igazi nagybetűs kamasz szerelemmel", úgy mással is elcseszhetem megint. És félő, egy újabb pofáresést már nem bírnék ki. Az előző után még csak-csak összeszedtem magam, de mégis milyen áron? Egész New York ismeri a nevem. Talán még más államokban, országokban is tudják ki az a Mallory Duval, "Foxy". Vajon ő hallott, olvasott valamit? Lehet, hogy az egész randi, az elmúlt hetek mélyreható beszélgetései csak valamiféle álca? Lehet, hogy ő is csupán egy valaki a nézőim közül, és így akar közelebb kerülni hozzám, tőrbe csalni? A húgomnak igaza van. Be kéne már fejeznem, hogy állandóan, mindenkiben a rosszat, egy lehetséges ellenséget keresek. Khaled az összes hímnemű közül akikkel eddig dolgom volt -vajmi kevés számról beszélhetünk-, az egyik legkellemesebb. Mind a kinézetét, a modorát illetőleg. Enyhe túlzással azt mondhatjuk, hogy főnyeremény. Melyik egyetemista lány nem játszott még el a gondolattal, hogy tőle jóval idősebb, kultúrált, jól szituált férfival randizzon a sok, éretlen, egyetemista suttyó után?! Azt hiszem csak meg kéne ragadnom a pillanatot -és Khaledet is-, s egyszerűen sodródni az árral, nem foglalkozva azzal, hol is fogok partot érni. Nehéz. De talán megéri.
Pironkodva elnevetem magam, s bár nem látszik, de teljesen bezsongok, mikor bevallja, én is legalább akkora hatással vagyok rá, mint fordítva. Az elmúlt hetek beszélgetései, az hogy most élőben is láthatom, elindítottak bennem egy érzelmekkel, némi aggodalommal teli lavinát , amit úgy érzem, már nem fogok tudni megállítani. Össze vissza csapongok. Egyszer a fellegekben érzem magam, máskor pedig zuhanórepülésben tartok a kételyeimmel teli szakadékom felé.
S hogy ezeket menten el is hessegessem, inkább két kezem közé fogom a poharam, pulcsimnak ujjait ráhúzva félig-meddig tenyereimre, hogy ne süsse meg a forró kávé a bőröm, és újabb kortyokat veszek magamhoz, a pohár pereme fölött csillogó tekintettel mustrálva a velem szemben ülőt amíg a szabadidős elfoglaltságairól beszél. Szinte meg is feledkezem a háta mögött ülő, engem bámuló idegenről.
-Azta! Nem épp szokványos hobbik. Mindenesetre, izgalmasabbnak tűnnek, mint kisgatyában bekuckózni a szobába a playstation elé napokra. - Unottan, mélyről jövő sóhajjal együtt megforgatom a szemeimet. Joshnak ez volt a kikapcsolódás...
-Ömm... hallottam már róla, igen. Egyszer, még a gimiben volt egy barátnőm. Egy csapat hippi szerű fazonnal kiment az erdőbe, jól beteáztak. Már ha érted mire gondolok... Hónapokig a pszichiátrián feküdt utána. De biztos ezt is lehet úgy csinálni, hogy ne a dilinyósok között végezze az ember. Nem tudom. Én félek mindentől, aminek tudatmódosító hatása lehet. Kivéve a Rosé bortól. - Mondandóm végén azért elnevetem magam. Szeretek a természetben lenni, megfigyelni a növényeket, a tájat, észre venni olyan apróságokat is, amik a rohanó mindennapokban talán soha nem ragadnák meg a figyelmemet, de hogy én kiüljek egy erdőbe hallucinációkat okozó teát iszogatni. Hát... azt hiszem nem állok rá készen. Még nem. Félő, hogy sok olyan dolgot előhozna, amit inkább felejtenem kellene már.
Honvágyat érintő kérdésén elmélázok néhány másodpercig, akarva, akaratlanul is a terítőt kapargálva közben.
-Kicsi voltam amikor eljöttünk Franciaországból. Alig emlékszem az ottani lakásunkra, vagy az óvónőimre. De sokat gondolok arra, mi lett volna, ha ott maradunk? Most másképp élném az életem, én is más lennék? - Nem tudom mikor filozofáltam utoljára ennyit, de jól esik olyan mélyebbre ható dolgokról is beszélni most vele amikről egyébként senkivel nem ülnék le témázgatni egy kávéval. Khaled mellett mégis olyan könnyedén felszínre kerülnek ezek a dolgok, mintha csak a pszichológusomnál ülnék. Félelmetes. Ki tudja? Talán ő is hasonlóan vélekedik rólam. Meglehet, hogy ennek hatására rántotta le a leplet a művégtagjáról is. Ha nem mondja, talán soha nem jövök rá, hogy a bal karja nem igazi. Na jó, egyszer biztos feltűnt volna, de most még nem. Figyelmesen, némán hallgatom karja elvesztésének történetét, s közben egy percre sem mozdítom el kezemet az övéről. Beleborzongok a hallottakba.
-De ez hogy lehet? Valami... érzékelők vannak a művégtagodban amik összeköttetésben állnak az agyaddal? Ne haragudj, nem teljesen értem. A művégtag az általában csak úgy... van. Helyettesíti az igazit. Igazából mondhatjuk, hogy csak esztétikai szempont. Mármint, sok esetben. De te hogy érezhetsz vele? Miért érzem úgy, hogy ennek köze van a munkádhoz? - Őszinte érdeklődéssel nézegetem, forgatom továbbra is a kezét, teljesen belefeledkezve, így már csak szemem sarkából látom, mintha valaki közeledne hozzánk.
Aztán egyszeriben csak megáll bennem az ütő. Még szerencse, hogy ülök, különben biztos, hogy összeesnék. Nagyot nyelek, s bár fogalmam sincs hogyan, de magamra erőltetek valamiféle kedvesnek tűnő mosolyt, így nézve fel a pasasra. Egész belsőmben remegek. Vissza is húzódom a saját térfelemre, kezeimet az asztallap alá rejtve, hogy ha ez lehetséges, Khaled ne vehessen észre semmit.
-Szia! Biztosan összekeversz valakivel. - Hebegem. Nagyon nehéz úgy megszólalnom, hogy ne remegjen a hangom.
-Olyan isten nincs! - Öblösen elneveti magát, amitől összerezzenek. A szégyenérzet átveszi felettem az uralmat, nem is merek Khaledra nézni.
-Foxy. Instán azért még követlek. Látod? Te vagy a háttérképem is. - Ezzel az arcomba tolja pókhálósra törött kijelzőjű telefonját. Védekezően hátrébb hőkölök.
-Szerencséd van vele! - Egy ocsmány, gusztustalan félmosollyal Khaledre kacsint, majd elköszön, és önelégülten tovább áll. Én meg csak ülök, meredek magam elé, idegesen tépkedve pulcsim ujjából a rojtokat. Hideg, kínos csend telepszik kettőnk közé. Olyan ami még ezelőtt soha. Teljesen kizökkenek. Most nem szabad, hogy bepánikolj. Nem hívhatod az anyádat, hogy jöjjön érted. Ezt nem cseszheted el!
-Khm... pár éve volt egy youtube csatornám. Tudod, amikor mindenki influenszer akart lenni. Szerintem ott láthatott. De már abba hagytam. Töröltem is a fiókomat. - Próbálok könnyedén beszélni róla, mintha ez nem egy ótvar hazugság lenne. Egy újabb korty kávéval küldöm vissza az idegességem szülte keserű epét, majd mintha egy cseppet sem érintett volna az iménti szituáció kellemetlenül, rámosolygok.
-Imádok ilyenkor kint sétálni. Nincs kedved? - Vetem fel az ötletet. Most igazán jól esne a friss levegő, a szabad, tágas tér. Amennyiben ő is hasonlóan vélekedik, úgy magamra veszem a kabátot, s amilyen gyorsan csak lehet, kifordulok a kávézóból. Remélhetőleg Khaleddel az oldalamon. Bár a kinti fagyos levegő azonnal kellemetlenül belecsíp az arcomba, úgy érzem mintha fellélegeznék. Máris jobb.
-Megnézzük a jégpályán csetlő-botlókat? - Intek fejemmel az elkerített rész irányába, egyik kezemben a kávét szorongatva, hozzá közelebb eső kezem kisujjával az övébe kapaszkodva, hacsak ő el nem húzza a kezét.
-Ne haragudj az előbbiért. Most biztos tök hülyének nézhetsz. - Nyögöm ki, mindvégig lábaimat figyelve, melyekkel magam előtt rugdosom a lehullott faleveleket.
-Nagyon kiábrándultál? -

Ő és én ennél jobban nem is különbözhetnénk, már ami az életvitelünket, a korunkat, az érdeklődési körünket illeti. Mégis úgy érzem, mindig is úgy éreztem, hogy valahol nagyon is hasonlítunk. A köztünk lévő különbségek ellenére az intelligenciája, a modern, fiatalos gondolkodása, az esze úgy vonzanak akárcsak mágnes a vasat. És akkora külsőségekről még nem is ejtettünk szót.
Mindenesetre, ezt én se tudtam volna jobban kifejteni. Azt hiszem, hogy az apró szilánkjaira hullott önértékelésem, mint egy kirakós, kezd újra összeállni, és ebben komoly szerepe van Khalednek, az elmúlt hetek beszélgetéseinek. Igazából, ha jobban belegondolok és számba veszem a környezetemben élő személyeket, egyedül neki lehetek hálás. Annyira könnyed, annyira felhőtlen volt minden egyes szóváltásunk, mintha mindig is ismertük volna egymást, pedig fogalmunk sem volt róla, ki van a telefon másik oldalán. Izgalmasnak, felemelőnek találtam az éjszakákba nyúló chateléseket, hogy vele zártam a napomat -többnyire mindig kora hajnalban-, majd pár óra múlva úgyszintén vele indítottam a következőt. Amikor a reggeli cappuchinomat ittam, elképzeltem ahogy mellettem ül, és együtt kávézunk egy tágas, vintage stílusú konyhában, egy óriási konyhaszigettel a közepén. Szinte éreztem, érzem még most is a francia toast illatát.
A bögre mögé rejtett, sejtelmes mosolya láttán az én ajkaim is felfelé görbülnek. Még soha nem voltam ennyire zavarban egy férfi társaságában sem.
-Na és az a típus vagy, aki tényleg nézi is lefekvés előtt, vagy csak úgy bekapcsolja, hogy legyen valami háttérzaj, mert úgy könnyebb elaludnia? Régen én is ilyen voltam. Azt se tudtam milyen csatornán vagyok. De kellett, hogy legyen valami, ami túlharsogja a fejemben örvénylő gondolatokat, mert egy Nadal-Federer tenisz meccsel ellentétben azok általában inkább csak ébren tartanak, és tudod, olyankor van az, hogy hirtelen eszembe jut egy hónapokkal ezelőtti történés, és akaratlanul is kattogni kezdek rajta. Na, akkor aztán vége mindennek! Mostanában már tényleg csak porfogóként funkcionál. Az utóbbi időben rászoktam arra, hogy a jegyzeteimmel, vagy éppen rajtuk alszom el. De ha akad egy kis szabadidőm, akkor kikölcsönzök valami tudományos könyvet. Most például Csernobilról olvasok. - Vagy egyszerűen hagyom érvényesülni az agyam, és kattogok. Szinte mindig. De erről nem kell tudnia. Még nem.
Egy kicsit el is szégyellem magam, hogy már megint mennyit csacsogok itt össze-vissza mindenféle lényegtelen őrültséget hordva össze. Így az elkövetkezendő percekben jobbnak látom csak csendben hallgatni őt, néha néha belekortyolva a kávémba, olyan csodálattal, áhítattal figyelve, hogy még az is komoly koncentrációt igényel, nehogy leforduljak a székről. Van olyan dolog ezen a világon, ebben az életben amit nem ismersz, amiről nem tudsz ennyire profin beszélni?!
-Szerintem csak az elnevezése és az előttem álló rossz példa az ami ennyire megrémiszt ezzel kapcsolatban. De idővel talán majd megbékélek ezzel az egésszel. - És még megannyi mással is amiken egyenlőre nehezen tudom túltenni magam. Fogalmazhatnék úgyis, hogy egyáltalán nem vagyok rá képes.
-Nem is tudom. Hogy néha, amikor időm engedi, önkénteskedem egy viszonylag ismertebb kutyamenhelyen, az hobbinak számít? A kutyák, bár nem képesek beszélni, a legőszintébb lények a világon. Mellettük nem kell attól tartani, hogy ítélkeznének. Csak a mérhetetlen hálát, szeretetüket sugározzák, és minden alkalommal egy kicsit megszakad a szívem értük, amikor belenézek a szemükbe, és szinte szavak nélkül elmesélik, hogy milyen életük volt a menhely előtt. De úgy összességében szeretem csinálni. Nemrég valaki kidobott egy egész alom keverék kölyköt, vannak vagy nyolcan, épp laktáló mama kutyát keresünk nekik a facebookon keresztül, addigis mi etetjük őket speciális, kölyökkutyák részére gyártott tápszerrel, cumisüvegekből. Imádom. - Akárcsak azt, hogy ennyire könnyedén vagyok képes beszélni vele, neki bármiről. Szerintem nekünk egy jelentéktelen, tartalmatlan téma sem okozna gondot.
Franciaország említésére újfent szorongatni kezdi a honvágy a torkomat. Egy újabb korty kávéval fojtom vissza az ezzel kapcsolatos érzéseimet mielőtt válaszolnék.
-Alig emlékszem már rá. De azt soha nem fogom elfelejteni, ahogy nem sokkal karácsony előtt a kiürült nappalink közepén állok, és a dobozokat nézem amikbe az egész addigi életünket becsomagoltuk. Már nincs ott senki, aki miatt hazajárhatnánk, a szüleimet túlságosan is lefoglalja a munkájuk, és az, hogy öljék egymást, szóval... nem, senkinek nem jut eszébe néha visszalátogatni. - Felelem kissé letargiába esve. Már csak az emlékeimben őrzöm az Eiffel tornyot, a Notre-Dameot. Talán jobb is hogy így alakult. Az sokkal fájdalmasabb lenne, ha minden évben hazalátogatnánk egy-két hétre, hogy aztán újra el kelljen szakadni. Mint amikor minden alkalommal lekaparod a varrt a sebedről, és az vérezni kezd, hogy aztán újra bevarrasodjon, te pedig elkezdhesd az egész tortúrát elölről.
Mindezek ellenére a karját helyettesítő művégtag, és az ahogyan kifejlesztette, hogy minél emberibbnek hasson, teljesen lenyűgöz. Van még valami a tarsolyodban Khaled, vagy hagysz felocsúdni ebből az álomból, hogy végre találhassak valami hibát is rajtad a megannyi tökéletesség mellett?!
-Na jó, mindezek fejében azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy te egy zseni vagy! - Egy jóképű zseni.
-Nem akarsz nevezni a következő Nobel díjra? Ha nem, akkor majd én benevezlek rá. - Húzogatom meg szórakozottan szemöldökömet, majd kellő teret hagyva zavaromnak, el is nevetem magam. Ekkor jut csak eszembe, hogy kezem továbbra is gondtalanul pihen az ő csuklóján, ujjbegyemmel óvatosan cirógatva a rárögzített bőrt. Szeretnék még kérdezni tőle, többek között a laborjáról, leginkább a mű szervek érdekelnek, hiszen ilyennel korábban még sehol sem találkoztam, de mielőtt megszólalhatnék, a fazon felénk indul és beszélni kezd. Mégpedig olyan dolgokról, amik nem épp publikusak. Úgy érzem, mint aki alól kirántották a talajt, így érthető mennyire jól esik a friss levegő. Némiképp fellélegzem, hogy Khaled az iménti hülye helyzet ellenére sem hagyott faképnél, pedig megtehette volna. A hajamra tett bókja hallatán  belemosolygok a szám elé felhúzott sálamba, s jó ideig csak csendben, belefeledkezve mindenbe, sétálok az oldalán, ragaszkodóan fonva kisujjamat az övé köré.
Pislognom kell párat, hogy kiszabadulhassak kavargó gondolataim közül. És tudja, és szinte vérprofi módon tudja, mikor van itt az ideje annak, hogy némi viccelődéssel kiolvasszon, elterelje a figyelmemet.
-Váó! Arra a Micheline csillagos hamburgerezőre gondolsz? Vajon Gordon Ramsey éttermeit lepipálja? Az onnan érkező égett olajszag mindenképp megnyerő. - Hozzá hasonlóan magam is felveszem a fonalat, s viccelődéssel próbálok túllendülni az iménti feszült pillanatokon. Összességében nem vagyok oda az ilyesfajta gyorskajákért, főleg nem akkor, amikor épp randizom, ráadásul fehér színű kabát is van rajtam. És ezek a kaják általában mikkel vannak megtömve?! Ketchup, mustár és óriási, bűzölgő hagymakarikák. Na jó, majd eszem csak sültkrumplit.
-Tudod mit? Igazad van! - Felelem egészen könnyedén, mikor már a jégpálya előtt állunk. Szám széle egészen apró, nosztalgikus mosolyba görbül, ahogy figyelemmel kísérek egy öttagú, meglehetősen boldognak tűnő családot, amint egymás kezét fogva ülnek fenékre a jégen.
Ez követően újfent övé minden figyelmem, és még egy újabb viccre is futja, legbelül pedig valósággal rettegek, mit akar mondani. Tudja ki vagyok valójában??
-Ez most egy lánykérés? Mert akkor igen! - Harsányan elnevetem magam, s tekintettel arra, hogy a vártnál kissé komolyabb témát feszeget, pillanatok alatt elkomorulok. Ha jól figyel, ez alatt a rövid idő alatt megannyi érzelem átsuhant az arcomon. Öröm, aggódás, félelem, izgatottság, teljes bizonytalanság.
-Hány lányt cserkésztél már be ezzel a kampányszöveggel előttem erre a szerepre?- Nevetek fel újból, majd az időközben egymásba kulcsolódott ujjainkra vezetem pillantásom, onnan pedig vissza kortalan arcára.
-Még átgondolom, jó? - Mosolygok fel rá szelíden, szinte csak suttogva, mintha egy titkot árulnék el épp. Túl nagy a rizikó, a vesztenivalóm még több. Ő!
-Hát ez remek! - Húzom félre elégedetlenkedve a számat, s kezét továbbra sem eresztve, némiképp sürgetően indulok tovább.
-Már nem is vagyok annyira éhes. Láttad már ősszel a Gapstow Bridget? Itt van egy köpésre. Állandóan tele van fotózkodó turistákkal, de most hátha megússzuk őket, és mindenki a forraltbor meg a jégpálya körül lebzsel. Tök jól rálátni onnan a Plaza Hotelra is. - Téma elterelésnek talán megteszi, de nem gondolnám, hogy Khaled könnyen felejt. És egyszer biztos tudni akarja majd az igazat. Addigis inkább csak kiélvezem ezeket a perceket, ahogy kézen fogva -ha még nem engedett el, és nem döntött inkább mégis a hamburgeres bódé mellett-, andalgok vele a Central Parkban késő ősszel.
-Szóval akkor te egy ilyen fotós alkat vagy? Régóta csinálod? Komolyabban is foglalkozol vele, vagy csak úgy hobbi szinten űzöd? - Érdeklődöm őszintén, egyre közelebb és közelebb kerülve célunkhoz ami szebb, mint amilyenre emlékeztem. Ám ha ő mégis inkább a romantikus vacsora mellett tette le a voksát, úgy nem indultam tovább, hanem szorosan mellé simulva beálltam vele a sorba.

Helyeslően bólintok a már oly' sokszor hallott közhelyre. Ezzel maximálisan egyet tudok érteni. A hajthatatlanul utánam koslató őrülttől ez esetben tekintsünk el, mint ahogyan attól is, hogy ezen gondolata hallatán azért néhány másodperc erejéig elmerengtem. Hiszen Khaled is zseni, egy igen csak neves feltaláló, ha úgy tetszik. Vajon mi lapul e mögött a megnyerő, sármos külső és úri modor mögött? Mi lehet az ő sötét titka? Már megint ezt csinálom. Analizálok, a tények mögé akarok látni, holott nekem is akad takargatnivalóm bőséggel. Nem kellene ezt csinálnom. Annyira frusztrálttá válok, hogy jelenleg egy falatot sem tudnék lenyomni a torkomon, így hamburger és kürtöskalács nélkül haladunk tovább. Némiképp enyhülni látszik szorongásom, hála a friss, fagyos levegőnek, s a ténynek, hogy szinte pillanatok alatt elvesztünk a tömegben, így talán egérutat nyerve az ismeretlen fazon elől. Kisujjammal továbbra sem eresztem az övét, hacsak ő el nem húzza a kezét. Régi emlékek rohamozzák meg az agyam. Eszembe jut apa. A szombat mindig a miénk volt, általában a parkban töltöttük, és én imádtam. Úgy érzem, hogy elvesztettem őt, és hogy a sors szándékosan hozott össze Khaleddel. Mintha csak kárpótolni akarna az elmúlt hónapok szörnyűségeiért.
-Hát... valamit nagyon jól csinálsz. Nem engedem ám meg mindenkinek, hogy megismerjen. Hogy éjszakákat beszéljek át vele, másnap a késő esti dorbézolás miatt késve érve be az egyetemre, ahol az unalmas előadásokat a pad alatt végig chatelem az illetővel, könnyedén elbeszélgetve gyakorlatilag bármiről. És nem mindenki olyan kiváltságos, hogy a meghívására igen-t mondjak, azt is megengedve neki, hogy kifizesse a kávémat. - Kacér félmosollyal sandítok fel rá oldalra, izgatottan fürkészve arcát a téli, gyér napsütésben, várva, hogy vajon milyen reakciót kapok ezen felsorolásom hallatán. Meglepődik? Talán zavarbajön, vagy inkább túl soknak, tolakodónak fogja találni túlzott rajongásomat, őszinteségemet? Mégsem érzem úgy, hogy lassítanom kellene, hogy mellette a visszafogott, kimért, nehezen megkapható fiatal nő szerepét kéne láttatnom. Itt van valaki, aki tényleg kiérdemelte, hogy végre magamat adhassam, s csak remélni tudom, hogy ez az oldalam nem fogja őt elriasztani.
-A kerekeidet? - Kérdezem kissé meglepve, magamban jót derülve azon, hogy egyszerre lépünk.
Egyet kell értenem azzal a tézissel, miszerint New York a huzamosabb idő óta itt élőknek lassan már nem fog tudni újjal szolgálni. Többek között ezért is vágyom utazni. Ha messzebbre nem is, mondjuk csak valamelyik szomszédos városba, vagy államba. Mondjuk a napsütötte Florida. Isteni lehet!
Dobban egyet a szívem, mikor azt kezdi fejtegetni, hogy a reklámhoz talált modelleket nem ő szokta fotózni. Kissé elbizonytalanodom. Bár a szokásos szolid mosoly továbbra is ott ül az arcomon, mintha csak odafagyott volna a mimikámra, koránt sem olyan őszinte, vagy épp boldog, mint néhány pillanattal ezelőtt volt.
-Nem akarom, hogy más fotózzon. Benned bízok egyedül, idegenekben nem. - Bekapcsol a védekező mechanizmusom, ennek fényében meggondolatlanul törnek utat maguknak a szavak, melyeknek ebben a helyzetben talán komoly súlyuk van. Túl egyértelmű, túl átlátszó igaz?!
-Ne gondolj semmi rosszra. Egyszerűen csak nehezen nyílok meg egy vadidegennek, és a modellkedés egy olyan dolog, ahol nem árt elengednem magam. - Igyekszem menteni a menthetetlent. Khaled nem tűnik túl kotnyeles fajtának, inkább az a csendben megbújik a háttérben típus. Úgy gondolom, hogy ők a legveszélyesebbek, mert ők mindig figyelnek, még a legapróbb részletre is, ezek alapján pedig könnyen a dolgok mögé látnak, ennek ellenére mégsem érzem azt, hogy óvatosabbnak kellene lennem a közelében. Talán csak még inkább hajt a kíváncsiság, hogy megismerjen ki is ő valójában.
-Rengeteg a külföldi betelepült, az egyetemek ontják magukból a cserediák programokat, és akkor még az olasz és a kínai negyedről nem is beszéltünk. Kicsit úgy érzem, mintha egyfajta túlnépesedés történne. - Osztom meg vele a véleményemet, miközben szép lassan elérjük a híd tetejét, melynek korlátul szolgáló kő szegélyébe gyanítom szerelmes párok neveinek kezdőbetűi vannak karcolva. Talán elválnak útjaik, de egyvalami örökké magában őrzi, hogy valamikor közük volt egymáshoz.
-Amikor tizennégy, tizenöt éves voltam, akárhányszor erre jártunk apával, minden alkalommal dobtam be aprópénzt. Olyan átlagos dolgokat kívántam amire minden kamasz lány vágyik. Jó jegyek az iskolában, bekerülni arra az egyetemre ahova szeretnék, egy kedves, helyes srác, aki büszke rá, hogy a barátnője vagyok, és ami a legfontosabb, hogy anélkül ehessek korlátlan mennyiségben sós karamellával töltött csokit, hogy aggódnom kellene az alakom miatt. - A végén egy szórakozott mosollyal ráemelem tekintetem, miközben a híd peremébe kapaszkodom.
-Nem is tudom. Az emberek kiszámíthatatlanok, veszélyesek. A mai világban nagyon megfontolandó, hogy kit engedünk közel magunkhoz. Minden ember valamilyen oknál fogva lép be az életünkbe. Van, aki egy életre szóló lecke, és van aki ajándék. - A húgom például az utóbbi a számomra. Vajon Khaledet hova fogom tudni rangsorolni? A táj helyet -melyet már nagyon jól ismerek-, sűrűbben felejtem markáns vonású arcán a tekintetem. Vajon ő hogy vélekedik minderről?
-Ezért is szeretem annyira a kutyákat. Bennük soha nem fogok csalódni. Te hogyan viszonyulsz az idegenekhez? - Dobom vissza a kérdést, s miután megválaszolta, utána folytatom csak gondolatmenetemet.
-Szerintem minden döntésünknek, úgy ahogy az életünkben szereplő embereknek is, köze van a sorshoz. Hogy ki lép be. Te hiszel benne? - Kissé félve teszem fel a kérdést. Nem vagyok épp egy megszállott ezoterikus alkat, de azért teljesen szkeptikusnak sem nevezném magam. Valahol a kettő között félúton.
Nem hittem volna, hogy visszakanyarodunk majd erre, a számomra igen érzékeny témára. A szorongásom elszorítja a torkom, így mielőtt válaszolnék, néhányszor meg kell köszörülnöm, hogy visszatérjen a hangom.
-Ez egy nagyon régi sztori. Akkor csináltam én is amikor menő volt a saját youtube csatorna, boldog, boldogtalannak volt akkoriban. Volt egy osztálytársam a gimiben, ő minden videóban különböző szénsavas, fél literes üdítőket ivott meg egy húzásra és rengeteg nézője volt. - Még mindig elborzadok, ha eszembe jut. Alex. Azt hiszem így hívták. Vajon él még, vagy már belehalt abba a rengeteg ízfokozókkal, cukorral és mesterséges színezékkel teli lónyálba?!
-Nos... én amolyan össze-vissza csapongó fajta voltam. Volt hogy smink, vagy haj tutoriálokat csináltam. Egyszer feltettem egy videót ahol rózsaszín melírokat festek a hajamba. Inkább hagyjuk a végeredményt! - Felülök a nosztalgia vonatra. Akkor a végeredmény láttán elsírtam magam. Ma már csak nevetek rajta.
-Aztán valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, elkezdtem főzős videókat feltölteni. Hát, igazán jelentkezhettem volna a Pokol konyhája című műsorba. Tudod, amiben Gordon Ramsey állandóan torkaszakadtából üvölt mindenkivel. - Mosolygok. Talán némi szégyenérzetem is van amiatt amit mondani készülök neki.
-Rettentő szakács vagyok. Egyszerűen nem tudok főzni. - Zavaromban elnevetem magam, félve pillantok csak fel rá.
-Pedig anya bármit képes megfőzni, megsütni. Konkrétan így kiráz mindent a kisujjából. - Csettintek egyet, csak hogy szemléltessem, mennyire könnyedén is megy neki.
-Apa pedig kiválóan ért a borokhoz. Bár azokat én is szeretem. Egy jó olasz rizlingnél és egy zamatos rozénál nincs is jobb! - Elégedetten felsóhajtok. Szinte most is érzem az ízüket a számban.
-Igazából hazudtam. Egy dolgot tudok és szeretek is elkészíteni. A Sushi minden mennyiségben jöhet! - Szemeim felcsillannak eme Japánból származó remekmű említésére.
-Te szoktál főzni? - Érdeklődően fordítom rá tekintetem, s miközben alsóajkamat beharapva végig mérem, elképzelem ahogy meztelen felsőtesttel, egy köténnyel a nyakában darabolja a húst a raguhoz. Egy cseppet talán elkalandoztam, de azért bízom benne, hogy egyszer lesz szerencsém ehhez a látványhoz.
-Egyébként, a holnap jó lehet... - Vezetem vissza tekintetemet a lassan szürkületbe boruló tájra, szégyenlősen préselve egymáshoz ajkaimat.
-Csak két órám lesz. Utána elvileg szabad vagyok. Ha esetleg... te is ráérnél és mondjuk... nem is tudom... - Szégyenlősen elnevetem magam, még az arcomat is eltakarom egy pillanatra.
-Szóval, ha esetleg lenne kedved néhány próba fotót lőni, hogy megtudjuk működhet-e ez a modellkedés. - Félve nézek fel a szemeibe. Félek a választól, félek az elutasítástól, attól hogy vajon most mit gondolhat rólam.

Csupán egy bólintással nyugtázom, amit a fotózásról mond. Ezt tényleg igen alaposan át kell gondolnom. Talán nem ártana kikérni valakinek a véleményét mielőtt meggondolatlanul fejest ugrok a projektbe.  
Nem tagadom, rosszul érint a youtubeos "hírnevem" felelevenítése. Minél többet kérdez, minél többet beszélünk róla, annál inkább eluralkodik rajtam az a kellemetlen, mardosó érzés, ami akkor szokott ledönteni a lábamról amikor hazudok.
-Nem. Volt egy telefontartó állványom, elég kezdetleges, azt használtam. - Bár próbálok úrrá lenni a frusztrációmon, rekedtté vált hangom, s ahogyan többször is megköszörülöm a torkom, minden bizonnyal azonnal elárul, ha Khaled elég szemfüles. Már pedig eddigi tapasztalataim alapján képes elveszni a legapróbb, legsemmitmondóbb részletekben is. Még nem tudtam eldönteni, hogy ez előny-e, vagy inkább fekete pont a megannyi piros mellett...
-Lehetne, hogy ne beszéljünk róla többet? Évekkel ezelőtt történt, már semmi jelentősége. - A lassacskán szürkületbe boruló tájról egy pillanatra az arcára tekintek, ha a szavak kevesek lennének, pillantásommal nyomatékot adhassak kérésemnek.
Ezt követően néhány percre elcsendesedünk, ami nem jellemző a duónkra, legalábbis akkor biztosan nem amikor egymás társaságát élvezzük. A táj, a tó szüntelen bámulása közben egyre inkább eluralkodik rajtam a szorongás, az érzés, hogy talán jobb lenne hazamenni. Végül a lényegtelen kis mesém az apámmal töltött időről, és a felém nyújtott érme lassan újra visszacsempészi a könnyed derűt a beszélgetsünkbe, és én kezdek megnyugodni.
-Oké, de úgy ér, ha dobsz te is egyet. - Apával legalábbis így csináltuk. Örömmel fogadom el a felém nyújtott apró pénzt. Elmosolyodom a kívánságomon -ami maradjon az én titkom-, s akár dob egyet ő is, akár nem, már pottyantom is bele az érmét a tóba a többi mellé. Több tucatot eldobáltam már itt.
-Az apámmal egy kicsit eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben, eléggé beszippantja a munkája, az NYPD-nél mindig akad tennivaló bőven. Anya meg elég elvarázsolt, néha olyan érzésem van, hogy nem is ezen a világon él. A húgom az egyedüli, akivel mindent megosztunk egymással. Benne bízom. - Aprót vonok a vállamon. Igazából nem olyan tragikus ez az egész, mint amilyennek tűnik. Mondhatnánk, hogy rosszabb, mint egy gagyi tinidráma, de igazából mióta a magukat korábban barátoknak valló személyek lassacskán kikoptak mellőlem, és szinte tényleg Josie maradt az egyetlen támaszom, azt hiszem könnyebb. Nem beszélnek ki a hátam mögött, és ha történik velem valami, legyen jó, vagy rossz, elég elmesélnem egy embernek. Jó ez így.
Válasza hallatán összepréselem ajkaimat, bár még így sem tudom teljesen elrejteni a mosolyomat. Jól sejtettem. Nem tűnik egy szószátyár, emberközpontú bulihuligánnak. Bár ez utóbbiból már talán ki is nőtt.
-Kivéve akkor, ha egy chates, arctalan randioldalon belebotlasz egy egyetemista lányba, akinek érettebb rálátása van a világra, mint más, vele egyidős lányoknak. - Ezt ő írta egyik alkalommal. Lehet nem szóról szóra idéztem, de a lényege ez volt, és azért maradt meg bennem ennyire, mert emlékszem mennyire feldobott, hogy végre valaki belát az álcám mögé. Ez volt az egyik legszívderítőbb bók, amit életem során férfitól kaptam.
Egyetértően, kiszélesedett mosollyal bólogatok a sorsról alkotott véleménynyilvánítására. A hideg is kiráz, ha arra gondolok, mennyire hasonlóképp gondolkodunk bizonyos dolgokról.
Aztán visszakanyarodunk csúfos kudarcba fulladt internetes szerepléseimhez. Gondterhelten sóhajtok.
-Kinőttem belőle. De lapozzunk. - Remélem ezzel a válasszal minden, a témát érintő kíváncsiságát kielégítettem. Hála az égnek egy némileg kellemesebb irányba sodródunk, bár ha arra gondolok, hogy borzalmasan főzök, és hogy pont Khaled előtt kell színt vallanom erről... Hát, nem vagyok büszke magamra.
Annyi mindent mondanék még, legfőképp a holnap esti programmal kapcsolatban, de a telefonja belerondít a képbe. Mikor felveszi, még hátrébb is lépek néhányat. Ekkor jövök rá ugyanis, hogy a különböző témák között kalandozva mennyire közel kerültünk egymáshoz, nem csak lelkileg, fizikálisan is, és azért csak így illik... Még a végén azt gondolná, hogy máris féltékeny vagyok. Amíg beszél, én is rápillantok telefonom kijelzőjére, megannyi elmulasztott értesítés sorakozik egymás mellett. Furcsa, hogy ezek a dolgok mennyire a háttérbe szorulnak, ha valaki olyannal vagy, aki képes fenntartani az érdeklődésedet.
-Oh, nem hangzik túl jól. Remélem nincs nagy baj! - Hebegem aggódva, mindeközben valószínűleg úgy nézhetek rá, mintha valamiféle istenség képében tetszelegne előttem. Kár volna tagadni, nagyon is imponál, hogy ennyire a szívén viseli a vállalkozásának sorsát, és ami még férfiasabbá teszi, hogy nem odaküld valami szerelő brigádot, hanem ő maga megy megoldani a problémát.
Kellemes, jól eső bizsergés járja át a testem ahogy az övéhez képest apró kezeimet két tenyere közé zárja, a gondoskodó, udvarias segítségfelajánlása szinte alig jut el az agyamig. Úgy érzem magam, mint akit elvarázsoltak.
-Rendben, akkor majd holnap. Nem, megoldom, köszönöm! - A végére szinte teljesen elhalkulok, váratlan közeledése elindítja azt a mocskos pillangórajt a gyomromban, egymástól kissé szétnyílt ajkakkal várom a folytatást, de ő nem hajol lejjebb, csupán homlokomig jut. Ez idő alatt mélyen magamba szívom az illatát, igyekszem ezt a pillanatot elraktározni magamban, mert holnap estig még sok hátra van, addig még bármi történhet, az is lehet, hogy ezután a személyes találkozó után letilt mindenhonnan, és hogy az egész csak egy jól megrendezett átverés volt valami rosszakaróm részéről. Ezeken azonban majd ráérek akkor gondolkodni, ha valóban megtörténtek. Addig is igyekszem ezt a pillanatot elraktározni magamban, s csak őszinte csodálattal bámulom távolodó alakját ameddig el nem tűnik az esti ködben. Ám mihelyst felocsúdok, én is sietősebbre veszem. Nem terveztem ilyen sokáig maradni, de ha az ember jól érzi magát csak úgy repül az idő. Átvágok a hídon, szorosabbra fogom magamon a kabátomat, kikerülök néhány békésen, kéz a kézben andalgó párt, s amint átverekedem magam a central parkon, vissza a szürke belvárosi forgatagba, sietősen a metróhoz indulok. A zebra előtt azért megállok, csak akkor indulok tovább amikor a gyalogos lámpa zöldre várt. Közepesen gyors tempóban haladok, közben előveszem a mobilomat, hogy írjak valamit Khalednek. Ekkor hallom meg valahonnan mögül, a zebrán ácsorgó tömeg kétségbeesett kiabálását, és már csak a vakító fényszórókat látom, melyek nagy sebességgel, elkerülhetetlenül felém tartanak...